The Project Gutenberg eBook of A leányvári boszorkány, by Károly Lovik

Judex Mátyás – de genere Melius – Selmecbánya szab. kir. város érdemes zálogosa, egy őszi nap délutánján különös vendéget kapott. A derék férfiu éppen raktára ódon irodájában dolgozott, amikor az ajtó előtt patkócsattogás és lónyerítés hallatszott. Judex uram rá se ért, hogy zöld szemernyőjét félretolván, az ablak felé nézzen, amikor a zálogház nagy vasajtaja kinyilott s a küszöbön egy ijedten horkanó ló, nyergében egy barnaképü fiatalemberrel léptetett be. Judex Mátyás, amint az nemes emberhez még jogos haragjában is illik, egyszerü méltósággal nézett végig a furcsa vendégen és így szólt:

– Meg tetszett bolondulni, tisztelt uram, hogy korcsmának nézi a munka e szerény hajlékát? Méltóztassék tudomásul venni, hogy fényes dél van, hogy nékem elfoglaltságaim vannak s hogy ha uraságod azonnal el nem hagyja e küszöböt, úgy szolgalegényeimmel tétetem ki az ön és e paripa szürét. -6-

Ezzel nyugodtan és csöndesen visszaült íróasztalához, visszahúzta szemére a zöld ernyőt és tovább irogatta az árkusos könyvet.

Az idegenre, aki Hertelendi Tamás akadémiai hallgató volt, e szavak semmiképp se hatottak. Mosolyogva csúszott le a nyeregből, fölhúzta a kengyelvasat és a szár végét kezébe véve, így szólott:

– Hogy fényes dél van, hogy önnek dolga van, Judex úr, az tudomásul szolgál s ellene nincs is kifogásom. De hogy ön házi legényeivel akar kidobatni bennünket, az ellen tiltakozom: a városi szabályrendelet ama pontja értelmében, amely önt a zálogvevésre és kölcsönadásra följogosítja, de egyúttal kötelezi. Ön zálogháztulajdonos, én pedig zálogot hoztam, amelyet ön visszavethet vagy elfogadhat, ahogy tetszik, de invisis nincs joga fölötte ítéletet mondani.

– Ez így is van – bólintott ősz fejével Judex uram. – Mindig szerencsémnek tartom, hogy önt vagy bárkit kiszolgálhatok. De a munka hajlékában nem szokás, legalább nálunk nem, lóháton járni.

– Ez ellen megint kifogást emelek. Ha nincsen zálog, nincsen kölcsön. Zálogom pedig éppen ez a derék állat, amelyen ide bejöttem.

Mint látjuk, nem közönséges esettel állunk szemben. Lovat zálogházba vinni: az még a legkurucabb jogászok agyában sem villant föl, nemhogy egy selmecbányai erdészhallgatóéban. A lovat, ha az -7- ember meg akar válni tőle, vagy eladja vagy lebunkózza, de zálogba vinni, ez nem fér össze azzal a gavallérfölfogással, amely bennünket a lóval összefűz. Judex Mátyás azonban nem volt ujonc ezen a téren. Selmecbánya víg diákjai az idők folyamán a legkülönbözőbb értéktárgyakat helyezték el nála. Így volt már a raktárán: vas-kályha, táncrend-gyüjtemény, mátyásmadár, középkori vaslovag, cséplőgép, érettségi bizonyítvány, szerelmi napló, vadászeb, családfa, sőt akadt egy szépen virágzó oleander is, s így mi föltünő se lehetett benne, hogy valaki egy nap paripával állítson be hozzá. Azért a zálogháztulajdonos nyugodtan fölállott, megbiccentette fejét és így szólt:

Judex Mátyás nem tartozott, amint az már eddig is látható, a zálogháztulajdonosok közismert tipusához. Nemes ember volt, mint annak idején Selmecbánya minden érdemesebb kereskedője, akiket még Mária Terézia ruházott föl előnevekkel és címerekkel. A bölcs királynő ebben is nagy leleményességet fejtett ki: a kereskedők címerei a mellett, hogy a heraldikába derüt öntöttek, fontos közgazdasági célt szolgáltak. Így teszem: a gyógyszerész családi jelvényül kék és vörös mezőben pompázó piócát nyert, a zálogházas pedig ugyanolyan színből kiemelkedő -8- halálfejet, mint annak szimbólumát, hogy a sok összegyüjtött kincs hívságos és mulandó. A királynő ezzel azt akarta elérni, hogy a kereskedők házai állandóan egy ugyanazon, már jól kipróbált család kezében maradjanak. Ezt a célját el is érte: a zálogos fiai nem vágyódtak gyógyszerészeknek, mert hogy festett volna patika-cégérnek a halálfej? A gyógyszerész gyermekei pedig még úgyse akartak zálogosok lenni, mert a kifüggesztett pióca valóban nem csábító egy lombard-kölcsönnel foglalkozó család üzlete előtt. Így a Judexek évtizedek hosszu során át megmaradtak ősük foglalkozásánál: minden fiu a Mátyás nevet és az üzletet nyerte, ha pedig netalán több erősebb nemü magzat lett volna, azoknak más szepesi városban kerestek helyet.

Nemes Judex Mátyás (IV.) uram – történetünkben ő a hős, – leszármazóinál azonban, sajnos, ez az eset nem következhetett be. Az ég Rössler Magdolnával való házasságát csak két leánygyermekkel ajándékozta meg s bármennyire járt is Magda asszony a kegyhelyekre, nem tudta Szent Antaltól a fiut kikönyörögni. Ilyenformán Judex a címerfordítás szomoru eseménye előtt állott. Amily mértékben őszültek hajfürtei, olyan arányban keseredett el szíve. Ha reggel az üzlet nagy vasajtaját kinyította, az ódon, I. Mátyástól származó, egérszínü cégtábla bánatosan köszöntött felé:

– Két évszázad dicső harcai után lekerülök -9- innét. Zálogot venni tudtál, de jövőm zálogát nem adtad meg.

– Oh, jaj nekem, helyemet a zöld oroszlán, avagy talán éppen a pióca foglalja el… Isten veletek zsebórák, Isten veletek télikabátok, mostohát fogtok kapni…

És Mátyás uramnak úgy rémlett, mintha az üres szemgolyókból kék és piros könycseppek peregnének alá.

Amint mondám, a derék férfiúnak két leánya volt: Helén és Málika. Helén volt az idősebbik, de Málika az ügyesebbik. Helén álmodozásra hajló, gyönge violaszál volt, Málika erélyes, okos és vidám, mintha a családi halálfő itt önmagát tagadta volna meg. Mi több, Málika annyira élénk és pajkos volt, hogy a selmecbányai fiatalság, – tekintettel a város hagyományára, – a leányvári boszorkány nevével ruházta őt föl. Az égben tehát, amint látszik, eredetileg meg volt a hajlandóság, hogy Judexéknek fiut adjon, de fájdalom, útközben az Úr meggondolta magát és leánynyá változtatta az oly kíváló fiútulajdonságokkal fölruházott Málikát. Mátyás uram különben egyik gyermekével sem volt megelégedve, s gyakrabban így nyilatkozott:

– Helén, te olyan együgyü vagy, hogy két hónap -10- mulva a sírba viszel, te meg Máli, olyan szeles, hogy fél év alatt tébolydába kergetsz…

Hogy a halottaknak van-e tébolydájuk, arra Judex uram, úgy látszik, hirtelenében nem gondolt.

Málikával az öreg úrnak egyébként tervei voltak: fiúsítani szerette volna. Csöndes téli estéken, amikor a Judex-házban a Harang és Kalapács honolt, a családfő azon gondolkodott, hogy elmegy a felséges úrhoz és kieszközli a fiúsítást. Tervezgetéseit azonban a leány minduntalan semmivé tette, olyan pajkos és meggondolatlan volt, hogy Judexnek egy időre elment a kedve Málika vállaira helyezni a kék-vörös halálfőt. Ami a másik leányát, Helént illette, annak éppen semmi fogékonysága se volt az üzlet iránt. Az öreg úr ugyanis megpróbálta és hosszabb-rövidebb időre leányaira bízta az üzlet vezetését. Helént ilyenkor az erdészek tökéletesen kifosztották. Ismervén gyenge szívét, dugóhúzókat, csizmakeféket, kilőtt patronokat hoztak a zálogházba és szívszaggatóan mondták el, hogy nagynénjük végső óráit éli s nekik váltott lovakkal kellene a temetésre sietni. Helén ellágyult s kiutalványozta a szükséges összeget, mialatt a prózai zálogjegyet könnyei nedvesítették meg. Jószívüségének nagy sikere volt: az összes nagynénik meggyógyultak. Mint afféle érzelgős kisleány, a virágokat és madarakat természetesen fölötte kedvelte. Mialatt a boltban ült, azzal foglalkozott, hogy mindenféle cserepeket rakjon -11- el s egy hónap mulva a zord vaslovag fejéből viruló lonc szaladt a becsapott kályha felé. Egy mátyás-madarat, amely szintén lombard-úton jutott a boltba, Helén különböző szép mondásokra tanított, így erre: „Jó reggelt, jó reggelt“, meg arra, hogy: „Mátyás nagy kópé, Mátyás nagy zsivány“ stb., a mire már ilyen madarakat szokás. Kedves olvasó, elképzelheted-e, mi történt akkor, amidőn egy ízben Judex úr (akit mint megírtam, szintén Mátyásnak hívtak), üzletében ült, egy idegen zálogával bejött, a madár pedig rákezdte:

Málikáról azonban el kell ismerni, hogy pajkosságától eltekintve, kitünően értett az üzlethez. Nincs az a vén uzsorás, aki hirtelenében úgy meg tudta volna különböztetni az anker- és cilinder-órákat, a nyolc- és tizennégy karátos aranyat, a régi és az új erdészuniformisokat, mint ő. Amikor tehát oly ritka zálog, mint egy eleven ló, került az üzletbe, érthető, hogy Judex uram kinyitotta a folyosóra nyíló ajtót és elkiáltotta magát:

A szó nyolcszor visszhangzott, mert tudni kell, hogy Selmecbányán a házaknak fölötte sok zeg-zúgos folyosója van; sőt vannak házak, amelyek, – nem tudom miért, – csak folyosókból állanak. -12-

– A leányát hívja? Minek hívja a leányát? – kérdezte zavartan, mert végre is nem kellemes, ha egy fiatalember efféle bizalmi üzletek elintézésénél ifju és szép hölgyekkel találkozik.

– Málika mindenhez ért, – világosította föl Judex. – Addig is tessék helyet foglalni.

Tamás úrfi zavara csak pillanatig tartott, azután megoldotta magában a csomót s nyugodtan várta a fejleményeket. Málika léptei már hallatszottak. Elsőbb a legfelső folyosón zörrentek, halkan, mint az esti szél, aztán jobbról jött a hang, majd megerősödve, balról, végül egész közelről, hogy aztán ismét eltompuljon, aminek magyarázatát az akusztikában találhatja meg az olvasó. Végre betoppant a szobába.

Nagyon csinos leány volt: fiatal, szőke és egy csöppet fölényes tekintetü. Fehér ruha volt rajta, az övében egy pár szál jázmin, a nyakán kis fekete kereszt, amelyben egy szem topáz csillogott. Amikor meglátta az előkelősdit játszó Hertelendit, egy pillanatra csodálkozva nézett rá, aztán az üzlethez mérten elkomolyodott és száraz hangon kérdezte:

Ama rövid idő alatt, amelyet Hertelendi, mint leendő erdész, Selmecen töltött, utcán, színházban, már gyakran találkozott a leánynyal, miközben Tamásnak mindig akadt egy barátja, a széles Vitnyédi, -13- akit olyan hangosan, hogy Málikának is hallani kellett, fölvilágosítani szokott, hogy: „Nagyon csinos leány“. Ez a kisérő, úgy látszik, kissé nehéz értelmü fiatalember volt, mert Tamás egy hónap alatt legalább húszszor mondta el neki ezt az arany igazságot…

– Csak azért tettem e lépést, – mondta nonchalance-szal, – hogy önnel megismerkedhessem. Cseróczy sok szépet mesélt önről.

A leányvári boszorkányt a Cseróczy név mintha eltalálta volna. Piros lett, de aztán gúnyosan vetette a fiatalemberre tekintetét.

– Csodálatos, – szólt, – hogy minden erdész első ízben ezt mondja. De ennek dacára szükségesnek tartják, hogy tízszer-húszszor is megismerkedjenek velem… Itt vannak, – tette hozzá a zálogok halmazára mutatva, – a bizonyítékok. Nem sokat érnek.

– Nem tudtam, hogy a selmecbányai fiatalság többi tagja is ilyen elmés, – jegyezte meg egyszerüen. -14-

Judex visszatért és a lóhoz ment, amelyet Málikával együtt vizsgálgatni kezdtek. Miután a pej csikónak rendben volt a lába, a szeme, a tüdeje, megkockáztattak rá kétszáz forintot. Málika megírta a rózsaszínü cédulát.

Hertelendi szórakozottan vette át a bankókat. A rácsos iroda falán egy persely lógott ezzel a fölirattal: Selmecbánya siketnémáinak. A fiatalember összehajtogatta a gyürött pénzt és beledobta a perselybe, azzal ajánlotta magát és távozott. Meg volt róla győződve, hogy lefőzte a leányvári boszorkányt.

– Ez az úr, úgy látszik, imponálni akar – kockáztatta meg, ajkát bigyesztve, Málika.

– Ez a fiatalember szamár – volt Judex véleménye. Ezzel kantáron fogta a paripát és átvezette a raktár ama részébe, ahol a már föntebb említett vizsla volt elhelyezve. A vizsla, négy hónapi társtalan élet után, kitörő csaholással üdvözölte az új lakótársát, amely némi megilletődéssel helyezkedett el jászola előtt.

Egy pár csirke.

A kövér Vitnyédi, akivel már föntebb volt szerencsénk futólagosan megismerkedni, e műtét alatt a kapu előtt állott és az erkélyre bámult. Az erkélyen ült Judex Helén és a galambokat etette.

– Micsoda asszony! – suttogta Vitnyédi magában, mert mint minden sörivó, ő is a poétikusabb női fejekhez huzódott. Hogy miért nevezte őt asszonynak, Vitnyédi pszikológiájában rejlik. Vitnyédi Sárosból, a magyar Gascogne-ból származott s gyermekkorától fogva minden dolgot, hogy óvatosan fejezzük ki magunkat, túlozott. Ha két fürjet látott, azt mondta: egy egész falka fogoly repült föl előttem; ha két pohár sört ivott meg, egy akót kebelezett be; ha három hatost vesztett a piramidlin, megesküdött, hogy az egész vagyona ezen a hitvány játékon pusztul el; ha egy lány rámosolygott, meg volt győződve, hogy egész Selmecbánya bomlik utána; ha valaki ferdén nézett rá, kétségbeesett, hogy széles e világ mindenki összeesküdött ellene. -16-

– Barátom – mondta az üzletből kilejtő Hertelendinek – két órája várom már, hogy elvégezd a dolgodat. Ám ezuttal megbocsájtok, mert ezen az erkélyen ül a világ legszebb asszonya!

– Ugyan eredj, – tekintett föl Tamás az emeletre, – hisz ez leány, a Málika nővére.

– Leány? Lehetetlen! De ha te mondod… Szóval csodálatos leány; én még ilyet nem láttam.

– Mit, szerelmes?! Meg vagyok bolondulva. Barátom, én még ilyesmit nem éreztem. Micsoda bájos fej, micsoda két szem, micsoda termet! Isteni!… De térjünk a dologra. Mennyi pénzt hoztál?

– Sok? Ezért a lóért? Potomság! Nincs még egy ilyen paripa a világon. De tekintsünk a pénzpiac kedvezőtlen helyzetére és mondjunk háromezeret.

– Nem teszem próbára türelmedet, – nevetett Hertelendi. – Szóval kétszáz forintot kaptam…

– Hallatlan! – tört ki Vitnyédi. – Ez a világ legnagyobb igazságtalansága; esküszöm, hogy az! -17-

– Csak. Büszkeségből. Az üzletben volt Málika is le akart főzni. Le akart fújni. Erre én kivágtam az ősi virtust és a siketnémák perselyébe dobtam a kétszáz forintot.

– Őrült vagy, – mondta Vitnyédi lesújtva. – Mit fogunk most csinálni?

– Mit? Egyelőre hazamegyünk, gondolkozunk és koplalunk. Tudod, ez az úgynevezett gavallérság. Noblesse oblige.

Szomorúan indultak meg a Steingruben felé. A paripa elzálogosításának eszméjét hosszu, sívár napok előzték meg. Hazulról sehogyan sem akart pénz érkezni, a helyi hitel is kimerült s így végső konzekvenciaként kellett a szegény pejkóra, Hertelendi szemefényére gondolni. És Hertelendi egy könnyelmü pillanatban ezt is ellökte magától… Lehorgasztott fejjel érkeztek meg szállásukra. Palkó, az inas, akit jobb idők tanujaként fogadtak föl, s aki együtt érzett velük, szomorúan nyitott kaput.

Csüggedten lépkedtek végig a hosszu folyosókon, aztán levetették magukat a karosszékbe és gondolkoztak. Az őszi verőfény gúnyosan világított szobájukba, künt hivogatólag zizegtek az ákácok: milyen szép volna most Hodrusra kocsizni. Közben a -18- gyomor is megkövetelte a magáét: éhesek voltak, de rögtön rá eszükbe jutott, hogy a vendéglősnek mára igértek pénzt, tehát oda se mehetnek. Mit csináljanak? Szemügyre vették ingóságaikat: a fölszerelés egy kitömött vidrából, három tucat inggallérból, egy bambusz-horgászbotból és egy csomó keresztüllőtt céltáblából állott.

– Hogy volna, ha Palkót zálogosítanók el? – villant meg egyszerre Vitnyédi fejében.

– De én éhes vagyok, – ellenkezett a lakótárs, – mi több: meghalok az éhségtől és enni akarok! Ki kell eszelnünk valamit. Én éhes vagyok!

Hertelendi fölállott s az ablakhoz ment. Az udvarban szemtelenül csipogott a háztulajdonos, Simonideszné asszony csirketenyésztése.

– Hogy élnek a gazemberek! – förmedt föl Tamás. – Ingyen isszák a vizet és ingyen eszik a gyöpöt! Csak nekünk kell a kosztért fizetni.

– Mi volna, ha elvinnénk belőlük egyet? – ébredt föl Vitnyédiben a sátán.

– Ugyan eredj, – nyugtatta meg Hertelendi. – Csak nem vagyunk csirkefogók? És különben is, – tette hozzá, mert úgy érezte, hogy gyomra apellál e szigoru ítélet ellen, – Simonideszné egész nap az ablakban kuksol. Okvetetlenül meglátná, ha valaki az udvarra menne. -19-

Az éhes lakótárs egy ideig föl s alájárt, aztán egyszerre homlokára csapva, izgatottan így szólt:

Arca valami nagy eszmét árult el: így bámulhatott Newton, mikor az emlékezetes almafáról egy gyümölcs az orrára esett s ő fölfedezte a nehézkedés törvényét.

– Nem értem, – mondta Tamás, a ki nem bízott lakótársa logikájában. – Fejezd ki magadat érthetőbben.

– Itt a horgászó-bot, – suttogta a diák titokzatosan. – A világ legjobb horgászó-botja!

– Hah! – kiáltotta. – Azt akarod mondani, hogy horgászszunk csirkékre?!… Pokoli eszme, pokoli!… Végre is horgászni még csak nem is tilos dolog, – nyugtatta meg lelkiismeretét, – hiszen van halászjegyünk… nemde, Palkó?

A becsületbírónak felhivott Palkó feltétlenül igazat adott neki. Ő is éhes volt.

Előszedték a bambuszpálcát, a melyet annak idején pisztrángászás céljából vásároltak és a zsineg végére óvatosan függesztettek egy kis kenyérbelet. Most lebocsátották a horgot a kertbe és izgatottan lesték az eredményt. Vajon sikerül-e?

A csirkék nem egykönnyen adták meg magukat. Gyanakodva kerülgették a furcsa gilisztát, majd -20- óvatosan csippentettek belőle egy morzsányit, hogy megint odébb szaladjanak. Egy fiatal kakast aztán hirtelen elfogott az irigység, el akarta kapni a belet társai elől és – hopp! – lenyelte a horgot.

– Hal! hal! – örvendezett Palkó, Tamás pedig fölrántotta a zsineget, amelyen kétségbeesetten ficánkodott a préda. Pillanatba se telt és a kakas már Palkó kegyetlen körmei közé került.

– Vivat sequens, – mondta Vitnyédi s most ő vetette ki a horgot. Az előbbi jelenet ismétlődött. A csirkék egy ideig gyanakolva nézték a horgot, de megint akadt egy bolond, a melyik beléje kapott. A lakótárs diadalmasan húzta föl a „halat“.

– Micsoda óriási állat, – lelkesedett Vitnyédi, – valóságos cápa! Isten fölruházta a mezők liliomait!

– Már most az a kérdés, hogy főzzük meg ezt a zsákmányt? – kérdezte továbbgondolkodva a körültekintőbb Tamás. – Van-e zsír?

– Az nincs, – rázta fejét Palkó. – Legföljebb, ha a pántlikás kalapomat kifőzném…

De Vitnyédi már vérszemet kapott. A magyar Newton szabályosan tovább fejtette az egyenletet. Kihajolt az ablakból és torkaszakadtából kiabált:

Az udvarban egy vizsgaszemü, szigoruarcu asszony jelent meg, a házigazda felesége. -21-

A lakótárs legyintett a kezével. Ő már a helyzet magaslatán állott. A nehézkedés törvénye mindjárt föl lesz fedezve.

Simonideszné belépett s gyanakodva nézte a fiatalembereket. Tudta, hogy ilyen eseteknél valami merénylet készül ellene: vagy bort vagy vacsorát akarnak tőle kicsalni. Már útközben elhatározta, hogy ezúttal nem áll kötélnek s a hitelt végleg beszüntetettnek jelenti ki.

– Simonideszné, – kezdte Vitnyédi, – kitünő üzletet kinálok önnek. Tessék leülni és rám figyelni.

A gazdasszony gúnyosan mosolygott. Ismerte ezeket a bevezetéseket, amelyek azzal végződtek, hogy valamit a nyakára akartak sózni. Egy ízben a két diák nyulat adott el neki. Délután vadászni voltak s egy kis üregi nyúl a puskájuk csövébe szaladt. Odakinálták Simonidesznénak. Az kezébe vette s megnyugtatóan súlyosnak érezte. Miután a nyúl olyan fiatalnak bizonyult, hogy füle egy tépésre papirlapként szakadt össze s mégis tekintélyes nehézségü volt: jó üzlet reményében megvette. Később derült ki, hogy a füles gyomrába Vitnyédi egy sulyzót varrt bele.

– Nézzen ide öreganyám, lelkem, – mondta -22- Newton, – az édesanyám egy pár csirkét küldött nekem.

– Amennyiben ön nekünk e csirkéket megsütné, az egyiket nagyrabecsülésünk jeléül önnek engednők át. Nos, mit szól hozzá?

Simonideszné alapjában fukar természetü volt, s így az ajánlatra fölvillant a szeme.

Az asszony töviről-hegyire végignézte a csirkéket, főleg a gyomrukat tapogatta ki, aztán helybenhagyólag bólintott. Az üzlet meg volt kötve. Simonideszné mosolyogva ment lefelé: milyen jó vásárt csinált. A nyúl csorbája ki van köszörülve. Boldogan vitte le kötényében a saját kakasát…

Egy óra mulva asztalon állott a vacsora. Bor az volt. Mert az emberek nem kölcsönöznek se pénzt, se búzát, se értéktárgyakat, hanem bort mindig lehet hitelbe kapni. A borban lakik az ördög s amikor az ember lelkiüdvössége forog szóban, az emberek is ördögökké lesznek s hitelt adnak az egymás lelkére.

Vitnyédi és Hertelendi két szál gyertyafénynél nekiláttak az evésnek. Derék munka volt. Hosszu -23- ideig egyebet se lehetett hallani, mint a csontok ropogását és a munkától kissé elszokott fogak csattogását.

Amikor végre a dőre csirke feje is eltünt, a két jóbarát elkezdett beszélgetni.

– Nem megy ki a fejemből az a lány, – szólalt meg Vitnyédi és rágyujtott debreceni pipájára. (Ez már így van. Kassán prágai sódart esznek az emberek, Tordán kolozsvári pogácsát és Selmecen debreceni pipából szívnak.) – Azt hiszem, ez életem legnagyobb szerelme.

– Esküszöm rá, hogy az. De az eskü is kevés. Hirtelenében nem is tudom mivel bizonyitani.

– Akkor, barátom, rossz helyen vesztetted el a fejedet, – válaszolt Hertelendi. – Ismered te az öreg Judexet? Én ismerem; legalább a gondolkozását. Az ő leánya egy sókereskedőhöz, mondjuk, legjobb esetben egy kaszakereskedőhöz fog férjhezmenni.

– Hát akkor beállok sókereskedőnek vagy lőporegyedárusnak. Nekem egészen mindegy; sőt: voltam én már jogász, katona, technikus és medikus, miért ne fordulnék egyszer a praktikus élethez? Ez a legszebb dolog a világon, szavamra: az.

– Az apám? Az mindent helybenhagy, csak -24- már valami foglalkozásban lásson. Tudod, hogy hány szemeszterem van már?

– Ezt okosan teszed. Azt akarom mondani: az apám, aki már igen megunta selmeci halhatatlanságomat, egyszer már kieszközölt nekem valami állást a bányájánál. Mi több meg is próbálkoztam vele. Ez igen érdekes ügy… Reggel nyolckor kellett volna hivatalba mennem. Amikor a cseléd hétkor fölkeltett, azt mondtam: „Adnék öt forintot, ha tizig alhatnám“. S miután véletlenül volt pénzem, tényleg tizig aludtam… Másnap megismétlődött a dolog. Megint hétkor kellett volna kelnem s megint adtam volna öt forintot, ha tovább alhatom. És tovább aludtam. Barátom: egy hónapban harminc nap van; harmincszor öt, az, ugyebár, százötven. A fizetésem pedig csak száz forint lett volna. Tehát ráfizetnék ötvenet… Érdemes hát szolgálni?

– Elég, elég. Belőled már megint a bor beszél, – tiltakozott Hertelendi a rémes logika ellen.

– Nem, csak el vagyok kábulva. Micsoda leány! Tamás! van egy eszmém. Gyerünk az ablaka alá és rendezzünk szerenádot.

– Dehogy… Majd csak akad valami dezentor. Minek a hitel húrjait a végsőig feszegetni? -25-

Mialatt két barátunk beburkolózik ódon felleghajtójába, mondjuk el, ki az a rejtélyesen megemlitett dezentor és hogy lehet Selmecen ingyen bort inni?

Vitnyédi és Hertelendi, mint föntebb láttuk, a Steingrubenben laktak. Ez afféle Quartier Latin, ahol a selmeci diákok testületté állnak össze; van zenekaruk, olvasókörük, bírót választanak, éjjeli őrt tartanak. Az intézmény szelleme: az ifjuságot jó erkölcsökre oktatni és a korhelykedéstől távol tartani. Ennek – hogy a feleslegesét ne említsem – egyik pontja az, hogy esti kilenc óra után kimaradni csak a „bíró“ engedelmével szabad. Takarodó után az éjjeli őr – maga is akadémikus – kellőképp fölalabárdozva, végigjárja Selmec összes korcsmáit és kávéházait. Ha valahol steingrubeni diákra talál, azt igazolásra szólítja föl. Ha van kimaradási engedélye, mulathat, ha nincs, úgy büntetést fizet. A büntetés persze kissé különös: hat liter bor, ami ott nyomban meg is ivódik…

Ennek az intézménynek nem az a konzekvenciája, hogy a diákok jobb erkölcsöket tanulnak, hanem a következő. Amikor az éjjeli őr körútjára indul, egy csomó diák abban a reményben, hogy dezentorokra találnak, vele tart. Amint engedelemnélküli mulatóra bukkanak, a bakter suite-je berohan a korcsmába és elfogyasztja a büntetésül stante pede lefizetett hat liter bort.

Mihi est propositum in taberna mori.

A Scharff-kertből hervadt levelek szaga áradt az alvó városra. Vitnyédi és Hertelendi kilépve az utcára, egy percre megálltak és figyeltek. Selmec keleti oldaláról bizonytalan zaj hallatszott, mintha egy rozzant kerekes kút nyikorogna s közben kalapácscsal döngetnék az oldalát.

– Ez az, – mondta Vitnyédi olyan arccal, mint amikor a bőrharisnya a szellő áramlatában megérezte az idegen lovas szagát. Mindkettőjük szeme fölcsillant s lépteik sebes ütemben visszhangoztak az ódon falakon.

Amint a hang forrásához közeledtek, a rozzant kút egyre jobban nyivákolt s a döngetés fokozódott. Amikor már csak száz lépésre voltak, a kút nyikorgás: a steingrubeni banda játszott… E zenekar, amint már említettem, az ifjúság kebeléből alakult, lehető exotikus alapon. Így fuvolás egy volt, trombitás kettő, nagybőgős azonban tíz. Ezt a hangszert mindenki a legvidámabbnak -27- tartotta s e mellett praktikus haszna is volt. Zajos éjszakákon a sikerültebb élcek közé tartozik bort önteni a bőgőbe. Miért? Ki tudná megmondani! Talán azért, hogy ez a hangszer mindig csak dörmög és ellentmond s az ilyen medvéket a világ érdekében jobb kedvre kell hangolni. Szóval, egy nagybőgőbe, ha a társaság vidám, tizhusz liter bor is beléfúlt. Valaki rájött, hogy ezt az italt érdemes volna az életnek visszaadni és egy napon elmés bádogtartálylyal dolgoztatta ki a bőgője belsejét, reggel pedig szépen lepalackozta az itókát. Mivelhogy több nap van, mint kolbász, a sovány hetekben jól esett az elprédált bor, amelyet a nélkül talán a g-kulcs ivott volna meg… E példán okulva, minden nagybőgős lassan pincetokká alakította át hangszerét.

Hogy a korcsmában – nemes Gerstacker Ármin uramnál – a steingrubeni banda működött, annak bizonyítéka, hogy az éjjeli őr már a helyzet magaslatára emelkedett és beszüntette a további nyomozást.

Vitnyédi és Hertelendi ilyenformán nyugodt lélekkel léptek a sötét helyiségbe, amelyből csak úgy tódult a pipafüst és a káposztaszag. Alacsony homloku, hosszu terem volt, gyalulatlan fapadokkal és asztalokkal; a falakon végigfestve Hofer András egész tragédiája. A jobb sarokban ült az erdészegyenruhás zenekar, előtte pedig egy hórihorgas -28- fiatalember állt s poharával az asztalt döngetve énekelt:

A zenekar a strófa után letette szerszámait és az énekes után bömbölte a refraint:

A hórihorgas fiatalember megelégedéssel hallgatta a kórust, aztán tovább folytatta:

Az ifju, aki oly szeretettel énekelt latin dalokat, a már föntebb Málikával kapcsolatban említett Cseróczy, Selmec legfélelmetesebb alakja volt. Széles, kemény legény, telve határozottsággal és életerővel, amely egyelőre nem talált más utat, minthogy cégtáblákat -29- rombolt, vásári komédiásokkal bírkózott és négykrajcárosokat lapított szét. Ez az erő, mely arca kemény vonásairól, izmos melléről, hatalmas koponyájáról a világba bámult, megszépítette különben nyers alakját és az ifjut társai fölé emelte. Mindenki elismerte, hogy köztük Cseróczy a legkeményebb, a legerősebb, a legvadabb, annyival inkább, mert a vezér nem élt vissza hatalmával s erejét nem társain bizonyította be. Nevéhez a tarka kalandok hosszu sorozata fűződött. Annyi affairje volt rendőrökkel, hitelezőkkel, tanárokkal, egyéb filiszterekkel, hogy az egész akadémiának elég lehetett volna. Nem maradt el hét, hogy ad audiendum verbum ne hívták volna s hogy a nagytekintetü tanári kar nem csapta ki, csak annak köszönhette, hogy mindig nagy figyelmet tanusított a professzori kisasszonyok iránt s jégen, bálban bőven helyrehozta azt, ami csorbát hírnevén könnyelmü éjszakákon ütött.

Amikor Vitnyédi és Hertelendi alakja a küszöbön megjelent, dörgő vivát fogadta őket. A zenekar fantasztikus tust húzott és Cseróczy félbeszakította a latin verset.

– Egy ember! egy ember! – kiáltotta tele torokkal, – egy ember, akit régen keresek!

– Már mint engem? – kérdezte Vitnyédi, örömmel látván, hogy az éjjeli őr teljesen el van ázva s az alabárdját ölelgeti. – A tizedik pohár bor bejelent az audienciára! -30-

Nemes Gerstacker Ármin, egy lapátszakálu komoly ember, tele köténynyel jelent meg s a hosszu asztalra rakta az italt. A két vendég hamarosan beleilleszkedett a helyzetbe, mialatt Cseróczy ismét a zenekar elé állott és folytatta:

Suum cuique proprium dat natura munus,
Ego nunquam potui scribere jejunus;
Me jejunum vincere posset puer unus,
Sitim et jejunium odi tanquam funus.
Tales versus facio, quale vinum bibo
Neque possum…

– Silentium! – dörögte Vitnyédi, aki, mint látszott, hamar elkészült az audiencia előzményeivel, – Cseróczy beszéljen! Rendelkezésére állok!

A dalnok abbahagyta az éneket és Vitnyédi mellé ült. Teljesen józannak látszott: nála ez volt a veszedelem… Napközben olyan volt, mintha mindig egy kis spice volna, de ha alaposan beivott, – avagy beütött, mint selmeci tolvajnyelven mondják, – egyszerre rendkívül komoly, sőt tekintélyes arcot vágott. Az ember azt hihette volna, egy törvényszéki elnök, aki végtárgyalásra megy, holott forgott vele a világ és a nyelve bolondokat beszélt.

– Hallgass rám, Vitnyédi, – kezdte szigorúan – és intézkedjél. Te e világon már minden voltál, -31- jogász, katona, mérnök és medikus. Igenis: medikus és ebben a minőségben szállok az úrhoz.

– Nézz ide és csodálkozzál, – bólintott Cseróczy. – Csodálkozásod pedig fúljon borba.

Cseróczy a zsebébe nyúlt s egy selyempapírba göngyölt kis topázszemet vett elő. Kemény vonásai némileg ellágyultak, nagy szájából apró sóhaj röppent a világba… Az óriásoknak is van szívök.

Hertelendinek valami megvillant az eszében. Mintha már látta volna ezt a követ ma. De hol is? Teringettét, persze! a Málika nyakán lógó keresztben csillogott topáz. No, ez hamar átkerült Cseróczyhoz…

– Gyönyörü! – ordított az egész társaság. – Ezt nemde elisszuk? – kérdezték örvendezve.

– Ezt én kaptam, – szólt közömbösen, de a hangja egy csöppet mégis megcsuklott, – hogy kitől, mellékes… A fő, hogy –

Mindenki tudta, mi következik, az, hogy igyunk s máris egy pillanat alatt kiürültek a poharak. A balekok 1) friss bort hoztak. -32-

– De jól el kell tennem az ajándékot, filiszter meg ne lássa, el ne vehesse, magam el ne veszíthessem, el ne prédikáljam. Szóval, talizmán legyen, a mely minden utamon elkisér.

– Ez férfias elhatározás, – lelkesedett Vitnyédi, – de vajjon hová teszed?… Megvan. Hogy volna, ha Judexnél helyeznéd el? Annak tűzmentes vasszekrényei vannak és az ember még pénzt is látna…

– Olvaszd föl egy pohár borban, mint Cleopátra, – indítványozta Hertelendi, akivel már forgott a világ, – és idd meg!

– Nem, – jegyezte meg Cseróczy szárazon, – szebbet gondoltam. Vitnyédi, te ugyebár medikus voltál?

– Meghiszem! A legelsők közül való! – tódította szokása szerint a kövér.

– Itt a karom, vágj bele a késeddel (és Cseróczy fölgyűrte kabátját, amely alól egy Herkules izmai villantak föl), tedd oda a topázt és varrd össze. Ásó-kapa se választhatja el tőlem!

Zajos vivát tört ki az eszme nyomán. Vitnyédi azonban a fületövét vakargatta. -33-

– Barátom, – mondta, – ilyen operációt még nem végeztem. Sőt, hogy őszinte legyek, egyáltalán nem értek az ilyen mesterséghez… Én a medikát javarészt a Báthoriban hallgattam s ott legfeljebb zsebeket metszettek, nem húst. Hanem az elhatározás férfias, lovagias, gyönyörü, Jaquin Vilmosra 2) mondva, hatalmas! Hallottatok már ilyet? fiuk, balekok, valéták,3) ebből okuljatok, hogy kell tisztelni a nőket! Ez isteni eszmének nem szabad füstté válnia.

Fölemelte poharát és egy hajtásra kiitta. Mindenki tudta, kinek szól az ital s fenékig ürítették a kupákat. Aztán a földre tették a poharakat és összetiporták őket: más ne igyék belőle. Így szokás leányok egészségére inni.

– Föl doktor Blumhoz! A topázt neki kell elhelyezni! És pedig rögtön, uraim!

Doktor Blum az ifjuság kedvenc sebésze volt, aki abszenciák esetén egy jó szóért orvosi bizonyítványokat állított ki és párbajoknál a titoktartás szelleme volt. (Meg kell ugyanis jegyezni, hogy a tanári kar szigoruan üldözte a duellumokat, a miről később részletesen lesz szó.)

Libasorban.

Libasorban vonultak végig a lejtős utakon: elől Cseróczy, hátul a tíz nagy bőgős, vállukon a komoly instrumentumokkal, amelyek csendesen kotyogtak az éjszakába. Sehol ember nem járt, a világosság is gyér volt. A város régebben kimondta, hogy a petróleum-égetés csak a lumpok számát neveli s ezért beszüntette az éjfél után való fényosztogatást. Itt-ott egy rendőr alakja suhant a mellékutcák hátterébe. Amióta az ifjúság kicserélte őket, lehetőleg nem avatkoztak az akadémikusok ügyeibe. Hogyan cserélték ki őket?

Egy zajos éjszakán a selmeci rendőri kar szükségesnek tartotta, hogy az ifjuságot a csendzavarás jogi következményeire figyelmeztesse. Az akadémikusok tisztelettel fogadták az intést és elcsendesedtek. Propter bonum pacis aztán meghívták a rend őreit egy pohár borra. Egy pohárból kettő, kettőből tizenkettő lett, végül Hermandad összes hívei elkészültek. -35- Most pokoli dolog következett. Az éj sötétjéből tíz fiakker kocsi állt elő s a homály leple alatt Garam-Berzencére vitte a társaságot, rendőrt, akadémikust vegyest. A garam-berzencei rendőrség fölötte megörült kollégáik látogatásának s a diákok fölszólításának, hogy igyanak együtt egy pohár bort, nem tudtak ellentállni. Egy pohárból kettő, kettőből tizenkettő lett, végül a berzencei rendőrség is elkészült.

Most a diákok a berzencei közbiztonságot ültették kocsira és Selmecre vitték, a selmecieket pedig Berzencén hagyták. A rendőrök az utóbbi merényletről már nem tudtak semmit. Úgy aludtak, mint a tej, s képzelhetni megdöbbenésüket, amikor reggelre kelve vadidegen viszonyok közt találták magukat… Nem tudták mire vélni a dolgot, hogy Berzence egyszerre zeg-zúgos és lejtős lett, Selmec pedig síma és egyenes. Azt hitték, hogy még a macskajaj dolgozik bennök s nem mertek szólni. Végezték tehát teendőiket, kiálltak az utca-sarokra, kergették a csiszlikeket, közbe pedig egyre kereszteket vetettek: vajh Isten mulasztaná el ez ördöngösséget! talán ismét kitört a Paradicsom-hegy és lávával öntötte el a vidéket? avagy a Garam árasztá el a várost és változtatta meg a képét? Minden más; a házak, a polgármester arca, a boltok, az emberek, csak a rendőrkollégáik ugyanazok. Délben audienciára mentek a kapitányukhoz, de a kapitányuk -36- is más volt! A selmecinek szakálla volt, a berzencei pedig csupaszra borotválkozott! Tovább már nem bírták, térdre estek előttük s akkor derült ki a csalafintaság. Még aznap a legnagyobb csöndben visszacserélték őket s az akadémikusokat megkérték, hogy a városok érdekében hallgassák el a különös esetet. Ez meg is történt s azóta a rendőrség nagy reverenciával viseltetett az ifjúság iránt.

Doktor Blum jókedvü, apró, csupa szakáll ember volt, fogékony az ifjúság tréfái iránt. Maga is szívesen csinált élceket: vendégségeknél észrevétlenül pezsgőport töltött a poharakba, úgy hogy amikor bort öntöttek beléjük, a hab a padmalyig szökött, vagy viszkető port hintett el s ilyesfélét egyebet cselekedett, ami átkozotul megtréfálta a társaságot. Amikor tehát a jókedvü ifjak letépték a csengőjét, nem haragudott meg, hanem kinyitotta az ablakot s egy rejtélyes alaku vízi-fecskendővel a diákok közé lőtt. A víz azonban hamarább elfogyott, mint az ifjúság türelme. Doktor Blum végre is megadta magát s nehogy tovább döngesék vadonatúj kapuját, ledobta a kulcsot.

– De ha megint megisszátok a preperatumaimat, agyonlőlek! – kiabálta le útravalóul. Egy ízben ugyanis vacsorára diák-vendégei voltak, akik megitták a borát, sörét, borovicskáját s végül a spirituszba -37- rakott csodalényeit: egy kétfejü békát meg egy hatlábu nyulat.

A fiatalság betódult a házba és Cseróczy szép beszédben előadta kérését.

Doktor Blum halálra nevette magát. Hogy ő talán ékszerész? Soha; azonnal elvennék a diplomáját. És egészséges embert vágjon? Hátha inficiál valamit, ha a seb genyed s Cseróczynak le kell vágni a karját? Mivel emeli föl akkor a boros poharat?

De a fiatalember megmaradt kivánságánál. A többiek is elhatározottan ütötték az asztalokat:

– Jó, nem állok ellent a közóhajnak, – szólt meghajolva. – Beléd fogom ültetni a topázt. Nyisd ki a szádat!… Bele plombálom a fogadba! – tette hozzá diadalmasan.

– Óriási! – lelkesedett Vitnyédi. – Ez a legbölcsebb megoldás. Benned lesz és mégsem kell vérnek folynia! Ez lesz a világ legbecsesebb foga.

– Nem bánom, – szólt vállat vonva Cseróczy és kinyitotta a száját. – De vigyázz a bölcseségfogamra.

– Engedd meg, hogy egy orvosi meghatározással feleljek, – szólt dr. Blum. – Dixit olim Szekeres, ubi nincs ott ne keress. -38-

Ezzel nekigyűrközött a munkának, fúrt, faragott, izzadott s végre a sajátos plombe-ot beleillesztette az egyik zápfogba. Amikor elkészült, az egész kar csodálkozva nézte a gyönyörü műtétet. Doktor Blumot vállaikra emelték s körülhordozták a termen, vadul énekelve:

Az idő már nagyon előrehaladt. A csillagok lassan halványodni kezdtek; fönt a Leányvárban kemény, komor kalapálás jelezte, hogy az éjjeli bányamunkásokat most váltják föl. Virradni kezdett. A selmeci dupla fedelek halaványzöld háttérre rajzolódtak.

A Judex-ház feketén bámult a világba, a hajnali szellő lassan lóbálta a halálfejes cégért.

Valamennyien levették fövegüket és megálltak, azután elkezdtek énekelni. Eleintén mindenféle latin -39- és német dalokat: a „Mihi nunquam spiritus prophetiae datur“-t meg az „Ein Hering liebt eine Auster im kühlen Meeresgrund“-ot, sok érzéssel, de semmi hatással. A fekete épület meg se mozdult, az ablakok sötétek maradtak. Akkor összenéztek és elkezdték:

Erre aztán megmozdult a Judex-ház vidéke. Tudni kell ugyanis, mit jelent ez a nóta a régi Selmecen. Azt, amit negyvennyolc után az, hogy: „Debrecenben kidobolták, hogy a dongót ne danolják, csak azért is dongó!“; magát a revoluciót. A bányaváros mindenben német volt s különösen a forradalom lezajlása után bizonyult annak. Az akadémián német nyelven tanítottak, a város szelleme és polgársága is az volt. A kiegyezés után nehéz volt a változás: a professzoroknak meg kellett tanulni a magyar nyelvet, de ez még könnyebb volt, mint a polgárságnak elfeledni a németet. Sok fej tört be, amíg a memória lassan megpuhult. A magyar elemet az ifjúság képviselte, köröskörül azonban minden germán volt, le a bányagróftól, egész Szfenyóig, a sánta hordárig.

Minden kis városban a diákság régi ösmert éjjeli -40- harcos ellenfelei a mesterlegények. Ki tudná megmondani, honnét ered e viszály, amely oly régi, mint a filiszteusok és a zsidók küzdelmei? Diák és mesterlegény nappal sosem látják egymást, éjjel azonban pontosan, mint a szerető pár, egymásra akadnak, s akkor a fütykösé a szó. Így van ez Patakon, Eperjesen, Egerben, Kassán, mindenütt. A selmeci ifjúság nem volt az a kivétel, amely e szabályt megerősíti. Gyönyörü küzdelmeik voltak a mesterlegényekkel, szívós harcaik, amelynek nyomát ott viselték ábrázatukon, s Bellaria kedvezése szerint hátukon vagy mellükön.

A mesterlegény-csapat erős volt, de fegyelmezetlen, míg a diákság összetartott s szubordinációval dolgozott. Az utóbbiak vezére Cseróczy, az előbbieké „der lange Sepi“ volt. A hosszu Sepi péklegény vala, hihetetlen hosszu karokkal, amelyekkel a harcban szélmalomként kalapált; akit eltalált, egy pár hétre harcképtelen lett. Még veszélyesebb volt, ha kimerülvén a hadonázásban, lekapta fapapucsait s azokkal vett valakit célba. A mesterlegények természetesen vadnémetek voltak, s ha magyar nótát hallottak, mintha kígyó csípte volna meg őket. Akkor biztos volt a verekedés. Most is az alvégben tivoliztak, amikor egy hirnök megüzente nekik, hogy a Judex-ház előtt a diákok magyarul énekelnek. Ez piros posztó volt. A hosszu Sepi iziben fölkapta papucsait és szaladni kezdett, a többiek dákókkal, asztallábakal, -41- botokkal fölfegyverkezve utánuk. A legényeknek is volt egy törzs-nótájuk, ez:

Amikor a német csatadal fölhangzott, a diákság tisztában volt a helyzettel, azonnal rendbe sorakozott s készen várta az ostromot. Nem is tökéletes egy átdorbézolt éj, ha nem jár vele verekedés. Tehát: rajta, rajta!

A csata élénk volt. A legények új rendszert akartak kipróbálni és hátat háthoz támasztva, nagy gomolyagban támadtak a diákokra. A magyarok ezzel szemben a rajvonal védelmét választották, hosszu közökben állottak föl, készen arra, hogy egy ember föláldozza magát a többiért.

A mesterlegények bősz üvöltéssel rohantak neki Vitnyédinek és úgy fellökték, mint a foxterrier az egeret. Amikor azonban püfölni kezdték a földön heverő széles diákot, a magyarok gyürüje egyszerre összezárult körültük s a következő pillanatban a németeket trombitákkal és flótákkal hatalmasan döngetni kezdték.

Most élénk tusa kerekedett. A legények ki akarták magukat vágni, a diákok meg nem engedték. Zuhanások, ütések, káromkodások hallatszottak, míg a -42- steingrubeni banda karmestere egy okarinán kétségbeesve fújta a rajta-rajtát. A hosszu Sepi lekapta a fapapucsait és azzal csépelt maga körül, míg Cseróczy egy bőgővel úgy verte a legényeket, mint csapóval a legyet. Rémes lárma volt; mindenütt kinyíltak az ablakok és hálósapkás alakok jelentek meg bennük, részben kétségbeesve, részben dühösen kiabálva le a csatázókra, akik azonban nem láttak és nem hallottak semmit, csak csépeltek és csépeltek…

Egy pillanatra rendőr is fölbukkant a látóhatáron, de megpillantva a diákokat, szédítő gyorsasággal távozott.

A legények nem tudtak a körből szabadulni s minden bizalmuk már csak a hosszu Sepiben összpontosult. A péklegény, meg kell hagyni, derekasan működött, fapapucsai nagyokat csattogtak s lőcslábaival úgy rugott, mint egy mustang. Egy pillanatig nem állt nyugodtan, jobbra-balra forgott, püfölt, buzdította társait és rekedtre ordította magát. De az ő ereje se tartott örökké, izmai lankadni kezdtek… Ekkor új terve támadt. Amikor már keze kifáradt, a nyakát, mint a bika, lecsapta és fejjel rohant neki két diáknak, hogy föllökvén őket, utat vágjon a körben. De a terv nem sikerült. Abban a pillanatban, ahogy neki akart rugaszkodni az ellenfeleknek, hátulról egy izmos kar megragadta a kabátját és olyat rántott rajta, hogy Sepinek mind lepattogtak a gombjai. -43-

– Én vagyok itt! – kiáltott Cseróczy, mert ő kapta el a Sepi frakkját. – Most végre le fogunk számolni!

A két csapat vezére tehát, mint az époszokban szokás, egymásra talált s nekem itt segítségül kellene hívnom a Múzsát, hogy támogasson a harc leírásában. Ezt azonban nem teszem, nem mintha tiszteletlen volnék a régi formák és a költészet nemtője iránt, hanem mert a küzdelem, sajnos, éppen nem méltó rá, hogy a Múzsa szemtanuja legyen. Mert, mi történt?

Amint a hosszu Sepi észrevette Cseróczyt, olyat ugrott, mint egy kakas és elüvöltötte magát.

– Most megvagy! – kiabálta és zsebébe nyúlva, egy marék lisztet kapott ki belőle. – Nesze pajtás! – folytatta szavait és Cseróczy szemébe csapta a lisztet. A diák arca olyan lett, mint a bohócé.

De most rajta volt a sor. A magyarok vezére nem sokat válogatott. Eszébe jutott neki Lehel, aki kürtjét vágta a német ellenség koponyájához és ő is úgy tett. Fölkapta a nagybőgőt s úgy hozzácsapta Sepi fejéhez, hogy az instrumentum eltört s a beléje öntött bor zuhatagként ömlött a péklegényre. Az meg volt zavarodva; vele is már megtörtént, hogy boros edényt vágott valakihez, de sohasem telit… Most, hogy a bőgőből csőstül ömlött rá az ital, mód nélkül megijedt s nagy szájával, mint a partra húzott harcsa kapkodott. Összehúzta magát és mint a -44- kutya, mikor ostort lát, a diák fenyegetően felemelt ökle előtt meghunyászkodott… Ezzel a csata eldőlt, a mesterlegények ijedten borultak térdre és kegyelemért könyörögtek. A hosszu Sepi szégyenszemre pardont kért.

– Vigyázz! – szólt Cseróczy vésztjóslóan és megmutatta neki a nagybőgő roncsait.

A magyarok nagylelkűen elengedték a legényeket. Azok a legyőzöttek némaságával kullogtak északnak. Amikor azonban a sarokhoz értek, a hosszu Sepi fölemelte az öklét:

– Megbánod ezt még Cseróczy! – kiáltotta s aztán futva menekült társaival.

A hegyek mögül előbújt a nap és csodálkozva nézte Lehel kürtjének második kiadását.

– A nagybőgő e fényes diadala egy eszmét ád ajkamra, – kiáltotta Hertelendi. – Verjük a többieket csapra! -45-

Csakugyan: erre nagy szükség volt. A harc hevében kiszáradtak a torkok s a korcsmák már zárva voltak. Valahonnan előkerítettek egy csapot s poharakat, a bőgőket rátették a házak előtt álló padokra s egymásután léket ütöttek beléjük, akárcsak söröshordók lettek volna. Látszott, hogy e műveletet sok szakértelem vezette, a csap jelesen működött s ha az italnak némi gyantaíze is volt, azért jól esett és hamar elfogyott.

… Fönt a Judex-házban pedig Málika keservesen sírt és párnájába fojtotta zokogását.

A leány egész éjjel hallotta, hogy lent mi történik, hallotta az éneket, a verekedés zaját és Cseróczy hangját, amelynek veszedelmes ingadozásai elárulták gazdája állapotát. Sírt és eszébe jutott, hogy mire kérte a diákot délelőtt, s minden nap, hogy tartson mértéket a korhelykedésben, mit ígért meg neki a fiatalember és mennyi ideig tartotta meg…

A Judex-ház.

Előlről nézve a Judex-ház, magas homloka és bástyaszerü falai ellenére nem látszott olyan nagynak, amilyen tényleg volt. Mint minden felvidéki városban, amely hajdan falakkal volt körülvéve, Selmecbányán is a házak hosszában, keskeny, de messzire futó udvarokkal és melléképületekkel vannak kiépitve. Az utcára két, legfeljebb három ablak nyilik, s ezek közül is olykor egy az üvegfülkébe bújtatott Szent Nepomuké vagy Szűz Máriáé, a tulajdonképpeni lakosztályok befelé vannak. A Judex-ház egyike volt a legnagyobb selmecbányai házaknak. Régi épület volt, de kitünően megalkotva, tölgyfapadlókkal, tiszafa-ajtókkal, vassá szögezett kapuval, széles falakkal s óriási tetővel, amelynek belső szerkezete száz és száz gerendán nyugodott. Az udvart tulajdonképpen három lakóház foglalta el, azonban valamennyit folyosók és ódon toronylépcsők egygyé kapcsolták össze. E házak nemcsak nagyságukra, de alakjukra is különböztek. A homlokzaton álló főépület -47- úgynevezett Grassalkovich-stilusban, dupla fedéllel, naiv barokkban készült, az udvarban álló ház apró ablakaival, fehérre meszelt széles falaival lőportoronyhoz hasonlított, a harmadik, amely már az alsó utcára nyilott, vaskosaraival, vértezett kapujával és harcias rézkakasaival vár-maradványnak látszott.

Az egész házban mélységes csönd honolt. Ha a kapu nyilott, ha valaki végigment a folyosókon, a visszhang felelt rá. Judex a polgári erények egyik legszebbjének tartotta a nyugalmat s vigyázott, nehogy megszegjék. Vásári lárma, veszekedés nem zavarta meg a háza békéjét. Az egyetlen élő lények, amelyeknek hangját nem korlátozták, a méhek voltak. Az udvar kerti részében takaros, zöld vesszőfonta épületben laktak s mint halk tremoló kísérték a ház nyugodt életét. Szabad nyári napjait Judex Mátyás a méhek és virágok közt töltötte el. Egyik öröme volt, hogy Karácsony napján az Úr oltárán az ő két viaszgyertyája égjen s utána a tisztelendő nála egye meg az ünnepi mézeskalácsot, amely e napra egy éven át készült. Ezért tartotta a méheket. Az egyszerü szokásból lassan az idők folyamán ünnep lett s amikor Judex Mátyás Karácsony előtt megjelent a lelkészi hivatalban, hogy átadja a két vastag, zöld és piros virágfestményekkel ellátott gyertyaszálat, az egész presbitérium összegyült s kellő szolemmitással vette át őket. Másnap ugyancsak az egész előljáróság -48- megjelent a Judex-házban, illő komolysággal ette meg a mézeskalácsot s ott maradt ebédre.

Az asszony szekrényéből egész éven át nem használt gyönyörü szepesi damaszt került az asztalra. Ódon, kovácsolt gyertyatartók világították meg a termet s a késmárki fa-csillárról ez egy napon levették a fátyolt. Tizenkét karosszék, amelynek magas támláira hajdan a város szenátusa támaszkodott, állott az asztal mellett, s a díszhelyen, régi német szokás szerint, nem az asszony, hanem a háziúr ült. Az ételek mind nagy ezüst tálakban kerültek az asztalra s hogy némelyik milyen terjedelmü volt, mutatja, hogy ugyancsak tradiciók szerint, mindannyiszor egy őz került az asztalra, amelyet Judex Mátyás kellő méltósággal ott a hely szinén szeldelt darabokra. Az ételek is mind a multéi voltak: vajas levesek, kürtös kalácsok, besózott halak, gyömbérbe főzött husok, szagosított italok, remekművü cukros tészták.

Az ebéd imával kezdődött s végig fölötte komolyan folyt le. Javarészt egyházi ügyekről s az iskoláról folyt a szó, csak olykor vetődött föl egy-egy társadalmi kérdés, teszem azt, hová építik az árvaházat s a polgármester hol tölti a nyarat?

Ebéd után Judex Mátyás meghúzta a zenélő óra szalagját, s a zörgő szerkezet eljátszotta Telemach -49- búcsúdalát, vagy a Kőszobor, mint vendég cavatináját. Ujabb ima után az urak átmentek Judex szobájába s minden esztendőben híven végignézték könyvtárát s növénygyüjteményét. Ez volt a háziúr másik kedves tartózkodási helye. Köröskörül a falon zöldfüggönyös könyvespolcok sorakoztak, tele egyformán barna bőrbe kötött munkákkal. Kitünőbb látványosság volt az Elzevirek első Orbis pictusa, az Eulenspiegel legjobb kiadása, a Messiás egy kézirata s egy rézkarcokkal ékesített ódon Luther-biblia. A polcok fölött képek lógtak, részben portrait-k, részben tájképek. Az utóbbiak kevés változatossággal dicsekedhettek, többé-kevésbbé dombos mezőket ábrázoltak tehenekkel s egy komoly arccal tilinkózó pásztorral vagy vadászszal, hozzájuk képest egy csendélet, amely két fölszelt dinnyét s egy halat egyesített, valósággal élet és levegő volt. Az arcképek a család régi tagjait mutatták. Jobbra az urak képei lógtak, balra az asszonyoké. Az urak fabábként álltak üvegzöld frakkjaikban, magas nyakkendővel, csipkés ingmellükkel; kezükben papírtekercset tartottak, ujjukon négyszögletü, nagy pecsétgyűrű volt. Valamennyi bajusza le volt borotválva, olyiknak azonban kecskeszakálla akadt. Hogy itt is megemlítsem a legkiválóbbat: feltünt egy fehér parókás, rózsaszínü arcu, piroskabátos öreg úr, aki kalpagját a hóna alatt tartotta, míg pecsétgyűrűs keze hosszu ébenfapálcára -50- támaszkodott. Ez volt Judex Mátyás I., Selmec egykori soltésza.

Az asszonyok arcképei a másik oldalon lógtak. Széles szoknyáju, vuklis asszonyságok valának, kezökben néhány szál rózsa vagy viola, amelyek épp oly merevek voltak, mint a hölgyek arca és tekintete. Ezen a helyen, mint mondtuk, érezte magát Judex télen a legjobban. A széles falak, a hármas ablakok fölfogták az utca zaját, a templomcsendü helyiség alkalmatos volt a gondolatok zsongására. Itt üldögélt esténkint, nagyító üvegjével a könyveket olvasgatva, s közben el-elgondolkozva az élet csöndes folyásán, amely évekn át egyforma volt, mint a lombok közé rejtett, szerény pataké.

A Judex-ház az elősorolt helyiségeken kivül még egy csomó szobából állott. A középső traktusban laktak a leányok, hátul pedig az asszonyok, mert a két lánynak nemcsak anyja, hanem nagyanyja, sőt dédanyja is élt. Csodálatosan egyforma három asszonyság volt ez: az öregség oly hasonlatossá tette őket, mintha testvérek volnának: mindhármuknak egyenes, határozott arcéle volt, akár egy öreg római katonának s valamennyi nagyot hallott. Szobáik olyan tiszták voltak, mint a kápolna: az öreg asszonyságok egyebet se tettek, mint törölgettek, lerakták a polcokat s aztán megint visszatették rájuk a holmit. Ezzel telt el napjuk, mert a pletykázást Judex szigoruan eltiltotta. Az öregek egyébként -51- egész héten nem mozdultak ki szobáikból, csak vasárnap csináltak vuklis frizurát, föltették a gyöngyszemü főkötőt, selyembe öltöztek és parazolt meg keszkenőt véve kezökbe, templomba mentek. A templomban állandóan keservesen sírtak a prédikációnak. Hogy miért, nem tudnám megmondani; hiszen egy kukkot sem hallottak belőle s a tiszteletes úr javarészt arról beszélt, hogyan lett Saulusból Paulus és mint űzte ki Urunk a templomból a galamb- és pénzkufárokat…

A vasárnap egyébként békés ünnepe volt az egész háznak. Ezen a napon egy szál cérnát sem volt szabad befűzni s szép német szokás szerint a cselédek is az asztalnál ebédeltek. Mindenki a legujabb s a legfeszesebb ruháját vette föl, kinézett az ablakon, végigsétált a fősoron s aztán egész ebéd alatt szorgosan ügyelt rá, nehogy foltot ejtsen az új asztalkendőn. Délután, ha szép idő volt, elküldtek Vietoriszhoz, a fuvaroshoz, egy pár kölcsön-lóért. Hintaja tudniillik volt a háznak, egy ódon bárka, amely a kapu alatt állott s csöndesen küzködött a rája telepedő porral. Bakjában békés tücsök lakott s vígan hegedült egész nap, a pincetok helyén tyukok költöttek.

Alkonyat felé kikocsiztak Hodrusra vagy a tóhoz, amelyhez csodálatos babonák fűződnek, avagy Vihnyére, s fölvirágozva tértek haza. Mindenki meg volt elégedve a gyönyörü délutánnal s az -52- estét Harang és Kalapács játékkal vagy tépéscsinálással töltötték el. Néha elvetődött hozzájuk egy pár komolyabb fiatal ember: Hrehus, a gyógyszerész vagy Heiligenbluth, a postamester fia. A két fiatalember hegedült és fuvolázott, amíg a pulpitus gyertyái le nem égtek s a kakukóra nyolcat nem jelentett…

A család hétköznapokon az ambituson találkozott. Ambitus alatt nem kell folyosót érteni: ez egy terasz féle, tágas, üvegfalu helyiség, amely a széjjel fekvő szobák közt kapcsolatot létesít s amellett minden házimunkára alkalmatos. Budapesten télikertnek neveznék, a felvidéki szerénység beéri a folyosó cimmel. Itt készitik a nőiruhákat, amelyek szabási lim-lomjainak tág tere van, itt pipázhat legkényelmesebben a ház ura, itt rendezik a befőtteket, a lányok itt vagdossák ki cifra papirból a lámpa- és ablakdíszeket, szóval, mindenki napi tevékenységének alkalom és hely nyilik. Itt hányják-vetik meg a hétköznapi dolgokat: mit főznek holnapra, melyik malac kerül kés alá, mikor kell fölrakni a téli ablaktáblákat, hány zsák krumplit hoz a hodrusi föld? Itt lüktet a ház szíve, mellette van a gyomra: a konyha.

E szó fölött nem lehet ily gyorsan tovasiklani, ez a főzőhelyiség a komolyság és ünnepiesség. Tág, világos terület, akár egy fegyverterem; falain lógnak az asszonyok félelmetes szerszámai: hegyes, -53- hosszu nyársak, rézvörös vedrek és edények, különböző alaku sütők és fazekak, olyan fedelekkel, mint egy-egy pajzs. Hatalmas tölgyfaszekrény rejti a konyha gyógyszertárát: a gyömbért, szegfüszeget, vaniliát, borsot, babérlevelet s egyéb ingredienciákat, amelyek hervadt szaga kicsap a fiókokból s jelentős részt követel a konyha vegyes illatából. Mert különböző szaggal van tele a helyiség: emitt a fenyőfa parázsának kellemes füstje kavarog, odébb a pecsenye egészséges, erős illata száldogál, egy kondérból az égetett cukor édeskés szaga árad, míg arrébb a nyers hus hirdeti jelenlétét, s velök összevegyül, terjed a friss káposzta, a fokhagyma, a sült kenyér, a meleg bor, a fagyott burgonya, a frissen párolt gyümölcs szaga. Két helyről indul szét az illat: a kis tűzhelyből, amelyen a napi ételek készülnek s a nagy, bástyaszerü kemencéből, amelynek belseje olyan, mint a tűzokádó hegy krátere. Ebben készülnek a nagy ebédek, az egydarabban sült őzek és disznók, a hatalmas kenyerek, amelyeknek elkészítése mindig huszonnégy órás munkával járt, a régi német szilvás és gesztenyés kalácsok, amelyek heteken át süstörögnek a gádorban. A leghatalmasabb eféle tészta karácsonyra készült, még pedig nyolc nappal az ünnep előtt. A tésztába pénzdarabokat, apró ékszert dobtak, s aki mit magának leszelt, azt megtartotta… Természetes, hogy a konyhának az illatokhoz meg volt a maga zenéje is: -54- itt egy huspároló fazék pöfögött csöndes méltósággal, emitt a saját zsirjában sülő hal sziszegett, ott, mint nyári záporeső pattogott a frissen sülő husszelet, itt lassu sercegéssel készült az ünnepi tészta, ott a nagy kemence vadul lobogó lángjának zihálása hallatszott. Csupa élet volt a nagy konyha, telve színnel és asszonyos tudománynyal, méltó a Brillat Savarin, s nem az én tollamra.

A Judexék konyhája hires, nevezetes volt az egész felvidéken. Ha valaki leányát férjhez adni akarta, nem mulasztotta el, hogy tiszteletét ne tegye Judexnénál, meginstálván őt, hogy leányát néhány heti oktatásra vegye föl. Judexnének hizelgett a megtiszteltetés és hat hét alatt megtanította az ifju lánykát ama művészetre, amelynek felvidéki konyha a neve. Recipéit messze földre vitték el s még a székely menyecskék is megcsodálták.

Egy-egy főztjének híre, – akár ma egy párbajé – országszerint tovaszállt. S ha hozzájuk ment vendégségbe, a bányagróf is tizenkét órát éhezett, hogy annál nagyobb ájtatossággal kezelje a nagykanalat. A konyha mellett volt az éléskamra: méltó a szomszédjához. A hosszu polcok görnyedésig rakva befőttekkel, konzervekkel, rizikével, gombákkal, még egy hordó kolozsvári káposzta is akadt, amelyből minden héten egyszer levettek egy réteget, a többit pedig gondosan eltették. Itt lógtak a hatalmas sódarok, az oldalasok, odébb csillogó zsiros bödönök -55- sorakoztak, mellettük gyönyörü tégla vajak és turók, friss gyümölcsök, hideg pecsenyék, aztán téli főzelékek takaros zsákokban, utánuk óriás ecetes üvegek, amelyeknek peremén teleszítt szivacsként áll az anyaecet. Ki tudná felsorolni mindazt a gazdagságot, amely e két teremben összetalálkozott s földolgoztatását várta?

Még meg kell emlékeznem egy sajátos szobáról, amely ma már szintén a multé. Ez a lomkamra, telve évszázadok elnyűtt, régi portékáival, molyokkal és békén nyugvó emlékekkel. A Judex-házban nem dobták félre az elhasznált holmikat, mert ki tudja, mit mire lehet még fölhasználni? Itt van például az óriás, évszázados foltzsák, amelyről a mai kor emberei már alig tudnak. Mint a mult hiénája fogyasztja el mindazt, amit az idő a csatatéren hagyott. Van benne velencei selyem, török rongy, rácvászon, spanyol, virágos rokokó és sok tarka fátyol, foszlány, szövet meg szepesi posztó, sőt még egy bőrköpönyeg romjai is itt lesték metamorfózisukat. A kortörténet ismerője visszamehetett volna a tizenhatodik századig. Vele rokon egy másik, kisebb zsák, amely a gombokat őrizte. Ez is tarka begyü volt: kezdve az empire pillangós bronz csattocskáin, a tizenhetedik század polgármesteri gombjáig, amelylyel törököt lehetett volna agyonütni, a mándli-pitykétől a karneólig, megtalálhattad itt minden divat maradványait. A fakult aranypaszomántok, -56- prémek és zsinegek ott hevertek mellettük. Oldalt a falakon s fennt a padmalyon ócska függönyök, madárkalitok, foszlott esernyők, kézi lámpák, gyerekbölcsők, összecsuklott, zöldülni kezdő csizmák, paradicsomkarók, régi újságok, szakadozott kosarak, rozsdás egérfogók és – egy finom, virágokkal ékesített, kék és piros színekkel váltakozó selyemnapernyő álltak tarka sorban. Hát ez hogy került ide?

A napernyő egykor Málikáé volt, de, amint Judex a „maskarát“ megpillantotta, apai szigorát latba vetette s a cifraságot kiküszöbölte a házából. Ilyen napernyőt csak színésznők viselnek, – mondotta a családfő, aki ennél szigorúbb ítéletet nem tudott. Ez tehát nyakát szegte a tarka jószágnak. A szegény napernyő most egy drótozott fazék s egy molyette vadászmellény közt várta megújhodását…

Málika kérői.

Amint a két leány eladó sorba jutott, a házhoz szállingózni kezdtek a kérők.

A Judex-családnak a felvidéken mindenütt voltak ismerősei. Már tizenhat esztendő óta, ha a ház ura kimozdult Selmecbányáról vagy valamelyik ismerőse keresztülutazott a bányavároson, Judex szóba hozta a leányt s a vendég a fiut, aki akkor még gimnáziumba, vagy elemibe járt. Akit Judex ezzel a bizalommal megtisztelt, jó emberének kellett lennie, de így is voltak vagy tizenketten, akikkel valamelyes hallgatólagos egyezségre lépett. Eperjesen, Gölnicbányán, Szomolnokhután, Iglón, Lőcsén, Körmöcbányán, de sőt még Brassóban is volt egy-egy barátja, akit évszázados hospitális viszony fűzött a családhoz. Amikor az idő haladt, a régi barátok sorban visszaemlékeztek a rég elmult téli esték bizalmas beszélgetéseire s egy-egy napon megjelentek Judexnél. A háziúr régi szeretettel fogadta őket, megcsókolta az apát s a fiút, aki illemtudó szerénységgel egész -58- nap egy szót sem szólt, hanem figyelmesen hallgatta az öregek beszélgetését, s nem mert Málikára nézni. A vendégek egy hétig voltak ott, átadták ajándékaikat: egy-egy darab szepesi vásznat vagy dobsinai hímes tojást, szomolnoki fenyőfákból faragott asztalkendőgyürüt s effélét egyebet, aztán továbbmentek, jövő esztendőben visszatértek s folytatták a barátkozást.

Amikor az első háztűznéző megérkezett, Judex családi tanácsot tartott. Szobájába hítta az asszonyokat meg Málikát, s midőn elhelyezkedtek s egy percnyi mély csönd keletkezett, kifejtette a házasságról való nézeteit. Az öreg asszonyok mindjárt az első szónál sírni kezdtek s végig sírták a fejtegetést, jóllehet, amint tudjuk, az egészből édes keveset hallottak. Judex okos ember volt s szépen beszélt. Egyszerü színekkel festette meg a kor romlottságát, amely immáron a legnemesebb intézményeket is aláásta s a házasság egykori szent bástyáit is lerombolja. Hitszerü kötelessége azoknak, akik magukat becsületes embereknek gondolják, e sáncokat megvédeni. Azt is kifejtette, hogy nem barátja az egyéni szabadság korlátozásának; a leány akaratát figyelembe kell venni. Éppen azért tetszésére bízza, hogy ama válogatott tizenkét fiatalember közül, akiknek családját a Judex-házhoz évszázadok kipróbált barátsága csatolja, annak nyújtsa kezét, akit leginkább megkedvelt. Ne hamarkodja el a dolgot, fejtegette -59- tovább, Jákob is évek hosszu során át várt Sárára, s ő maga is hat évig járt jegyben feleségével. Idő nélkül az érzelem gyökér nélküli virág… Miután mindezeket puritán méltósággal elmondotta volna, közölte Málikával annak a tizenkét fiatalembernek a nevét, akiket méltónak tartott arra, hogy valamelyikét vejéül fogadja.

A következő esztendők tehát a házasság előkészületeinek szóltak. Az ambituson már készültek a Málika fehérnemüi s ruhái, Judex pedig elutazott a Garamra s egy régi kipróbált asztalosnál, a híres Bischofnál rendelte meg a tiszafa-butorokat. Málika tehát válogathatott, s egyúttal a világba is lépett. A téli hangversenyekre elvitték, sőt részt vettek egy valéta-bálon is. Itt ismerkedett meg Málika Cseróczyval…

A szíves olvasó, akit kitéréseim eddig is bizonynyal kifárasztottak, engedje meg, hogy még egyszer visszaéljek türelmével és egy valéta-bál rövid leirásával próbálkozzam meg.

Valétának hívják Selmecen, mint fentebb is jeleztem, az akadémiát végzett tanulót, aki a régi dal szerint így távozik: „az út hazámba visszaint, filiszter leszek ott megint“. Elvégezvén tanulmányait, fenékig ürítve a diákélet serlegét, megy vissza a maga csöndes kis városkájába erdőt őrizni, fát eladni, deszkát fürészelni s a szép diákéletnek menthetetlenül vége. Természetes, hogy ez alkalom bizonyos ünnepélyességgel -60- van egybekötve, rendesen pedig táncvigalom keretében zajlik le. A táncolók közt könnyü a távozó ifjakat észrevenni. A valéták között ugyanis egy sincs, akinek váll-szalagja ne volna; tanulói pályájának ez a legszebb trofeája. Hosszú, széles selyemöv ez, amelyet a jobb váltól a bal csípőig keresztbe húzva viselnek.

A zöld vagy kék színü pántot egy-egy selmeci szép leány olykor egész esztendőn át hímezte s adta örök emlékül… Ha megfordulsz valamelyik öreg erdész házában, a fegyverek közt elfakult, régi időkről beszélő szalagot fogsz látni. Ha megkérdezed gazdájától, mit jelentsen e különös selyemhímzés, az öreg vadász szeme talán könybe fog lábadni. Zászlómaradvány az: az ifjúság, a boldogság, a szerelem egykor diadalmas lobogójának foszlánya…

A valéták utolsó mulatságára egész Selmec, élén a bányagróffal és a tanári testülettel, megjelent. Ez nem a rendes vad táncestély volt, ahol az ifjúság tűze szertecsapkod s lángba borítja az egész termet: a kedélyeket a jövő ismeretlensége, az emlékek varázsa és az élet változandóságának érzése tartotta bilincsben, a fiatalság lángja csak megötvözte a hangulatokat.

Judex Málikának ez volt az első bálja: a családi otthon csöndes, örökké változatlan s multban, jövőben egyforma képe után egy új világ sajátos színei jelentek meg előtte. Összeakadt egy csomó emberrel, -61- akik eleintén furcsák, nevetségesek, aztán őszinteségük s közvetlenségük révén érdekesek, majd kedvesek lettek előtte. Nyugtalanságuk, lelkesedésük és csüggedésük, erejük, szilajságuk az ifjúságot hirdette, a gyors fergeteget, amely telve izgalommal, rejtelemmel és ismeretlen érzéssel. Amikor a leány először indult táncba, idegenkedve símult a fiatalemberek karjához: így férfi őt még nem érintette, ily különös, szinte lázba borító levegőt nem ismert. De csakhamar fölébredt ő benne is a fiatalság, lelkéből egy csomó idegen, szilaj és meleg érzés fakadt; érezte, hogy az ifjúság összekapcsolja őket s gyönyörrel engedte át magát az új világ rejtelmes lázának, amely fölvillanyozta s minden gondolatát mint egy csapásra megváltoztatta. Alig fordult meg párszor a teremben s már úgy látta, hogy csupa régi ismerős közt jár s amikor táncosa karjához símulva szemét félig lehunyta, a hideg, komoly szülői ház messze, ködös távolban maradt mögötte… Furcsának, lehetetlennek látszott a rendes esti családi kör, a békén világító lámpa, az ódon falak, a néma környezet… Milyen más világ ez! Hogy is lehet, hogy eddig nem tudott róla?

A fiatalság csakhamar megérezte, hogy új szövetségesre akadt; Málika a bál királynője lett, körülötte hemzsegett a táncos had, őt ünnepelték valamennyien s ő is oly kedvesnek, oly ragaszkodónak s hozzája tartozónak látta valamennyit. Amikor éjfél -62- beköszöntött, a terem zajos hangulata kissé leszűrődött. Most következett a valéták búcsúzója.

A táncosok hosszu félkörben állottak föl s lassu sétára indultak. A teremben csak a gyertyák sercegése hallatszott, mindenkin ünnepies hangulat vett erőt. Elől ment az akadémia akkori büszkesége: Ocsovai, egy deres haju, élete delén levő férfi, aki nemrég szabadult ki Kufsteinból s azóta látott neki a tanulmányoknak. Utána a többi valetáns, míg a fiatalabb diákok oldalt sorakozva, tiszteletteljes csöndben nézték végig a fölvonulást. Málika Cseróczyval állt a terem egy sarkában.

A menet egyszer megkerülte a termet, aztán hirtelen minden lámpa kialudt s a széles helyiséget egy szál gyertya világította meg. Csöndesen zendült meg a régi diáknóta:

Isten tudja, ennek a nótának a szövegében nincs semmi rendkívüli gondolat s a melódiája se szárnyal magasan, mégis a mint kísérteties világításban, őszintén, a szívből, mintegy az elmult fiatalság panaszos sóhajaként fölhangzott, szem nem maradt -63- szárazon a teremben. Málika azt érezte, hogy Cseróczy erősebben fogja meg a karját s félig elérzékenyülve, félig elkábulva az ösmeretlen, nem sejtett képtől, a diákélet allegóriájától, amelyben a saját lelke visszfényét látta, önkéntelen odasímult a fiatalemberhez, az ifjúsághoz, az élethez. Azután fokozatosan lassu zsongással véget ért a dal s a terem megint kivilágosodott.

Málika végighúzta kezét homlokán s a fiatalember szemébe nézett. Vére lüktetett, feje egy cseppet szédült s édes láz rázkódtatta meg testét. Behúnyta szemét s átengedte magát új gondolatok és hangulatok hullámainak, Cseróczy pedig érezte, hogy a leány repkényként símul hozzá, amint végigröpülnek a termen…

A búcsúének után az ifjúság jókedve magasra csapott. A lámpákat újra fölgyújtották s a zenekar víg nótába kezdett. A kép most más. A terem telis-tele csupa féktelen táncossal, akik úgy robognak végig az ócska fenyőpadlón, mintha rohamra mennének. A cigány nem bírja a muzsikálást, szüntelenül húznia kell, de a táncos párok fáradhatatlanul nyargaltak föl s alá. Egy-egy sarokban éveken át egymáshoz nőtt s most mindörökre elváló diákok csókolóznak össze, az étteremből, mintha szüntelenül csilingelnének, poharak összeütése hallatszik. Málika körül tömött sorokban állottak a fiatalemberek, boldog volt, aki egy percre körültáncolhatott vele; -64- mindannyian megállapodtak benne, hogy ő az est dicsősége. Málika nevetett, tréfált és valamennyivel egy csöppet kacérkodott is. Bűn-e a kacérság? Hogyan volna, hisz az egész ifjúság kacérság: az élettel, a jövővel, a szerencsével, a boldogsággal; csalóka ígéretek szószólója, dőre remények ébresztője, tarka lonc eltakarta sötét szakadék. Széles jókedvvel élte hát világát a fiatal leány is. Málikára még ez éjen ráragadt a leányvári boszorkány neve.

A nap már magasan járt az égen, amikor a mulatság véget ért s Judexék hazatértek. Mikor az ódon ház hűvös levegője megcsapta, a leány úgy érezte, mintha börtönbe menne s minden csöpp vére visszakívánkozott oda, ahonnét megtért, a fiatalság, az élet közé. Félrehajtotta csipkés fátylát s még egyszer visszamosolygott a kocsi mellett álló Cseróczyra, azután fölszaladt szobájába, a párnák közé rejtette arcát és sírt, könyzáporban zokogott.

– Olyan boldog vagyok, Helén – felelt a leány és kipirult arcáról patakban folytak a könyek – oly végtelenül boldog…

Helén csodálkozva nézett rá, aztán neki is könybe lábadt a szeme és együtt sírtak tovább.

Történetünk mai pontjáig az emlékezetes első báltól félesztendő mult el s ez idő alatt a lány hamarosan rászolgált a neki adományozott névre. A fiatalabb diákság, amelynek szíve még szabad volt, Judex Málikára esküdött, nagy szomorúságára a selmeci kisasszonyoknak, akik mint minden kisvárosi fiatal hölgyek irígységökben sárgaságba estek. Ha Málika valahol megjelent, a hangulat egyszerre magasabbra szökött s az ifjúság hajlandó volt a legképtelenebb erőpróbákra. Természetes, hogy ennek számtalan lovagias következménye lett, mert Málika köré nemcsak diákok, hanem egyébb fiatalság: lateinerek, hivatalnokok, keresedők sorakoztak. A párbajok, mióta Málika fölbukkant, ijesztően elszaporodtak, jóllehet a tanári kar mindig kellő erélylyel üldözte a „középkori furort“, amint ezt számos edictuma bizonyítja. Tényleg: Selmecen ez időben megverekedni nehéz dolog is volt: amelyik diákra rábizonyult, hogy lovagias utakon jár, könyörtelenül relegálták. Ezért az ifjúság nagy elővigyázattal intézte aféle ügyeit, magánlakásokban vívott meg s a résztvevők becsületszavukkal fogadták, hogy se eleven, se holt nem tudja meg harcukat. De a professzori kar is éber volt: a pedellusok szüntelen kifürkészték a viaskodási helyeket; amelyik ifjú pedig összekarcolt arccal, felkötött karral jelent meg -66- az előadáson, minden ellentmondás dacára a párbajt sujtó paragrafusoknak esett áldozatul. Miután azonban verekedni muszáj, az ifjúság bűne leplezésére a következő utat találta ki.

Ebben az esztendőben ugyanis a korcsolyázási szezón sok balesettel járt. A dolog következőképp állott. A korcsolyahelyen egész Selmec s az egész tanári kar megfordult. Vegyük most már ezt az esetet: egy diák párbajozott s a bicepsén vitte haza a lovagiasság útlevelét. A seb elég mély volt, de lefeküdni nem volt szabad, mert akkor a professzorok ex offo küldöttek orvost, aki könyörtelenül leplezte le a bűnt. De a kezet legalább is föl kellett kötni, máskülönben az egész jobb kar az ördögé lett volna. Ilyenkor a diák úgy segített magán, hogy elment a jégpályára, kinézte magának, hol iringál a direktor s aztán fájó kezével óvatosan, éppen előtte esett orra.

– Jaj, jaj – nyögte – oda a karom! oda a karom! Direktor ur, eltörött a kezem…

Véletlenül ott korcsolyázott persze doktor Blum is, aki gyorsan ápolás alá vette a diákot s a megijedt rektornak szomorúan jelentette be, hogy a „kartörés esete, kisebb folytonossági hiányokkal forog fenn.“ A diák másnap felkötött karral jelenhetett meg az előadáson, s nem is relegálták, mert az sehol sincs megírva, hogy aki nem tud korcsolyázni, azt ki kell csapni. Amikor Judex Málika virágában állott, a tudós direktor egyebet se látott a jégpályán, mint -67- csupa szerencsétlenséget. Jobbra is, balra is folyton orra estek előtte a diákok s az akadémia lassan kórházzá alakult.

– Soha ilyen ügyefogyott fiatalságot – dörmögte az öreg úr, aki nem győzött csodálkozni, hogy neki magas kora dacára még sose esett a jégen baja.

A korcsolyapálya átkozott helylyé lett s az óvatosabb családok lassan abba is hagyták a veszedelmes sportot.

Mindezzel azt akarom mondani, hogy Málika töviről-hegyire fölforgatta Selmecet. Az öreg Judexnek ez nem volt inyére; az eladó leányt nem ilyennek képzelte. A leánya körül sürgő-forgó fiatalemberek éppen nem tetszettek neki: javarészt, mint tudjuk, igen közelről ismerte őket. Az ő üzletének szelleme minden más prakszissal ellenkezett. Ha az ember jó szobrász akar lenni, járjon sokat akadémiákba, ha jó zenész, hangversenyekre, ha jó orvos, a klinikára, de aki jó zálogos akar lenni, maga lehetőleg mentől kevesebbet forgolódjék ilyen üzletekben.

Akinek e téren nagy gyakorlata van, az nem jó kereskedő, hanem csapni való korhely. Micsoda vő telne ebből a társaságból, akik állandó törzsvendégei az ő üzletének?

Málika hospitalis jellegü kérőinek sem tetszett a dolog. Ők jól nevelt, kitünő gazdasszonyt, egyszerü leányt kerestek s a szépségtől részben eltekintettek -68- volna, ahelyett azonban egy bájos, okos és éles nyelvü kisasszonyt találtak, akinek modern hajlamai és fölfogásai voltak. Ez természetesen csalódásokra vezetett. Hogy járt például a gölnicbányai gazdag kaszacsináló: Knappe Farkas? Német polgár volt, még fiatal, de megállapodott és jeles üzleti ember, akinek kaszái elárasztották az Alföldet. Mint a Judex család ugyancsak hospitalis barátja, egy nap ő is megjelent apjával, akinél szebb kecskeszakálla az egész felvidéken senkinek sem volt, s átnyujtván ajándékcikkét: egy kovácsolt vasból készült rózsacsokrot, egyúttal átadta hódolatát is Málikának. Este valami kirándúlás féle volt Kis-Iblyére s tánc kerekedett. A diákok furcsa nótát húzattak: a szövege csak ennyi volt: „Alsó Weisz – Felső Weisz“, de a zene elkacskaringózott félóráig s a diákok ki nem fogyó lelkesedéssel folyton ezt énekelték: „Alsó Weisz – Felső Weisz.“ Úgy mulattak rajta, mintha a szöveg a világ összes szellemességeit fogta volna együvé. Knappe, aki nem értett magyarul, csak nézte, nézte a jókedvü arcokat, hallgatta a minden sor végén feltörő kacagást s végül megkért valakit, ugyan fordítaná le neki németre ezt a mulatságos poemát, amely Málika tetszését oly nagy mértékben nyerte meg. A fölszólított engedett a kivánságnak és átültette a költeményt: „Oberer Weiss, unterer Weisz.“

– Tovább? Nincs tovább. A sor folyton ismétlődik: „Oberer Weiss, unterer Weiss.“

Knappe azt hitte, hogy meg akarják tréfálni s mint alapos emberhez illik, még egy urat kért meg, hogy fordítsa le neki a sajátos verset. Az ugyanezt tolmácsolta, mint elődje. Erre Knappe apjával egyetemben még az este összecsomagolt és gyorsan hazautazott Gölnicbányára…

Mind e dolgok az öreg Judexet egyre komorabbá tették. Hozzájárult ehhez, hogy háza éjjeli nyugalma is megzavarodott. Alig mult nap, hogy éjféltájt zene és énekszó nem csendült volna meg ablakai alatt s amikor egy ízben egy korsó vizet öntött a csendháborgatókra, a diákok nagy nyugalommal nyitották föl esernyőjüket s úgy énekeltek tovább… A mérgesedő ügyet betetőzte, amikor egy éjjel komoly cégtábláját a szomszéd bundakereskedőével fölcserélték s reggel a zálogház kapuja előtt ilyen fölirat fityegett: „Itt mindenféle bőrök nyúzatnak, kifordíttatnak és átalakíttatnak.“ Most már erélyesen követelte Málikától, hogy hagyjon föl a diákokkal kötött barátsággal és térjen végre észre.

De ez már nehéz volt. A jókedv a szívben gyökeredzik, az észből nem fakadnak tréfák, s a Málika jókedvének szálai is a szívéig futottak… Amikor az akadémiai esztendő véget ért s a diákság elszéledt, a leány gondolatai a Garam gyors habjai felé -70- szálltak, oda, amerre egy könnyelmü vérü, de jószívü fiu eltünt. Amikor pedig Selmecre csönd borult s a tanulók nélkül való város visszasülyedt a maga ódonságába, a Málika jókedve is alább hagyott. A leányvári boszorkány hallgatag, ábrándozó leány lett, szeme a nyugatra szálló felhőket nézte, dehogy volt kedve tréfálózni, dehogy ültette föl a hospitális kérőket… Az öreg Judex már megnyugodott, hogy immáron rendben van.

Téli esték.

Annyit tudunk már, hogy ezen az őszön az akadémia hallgatósága néhány becsesebb erővel szaporodott meg, így Hertelendivel és a kövér Vitnyédivel, akik csakhamar jelesen illeszkedtek be az ifjúság aranygyürüjébe. Hertelendi hivatva volt rá, hogy majdan népszerüség dolgában átvegye Cseróczy örökét. Tréfákat kieszelni, végrehajtani, professzorok orra alá borsot törni, táncolni, inni s mulatni csakúgy tudott, mint Cseróczy s amellett alapjában szintoly jó fiu volt, mint barátja. Vitnyédi nem sokkal maradt mögötte, de az ő temperamentuma csöndesebb volt s ennek következtében inkább passziv szerepet játszott, hátteret alkotott, s a sörivók kényelmes álláspontjáról nézte a világot. Hertelendinek úri passziói voltak: amikor Selmecre jött, lovat tartott (szomoru végét ismerjük), Vitnyédi ellenben mindig a takarékosságot tartotta szem előtt. Ez a jellemzés az előzmények után paradokszonnak tetszik s tényleg Vitnyédi takarékosséga -72- kissé furcsa jellegü volt. Tudjuk róla, hogyan számította ki, hogy sokkal több pénzt keres, ha nem vállal hivatalt s ez értesülésünket még a következő adatokkal lehet kiegészíteni. Vitnyédi elvből későn feküdt le, mert ilyenformán későn is kelt s megtakarította a reggelit; ha a hónap vége közeledett, nem engedte, hogy tűzifára költsenek, hanem a tankönyveivel fütött be; egy egész esztendőt erdészkedett Leobenben, kiszámítva, hogy ott a sör literenkint hat krajcárral olcsóbb, következésképp neki, aki egy nap nyolc-tíz kancsó árpalét elfogyaszt, meg kell gazdagodnia és így tovább. Bajban, örömben e temperamentumbéli különbségek ellenére egyformán elválhatatlan jóbarátok voltak s Cseróczyval együtt azt a bizonyos társaságot alkották, amelyet a világ összes professzorai minden iskolában trifólium pratense cím alatt gúnyos diadallal szoktak felfedezni.

Barátságuk még erősebb lett, amikor észrevették, hogy Judex felösmerte bennük az ellenséget, akik a leányára pályáznak. Judex régen nem jó szemmel nézte Cseróczyt s lehetőleg távoltartani iparkodott tőle a leányát. A fiatalemberrel azonban nem lehetett olyan könnyen végezni, szívósan védelmezte pozicióját s minden alkalmat megragadott, hogy úton-útfélen vele találkozhassék. A szerelmeseknek postájuk is volt, még pedig furfangos. Cseróczy néhány házzal magasabban lakott, mint Judexék, de -73- mindkét épület udvarát egy, a völgybe szaladó patak érintette. Amikor ebédre harangoztak, a patakon egy kis papiroshajócska indult el s Vénusz kedvezéséből zavartalanul ért a Judex-udvarba, ahol Málika már várta s óvatosan kihalászta. A csónak hozta az üzeneteket, meg egy szál aranyvirágot. De jött a tél s a patak befagyott; ekkor sajátos galambposta lépett életbe. Mint minden jóravaló családnak, Judexéknak is volt egy tehenük, amely nap-nap után még zord időben is kiment a csordára legelni. Cseróczy volt olyan élelmes, hogy kisétáljon a tehénpázstra és a riska kolompjába rejtse mondanivalóit. „Kis galambom merre szállsz, arra száll a szívem“, énekelte, amikor a postás-barom útnak indult s gyanutlanul kocogott haza, nem sejtve, hogy gazdáját árulta el. De ha nagy hó volt, a tehén otthon maradt s ekkor ismét más úton kellett érintkezni. Hát ez hogy volt? Anno dazumal Selmecen még nem volt a mai gázvilágítás s a fényt ódon lámpások árasztották.

A lámpák vasszegen lógtak s láncra jártak; ha az alkonyat beállott, a lámpagyujtogató leeresztette a rozzant készüléket, meggyújtotta kanócát s ismét fölhúzta az első emeletig. Csak meg kellett várni, amikor az utca egy pillanatra üres, aztán Cseróczy követte a lámpagyújtogató példáját, lebocsátotta a világító szerszámot, beletette a levélkéjét s fölszállította a magasba. Ha Málika kinyújtotta -74- kezét az ablakon, éppen elérte a lámpást. Ime, a szerelem találékonysága.

Ilyen körülmények között persze bajos volt Málikát a választottak közül valamelyikhez férjhez adni. Arról nem is kell szólanom, hogy Cseróczy esetleges jelöltsége leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Egy világ állt közte és Judex Mátyás közt; gondolkozásban, tettben, indulatban, érzésben és nyelvben oly messze voltak egymástól, mint a porosz gránicok a tiszai révektől. Judex testestől-lelkestől régi német polgár volt, aki a multban élt, annak szentesített tradicióit követte és semmiféle előnyt se talált egy korhely diákban, akinek tanulmányai oly lassan haladtak, mint az Al-Duna az Oderához képest. Ilyen tervről tehát szó sem lehetett.

Vitnyédi, ama emlékezetes délután óta, amikor Hertelendi oly méltósággal mutatkozott félelem és gáncs nélküli lovagnak, folyton az ablakok alatt kószált. Ha Hertelendi tagadhatatlan genialitással és kitartással tudta szerelmét örök életben tartani, Vitnyédi maga a szerencsétlenség szelleme volt. Mint egy ügyetlen satyr forgolódott dryadja körül, esetlenül s nevetségesen, egyre-másra fizetve meg szíve érzéseit. Látva, hogy Hertelendi mily sikerrel használ föl minden alkalmat, hogy Málikával érintkezhessék, hosszas lelki tusa után, -75- – mert Vitnyédi szörnyü testi ereje dacára bátortalan és ügyefogyott volt világéletében, – ő is megpróbálta egyszer, hogy a lámpáson át juttassa Helénhez nagyrabecsülése csekély jelét.

Hogyha az egész világ nevetségesnek is látta Vitnyédit, amint félénken, akadozva és esetlenül küzdött Helén rokonszenvéért, a fiatalabbik Judex-leány, aki tele volt bizonyos könyv-poézissel, meghatónak és gyönyörűnek tartotta gavallérja nemes és félénk harcát. Helén nagy mértékben fogékony volt minden romantika iránt s ha Vitnyédi kövérsége teljes gyámoltalanságában megjelent az utcasarkon s búsan sóhajtott az ablakok felé, a leány maga előtt látta Rómeót, amint Julia után eped s meg volt róla győződve, hogy a szegény fiu tüdősorvadásban fog elhunyni. Tekintettel Vitnyédi kétszázhúsz bécsi fontjára, ez mégse volt valószínü.

Helén mindig mélyen volt meghatva, ha a fiatalember vele szóba állott s túláradó boldogsággal válaszolt minden kérdésére. Ennek dacára Vitnyédi folyton rémeket látott, kétségbe volt esve, hogy őt senki se szereti a világon s az egész női nem csak gúnyt és megvetést tartogat számára. De ne veszítsem el a fonalat. Egy téli estén, amikor Helén és Vitnyédi együtt korcsolyáztak s a fiatalember egész délután egy szót sem szólt, míg Helén úgy csacsogott, mint a fogságból kiszabadult kis tengelic, Vitnyédi -76- végül komoran és akadozva így szólalt meg:

– Mily rideg hozzám, mily végtelenül rideg; íme, alig válaszolt! Oh, hogy megvet az egész világ!…

– Megengedi, hogy önnek egy csekélységet… egy kis emléket… úgy mint Tamás… (nagyot nyelt s a torka megkottyant) küldjek… A lámpán át… ha meg nem veti…

Helén boldogan intett fejével és szívdobogva leste a folytatást. Vitnyédinek azonban éppen elég volt ennyi, szörnyen megijedt a saját bátorságától s erről a tárgyról dehogy mert volna egy szót is többet szólani. Az arca égett és a szíve hevesen dobogott… Egész délután az állami csemete-kertekről beszélgetett Helénnel, aki sóhajtva hallgatta az erdőkultura magvas tételeit…

Korcsolyázás után a diák hazament, a tükör elé ült és előszedvén a papírvágó ollót, legszebb hajfürtjét, -77- – titokban már egy hónap óta nevelte erre a célra, – levágta és zsebébe rejtette. Amikor már egészen besötétedett és szép Selmecre csöndes havas felhő borult, Vitnyédi Fiescoként beburkolózott köpenyegébe és elindult rejtelmes útjára. Az idő kedvezett: sehol egy lélek sem volt. Amikor a lámpát leeresztette, az ég is kedvezett szándékának s egyszerre sürü havas záport bocsájtott az utcára. Vitnyédi elhelyezte a hajfürtöt s gyorsan fölhúzta a lámpást, maga pedig vacogó foggal a sarokról leste a hatást. A hatás tényleg nagy volt. A lámpa meggyujtotta a fürtöket, aminek következtében az ódon üvegtáblák széjjelpattantak, az utcára pokoli bűz áradt. Az üveg csörömpölésére Judex kinyította az ablakokat és méltó haraggal kiabált rendőr és tüzoltó után. Vitnyédi menekült, de siettében még hallotta, amint Judex szigoru hangon konstatálta, hogy valaki kutya szőrével tömte meg a lámpáját, s hogy sikerültebb élcet is látott már életében… A diák kétségbeesve sompolygott odébb; ily szomoru véget udvariasság még nem ért. Csak Helén méltányolta törekvését, ő látta a szándék tisztaságát és a fiatalember meleg érzését. Amikor a házilegények letépték az égő lámpát, lopva kiment az utcára és összeszedte az elégett fürtök maradványait. Olyan szaguk volt, mint a füsfaragó cirokseprőjének, de Helénnek úgy rémlett, mintha rezedaillatot érezne…

A szerencsétlen kisérlet után Vitnyédi egy -78- ideig nem mert mutatkozni. Sötéten, meghasonolva járt-kelt a világban, készen arra, hogy bármely pillanatban gyufaoldatot igyék. Amint így komoran, magába vonulva morzsolta napjait, egy délután a posta levelet hozott neki. Az írás rövid volt; gyöngyvirágos, rózsaszínü papírlapon ez állott: „Igaz szívből köszöni az emléket Tusnelda.“ Mellékelve egy hajfürt s egy csinos kis matric, amilyet iskolás gyerekek szoktak gyüjteni, s amely egy nyíl által keresztüllőtt szívet ábrázolt. A levélkében, bár rövid volt, körülbelül benne rejlett Helén egész jelleme. A matric volt a naivitás, a hajfürt a ragaszkodás, a Tusnelda álnév a poézis.

Vitnyédi nem tudta, mire vélni a levelet. In camera caritatis megmutatta Hertelendinek, megjegyezvén, hogy ez bizonynyal ama kiméletlen gúny, amelyet Helén részéről már több ízben volt alkalma tapasztalni.

– Soha ne légy szerelmesebb, mint Helén tebeléd, – mondta. – Mit tegyen még egyebet? A szívét csak nem teheti postára? Hátha a levélhordó nem kézbesíti, hanem magának tartja meg?

– Te is csak gúnyolsz, Tamás, – szólt Vitnyédi zordonan. – Az útszéli ebet nem rugdalják meg úgy, mint engem…

Hertelendit fojtogatta a kacagás. Elmagyarázta barátjának az egész esetet: mily nagy dolog az, -79- ha egy szép leány valakinek levelet, hát még hajfürtöt küld, ha megengedi, hogy ez emléktárgyakat viszonozzuk, ha mindig ott van az ablakban, amikor arrafelé sétálunk, ha pirulva fordítja félre fejét, amikor azt mondjuk: – Szabad öntől valamit kérdezni, Helén kisasszony? – s ha végül Tusnelda név alatt érintkezik velünk. Igen: a Tusnelda szó a legfőbb bizonyíték, az a költészet, a bizalom, a szerelem!

Vitnyédit, aki mint szeretettel mondogatta: a hangulatok embere volt, végre is meggyőzték az érvelések. Balsejtelmei elszálltak. Szokása szerint egyszerre a másik szélsőségbe esett.

– Mit gondolsz, mit tegyek ezután? – kérdezte élénken barátjától. – Kérjem meg a kezét? Szöktessem meg?

– Természetesen viszonoznod kell a figyelmet, – vélte Hertelendi. – A te helyedben mindenekelőtt egy szép rózsacsokrot rendelnék.

– Meg fogom venni az egész selmeci kertészetet, – ébredt föl Vitnyédiben a magyar Gascogne. De rögtön előbújt belőle a takarékosság szelleme és eszébe juttatta, hogy tél van, a rózsák pedig méregdrágák. – Tönkre fogok menni, – sóhajtotta, – de nem bánom. Három rózsaszálat fogok venni Glatznál. De hogy jutassam el?

– Kitünő eszmém van, méltó arra, hogy egy hölgyért epedő lovag megvalósítsa.

– Beszélj: menjek a tűzbe, vagy hozzam le a göncölszekerét? Öljek vagy raboljak? Menjek az oroszlánketrecbe?

– Az bizonyos, – fejtegette nyugodtan a lakótárs, – hogy postán nem küldheted ajándékodat. Hordár még úgy se viheti; mind a két út Judexen át vezet. Tehát elszállítod magad!

– Judex agyon fog verni, föl fog nyársalni s aztán ki fog dobni, – ellenkezett szerényen.

– Álruhában mégy! – pattantotta ki a nagy eszmét Hertelendi. – Mily gyönyörü eszme: álruhában, mint a középkori dalnokok… Már van is hozzá gondolatom: mint drótos tót mégy be. Te úgyis sárosi vagy, az arcod is tótos, beszélni is tudsz tótul, csak be kell öltöznöd. Zsebedbe teszed a rózsákat, aztán bekiáltasz a házba: drótozni, fótozni – s ha szerencséd van, ott lesz az udvaron Helén is. Vagy inkább a lámpással próbálsz szerencsét?

– Nem, nem, – tiltakozott Vitnyédi, aki még nem felejtkezett meg a hajfürtök szomoru sorsáról. – Meg fogom kisérelni eszmédet, mert valóban gyönyörü és szerelmes szívhez illő. A tűzbe -81- ugyan szívesebben mennék Helénért, de végre is, az igaz érzelem minden áldozatra kész.

Drótostót pillanat alatt akadt, a felvidéken minden második ember drótostót. Egy pohár pálinkáért az atyafi átengedte gúnyáját. Vitnyédi szívdobogva szaladt el Glatzhoz, három darab rózsáért s aztán felöltötte a bocskort, meg a darócujjast.

Félóra mulva már ott járt Judexék háza előtt és vacogó fogakkal támolygott be az udvarba.

– Drótozni, fótozni! – kiáltotta szomorúan, mialatt a ház vadul forgott körülötte. A kerítés olyanokat ugrott, mint egy bakkecske, s a méhes szilaj keringőt járt. Az udvar köveit mintha jobbra-balra rángatták volna a lába alatt…

Széjjelnézett az udvaron. Helén nem volt ott, helyette Judex sétálgatott a kert dermedt rózsafácskái között.

– Drótozni, fótozni! – ismételte Vitnyédi még egyszer s kalapját mélyen szemére húzta.

– Várjon csak, barátocskám, – szólt jóakaratulag, mert látta, hogy a szegény tótlegény nagyon didereg, – talán van itt egy pár rossz lábas. Anna! – kiáltott föl az ambitusra a cselédnek. – Hozzátok le az összetört tálakat…

Vitnyédi fogai hangosan vacogtak. Mi lesz itt? Csak nem drótoztatnak vele? Az udvar most már -82- nem forgott vele, hanem repült, repült a végtelen ürbe, a sötétségbe, a megsemmisülésbe. Úgy reszketett, hogy a bocskorai csoszogni kezdtek, akárha jégen járna, pedig tapodtat se mozdult.

– Szegény pernehajder, – esett meg Judex jó szíve, – ülj ide az istállóba, itt melegebb van, jobban dolgozhatsz. Annyi munkát kapsz, hogy estig se készülsz el vele. Ne félj, lesz kenyérre.

A fiatalember belépett az ólba; a tehén – Cseróczy postillion d’ amourja, – bizalmas bőgéssel fogadta s kaputjához dörzsölte széles orrát.

– No én szép csávába kerültem, – konstatálta magában a gavallér és teljesen megtörve leült a szalmára.

Csakhamar egész halom tört tálat, fazekat, csuprot raktak eléje. Judex sehogyse akart mellőle tágítani. Őt, mint dolgos embert, minden munka, így a tótok foldozása is felette érdekelték. Neki kellett hát látni a szomoru munkának. Vitnyédi sohase hitte volna, hogy a drótozás ily komoly és előtanulmányokat kivánó munka. Verejtékezve övezte körül a tálakat és forrasztotta össze a bögréket. Félóráig tartott, míg egy drótot összebogozott a másikkal s hamar körülhálózta az egész fazekat, egyszerre zsupsz, a háló kicsúszott a kezéből s ott volt, ahol kezdte… A diák e percben a csillagászattannál is -83- nehezebb tanulmánynak vallotta a drótozást… Nyögve és fogcsikorgatva haladt tányérról-tányérra. Végre, délben a háziúr fölment ebédelni s az ifju földhöz vághatta az egész pereputtyot. Kiszaladt az udvarra; az emeleti folyosón éppen akkor ment Helén az ebédlő felé. Tehát legalább némi kárpótlás! A fiatalember balkezét sokat mondólag szorította szívére, jobbjával pedig a rózsák után nyúlt… Nyúlt, nyúlt, de semmit se talált zsebében… A tehén kiette őket a kaputjából… Szégyenében félig elsülyedve támolygott ki a házból, míg Helén keserü könycseppeket ejtett utána… Ő azért mégis szerette a drótos tótot.

– Ezek az átkozott diákok, – mondogatta a család matrónáinak, – vajjon mit találnak rajtuk a leányok? Isznak, énekelnek, korhelykednek, s együttvéve nem érnek egy fakovát!

– Ideje volna, hogy rendet csináljak, – szólt később a ház ura s az asszonyok megint bólintottak, – Valóban ideje, – tette hozzá meggyőződéssel.

Judex, mint a nyugodt véráramlat képviselője, lassan gondolkodott s csak félóra mulva szólalt meg ismét.

– Különösen ez a Cseróczy, – jegyezte meg. -84- – Ez elinná a Dárius kincsét s valamennyi bányavárost. Csak már ezt ne látnám itt az ablakom alatt ólálkodni. Minden komoly embert elriaszt a háztól. Amióta megint visszajött az akadémiára, Málika ki van cserélve, nem lehet vele bírni. Ha ezt egyszer relegálnák, egy új csillárt adnék a templomnak.

A diákok tényleg egymásután üzték tova a legkomolyabb kérőket. Knappe gyászos távozásának okait ismerjük s meg kell említenünk, a lőcsei Fabricziuszt és az eperjesi Markusovszkit szintén a diákok riasztották el. Az ifjak nem dolgoztak a nyers erőszak fegyvereivel, ellenkezőleg, éppen a nyájasságukkal és udvariasságukkal törték ki ellenfeleik nyakát. Teszem azt: mit csináltak Markusovszkival? Ez a fiatalember bányatudományokkal foglalkozott, s az akkoriban tért ölelő gázvilágításnak volt híve. Cseróczy megismerkedett vele s azt mondta, hogy kitünő, eddig még kellőképpen nem méltányolt világító testeket ismer. Egy gyönyörü meleg délutánon elvezette Markusovszkit a bélabányai rétekre s az ott álló ezerjófüvek köré sétáltatta. Cseróczy hanyagul, cigarettázva ment a furcsa növények körül, amelyek illó ólaja, amint égő szivarkájával közelükbe ért, lángra lobbant. Markusovszki, aki úgylátszik, nem volt elég járatos a botanikában, csodálkozva nézte a tüneményt.

– Ami itt ég, az az ezerjófű. A mint hozzáérek a cigarettával, – és szivarkájától újra lángra lobbant a fű, – úgy meggyullad, mint egy gyertya vagy egy petroleumlámpás… Sőt a fénye még kellemesebb is… Az egész pedig fölötte olcsó, mondhatnám, ingyen van. Képzeljen el egy gyertyát, amelynek tucatja egy krajcárba kerül…

Markusovszki elképzelte s fantáziája rögtön működni kezdett. Micsoda üzlet volna ezeket a gyertyákat akár csak krajcárjával eladni, városokat velük megvilágítani, részvénytársaságot alakítani stb. Itt hever a vagyon a földön, csak föl kell szedni… Hisz ez a magyar Kalifornia! S ezek a bolond selmeciek nem tudják, milyen kincs fekszik közöttük… Nem szólt a diáknak semmit, hanem másnap tíz szekér füvet vásárolt össze s már látta a gyöpöt aranynyá változni. Szegény flótás! csak így jött rá, hogy száraz állapotban az érdekes növény legföljebb szépítő víznek használható… Markusovszki szégyennel távozott, mert akivel Selmecen összeakadt, mindenki csak azt kérdezte tőle, mikor vezeti be már a városba az ezerjófű-világítást? -86-

Még hamarabb végeztek a diákok Fabricziuszszal, akit vadászatra csábítottak. Fabricziusz fösvény természetü volt s amikor a hajtások véget értek, mindig a legnehezebb nyulat választotta ki magának. A diákok egyszer egy vízbefult vékonypénzü nyulat találtak a patak partján. Fölvágták a hasát s kövekkel rakták teli. Természetesen az volt a legsúlyosabb vad. Fabricziusz a vadászat után mérlegeléseket téve, szerencsésen ezt a példányt választotta ki, nagy diadallal vitte haza s fölajánlotta Málikának. A leányban volt annyi humor, hogy másnap vacsorára egy csomó követ tálalt föl Fabricziusznak, aki sietve és megsemmisülve hagyta el Selmecet.

Mind e tréfák az egész város tetszését megnyerték, de Judexnek éppen nem voltak inyére. A kiszemelt tizenkét fiatalemberből hat már kiselejteződött s Málika még mindig nem választott.

Egy szép estén végre az apa elhatározta, hogy komolyan fog beszélni leányával. Hogy szavának súlyt és ünnepélyességet adjon, magához kérette a tiszteletes urat, Institórisz Fülöpöt s akkor vonta kérdőre a leányt. A kihallgatás fölötte szolemnis volt.

– Édes leányom, – kezdte Institorisz Fülöp uram, jól ápolt kezének ujja végeit mellén összeérintvén, – atyád és lelki nevelőd, aki a konfirmáció szentségében részesített, akarnak veled beszélni. -87-

Ünnepélyes szünetet tartott, szemét komoly méltósággal jártatta körül a szobában s aztán tovább folytatta:

– Komoly és életbevágó, jól megfontolandó kérdésről van szó. Atyádnak, a keresztény gyülekezet egyik előljáró hű sáfárjának akarata, hogy magadhoz illő párt keressél. Ez az Írás szerint és helyesen vagyon. Én plántáltam a te lelkedet az Úr szőlejébe s azért bizalmasan szólok hozzád: érleld meg immáron elhatározásodat s tekints körül azon tiszteletreméltó ifjak során, akik atyád bizalmával is dicsekedhetnek s néked is becsületedre válnak. Mert meg vagyon írva: nem jó egyedül lenni.

– Hogy tudnék köztük választani, főtisztelendő uram? – szólt hasonló ünnepélyességgel és biblikus szavakkal. – A testnek, – tanítottak az iskolában, – az Írás szerint a szem a lámpása.

– Azért, ha a te szemed homályos leend, az egész tested is homályos lészen, mondja tovább az Írás. Ha azért a benned való világosság, homályosság: a homályosság mennyivel nagyobb lészen? Ám az én szememnek nem tetszenek azok, akiket atyám választott. Senki nem szolgálhat két úrnak: mert vagy egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megutálja. Hogy -88- szolgálhatok hát én egyszerre szememnek, testem lámpásának és atyám akaratának?

– Mindez helyes, gyermekem, – szólt Institorisz, akit meglepett e bibliai tudomány, – látom, jól megtanultad az Írást. De atyád akarata összeegyeztethető a te akaratoddal. Nem teremthet a jó fa hitvány gyümölcsöket, mondja ugyancsak Máté apostol, s így a te gondolatod egyúttal atyád gondolata is és fordítva. Nem értem hát, miért nem választasz e derék fiatal emberek sorából? Beszélj, gyermekem.

Málika kissé hátrahajtotta fejét, behunyta szemét és sápadtan, de elhatározottan mondta:

– Meg vagy bolondulva? – kiáltott föl. – Ezt a korhelyt? Ezt a léhaságot? Hiszen már egy házat vehetnék azon, amit zálogok kamatján rajta kerestem! (– Ime, tehát már az is baj, ha valakit gazdaggá teszünk.)

– De leányom, egy diák! Egy csélcsap! Egy senki fia! Honnét tartson el, honnét adja meg neked azt a kényelmet, nyugalmat, amelyet édes atyád házában élveztél?

– Tekintsetek az égi madarakra, mert azok nem vetnek, sem aratnak, sem a csürbe nem takarnak, -89- – vetette ellen egy csep gúnynyal Málika. – Salamon minden királyi dicsőségében nem öltözött úgy, mint ezek közül egy, mondja az Írás… Nemde, tiszteletes uram?

– De a madarak nem isznak reggelig Gerstäkkernél, – tiltakozott a lelkész. – Ugyancsak Máté mondja, hogy a bölcs ember kősziklán építi házát. Honnét építsen a korhely?

Judex látta, hogy dogmatikus alapon nem halad a dolog s azért két kezével az asztalra támaszkodva, mint nagy őse, a soltész, amikor itéletet mondott ki, így szólt:

– Vége legyen a höbörtnek, gyermekem. Még egyszer mondom: nem akarom elhatározásodat befolyásolni. Ime tizenkét derék fiatal ember van itt: válassz köztük. Én nem vagyok az Ármány és szerelem apaalakja, tisztelem a meggyőződést és az érzelmet. De ha e tizenkettő közül nem tudsz, recte: nem akarsz választani, úgy nem marad egyéb hátra, minthogy magam szemeljem ki a legérdemesebbet. Sic volo, sic jubeo.

– Én Cseróczyt szeretem. Mi kifogástok van ellene? Rosszabb a szíve, mint akárkié? -90- Gonoszabb, mint a tizenkettő? Hogy korhely?… Miért ne legyen az? Mindenkinek olyan szomoru, csöndes az ifjúsága, mint az enyém, amely lehetne egy oszlopé, egy butordarabé, de nem egy fiatal lányé? Ezért rójjátok meg? Akkor itéljétek meg a lombot, mert zöld és a szívet, mert vér van benne.

– Ha én akarom, akkor nem lesz korhely, – mondta nyugodtan. – Ha én szólok neki, akkor erkölcsösebb lesz, mint Markusovszki, Knappe és Heiligenbluth összevéve. Érzem és tudom, mert a szívem mondja.

– Látom, hogy ma nem lehet veled okosan beszélni. Zeit bringt Rath. A kérdésről módunkban lesz nyugodtabban és emelkedettebb álláspontról szólani. Idővel be fogod látni, hogy igazam van. Köszönöm főtisztelendő úr szives támogatását és kérem jövőre is. Béke velünk!

Institorisz még egyszer fölemelte jobb keze mutatóujját és kenet-baritonon szólalt meg.

– Leányom, gondold meg, hogy atyádnak köszönheted életedet, létedet, s az Úr után ő az első, akinek felelősséggel tartozol. Isten világosítsa meg az ő orcáját rajtad! Gondolkozzál ez irányban, leányom.

– Főtisztelendő úr, szólt szerényen és szendén, – holnap elküldjük a karácsonyi csirkéket.

Institorisz szeme fölragyogott. Minden karácsonykor egy tucat csirkét szokott kapni Judextól.

– Szépek, Málika húgom, szépek? – kérdezte egyszerre világi tenoron, mert maga is szerette s meg tudta becsülni az ízléses falatokat. – Vajjon mifélék?

– Plymouth? – lelkesedett Institorisz, ajkait összecsűcsösítve. – Plymouth? Gyönyörü!

– De a plymouthból nem küldhetek tisztelendő úrnak… Bizonynyal nem szereti…

Institórisz egy pillanatra megállt a lépcsőn. (Nézze meg az ember a vén fukarját, – gondolta magában. – Lelkiatyját ilyen aprópénzzel akarja kifizetni?)

– Azért csak küld a plymouthokat, leányom, – mondta. – Én jobban szeretem s végre is: én eszem meg őket.

– Ugyan hagyd el, – felelte Institórisz kezével -92- legyintve, – a plymouth csak többet ér, nem? Hogy tudna atyád jót választani? Ő már öreg és elfogult…

A tisztelendő úr nyugodtan ment haza, de amikor a lakása kapuja elé ért, megállt és megdörzsölte a homlokát.

– Terringettét, – mondta, mert lassan szeretett gondolkozni, – ez a kis fruska mintha rám olvasott volna a tyúkokkal. Hiszen, nemcsak a csirkéket, de a férjet is ő választotta ki…

A bor.

– Cseróczy, – szólt Málika, amikor pár nap mulva az ifjúsági bálon vad táncban robogtak végig a termen, – ígérjen meg nekem valamit.

– Mindent megígérek, – szólt Cseróczy meggyőződéssel. – Törjem be a nagytükröt?

– Nem. Ellenkezőleg; arra akarom birni, tegyen le ezekről a rossz szokásokról. Lássa: az egész világ azt mondja, hogy korhely, csélcsap, soha semmi se lesz belőle.

– Nekem fáj. Beszéljünk okosan, Cseróczy, hallgasson rám egyszer. Tegye meg a kedvemért, hogy ne igyék és ne korhelykedjék.

Cseróczy mosolygott. Málika egy ideig hallgatott, aztán látva, hogy a diák nem felel, kiegyenesedett és így szólt:

– Az más, – felelte a fiatalember fejét meghajtva. – És miért nem tűri? -94-

A legnagyobb forgatagban táncoltak, a notabilitások páholya előtt. Málika tudta, hogy mindenki szeme rajta csüng, s ezért nyugodtan, komolyan nézett Cseróczy szemébe.

Ez a pár szó, amely egyszerűen volt mondva, hogy senki észre ne vegye, miről van szó, lángba borította a fiatalembert. Málika bájos volt e percben, amint okossága, nyugodtsága lassan szerelmes tekintetbe olvadt és arca lassankint biborszínüvé változott. Egy ideig kiállta a fiatalember tekintetét, aztán mikor a forgatagból kiértek s egy pillanatra a déli növények eltakarták őket, feje Cseróczy vállára hanyatlott.

– Ígérem, szentül ígérem, – mondta a fiatalember és gyöngéden magához szorította a leányt.

Cseróczynak e pillanat óta tehát nem lett volna szabad korhelykednie, ott kellett hagynia a bort és a víg társaságot. De a bor nem az a barát, amelyen, ha nincs szükségünk rá, szó nélkül tovább lehet adni. Mert, Istenem, hányszor az életben volt már nekünk szükségünk ő rá? Ha baj ér, ha a leány megcsal, ha az élet sivárnak tetszik, ha fiatalságunk meg akar szökni, ha bizalmunk az emberekben megdől, mindig a bor az, amely híven kitart mellettünk. Csak annyit kell érte fáradnunk, amennyi munkába kerül, hogy a poharat a szájunkig vigyük s már ott van mellettünk, -95- fölfrissíti vérünket, megedzi szívünket. Ezt a hű társat nem lehet egyszerűen a pokolba kergetni, ez a barátság kötelez. Meg kell gondolnunk, hányszor éltünk vissza a szívességével, hányszor riasztottuk föl éjnek idején, hóban, fagyban, rekkenő hőségben, porban, zivatarban, s volt-e rá eset, hogy cserben hagyott volna? Odaült mellénk és mint a jó anya, aki minden percben, éjjel-nappal ott van gügyögő gyermeke mellett, ölébe vett és mesélt, mesélt csodálatos emberekről, káprázatos vidékekről, kábulatos érzésekről. S mi nyomon követtük az ő sajátos országába, ahol az utcák aranyból vannak, és az arany sárból, ahol a gondolatok cikázva, sziporkázva suhannak jobbra-balra, ahol isteni következetlenség, bűbájos fejetlenség és csillogó haszontalanság hullámai ringatnak édes álomra. S amikor egy este a ragaszkodó Eckehardt oda akar mellénk ülni, hogy elbeszélgessen velünk multról meg jövendőről, ridegen vetjük oda neki:

– Takarodjál, korhely vagy, haszontalan vagy, borissza vagy… Nem kellesz többé!

– Bántottalak valaha? – kérdi erre szomorúan a bor. – Rád tukmáltam magamat? Megcsaltalak? Elárultalak? Odaadtam neked mindenemet: erőmet, tüzemet, bátorságomat, s te most, íme, cserben hagysz?

– Most cserben hagysz? – Igen, Cseróczy tisztán hallotta, amint a bor szelleme ezt súgta feléje. -96- Legrégibb kenyeres pajtásától kellett megválnia, suttyomban, baráti kézszorítás nélkül. Hát lehet ez? Amikor a táncteremből kiment, az ebédlő minden sarkából, minden szemből rámosolygott az öreg barát. Kiszaladt a friss levegőre, ott se volt nyugta: a máskor csillogó, színekkel telt éjszaka ma üres és fekete volt, mint a pincegádor. Milyen más volt azelőtt: jobbra is, balra is tőle incselkedő szellemek cikáztak el, a fülébe súgtak valamit s megkápráztatták a szemét; ma olyan szaga volt a levegőnek, mint a sült töknek. Megint visszament a terembe és a diákok közé ült.

– Hadd szorítsak veled hát utóljára kezet, – dörmögte maga elé s hatalmas serleget rakott az asztalra. – Búcsúzzunk a bortól.

Belenézett a csillogó folyadékba, a fölületén mosolygott az öreg barát ábrázata.

– Málikáról fogok mesélni, – dörmögte feléje. – Jer velem, cimbora!

Cseróczy megragadta a poharat és fenékig üritette. Hiszen utoljára történik ez… Az első poharat követte a második, a harmadik, a tizedik s a fiatalemberrel forogni kezdett a világ. Szörnyen komoly és kimért lett: nála ez volt a becsípés biztos jele; arca tiszteletet parancsoló vonásokba burkolódzott, hangja mélyen és ünnepélyesen csengett, jóllehet, a feje zúgott, mint az ördögmotola. A szék, amelyen ült, nagyokat ugrott vele, de -97- ő fölséges gőggel ült rajta, mint a régi püspökök, amikor háborúba vezették seregeiket. Néha fölemelte kezét, mint a királyok, amikor megnyitják az országgyűlést…

Amikor Málika arra ment, azonnal tisztában volt a helyzettel, s a torka összeszorult.

– Judex de genere Melius Amália úrhölgy, – állott föl előtte a fiatalember, – kitűntet azzal a bizalommal, hogy velem egy táncot ellejt?

A leánynak először köny szökött a szemébe, azután összeszorította ajkát és nem válaszolt.

– Úgy, – mondta Cseróczy egy szeptemvir komolyságával és homlokát összeráncolta, – ön, kisasszony, tehát nem hajlandó, hogy e kegyet velem szemben gyakorolja. Tudomásul vétetik: tiszteletteljesen és változatlan indulattal.

Ezzel, mint egy dölyfös grand, ismét leült és olympusi nyugalommal öntött sót, paprikát és gyufafejeket italába, amelyet egy hörpintésre eltűntetett a világból…

Málikának ökölbe szorultak az újjai. Szeme a haragtól könybe lábadt, de aztán összeszedte magát és odalépett a diákok asztalához.

– Cseróczy, – szólt izgatottságával küzködve, – maga megint be van csipve… Maga… maga el van ázva…

A megtisztelt újra fölállott és szemét az ég felé fordította. Most körmondatokban szónokolt: -98-

– Mely méltatlan és rút visszavonás tolmácsolta ezt önnek? – szólt csodálkozva. – Megállapíthatom, hogy a józanság jegyében állok és nem szolgálok rá e, mindenesetre igen tisztelt oldalról, amelynek jóindulatát kétségbe nem vonom, de mégis igaztalanul jövő inszinuációra…

Mindezt nyugodtan, a parlamenti rétorok ösmert modorában mondotta el. Ha józan volt, nem tudott két összetett mondatot egymás mellé állítani. A diákok kacagtak.

– Ne nevessenek, – szólt Málika kipirulva, – inkább szégyeljék magukat s vigyék el a barátjukat aludni!

– Erre semmi szükség sincs. Gyertyaszál nem lehet egyenesebb, kőszikla biztosabb, mint én. Szólítsam tán föl táncra az öreg Judexet s bizonyítsam be rajta, mily szabályosan tudok ugrálni is?

– Cseróczy! – felelt Málika most már haragosan, – ha azonnal el nem takarodik, többet nem beszélek vele. Menjen, – tette hozzá és egyszerre eszébe jutott az apjával és a tiszteletessel való jelenete s hangja megcsuklott, ajkai megremegtek. – Menjen… – ismételte halkabban.

A diákok hirtelen elcsöndesedtek, megérezték a leány szaván a rejtett bánatot és lesütötték szemüket. Málika szeméből könycsep csordult ki. Cseróczy ránézett s egyszerre lehorgasztotta a fejét. -99-

– Üssön nyakon, Málika, – szólt akadozva, amiből látszott, hogy hirtelen kijózanodott, – üssön nyakon, ha egy kissé becsül…

A leány nem tette meg neki ezt a szívességet s faképnél hagyta; szótlanul visszament szüleihez a terembe. Nagyon el volt keseredve, úgy érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a kebléből. Nem sírt, de arca sápadtsága és ajka rángatódzása elárulta izgatottságát. Ennyire becsüli hát Cseróczy, ennyit ér adott szava? És csak ennyi hatalma van fölötte?…

– Hát nincs senki a világon, aki nyakon üt? Üssetek már nyakon, ha valamire becsültök!

– Hány embernek tettem meg ezt a szívességet, – panaszkodott szomorkodva, – s most senki se viszonozza. Gyalázat, hálátlanság! Hej, pedig de megérdemelném! Azt a jégen kopogóját, de megérdemelném!

– Épp ebben a pillanatban akartam Helénnek szólani, – mondta, – s épp most viszik el.

Ez az „éppen ebben a pillanatban“ már hetek óta tartott. Ha Helénnel találkozott, mindig föltette magában, hogy érzelmeit leleplezi, de amikor együtt -100- voltak, folyton halasztgatta a nyilatkozatot, amelynek visszautasításáról különben szentül volt meggyőződve. Csak azért akart neki „szólani“, hogy lelkén könnyítsen. Nehogy valaki szemrehányást tehessen magának. Hiszen az ember dőre, még a lehetetlenben is hisz… Vitnyédi elszontyolodva vetődött Cseróczy asztalához.

– Barátom, – kiáltott föl Cseróczy, akit az újabb ital megint komolylyá tett, Vitnyédit megpillantva, – itt az idő, hogy újra nagyot s nemeset alkossunk! Itt az idő! Átkozott bor, tönkretesz, elpusztít valamennyiünket. Igen, igen, cimbora. Ime, például mit csinált belőlem? Szószegő, hitvány frátert, aki méltó a közmegvetésre. Azt bizony. Ez már szörnyűség s nekünk: a haza reményének ezt tovább tűrnünk nem lehet. Igazam van-e fiúk?

– Fogat fogért: meg kell boszulnunk magunkat, rajta. Megboszulni; e szó nem menti bűneit; egyszerűen kipusztítjuk a világból a bort, a világ legnagyobb bűnét. Akkor békesség lészen.

– Ez az emberiség legszebb eszméje, – lelkesedett Vitnyédi. – Csak a kivitellel nem vagyok tisztában. Le akarod szúrni, mint egy kutyát?

– A kivitel? Egyszerü. A föladat az: a bort kiirtani a földről, akkor nem lesz módja bennünket romlásba dönteni. Ez csak világos. Ime, nézzétek, így kell cselekedni! -101-

Hatalmas karjával fölemelte a boros üvegekkel telirakott asztalt, meglóbálta a levegőben s aztán földhöz csapta. Az ital a padmalyig fecskendezett, üvegcserepek és asztaldarabok röpültek szét, a lámpa leszakadt és tüzes esőt borított a teremre. A selmeci polgárok rémülten menekültek ki a szobából. Vége a a bálnak, következik a verekedés! Gyorsan haza!

– Utánam! – vezényelte Cseróczy és sipkáját szemére vágva elindult a hideg éjszakába. – Föl Gerstakkerhez! Boszunk szörnyü lesz! A bor ma meg fog halni! Igenis, meg fog halni, uraim!

A korcsmáros már aludt; a selmeci csaplárosok egyébként is mintaszerü emberek voltak. Este hét órakor, ha a polgárság megitta a maga kancsó étvágycsináló sörét, bezárták az ajtót s lefeküdtek. Ha valakinek éjjel volt kedve mulatni, az az ablak deszkáin dörömbölt. A korcsmáros ilyenkor fölkelt, lámpát gyújtott, s megkérdezte, mivel szolgálhat.

– Gerstäkker Ármin, – szólt Cseróczy zordonan, – lilientháli Gerstäkker Ármin, van önnek kedve egy szép munkához kezet nyújtani?

– Helyes, – folytatta a vezér. – Nos hát, hány hordó bora van a pincéjében? Tudja pontosan?

– Szót sem érdemel. Van egy tízakós, meg tán két ötakós hordóm, no meg egy-kettő apró.

– Im, ezek a bűn tartályai, – szólt Cseróczy komoran. – Conburantur ex sententia. Mit szól hozzá Gerstäkker uram?

– Res convenit inter nos, – felelt Gerstäkker. – Usu venit. Önök megvásárolják a hordókat?

Gerstäkker többet nem szólt, hanem egy ódon, óriási tölgyfaszekrényhez lépett s kinyitotta. Ez volt az ő Wertheim-szekrénye, még pedig följegyzésre ugyancsak érdemes pénztára. Nem volt abban ugyanis egy krajcár sem, hanem – egy nagy szobaajtó, telerajzolva kréta-vonásokkal. Ezt így kell érteni: nappal az ajtó az ivószobát választotta el Gerstakker lakásától s ha valaki hitelbe ivott, úgy a korcsmáros rája írta a követelését. Éjjelre azonban, mint jó üzletemberhez illik, el kellett csukni a főkönyvet s ekkor Gerstakker kiemelte sarkából az ajtót s a tölgyfaszekrénybe zárta… Egyébként évtizedek hosszu ideje alatt soha sem esett meg, hogy bárkivel is differenciája lett volna. A diák elment Selmecről, erdőhivatalnok vagy bányász lett s pontosan fizette a maga részleteit. Az akadémia becsületébe nyílt ez az ajtó, – mindenki respektálta. -103- Gerstakker tehát elővette a főkönyvet s bejegyezte a tartozást.

A lakatokat a ház asszony kezeli, a korcsmáros tehát fölkeltette a feleségét.

Pár perc mulva, rendes fekete ruhájában, főkötővel, övén a kulcsokkal megjelent Gerstakkerné és a pincébe vezette a társaságot.

Egymásután görgették föl a nagy hordókat, amelyek komoran, ormótlanul álltak az éjszakában. Miután az anyagi rész el volt intézve, a házaspár visszavonult. Bor már nincs, hát korcsmáros sem kell.

Tudni kell, hogy Selmec lejtőn épült, amely a mai vasútállomástól a városházáig emelkedik. Az ifjúság szépen fölcipelte a hordókat a város legmagasabb pontjára. Itt Cseróczy még egyszer megragadta a szót és terjengős vádbeszéd után halálra ítélte a bort, minden gonoszság kútforrását. A diákok hozzájárultak az itélethez és végrehajtásához láttak. A hordókat le fogják gördíteni… Amikor az első hordót meglódították, az eleintén lassan, majd egyre gyorsabban indult neki s végül lavinaként rohant le a völgybe. Pokoli robaj verte föl az éjszakát, a hordók nagyokat ugorva, döngve, csattogva futották be útjukat, némelyik útközben darabokra tört és nagyot -104- pukkanva locscsantotta szét tartalmát, a másik nekiment egy-egy háznak s magával sodorta a pihenő padokat, útszéli fákat, a harmadik nyilegyenesen, magasra porozva a havat, mint az ördög szánkája, vágtatott le a völgybe. Egy-egy ablak a nagy zajra kinyilott s a békés polgárok megijedve kiáltottak éjjeli őr után. De a bakter rémülten bújt el, ő meg volt győződve, hogy a Paradicsom-hegy újra kitört… A hordók viszontagságos utat futva be, a legmélyebben fekvő Judex-ház előtt állottak meg, az ódon épület bortengerből emelkedett ki. Még ilyen botrány Selmecen nem volt!

Amikor már egy bűnös sem akadt a hordók közt, a diákok rebus bene gestis lementek a Judex-házhoz.

– Gyönyörü munka volt, – mondta Cseróczy megelégedéssel. – Most már nincs több bor Selmecen! Most már lelkeink megmenekedtek a kárhozattól. Gloria in excelsis!

Judex az irtózatos zajra fölébredt s kezébe kapva egy ősi alabárdot, amely nyáron laboda-gyomlálásra szolgált, úgy szaladt ki az utcára; nem gondolhatott mást, minthogy a csehek újra betörtek Felső-Magyarországba. Látva a rettenetes pusztulást, egy percre elsápadt s egy ideig nem jutott szóhoz. Aztán fölébredt benne a takarékos ember, s vedrek után kiabált, hogy a még megmenthető italt összegyűjtsék. -105-

– Nem, – szólt komoran Cseróczy, – a bűn e fertőjéhez nem szabad emberi kézzel hozzányúlni. Hadd részegedjék meg tőle a hó, legalább vídám telünk lesz.

– Önök, tisztelt uraim, – mondotta dühösen, – kötni való bolondok. Bár már a poklok fenekén láthatnám önöket. Jó éjszakát!

A hó lassan fölitta a bort. Maradt ugyan valami az árok szélén, de azzal nem törődött senki. Mindössze annyi baj volt, hogy amikor reggel a csorda legelőre vonult, megitta a szeszt s aznap minden tehénnek spicce volt…

Az ifjúság tehát boldog volt, Málika azonban nem volt megelégedve. Kisírt szemekkel, kábultan ült egy karosszékben s kétségbeesetten nézett maga elé. A hajnali világossággal együtt szeme előtt egy tudat kezdett derengeni, hogy apjának mégis igaza van s ez a Cseróczy rossz, elvetemült, szívtelen ember.

A szép Meluzina.

Frundsberg a Szepességből jött, Petrides Sárosból. Az első szárított gombákkal és borókával kereskedett és szép vagyonra tett szert, a másik bányászkötényekből gazdagodott meg. Ez kissé csodálatos előttünk, újdivatu emberek előtt, akik búzából, papírokból vagy gyapjuból, sőt regényekből akarunk vagyont szerezni, de alapjában természetes. Mert búzával és papírokkal minden második ember foglalkozik, de ki gondol arra, hogy gombákat szárítson és bányászkötényeket csináljon?

De szárított gombákra és kötényekre szükség vagyon s az az egy Frundsberg vagy Petrides az egész országot árasztja el termékeivel. Ilyenformán tehát szintén meg lehet gazdagodni, ahogy versenytárs híjában még kormos üvegből vagy sült tökből is meg kell tollasodni. Frundsberg is, Petrides is a -107- Málika kedvéért jöttek el Selmecre, mind a kettő komoly, meglett ember volt, mentek az ifjúság hóbortjaitól.

Judex örömmel fogadta őket házában s jó kedve még nagyobb lett, amikor észrevette, hogy Málika se idegenkedik tőlük.

A leányban forrott a harag. Már hetek óta nem beszélt Cseróczyval, akinek utolsó csinjét nem tudta elfeledni.

Ám a fiatalembert e rossz bánásmód még úgy se javította meg. Igaz ugyan, hogy szóbeszéd közben már régebben is megígérte Málikának, hogy az úgynevezett jobb útra tér, de soha oly szentül, mint ama emlékezetes estén, amikor a leány okossága, szépsége és szeretete egész melegével fogta körül. Most, hogy Málika elfordult tőle, köszöntését nem viszonozta és útját elkerülte, elkeseredésében még vadabb lett, mint annak előtte.

A leány viszont sértett önérzetében elhatározta, hogy addig nem áll szóba Cseróczyval, amíg az javulásának világos próbáját nem adja. Bár nagyon szerette a diákot, azért okos fejecskéjével a jövőt is tisztán látta: micsoda élet várha rá egy részeges, csélcsap fiatalember oldalán? Nem jobb-e akkor pártában elhervadni s visszavonulva a világtól, csöndes, szomoru napokat pergetni le a Judex-házban, amelynek komorsága, némasága soha oly erővel nem nehezedett le rá, mint most. Cseróczyra ez természetesen -108- nem hatott. Málika magatartását visszautasításnak vélte s e fölött való bánatában és dacában egészen a korhelykedésnek adta magát. Az a fiatalos erő, amely izmos karjaiban, domboru mellkasában lakott, kikivánkozott s addig nem nyugodott, míg boszúját valamin vagy valakin ki nem tölthette. Éj-éj után Selmec zajos botrányoknak volt háttere. Amint a toronyórák éjfelet jeleztek, már hallatszott a helyzet magaslatára emelkedett Cseróczy hangja, amelyet nyomon követett összetört ablakok, bezúzott tükrök, földhöz vágott székek és asztalok fülsiketítő zaja. S ez így ment hajnalig. Asztalosok, üvegesek soha annyit nem kerestek, mint ebben az időben. Egy sovány tótocska, aki három hónap előtt egy szál bocskorban meg nyolc tábla üveggel a hátán jött le Zboróból, már egy kis krumpliföldet vett magának a hodrusi határban és kuba-szivart szítt… Csak azért is!

Málika életének az volt a legnagyobb martiriuma, hogy mindezt hallania és látnia kellett. Amikor éjjel kétségbeesve töprengett szobájában, egyszerre fölcsendült Cseróczy borízü hangja s a vele járó pokoli macskazene, asztalok és tükrök halálkiáltása. Ha reggel a leány kiment a piacra, az emberek egyébről se beszéltek, mint a diák legutóbbi éjjeli garázdálkodásáról és a piacon a főkötős polgárasszonyok álmélkodva, szörnyűködve csapták össze kezöket. Amikor pedig délben a Judex-család -109- sétálni ment a bányagrófság előtti, divatos sikátorkorzóra, egy kúszált haju ifju suhant el mellettük, akit Cseróczynak hívtak. Mögötte nagyokat nevetve, visítva, füttyentve haladtak Selmec csiszlikjei…

A fiatalember megpróbálta ugyan a jobb utat is és egy este az engesztelődés jeléül egy pár késői aranyvirágot tett a fali lámpába. De hiába: a virágok ott hervadtak el a kanóc melegében. E helyett az ablakpárnán egy csokor begónia bukkant föl. Tüntetőleg néztek az utcára, ahogy vidéki leányos házaknál szokás: lássa az egész világ, hogy van, aki ránk gondol. Cseróczyt mód nélkül elkeserítette ez a kellemetlen válasz. Bizonyosan Frundsberg és Petrides küldték a virágokat, hiszen állandóan a leány körül voltak és Málika tettetett jókedvvel beszélgetett el velük. De csak kerüljön valamelyikük a kezeügyébe! – gondolta a diák. Ám Frundsberg és Petrides szerencsére sokkal bölcsebb emberek voltak, semhogy ezt a szívességet megcselekedték volna neki. Messziről kitértek Selmecbánya rosszának az útjából. A fiatalember még egy szerencsét próbált s a legelőn fölkereste a tehenet. De a jámbor postásnak nem volt már kolompja.

Cseróczy végre belátta, hogy kifelé áll a szekere rúdja s szíve sértett hiúságában vadul forrongott. Málika nélkül üresnek tetszett neki az egész világ, sajátságos gondolkodásának úgy rémlett, mintha egy nagy pincében járna, ahonnét kiveszett az utolsó -110- csepp bor… Gondolatai ez időben javarészt a leányhűség fogalma körül forgolódtak s ajkáról ki nem vesztek az erre vonatkozó összes magyar népdalok. Kriza János mindenesetre jól járt volna, ha ekkor megismerkedik a selmeci diákkal. Cseróczy meg volt róla győződve, hogy az egész női nem csapodár, hogy szerelme rövidebb az egynapos légy életénél s nagy érzelmekre csak a férfi van hivatva. Igen, például ő tud szeretni. Ha most szembe jönne vele egy bőszült bika s valaki azt mondaná: „Nos, ha szereted Málikát, úgy gyűrd le ezt a vadállatot!“ hát szó nélkül nekimenne a bikának. Képes-e erre egy nő? Nem, mert nincs meg benne a férfi akaratereje, bátorsága és végtelen szerelme. S e furcsa logika szent tudatában egyszerre megállapította a férfi és a nő közötti nagy különbséget, látta, hogy testileg, lelkileg mennyire állnak ezek fölötte amazoknak és elhatározta, hogy mindennek konzekvenciájaképpen nem fog megalázkodni Málika előtt, hanem erős lesz és leszámol ifjúsága gyöngeségével. Ha a leány visszautasítja, jó, ő is dacos lesz, s ha Málika szakítani akar vele, hát nem fog koldúsként eléje állani és szerelemért könyörögni… Gombház, ha leszakad, lesz más… Egy ép fiatalembernek nem kell kétségbeesni, hogy szerelem híjján pusztul el…

Fogta magát és gyors elhatározással elment dr. Blumhoz. Az éppen egy furcsa belet rakott spirituszba. -111-

– Megint párbaj? – kérdezte a doktor és ügyet se vetve vendégére tovább bíbelődött a preperátummal.

– Fáj a fogad? – kérdezte a doktor közömbösen. – És ezért vágsz ilyen siralmas arcot? Ki fogjuk húzni.

– Hallod, – szólt, – ha be vagy csípve, akkor feküdj le, de ne zavard a rendelési óráimat. A szomszéd szobában találsz egy divánt, az kell neked, nem foghúzás.

– Doktorkám, – mondotta, – te félreösmersz. Én most teljesen józan vagyok. A fog és a szív pedig mégis összefüggésben van, bár a medika nem tud róla.

– Emlékszel arra az éjszakára, amikor földörömböztünk és te a vizi fecskendővel közénk lőttél… Óh be szép éjszaka volt…

– Gyönyörü. Mind összetörtétek a bútoraimat meg a sejtszöveteimet. -112-

– Akkor arra kértelek, hogy ültetnél el bennem egy szem topázt, a karomba vagy a szívem fölé a bordákba… Te ezt nem tetted meg, hanem a fogamba plombáltad a drágakövet… Emlékszel?

– Hogyne emlékezném. Amikor a ráspolylyal a szájadba nyúltam, úgy megharaptál, hogy négy hétig éreztem.

– Komolyan kivánod ezt, Cseróczy? – kérdezte nyugodtan s ajkáról eltünt a rendes gúnyos mosoly.

A doktor vállat vont. Már nagyobb őrültségekhez is meg volt szokva. Tehát rajta. Cseróczy biztatóan tátotta ki hatalmas száját… Egy erős rántás… A topázos fog kint volt…

– Köszönöm, doktorkám, – rebegte a diák hálásan. – Örökké adósod maradok.

– Inkább a füledet kellett volna kihúznom, – gondolta magában, de aztán kezet fogott páciensével és visszatért a csodálatos bélhez. Ez a bél e pillanatban érdekesebb volt előtte a legbetegebb szívnél…

Cseróczy egy kuvertába tette zápfogát és az utcasarkon megfogta a sánta hordárt, a diákság totumfacját. -113-

– Szfeno, – szólt hozzá, – ezt a levelet elviszed Judex Málika kisasszonynak és a saját kezébe adod. Érted?

– Nem kell válasz. Sőt ajánlom, hogy amint átadtad a boritékot, azonnal állj odébb, mert nincs kizárva, hogy egy korsó vizet öntenek a fejedre… Indulj!

Amikor már a sarokhoz ért, Cseróczy egyszerre úgy érezte, hogy utána kellene szaladni s ki kellene venni kezéből a levelet… A szíve dobogott, a torka összeszorult… Kiáltani akart, de nem tudott…

– Eh! – gondolta magában Cseróczy. – Most legalább túl vagyok rajta! Vége van!

Céltalanul, rosszkedvüen bolyongott az utcákon, a máskor vidám Selmec halálosan unalmas volt. A cukrászdában nem volt senki, Márkus, a tulajdonos ott bóbiskolt a pudli mögött, kezéből kiesett a légycsapó. A terrasz is üres volt, a szél sárga leveleket kergetett rajta. A diák éppen be akart fordúlni az ifjúsági körbe, hogy bánatán egy partie piramidlivel enyhítsen, amikor szeme egyszerre egy plakátra tévedt. Hosszu piros papiroson ez állott: -114-

Chevalier-czirkusz.

A szép Meluzina, akrobatanő
a világ nyolczadik csodája.

Továbbá:

Jörgl ur
a havasi óriás kretin, 30 rostélyost eszik meg
egymásután.

Ezenkivül a fényes műsor, Chevalier ur szabad
idomitásával.

!!!Csak néhány napig!!!

Cseróczyt, mint atlétát, ez természetesen érdekelte, főleg Jörgl úr, mert enni ő is sokat tudott, jóllehet nem szerette volna, ha ezért a havasi óriás kretin címmel tüntetik ki. Azt ugyan még nem próbálta meg, hogy harminc rostélyost egy helyben le tudna-e gyűrni, de hivatottságot érzett magában rá, tehát igen kiváncsi volt, Jörgl úr hogyan oldja meg e problémát. Fordult egyet és elment a Chevalier-cirkuszba.

Az előadás éppen elkezdődött, a piactéri szellős sátor tele volt nézőkkel. Először a direktor mutatott be, mérsékelt érdeklődés között, néhány idomított bolhát. Gyér taps hangzott föl. Most a szép Meluzina következett, egy hatalmas, hordótermetü hölgy, paszomántos pruszlikban és lengyel csákóval a fején. Különböző tornászati dolgokat mutatott be: súlyokat emelt, láncokat szakította szét, végül pedig mellére emelte a zenekart, amely vígan -115- játszott egy cepperl-polkát… Ez a mutatvány már nagyobb tetszést aratott s a szép Meluzina kalapnagyságu kacsóival számos csókot hinthetett széjjel…

A cirkuszban az izgatottság moraja hallatszott, amikor a jelt adó csengetyü megszólalt, sőt némelyek az előleges bizalom jeléül tapsolni is kezdtek.

A havasi óriás kretin kilépett a porondra, s meghajlott. Közel két méter magas volt, akkora kezekkel, mint egy hordó. Tiroli öltözetet viselt: rövid bőrnadrágot és tollas vadászkalapot, golyvás nyakát az ing szabadon hagyta. Olyan volt, mint az osztrák hegyek parasztkamaszai, csupaszképü, nagyfogu, esetlen és előrehajlott fejü, a szokott tiroli alakoknál nagyobb kiadásban. A butaság, ha szabad ezt a kifejezést használnom, sugárzott róla csöndesen, de állandóan vigyorgott s a szeme bambán meredt ki. Chevalier úr diadalmasan mutatta be a nézőknek:

A tiroli oly büszkén hajtotta meg magát, mintha azt kiáltották volna ki róla: Jörgl úr, az Académie Francaise tagja.

– Jörgl úr, – folytatta Chevalier beszédét, – a világ legnagyobb evője s e téren a rekordot évek óta tartja. Jörgl úr megeszik egyhuzamban hatvan pár virstlit, vagy hetven szafaládét, avagy huszonöt -116- adag töltött káposztát, vagy ami a legnehezebb, harminc rostélyost, hozzá tizenöt-husz kenyérrel. Kivánatra megeszik akár egy egész borjut és megiszik rá huszonöt liter sört… Amit éppen az urak rendelnek neki, – tette hozzá diszkrétül mosolyogva.

A csendes fölszólításnak foganata volt. A diákok hamarosan gyüjtést rendeztek és harminc rostélyosban állapodtak meg.

– Tehát harminc rostélyos, – szólt Chevalier úr méltósággal. – Jörgl, – fordult a kretinhez németül: – Heut frisst’ dreisich Rosbratl.

A kretin boldogan vigyorgott. Mialatt a legények átszaladtak Gerstakkerhez a rostélyosért, a direktor még egy megjegyzést tett:

– Jörgl úrral a kontinensen már többen föl akarták venni a harcot, de minden próbálkozás alapos kudarccal végződött. Meg kell ugyanis mondanom, hogy aki Jörgl urat legyőzi, az egy nagy aranyérmet kap, selyemszalagon. Van talán valakinek kedve az urak közül Jörgl úrral megmérkőzni?

Csend volt, – ugyan ki mert volna ilyen vállalatba bocsájtkozni, – és a direktor már tovább akart beszélni, mikor egyszerre egy erélyes hang hallatszott:

Mindenki fölugrott és kiváncsian nézett a hang irányába. A közbeszóló Cseróczy volt…

A közönség meg volt lepve. Egyik része azt -117- mondta, hogy a diák őrültséget követ el, de barátai, akik e téren való képességét ismerték, zajosan helyeseltek és éljeneztek. Cseróczy az erő nyugalmával nézett körül a cirkuszban.

– Legyen szerencsém, – szólt a direktor és gyanakodva nézegette a diák hatalmas testi arányait. Jörgl úr vigyorgott és pillantásra se érdemesítette vetélytársát; hülyén bámult maga elé és várta a rostélyosokat.

A cirkuszszolgák ezalatt terített asztalt hoztak a porondra s aztán föltálalták az első tucat pecsenyét. Jörgl úr mohón startolt és felébe vágva a húst, gyorsan tömte szájába. Cseróczy sokkal nyugodtabban ment a harcba. Gondosan megélesítette kését, asztalkendőt kötött a nyakába, megsózta, megpaprikázta a húst és szabályos részekre vagdalva kezdte enni. Az első tucat rostélyos a nézők izgatottsága közben gyorsan elfogyott mind a két versenyzőnél. Jörgl úr sört ivott, azonban Cseróczy, aki tudta, hogy az árpalé hamar megtölti a gyomrot, karcost rendelt, amelyet apró kortyokban töltött magába.

A második tucat pecsenye is aránylag gyorsan tűnt el a gyomrokban, azonban Jörgl úr már lassabban kezdett enni, sőt olykor-olykor pihenőt is tartott. A közönség most már lélekzetvisszafojtva várta a csatát eldöntő harmadik tucatot. Látszott, hogy kemény küzdelem lesz.

Az első néhány falat hamar elfogyott, de a negyedik rostélyosnál Jörgl úr már gyanakodva nézte a diákot. Cseróczy, bár ő is torkig volt, hidegen viszonozta a kretin tekintetét és megnyalogatta a száját, mintha most jönne meg az étvágya… A tiroli egy csöppet megborzadt, aztán összeszedte magát és halálmegvetéssel gyűrte le két rostélyost.

– Harminc, – jegyezte meg Chevalier úr és ő is kissé sápadtan pillantott a diákra.

Az nagy nyugalommal nyelte le a harmincadik pecsenyét és a harmincegyedikbe kezdett… Jörgl úron már a fáradtság jelei mutatkoztak, szája lassan mozgott s a halántékán néhány csepp verejték gyöngyözött.

– Ne hagyd magad, – súgta neki oda a direktor. – Most mutasd meg, hogy igazi kretin vagy.

A kretinnek, mint a lónak, ha a végső küzdelemben ostor éri, még egyszer fölcsillant a szeme és utolsó erőmegfeszítéssel fölfalt egy adag húst. Cseróczy olimpusi flegmával cselekedte meg ugyanezt… A nézők ezalatt a nagy izgalomban mind fölálltak és úgy buzdították a versenyzőket.

Amint Jörgl úr halálsápadtan a harmincegyedik rostélyost megette, nem bírta tovább. Fölállt, révetegen nézett körül, aztán egyszerre mint a zsák zuhant le a porondra. -119-

A közönség, mintha valami igen örvendetes dolog játszódna le előtte, látva a kretin elájulását, lelkes éljenzésbe tört ki. Cseróczy a tapsviharban könnyen fogyasztotta el a harmincegyedik adagot, sőt, hogy fölényét bebizonyítsa, még egy harminckettediket is bevágott. Mialatt a sápadt direktor egy lavor vizet öntött legyőzött starjára, a diákok vállukra kapták Cseróczyt és a zenekar éles tussa mellett hordták körül az arénában… A havasi óriás kretin tehát le volt győzve, a magyar nemzeti érzelem fennen loboghatott… Mátyás király a Dunán nem kapott annyi éljent, mint a selmeci diák, aki harminckét rostélyost tudott bekebelezni… A közönség örömmámorban úszott, a haza becsülete meg volt mentve, a magyar Szent György legyőzte a sárkányt.

Amikor Cseróczy diadala helyéről később Gerstakker felé tartott, az est homályában egy izmos alak ugrott rá és kétszer hatalmasan pofonütötte. Legalább a fiatalember nyakleveseket érzett. Cseróczy meg volt róla győződve, hogy ez a kretin boszúja, s éppen viszontszolgálatra készült. Ám tévedett: aki ráugrott, nem Jörglnek bizonyult, hanem a szép Meluzinának, s a két pofon két csók volt, amelyet a hírneves akrobata nő az ifju arcára nyomott. Cseróczy, aki mint mondom, éppen viszonozni akarta a pofonokat s csak a döntő pillanatban vette észre, hogy hölgygyel áll szemben, nagyot sóhajtott fájdalmában -120- s aztán udvariasan megkérdezte, mivel szolgált rá a kegyre?

– Uram! Amit ön ma művelt, az a világ legszebb rekordjai közé tartozik. Bevallom, életemben már sok művészt láttam, egy szlahcic Lembergben öt nyúzott macskát evett meg s lőporos kantusovkát ivott rá, de a szlahcic másnap fölfordult s így ez a produkció nem számít, különben is az egyik macskáról kiderült, hogy csak patkány volt. De ön valóságos harminckét rostélyost evett meg és eddig sem föl nem fordult, sem pedig nem csalt patkányok igénybevételével. Ez hőstett! Én önt csodálom s tisztelem, mert ön, uram, igazi művész!

– Nagysád, – felelt zavartan, – le vagyok kötelezve. Örvendek, hogy iparkodásomat méltányolni tudja. Ön nyilván szakértő e téren?

– Óh, én értek hozzá, – jegyezte meg a szép Meluzina, – magam is szeretem a rostélyost…

– Ha nagysádnak nincs ellenére, – szólt előzékenyen, – talán elmehetnénk együtt Gerstäkkerhez.

A következő pillanatban Cseróczy úgy érezte, mintha két százfontos vasrudat akasztottak volna bicepsére: a szép Meluzina a karjába kapaszkodott. Együtt mentek el Gerstäkkerhez, ahol csakhamar kiderült, hogy a művésznő nem ok nélkül mondott véleményt -121- a rostélyosevés terén. Bizony szép néhány adagot vágott be. No, ez nem a legbájosabb nőiesség, de végre szépség és gyomor még nem zárják ki egymást. Hogy ugyanis igazságos legyek, meg kell jegyeznem, hogy a Meluzina neve elé tett szép szó, – vidéki mértékhez – képest, némi igazságot tartalmazott. Bár nem volt sokkal könnyebb, mint a Szentháromság-szobor és öklei olyanok voltak, mintha kéz helyett ágyúgolyók lógnának a karja végén, mégis az erő és egészség rokonszenvessé tette és kackiás arca, amelynek vonásai olyanok voltak, mintha bárddal faragták volna ki őket, a mérsékeltebb igényeket joggal kielégíthette. Oroszlánsörényre emlékeztető haja, pompás fogai voltak s általában minden vonása szabályos volt, csak fölötte nagy: mintha az ember közelről nézne távcsővel egy formás fehércselédet.

Cseróczy megsodorta a bajuszát és a szép Meluzina szemébe nézett. Az akrobata nő visszamosolygott s az asztal alatt úgy megszorította a fiatalember kezét, hogy annak a karja beléroppant.

Cseróczynak tetszett a mulatság és visszaszorította Meluzina kacsóját, úgy hogy ujjai mint a sortűz pattogtak. Ez az ismerkedés így folyt egy ideig s a barátság rohamlépésben nevelődött. Éjféltájt a szép Meluzina megevett négy nagy almástortát és megivott rá egy pint bort, majd Cseróczy fölültette a csaposlegényeket az asztalra -122- s fölemelte őket a levegőbe. Később a szép Meluzina a fogaival kapta meg Cseróczyt és körülhordozta a teremben, majd a fiatalember cselekedte meg ugyanezt. Nagyon kedélyes mulatság volt, bár nem éppen ideális alapu, de hol van az a regényíró, aki a szívek egymáshoz való vonzalmának titkát megfejthetné? Egyik embernek az tetszik, ha az asszony gyenge violaszál, a másiknak kedvesebb a tölgyfa.

Innét datálódott kettejük barátsága, amely másnap már szóbeszéd tárgya volt. Amíg a Chevalier-cirkusz Selmecen működött, Cseróczy mindennap ott volt a manégeben és tüntetőleg gyönyörködött a szép Meluzinában. Viszonyuk olyan volt, mintha a jegesmedve és a bölény barátkoznának és kétségtelen mulatságára szolgált a bányavárosnak. Cseróczy egyszerre csak azon vette magát észre, hogy Selmecbánya mind csak róluk pletykáz. Vállat vont s nem törődött vele; ha már Málika haragszik rá, hát legyen a pohár csordulásig tele… Legalább megmutatja a leányvári boszorkánynak, hogy nem nehéz női szívre találni! Ime, itt az új gombház, sőt gombpalota, ha az arányokat figyelembe vesszük.

A szép Meluzina egyébként, legyünk végig őszinték, nem kis mértékben mulattatta; ha vállára borult, a diák azt hitte, hogy a Paradicsomhegy esett rája; ha a nő nevetett, az utca népe megállt és ijedten nézett az ég felé, vajjon nem -123- griffmadár rikolt-e, s ha sírt, a keserves bőgésre köréje gyűlt Selmecbánya valamennyi ebe s vele együtt bömbölt… Az akrobatanő t. i. amilyen hatalmas fehércseléd volt, úgy szeretett sírni; ha a kakas ferdén nézett rá, már elpityeredett és egy vitorlát sírt tele. A női gyöngeség különben is jelentékeny jellemvonása volt: szeretett dalolni, még pedig virágokról és pillangókról, szerette a verseket és olyanokat sóhajtott, hogy két szélmalmot hajthatott volna el vele. Cseróczy belekábult e sok furcsaságba, s azért nem volt ellenére, ha a szép Meluzina, mielőtt az előadáson négy vizeshordót emelt föl lábaival, bánatos mosolyt röpített felé…

Málika dacosan is vállat vont és nem szólt semmit. De azért a hír megsebezte dacos szívét. Aznap délután visszavonult a szobájába és órák hosszat mozdulatlanul ült a nagy karosszékben. Gondolkodni akart, de nem tudott, agya zsongott, a szemei előtt szürke kárpit huzódott: a boldogtalanság sötét fátyla. Nemcsak a lelke volt ólomnehéz, minden tagja fájt, mintha egy hosszu, fáradtságos utat járt volna végig, amelynek tüskéi, rögei megtépték, megtörték… Lehunyta a szemét és várt, maga se tudta, hogy mire… Talán arra, hogy álom az egész, gonosz lidércnyomás, amely egyszerre el fog szállani, s minden újra úgy lesz, ahogy régen -124- volt? Hátha csak káprázatban él, amely varázsütésre el fog oszlani, hátha minden hazugság, ami történt, s az igazság az, hogy ő meg Cseróczy most is, mindörökké úgy szeretik egymást, mint azelőtt? Lehet-e férfi oly szívtelen, hogy ilyet cselekedjen meg vele s lehet-e a sors oly irigy, hogy ezt a kis boldogságot is elrabolja tőle?… Az égen panaszos varjuk károgtak, szavuk azt mondta: „Vége mindennek“… Álom volt, mikor azt hitte, hogy van valaki, aki szereti, tiszteli, aki hűséges társa lesz minden földi úton, a valóság pedig az, hogy nincs senkije, nem szereti senki s szegény fiatal lelke megdermedve vergődik a havas szürkeségben…

– Atyám, – szólt Málika halkan, de elhatározottan, – beszélni akarok veled.

A zálogos látta gyermeke sápadtságán, hogy komoly dologról van szó. Becsukta a codexet és fölállott.

– Atyám, – folytatta Málika, szemét félig lehunyva és gyorsan lélekezve. – Beláttam, hogy igazad volt, amikor sorsomról gondoskodni akartál… Belátom, hogy dőre voltam és meggondolatlanságot akartam cselekedni… De most már higgadtabb vagyok és komolyabb… Édes atyám bizonyára szívén viseli az én sorsomat és úgy tesz, ahogy Isten és ember előtt a leghelyesebb. -125-

– Én tehát alkalmazkodom akaratához… – folytatta a leány. Egyik kezével az asztalra támaszkodott, a feje, mint a megserétezett fogolyé, lehanyatlott. Nem tudott tovább beszélni.

– Tudtam, – így szólt kimérten, – hogy az én vérem vagy és nem fogsz dőreséget elkövetni. Azt is tudtam, hogy jó gyermek vagy, aki belátod, hogy édesatyád a te sorsodat épp oly szeretettel, épp oly gonddal nézi, mint az önmagáét. Ezért elvállalom a felelősséget Isten előtt.

– Beszéljünk hát komolyan. Házunkhoz ez idő szerint két derék ifju jár kérőként: Frundsberg és Petrides. Mindakettő egyenlő jeles családból származik, mindkettőt egyformán becsületes embernek ismerem. Akármelyiket szívesen fogadom vőmnek és meg vagyok róla győződve, hogy kipróbált kézbe teszem le gyermekem sorsát. Melyikhez érzesz több vonzalmat, gyermekem?

– Nos, melyiket választod, Málika? – kérdezte Judex még egyszer. – Petridest avagy Frundsberget?

A szép Meluzina vége.

Másnap köztudomásu lett a dolog: Judex meghívta régi jóbarátait és rokonságát a kézfogóra. Az egész város érdeklődött az eljegyzés iránt; előrelátható volt, hogy a családi ünnep a legfényesebb lesz, amilyen Selmecen kevés esik tíz esztendőben. Rá volt ez írva a ház utolsó zugára is: kárpitosok és ácsok érkeztek, akik a szobákat átalakították, fölcifrázták, sőt az udvaron deszkasátort is építettek, hogy a vidékről érkező vendégeket mind elhelyezni lehessen. Az esztergomi delizsánc nap-nap után hordta a málhákat: bársonyokat, szőnyegeket, ajándékokat, déligyümölcsöt, szalagokat, kössöntyüket, szöveteket, ruhákat s egyéb cifraságot, amelyre netán még szükség lehetett. Berzencéről négy erdőlegény vállára vetett póznákon hozott egy óriás vaddisznót, Liptóból hordóstul érkezett az ostyepka meg a túró, Sárosból a mézeskalács, Tiszolcról a fenyőpálinka. Csoda volt, hogy az óriási házban mindennek helyet lehetett találni; pedig az ő kebléből is sok minden fölszínre került. Az almáriumokból -127- előszedték a híres gölnici, harminc rőf hosszu damaszt abroszokat, az üvegszekrényből a gyönyörü Brenner-ezüstöt, a szekrények mélyéből az ünnepi arany főkötőket meg a selyemkendőket, a pincéből a legmohosabb palackokat, a padlásról a cselédség üvegzöld libériáit. Fiókos szekrényét kinyitotta a nagyanya is és legféltettebb kincsei közül egy évszázados lókoponyát szedett elő. Ennek nagy jelentősége van. Ha az eljegyzés előtt kiszögezik a kapu fölé, elűzi a gonosz lidérceket, amelyek meg akarják rontani az új frigy boldogságát.

Az a láz, amely az elkövetkezendő ünnepségeket jelentette, természetesen nem hagyhatta érintetlenül a diákokat sem. De a hatás itt más volt. A víg társaságra egyszerre csöndes ború szállt alá. Hogy a dolog így fejlődjék, senki, legkevésbbé Cseróczy hitte volna. Ő meg volt győződve róla, hogy Málika csak dacol vele, de azért, ha jobban meggondolja a dolgot, mégis csak megbékél vele. Ebben a várakozásban most egyszerre rettenetesen megcsalódott, a derült égből lecsapott a mennykő.

A diák éppen Gerstakkernél ült és az akrobatanővel vacsorázott, amikor Hertelendi sápadtan rontott be. Alig bírt szólani.

– Ne tréfálj! – pattant föl mérgesen Hertelendi. – Málika eljegyezte magát Frundsberggel!

Cseróczy nem akarta elhinni barátja szavait. Mosolygott, mintha tudná, hogy nála nélkül az ilyesmi nem eshetik meg.

– Ne nevess, szerencsétlen, – ordította már most Hertelendi. – Menj ki az utcára és kérdezz meg akárkit, mindenki tudja már. És ha éppen bizonyiték kell, hát itt az eljegyzési kártya.

Egy aranyszegésü kártyalapot dobott az asztalra. A papíroson frissen nyomott cifra betükkel ez állott: Frundsberg Sámuel, Judex Amália: jegyesek, Selmec. Cseróczy úgy összerázkódott, hogy a szép Meluzina, aki ott ült mellette, azt hitte, a villám csapott beléje. Álla leesett, szeme kidőlt s egy pillanatig oly kétségbeesetten nézett maga elé, mint mikor matézis-vizsgán több ösmeretlenből álló egyenletet kellett megfejtenie. A következő percben aztán fölugrott, messzire kirúgta maga alól a széket, öklével az asztalra csapott s így kiáltott barátnőjére:

– El mellőlem sátán, el! Azonnal el, vagy valami rettenetes fog történni!

– De édesem, – mondta selypítve, ahogy akkor beszélt, ha kedveskedni akart, – de édesem, nem értem a dolgot…

Cseróczy újra az asztalra csapott. Az asztal -129- érezte, hogy e drasztikus gesztusok ismétlődni fognak s azért szó nélkül kettéhasadt.

– Én értem, – bömbölt Cseróczy, – teljesen értem! Haszontalan, csapni való gazember vagyok, megértetted? Igenis, az vagyok s nem tűrök ellentmondást! Az vagyok!

Le akart csapni az asztalra, de miután asztal már nem volt, lábának adta át a szerepet s olyat dobbantott, hogy Gerstakker ijedten szaladt föl a pincéből. Attól tartott, hogy végre bekövetkezik az, amitől mindig rettegett: hogy a szép Meluzina alatt leszakad a padló.

– Köztünk vége mindennek, – kiáltotta oda Cseróczy a művésznőnek, – menthetetlenül vége! Óh, én hitvány földönfutó! Én gazember, én himpellér! Van-e gonoszabb ember nálam a föld kerekségén?

A szép Meluzina sírva fakadt; könycseppjei megtöltöttek volna egy vizes csöbört.

– Elkergeted magadtól a te kis mókuskádat? – kérdezte s a mókuska egyszerre úgy elkezdett bömbölni, hogy az ablakok belereszkettek s a padmalyról egy meglazult malterdarab esett le. – Elhagysz, eltaszítasz?… hűtlenül… igen?… megtudod hasítani e szívet? elűzöd a te kis prücsködet?…

Cseróczy nem válaszolt. Legjobban szerette volna, ha a szép Meluzina nekiront s fejbe vágja, ah, micsoda gyönyörűség lett volna, ha most valaki jól -130- elveri! Soha ember még úgy meg nem érdemelte volna! Most látta csak, hogy mit követett el, milyen hitvány a jelleme, mennyire nem érdemelte meg, hogy egy tisztaszívü leány feléje fordítsa a tekintetét. Örökké hálásnak, alázatosnak kellett volna neki lennie, tenyerén kellett volna hordania Málikát, s ő e helyett ivott, dorbézolt s egy haszontalan fehércseléddel adta össze magát. Óh, hogy megvetette magát, hogy útálta az életét!

Forgott vele a szoba, a tető rá akart szakadni. Fölugrott és föveg, kabát nélkül rohant ki az utcára. Vakon rohant, amerre lábai vitték.

Csikorgó hideg volt odakint. Ó-Bánya felől metsző szél fújt, de ő nem érezte. Egy pár diák üdvözölte, nem vette észre. Céltalanul bolyongott föl s alá az utcákon, lement Hodrusig és vissza, aztán a Leányvárra, anélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik. Nem tudott, nem is akart gondolkozni, azt érezte, mintha a szíve óriási sziklatömb volna s ott kalapálna a torkában. A polgárok kitértek az útjából, csak egy kóbor eb, akár a bánat jelképe, csatlakozott hozzá s kullogott vele. Nyilván épp oly nyomorúltnak érezte magát, mint Cseróczy s nyomorúságának osztályosát találta meg benne.

A Leányváron a tűzőr, – egy öreg, értelmes magyar ember, – ráismert Cseróczyra, s látta, hogy baj van.

A fiatalember haja, bajusza csupa zúzmara -131- volt, a homlokáról verejték csurgott. Amikor a tűzőr karonfogta, ki akarta magát tépni a kezéből. De az őr is még erős legény volt, nem engedte a diákot szabadon. Birkózni kezdtek az éjszakában.

– Nem engedem így el a tekintetes urat, – ellenkezett az őr. – Akinek ilyen az ábrázata, meg a a ruhája, az nem jóban jár. Tessék bejönni velem szép szerével a toronyba, vagy elősípolom a legényeket s majd csak elbánunk a diák úrral!

– Vigyél hát be, – szólt dörmögve. – Nekem már úgyis mindegy minden…

A diák mozdulatlanul ült és komoran nézett a kemence tüzébe. Az öreg kétszer is beszédbe próbált vele elegyedni, de nem kapott választ, hagyta hát kedvére búsúlni… Sejtette, hogy miről van szó, de azt is tudta, hogy az ilyesmire az idő a legjobb orvosság. Csöndesen rágyújtott pipájára és visszaemlékezett valami fehércselédre, aki miatt egyszer ő is le akart ugrani a toronyból. Régen volt, talán már nem is igaz.

Igy ültek egy ideig, aztán az óra nyolcat ütött, harangozni kellett. Az őr fölkelt a kemence padkájáról. -132-

– Nekem most harangozni muszáj, – szólt pipáját letéve. – Itt marad a tekintetes úr, vagy bejön a kötelekhez? Ha itt marad, – tette hozzá nyugodtan, – akkor rázárom az ajtót, nehogy elszökjék.

Lementek a haranglábhoz. A kötelek ott lógtak szépen sorjában, itt a régi püspöki harangé, amott az estélié, emez pedig az elszállt lelkeké. A tűzőr ledobta kabátját és munkához akart kezdeni. Mielőtt azonban belefoghatott volna, Cseróczy megfogta a kezét és kivette belőle a kötelet.

Meghúzta a kötelet s fönt mély hangján megszólalt az esti harang. Tömören, keményen és mégis megnyugtatóan röpültek világgá a harang szavai: békét, nyugalmat hirdetve a városnak. Cseróczynak eszébe jutott a messze tiszamenti falu, ahol született: a nagyharangnak éppen ilyen volt a szava s ha vasárnapra megkondult, gyermeki hittel ment édesanyjával a templomba, az Úr színe elé, akit jónak és öregnek képzelt, mint egy melegszívü nagyapót. Hogy tudott hozzá imádkozni és hogyan hitte, hogy szeme állandóan rajta csüng! Amikor kijöttek az Istenházából s ő titokban megvallotta volt a jóságos atyának, hány madárfészket rabolt ki s hányszor -133- verte meg a pajtásait, szíve fölújhódott, ragyogónak látta az egész világot s a gyermekek repeső boldogságával ment haza. Talán azóta sem volt templomban… Húzta-húzta a harangot s egyszerre megtalálta azt, amit hiába keresett a Hodruson, a havas lejtőkön s a néma erdőben: megeredtek a könyei és záporként patakzottak érdes arcára… Isten tudja, mióta nem sírt, talán soha életében. Pedig milyen jóleső érzés fölolvasztani a bánatot, kizokogni azt, ami a szívet nyomja s érezni, hogy az ember, az élet, a boldogság véges, s egy örökkévaló csak: a szomorúság. A könyek lassan peregnek a földre s a hány kifakad a szemből, annyival könnyebb lesz a bánat, amely a lelken rágódik.

– Elég lesz már a harangozásból, tekintetes úr, – szólt a tűzőr. – Hol lakik a deák úr?

Tényleg éppen jött is a másik őr, átvette a kulcsokat meg a kürtöt. A diák és a tűzőr lassan elindultak a város felé. Amikor néhány percig mentek, találkoztak Hertelendivel meg Vitnyédivel, akik Cseróczynak a vendéglőben hagyott köpönyegjét, kalapját cipelve keresték a diákot. Jobbról is, balról is rögtön belekapaszkodtak Cseróczyba és vitték magukkal haza…

Egyikük sem szólt egy szót sem. A hó erősen -134- hullott. Szép Selmec fekete falai szomorúan tetszettek át a fehér fátyolon.

… Amikor reggel Hertelendi fölébredt, Cseróczy már nem volt ott. Alig aludt el két bajtársa, fölkelt, fölöltözött és hazatért. Ott levette a falról vadászfegyverét, tölténytáskáját és zsákját, s azzal elindult az Érchegységbe. Egy öreg erdőmester barátja már régen hítta a rengetegbe s most úgy érezte, hogy a magány meg fogja vígasztalni. Az öreg úr a Szitnya mögött lakott gyönyörü fenyves óriások között, félig elfeledve, félig maga felejtkezve meg a világról s annak sok bajáról. Cseróczy gyalog vágott neki a havas végtelenségnek. Az utolsók, akik látták, a szomszéd falubeli legények voltak, akik a bacsófalvi tavon jégbottal dobálóztak.

Farsang.

Selmec hangos volt a vígasságtól, az útcákon álarcos, maskarás alakok tolongtak, a korcsmákban szólt a bányászzenekar, a mulatságok egymást érték. A Judex-ház is megnyílt a honorációrok számára: hadd mulassa ki magát még egyszer a menyasszony, úgyis közel az eljegyzés. Ekkor rendezték a Judexék házában azt a híres álarcos bált, amelyről sokáig volt szó a városban, sőt a vidéken is s amelyről épp azért részletesen meg kell emlékeznem.

Miután az őrültségben is van rendszer, a bolond estélynek is magva kell, hogy legyen. A Judexék mulatsága egy akkori időben fölötte népszerü középkori bányászünnep volt és ehhez alkalmazkodtak a résztvevők ruhában és tréfákban. A német bányatörténetek, mint tudjuk, Tacitus óta meglehetősen egyformák: vezető szerepet játszik benne a bányarém, a zöld vadász, Perchta istenasszony és a velencei ember, aki a sziklaoldalakban sasszemével minden szem aranyat fölfedez s azonnal magához is kaparítja, végül -136- a jó és rossz manók. E vékonyka szálakat történetté csomózni évszázadok írói kisérlették meg. Nem sikerült: én se próbálok vele szerencsét. Elég az hozzá, hogy a velencei ember ezúttal is megkisérlette hogy a bánya kincsét, – ezt a szerepet Málika játszotta, – elragadja, de a manók nem hagyták magukat s miután pro meg kontra a rémek, sellők, villik, boszorkányok, tündérek fölvonultak és táncok alakjában harcokat vívtak, a velencei ember megszégyenülten volt kénytelen odébb állani s a Selmec város címerében álló két zöld gyík vídám polkában járta körül a termet. Ebből állott az ünnep.

A fölvonulásban részt vett a diákság is, azonfölül egész Selmecbánya apraja-nagyja. Menjünk hát el mi is a vendégszerető Judex-házba és nézzük végig az ünnepséget. Ime, éppen jön is a menet. Elől harsogó zenekar léptet, sípon és dobon játszva a régi bányászindulót. Utána haladnak a kardtáncosok, tizenkét fehérruhás bányász, szablyájukat magasan fejük fölé tartva. Nyomukban ugrál egy csomó manó, zöldek, fehérek és feketék, hosszu szakállal, nagy potrohhal, kezükben vesszőkkel, amelyeknek a legenda szerint aranynyá kellene változni. Utánuk a tél és a nyár allegóriái következtek: amaz prémes sipkában, kezében zuzmarás fenyőfácska és száncsöngő, ez szalmakalapban, napernyővel és övében egy csokor rezedával. A tél szerepére Vitnyédit kérték föl, a nyarat Helén adta. -137- A furcsa párt a jó Perchta asszony követte, összefogott kötényében a mondabeli ajándékokkal, leányoknak pántlika meg lentekercsek, fiatalembereknek szivar és bicska. Szomszédja volt a rejtélyes Saint Germain gróf, a bűvész, selyemfrakkban, zöld pápaszemmel, nyakába akasztott árusító deszkáján ott hevernek a jövendő tolmácsai: tükrök, amelyekben következendő időket lehet látni, aztán egy hatalmas suholy, amely a mátkánk arcképét húzza ki egy dobozból, továbbá lenmag, amelyet fiatal leány, ha tudni akarja, ki lesz a férje, el ne mulaszszon megvásárolni; szentelt ostor, amely a boszorkányokat elűzi; pentagrammok, bűvös kréták s más efféle csodálatos holmi; jelentőségüket javarészt már csak Magdolna asszony, a nagyanya ismeri. Az öreg asszony ott halad a bűvész mellett: jobbról is, balról is cifra ruhás apródok vezetik, harsonával adva jelt, hogy mindenki tisztelettel köszöntse. Nincs az a bűbáj, amelynek legyőzéséhez a matróna nem értene, ő volt a család kalendárioma, orvosa és gazdája. Például, ő mindjárt megmagyarázza a járatlanoknak, hogy kell a lenmagot használni: ha a kis leány Luca-napján lefekszik, dobja a magot háta mögé s akkor álmában meglátja a férjét. Tudja azt is, hogy a zöld vadászt úgy kerüli el az ember, ha leguggol előtte, a leányvári boszorkányt, – az igazit, – pedig ostorpattogtatás űzi el. De jaj annak, aki jó tündér jelenlétében pattogtatja korbácsát, a szellem tovaszáll -138- és soha többet föl nem keresi a házadat. Csak az öreg asszony tudja megérteni Karácsony éjszakáján a beszélő állatokat, ő tudja a köszvény gyógyszerét, a cserezetlen birkabőrt alkalmazni, ő ismeri legjobban a sempervivum menykőelhárító jelentőségét, ő tudja, hogyan kell a boszorkányszögeket megrajzolni, s a bányászok ünnepén a Borbála-nap jelentőségének, szokásainak ő a megmondhatója. Hajdan mint klenódium szállt anyáról leányra e sokféle ismeret, ma már nincs szükség rá, megfejtette őket a tudomány és a kalendáriomcsinálók. Minden gazdasági zsebnaptár elárulja, hogy Márton-havában kell a fát ültetni, Jakab rázza meg a gyümölcsöt és Mihály szedi le, Orbánkor megyünk hegyi legelőre, a tehenek betegsége ellen pedig többet ér egy ügyes veterinárius, mint a dupla háromszög.

Az öreg asszony után következett az erdő szelleme; szakálla mohával van benőve, csipője gyökérben végződik. Mellette megy a zöld vadász, rémes mordálylyal, megdermedt jobbkézzel, párja a leányvári boszorkány, míg utánuk egy csomó csaholó, röfögő, bömbölő európai és afrikai vad halad, amelyek immár több mint háromszáz esztendeje űzik a szerencsétlen vadászt. Nem kevesebb borzalmat kelt a víziember, akit Hertelendi személyesített sok méltósággal. A habok réme csupa moszat és víz volt, balkezében halat tartott, zsebretett jobbjában pedig teleitatott -139- szivacs volt, hogy a monda ama kivánságainak, miszerint a vízi király zsebéből víz csurog, kellőleg megfelelhessen. De nem akarok hosszadalmas lenni, kikoptam a báli riportokból. Még csak Frundsberget, a boldog vőlegényt említem meg, aki a velencei embert játszotta, – zöld frakk, csattos cipő és fehér paróka, – meg Judexet, aki a bányagróf méltóságos szerepében aratott nagy sikert.

A fölvonulás általános tetszést aratott, csak Frundsberg, a velencei ember érezte magát kellemetlenül. A víziember ugyanis minden fordulónál hozzá dörzsölődött, úgy hogy Frundsberg zöld frakkja csupa víz meg moszat lett. Nem kisebb kellemetlenséget okozott neki egy bakkecske, amelynek tulajdonképpen a zöld vadászt kellett volna üldöznie, ehelyett azonban folyton a vőlegényt böködte. Nem nehéz volt kitalálni, hogy ez a diákság boszúja volt. Frundsberg egy ízben kissé izgatottan meg is kérte a kecskét, hogy kímélje őt meg tréfáitól, de a kecske zokon vette a dolgot, a két hátsó lábára állott és az állattan méltó megdöbbenésére átnyújtotta a névjegyét… Frundsberg most már látta, hogy aknamunka készül ellene, de nem tehetett ellene semmit. Egész estéje nem volt egyéb, mint kínszenvedés. Most a bűvész sanzsirozott ki orrából egy szamárfület, itt egy boszorkány csípett rajta nagyot, majd a bohóc esett neki és öntötte le liszttel, végül pedig egy óvatatlan pillanatban melléje tették a suholyt, -140- amely óriási derültség között húzta ki füléből a gyapotot. (Frundsberg nagyon félt a léghuzamtól s állandóan gyapottal tömte be a fülét.) Mit tehetett? Megadással viselte sorsát s vígasztalta a tudat, hogy a legszebb leány mégis az övé.

Még egy szerencsétlen ember akadt a teremben: ez Vitnyédi, a rideg tél volt. Egész este Helénnel volt együtt s egy szó nem jött a torkára.

– Egy pillanatra se hagynak egyedül, – sóhajtott kétségbeesve, pedig mindenki látta, hogy szerelmes párt alkotnak és tiszteletteljes távolságban maradtak tőlük.

Helén elragadó nyár volt, csupa öröm, napfény és melegség. A télnek tulajdonképp el kellett volna olvadnia, a helyett zordabb volt, mint a hógörgető január.

Amint így zord arccal járt-kelt s Leander harcaira gondolt, egyszerre nyakon csípi egy jegesmedve.

Vitnyédi követte a medvét, aki hátra tolta álarcát és föltette pápaszemét. A különös fenevad, amely szemüveget viselt, doktor Blum volt, az orvos. Leültek egy szögletbe.

– Kedves barátom, – szólt a doktor szigorúan, – neked valami bajod van… Már az est kezdetétől megfigyellek. Sápadt vagy, majd az arcod -141- kigyúl, a szemed csillog. A hábitusod nem jót igér, mutasd a nyelvedet.

A diák megrémült, vágtató fantáziája rendes szokása szerint meg volt róla győződve, hogy meg kell halnia. Messzire kinyújtotta a nyelvét.

– Ahá! – szólt dr. Blum. – Megmondtam… A gyomrodban nincs elég szénsav. Mindjárt láttam, hogy baj van.

– Honnét vegyek én szénsavat a gyomromba? – kérdezte ijedten. – A patika már be van zárva.

– Hm… Majd folyékony szénsavval próbálunk szerencsét… Mindenekelőtt ülj le és meríts erőt, mert két liter folyékony szénsavat kell bevenned. Nemsokára visszatérek.

Ezzel elment és ott hagyta a fogvacogó diákot. Pár pillanat mulva egy hatalmas sötétzöld palackkal tért vissza. Vitnyédi félve kémlelte a flaskó tartalmát, de nem tudta kifürkészni, hogy mi lehet. A sötétzöld üvegen át csak annyi látszott, hogy a folyékony szénsav erősen habzik…

– Állj föl, – szólt komoran az orvos, – és nyisd ki a szájadat. Vigyázz jól arra, amit mondok. Addig igyál, míg azt nem mondom: elég. Én, meg Nádaskai majd tartjuk az üveget, te pedig nyelj, egyfolytában nyelj.

A diák kitátotta száját s a két doktor kezdte -142- önteni belé az italt. Vitnyédi azt hitte, hogy valami émelyítő históriát fognak beléje diktálni s most kellemetesen volt meglepve: az ital ugyan kissé keserü volt, de éppen nem rosszizü. Mentől tovább nyelte, annál jobban esett, a folyékony szénsavnak ize hasonlított a söréhez… A doktor már régen azt mondta, hogy: elég, de Vitnyédi még nagyokat szívott az üvegből… Amikor a végére ért, kellemes szédülést érzett, a szeme csillogott.

– Most gyorsan eredj táncolni, – szólt dr. Blum, – hogy a vérkeringésed ismét fölélénküljön. Nézd, ott ül Helén, eredj és kérd föl egy táncra…

A jégember a „folyékony szénsav“ hatása alatt kicserélődött: ugrált, táncolt, kurjantott, sőt szerepe méltóságáról teljesen megfeledkezve, prémes sapkáját is több izben a földhöz vágta. A jó fiu rémes gyorsasággal keringett végig Helénnel a termen s a nyelve is megeredt.

– Helén kisasszony, – mondta kissé bizonytalanul, de határozottan, – ha ön meg is vet és gyülöl, de nem tudom tovább magamba fojtani: én önt szeretem, nagyon szeretem…

– Most pedig üssön nyakon szemtelenségemért, – tette hozzá Vitnyédi, megijedve a bátorságától.

– De Gáspár, – szólt halkan Helén, – vétettem én valaha önnek? -143-

A diák szembe nézett a leánynyal és gyorsan galoppozva át a termen, még egyszer megkockáztatta a kérdést:

Ebben a pillanatban kellemetlen dolog történt. Vitnyédi megbotlott egy uszályban, a fizika centrifugális törvényénél fogva, hosszu ívben röpült végig a termen s a zenekar közé gurult. Szerencsére Helénnek nem történt baja, a diák a döntő pillanatban lovagiasan eleresztette a kezét. A vigyázatlan táncost hamar lábrasegítették, neki se tört el semmije, csak az orra vére indult meg. Dr. Blum, – immár ez estén másodszor – gyorsan kikurálta… Pár perc mulva a tél ismét ott volt Helénnél.

– Igen, – felelt a kis leány a diáknak a bukás előtt hozzá intézett kérdésére, mert félt, hogy mint már annyiszor, Vitnyédinek ismét elszáll a bátorsága, – szeretem magát és hogy többé ne legyen kétsége, hát idő közben föl is irtam magának egy darab papirosra…

Átadott neki egy cédulát, amelyen komoly betükkel ez állott: „Én, Judex Helén szeretem magát. Judex Helén, saját kezével…“

Éjfélkor újabb alakok jelentek meg a teremben, mindenféle tarka álarcok, óriások, remeték, -144- harcosok, bolondok, cifra dominós dámák, akik nyílván előre megfontolt szándékkal mind Frundsbergre vetették szemüket. A szegény vőlegényjelöltnek keserves küzdelmet kellett vívnia, a hölgyek, – akiknek föltünő, nagy, csizmás lábuk s gyanusan piros kezük volt, – mind csak vele akartak táncolni s valósággal elárasztották kedveskedéseikkel. Frundsbergnek tehát táncolni kellett, miközben egyre-másra megtörtént, hogy táncosnője megbotlott s vele együtt gurult végig a termen… Szóval, a vőlegénynek oka volt rá, hogy az esttel sehogyan se legyen megelégedve, amihez hozzájárult, hogy Málika is olyan volt hozzá, mint rendesen; közömbös, hallgatag, kedveszegett. Éjfél felé Hertelendi táncolt a leánynyal.

– Tegnapelőtt még velünk volt és most sehol sem találjuk. Selmecen sincs, s az utolsók, akik látták, a bacsófalvi legények voltak, fönt a rengetegben.

Málika nem szólt semmit, csak nagyon sápadt lett és önkéntelenül a kis nyakláncához kapott, amelynek medaillonjában hordta a fiatalember arcképét. Aztán tovább forgott a báli levegőben, mialatt -145- feje zúgott s a szíve vadul lüktetett. Mint az árnyék suhant táncosról-táncosra, hogy elkábuljon, de muzsikán, aranyfüstön, csillárok fényén át ott lebegett előtte a sötét havason egy vihartépett, szerencsétlen alakja.

Kilopózott a teremből s átment a kis utcai szobába, amelynek ablakából annyiszor leste Cseróczy lépteit. Itt nem volt senki, az apró helyiséget ruhatárrá alakították át. Málika az ablakhoz lépett s fölhúzta a függönyt. Az utca néma volt, a lámpásokat eloltották, a havas tájra gyér holdvilág hintette szomoru sugarait.

A sarok felé nézett: a szél búsan lengette a kopár hárs ágait, a másik végen egy sovány, kóbor kutya didergett, – talán éppen az, amelyik Cseróczyt éjjeli sétáján elkisérte. A kis leány levette a keblére tűzött ibolyacsokrot, egy pár szálat kitépett belőle, hosszan, némán megcsókolta őket s aztán kinyitva az ablakot a lámpásba tette a virágokat. Mint régen…

Tudta, hogy senki sem fogja őket elvinni, de szíve mégis megkönnyebbült. A szél megrázta a fákat s a lámpást, amely tagadólag integetett, ócska vasával, mintha ezt csikorogta volna: „Soha többé, soha többé.“ Málika összeborzongott, becsukta az ablakot. Félig elalélva ült le az ódon karosszékbe s ajkáról kúsza, panaszos ima szállott az Úrhoz, hogy védje meg Cseróczyt a tévelygésektől, a bűnöktől, -146- a kisértetektől, meg a rossz gondolatoktól és bírja rá a fiatalembert, hogy hóban járva, jól begombolja a télikabátját…

Amikor elvégezte fohászát, nyugodtabb lett s megint visszatért a táncterembe. Leült egy sarokba és várt, várt valamire, maga se tudta, mire. Talán arra, hogy egyszerre kinyilik az ajtó, a diák belép és táncra kéri… De nem jött más csak Frundsberg és limonádét hozott neki.

A mulatság magas fokra hágott. A fiatalság magával ragadta az öregeket is, sőt maga Judex is megpróbálkozott egy polonaise-zel. Saint Germain gróf pokolba dobta csodaszerszámait és egy sellő szeméből próbálta kiolvasni jövendőjét, az erdő szelleme kigúnyolva a természetrajzot, egy struccal lejtette a galoppot, a vízi király pedig a világ minden vizét s vele együtt szívét ajánlotta föl egy szőke bányatündérnek, aki már egész estén sok kedvességgel kacérkodott vele. A zenekar is átalakult: a legtöbb muzsikus kidült, helyöket ambiciózus erdésznövendékek foglalták el és fazékfedőkkel, kereplőkkel, fakanalakkal próbálták helyettesíteni a trombitásokat. A levegő forró volt, mint a fiatalság vére. Málikának eszébe jutott az emlékezetes valéta-bál, amikor az ifjúság szellője ugyanígy kapta meg. Milyen másnak képzelte akkor az életet, mennyivel szebbnek a jövendőt és milyen mások voltak a gondolatai. Akkor erős és fiatal volt, míg lelke most megöregedett, megtört -147- és fázott. Egyszerre vágy szállta meg, hogy még egyszer fiatal és boldog legyen, még egyszer kivegye részét az ifjúságból, amely megillette.

Körülötte voltak mind a fiúk, arcukba írva az erő, az élet, a gyönyörü jókedv, csak Cseróczy hiányzott a sorból. De lélekben talán ő is itt járt a facsillárok alatt és nézte Málikát. A leánynak fejébe szállt a vér.

– Fiúk, – mondta a körülötte álló diákoknak, – még egyszer mulassuk ki magunkat. Aztán úgyis vége mindennek és soha többet nem találkozunk!

Nem kellett még egyszer mondania, a következő percben a zenekar már vad riadót fújt, s aztán izgató, gyors galoppot játszott. Ijesztő sebességgel rohantak végig a termen: a táncmester kétségbeesve látta volna a művészet szabályainak kigúnyolását, de aki az erőt és fiatalságot a formáknál többre becsüli, gyönyörüséggel nézte ezt a vad, közvetlen és éppen azért szép, magával ragadó táncot. Málika sorra táncolta végig minden gavallérját; úgy érezte, mintha kiröpülne a házból, a világból s a hó koronázta hegyek közé szállana.

– Fiúk, rajta… gyorsabban, – tüzelte táncosait. – Ki tudja, mi lesz holnap?

Nem kellett őket bátorítani: döngött a padló, a vén csillár gyertyái ijedten lobogtak, a zene alig bírta a kiséretet. Málika arcán látszott, hogy nem a tánc szelleme, a szíve érzése, hanem a keserűség és -148- a feledés vágya hajtják. A vendégek lassan oszlani is kezdtek már, de a leány még egyre táncolt. Csak az akadémikusok bírták, a többi fiatalság kimerülten nézte a vad hajszát.

– A reggeli! – kiáltotta a teremben Judex. – Elég lesz már, fiatalemberek!

Az ebédlőben frissen terített asztalon párolgott a kávé meg a bivalytej. A vendégek átmentek a szomszéd terembe, a tánchelyiségben csak az akadémikusok meg Málika maradtak és fáradhatatlanul táncoltak tovább. Már alig bírták lábukat, de azért a világért se hagyták volna abba.

– Nem jön át? – kérdezte a leánytól a velencei emberke, akinek az ügy sehogy sem tetszett.

– Csak menjen, – nyugtatta meg Málika, – mindjárt ott leszek. Elbúcsúzom az ifjúságtól, az én szomoru ifjúságomtól… – tette hozzá. – Aztán örökre a magáé leszek úgyis…

Frundsberg meghajtotta magát, kiment a szobából, de az ajtónál elfogta a féltékenység s az oleanderek mögül nézte a búcsúzást. Senki sem törődött vele.

A leány intett a zenekarnak, hogy hallgasson el. A kimerült zenészek letették agyonhajszolt szerszámaikat. Málika visszasimította homlokán a haját és így szólt:

Mély csönd támadt, aztán a diákok kezdetben halkan, majd egyre jobban belemelegedve kezdtek énekelni.

Málika hangja is belévegyült az énekbe. Elég éjszakán hallotta ezt a nótát, betéve ismerte mindenik sorát.

– Mi van ezen sírni való? – elmélkedett magában a velencei emberke. – Mind sírnak… Mégis csak nevetséges…

– Ezek jól beittak, – jegyezte meg Frundsberg mosolyogva. – Bizonyos, hogy az élet rövid s a halál nem kegyelmez, de azt Institorisz uram a szószéken is ki szokta fejtegetni s ilyenkor ezek a fiatal urak inkább arra kiváncsiak, miféle szép lányok ülnek az első padban…

Málika abbahagyta az éneket. Feje lehanyatlott mellére, a néma fájdalom elfojtotta hangját.

– Ha még a diákok sírnak, azt értem, – dörmögött a velencei emberke, – de Málika még csak latinul sem tud… Furcsa társaság, s mindenesetre különös viselkedés…

A nóta tovább folyt s Frundsberg egyre idegesebb lett. Amikor az utolsó strófa következett, lassan odament a daloló csoporthoz. Akár ott se lett volna, senki se vette figyelembe. Mintha zsolozsmát énekelnének, olyan áhítattal rebegték a könnyüvérü sorokat:

– Isten veletek, fiúk! – zokogott Málika. – Isten veletek és gondoljatok rám… Szerettelek mindnyájatokat…

A fiúk lehajtott fővel álltak előtte. A lány kezet szorított mindegyik könnyüvérü, de becsületes érzésü gyerekkel s amikor az utolsóra került a sor, egyszerre hangosan sírva fakadt s ráborúlt a mellette álló diák vállára. -151-

– Isten áldjon, jó barátok… – rebegte és megcsókolta a fiút. Talán azt se tudta, hogy kicsoda az illető: a búcsúcsók valamennyiöknek, a jóbarátoknak, az elszállt ifjúságnak szólott…

A napsugár fénykoszorut vont homloka köré. Frundsberg káprázó szemmel nézte a búcsúzás e furcsa módját. A vére forrt, fölébredt benne jogainak tudata, Málikához lépett és a karját nyújtotta.

– A kisasszony látszik, nem tudja, hogy mit cselekszik, – mondta hidegen. – Ezért nem is veszem komolyan e különös jelenetet. Kötelességem azonban lépései fölött őrt állani s fölkérem, kövessen édes apjához. Ő majd elintézi kegyeddel a dolgot.

A leány végignézett rajta, aztán közömbösen nyujtotta neki karját s átment vele a szomszéd terembe.

A vendégek hazamentek s mialatt lépteik csöndesen kopogtak végig a néma utcákon, fejöket csóválták és így szóltak:

– A leányvári boszorkány… igen ez a második leányvári boszorkány. Hogy tehet úrileány ilyet?

Hol van Cseróczy?

– Torkig vagyok a könnyelmüségeddel. Röviden beszélek: jövő héten megüljük az eljegyzést, két hétre rá lesz a lakodalom. Legfőbb ideje, hogy a fejedet bekössék. Törődjön a férjed a hóbortjaiddal, nekem elég volt.

Málika nem válaszolt. Ő már mindenbe beletörődött. Amióta nem látta Cseróczyt, szíve elfásúlt s lelke ólmos szürkeségben bolyongott.

Az eljegyzés előkészületei gyorsan haladtak előre. A házat ellepték a munkások, varrónők, messzi földről jövő rokonok, díszitők, cselédek. Haladt minden a maga rendes útján. Lássuk, hova lett ezalatt Cseróczy?

A fiatal ember csak pár napig maradt öreg barátjánál, aztán a vándorlás vágya ébredt föl szívében. Összeszedte cók-mókját és diák módjára gyalogosan járta be az Érchegységet. Hó borította a hatalmas -153- erdőket, a befagyott tavakat; köztük a régi fekete tárnák olyanok voltak, mintha őskori szörnyetegek kiátott szájai lennének s a gyanútlan idegent lesnék. Néma tél uralkodott a hegyek között, a szelet elzárták a gránit-bástyák, úgy hogy a tölgyek levelei még azon sárgán lógtak a komor óriásokon. Fájó szíveknek balzsamos írja ez az éles hegi levegő, a farkasok bőgése, a fagynak engedő fák és kövek pattogása. Cseróczy céltalanúl bolyongott köztük. Napközben magasan a völgyek fölött járt, estére leereszkedett egy-egy falucskába, szalmán aludt, parasztokkal beszélgetett s azután folytatta kóborlását. A tarka perspektivákban innét is, onnét is föl-fölbukkant Selmec képe; ilyenkor beljebb vonúlt a hegyek közé, hogy ne lássa a tarka fedeleket, a fekete tornyokat, amelyek sajgóvá tették fájó szívét. Így ment végig a hegységeken, amikor egy nap Vihnye vidékére vetődött.

Cseróczy azt gondolta, hogy a fürdőhely bizonynyal üres lesz s azért bemerészkedett az apró villák közé. Annál nagyobb volt csodálkozása, amikor a korcsma épületéből füstöt látott kacskaringózni az ég felé s a tisztára sepert utak azt hirdették, hogy emberek közelébe juott. Kiváncsi lett, vajjon ki járhat ilyenkor itt és beljebb került.

Amit látott, tényleg furcsa dolog volt: Vihnyének fürdővendége volt. Nem fürdővendégei, hanem singularis fürdővendége s miután ez – bár hazai -154- viszonyok szerint éppen nem ritka, – de a mi szempontunkból bizonyos tekintetben érdekes, pár szóval meg kell róla emlékeznünk.

A vendég Radákovics, a jól ismert selmeci őshallgató volt. Ott sétált bundában, prémes sapkával, a zenekar emelvénye előtt s nagy nyugalommal nézegette a felhők járását. Kövér, jól táplált alak volt, látszott, hogy munkával nem nagyon erőlteti magát.

Julius elején vetődött Vihnyére s eredetileg szeptember végéig akart szórakozni. Gazdag bácskai fiu volt, de az apját rendkívül fukar természetünek ismerték, akinek semmi kedve sem volt, hogy a fia által összezúzott tükrök s megnyúzott billiárdasztalok árát megfizesse. Téved, aki azt hiszi, hogy az ifju Radákovicsot ez kizökkentette a rendes kerékvágásból: ő a türelem embere volt. Hitel tekintetében kitünően állott, Höllenbach, a korcsmáros ismerte az öreg úr tehermentes földeit, óriás gulyáit s egyéb ingó meg ingatlanját, minek következtében soha számlával elő nem állott. Radákovics viszont nem kérte a számlát s nagy nyugalommal várta, hogy apja végre is kiváltja Vihnyéről. E dualizmusnak az volt a következménye, hogy amikor a fürdővendégek már mind hazautaztak, Radákovics zálognak továbbra is Vihnyén maradt és használta a kúrát… Így múlt el a szeptember, október s december is, a nélkül, hogy -155- az öreg úr a füle botját megmozdította volna s a különös fürdővendég nem távozott Vihnyéről.

– Rajtam ki nem fogsz, – gondolta Radákovics nagy nyugalommal és egyre tovább nyaralt.

Kivüle még egy pincér, meg a korcsmáros időztek a fürdőhelyen, egyéb személyzetre nem volt szükség. Lustán és nyugodtan éltek, csak olykor frissült föl vérök, amikor egy farkas vagy medve vetődött az eszplanádra… Akkor puskát fogtak s lelőtték a hivatlan vendéget. Egyébként pedig ledöntötték a társadalmi kaszinok köztük álló falait s egész nap preferance-ot játszottak.

– Radákovics! – kiáltott föl Cseróczy, amikor barátja széles alakját megpillantotta. – Azt hittem, hogy elvégezted az akadémiát s régen hazautaztál… Mit keresel e kietlen helyen?

– Nyaralok, pajtás, – szólt, – üdülök, julius elseje óta itt üdülök. Tizennégy kilót híztam s ha Isten megsegít, husvétra elérem a száz kilót… Ez a világ legjobb fürdőhelye…

Elmesélte kalandos nyaralása hosszu történetét Cseróczynak, akinek bánata dacára is hangosan föl kellett nevetnie.

– Remélem, velem tartasz? – tette hozzá elbeszélése végén. – Az élet itt igen kellemes: majd rendezünk krumplisütést, kirándulásokat, sőt ha valamivel korábban jössz, még táncmulatságban is lehetett volna részed. Múlt héten engedtük el a cigánybandát. -156- Hanem e helyett krampampulit főzhetünk és eljárjuk a kállai kettőst.

– Barátom, elment nekem az afféléktől a kedvem, – intett kezével a diák. – Két hete kószálok már a hegyek között, céltalanul, kétségbeesve.

– Annál inkább maradj hát itt, – erősködött a fürdővendég, – ez a biztos feledés helye. Nem hiszed? Nos, hallgasd csak. Huzamos itt tartózkodásom alatt megfeledkeztem a világról, az emberekről s főként összes hitelezőimről. Egyikre se gondolok és sejtelmem sincs már, kinek tartozom Selmecen… Gyöngyéletünk lesz, Cseróczy, annyit mondok. Hej, Höllenbach!

– Vihnye klimatikus gyógyfürdő lesz, – mondott Radákovics. – Ime, már a második vendég is megérkezett.

– Jó szobát a nemzetes úrnak, – intézkedett az ősnyaraló. – Semmiben hiány ne legyen!

– Az egyesbe beesik a hó, a kettesben denevérek húzták meg magukat, a hármasnak úgy befagyott ajtaja, ablaka, hogy majd csak a tavaszszal nyílik ki. -157- A négyes is kellemetlen, éjjel épp ott ordít a farkas. Volna tehát az ötös: gyönyörü kilátás a hegyekre és jó stand vaddisznókra. Az ne alterálja, ha reggelre befagy a mosdóban a víz. A szolga majd másikat hoz… Tetszik ismerni a preferánsz-játékot? – tette hozzá magára is gondolva.

– Persze, hogy ismeri, – intett Radákovics. – Azért diák. Nagy szükségünk van ugyanis egy jó harmadikra. Jancsi már nagyon szemérmetlenül csal… Maradj hát itt, öreg és temetkezz a magányba, az ösmeretlenségbe, a mindent meggyógyító unalomba.

Bealkonyodott; beljebb kerültek. A korcsmáros szobájában nagy hasábokban égett a tűz, mellette a krampampuli terjesztett kisérteties fényt. A helyzet barátságos volt… A korcsmáros négy furcsa alaku mécsest gyújtott meg, amelyek kisérteties fényt árasztottak. Cseróczy kérdőleg nézett az alkoholszagu kandeláberekre.

– Kár, hogy annyira el vagyunk zárva a világtól, – mentegetőzött Höllenbach, – semmi érintkezésünk sincs Selmeccel, az útakat befújta a hó… Igy hát némely dologban úgy kell segíteni magunkon, ahogy tudunk. A gyertyánk és petroleumunk például egészen elfogyott s így rummal világítunk. Kissé költséges, de nagyon szép fény… Poharas mécsbe tesszük s aztán meggyújtjuk, akár a gázt. -158-

A pincér ezalatt nekilátott a vacsorának. Vaddisznózsírral főzött, cukor helyett lépesmézet használt s ecetet úgy készített, hogy sót öntött a borba. Az ételek egyszerüek voltak: medvetalp, nyúlpecsenye, s egyéb vad. Nem nagy művészettel készült, de miután sokat voltak a szabad levegőn: az étel jól izlett. Vacsora után megkezdődött a preferánsz-partie. A játékosoknak kissé elnézőknek kellett lenniök. A kártyacsomag ugyanis hiányos volt: a zöld királyt egy névjegy helyettesítette, a piros hetest egy pezsgősvignetta. Sörétbe játszottak, a nagy téteket golyók helyettesítették. Éjfélig mulattak így. Höllenbach egy afrikai vadász-expedicióra való munciót nyert össze, aztán kiki kezébe véve rumos mécsesét és lefeküdt aludni.

Az éjszaka is víg volt: az erdőben bőgtek az állatok, vijogtak a fölriasztott ragadozómadarak, olykor a kuvik az ablakhoz verődött s vésztjóslóan rikkantott. A vad hangverseny tetszett Cseróczynak, odaállt az ablakba s egész éjjel nézte, hogy iramodnak a gyáva nyulak s hogy indul portyázásra egy-egy róka. Néha hatalmas szélroham támadt s úgy megrázta a rozoga nyaralót, mint a vércse a fiókfoglyot. A diák bánatos szívének jól esett ez a rémes éj, amely mintha az egész világot el akarta volna pusztítani.

Másnap előlről kezdődött a história. Kedélyesen telt el a nap és zajosan az éjszaka. Harmadnap azonban -159- elemi csapás érte őket, amint javában preferánszoznak, egyszerre feldől a rumos mécses, a tűz végig szalad az asztalon s minden tiszteletet félretéve, megemészti a királyokat, tizeseket, disznókat. Maga Tell Vilmos is odaveszett, nemkülönben jóbarátai: Stauffacher Werner és Harras Rudolf… Pokoli bűz maradt utánuk; ez is bizonyítja, hogy a kártyában ördög lakik.

A szórakozásnak ilyenformán vége szakadt, mély sajnálatára Höllenbachnak, aki épp aznap összes seréteit, sőt patkószögeit is elvesztette s revanchera nem számíthatott.

Valamivel szomorúbb napok köszöntöttek most be, a társaság dologtalanul ült egymás mellett, csak olykor akadt egy meggondolatlan róka, amely munkát adott nekik. Egy este Radákovics unalmában a legvégsőre határozta el magát, olvasni valót keresett s a szobájában csomó könyvre akadt. Tankönyvek voltak: római jog, közigazgatás, egyházjog, valami nyaraló diák feledhette ott. Bizony, ez nem mulatságos dolog, egy sem. De ha jobb nincs, ez is valami. Szétosztották maguk között s miután sürü havazás állott be, végigolvasták a nyomtatványok minden betüjét. Jancsinak jutott a matézis, Radákovicsnak a növénytan, Cseróczynak a váltójog, míg Höllenbach nem tagadhatta meg korcsmárosi lelkét s őszinte vonzalommal a vegytant választotta… -160-

Amikor esténkint összeültek, az olvasmányokról folyt a szó, s kiki előadta a maga tanulmányait. Miután mindegyik átböngészte volt a maga könyvét, kicserélték a tudomány forrását s most Jancsinak jutott a vegytan, Radákovicsnak a matézis, Höllenbachnak a váltójog… A magyar tanulóifjúság szégyenére föl kell jegyeznem, hogy a legszebb előmenetelt az utóbbi tette: két nap mulva annyira tisztába jött a fogalmakkal, s a hitel jelentőségével, hogy Radákovicscsal váltót állíttatott ki tartozásáról…

Miután pedig pokoli unalmukban állandóan a könyveket forgatták, egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy jelesen készültek el az említett tantárgyakból, miután pedig a Selmeccel való összeköttetés még egyre szünetelt, sorra vették a többi tankönyvet is, s néhány hét alatt kitünően készültek el minden tantárgyból a vendéglős is, a pincér is… Ime, mivé vedlik egy preferansz-partie kártya nélkül s hogyan keletkezik a tudományosság Magyarországon…

A dolog eddig tehát rendben lett volna, egy nap azonban betoppant Vitnyédi, aki már napok óta mindenfelé kereste bajtársát. A jó barát nem nézhette szótlanul az ügyek veszedelmesre fordulását. Amikor látta, hogy Málika tényleg megmarad elhatározásánál és bajt akar csinálni, fölszedelőzött s végigkószálta a hegyvidéket. A pragmatikus rendszer híve volt s ezért a korcsmákat kereste föl. -161-

Ha a vendéglős tagadólag intett, a diák tovább vágtatott szánkójával, meg lehetett róla győződve, hogy arra nem járt a barátja… Igy került el Vihnyéig s miután mindenben rendet akart tartani, itt is beköszöntött a söntésbe. Éppen meg akarta kérdezni, fogyott-e sok bor, amikor megpillantotta pajtását.

– Vége a világnak! – kiáltotta minden bevezetés nélkül, amint Cseróczyt meglátta. – Málika férjhez megy!

– Azonnal gyere be Selmecre, ha jót akarsz, – lenkedezett tovább a véres kard körülhordozója, – ennek nem szabad megtörténnie! Egy-kettő, vedd a bundádat!

– Micsoda beszéd! – csapott az asztalra Vitnyédi. – Minek ezt kérdezni? Ez nem tartozik a tárgyhoz. Szeretitek egymást s bolond fejjel széjjelválnátok! Esküszöm, hogy egész életemben nem láttam ilyesmit! Esküszöm, hogy nem láttam! Kérlek, ne taníts meg az ellenkezőre! Vedd már a kabátodat és hagyd itt ezt a korhelyt!

– Mit értesz te a nőkhöz? – pattant föl Vitnyédi, – én öregebb vagyok, tudok is hozzájuk valamit! no! Mégis azt mondom: rögtön gyere!

– Én megpróbáltam kiengesztelni, – szólt Cseróczy hidegen, – nem sikerült. Elvágta az érintkezés minden szálát: nem felelt leveleimre s még akkor se adott hírt, amikor az ajándékait visszaküldtem. Én is büszke vagyok, érted?

– Barátom, csak annyit mondok – heveskedett a jóbarát, – hogy abból az esküvőből, Frundsberggel, a második havasi kretinnel, nem lesz és nem lehet semmi. Én magam fogok az oltárhoz rohanni és völegény meg menyasszony közé vetem magamat. Majd meglátjátok!

– Ezt bolondul fogod cselekedni. Ha Málika egy csöppet szívlelne, csak egy szemernyi jelet kellett volna adnia. Most már hiába… Eh, hagyjuk ezt – intett rosszkedvüen.

– Málika is dacos. Soha ilyen bolond komédiát. Nem foglalkozom nőkkel, – tette hozzá Vitnyédi, szokás szerint egyszerre megfeledkezve előbb mondott szavairól, – megvetem az asszonyi dolgokat, nem is igen konyítok hozzájuk, de ami sok, az sok. Gyere velem és ne bolondozz. Ma este lesz az eljegyzés.

Szívét végtelen keserűség öntötte el. Egyszerre teljes közvetlenséggel jelent meg előtte Málika -163- alakja: szép, okos arca, finom vonásai, amelyeken, mint a hattyu tollán végigperrenő vízcsepp szaladt le egy könycsepp, puha fehér keze, amelylyel, néhanap végig-végig simogatta a diák kúsza üstökét. S mindez elvész a téli ködben visszavonhatatlanul, reménytelenül…

– Megyek, veled megyek! – kiáltotta egyszerre, mintha félne, hogy egy perc alatt minden semmivé lesz. – Induljunk, azonnal induljunk!

– Csakhogy eszedre tértél, – dörmögött Vitnyédi. – Ezt elébb is beláthattad volna. Van podgyászod?

– Semmim sincs, – felelt Cseróczy türelmetlenül. – Minek akarsz tartóztatni? Nem érted, hogy rögtön indulnunk kell? A podgyászom a kezemben van. Menjünk!

Téli délután volt; a hegyekről már leszállt a sötétség. Cseróczy magára kapta köpönyegét és a szánkóhoz indult. Itt azonban meglepetés várta. A lovak előtt állott Radákovics, kezében egy nagy üveg törkölylyel és jószívüen mosolygott.

– Szegény párák, – sajnálkozott rajtok, – meg vannak gémberedve. Egy kis pálinkás kenyeret adtam nekik… Hát ti hová akartok menni? – fordult barátaihoz.

– Nem oda Buda! – kiáltotta Radákovics. -164- – Az én vendégeim nem állhatnak csak úgy tovább. Vitnyédi még le sem ült és már menni akar, hogy elvigye az álmomat? Nix dájcs!

– Ugyan eredj! – nevetett Radákovics. – Talán beszakadt Selmec? A vén Krestyánszky, az uzsorások ősapja is odaveszett? Akkor még magam is bemennék.

– Akkor éppen nem engedlek – ellenkezett a fürdővendég. – Meg kell inni a Szent János áldását, ezt a közjog is előírja.

Azzal pedig, hogy a dolgában egész biztos legyen, gyorsan kivette bicskáját és elvágta a két ló istrángját.

– A romlásba döntesz, boldogtalan! Málika eljegyzése lesz ma! Oh, te javíthatatlan korhely, mit tettél?

A vihnyei remete kezdte érteni a dolgot… Cseróczy szereti a leányt, máshoz akarják kényszeríteni, ma este lesz a kézfogó és ő megakadályozta, hogy bajtársai idején ott lehessenek… Teringettét! Gyorsan másik istrángot!

Nem volt másik hám s így egyéb segítség után kellet nézni. Fölvetették az egész házat, de szíj nem -165- volt sehol; végre is úgy segítettek a bajon, hogy levágták a csillár zsinórját, a csöngetyük szalagpántjait s a hózentrágereiket. Nagy nehezen mégis csak befogták a lovakat s elindultak.

A Vihnyén maradottak illő módon búcsúztak vendégeiktől. Radákovics elsütötte a pisztolyait, Höllenbach pedig régi lakodalmi szokás szerint utánuk öntött egy veder bort; így indulnak el a felvidéken a kézfogóra… A szánkó eltűnt az alkonyatban.

Amikor a toronyőr tizenegy órát jelzett, a diákok befordultak Selmec első utcájába. A két lóról szakadt a hab, amikor Vitnyédi megállította őket térdre estek s nem bírtak fölkelni.

– Megvolt az eljegyzés? – kérdezte elfuló hangon, azt se tudva, kihez beszél. – Hogy meg volt-e az eljegyzés, kérdeztem! – kiáltotta nyomatékosabban.

– Mit röhögtök?! – kiáltott az akadémikus. – Beszéljetek, ha jót akartok! Meg volt-e már az eljegyzés?!

Senkise válaszolt; látva kipirult arcát, az emberek elhallgattak s tanácsosabbnak látták valamivel odébb vonulni. Ebben a percben Frundsberg jelent meg a kapuban. Nagyon föl volt izgatva, szeme kidőlt, szakálla remegett. -166-

– Hol van Málika és mi történt?! – ugrott eléje rosszat sejtve Cseróczy. – Valami baja történt? beszéljen!

– Málika? Nem tudom. Megszökött… vagy eltünt… nincs itt… nem tudom…

– Hová lett?! – ragadta meg a fiatalember torkánál a vőlegényt. – Önt teszem felelőssé, hová lett?! Mondja, mit csináltak Málikával?!…

– Hagyjon engem az úr békében! – kiáltotta. – Ez hallatlan injuria, amit velem tettek! Mi vagyok én, ki vagyok én, hogy így rám törjenek?! Az a kisasszony, ha éppen tudni akarja, egy fiatalemberrel megszökött. Itt a levele, amit nekem hátra hagyott. Azt írja benne, hogy reggelre majd mindent megtudok! Tessék elolvasni, tisztelt úr!

Kipirult és a magas vékony hangja fisztulába csapott át. Pillanat alatt megvénült, megráncosodott és ha lehet, még csúnyább lett.

– Reggelre! reggelre! – kacagott reszkető hangon. – És én talán aztán vegyem el! Nem rossz! Én, aki egész életemben becsületes és tisztességes ember voltam! Hát hol fogja tölteni a kisasszony az éjszakát?! Nem mondaná ezt meg, tisztelt úr?

Cseróczy mintha lázban hallotta volna e szavakat. Eleintén elkábult, aztán kiverte a hideg verejték -167- s amikor Frundsberg mondata végére ért, a fiatalember fölordított, vércseként lecsapott a vőlegényre, a hóba tiporta s irgalmatlanul elpáholta. A rendőrök és cselédek alig tudták az akadémikus körméből kiszabadítani Frundsberget, aki krákogva, prüszkölve köpködte a havat és folyton ezt az egy szót kiabálta: – Mordio! Mordio!

Körülöttük ezalatt összecsődült az egész város, az emberek föl voltak izgatva, hadonászva kiabáltak és javarészt Frundsbergnek fogták pártját.

– Igazat beszélt… Mi is láttuk a levelet… Hallatlan, hogy így bánnak becsületes polgárokkal… Meg kell verni a diákokat, ki kell űzni a magyarokat… – ezek a szavak hallatszottak ki az egyre fokozódó morajból. Itt-ott már egy-egy fütykös is fölemelkedett.

– Hozzám ne nyúljon, akinek kedves az élete! – bömbölte Cseróczy. – Ki merészeli meggyanúsítani Málikát? Beszéljen, ha bátorsága van! Tessék felelni, majd számolok vele!

Egy pillanatra csönd lett, aztán látszott, hogy valaki hátulról széjjellöki az embereket és utat csinál magának. Mindenki arra fordult. Egy hórihorgas alak törtetett előre. A hosszu Sepi volt; egyik kezében fütykös, a másikban félelmetes papucsa. Hosszu szája vigyorgott; szemtelenül nézett a két diákra. Egészen hozzájuk ment és így szólt:

– Nohát, én láttam a kisasszonyt, ezelőtt másfél -168- órával. Ha az urak oly rettenetesen kiváncsiak, tudják meg: Hertelendi úr lakására ment. Ez az igazság!

Cseróczy egy lökéssel a hóba terítette. Még ilyen vadnak és erősnek nem érezte magát. Az izmos péklegény, mint a pléhkatona görbült meg kezében, de ha ötször olyan erős lett volna, akkor is pozdorjává kellett volna törnie. Sepi messzire elvágódott a hóban s fektében védelmezve emelte föl a kezét. De Cseróczy nem ütött feléje.

– Állj föl! – ordított rá. – Csak állj föl, himpellér és védjed magadat, ahogy tudod. Ki a fütykössel! Urral van dolgod!

Sepi egy pillantás alatt fölkelt és fütykösével nekiszaladt a diáknak. A bot nagyot puffant Cseróczy fején. Kemény koponya volt, nem érezte meg, csak a süvege hullott a hóba. Most ő következett. Két kezével megkapta a legény torkát s pillanat alatt megint a hóba lökte. A hosszu Sepi, mint a lisztes zsák, puffant a földre.

De Sepinek elég volt a két zuhanás. Fölugrott ugyan, de nem támadott többet, hanem vinyogva menekült el. Amikor már ötven lépére volt, megállt, megtörölte az ábrázatát és gúnyosan ordított Cseróczy felé.

– Azért a kisasszony mégis a Hertelendi úr -169- szeretője. Én láttam! ezt nem lehet pofonnal elintézni. Alászolgája!

A két diák rémülten, eltorzult arccal bámult egymásra. A polgárok zajongani kezdtek.

– Az egész városra szégyent hoznak… Mindenkit megtámadnak… Ezt nem tűrjük! – elégedetlenkedtek. – Menjünk a tanári karhoz!

– Hallgassatok! – ordította Cseróczy. – Csőcselék vagytok! megértettétek?! Fogjátok be a szájatokat!

Fekete szeme félelmesen forgott. Mintha ólomgolyó ugrálna körül a fejeken – mindenki egy csöppet megbiccentette koponyáját a diák pillantása alatt.

– Aki egy rossz szót szól, azt elpáholom, – tette hozzá vadul Cseróczy és senki sem mert neki ellentmondani. Az emberek meghuzták magukat, mint az elvert öleb. A diák egy ideig várt, hogy talán valaki még szól egyet, de rémes csönd maradt, senkinek se volt kedve az akadémikussal kikötni.

A nép sokáig maradt csomóban és föllélekezve, hogy Cseróczy alakja eltünt, megbeszélték a történteket. Elhatározták, hogy nem türik tovább a zsarnokságot, s ha nem kapnak jogorvoslást a tanári kartól vagy a rendőrségtől, a miniszterhez fordulnak, hogy vessen véget e szörnyü selmeci állapotoknak.

Az eljegyzés.

Hadd mondjam el az előbbi csattanó előzményeit. Térjünk tehát vissza néhány nappal.

Málika fásultan, csüggedten várta az eljegyzést. Feje tele volt bús gondolatokkal. Cseróczy nem jött vissza: Cseróczy szívtelen, rossz, hűtlen ember! Ha csak valami fűzné hozzá, megérezné, hogy vissza kell térnie, bocsánatot kell kérni és mindent jóvá tenni. De nem jött, nem jön, talán végigkószálja az ország valamennyi korcsmáját, talán utána szaladt a szép Meluzinának és tovább éli vele csunya világát… Talán már azt se tudja, ki az a Judex Málika, akinek egykor örök hűséget igért. S ebben talán igaza is van, hiszen az egykori Judex Málika eltünt: aki itt a karosszékben szomorkodik, az egy másik nő, egy elcsüggedt, kifáradt, megvénült leány, akinek már nincs az életben semmi öröme, semmi vígasza, akinek csak egy vágya van: felejteni, mindent felejteni… Avagy talán megalázkodjék, utána üzenjen – ő, akit úgy megbántott, akinek kérő szavára korhelykedésekkel -171- válaszolt?… Nem, soha: ő is megmutatja, hogy büszke tud lenni, ha mindjárt ketté is hasad a szíve. Nem is szereti őt Cseróczy, ha térden állva nem jön bocsánatot kérni s nem érdemeli meg azt a szeretetet, amely szívében iránta lobogott s még most is ég a hamu alatt…

De a diák nem jött. S az eljegyzés napja egy reggelen tényleg fölvirradt. Milyen szép ünnepség volt ez és mégis mily szomoru! A tarka színeket mintha az ősz dere csípte volna meg.

A Judex-ház tehát egy napon újra vendégeket látott: az eljegyzésre eljött az egész presbytérium, valamennyi céh küldötte, a tanács, sőt a rendőrség és a tűzoltóság is. Ünnepi dísz várta a vendégeket; az ódon tornyon zászló lengett, a vaskosaras ablakból virágfüzérek és szőnyegek lógta le. A kapuban állott Judex, a polgárt ékesítő egyszerü fekete kabátban, kibontott inggallérral, hajadon fővel, ahogy egykoron a jobbágy fogadta várurát. Fönt az emeleten a ház asszonya várakozott – ő már brokátban, arany főkötőben, nehéz bársonyban és csipkében, régi Brenner-klenódiumokkal – és kenyeret meg sót kínált az érkezőknek. A barátság és bizalom jele ez. Köröskörül asztalokon, padokon, székeken kirakva a ház minden ékessége: régi selymek, ezüstök, jelvények, zászlók, kardok, kalapácsok, közepén Mária Terézia adományozó-levele. A háttérben temérdek cseléd, mind fehérbe öltözve, homlokukon -172- fejkendővel, övükben kulcscsal, tollseprővel, fakanállal, a helyes gazdálkodás szimbólumaival.

Estére harangoztak, amikor mindenki elhelyezkedett s német szokás szerint végre a vőlegény is a házba lépett. A kapunál álló Judex karon fogta s végigvezette a ház valamennyi szobáján, udvarán, sőt még istállóin is, ahova Frundsberg cselédsége ősi szokás szerint már előzetesen egy fölpántlikázott borjut állított. Elvégezvén útjukat, amely annak bizonyságául szolgált, hogy a házban minden rendes és jó módra valló. Frundsberg átadta a maga ajándékát: egy szép aranyművü nyakláncot, amelyet Málika egy szál rozmaringgal viszonozott.

Most átmentek a főterembe, ahol ünnepélyes csöndben, kört alkotva, álltak a vendégek. Frundsberget négy ifju leány vezette, a szoba közepére, Málikát négy bányász. Az urak és hölgyek most szemügyre vették az ifju párt és helybenhagyólag bólintottak. A vőlegény ugyan nem volt valami híres legény, de a férjnél nem is ezt kell megkivánni. Annak legyen jó esze, jó szíve és jó karja, a ház díszét az asszony adja meg. Már pedig ez a rózsabimbó gyönyörü lesz, ha kelyhe kinyílik. Sápadtsága dacára Málika bájos volt e percben. Régi, rókatorku német ruha volt rajta, barna selyemből, telirakva színes gyöngygyel; a fején kócsag-bóbita, a nyakán nehéz, multszázadbeli aranylánc, haja régi módira fölfelé simítva… Olyan volt, mint amikor -173- a kis unoka belebujik nagyanyja ruhájába, az ódon keretből rózsásan világított ki ifjúsága, amelyet az öltözet ellentéte még szebbé tett. Aki ránézett, az ünnepélyes jelenet ellenére is jóindulatuan mosolygott, mint májusi reggelen, amikor a harmatos rózsafán az első bimbót vesszük észre.

Most a főtisztelendő, Institórisz lépett elő. Ceremóniája rövid volt, miután az egyház hivatalosan nem segédkezik az eljegyzésnél, de a rövid aktus ellenére, a pap sok méltóságot tudott kifejteni. Lassan a terem közepére lépett, megállott, szünetet tartott, – szünetet tartani fölötte szeretett, – s aztán csöndes imát mormolt. Ujabb pauza után, amely közben a legyek röptét is meglehetett hallani, a főtisztelendő úr megfogta a mátkák kezét, összetette azokat és egy régimívü serlegből bort öntött rájuk… A leány megrázkódott egész testében… Mintha tüzes harapófogó érintette volna ujjait, amint keze a Frundsbergéhez ért s a bor nem volt nedü, hanem izzó zsarátnok, amely fájó sebet égetett rajta… Szédülve emelte föl eddig lesütött szemét, mintha keresne valakit, aki kimentse e szörnyü helyzetből. De senki sem akadt, ellenkezőleg, a vendégek természetesnek találták az egész jelenetet és helybenhagyólag bólintottak fejükkel… A leány ismét visszasülyedt letargiájába és megadta magát. Fátyol mögül látta a világot, a papot, szüleit, a kifésült vendégeket és vőlegényét, aki most gyöngéden fogta karon -174- és a szomszéd terem felé vezette. Itt ültek le a gazdag vacsorához, amely nem kevesebb ceremóniával járt.

Beszéden, ábrázaton, viselkedésen, mintha a mult támadt volna föl: régi szövetek zizegtek-susogtak, az emberek köröskörül mind fakók, öregek és hallgatagok voltak a mondókákban és szokásokban eltűnt idők emlékei elevenedtek meg. A mult szelleme járt az asztal fölött, az oltotta el egyszerre a terem valamennyi gyertyáit is. Mert az ebéd nem kezdődött levessel meg jóétvágy kínálással, hanem az ételek hódolatával, amihez sötétség kell. Ki emlékszik ma még erre a ceremóniára? Hogy is volt hát? Harminc cselédleány állott föl sorjába a konyhában, harminc étel került az asztalra: főként vadak, halak, (mert ez jellemzi a nemesembert), továbbá kalácsok, mult századbeli pástétomok, fánkok, pecsenyék, tészták, cukrostornyok s a többi, s a többi. Valamennyi hosszu ezüstedényeken állott, amelyek peremén kis viaszgyertya lobogott. A sötét terem ettől a fénytől lett világos. A szolgálók sorjában Málika elé járultak, mindegyikük mondott egy-két jó szót a pecsenyéről s aztán mélyen meghajolva a menyasszony elé tette. A disznókról, őzekről és borjufejekről kisérteties fény áradt a nézőre, úgy látszott, mintha nem a polgárok ennék meg őket, hanem e tátott száju fenevadak akarnák fölfalni a vendégeket. Azután ismét kivilágosodott a terem s a vendégek jóétvágyat kivánva egymásnak, nekiláttak a -175- tálaknak, amelyeknek súlya alatt a nehéz tölgyasztal meg-megremegett.

A vacsora soha véget nem ért volna, ha egyszerre az ablakok alatt meg nem riannak a régi városi kürtök. A vendégek fölkeltek székeikről s az erkélyre tólultak. A lejtőről kígyóvonalban hosszu menet közeledett, élén, fáklyásoktól kisérve, a bányazenekarral, végén a kiváncsi nép fekete tömegével. Hozták a menyasszony ajándékait. Ki tudná elszámlálni azt a tömérdek bútort, holmit, jószágot, amely kocsira rakodva az ablak alatt elvonult? Knappe, az asztalos, valóban kitett magáért, ilyen szép hozománya leánynak még nem volt Selmecen. Elől a nehéz tiszafa-szekrények, karosszékek, asztalok, fiókos ládák, ruhásszekrények és egyéb bútorok, mind művészi gonddal, kézzel kifaragva, nehéz pántokkal ékesítve.

Aztán két szekér a fehérneművel, ami len a Garam völgyében egy éven át termett mind itt találkozott össze. Utána következtek a ház fényűzési fölszerelései: gyönyörü máramarosi üvegcsillárok, káprázatos fényü arany- és ezüstevőeszközök, gyertyatartók, ékszeres ládák, tükrök, csipkék, selymek, úgy helyezve el nagy gonddal, hogy mindenki megcsodálhassa őket. Az utána döcögő kocsin a gazdag konyha jelvényei sorakoztak, rengeteg üstök és csebrek, sárgaréz kondérok, fazekak, tepsik, nyársak, közöttük a faedények sárga halmaza. Nyomon követte -176- őket az éléskamra fölszerelése: nehéz zsákok töltve kávéval, babbal, borsóval, gyömbérrel, ánizszsal, gesztenyével, köménynyel, majd a zsiros bödönök páncélos csoportja villogott, mellettük boros, káposztás, pálinkás hordók sorakoztak. A menyasszony fehér tehene csöndesen léptetett utánuk.

Málika szomorúan nézte a fölvonulást s egy könycsepp hullott szűzi ruhájára.

– Síró menyasszony, nevető asszony, – bólogattak helybenhagyólag a vendégek.

A hordók kocsija után egy nagy szekér következett, megrakva mindenféle édességgel, kalácsokkal, lepényekkel, fánkokkal, meg perecekkel, a melyeket egy markos fehércseléd osztott szét az utca lármás népének. Utána forgácscsal földíszített sörös kocsi haladt, egy csapos derűre-borúra mérte az árpalét, ezen a napon Selmecen még a kutyák is sört ihattak, ha akartak. A menyasszony végigjártatta tekintetét a két elemózsiás szekéren, s aztán a következő alkalmatosságra pillantott… S ekkor a szíve verése egyszerre elállott s a torka összeszorult. A szeme előtt az ünnepély kezdete óta lebegő fátyol még sötétebb lett s a feje elszédült. Azután egyszerre a szíve hevesen kezdett dobogni s ki akart ugrani a testéből…

Mi volt az, ami Málikát ennyire indulatba hozta? Ártatlan, régi német szokás okozta. Mult századbeli germán családok azzal akarták a házasságba -177- vetett bizalmukat kifejezni, hogy a hozomány ajándékai közé egy selyemmel, bársonynyal ékesített bölcsőt is tettek…

S ez a szimbólum az összes eddigi képeknél, az eljegyzésnél, a jelképes vacsoránál, a pap szavainál erősebben, közvetlenebbül mutatta a leánynak jövendőjét, életét, egész nyomorúságát. Nem tudta tovább kiállani az ablaknál, félt, hogy a háztető rája szakad.

Fölugrott és átszaladt az apjához, aki egy percre visszavonult a szobájába, hogy a tűzijátékot rendezgesse.

Málika pihegve rogyott le előtte és megragadta Judex kezét. El akarta mondani összes szenvedéseit, föl akarta tárni szíve szörnyü csatáját és soha meg nem szűnő szeretetét a selmeci diák iránt, de görcsösen vonagló ajka mást nem tudott mondani, mint ezt:

Judex letette a kezében levő görögtüzet és ránézett a sápadt gyermekre.

A leány ki akart egyenesedni s újra megkísérlette, hogy elmondja azt, ami a szívét nyomja. De csak kúszált mondatokban tudta magát kifejezni.

– Nem tudok a lelkem ellen cselekedni, – zokogta, -178- – nem birom tovább… Olyan szerencsétlen, olyan nagyon szerencsétlen vagyok…

Feje lehanyatlott gyorsan emelkedő keblére. Judex kelletlenül símogatta szakállát, mint amikor haragudni szokott.

– Kérlek, ne beszélj félre, – mondta szárazon. – Mire jó újból zavart csinálni? Már minden, ahogy illett, rendben volt, és most újra kezded? Nem szeretem az ilyen színpadi jeleneteket, torkig vagyok velük.

Rosszkedvűen, összeráncolt homlokkal járt föl és alá a könyvespolcok között, aztán megállt Málika előtt.

– Nem hogy megköszönnéd szüleid jóindulatát, amely kedvezővé tette jövődet, most újra össze akarod bogozni a csomót. Azt hiszed, örökké rabszolgái leszünk szeszélyeidnek? Hogy tréfát űzhetsz emberrel, becsülettel, Istennel? Nagyon tévedsz, nem tűröm házamban az ilyen dolgokat!

Élete legnagyobb büszkesége volt az a három szó: „az én házamban“. A mintaszerűség, tökéletesség és a legfőbb erények jelvényét látta bennök. Az „ő házában“ élni gyönyörűség és kitüntetés lehetett földön, mennyben egyaránt. Ott soha helytelen dolog nem történhetik, ott senkinek oka nincs a sorsa ellen tiltakozni s ott minden úgy van jól, ahogy a családfő akarja. Ilyen az ő háza; boldog, aki falai közt élhet, békességben, tiszta polgári becsületben és -179- boldogságban… Nincs több ilyen ház az egész világon… Nem csoda, ha megrészegedett e kedves szavától. Az asztal elé állt s így kiáltott:

– Nem tűröm, hogy tréfát űzzél belőlem, hogy pellengérre állítsd e becsületes falakat és botránynyal szennyezd be e mocsoktalan házat! Megértetted?! Eddig van!

– Nem akarok semmit sem hallani! – rázta dühösen fejét Judex. – Most már az én becsületemről, adott szavamról és személyemről van szó! És ha a Paradicsom-hegy megindúl is, a Frundsberg felesége leszel! Punktum!

Soha még ilyennek nem látta atyját: a kis emberke arca mintha óriásivá nőtt volna, szeme akkora volt, mint egy ágyúgolyó, szája, mint a barlang torka. Málika megrázkódott. Látta, hogy hiába volna ellenmondani, apja szigoru, hideg arcán tükröződött a szilárd elhatározás, amelynek most már minden áron érvényt szerzett volna… Ez volt hát az élet, amelynek borzalmairól iskolában és könyvekben annyit olvasott, ez a jövendő! Lelkében egyre nagyobb lett az undor, mintha keze, arca, szája, minden porcikája útálatos sárral érintkezne s neki bele kellene fúlnia. A lány egy ideig tétován nézte, lassankint hogy sülyed belé a mocsárba és hogy nő szívében a gyűlölet mindenki, minden, első sorban önmaga ellen. Azután fölébredt benne az önvédelem, galambnak -180- érezte magát, amelyet kegyetlen vércse üldöz s kétségbeesve tekintett, amibe belékapaszkodhatnék mentőkar után. De sehol semmi. Az ódon óra nyugodtan percegett, a vén butorok és képek közönyösen néztek rá, ők már bizonynyal láttak ilyen jeleneteket a Judex-házban… Az apa összeszorított ököllel állott a sarokban, az utcáról fölvilágító piros fáklyafény még zordabbá tette ábrázatát… Lentről egyre jobban hallatszott a bányász-zenekar muzsikája s a vendégek zsivaja…

A leány összeszedte magát s föltápászkodott. Szíve nyugtalanul vert, fülében két szó zúgott: „nem lehet, nem szabad!“ Nem lehet, hogy élete ily üresen, rettenetesen végződjék, nem szabad, hogy lelke megadja magát. És ha megindul a Paradicsom-hegy, temesse őt el, de soha sem lesz a Frundsberg felesége… Lehajtotta fejét s magára hagyta apját.

Üres és néma volt az egykor víg leányszoba, a bútorok egy részét már elvitték, a többi félszegen, idegenül álldogált szerteszét. Odalépett egy almáriom elé s kiszedte azt a sok apróságot, amelyet egykoron Cseróczytól kapott. Tarkán össze-vissza hevert a sok csip-csup, amelyet a szerelem manója aranyozott meg: hervadt virágok, szalagok, lövész-monéták, madártollak, fényképek, táncrendek. Maga elé rakta őket és sírva nézte végig valamennyit, tanácsot, segítséget, kérve tőlük. Össze-vissza beszélt a sok régi -181- emlék, egyik panaszosan, a másik jóakaróan, a harmadik keserü szemrehányást téve. Régi, meghitt barátok voltak, hű tanui a leányszoba minden örömének és bánatának. Tudták, hogyan kell a szívhez beszélni s tudták, hogy szerencsétlen kis gazdájuk nagy bajban van, az egész világ megrendült körülőtte…

S amint a leány hallgatta őket, amint visszahozhatatlan időkről mondtak bús regét, a különösebbnél különösebb tervek vonultak föl előtte. Elszökni… zárdába menni… térden állva könyörögni az atyja előtt, akinek kell, hogy szíve legyen… széjjel marcangolni e csinos arcot, amely mindennek oka… Avagy: meghalni… eltünni a havas éjszakában mindörökre… Oh, be jó is lenne a puha, illatos hóba temetkezni…

A bevezető muzsika elvégezvén néhány ütemét, elhallgatott; hallatszott, amint a vendégek vidám zajban csoszogtak sorba.

Fölugrott és sietve kapta magára köpönyegét. Nem tudta, hogy mit fog tenni, csak azt tudta, hogy menekülnie kell e szörnyü házból, amelynek falai börtönként övezték testét-lelkét. -182-

– Kezdődik a vánkostánc! – hallatszott még élesebben. – Hol a menyasszony?

Eloltotta a lámpát, nehogy rája akadjanak. Azután tollat keresett s a kivülről beszürdő félhomályban pár kúsza sorral tudatta Frundsberggel, hogy nem lesz az övé. Reggelre majd megtud mindent… Vajjon mi lesz az a minden, még ő sem sejtette…

Az ámbituson cipőkopogás hallatszott, Frundsberg meg a rendező keresték a menyasszonyt. Kinyították az ajtót s benéztek a szobába.

– Nincs bent senki, – dörmögött a rendező, látva, hogy sötét a szoba.

Frundsberg tétován állott az ajtóban. Fejének árnyéka az ámbitus falán olyan volt, mint egy vén asszonyé. Málika önkéntelenül elmosolyodott s e derü bizalmat, bátorságot öntött szívébe. Most már nyugodtabban várta, hogy a keresők odébb menjenek…

Amikor a vőlegény és a vőfély eltüntek a szomszéd folyosón, gyorsan kisurrant az udvarra és csipkekendőjét arcára szorítva, kiszaladt az utcára. Nem látta meg senki…

Üde, éles levegő csapta meg arcát: óh, be jól esett a petroleum- és limonádé-szagu báli levegő után! A város még élénk volt ugyan, de az emberek csoportokba verődve tárgyalták, mennyi kincscsel terhelve vonultak föl a hozomány-vivő szekerek s így senkise törődött vele. Azt hitték, valami korán távozó vendég. -183-

– Bodog fickó! – mondta valaki, a ház felé mutatva pipájával. – Így én is megházasodnám!

Málika nevetett. Hiszen jól járna, ha így nősülne meg! Még az eljegyzés napján megszökik a menyasszonya. Egyszerre visszanyerte önuralmát s mint az élet nagy pillanatai előtt, amikor hirtelen szembe kerülünk a rettegett eseménynyel s íme, egyszerre csodálatosan természetesnek s könnyünek látjuk a megoldandó dolgot: ő is szinte magától értetődőnek tartotta, hogy éj idején egyedül megy végig a városban, valami titokzatos, de éppen nem ijesztő szakadék: a jövendő felé… Hiszen mindez egyszerü: akit gyűlölünk, ahhoz nem megyünk feleségül s a szabadságot, épp úgy, mint a szeretetet az Isten oltotta a szívünkbe. Ez ellen nem lehet cselekedni… Visszanézett, a Judex-ház párás ablakán fény tódult az utcára. Az éjjeli világításban szinte rá sem ismert a szülei házra.

Az első utcán balra kanyarodott föl. A nagy zaj után egyszerre nagy némaság fogadta. Itt nem járt senki, léptei ijesztően visszhangoztak s az utca sötét gádora mintha el akarta volna nyelni karcsu alakját. Nem félt tőle: sőt érdekesnek találta a furcsa helyzetet. Még sohase járt ily késő éjszakában gyalog az utcán. Pedig érdekes Selmec ilyenkor is. Milyen különösek a púpos, fekete házak, nyakukban a hófehér prémmel, milyen titokzatosak a mélyen lógó, sürü, csillagtalan felhők, akárha itt gyülnének tanácsra, -184- holnap ki melyik országba vándoroljon, milyen sajátságosak a kopár fák, amelyek hosszu, bogos ágaikkal, mintha meg volnának fordítva: a gyökerek állnak ég felé, a lombok pedig télen a föld alatt virulnak. A város koronájaként szögletes vonalaival ott emelkedik az Angyal-vár, hófehéren, érintetlenül, mintha cukorból faragták volna ki. Málika tágra nyílt szemmel nézte, mint a gyerek a cukrász kirakatába tett édességből csinált házakat.

Jobbra a gyertyamártótól alacsony, sötét ház terpeszkedett: papírral átragasztott, összetört ablaktábláin és nyitott kapuján meglátszott, hogy diákkvártély. Minek a kapukulcs ott, ahol éjjel élénkebb a forgalom, mint nappal s ellopni amúgy se lehet semmitse? Málika tudta, hogy Hertelendi meg Vitnyédi itt laknak; ha errefelé sétált, a két fiatalembert mindig az ablakban láthatta. Tudta azt is, hogy egész Selmecen ezek a leghívebb emberei s azért védelmet keresve, gondolkodás nélkül fordult be a kapun. Ezek a jó fiúk csak nem hagyják el élete e nehéz pillanatában? Ha azt kivánná tőlük, menjenek a tűzbe, elmennének, ha azt, hogy hozzák le a napot az égről, azt is megtennék.

A diáktanyán.

Hertelendi nagy munkában volt: meg kellett erőltetnie minden sejt eszét, hogy fütőanyagot fedezzen föl. Rossz idők jártak a diákra, az apja hallani sem akart róla, s a fia legfurfangosabb ötleteinek sem ült föl többé. Pedig vele sokáig el lehetett bánni, mert az öregnek, közbevetőleg jegyezve meg, gavalléros hajlamai voltak s ha itt tudta megfogni, akkor a diáknak nyert ügye volt. De Tamás a húrt a végsőig feszítette. Ha kifogyott a pénzből, párbajafférekbe ment bele s ezen az immár nem egész szokatlan úton sarcolta meg az öreget. Orvos, terem, bepaukolás… Gentleman apa nem térhet ki ily kiadások elől. A valóságban pedig a diákok az erdőben verekedtek s tiszteletbeli doktornak Blumot vitték magukkal. Nehogy különben valaki azt gondolja, hogy a lovagias ügyek egyoldaluak voltak, ennyire naiv nem volt az apa. Tamásnak haza kellett küldenie a jegyzőkönyveket, sőt amikor az afférok nagyon elszaporodtak, az öreg úr a hiteles hely bizonylatát -186- kivánta be… Nagyobb baj volt, hogy végül már nem akadt senki, aki Hertelendivel mérkőzni akart volna. A fiatalember nem riadt volna vissza attól sem, hogy proviziót adjon ellenfeleinek, sőt a reverzálistól sem, amelyben biztosította őket, hogy semmi kárt sem tesz bennük, de az emberek lemondtak a dicsőségről. Így hát Hertelendi szénája kezdett rosszul állani. Egy geniális eszme rövid időre fölszínen tartotta még. Apja gavalléros gondolkozására számítva, fogott egy stróhmannt, akit bepörölt. Állitólag követelni valója lett volna rajta, egy szabályszerüer lejárt és óvatolt váltó. Amikor az öreg Hertelendi, egy gőgös, tizennégy ősös földesúr a pört megtudta, dühösen robogott be Selmecre. Már a lépcsőn káromkodott.

– Ilyen szégyent hozol a fejemre, hogy pörlekedel, mint az örmény pénzváltók!? – kiáltotta fiához betoppanva. – Váltóra adsz ki pénzt? Egy Hertelendi… Nem szégyeled magad? És még be is pörölöd a szerencsétlent! Ez gyalázat! Nemes ember nem tesz ilyet!

Tamás azzal védekezett, hogy másképp nem tud megélni, sok az adóssága, az élet drága, minden fillért értékesíteni kell és végre is azt a pénzt becsületes úton, kártyán nyerte.

Hertelendi bevallotta az összeget s az apa… -187- nos, mit tehet egy becsületében sértett apa: szépen kifizette. Ő, aki soha sem adott egy fityinget se, ha arról volt szó, hogy a fia váltója lejárt, most, amikor a fia váltót óvatolt, mint a jómódu bankárok szokták, szó nélkül fizetett, mert a családi becsület kockán forgott…

– Soha többet meg ne történjék ilyesmi, vagy kitagadlak! – kiáltotta még távozáskor is.

Dehát ez is régen volt. Hertelendire és Vitnyédire csakhamar újból a hét sovány esztendő köszöntött be. Színi való csak lett volna, mert a szárított kukoricaszár apróra vágva s bepaprikázva nem a legrosszabb dohány s holmi élelmességgel ebédelni is tud az ember, de a hideg, az átkozott tél nem ismer se hitelt, se részletfizetést. Füteni kell. A két diák sokáig megbírkózott a válsággal. Példának okáért: mire szükségesek a szekrények hátsó falai? Ott sem tolvaj hozzájuk nem férkőzik, sem egér be nem bujhatik. Ez tehát jobb lesz fütőanyagnak. Kiszedték Simonideszné siffonérjainak hátsó deszkáit s vígan fűtöttek vele. Simonideszné, akármilyen ravasz némber is lett légyen, arra ugyan soha sem gondolt, hogy a szekrények hátsó falait megvizsgálja. Ki is gondolna ilyen csalafintaságra? Amikor ez az anyag is elfogyott, a szalmazsákokra került a dolog s miután azok is a tűz martalékává lettek, s az ágyak vékonyak voltak, mint egy héring, a székek és asztalok lábait nyirbálták meg. Ez is jobb -188- ügyhöz méltó pszihológiára vall, mert ugyan ki venné észre, hogy az asztal eredetileg három hüvelykkel magasabb volt?… Az a fő, hogy mind a négy láb a műtét után egyformán hosszu maradjon… De mindennek egyszer vége szakad s amikor az asztalok alig voltak nagyobbak, mint egy rattler, a műveletet be kellett szüntetni. Simonidesznénak különben egyszer föltünt a dolog s meg is kérdezte Hertelendit, mi az oka, hogy a bútorok mintha összezsugorodnának?

– Ezt a fizika magyarázza meg, – mondta a fiatalember magisteri ábrázattal, – a meleg ugyanis kinyújtja, a hideg pedig összevonja a testeket… Adjon kölcsön egy pár zsák fát, fütsünk be jól és meglássa, hogy az összehúzódás meg fog szünni.

Ám Simonideszné nem volt hajlandó ezen az áron fizikát tanulni s így a testek még jobban összezsugorodtak.

Hertelendi most is, mint mondottuk, nehéz föladaton törte az eszét. Vajjon mi lesz a fütéssel? Egy elkeseredett pillanatban már a kitömött vidrával próbált szerencsét és a tűzbe lökte, de a vidra oly bűzzel égett, hogy kénytelen volt újra kirántani a kályhából. Kezét lóbálva sétált föl s alá, s éppen meg akarta magát adni a sorsnak, amikor egyszerre kopogást hallott ajtaján. A diák kinézett a deszkahasadáson s egy nőt pillantott meg.

– Ez nem lehet más, mint a mosóné, – gondolta -189- ijedten s pillanat alatt a szekrénybe ugrott, hogy a kellemetlen vendég senkit se találjon otthon. Ijedtében még azt is elfelejtette, hogy ily késő esti órában a mosónők már alszanak.

Málika belépett és körülnézett. Miután senkit se látott, szépen leült és elhatározta, hogy várni fog. Szemeit kiváncsian jártatta körül a szobában. Ilyet még nem látott, s azért érdeklődéssel vette szemügyre a berendezést. A szobát rendetlensége ellenére sem találta kellemetlennek, sőt tetszett neki a diákszállás: az üres üvegekre tűzött gyertyamaradványok, a csipős dohányszag, a céltábláknak kitűzött ócska kalapok, az összedrótozott kályha, a beragasztott ablaküvegek, a lámpa, amelynek eltört ernyőjét egy kézelő helyettesítette s az egész szoba, amelyben szinte süvöltött a hideg. Mennyivel frissebb, fiatalabb és szebb ez, mint az ócska Judex-ház hideg pontosságával és szörnyü rendszeretetével… Hertelendi magához térve rémültéből, óvatosan kipillantott a szekrényből. Szinte kővé meredt, amikor vendégét megpillantotta.

– Málika, – hebegte ijedtében kigurulva rejtekéből, – mit keres itt Málika?

– Ha nem felejtették még el, amit nekem igértek, meg fognak védeni… – Halkan tette hozzá: – Szerencsétlen, elhagyatott vagyok…

– Vitnyédi már két hete Cseróczyt keresi… Málika, ez nagy könnyelmüség, végtelen könnyelmüség, – fakadt ki belőle egyszerre. – Ön egy percet sem maradhat itt.

– Ön egyedül is épp oly jó fiu, mint Vitnyédivel együtt, – mondta egyszerüen. – Itt maradok, mert szükségem van a védelmére.

Hertelendi hallgatott: soha életében nem volt ily különös helyzetben. Zavartan húzta le ujjairól a vívókeztyüt, amelyben éjjelente aludni szokott, hogy a hideg ellen védekezzék.

– Nagyon zord az idő, – mondotta mentegetőzőleg s tüzelő után nézett. – Nem parancsol teát?

Hertelendi most már nem sokat habozott, hanem kitéve magát Simonideszné teljes haragjának, fölkapott egy széket, darabokra törte s aztán befűtött vele. Pár perc alatt vidám tűz lobogott, fényével és melegével enyhébbé téve a szoba rideg hangulatát. -191-

A fiatalember tétován ült le mellé. Egy szót sem tudott szólani; bár máskülönben elég bátor legény volt, most nem jött hang ajkára. Egy ideig így ültek egymás mellett, végre a leány törte meg a csendet.

– De ha valaki megtudja, hogy itt járt… – mondta megborzongva. – Mi lesz akkor?

– Én megverem az egész várost, – jegyezte meg Hertelendi meggyőződéssel. – Önért mindenre kész vagyok.

– Mit tehetnénk? – töprengett a diák. – Én Isten ucscse oly ostoba vagyok: ha kell, sosem jut semmi az eszembe, – tette hozzá dühösen.

– Akkor hát hallgassa meg, – mondotta, – hogyan gondolkozom én a helyzetről. Amint pirkad, ön elvisz Gölnicbányára a nagynénémhez, egy áldottlelkü, okos asszonyhoz, aki bizonynyal nem hágy el a bajban. Ha keresni is fognak odahaza, senki sem -192- sejti, hogy itt vagyok. Hogy is gondolhatnának ilyet? Reggel tehát az ön felelőssége megszünik.

– Aláírom. Bárcsak már hajnalodna, – tette hozzá önkéntelenül Hertelendi.

– Ugyan szívesen látja a vendégeit, – biggyesztette föl ajkát Málika. – Hány óra most?

– Hát mulattasson egy kicsit. Nekem majd leragadnak a pilláim. Képzelheti, hogy nem nagyon sokat aludtam az utolsó napokban… Még eltalálok aludni ezen a széken.

Hertelendi szolgálatkészen ugrott föl. Egyéb hijján bemutatta a szállásukat.

– Íme, itt van lakásunk minden dísze, – szólt körüljárva a lakást, – egy havasi kürt, egy pár puska, kardok, plasztronok, vívóálarcok… Érdeklik ezek a dolgok?

– Fujjak bele a havasi kürtbe? Nagyon szép hangja van. Ha úgy parancsolja…

Belefújt a hosszu tölcsérbe, amely panaszos, nyikorgó hangot adott, mint egy kenetlen szekér, azután vaktöltéssel ellövöldözgette egy gyertya lángját, majd bemutatta a vívóálarcot, mint teaszűrőt. Szabadalmat lehetett volna rá kérni: a sodronyháló kitünően fogta föl a tea leveleit. Még az ébresztésre berendezett -193- fali órát kellett megmagyarázni. Ez is pátens volt. Úgy volt konstruálva, hogy amint a láncra fűzött súly bizonyos mélységig leereszkedett, feldöntött egy polcra állított korsót, amelynek tartalma az alvó ábrázatára fordult.

Málika megitta téáját, amelynek kellemes melege elbágyasztotta. Csak most érezte a nap fáradalmait és izgalmait, amelyek emléke ott zúgott-búgott a fülében. Úgy rémlett, mintha egy nagy fekete madár repdesne előtte és hol a szeméhez, hol a füléhez csapdosná nagy, sötét szárnyait… Hess, csunya madár!… A teaforraló lassan zsongott, mint az jól nevelt regényekben szokásos… Amint a leány szemét félig lehúnyva Hertelendire figyelt, feje egyszerre csak lecsuklott s a következő pillanatban a vendég elaludt… A diák ijedten nézte az újabb fordulatot. Málika már mosolygott is álmában.

– Nohát, ez gyönyörü helyzet. Most már egyenesen meg kell őrülni! – állapította meg a fiatalember és nagyot fújt.

– De amikor oly nagyon szeretem, – sóhajtott Málika álmában. – Olyan nagyon…

Nem volt szíve, hogy fölébreszsze: szegény gyermek, hadd álmodjék szépet, úgyis ki tudja mi lesz holnap?

Lábujjhegyen a fogashoz lépett és minden eshetőséggel -194- számítva, megtöltötte a fegyvert. Úgy sejtette, hogy ma még lesz valami. Azután nyakába terítette köpönyegét és kiment a folyosóra. Leült a földre és a csillagtalan éjbe bámult.

Szerencsére nem volt képzelődő lélek, hanem mindent úgy vett át, ahogy az élet adta. A holnappal nem szokott törődni, az messze volt tőle, mint az ifjúkor a hófehér öregségtől. Nos, majd csak eligazodik hát ez a dolog is; nagyobb esetek is előfordulnak s azért a városháza meg az akadémia mégis csak áll, s ha az Úristen úgy akarja, évszázadokon át sem omlik össze…

Jó félóra mulott így el, aztán egyszerre csöndes zsongás hallatszott a piac felől, mintha méhraj szabadult volna el. Aztán megint néma lett minden. De pár perc mulva újra zaj hallatszott, most már közelebbről. Lépések kopogtak, egy-egy hang kitörtetett a többi közül és elrepült a Simonidesz-házig.

– Bizonyosan a mesterlegények, – gondolta Hertelendi és visszaemlékezett az utolsó nevezetes csatára, amikor Sepinek a nagybőgőt a fejéhez vágták. – Nyilván Gerstakkerhez mennek, – tette hozzá az associatio idearum nyomán.

De a hangok egyre jobban közeledtek; most a -195- szomszéd sarkon dörmögtek, most már az utcában vannak, s egyszerre olyan vadul harsognak, mintha egy hegyi patak szabadult volna Selmec közepére. Itt valami baj van, az bizonyos. Sokan lehettek az utcában, a lábak kopogásán hallatszott. Mind egyszerre beszéltek, úgy, hogy egy szót sem lehetett érteni, csak azt, mikor egy öblös torok ezt kiáltotta:

– No, ez szép dolog, – gondolta a diák és szépen letette a pipát az ablakpárkányra, maga pedig fölkelt. – Úgy látszik, tudják már, hová lett Málika!

– Mordio! – kiabálta szünet nélkül. – Mordio! mordio! (A felvidéken úgy látszik ez a legnagyobb rémület szava.)

– Nyisd ki! – ordította az előbbi öblös hang, – vagy beverjük a kaput!

A háziasszonynak se kellett több, úgy megijedt, hogy fogvacogva leszaladt a pincébe és egy hordó mögé bújt. Meg volt róla győződve, hogy a hussziták, a felvidék rémei, amelyekről annyit hallott nagyapjától, betörtek a városba s mindenkit megölnek, fölperzselnek, a házakat, a kerteket, az embereket, a tyukokat, még a kanári madarakat is… -196-

A tömeg látva, hogy belülről nem mutatkozik senki, nem sokat teketóriázott, hanem egy-kettő, nekifeszült a kapunak, s nagy recsegés, ropogás közt kilökte sarkaiból. Pillanat alatt az udvar tele lett izgatott, hadonászó, kiabáló polgárokkal, rendőrökkel, bányászokkal, fehércselédekkel. Ott volt, halálsápadtan, esti díszruhájában Judex is, mellette Frundsberg, aki reszketett, mint a nyárfalevél s az egész vendégkoszoru, némelyiknek még a szalvéta is a nyakában fityegett… A furcsa képre néhány hirtelenében előszedett istállólámpa vetett halvány fényt… Az eljegyzés ugyan furcsán végződött.

Az udvarra jutva, egy pillanatra megállott a helyi viszonyokkal ismeretlen tömeg, de csakhamar egy szabó, aki sokat járt pénzért a diákokhoz, kijelentette, hogy Hertelendi az emeleten lakik. Mindnyájan iziben nekiugrottak a lépcsőnek, s kettesével, tizesével rohantak föl a lépcsőn.

Amint az első csoport a folyosóra ért s jobbra akart kanyarodni, a sötétből valaki rájuk szólt:

Hertelendi volt, aki egy kissé elsápadva, de mindenre eltökélve várta a történendőket. A fegyver a kezében volt.

– Puska van nála! – rémült halálra Frundsberg, aki csaknem belészaladt a csőbe. – Meg akarnak ölni! Segítsetek!

Gyorsan visszaugrott a lépcsőház bolthajtásának -197- védelme alá, s példáját többen követték. A selmeci filiszterekben nem sok bátorság lakott. Ám egy ember nem ijedt meg, kibontakozott a tömegből és a diák elé állt… Judex volt.

– Csak lőjjön keresztül, uracskám! – kiáltotta magából kikelve. – Csak bátran, hiszen csupán az apja vagyok! Ez legalább méltó befejezése lesz a komédiának!

Hertelendi látta, hogy kétségbeesett emberrel van dolga. Leeresztette a fegyver csövét.

– Ez az én lakásom, – szólt határozottan, – ide belépni senkinek sincs joga. Nem is értem, hogy mit akarnak itt éjnek idején?

– A leányomat! a leányomat akarom! – kiáltotta, de hangja egyszerre megcsuklott, erőtlenné lett. – Uram, – tette hozzá szinte könyörögve, hogy tagadó választ kapjon, – csakugyan itt van a leányom?

Kínos volt nézni az erős, kemény ember vergődését. Az arca halotthalvány volt, az ajka bizonytalanul ejtette ki a szavakat. Apró szeme körül sötét, idegesen rángatózó ráncok feküdtek. Tíz évvel öregebbnek látszott, magasan hordott kemény feje előrehajlott.

– Nincs itt, – szólt Hertelendi halkan, de nem tudott Judex szemébe nézni, félre kellett fordítani a fejét. -198-

– De itt van! – kiáltotta Frundsberg a lépcsőház oltalma alól. – A péklegény is látta, hogy idejött s ha nem volna itt, akkor ön beengedne a szobába.

Az udvaron álló emberek belevegyültek a lármába: – Nem engedjük, hogy tisztes polgárokkal így bánjanak, – pattantak föl. – Majd megmutatjuk, ki parancsol Selmecen? Mi, akik adót fizetünk, s teljesítjük polgári kötelességünket, vagy azok a naplopó ficsurak?! Ki kell őket söprüzni a városból!

Föltüzelve e szavaktól, a tömeg újra nekirohant a lépcsőnek s egymást buzdítva, ugrált föl a fokokon.

A helyzet aggályossá vált. Hertelendi dacosan hátraszegezte a fejét, fölemelte fegyverét és mindenre elkészülve, ezt kiáltotta:

Judex visszahökkent s a rohanó tömeg egyszerre megállt. Halálos csönd támadt. De az apa megdöbbenése csak egy pillanatig tartott, aztán Judex kiegyenesedett, szeme szikrázott s kétségbeesett ordítással vetette magát a leányra.

– Most meghalsz! – kiáltotta és fölemelte nehéz öklét. – Most véged van! -199-

De a szülői ököl nem tudott lezuhanni. Hertelendi közéjük vetette magát s megragadva Judex kezét, félrelökte az apát.

– Még ön se fog hozzányúlni! – kiáltotta rá Judexre. – És ha darabokra téptek, sem juttok a közelébe! – Hangja félelmetesen csengett a visszhangzó házban. Az emberek, akikben elsősorban a csúnya kiváncsiság működött, nem óhajtották próbára tenni fegyverét. Végre is, nem érdemes golyót kapni egy leányért, aki diákok szállására megy… Ők megvédeni jöttek Judexet, de segíteni itt úgy látszik már nem lehet. Végezzék el egymás közt a többit. Az éjjeli alakok egyenkint haza kezdtek szállingózni.

Judex egy pár lépést hátra tántorodott a lökéstől, amely kijózanította. Leeresztette öklét, nem kiabált, fásultan nézett maga elé. A nagy izgalom után egyszerre mintha minden idege megtompult volna, gyöngeség fogta el. Letörölte verejtékező homlokát és sóhajtott.

– Menj el, – fordult Frundsberghez. – Mindnyájan menjetek el… Hadd maradjunk egyedül…

A nép engedett akaratának. Az udvar lassan kiürült, az emberek zaja egyre messzebbről hallatszott.

– Menjünk a szobába, – szólott egy idő mulva az apa a diákhoz és a márványszoborként álló Málikához. -200-

Bementek a diákszállásba. Judex lehanyatlott egy székbe s becsukta a szemét. A melle zihált, a keze remegett. Hertelendi szólni akart, hogy megmagyarázza az előzményeket, de nem találta a megfelelő szavakat. Végre aztán belefogott.

– Hagyja el, – felelte, – itt nem lehet magyarázni. Majd én próbálok beszélni, ha kicsit összeszedtem magamat…

Csönd támadt. A lámpa halovány fénye szomorúan világította meg a három embert, a kályhából kiváncsi szemek, – pislákoló parázs – lesték a történendőket.

– Hallgasson rám, uram, – kezdte, de a szeme csukva maradt. – Be fogja látni, hogyha romba döntötte házamat, tönkretette életemet, becsületemet, legalább az elégtétel némi látszatával tartozik egy tisztességes embernek.

– Most éjfél van, – folytatta Judex. – A reggel nincs már messze. Akkor elmegyünk Institóriszhoz és ha ön, – itt fölemelte szempilláit és égő tekintetét rávetette Hertelendire – és ha ön, mondom, tisztességes ember, akkor elveszi a leányomat. Ennyivel tartozik a becsületemnek, de talán az önének is. -201-

A tisztességes szót élesen hangsulyozva mondta, mintha egy kis gúny is lett volna benne.

– Ahogy ön kivánja, – mondta férfiasan. – Az én becsületem éppen annyit ér, mint a Judexéké.

– Jőjjön a lakásomra, – fejezte be szavait. – Reggelig elintézzük az elvégzendő formalitásokat, azután istenhozzádot mondunk egymásnak mindörökre.

Málika rémülten nézett az apjára s meg akarta fogni a kezét. De Judex elhárította magától leányát s megindult az ajtó felé.

– Apám! – sikoltotta kétségbeesetten. – Apám! Ez lehetetlen! Ezt nem kivánhatja!

– Akarom! – kiáltotta és szeme sötéten, vésztjóslóan csillogott. – Akarom és összezúzlak, ha ellenkezni próbálsz!

A leány még nem látta ilyennek Judexet, egy más, egy új ember állott előtte, egy szörnyü árnyék, akinek szeme vérben forog, s akin látszik, hogy beváltja azt, amit igér. Málika reszketve hajtotta le fejét előtte és nem szólt többet.

A Judex-házon a hajnali szellő meglengette az ünnepi zászlókat és a virágdíszt.

Az esküvő.

Borús, havas reggel virradt. Amikor hazulról elindultak, még sötét volt, a kereskedők lámpa mellett tettek-vettek a boltokban. A kocsi jobbról-balra csúszott a fagyos havon, csak nagysokára ért el Institórisz uramhoz. A nagy parókia lassan bontakozott ki a homályból. A tisztelendő úr már dolgozószobájában volt és vasárnapi prédikációján dolgozott. Judex visszavonult a tiszteletessel, hogy az akadályokat elhárítsák. A jegyespár egyedül maradt.

– A feleségem lesz. Ennyivel adósok vagyunk a becsületnek. Hogy aztán mi lesz a folytatása? Egyszerü. Főbelövöm magamat s akkor ön megint szabad lesz.

– Hertelendi! – kiáltott rá a leány. – Ha ilyet beszél, leugrom az emeletről. Elég embert tettem már tönkre, nem birom tovább ezt a nyomorúságot. Ne legyen ön is ellenségem! -203-

– Én más utat nem látok. Különben is, – tette hozzá könnyüvérüen, – tulajdonképp mi szükség rám a világon? Egy rossz erdészszel több vagy kevesebb, egészen mindegy. Nem sirat meg senki; sőt legalább helye lesz a többinek.

– Ne beszéljen! – csattant föl a leány. – Nem tudom mit teszek, ha ilyet mond. Nem szabad ilyesmire gondolnia… Adja a kezét, hogy lemond erről a balgaságról.

– Majd Isten megsegít, hiszen sohasem vétettem ellene, – suttogta megtörten.

Hertelendi meghajtotta a fejét. Ő csak azt tudta, hogy az ő fejét előbb-utóbb beverik; tehát inkább előbb, mint utóbb. De ha Málika a halasztás mellett van, neki nincs kifogása ez ellen sem.

– De valamit csak kell tennünk, – jegyezte meg. – Csak nem akar tényleg a feleségem lenni?

Judex két kaputos ember kiséretében visszatért. Ismét a régi kimért, komoly ember volt, csak sápadt vonásain látszott meg, hogy valami kizavarta a nyugalmából.

– Készen vagyunk; ha úgy tetszik, mehetünk, – mondta. – Van szerencsém bemutatni a tanúkat: Möller, sekrestyés, Marsalkó, vargamester.

A jegyespár kezet szorított velük. Átmentek a templomba. A szentélyben nem volt senki sem, az -204- oltáron álló két gyertyaszál komor árnyékokat vetett a falra. A ceremónia gyorsan folyt le. Institórisz uram látható rosszkedvvel végezte a szertartást.

– Nem cselekedtem rosszat, nem szolgáltam rá megvetésedre, – mondta keményen. – Béke veled!

– Azonnal el akarok utazni, – felelt Málika határozottan. – Küldjön el Eperjesre a nagybátyámhoz. Gyűlölöm Selmecet, a világot, mindenkit!

Marsalkó uram, aki az egész dologból egy szót sem értett, elszaladt a fuvaroshoz. Nem kellett sokáig várni, újabb öt perc mulva már ott állt az ócska bárka. A fiatal asszony egy ideig töprengve nézett maga elé, aztán leoldotta a nyakláncát és a diák felé fordult. -205-

– Ha valahol… ha találkozik Cseróczyval… – szólt ellágyulva, – akkor adja át neki ezt a nyakláncot… Ez meg fogja védeni…

– Meg fogom őt találni, akárhol is, – dörmögte a diák és megszorította Málika kezét.

– És mondja meg neki… hogy becsülöm, szeretem… Ne keressen föl, nekünk az életben többet nem szabad találkoznunk… De örökké szeretem… mindig is szerettem.

– Mindhalálig, – emelte föl fejét a leány. – Ön egy derék, becsületes fiú… – tette hozzá elérzékenyedve, – soha meg nem tudom hálálni azt, amit érettem tett. Isten vele!…

A két tanu tétovázva nézett egymásra. Különös egy história! A menyasszony sír és a vőlegénynek is köny csillog a szemében, amikor egy harmadik úrról beszélnek.

– Te, Möller, – súgta oda társának Marsalkó, – ki az a Cseróczy? Talán a nagysága valami rokona?

– Cseróczy? – felelt a kérdezett. – Az diák… ezelőtt, úgy emlékszem, nagyon udvarolt a Judex-kisasszonynak. -206-

Málika fölszállott a kocsiba. Abban a pillanatban odaszaladt Helén és sírva borult a nyakába. A kis leány hófehér volt az izgalomtól.

– Málikám, édes Málikám, – zokogott keservesen. – Ne hagyj el, ne hagyd el a te szegény Helénedet!

A fiatal asszony eleintén vissza akarta hárítani az öleléseket, óh, miért is szaladt ide ez az ostoba kis gyerek? de csak egy percig bírta elérzékenyülését visszafojtani, aztán ő is sírva fakadt, kínpadra vont szíve sűrü könyeket kergetett szemébe.

– Ne tedd még nehezebbé a szívemet, – mondta könyeit letörölve. – Menj szépen vissza és gondolj néha rám. Ha el is szakadunk egymástól, azért szerető jó testvéred maradok…

De a kisleánynyal nem lehetett birni. Görcsösen kapaszkodott nővérébe s oly keservesen sírt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.

– Te jó, te drága, – símogatta meg haját Málika. – Te csak mindig szerettél… Te voltál az egyetlen, aki abban a sötét házban szerettél… Ha elmégy, én leugrom a toronyból, – fakadt ki -207- a kisleányból az elkeseredés. Aztán összeszedte magát, beugrott a hintóba és odakiáltott a kocsisnak:

– Ha Isten is úgy akarja, hát gyere velem… – szólt. – Induljunk, kocsis.

A bárka megindult a két síró leánynyal. Hertelendi levette a kalapját és szomoruan nézett a kocsi után. A komor téli köd már az első fordulónál elnyelte a bárkát…

Marsalkó tétován nézett társára. Beletellett egy pár percbe, amíg magához tért.

– Ugyan Möller, – kérdezte megzavarodva, – miféle furcsa házasság volt ez?

– Hallottál már valamit a szerelmi házasságokról? Regényekben lehet olvasni, hogy a gróf máshoz akarja kényszeríteni leányát, de az megszökik kedvesével s titokban egybekelnek.

– Olvastam ilyenfélét. Nagyon lehet sírni rajta. Azt hiszem, színházban is láttam már, de a darab címére nem emlékszem.

– Nohát ez szerelmi házasság volt, – bólintott Möller uram és tubákkal kínálta meg a megdöbbent vargamestert.

A botrány után.

A szakácsnék odaégették a pecsenyéket, a toronyőr elfelejtett harangozni, még a bányászok is kibújtak a Glanzenberg-kapun és csomóba verődve tárgyalták a leányvári boszorkány esetét. A terasse-on ember ember hátán állt, elzárva a forgalmat s jelentékeny kárt okozva a kereskedelemnek. Csak Márkus, a cukrász emlegette meg a délutánt, a kis bolt tele volt látogatókkal, akik ide jöttek megtudni az újabb fordulatokat. A hangulat izgatott volt; jóllehet, a kiváncsiság kaján hívei prédához jutottak, a nagy többség azon a nézeten volt, hogy Judexnek valami elégtételt kell adni. Hogy milyet, arra nézve eltértek a vélemények, de mindannyian követelték, hogy a diákságot végre megfékezzék s a maga sorompói közé szorítsák. Hiszen már a polgárok személyi, vagyoni biztonságán kívül becsületük is veszedelemnek volt kitéve. Itt tenni kellene valamit, hallatszott mindenfelől. -209- Oszvald, a mészáros, a verekedés mellett volt, az okosabbak azonban, okulva a multakon, amelyekben rendesen a polgárság húzta a rövidebbet, a törvényesség szigoru terére akartak lépni. Legfőbb ideje, hogy rend legyen, a városban alig volt ember, akinek a diáksággal ügye nem lett volna. A kék foltok egyszerre föltámadtak s boszúért kiáltottak.

A dolog vége az lett, hogy deputáció ment föl a tekintetes tanári testülethez, hogy egész tekintélyét latba vetve, immáron vessen véget a közbotrányoknak. A küldöttség szónoka azt kívánta, hogy a notórius skandalumcsinálókat tiltsák ki az akadémiáról, a többit pedig, akik a főcinkosoknak csupán tehetetlen eszközei, szigoru fenyítékkel büntessék meg. Immáron a város érdeke az, hogy a nyugalom visszatérjen a szívekbe.

A beszéd nagyon szép volt, becsületére vált az e célra kiszemelt Molitórisz uramnak. A rektor nagy figyelemmel is hallgatta s olykor bólintott egyet fejével. Ő maga is egyetértett a kivánsággal. A tanári testület azonnal összeült s kellő alapossággal és méltósággal petraktálta a kellemetlen ügyet. Szerencse, hogy az ilyen üléseken nem eszik meg a levest olyan forrón, ahogy föltálalják s mielőtt a döntés bekövetkeznék, pro és contra megforgatják az érveket, különben a diákok pórul jártak volna. És hogy ez a megfontolás bölcs dolog volt, az alábbiak mutatják. -210-

A tanári kar első ülésén ugyanis a hangulat igen izgatott volt, mindenki relegálással dobálózott, s csak a tartózkodva ítélő rektor tudta a heveskedőket megnyugtatni. „Aludjunk rá egyet“ mondta az öreg úr, akinek ez volt az élet-regulája. Németül ezt úgy mondják: „Zeit bringt Rath“, vagyis jó a dolgokat megrágni. Ami ma még fekete, egy éjjelen át fehér lehet, hogyha hó esik; ami most még meleg, reggelre kihülhet, mint a pékzsemle. Az ember napról-napra változik: a tegnapi heveskedő holnapra nyugodt lesz, aki mosolyog rajta, milyen bolondságot akart egy nap előtt elkövetni. Szóval, a rektor nem hagyott határozatot hozni, hanem elhalasztotta az ülést huszonnégy órára és nyugodalmas alvást kivánt. Hiszen fiatal emberek állanak a zöld asztal előtt.

Az ügyhöz természetesen a diákság is hozzája kivánt szólni. Selmecen nem volt szokásos, hogy az ifjuság csak úgy, sonica, beleegyezzék abba, amit a professzori kar a nyakába akart varrni. Ohó, kettőn áll a vásár. A tanároknak éppen olyan szükségük van diákokra, mint a diákoknak tanárra. Sőt: ha nincs tanár, még mindig van diák, de ha diák nincs, akkor csakugyan nem létezhetik tanár, vagy ha létezik, az „nem olyan“. E kétoldaluság tudata fölvilágosította az ifjúságot, hogy nem olyan könnyen lehet velök elbánni.

Nem is lehetett az adott esetben sem. Gerstakkernél még az éj folyamán diák-gyülés volt, -211- ahol néhány épületes szónoklat után elhatározták, hogy azonosítják magukat a relegálandókkal, s ha tényleg többeket akarnának az akadémiáról eltávolítani, úgy a diákság szépen sztrájkolni fog.

Reggel tényleg a tanári szobában feküdt a határozat, aláírva valamennyi diák nevével. Az írás vörös volt, vérbe vagy piros borba mártották-e a tollat, én nem tudom. De akárhogy íródott is a hevesen tiltakozó, munkabeszüntetéssel fenyegetőző felirat, a professzorokra nem volt hatással. A tudós szepességi arcok mosolyogtak. „Csak sztrájkoljatok! Legalább nem kell előadást tartani“, – vélték az opportunus tudósok, – „s az ember mégis megkapja a járandóságát. Csak sztrájkoljatok, fiaim“, – gondolták.

Az ifjuság tudomásul vévén e ravasz ellenvetést, meghajlott az érv előtt; tényleg, ezzel sem érnek el semmit. A tanárok legföljebb még jobban elhíznak. Hamarosan ujabb gyülést tartottak s itt általános helyeslés mellett macskazenével egybekötött ablakbedobálást határoztak el. Ilyesmi úgyis régen nem volt Selmecen; hadd keressenek egyszer az üvegesek is a diákokon. Ők is emberek, nemcsak a korcsmárosok és a cukrászok. A rektor, aki az akadémiai épületben lakott, kacagott, amikor a hírt meghozták neki.

– Istenem, – szólt, – bár így volna! Legalább a kormány új ablakokat csináltatna. A régi táblákon -212- már úgy fúj be a szél, mintha hegyek közt járna az ember!

Ennek az embernek is igaza volt. Ezzel újra csak a professzoroknak segítenének. Ezt a tervet is föl kellett áldozni. A harmadik ifjúsági ülés is összeült. De mit lehetett volna még csinálni: a sztrájkkal, meg a macskazenével az ifjúság leleményessége kifogyott. Nincs több eszköz. A munició elfogyott. A diákok tétován nézték egymást és tehetetlenül vonogatták a vállaikat. A gyülés elnöke hiába várta a szónokokat, senki sem jelentkezett.

– Akkor hát le kell tenni a fegyvert, – lóbálta meg a praeses szomoruan a csengőt. – Fuimus Troaes!

Már éppen föl akart állani, hogy a csúfos határozatot kihirdesse, amikor a háttérből fölemelkedett Simonkai, egy piros szepesi fiú, akit az egész akadémián a legravaszabb rókának ismertek. Mindig valami csalafintaságon törte a fejét, hol azon, hogyan lehetne a sédákat meghamisítani, hol azon, hogyan lehet a fekete tábla sarkára ceruzával írni föl egy matematikai bevezetést, amit a professzor nem láthat meg s amit csak le kell írni krétával, meg több effélén. Most is a tizenkettedik órában volt egy terve s a diákok ismerve észjárását, feszült figyelemmel hallgattak rá.

– Kedves polgártársak, – kezdte a piros Simonkai beszédét, amelyet érdekessége miatt egész -213- terjedelmében közlök, – kedves polgártársak; órákhosszat törjük a fejünket a szőnyegen levő kérdésen, jóllehet, a megoldás fölötte egyszerü, mondhatnám, kézen fekvő. Csodálom, hogy senkinek se jutott az eszébe, pedig ez a Kolumbus második tojása.

Itt megköszörülte a torkát és a tudós fölényével nézett végig társain, akik közül néhányan a kezére néztek, csakugyan ott fekszik-e a megoldás? s látván, hogy nincs ott, „halljuk, halljuk“-ot kiáltottak.

– Tehát halljátok, – folytatta Simonkai nyugodtan. – A tétel az, hogy a professzorok relegálni akarnak, mi pedig a szolidaritás mezejére lépünk. Ez szép, szükséges azonban, hogy módunk legyen a t. tanári kart hatalmunkban tartani. Ha látják, hogy semmik vagyunk, nem hederítenek ránk, ha látják, hogy a sarkunkra tudunk állani, akkor kalapot fognak előttünk emelni. Nos, mi ezt szimplán kivánjuk bebizonyítani. Mi nem fogunk sem ablakot betörni, sem sztrájkolni, sem macskazenélni, hanem… nos, kedves polgártársaim, hanem: egyszerűen – tanulni fogunk. Igenis: tanulni. Értsetek jól meg: tanulni.

A gyülekezet álla egyszerre leesett. No, ez megadta; talán a professzorok vesztegették meg, hogy ilyen tervvel huzakodik elő? Micsoda bosszu az, ha tanulnak, hiszen ez a megadás, a gyászos leszerelés. A kis diákot büntetik meg úgy, hogy verset vagy egyebet magoltatnak be vele. Sokan kacagtak, néhányan fütyültek is. De Simonkai nem zavartatta magát. -214-

– Nem hagytok kibeszélni, – mondta csöndesen, – következtetni pedig nem tudtok. Mert aki következtetni tud, az már most levonta volna a helyes konzekvenciákat. (Halljuk! halljuk!) Nos, tehát. A tanulás igérete csak első pillanatban látszik értelmetlen elhatározásnak, de közelebbről tekintve, ott látjátok benne, kedves polgártársaim, a fullánkot, amely halálra fogja sebezni a tanári kar bosszúra fölemelt karját. (Tetszés.) Azt mondom: tanuljunk jól, olyan jól, hogy senki meg ne bukjék (Ellentmondások.) Mert mit jelent ez? Azt, hogy ha nem bukik meg senki, nincs pótvizsga. És mit jelent az, hogyha nincs pótvizsga? Azt, kedves elégedetlenkedő polgártársak, hogy nincs pótvizsgapénz! És mit jelent e szó: pótvizsgapénz? A t. tanári kar legkedvesebb, legkellemesebb mellékjövedelmi forrását! (Halljuk! halljuk!) Miből vett Werther professzor úr nyaralót a Hodruson? A szépen összegyüjtött pótvizsgapénzekből! (Zajos helyeslés.) Miből báloztatja Berzencén a leányait Schultze professzor úr? A pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.) És miből telik Götz professzor úrnak két lóra meg bricskára? A pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.) De, uraim, – tette hozzá emelt hangon, – ha egyszer tanulni fogunk, ha senki meg nem bukik, akkor Schultze uram soha férjhez nem adja a leányait, Werther úr szépen Selmecen nyaral és Götz úr gyalogszerrel mehet, ha csak az ördög hátára nem ül! (Óriási tetszés.) Tehát -215- mondjuk ki a határozatot, hogy ezentúl tanulni fogunk, meg nem bukunk s ezzel együtt legérzékenyebb pontján támadjuk meg az igen tisztelt professzorokat, akiket az Úristen egyébként sokáig éltessen. (Zajos éljenzés, szónokot számosan üdvözlik.)

Az ifjúság megértvén a bölcs beszédet, vállain hordozta körül a ravasz Simonkait, s még aznap tudtára adta a tanári karnak elhatározását. A professzorok a fejüket vakarták. Teringettét! ezek a ravasz rókák megint kifogtak rajtuk. És még csak a miniszterhez se lehet fordulni jogorvoslásért, kormánybiztosért, akadémia bezárásért, mert hiszen az ifjúság, csak a kötelességét teljesíti, amikor tanul, sőt dicséretet is érdemel érte. A tanári kar ujabb értekezletre gyült össze, s itt a hangulat már korántsem volt oly izgatott, mint első napon. A relegálás szó elszállott a hegyek fölé, csak arról folyt a vita, hogyan lehetne a tanárikar tekintélyének sérelme nélkül az ügyet elintézni. Hosszu tanácskozás után végre meghozták az ítéletet, amely jóval enyhébb volt, mint a milyennek az utolsó hirek jelezték. A tekintetes tanári kar megelégedett azzal, hogy az ifjúság fejét általánosságban keményen megmosta, a három főbűnöst: Cseróczyt, Hertelendit és Vitnyédit pedig félévre eltiltotta az aulától. Ellenben kimondotta, hogy ha a félévet, mint az erdőrendezés nehéz műveletének dijtalan segédei, hasznos munkával töltik el, -216- úgy a tanárok szíve irgalmat fog ismerni s elvesztett szemeszteröket javukra tudja be. Immár rajtok áll, hogy bűnüket jóvá tegyék. Ebbe az ifjúság belenyugodhatott.

Az erdőrendezés az alkotmányos éra kezdetével akkor folyt országszerte. A szabadságharcot követő időkben a felvidéki tót és német lakosság ugyanis rajta volt, hogy a zavarost mentől jobban meghalászsza. Az egyes emberek és községek határai ugyancsak kibővültek, az állami erdők pedig szemmelláthatólag összezsugorodtak. Ilyenformán uj felmérésre volt szükség s a nagy munka az egész erdészeti kart mobilizálta. Hogy nem volt könnyü föladat, följebb is jeleztem; elképzelhetjük, hogy az alacsonyabb néposztály nem szívesen egyezett bele néhány év óta kellemesen élvezett határai helyesbítésébe s így a véres összeütközések napirenden voltak. Az erdőrendezésnél szolgálni annyi volt, mint háboruba menni. Nos, erre a munkára jelölték ki a három jóbarátot.

Mialatt a diákok útjokra indultak, lássuk, mit csinálnak a Judex-lányok az emlékezetes esküvő óta?

Helén és Málika ezalatt elérkeztek Eperjesre. A családnak volt egy javithatatlan bácsija, aki itt töltötte öreg korát. Javithatatlanság alatt azt kell érteni, hogy egykoron katona volt, – a familia ama bizonyos, úgynevezett rossz útra tért sarja, – aztán megunta a verekedést és mellében egy golyóval, rajta egy érdemjellel, visszatért a porosz gránicról. Kis -217- kuriájában szítta a pipákat és nem rosszakaratból, sem lelki szükségből, hanem szórakozásból nagyokat mondogatott. Hajdan szép asszonyoknak hazudott, most, öregkorában nem volt oly válogatós s bárkit megtisztelt kalandos fantáziájával. Soha szebb környezetet nem találhatott volna, mint a magyar Gascogne-t: itt megértették és méltányolták, mert a szívével és nem az eszével hazudott, s erről lehet a sárosi embert megismerni. Amint tehát az öreg úr ott üldögél pipatóriumában és nézi, hogy szállnak át Lengyelországból a havas felhők, egyszerre csak betoppan hozzá két unokahuga, s kijelenti, hogy most már itt fognak nála lakni.

– Fényesen lesztek itt, – szólt. – Tudtam én, hogy ez lesz a vége, megmondtam apátoknak már negyvennyolcban (akkor még egyik lány sem élt) nem való nektek az a vén bagolyles!

S ezzel az ügy el volt intézve, többet sor rá nem került. A két testvér visszavonultan, csöndesen élt a szomorúan szép felvidéki városkában. Egyik nap követte a másikat anélkül, hogy az idő tengeréből kagylót vetett volna föl. Eperjes csöndesebb, mint Selmec s a síkon fekvő városok néma hangulata még jobban megtompítja a színeit. Az ember itt messzire követheti a felhők járását s a szíve tovább fáj, ha elgondolkozik, hová repül a boldog égi vándor. Látnivaló nincs sok a városon, a kopár, törmelékké -218- vedlő torony egy csomó egyforma, hosszu udvaru házba néz, az utcák szerények és hallgatagok, a tótok szomorúak s megdermedtek. Ha pedig kimégy a városból, a világ csupa cirokkerítés, agyagos vacak és juhkosár; a hegyi legelőkön nagy szikladarabok hevernek, mintha nyomtatéknak lennének a füvön, nehogy a szél az egész mindenséget elhordja. Mert a szél a legnagyobb úr errefelé. Végigsívit a Branyickótól a messze fenyves erdőkig és sehol semmi sincsen, ami neki ellentálljon: földig hajlanak előtte a vékony nyárfák, a borókás bokrok, a szegénység virága: a mák meg a napraforgó s maguk a tótok is, akiknek még szentelt gyertyára se telik, ami az alföldi magyart az ilyen istentelen időjárástól megvédi…

A két lány egyetlen szórakozása az volt, hogy kisétálgattak a távoli hegyekhez, a sóvári bányák, vagy a borkút felé s azután visszatérve oltárterítőket himeztek, meg a furcsaalaku, alacsonyan járó sárosi felhőket nézték. Málikát a viszontagságok komolylyá és hallgataggá tették, Helén pedig egyre sírt, anélkül, hogy lelke közelről is annyit szenvedett volna, mint nénjéé. Sírt, ha aludt, sírt, ha sétált, sírt, amikor puliszkát evett, sírt, amikor csinosította magát és sírva-ríva egyre jobban hízott s olyan pirospozsgás lett, mint az alma. Az öreg úr nem szerette ezt a szomorúságot, s hogy megvigasztalja a két bánatos virágszálat, próbálta őket -219- társaságba, emberek közé vinni. Hiszen a magyar Gascogneban, tessék csak rám hallgatni, lehet ám mulatni is!

Sárosban nem ritkák azok az emberek, akik augusztusban kukoricát, szeptemberben krumplit, októberben puliszkát, novemberben borsót s decemberben káposztát, januárban száraz babot ebédelnek, februárban azonban csörgős négyes fogaton járnak Zborótól Abaujig s még a kutyákat is feketekávéval traktálják. Február a sárosi Saturnália hónapja. Akkor tartják a híres megyebálokat, a disznótorokat, az eljegyzéseket, meg egyéb cécókat, amelyek gyülekezésre szólítják a sárosi szlahcicokat. A megye egyszerre csodálatosan átváltozik: a cigányok leteszik a vályogot s hegedüt meg klarinétot ragadnak, a Cincinnatusok elmennek az eke mellől és kipödörvén bajszukat, berobognak Eperjesre, a lovakat tök helyett zabra veszik s megnyírják, megvasalják, kicifrázzák, a lakásokba új függönyök meg butordarabok kerülnek, az asszonyok, akik egész nyáron gyöngélkedtek, nehogy a tavalyi kalapjukban kelljen járniok, iziben suhogó selyembe ruházkodva sétálnak végig a főtéren s maga az egész megye mintha nekifiatalodnék s a Tarca meg a Tapoly közti tér bálterem volna, ahol még a szalmafedeles viskók kalapja is félre van csapva. Egész éven át a nehéz sor az úr, februárban következik el a Saturnália s a röghöz csapott, hétszilvafás nemes Kosciusko gőgjével -220- mulatja el a gyapju meg a pohánka árát. Itt még van érzék a régi világ előkelő gyönyörüségei iránt; ócska rudasokon meg nyergeseken hajtóvadászatot rendeznek farkasra meg rókára s útmestereket, végrehajtókat, megyei irnokokat, piros frakkban, kezökben hajító dárdával és oly büszkén, mint lord Durham láthatsz lovagolni; mesés lampiónos, muzsikás szánkó-kirándulások történnek Ceméthére, majd hatalmas körvadászatok következnek s ebédnél cigány játszik, tokaji bor folyik; a kaszinóban híres ferblitársaságok verődnek össze; a táncterem tele van gyönyörü, királynői megjelenésü lánykákkal.

Mindenütt terített asztal, fűtött kemence: a nagy kürtőkből kacskaringózó füst az égbe is hírül viszi, hogy van pénz vendégségre. S ha elmúlt február, egyszerre varázsütésre az éj homályába vész a látomány, a lovakról leszedik a csipkés szerszámot meg a csörgő zablákat, a parforce-lovasok hallgatagon másolják a belügyminiszteri rendeleteket, a híres polonaise-táncosok visszavonulnak apró, fekete kúriáikba s a drága fa helyett kukoricacsutkával fűtenek, az asszonyok pedig megint betegeskednek, mert új kalapra csak jövő februárban telik… De mindez természetes, megszokott és senkisem sajnálja az eltékozlott garasokat, senki sem kéri vissza a cigánytól a nagy bankót, senki kétségbe nem esik a sors forgandóságán. S nem a dínom-dánom: ez az igazi virtus, a mulatság után kiállani a borús következményeket, -221- derűs megadással viselni a nehéz gazdasági helyzetet s lemondani minden hívságos költekezésről.

Aranyos vármegye, amely szerényen tud szegény lenni s gőgösen gazdag, okosságában balga s balgaságában okos.

Amikor a februári nagy cécók megindultak, az öreg úr megpróbálta, hogy Málikát és Helént is belevigye a kellemes örvénybe. De bizony nem sikerült a terve. Hiába húzta reggelig a cigány, hiába aprózta előttük a táncot a legdélcegebb Szinnyei-Merse, hiába szólott ablakuk alatt reggelig a nóta, a két Judex-leány kedve csak nem akart földerülni, s piros ajkuk körül nem játszott mosoly. A fantasztikus sárosi mulatságok nyomtalanul siklottak el mellettük, a nagy jókedvből szemernyi sem ragadt rájuk és bár szépségüknek ezer bámulója akadt, ők csak hidegek, némák, bánatosak maradtak. Az öreg úr egy ideig próbálgatta, hogy jobb kedvre hangolja őket, maga is rendezett egy mulatságot, amelyen ő járta el az első keringőt, de hiába, a jókedv madara nem akart a háztetőre szállni… A két Judex-leány csak a Garam felé vonuló nagy felhőket nézte és odasúgott nekik valamit, hogy vigyék magukkal hosszu égi utjukra… A lelkük, az vele szállt a felhőkkel, át a hegyeken és ott lebegett a zeg-zugos Selmec fölött, amelynek tarka házfalai szomorúan gubbaszkodtak a februári szürkeségben… -222-

Hagyjuk hát magára a két leányt az ablak mellett álmodni és lássunk az eltűnt Cseróczy után.

Vitnyédi a nagy eset után ismét Cseróczyt ment keresni. Ezúttal nehezebben akadt nyomra, mint mikor barátja Vihnyén üdült. A korcsmárosok nem adhattak fölvilágosítást s a vidéki mesterlegények, akikkel Cseróczy kóborlásai között nagy szeretettel szokott megbirkózni, sajnálattal vonták meg vállukat: ezúttal senki sem verte be a fejüket. Sokáig hasztalanul kóborolt így, amikor végre fáradozását egy nap siker koronázta. Egy üveges tót vezette nyomra: a csöndes felvidéki vándor egy fiatal úriembert látott az erdőben, aki a favágónak segített fát dönteni… Ez rávallott a diákra: ha fájdalom érte, mindig testi megerőltetéssel próbálta szívét legyőzni. A jóbarát rögtön elindult e nyomon s amint beljebb hatolt az erdőbe, csakugyan rá is akadt barátjára.

Épp egy csomó favágó közt ült s egy leterített óriás fenyőben gyönyörködött, kabátja a földön hevert, izzadt üstökét fagyos szél lóbálta… A munkások csodálkozva nézték hatalmas alakját s fölgyűrt inge alól elődomborodó izmait.

Amikor megpillantotta Vitnyédit, a diák arca egyszerre borussá vált és rosszkedvüen lökte félre a baltát.

– Mit akarsz? – förmedt rá barátjára. – Nem akarok semmiről sem tudni. Hagyjatok engem -223- békében. Én már leszámoltam veletek. Én se kereslek titeket, mi közötök hát nektek hozzám?!

Vitnyédi egy pillanatig bambán nézett maga elé, aztán egyszerre pulykapiros lett és botjával a hóba csapott.

– Hogy mi közünk van hozzád? Hogy mi közünk? – bömbölte. – Az a közünk, hogy nem türjük, hogy bolondságot csinálj. Igen: ez és semmi, egyéb. Én jó fiú vagyok, de ebben a dologban nem tűrök tréfát! Talán egész életeden végig fát akarsz vágni?… Őrült vagy, igenis őrült! Ez a közöm a dologhoz, akár tetszik, akár nem!

Cseróczy egy pillanatra meghökkent, míg Vitnyédi tűzbe jött s megrészegedve szavától folytatta:

– Velem fogsz jönni! – ordította. – Azonnal velem jösz! Ha pedig nem akarsz, hát viszlek!

Vitnyédi nem vette tréfára a dolgot, ledobta bundáját, kalapját s ökölre ment barátjával. Tudja Isten: a nagy elhatározás vagy a harag adott neki erőt, annyi bizonyos, hogy pokoli tűzzel támadt rá -224- Cseróczyra. A széles Vitnyédi életében most birkózott először, arra sose volt szíve, hogy az ellenségeit bántsa. De jóbarátokkal szemben kötelességeink vannak: Cseróczyt le kellett gyűrni. Gyönyörü küzdelem támadt tehát, lábuk alatt porzott a hó, karjukon megroppant az izom. Az összegyüjtött erő ugyacsak működött s miután különben sem volt gyönge legény, Vitnyédi néhány perc mulva legyőzte a félelmetes Cseróczyt. Az ellenfél válla a havat érintette.

Cseróczyval ez még nem esett meg, csodálkozva, hitetlenül nézett maga elé.

– Látom, hogy nagyon szeretsz, – dörmögte maga elé, – majd, majd… beszélünk a dologról.

– Az embernek vannak kötelességei önmaga s a társadalom iránt, – parancsolt rá Vitnyédi az erősebb intoleranciájával, – s ez megköveteli, hogy velem gyere. (A logika gyönge volt, de szívből fakadó.) Mit akarsz itt csinálni? Kóborolni? Fát aprítani? Akkor, barátom, inkább lődd magad főbe… Mindenekelőtt azonban vedd föl a kabátodat, mert meghülsz és aztán induljunk!

– No jó, hát veled megyek, – dünnyögte Cseróczy, – de mi hasznod belőle? -225-

– Az majd elválik; valahogy csak lesz. Az volna szép, ha az ilyen bikaerejü fiatalemberekre Magyarországon nem volna szükség. Gyere már! – kiáltott rá, – vagy viszlek! Még minden jóra fordulhat. A tanári kar is ezt tartja. Induljunk!

Nekivágtak a hegynek Selmec felé. A leányvár lassan bontakozott ki a távol ködéből. A birkózás után tele tüdővel szítták magukba az erős levegőt.

Cseróczy ajka többször megmozdúlt, de aztán megint csak elhallgatott. Végre összeszedte magát s megkérdezte barátjától:

– Úgy történt, ahogy kellett, – mondta komoran. – Hertelendi feleségül vette.

– Nőül vette?! Hát mit akarsz tőlem, ember? És ezek után tovább menjek veled?! Kivánhatod, hogy tovább menjek?!

– Hát természetesen, – mondta, mintha a legegyszerübb dologról volna szó. – Tehetett volna Hertelendi egyebet?

– Semmi de. Válaszolj őszintén. Másként cselekedhetett volna tisztességes ember létére az adott helyzetben?

– És mersz-e talán azért rosszat gondolni Málikáról? – ordított rá ökölbe szorított kézzel a jó barát. – No, beszélj!

– Hogyan gondolhatnék ilyet róla… De minek is van az embernek esze meg szeme… S a világ oly rossz… Azt a pillanatot soha el nem feledem, amikor Vihnyéről hazatértem… de hidd meg, csak a gondolkozásom hitvány, a szívem egy percig sem kételkedhetett…

– De mit tehetett mást Málika? Védelmet keresett nálunk s a helyett éppen vesztébe rohant. Csak lettem volna én otthon, minden rendben lett volna. De nekem, – tette hozzá dühösen – utánad kellett csavarognom! Te okoztad az egész bajt s most még őt vádolnád!

– Igaz, igaz, – bólintott szomorúan Cseróczy. – Én vagyok a világ leghaszontalanabb embere!

– Ide akartam kilyukadni én is, – hagyta helyben Vitnyédi. – Sőt én tovább megyek, haszontalan vagyok én is, Hertelendi is, valamennyien! Mi volt a mi életünk? Korhelykedés, verekedés, bakafántoskodás, naplopás, semmi más. Amint egyedül baktattam végig az erdőkön, ezt a kérdést vetettem föl magam elé: „Minek is éltünk tulajdonképpen a világon? Mi szükség van reánk? Hogy a vendéglősöket gazdagítsuk, hogy a csavargók számát szaporítsuk, hogy a levegőt rontsuk? Kinek a kedvéért -227- létezünk és kinek van öröme az exisztálásunkban?“ És arra a következtetésre jutottam, hogy senkinek. Még a férgekre is szükség van e világon, – mert miből táplálkoznának a fecskék, meg a fülemülék? – még a vadembernek is hasznát látjuk, csak mi nem nyomunk semmit a latban, mi nem érdemeljük meg, hogy az Úristen napja ránk süssön, mert nálunk nélkül ez a világ épp úgy elforogna, mint így. Cél, tartalom nélkül élünk napról-napra, mint az élősdiek, s ha egyszer a lelkünk mélyébe néznénk, meg kellene tőle undorodnunk. Fiatalság, erő, egészség – ez a te életed? Csak annyit érsz, hogy ablakokat tudsz bezúzni, csak arra vagy jó, hogy a bor erejét kibírd? Pfúj, – tette hozzá megvetéssel, – nyakon tudnám magamat ütni, ha elmult korhelyexisztenciámra gondolok.

– Igazad van, – szólott megvetéssel, – csapni való naplopók vagyunk. Nem érdemeljük meg, hogy a nap ránk süssön.

– A bánkódás nem ér semmit, – folytatta tovább elmélkedve. – Azzal nem megyünk előbbre, ha azt mondjuk: mea culpa, és a mellünket verjük. Itt tenni kell valamit, itt meg kell mérni magunkat, tulajdonképp mennyit is érünk. Ha azt látjuk, hogy csakugyan haszontalanok vagyunk, akkor akár vissza -228- se menjünk a világba! Ha pedig érezzük, hogy mégis van bennünk valami nemesebb tartalom, akkor ki kell fejteni lelkünkből a salakot és mindenek előtt: ki kell váltani a nemes fémet.

– A lelkünkből! – ordított rá Vitnyédi megzavartatva logikájában. – Azt akarom mondani, hogy meg kell vizsgálnunk magunkat és meg kell kisérelni végre, hasznára tudnánk-e lenni a világnak vagy csakugyan csiszlikek vagyunk?

– Hogyan?… Elég sokat haszontalankodtunk, most próbáljunk meg egyszer komolyan élni, ahogy a többi tisztességes emberek… Próbáljunk dolgozni, próbáljunk nemesebb tartalomra szert tenni… Legfőbb ideje, hogy a fejünk lágya benőjjön.

– Az akadémia félévre eltiltott az aulától, te ezt persze még nem tudod. Egyben azonban fölszólított, hogy vegyünk részt az erdőrendezésben… Ha jól viseljük magunkat, akkor megbocsátják vétkeinket, ha nem, akkor mehetünk a pokolba. Nekem ez tetszik. Akkor legalább vége mindennek, be lesz -229- bizonyítva, hogy megértünk a kötélre… De én azt hiszem, vagy legalább próbálom hinni, hogy nem ez a sors van a mi életünk lapjára írva, én azt hiszem, hogy mi, igenis, tudunk dolgozni, tudunk tisztességes, rendes emberek lenni s reánk, igenis, szüksége van a világnak… Legalább ami engem illet, és azt hiszem, ez áll rólad és Hertelendiről is… Én ismerlek benneteket és tudom, hogy alapjában jóravaló fiúk vagytok, csak a körülmények rontottak el, úgy mint jómagamat is. És éppen azért, mert tudom, hogy a lelketek tiszta, hiszem, hogy sikerrel fogjátok megállani e próbákat és félév mulva mint becsületes, megkomolyodott, derék emberek fogtok visszatérni.

– És te hiszel benne? – kérdezte Cseróczy fölcsillanó szemmel. – Gondolod, hogy még jóra is fordulhat minden?

– A világon már nagyobb csodák is megestek, – jegyezte meg Vitnyédi áhitatosan. – E hat hónapra ki vagyunk küldve a rendezőséghez. Ha tudtunk bálokat és verekedéseket rendezni, talán az erdővel is tisztába jövünk.

Lassan tovább haladtak. A leányvár nyájasan, biztatóan mosolygott feléjük. Az öreg harangok lassu kongással üdvözölték a megtért vándorokat…

Estére beérkeztek Selmecre s még aznap jelentkeztek a tanári karnál s tudomásul vették az itéletet. Azután útra csomagoltak: egy vadászzsákba belefért -230- minden holmijuk: egy pokróc, fehérnemü, egy teaforraló, egypár könyv, meg egypár pisztoly. Ennyi éppen elég a kéthónapi csavargásra.

Amint összekészültek, megjelent Hertelendi is. Csak egy pillanatra néztek össze s aztán szemök megértette egymást, Cseróczy megölelte barátját, az viszonozta ölelését s kezet szorított vele.

Amint Cseróczy kinyitotta kezét, ott találta benne Málika nyakláncát… Szeme egyszerre megtelt könynyel s a kemény legény zokogott, mint a gyermek.

Az erdőkben.

A februárius dermesztő hideggel illeszkedett a tél havas keretébe. Amikor a hónap végén a diákok útra keltek, még olyan fehér volt a világ, mint karácsonykor. Az égbolt kék volt, éjjel gyönyörűen csillagos, mintha kedvére volna a pattogó hideg, amely határozott, kemény vonásokat adott a vidéknek. Úgy látszott, mintha a tél ezúttal nem könyörülne a természeten és jogarát harcba akarná vinni a messziről közeledő tavaszszal, amikor egy nap egy lanyha fuvallat ereszkedett s a Tátra „könyezni kezdett“.

A gyertyánfák csodálkozva rázkódtak össze és a hó lecsúszott róluk a földre. „Lehetséges-e?“ A nagy fenyők kiemelkedtek társaik sorából és zöld fejükkel kémkedve tekintettek a völgybe, látják-e már a tavaszt? S azután visszailleszkedtek a zöld sorba és lassan azt mondták, hogy igen, jön már, nemsokára itt is lesz… Kora tavasz az erdőben, sejtéseiddel, halk leheleteiddel, titokzatos hangjaiddal -232- be szép vagy! Milyen nehéz lesz a szív, ha estere elborul az égbolt, csak nehezen mondva búcsút az ébredésnek, s a párás fehér hótakarók fölött könnyü lehelet száll északnak. Milyen mohón szívod magadba a friss föld szagát, amelynek illata átnyomul a hó szagán! A fülednek mily bájos zene, amikor, engedve a langyos szellőknek, a jég, a hó, a fák, a kövek pattogva, hosszan zúgva törik szét a tél bilincseit s a zajtól megriadva, messziről egy fácán karattyol vagy egy róka ugat…

Az ifjaknak azonban nem lehetett a természetben gyönyörködni, amint az idő enyhült, elkezdődött a mérési munka.

Egyhangu és sívár föladat volt ez, egész nap nem láttak egyebet, mint a mérőpóznát s a piszkossárga sárba olvadó havat, este tűz köré ültek s rosszkedvüen szárították átázott ruháikat, éjjel pedig nyirkos, jéghideg sátrakban háltak. Magasan a városok és falvak fölött jártak, élelmiszert hétszámra kellett magukkal vinni, az is elposhadt, megromlott, tiszta és szép, csak az istenadta víz volt, amely csillogó patakokban, szivárványszínü port hintve a nyomorúságos, elrothadt levelekre, s egyéb tavalyi avatagra szaladt úton, útfélen.

Haladtak, lassan haladtak az Alacsony-Tátra gránitpadozatán, a Polyána trachitján át a messze Hernád-völgy felé. Már hetek óta végezték a robotot. Egyik nap olyan volt, mint a másik, tele munkával, -233- fáradtsággal, nyomorúsággal. A természet lassan elvesztette előttük varázsát, a hatalmas tölgyek összezsugorodtak, a szakadások eltűntek, mintha mindig ebben a környezetben forogtak volna… Semmi ujság, semmi változás: mindig csak kövek, bundapálinka, nyirkos fák, piszkos bárányok és kormos szénégetők. Még a felhők is bárány- meg szénégető alakot öltöttek, a folyókban is ez tükröződött vissza, az álomban is az kisértett. Mikor találkoznak már legalább egyszer egy kecskével?

Egy nap aztán lecsapott rá a válasz; elkezdődtek a villongások. A tótok nem engedték talpuk alól a földet kihúzni s az unalmat csatazaj váltotta föl.

A nép, amely télen vacakjaiban aludta medveálmát, arra a hírre, hogy a mérések megkezdődtek, egyszerre talpra állt s nyomon követte a csapatot. Akármerre jártak, mindenütt megjelent a község bírája, egy hatalmas tót s a nyomában járó tömeg nevében tiltakozott a közigazgatás ellen. Ez már nem volt tréfa. A nép még emlékezett a szabadságharci véres időkre s kaszával, villával fölfegyverkezve erősítgette jogait. A tót máskülönben jámbor, isten- és emberfélő, de ha a földről van szó, amelyet véres verejtékével táplál, nem ismer sem Istent, sem embert s legkevésbbé félti a maga szegény bőrét. Nem volt nap, hogy kisebb-nagyobb összeütközések elő ne fordultak volna s a kirendeltség háborus életre rendezkedett -234- be. Eleintén próbáltak szép szóval, rábeszéléssel, aztán szigorúsággal meggyőzni az embereket, de egyik eszközzel se boldogultak. Akkor nem maradt más hátra, mint a puskatus. Bizony, ha nem tudták másként a bírónak megmagyarázni az enyémet meg a tiédet, előkapták a karabélyt s azzal diktálták bele a törvénytiszteletet. Azt megértette, de persze, ez nem ment olyan símán.

Akárhányszor megesett, hogy egy-egy diák munkájánál az erdő sűrűjéből puskadörrenés hallatszott s a mérő-készülék darabokra zúzódott. Egy-két szem sörét a mérnököt is érte. A sebesültnek ilyenkor nem volt szabad teketóriázni, beléfújt havasi kürtjébe, amely bajtársainak a veszedelmet jelentette, s aztán uccu! rohant neki a lesipuskásnak. Ha elcsípte, jól elnadrágolta, de megtörtént az is, hogy egész csomó vad ábrázatu tótra akadt s akkor a golyónak is dolga akadt. Heves, hosszu csaták következtek, a mérnököknek minden erejüket kellett megfeszíteniük, hogy megállják helyüket. Ha csak egyszer is engednek, elvesztek volna, de látva elhatározottságukat s erejüket, a tótok az utolsó pillanatban mindig meggondolták a dolgot s apróbb-nagyobb sebek árán visszavonultak. Akkor az erdőrendezőségnek volt egy percnyi ideje pihenni, kiszedni a bicskát és kikaparni a bőr alól a sörétet, aztán megint hosszu rajvonalra bomlottak föl s mintha mi sem történt volna, folytatták munkájukat. -235- Az emlékezésre s elmélázásra nem sok idő maradt.

A három diák méltóan állotta meg a helyét, most látszott csak, hogy Selmec minden ízében tudományos város, még a verekedésre is jól kioktatta őket. Vitnyédinek és Hertelendinek is akadt egy-két szép munkája, de mindenek előtt járt Cseróczy. Ez neki való hivatás volt. Goromba és könyörtelen volt a tótokkal, az állam jogát nem hagyta megcsorbulni s ha a legkisebb morgást hallotta, már fölkapta Vojteket vagy Velikit, a bírót s vele páholta el a többit. Elszántsága lassan a vakmerőségbe csapott át, a legmegbízhatatlanabb munkással járt, dacos megvetéssel mindig hátat fordított a veszedelmet rejtő erdőnek, s ha úgy tetszett, még puskát sem vitt magával. Amíg társai kétes esetekben inkább engedtek egyet-mást a népnek, Cseróczynak hiába jött ki a falu apraja-nagyja a pappal az élén, egy paraszthajszálnyit sem tágított az állam területéről. S ez az elszántság hatott, a nép nem mert a diákkal kikezdeni s ha esett is rá a rejtekből egy-két lövés, látva, hogy Cseróczyt ez éppen nem alterálja, csak arra a meggyőződésre lyukadtak, hogy az ördöggel cimborál s bőre sebezhetetlen. A három jóbarát példája egyébként lassan az egész rendezőségre átragadt: mindenki szégyelte volna, ha elmarad mellőlük, valamennyien az ő bátor rendszerük szerint dolgoztak s a munka haladt is, mint a karikacsapás. -236-

Ünnep volt, ha város közelébe értek, kettős ünnep, ha legalább pár napig benne lakhattak. Már hosszu ideje kószáltak hegyről-völgyre, – a tavaszi erdőben szalonkák berregtek, – amikor elvetődtek Lőcsére. A tótokat cipszerek váltották föl, kevésbbé elszántak, de ravaszabbak amazoknál. Ezekkel már nehezebb elbánni. A cipszer mindjárt egy macskaugrással az örmény után következik. Ők már tudták, hogy a régi határokat cserepek jelzik s azért nem vasvillát, sem dorongot nem ragadtak, hanem szépen meghamisították a jelző-dombocskákat, megsemmisítették a régieket és újakat építettek, persze a saját tetszésük szerint, a saját imitált cserepeikkel megtöltve.

– Most légy okos Domokos! – szólt Osztropszki, a rendezőség vezetője, amikor az első hamisított határjelzőre bukkantak. – Itt a világ vége. Az örményt tíz zsidóból főzik, a cipszert pedig tíz örményből. Most visszatérhetünk Selmecre, mert ezeken nem fogunk ki.

A rendezőség lehorgasztott fejjel tanakodott, mitévők legyenek? A régi térképek elpusztultak a szabadságharcban, a községi följegyzések pedig valószínüleg éppen olyan hamisak, mint a földbe dugott cserepek. Osztropszki esze megállt, fogta hát magát, leült és hosszu jelentést küldött a minisztériumnak, hogy mitévők legyenek? Míg a válasz megérkezett, a társaság kiülhetett a Poprád partjára -237- pipázni és lapos kavicsokkal kacsázni. Két napig szórakoztak ilyen módon, amikor egy délután Cseróczy, aki valami nagy dolgon törhette az eszét, mert egész nap föl és alá járt és nagyokat fújt, diadalmas arccal állott Osztropszki elé.

Tekintetén látszott, hogy valami különös dologra bukkant, ezért a parton kacsázó társaság egyszerre talpra ugrott és kiváncsian fogta körül.

A diák egy ideig gyönyörködött az általános izgalomban, aztán néhány torokköszörüléssel még jobban feszítette meg a kiváncsiság amúgy se laza húrját s végül így szólt:

– Tisztelt uraim! Aki foglalkozott valaha pincészettel, – s én foglalkoztam vele, – az tudhatja, hogy a földbe dugott borospalackok üvege, aszerint, hogy rövidebb-hosszabb ideig a homokban fekszik, színben lassan átváltozik. Látom csalódott ábrázatukról, hogy ezt mindenki tudja. A kérdés azonban azon fordul meg, milyen módon változik meg a palackok színe? A legtöbben azt hiszik, hogy az üveg a homokban megtompul. No, ez nem áll. A frissen elásott palack ugyanis, uraim, csillogni fog, mert a homok ahelyett, hogy megtompítaná, az ásás súrlódása révén még fényesebbé teszi az üveget. Két-három év kell hozzá, míg a palackok színe tompulni kezd, egy évtized míg színe elborul. De a pincészetnek -238- egy másik titka, a rája boruló homok után ítélni meg az elásott palack korát. A frissen elföldelt üvegről, uraim, a homok magától pereg le, amint a palackot kiássuk. De az évek során át elásott üvegen a homok már úgy tapad, hogy kezünkkel két-háromszor kell rajta végigsimítani, hogy a por elváljék tőle… Ezt jól megtanultam Gerstakkernél s most az uraknak rendelkezésére bocsájtom, ama megjegyzés kiséretében, hogy Selmecen még a korcsmákban is tudományon táplálkozik az ember.

Osztropszki a homlokára ütött. Hogy az neki nem jutott eszébe! Természetes, hogy így van, nem is lehet másképen, a Columbus tojása nem volt egyszerűbb. Azonnal kimentek a határba és megvizsgálták az üvegcserepeket. Bizony azok csillogtak, mint a jég a napon s a homok pergett róluk, mintha fizetnék… Osztropszki arca ragyogott az örömtől, egyszerre azonban elborult. Megvakarta a fejét.

– Mindez nagyon szép, – szólt nyájasan, – de mit érünk vele, ha a cipszerek tagadnak? Mit tehetünk, ha kétségbevonják a fizika törvényeit? Hátha azt állítják, hogy a szepességi üvegcserepek mások, mint a hontiak?

– Erre is gondoltam, – felelt homlokára mutatva. – Adjatok egy üveg mohos rajnai bort s holnapra a kérdés másik része is meg lesz oldva.

Osztropszki ránézett. Egy üveg rajnai bor? -239- Hát az mire jó? Talán a diák be akar csípni, hogy aztán megálmodja a megoldást? Avagy talán meg akarja tréfálni a főnökét?… Tagadólag intett fejével.

– Nekem úgy is jó, – mondta és rágyújtva pipájára, elindult sétálni. – Alászolgája.

Az erdőrendező gondolkodóba esett. Hátha tényleg tud valamit az a fiatalember? Az előbbi bevezetése is teljesen logikus volt s végre is, Cseróczy annyi időt töltött a különböző pincékben, hogy bizonyára gyakorlata van e téren…

– Megálljon, – szólt Osztropszky hirtelen. – Az üveg rajnai bor rendelkezésére áll, de ha felültet, akkor fegyelmi jogomnál fogva három annyira itélem… Megértette?

Cseróczy bólintott s bement a városba. A vendéglősnél kiválasztotta a legrégibb palackot, – amelyen moha nőtt s amelynek homokját késsel kellett levakarni – s aztán elindúlt az erdőbe. A titokzatos útra nem vitt magával senki emberfiát, csak Treffet, öreg vizsláját, amelynek, mint a diák mondogatta, annyi esze volt, hogy egy fejben nem is fért el. Éppen azért a kutya a fele eszét kiadta albérletbe a selmeci patikusnak. (Mint látjuk, a gyógyszerészek szellemi képességét már akkor is kevésre becsülte a rosszindulat.)

Az erdő mélyébe érkezve, Cseróczy mindenekelőtt -240- leült egy mohos törzsre és élvezvén az ébredő tavasz szépségeit, lassan kiszürcsölte a palack nemes tartalmát. Amikor ez megtörtént, a földhöz vágta az üveget s aztán egy cserepet megköpött – ahogy azt a falusi gyerekek kövekkel szokták, mikor apportirozni tanítják a fiatal kuvaszokat – és a bokrok közé dobta. Az öreg vizsla természetesen, szó nélkül bement a rekettyébe és óvatosan kihozta az üvegdarabot. Cseróczy megsimogatta az eb fejét, aztán párszor még megújrázta a produkciót, a vizslának mindannyiszor odadörmögve:

Amikor a kutya már járatos volt a kutatásban és meg tudta különböztetni az üveg mohos szagát. Cseróczy egy fához kötötte Treffet s maga puskalövésnyire ment az erdőbe s ottan elásta az egyik cserepet.

Treff elment, összevissza kereste a cserjést, farkával izgatottan verdeste a páfrányokat, kotort, fújt, jobbra-balra ugrott, de végre is diadalmasan hozta elő az üveget… Ezzel meg volt oldva a probléma. A diák másnap kora reggel kiment a határba és Treff egy-kettőre kifürkészte hol vannak a mohos cserepek elásva… Mire társai kiértek, a diák már ott pipázott egy frissen felbontott halomnál és ártatlan arccal kérdezte meg a községi bírót, vajon hogyan kerültek a cserepek egyszerre száz méterrel -241- beljebb? A szepesi bírónak e boszorkányság láttára leesett az álla, fogai vacogtak és siralmas arccal vallotta be, hogy a határ végesvégig meg van hamisítva. Egyszerre előkerültek a községi írások is s huszonnégy óra alatt az egész farkasvölgyi járás föl volt mérve…

– Ebből az emberből még erdőfelügyelő lesz, – mondta. – Erről vegyetek példát! Vajjon, hogyan csinálta ezt a boszorkányságot?

De Cseróczy nem árulta el titkát, csak később mondta el a dolgot úgy, ahogy én, bona fide, szavai nyomán föntebb leírtam. Bona fide – mondom, – mert a dolog, akármennyire becsülöm is a vizslákat – kissé gyanusnak látszik, mint a legtöbb kutyahistória. Különösen gyanus volt pedig azért, mert ez időben a diák sokat trécselt a bíró tenyerestalpas lányával, akinek az ügy érdekében vaskos bókokat mondogatott s aki szintén sejtett valamit a vizsla buzgólkodásán. Ám ez mellékes, a fődolog az, hogy a kérdés meg volt oldva, a munka szaporán haladt.

Mielőtt azonban a diákok búcsút mondtak volna a zeg-zúgos Szepességnek, el kell mondanunk Hertelendi egy különös kalandját, amelynek előzményei gyanánt jegyezzünk meg annyit, hogy mint az akkori időben a felvidéken mindenütt: a Szepességben is két párt állott egymással szemben: a -242- magyar és a német, amelyek közt a gyűlölet, rosszakarat és bosszu építette falak emelkedtek.

A német párt egyik kemény embere volt Höller, a vászonkereskedő. Háza a vén sáncok tövében, takaros kert közepén állott. Igazi, otthonos kis német telek volt: a fenyőtetős ház barátságos, mint egy nagy puha fészek, a szobák mindmegannyi régi hangulatu zugolyok; bútorokon, embereken, minden tárgyon jómódu otthonosság és bizalom. A német ház szép erényét, a családot két fiatal leány képviselte, mindakettő üde és fiatal, mint a romokon végigfutó lonc. Amikor a diákok egy reggel a hegyek felé siettek, a kerítés mögött víg nevetést és magyar szót hallottak. Hertelendi, aki minden iránt érdeklődött, megállt s bekandikált a rácson. A két fiatal Höller-leány ült ott s megijedve néztek rá, azt hitték, hogy valami német polgár fedezte föl őket s most beárulja őket atyjuknak.

Amikor este a sáncok felé kerültek haza, a két leány künt állt a kert előtt és mikor Hertelendi erre került, félig szégyenkezve, félig pajkosan mosolyogtak maguk elé.

A diák úgy gondolta, hogy illő bemutatkoznia. A kisasszonyok zavartan néztek rá, de aztán megbiccentették -243- fejüket s kezet nyújtottak. Csak első pillanatban voltak elfogultak, aztán tetszett nekik a csiny, hogy szülőik akarata ellen magyarokkal, pláne diákokkal barátkoznak s huncutkodva nevettek össze.

Amikor másnap Hertelendi találkozott velük, már bizalmas barátként üdvözölték egymást. Elmondták neki, hogy titokban magyarul tanultak meg, mert apjuk mindig haragra gyúlt, ha magyar szót hallott. Akkor pedig kell benne valami kellemesnek lennie, mert hiszen tiltott gyömölcs volt, – a cigarettával is úgy voltak. De ha apjuk megtudja mire vetemedtek, kitagadja őket. Pedig a magyar nyelv nagyon szép, – mondották rapszodikusan, – tetszik is nekik, kivált a népdalok… Talán Hertelendi is tud egyet-kettőt?

Hogyne tudna, hiszen tisztavidéki; azonnal elő is állt egypár régi nótával Rózsa Sándorról meg Bogár Imréről.

– Jaj de szép, – tapsolt Linka kisasszony és utána próbálta énekelni. – Hanem tud ön németül?

Hertelendi bevallotta, hogy selmeci tartózkodása dacára, elvből egy szó sem ragadt rá.

– Ez hiba, – mondta Linka. – Megeshetik ugyanis, hogy apánk meglep, akkor ugyanis jaj nekünk. De tudja-e mit? Azt fogjuk neki mondani, hogy ön vándorló csipkekereskedő. Az ilyenek csomóstul fordulnak meg errefelé. Tudja mit? Majd -244- megtanítjuk egypár német szóra s ha a papával össze találunk akadni, majd gyorsan németre fordítjuk a szót… Csak azt ne árulja el neki, hogy magyar diák!

– Kitünő! – lelkesedett Hertelendi. – Természetesen, elveim föntartása mellett. Mi lesz az a pár szó? – Megpödörte a bajszát és hozzátette. – Egy német szót tudok. Így hangzik: Liebe! Jó lesz?

– Majd inkább mást, – szólt az idősebbik. – Tudja, a papa szegény már nem hall valami nagyon jól. Ha esetleg németül szólanánk önhöz, felelje csak azt: „Allerdings bin ich im Zechgelage einigermassen dumm geworden…“ Ő erre megnyugszik, a „Zechgelage“ meg az „einigermassen“ oly törzs német szavak, hogy minden szepesinek öröm, ha őket hallja s nem törődik többet önnel. A Zechgelaget az, aki Magyarországon tanult németül, sose használja. Az Wirtshaust mond.

– Allerdings… Zechgelage… Zechgelage… einigermassen… valóban gyönyörü, – mondta – szörnyen ősnémetül hangzik.

A lányok összenevettek: ezt a diákot jól megtréfálták. Ha ez tudná, hogy mit mond!

Az első próba, majd az első föllépés kitünően -245- sikerült. Hertelendi egy nap épp a rács előtt beszélt a hölgyekkel, amikor az öreg Höller megjelent.

– Ki ez az úr? – kérdezte az apa Linkától s gyanakodva nézte a fiatalembert.

– Allerdings bin ich, – vetette oda a diák kellő szemtelenséggel. Szép porosz akcentussal beszélt, nem hiába, szép lányok tanították.

– Im Zechgelage einigermassen, – tette hozzá Hertelendi, jobbra-balra mozgó fejbólintással, ahogy a kereskedők szokták.

Höller helybenhagyólag bólintott. A csipkeverőket tényleg legjobban a kocsmában lehet megfogni. Ha két pohárral megisznak, fejökbe száll a mindenség s elkótyavetyélik a holmit. Ki ne becsülné többre a bort, mint a cérnát? Az okos kereskedő kihasználva a csipkeverők mámorát itt csinálja a legkitünőbb üzleteket.

– Dumm geworden – szólt még a diák, sok méltósággal, de azt már az öreg nem hallotta. Beszélni különben sem szeretett sokat, kivált idegenekkel, akik előtt röstelte a süketségét. A Zechgelage -246- szó teljesen megnyugtatta, aki magyar szón nevelkedett, ugyan sose érti meg, hogy lehet ily uri csengésü szóval a dorbézolást illusztrálni…

Hertelendi ez idő alatt mérnöki kötelességeit kissé lazán teljesítette, de mentségére legyen mondva, hogy a magyar kulturának tett szolgálatot. Különösen az egyik kis leányra: Linkára volt befolyással; az oly szépen tanulta meg tőle a magyar nótákat és szokásokat, hogy egy napon Hertelendi azon vette észre magát, hogy nemcsak a dalai meg a mondásai, hanem a szíve is átköltözött hozzá…

Ez a meglepetés egy mulatságon – a rendezőség elutazása előtt – pattant ki és pedig így.

Hertelendi a legnagyobb nyugalommal táncolt kedves barátnőivel. Ha németek közelébe jöttek, egyszerűen előszedte szókincseit s nem törődött vele, hogy háta mögött ugyancsak nevettek rajta. Amikor pedig nyugodt, kém nélküli területeken galoppoztak, akkor nagyokat sóhajtott, a torkát köszörülte és folyton ezt mondta:

Vajon tud-e ennek női szív ellentállani, ha egy csinos ifju egész éjjel a torkát köszörüli és ezt mondja: Csak szívesen? Én azt hiszem, nem. A Linkáé sem tudott, csakhamar fülig szerelmes volt a diákba, aki egyre sóhajtott s egyre csak a torkát köszörülte…

Eljött a tavasz. Az előszobában megjelent a -247- mérnökök vezető munkása s jelentette, hogy a kocsik készen állanak. Búcsúzni kellett A diák szivére nehéz boru szállott.

A kis lány ijedten nézett rája, úgy megszeppent, mint a kis fogoly, mikor először találkozik vizslával.

– Köszönöm önnek azt a jóindulatot, – folytatta a diák, – amelylyel fogadott s amelyet soha nem fogok elfelejteni… Isten önnel Linka kisasszony…

Kezét nyújtotta. Linka tétovázva adta oda ujjacskáit, egy szót sem tudott szólani. Hertelendi nagyot sóhajtott, aztán megköszörülte a torkát… Akkor vetődött arrafelé Höller. Hertelendi ijedten váltotta át szavait.

Ez több volt, mint amennyit a kislány szíve elbírt volna. Egyszerre eszébe jutott első találkozásuk, a séták a bástya mellett, az első zöld rügy, melyet Hertelendi egy fa tetejéről hozott le neki, az a néhány nap, amit együtt töltöttek el, minden, minden, főleg az, hogyan tanította meg a selmeci diákot németül s szemébe könyek gyűltek, hangosan sírva fakadt…

A körülállók csodálkozva néztek össze: a dumm geworden szó ily bűvös hatásu? -248-

Kétségbeesésében – mire nem képes az asszonyi desperáció! – Linka apjához fordult.

Az öreg ama bizonyos csöndes német tipushoz tartozott, amely a szigoru, de alapjában jószívü apát szereti játszani. Ez a tipus mordizom-adtázig, prüszköl, pattog, de alapjában egy darab kenyérre lehet fölkenni… Höller látta, hogy baj van s hízelgett neki a tudat, hogy egy szemöldök-mozdulatára minden ismét jóra fordulhat.

– No, no, csak nem kell sírni, – dormögte jóakaróan, – hát mi baj? he?

Nem kellett megmondani: rá volt írva a két gyerek arcára. Höller is volt valaha fiatalember. Karon fogta a diákot, átvezette a szomszédszobába, jóindulatu ünnepélyességgel a szemébe nézett s aztán – természetesen németül, – így szólt:

Az öreg hátrahökkent, Linka pedig kétségbeesetten -249- kezdett el sírni. Mi a manó?! ez magyar? pattogott Höller, fölugrott és összeborzolta a bajuszát, ez volt nála a harag legnagyobb jele.

– No, no, – csak annyit tudott mondani mérgében és levegő után kapkodott, mint a partra lökött csuka. – No de… Ezer bomba! ezer bomba, ha mondom! no!

Dühösen járt föl és alá, aztán megállott egy pillanatra, nagyot szippantott tubákos szelencéjéből, olyant tüsszentett, hogy a konyhából a szakácsné ijedten szaladt be, mert azt hitte, hogy a petróleumos lámpa robbant föl, aztán tovább folytatta sétáját. Hertelendi nyugodtan állt és várakozott. Ő fatalista volt, aki bízott benne, hogy a sors könyvében előre van minden megírva, jó, rossz, még az is, vajon egy Höller nevü vászonkereskedő felspékeli-e őt avagy nem… Ez ellen úgy se lehet tenni…

A vászonkereskedő egy ideig dühöngött, aztán elkezdett gondolkodni. Az örök német logika megmagyarázta neki, hogy szeretni magyarul épp úgy lehet, mint németül, hogy a történelem számos példát tud róla, hogy női szívek magyarba bolondúltak, hogy… De hát vigye a kánya: végre is nem ő házasodik, hanem a leánya s ha már megfőzte, egye is meg a kását… Legelébb legyen boldog a kis haszontalan!

Höller még egyet prüsszögött, villámokat lövelt a szeméből, aztán megfogta a két gyerek kezét. -250-

A diák boldogan hajtotta meg magát, de aztán… Aztán valami rémes dolog kezdett előtte derengeni… A múlt homályából egy szörnyü sejtés emelkedett ki, amely rögtön keserü valósággá jegecesedett…

– Szent Isten! – sóhajtotta az ifju, szerényen Linka felé. – Valamiről egészen megfeledkeztem…

– Nekem tudniillik már van egy feleségem, – jegyezte meg a diák szerényen.

Az apa nem értette meg a csattanót, amely szerencsére magyarul volt elmondva. De bezzeg, megértette Linka, egyszerre eleresztette a diák kezét és újra sírva fakadt, hogy csak no.

– Felesége van?… és ezt most mondja? – csattant föl. – Most?… Felesége van! Óh, én szerencsétlen, én a világ legszerencsétlenebb alkotása!

– Teremtése, – javította ki Hertelendi, szokásszerűleg, – az alkotás szót csak tárgyra alkalmazzuk.

– Az mindegy, – ellenkezett Linka, – azért kikaparom a szemét! Menjen! menjen tőlem! Soha többet ne lássam! Maga kékszakáll!

Az öreg egy szót sem értett s tétován nézett hol az egyikre, hol a másikra. Vajjon mi történhetett? -251-

– Engedjen meg Linka kisasszony, – szólt a diák nyugodtan, – ez a feleség egészen különös feleség, hogy úgy mondjam, tiszteletbeli hitves. A történet hosszu, de becsületszavamat adom, hogy ha elméselem töviről-hegyire, nem fog rám haragudni. Ám ha most elmondja a kedves papájának, hogy nekem hitvesem van, mindörökre vége mindennek; neki nem tudom hirtelenében a dolgot német nyelven megmagyarázni s akkor nincs más hátra, – tette hozzá mosolyogva, nehogy az öreg megsejtse, miről beszélnek, – minthogy a karikagyűrűt, amelyet nekem ajándékozott, a pisztolyba fojtom s agyonlövöm magamat. Isten engem úgy segéljen.

Linka halálra ijedt. Kétségbeesve kapta el a diák kezét; azt hitte, hogy az rögtön a pisztolyhoz nyúl.

– Mit beszélgettek oly sokáig? – dörmögött Höller. – Talán adósságai vannak a fiatal úrnak? He? No, csak nem kell semmit eltitkolni.

– Azt mondta, – válaszolt Linka elpirulva, – hogy én vagyok az első szerelme…

– Persze, azért sírt! – nyugodott meg az öreg. – Minden menyasszony sír. Már az én koromban is így volt.

Hertelendi visszament a leánynyal a terembe s elmagyarázta neki különös házassága körülményeit, kezdve Cseróczyn, áttérve a selmeci élet különösségeire, a mellékkörülményekre, s befejezve -252- Möller meg Marsalkó uramon. A leány eleintén gyanakodva, aztán érdeklődve s végül keservesen sírva hallgatta az éppoly furcsa, mint bánatos történetet. A legyezője, amely eltakarta arcát, csupa harmatos köny volt.

– Szegény Málika, mily nyomorúságosan kellett férjhezmennie, – mondta résztvevően.

– Kérem, kérem, – igazította ki Hertelendi, – ne felejtse, hogy én vagyok a férje…

Linka maga elé nézett: még mindig a leányvári boszorkány története foglalkoztatta.

– Hm… Lássuk csak. Én következőkép nézem a dolgot. Málika végre is becsül valamelyest. Ha nagyon szépen megkérem, hát talán gyűlölni fog. Nem?

– Engesztelhetetlenül gyűlölni. Ez ugyanis fontos válási ok… Ha igen: úgy egy év alatt legkésőbb széjjel leszünk választva, s akkor az úgynevezett ásó-kapa se választ el többet.

– Óh, bárcsak gyűlölné… – rebegte a kis lány, kezét összekulcsolva. – Majd imádkozni fogok, hogy gyűlölje…

A vendégek oszlani kezdtek. A mérnökök, -253- látva, hogy Hertelendit nem képesek elmozdítani, már régen útra keltek. Az ablakon napsugár szökött be.

– Isten vele, Linkám, – mondta a diák és kezet csókolt a leánynak, – mindent el fogok követni, hogy úgy legyen. Isten vele! Három hét múlva megint itt leszek. Addig az öreg úrnak semmit sem szabad tudni.

… Hertelendi fölkapott egy ócska fiakerre és lóhalálában vágtatott a rendezőség után. A hegyek alatt utólérte őket s boldogan ugrott fel kis huzuljára. Csöndesen, a szokott hosszu rajban ballagtak tovább, de milyen más volt ma a vidék: az ébredő erdőből erős földszag és nyíló ibolya illata áradt, a mosolygó kék ég, ez a nagy piktor még a pocsolyák szomoru világát is égszínkékre festette át, ha pedig megálltak, hallani lehetett a rügyek csöndes pattanását. A fácánok vígan karattyoltak, a seregélyek magasra röpködtek föl s látva a tavasz jöttét, zajosan csipogva hirdették közeledését. A harkályok udvariasan megkopoktatták a fákat:

– Mit akarok kérdezni, – fordult egyszerre Hertelendi társához, – ti tudtok németül. Fordítsátok -254- le nekem ezt a mondatot: „Allerdings bin ich im Zechgelage einigermassen dumm geworden“… Ez valami érzelmes német versből van, mi?

– Talán valaki megtisztelt ezzel a mondással? – kérdezte Vitnyédi, a fő párbaj-segéd, aki állandóan lovagias ügyekben utazott.

– Körülbelül. Sejtelmem sincs, mit jelenthet, de nagyon szépnek kell lennie…

– Óh igen. Azt jelenti, hogy „a korcsmázásban mindenesetre kellőleg elbutultam“.

– Örökké szárnyon vadászszak, ha nem azt teszi. Remélem, provokáltad az illetőt?

– Gratulálunk, – kiáltották a fiúk kalaplengetve, – végre egy nő, aki megértett… De szerencsére, igen velősen is fejezted ki magadat…

… S míg a diákok tovább haladtak a rejtelmesen zúgó erdőben, Linka bezárta kis szobája ajtaját, leült az íróasztalához és hosszu levelet írt Judex Málikának. -255-

– Kedves jó asszonyom, akit nem ösmerek és mégis mélyen tisztelek! Ha van foganata egy szegény, szerencsétlen kis lány könyörgésének, arra kérem, hallgasson meg és ne ítéljen el. Az ön kezeiben van sorsom letéve, öntől függ boldogságom. Kérésem talán különös, de szívből jövő. Arra kérem, legyen oly szíves és gyülölje Hertelendi Tamás urat, az ön férjét, gyűlölje őt, mert én nagyon, nagyon…

A Hernád völgye.

Amint a rendezőség tapodtatról-tapodtatra haladt, egy tiszta reggelen megpillantották az igéret földét, a végcélt: a Hernád völgyét. Ott kanyargott kormos fűzfák jelzőoszlopai között a régen várt folyó csöndesen, szerényen, meg-meglapulva a sovány partok között. Jámbor ez a víz, mint a felvidéki riska; jóakaró és minden munkára alkalmas, akár a sárosi mindenes, akit ma paradés kocsisnak használhatsz, holnap eke elé foghatsz; halban, vadban szegény, mint a nép, amelynek szolgája s barátja. Hullámai nem hasonlítanak a topázra, büszke taréjük sincs, medre nem hordoz karcsu hidakat, csak szerény pallókat, árja nem vet termékeny iszapot, hanem öklömnyi kavicsot, élete csöndes és egyszerü, ha teheti, elbujik a szederindák közé s apró fodru hullámai fölé ködfátyolt tűz. Körülötte apró faluk, kukoricafedelü viskók, tépett juh-kosarak, omlatag malmok, amikre mind ő keres. Ha ősz tájon partján végigjársz, erősen kenderszagu a vidék s a vékonypénzü -257- pázsitokon fakó rongyokat szárít a szél; ha télen arra vetődsz, jeges országutat találsz, amelyen legbiztosabban vándorol a felvidék drótos tótja, vásárt kereső asszonya, supplikáns diákja: a Hernád nem téved el. Itt is, ott is eret vágnak rajta s habjai fűrészmalmokat mozgatnak, egy-két szálkás hal is akad benne, kacsa is puskacső elé kerül, a szarvasmarha pedig jobb szereti vizét, mint a kórós sarjut. Ilyen derék és sokoldalu jószág a Hernád. Nem csoda, ha a tót ragaszkodik hozzá, megemlékszik róla imájában s husvétkor „odaáldoz“ neki egy csöp pálinkát vagy zabos vakarcsot…

Tehát már nem kellett messzire menni, a diákság szíve megkönnyebbült. A munka is simábban haladt, a sárosi tótok nem akarnak földet elvenni senki elől. Ki tudná megművelni? Napszámosra nincsen pénz, itt még a pap is maga fogja meg az eke szarvát s hétköznap gereblyével a kezében tart a szántóföldén hivatalos órákat. Takarékosan kell hát bánni kenyérrel, földdel, sőt még a hittel is. Amint egy pap van csak messzi földön, a vallás is csak egy.

Nagyapám Girálton volt lelkész s ifjúságom egy részét, a nyári hónapokat, ott töltöttem. Istenem! beh különös volt a fővárosból odaszakadt s finoman kiélezett vallásban nevekedett serdülő gyerekésznek, (hiszen tanáraim révén azt is tudtam, hogy keresztény és keresztyén közt óriási a különbség), amikor a templomba vetődtem s a szertartást végignéztem. -258- Bizony összeolvadt benne a protestáns, a katolikus, sőt még az orosz ritus különböző vonása; a pap a kórushoz énekelt, mint a pápistáknál, az ó-hitüek a mellüket verték s a luteránusok úrvacsorát szedtek. A falakon Mária-képek, szentek szobrocskái sorakoztak, senkinek nem volt ellene kifogása, csak úgy mint az ellen sem, hogy a protestánsok nem vetettek keresztet s nem hajtottak térdet. Azért szépen összefértek valamennyien, s úgy hiszem, az Úrnak sem volt ellenvetése, mert nagyatyám ritka magas kort ért, s amikor meghalt, az égen komor felhők úsztak, mintha odafönn is szomorkodnának a jó pásztor elhunytán.

A rendezőséget vezető erdőmester egy nap Budapestre utazott, hogy a kormánynak eljárásukról jelentést tegyen. A távozását megelőző éjjelen lopás történt: Cseróczynak eltűnt a fűzfahusángja, amely nemcsak arról volt nevezetes, hogy non sine gloria közreműködött az ellentétek elsimításában, hanem mint vésési remekmű is elismerésre tarthatott számot. A diák ugyanis, a bot egyik oldalán csinos reliefekben örökítette meg a bejárt terület térképét, a másik oldalon pedig számokkal véste föl ama négyzetölek számát, amelyet idegen kézből sikerült visszahódítania. Az erdőmester távozásakor még egy ember tűnt el: Hertelendi is kereket oldott s merész elhatározással Eperjes felé ment… A feleségéhez! -259-

Málika és Helén szomorú időket éltek. Hírt sem hallottak egykori jóbarátaikról, szüleikről, a világról, amely mintha kivülök élt és virult volna. A jelennek nem tudtak élni, a multnak nem mertek, a jövőtől ijedten riadtak vissza. Mily szomoru fiatalság!

Az oltárterítők száma nőtt, nőtt s ahány volt, mindmegannyi keserü könycseppet tett le az Ur asztalára. Az öreg úr hasztalan próbálgatta őket vidítani, csodálatos meséi, évről-évre regényesebb megemlékezései a katonaságnál töltött ifjúságáról: a lengyel citerásleányról meg a bresciai esetekről vigasztalanul tűntek a semmiségbe. Pedig már olyanokat füllentett, hogy maga is megrémült… De hiába, nem segített a bajon. A fiatal leányoknak csak az tetszik, ha fiatalemberek hazudnak az öregek füllentései nem érdeklik… A két Judex-leány szomorúan ült az ablaknál és sóhajtva nézte a felhők járását…

Ez időben érkezett Eperjesre Hertelendi. Fejében már elkészült a szabadulási terv, ki volt az dolgozva az utolsó betüig. Mindenekelőtt bement a kollégiumba s a teológusok közül két urat fölkért, hogy legyen hiteles tanúja.

– Nagyon szívesen, – mondták a papnövendékek, – végrendeletről van szó? Vagy esküvő? -260-

– Küldtem az alumneumnak egy kecskét, – jegyezte meg gyorsan Hertelendi, hogy megnyugtassa őket.

Ah! ez már értelmes beszéd. Az alumneum, mint tudjuk, jótékony alapítványokon nevelkedett intézmény, amely részben ingyen, részben pedig csekély pénzért kosztot ád a szegény diákoknak. Persze, az élelem is szerény, délre egy kis hús meg brugó, estére főzelék. Vannak azonban jószívü emberbarátok, akik néhanap küldöznek egy fél disznót, öreg kotlósokat, miegymást, amiből aztán telik néha vacsorára is. Ez az ünnepnap. Egy kecskéért tehát érdemes segédkezet nyújtani, még ha őrültségről is van szó.

Fölkeresték az asszonyt. Amikor Málika megpillantotta Hertelendit, elsápadt, kipirult, s aztán mintegy félve, hogy a látomány eltünik, megragadta kezét. Hát mégis él még a régi világ? Nem álom, hogy valaha Selmecen volt, szeretett és a szíve boldogan dobogott?

– Bocsánat, – szólt Hertelendi, kezét kivonva a leányéból (én már csak leánynak nevezem) – nekünk gyűlölnünk kell egymást. Megkapta a menyasszonyom levelét? -261-

– Megkaptam, – bólintott Málika. – Óh, milyen boldog vagyok, – fordult ki egyszerre szívéből az öröm, – hogy önt láthatom… olyan nagyon boldog… Hát van még valaki, aki nem felejtett el?

– Legyen nyugodt: van, – szólt egyszerüen. – De mindez még korai tárgy a beszélgetésre. Tartsunk rendet és legyen szíves a dolgok intézését reám bízni. Van szerencsém, – tette hozzá a teológusokra mutatva: – Zima és Bentsik urakat bemutatni.

Kézcsók, meghajlás. Leültek a kerek asztal köré, amelyen kiirthatatlan vidéki szokás szerint egy plüssalbum és több hagymaalaku tengeri kagyló feküdt. Hertelendi vette föl a szót:

– Asszonyom, – kezdte hivatalos arccal, – ezennel e tiszteletreméltó tanuk előtt megkérdezem önt, hajlandó-e engem gyülölni? Igen vagy nem?

Málika ránézett a teológusokra. Kezdte érteni a dolgot. A teológusok annál kevésbbé. Zavartan néztek maguk elé és olykor sóhajtottak egyet.

– Jól jegyezzék meg az urak, – fordult a diák a tanúk felé. – Tehát engesztelhetetlenül gyülöl. Most gyerünk tovább. Nemde, uraim, az engesztelhetetlen harag méltó ok a válásra s épp oly ok az is, ha a házastársak egyike bántalmazza a másikat?

A teológusok megdöbbenve néztek egymásra. Mégis csak őrültek közé kerültek. Bentsik uram az -262- ajtó felé pislogott. Mekkorát fog ő ugrani. Zima úr komoran mosolygott, mintha vadalmába harapott volna és így felelt:

– Kedves Málika… Tegyen nekem egy szívességet és itt a tanu urak előtt ne sajnáljon tőlem egy nyaklevest.

Málika mosolyogva nézett rá. Óh, be rég nem nevetett, szinte fájt most belé az ajka.

A kis leány fölemelte puha kis kezét és a következő pillanatban egy elég erélyes pofon csattant el a diák arcán.

– Jól látták az urak? – fordult Hertelendi boldogan a tanúk felé. – Ha nem látták jól, megismételhetjük…

A teológusok nem kivánták a repetációt. – (Bárcsak már kint lennénk, – gondolták szepegve.)

– Akkor kérem vegyék föl a jegyzőkönyvet, – szólt Hertelendi. Soha pofon embert még ily boldoggá nem tett. Az arca ragyogott az örömtől.

Leültek az asztalhoz és megfogalmazták a protokollumot. A diák még azon melegében elment a lelkészi hivatalba s a másolatot megküldte Institórisz -263- uramnak. Ugyanakkor fiskálist fogadott, hogy indítsa meg a válópört. Azután, – újra tanuk kiséretében, mert a világ nyelve rossz, – meglátogatta a két leányt s elbúcsúzott tőlük.

– Hertelendi úr, – szólt szerényen Helén, – most már bizonyos, hogy Málika megkapja azt, akit szeret?

– A nyilatkozat s a pofon után, remélem, övé lesz, akihez szíve vonzódik, – vélte a diák.

– Hogy is ne!… Az ön ügye talán nyakleves nélkül is menni fog. És ha már pofozni kell, akkor a nyakleves Vitnyédit illeti meg, nem engem, amiért már régen meg nem kérte az ilyen bájos és kedves leány kezét.

Bentsik és Zima urak a határig kisérték el a diákot, (biztosak akartak benne lenni a megőrült akadémikus tényleg elhagyja-e a várost?) s aztán visszatértek Presovára. A kecske finom volt, nemkülönben az a kis hordó bor is, amelyet Hertelendi a jól teljesített feladat ráadásaként az alumneumba küldött. A két pap ma is őrzi a kecskeszarvakat, -264- mint életük egyik legkülönösebb epizódjának emlékét…

Amíg Eperjesen a helyzet így tisztázódott, Osztropszki, az erdőmester, megérkezett Budapestre s a miniszter elé járult.

– Kegyelmes uram, – szólt az audiencián, ahová egy furcsa alaku fűzfadoronggal ment, – van szerencsém jelenteni, hogy az állami erdők területei, – ezzel átnyújtott egy kék ívet s a botot, – 127.000 négyzetöllel szaporodtak.

– Egyelőre fogadja az én köszönetemet. Valóban kitünő munkát végeztek. Becsületes hivatalnok: az arcára van írva.

– Hát még a fiatalemberekére, – tette hozzá meghajolva az erdőmester. – Szerencsére már beheggedtek a nyomok.

– Ez a bot Cseróczy akadémikusé, – magyarázta Osztropszki. – A rendezés körül legtöbb érdem az övé. Ha megengedi, kegyelmes uram, elmondom a szepesi üvegek történetét…

Elmesélte, hogy különböztette meg Cseróczy a -265- régi és új palackok színét. A kegyelmes úrnak a könyei csurogtak.

– Hiszen ez klasszikus adoma! – melegedett föl. – Ez napoleoni vonás! Gondunk lesz erre a fiatalemberre! Még egyszer: melegen köszönöm.

Amikor este elment a klubba, mindenkinek föltette a kérdést, hogyan tudná egy határdomb hitelességét megállapítani? Senkise tudta. Amikor azután megfejtette a Columbus tojását, elmondott anekdotái sikereinek egyik legszebbjét nyerte el. Hiába, e haza az adomák országa. Másnap meleg levél ment az akadémiához, kiváló figyelemre méltatva Cseróczyt, akinek a miniszter külön levélben köszönte meg fáradozásait. Ebből a fiatalemberből országos főerdőmester lesz, akárki meglássa.

– Az öreg Judex kifogásolja, hogy vígan vagyunk? Az öreg bepanaszol, hogy mértéken fölül élünk? – mondták a diákok. – No, jól van. Majd addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér; légyen az ő hite szerint.

S e naptól kezdve, – halljátok csak! – többet diák föl nem kereste a zálogházat.

Judex eleintén nem törődött a dologgal, csakhamar azonban ijedten látta be, hogy kellemetlen helyzetbe került. Selmecen mindenki polgárias és takarékos: a bányászok, a vadászok, a hivatalnokok, -266- a kereskedők, a honorációrok, – a becsületes zálogos csak a diákokból tud megélni. Mi lesz, ha épp a legjobb emberei hagyják cserben? Pedig úgy indult a dolog. A máskor oly forgalmas üzlet egy-kettőre kongott az ürességtől, csak olykor akadt egy-egy mesterlegény, aki talléros óraláncát jött elhelyezni. Azután ismét méla csönd honolt a termekben. Judex kezdett annak tudatára jönni, hogy a korhelykedés még sem haszontalan dolog, sőt ellenkezőleg: az Uristen bölcseségének kifolyása, mert valamint, ha a látszólag szintén fölösleges hernyót nem alkotja meg, nincs éneklő madár, úgy bor és dáridó nélkül nincsen zálogház. A világot Isten, hiába, bölcsen alkotta. Mivelhogy okos ember volt, csakhamar tisztába jött azzal is, hogy a diákokkal jó lesz kibékülni, mielőtt üzleti bukását várná be.

Csakhogy a diákokon nem lehetett ily könnyen kifogni. Nem fogadták el az italt. Ők már csak erkölcsösek akarnak lenni. A zálogház tovább kongott az ürességtől.

– Terringettét, – csóválta a fejét Judex, – ezt úgy látszik alaposan megcsináltam… No, de szerencsére jóbarátom a direktor. Talán ő segíthet a bajomon. Hol a kalapom? Rögtön fölkeresem.

– Servus humillimus, – mondta, barátja kezét melegen megszorítva, – nagy szívességre kérlek. El kell vesznem, ha ez még soká így tart… Ez az ifjúság rosszabb a templáriusoknál, vérszopóbb a tatárnál. Mit cselekedtek ismét, hallgasd csak.

– Persze, persze… Furor juvenilis… A bor, a nóta, a muzsika… nagy bibaxok mindahány, barátom uram; piget me.

Judex türelmetlenül simogatta kurta szakállát. Ezúttal nem tetszett neki az erénykedés.

– Igérem, – folytatta az igazgató meleg jóakarattal, – hogy ami módomban van, meg fog történni. Valamennyiünk érdeke a jó erkölcs, számíthatsz rám, barátom uram, számíthatsz.

– Hogy a tárgyra térjek, – szólt, – tulajdonképp nem is erről van szó… vagy talán: nem ily értelemben… Szinte azt mondhatnám, hogy az ifjúság egyszerre túlzott mértékben hódol az erénynek. Az eset a következő: amióta peticióval jártunk a tekintetes tanári kar elé, elkerülik házamat, nem keresik föl üzletemet, minek folytán kereskedői hivatásom idővel válság elé fog jutni… Érted, kedves barátom uram?

A direktor tágra nyílt szemmel nézett rá. És ezt Judex mondja, a korhelykedés ádáz ellensége? -268-

– Arra akarlak tehát kérni, – folytatta Judex, – hassál oly irányban, hogy ez a gyűlölet megszünjék, hogy az ifjúság… szóval, hogy… nem is tudom magamat helyesen kifejezni…

– Értem, értem, – mondta elgondolkozva, – neked károd van a túlhajtott puritánságból… A zálogház nem megy. A diákok szolidak.

– Igen, igen, – bólintott a vendég. – S e tekintetben véleményem több tisztes polgáréval egyezik. Gerstakker, Markus, Cserni, Gregor, Kreuzer, mind megérzik e dacot. Mi végre is nagy költségekkel rendezkedtünk be, úgy hogy a diákság igényeinek megfelelhessünk, az üzem pénzbe kerül s ha nincs jövedelem, a tisztes kereskedelem veszedelembe jut… Ezt figyelembe kell venni, nemde? Kérem hát jóakaratodat ez irányban.

– Végre is: fiatalemberek, nemde? – kérdezte méltatlankodva Judex, – nem pedig remeték… Mi is voltunk fiatalok, de azért sosem akartuk a tisztes kereskedők romlását!

Tárgyalások kezdődtek, amelyekben egyrészről a diákság küldöttei, másrészt, mint legöregebb kereskedő: Judex vettek részt. A diákok ez egyszer -269- kurucul viselkedtek s szónokuk nem kisebb dolgot kivánt, minthogy Judex fogadja vissza elűzött leányát s a szükséges egyházi korrektura után igaz szívvel adja oda Cseróczynak…

Két napig sebzett vadként járt föl és alá irodájában. Egyetlen lélek sem zavarta. Oh, hogy fájt neki, hogy az üzlete, élete büszkesége üres volt! Az ajtóra tett csengő egyszer sem szólalt meg egész napon… hogy neki ezt meg kellett érnie! A Judex-zálogházat be fogják zárni, mint egy csődbe jutott rőföskereskedést… Harmadnap beállított az öreg kapitány s a szívére próbált beszélni, negyednap Institórisz a válópörről értesítette. Egy csöppet megingott, de azért tartotta magát. Ujabb négy nap telt el; egy ember nem vetődött boltjába. Szíve vonaglott. Érteni kellett őt. Judex elsősorban szenvedélyből, családi hajlamból s szeretetből volt üzletember; boldogsága volt a serény munka, a szépen pergő forgalom, a kereskedelem szabályos, nyugodt lüktetése. Ám, ha így halad a dolog, be kell csukni üzletét, el kell veszteni szívéhez nőtt foglalkozását, amelyet úgy kedvelt, mint szobrász a vésőjét, író a tollát, s a homlokfalról le fog kerülni a kék-vörös halálfő, évszázados családi pálya hirdetője… Álmában megjelent előtte az adományozó királyné s rosszalólag csóválta koronás fejét… -270- Nem! az nem lehet, hogy a zászló odaveszszen, a királyné bizalma kudarcot valljon! Az nem lehet, hogy az első selmeci kereskedő üzletét bezárják, ez szégyen a családra, a multra, a városra, az egész felvidékre. Ennek semmi áron se szabad megtörténnie!

Hetek óta ez volt az első nyugodt éjszakája. Milyen boldogság volt hallani a diákok énekét, a kurjantásokat, a jövedelemhozó vad muzsikát! A győzelemnek örvendő fiatalság hangos jókedvvel járta be az utcákat: csörömpöltek az ablaktáblák, döngtek a kapuk, harsogott a trombita s Judex álmába, mint a szférák zenéje szűrődött e zürzavar… Holnap tele lesz a zálogház!…

Pár nap mulva megérkezett Málika és Helén, velük egyidőben a miniszter köszönő s az akadémiához Cseróczy érdekében küldött hivatalos levele. Ez az üröm utolsó csöppeit is kiüzte Judex szívéből. Amikor Cseróczy megjelent, nemcsak a diákok, hanem a kereskedők is, élükön a zálogossal kivonultak eléje. A diákot egymásután fogadták a meglepetések: Málika, a kegyelmes úr üzenete, Judex szíves jóakarata, a tanári kar üdvözlete, boldogsága teljes -271- földerülése… Karjába zárta menyasszonyát s a jelenlevők zajos éljenzése mellett karon fogva vezette a sokat ostromolt s végre megnyert ódon Judex-házba. Az általános örömből Vitnyédi is bátorságot merített s szerényen, félve kérdezte meg Helént, vajjon számíthat-e jóindulatára? A kis leány okulva a multon, úgy belekapaszkodott udvarlója karjába, hogy máig sem eresztette el…

Mit mondjak még el? A félesztendő elmulásával Cseróczy summa cum laude tette le vizsgáit s amikor elfoglalta állását a rózsahegyi erdőhivatalnál, az esküvőt is kitűzték. Ez volt aztán az igazi valétálás, búcsú a bajtól, csalódástól, keserűségektől, búcsú a fiatalos könnyelműségtől, a bortól, az éjszakától, üdvözlet egy új életnek, amely tele van rózsákkal, munkával, szeretettel, hittel.

Amikor fölült a diligence-ra az egész diákság, – köztük menyasszonyostul Vitnyédi és Hertelendi. – Bélabányáig kísérte el, sőt ott voltak Selmec megbékélt polgárai is, a szabók, cukrászok, vendéglősök, kávésok mi egy más, mert hiszen belátták, hogy az ifjúság az ő érdekeiket is szolgálja s a diákok mulatozásai az ő üzleteiket lendíti föl. Átadták hát üdvözletüket ők is és Cz. Márkus, a cukrász, csinos beszéddel köszöntötte a távozó párt.

Az ódon bárka föl volt virágozva, a lovak vígan szaladtak a lejtőn lefelé. Az ég kéken, jókedvüen nevetett le rájuk s a hegyek visszhangja harsogva énekelte -272- velük a régi, sok vihart látott diáknótát, amely száz torokból szállt az ég felé:

Lábjegyzetek.

1) Első éves hallgatók.

2) Az akadémia első professzora.

3) A tanulmányaikat befejezendő akadémikusok neve.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

7	nagy leleményességett	nagy leleményességet
33	lesz szó.	lesz szó.)
41	magát a töbiért	magát a többiért
62	fiaalság panaszos	fiatalság panaszos
65	selmeci kisaszonyoknak	selmeci kisasszonyoknak
67	Midezzel azt	Mindezzel azt
68	fogyó lekesedéssel	fogyó lelkesedéssel
75	juttassa Helénsez	juttassa Helénhez
85	fögtön működni	rögtön működni
87	bólíntotta Institorisz	bólintotta Institorisz
127	most egyszrre	most egyszerre
160	hét alattt	hét alatt
168	föl a kzét	föl a kezét
168	és gnyosan	és gúnyosan
172	szmügyre vették	szemügyre vették
212	lehetnea	lehetne a
213	tanári hart	tanári kart
239	rendekezésére áll	rendelkezésére áll
266	tovább kongot	tovább kongott
246	elsőzobában megjelent	előszobában megjelent

The Project Gutenberg eBook, A leányvári boszorkány, by Károly Lovik

Megjegyzések:

A LEÁNYVÁRI
BOSZORKÁNY

Egy különös zálog.

Egy pár csirke.

Mihi est propositum in taberna mori.

Libasorban.

A Judex-ház.

Málika kérői.

Téli esték.

A bor.

A szép Meluzina.

A szép Meluzina vége.

Farsang.

Hol van Cseróczy?

Az eljegyzés.

A diáktanyán.

Az esküvő.

A botrány után.

Az erdőkben.

A Hernád völgye.

Lábjegyzetek.

Javítások.

The Project Gutenberg eBook, A leányvári boszorkány, by Károly Lovik

Megjegyzések:

A LEÁNYVÁRI BOSZORKÁNY

Egy különös zálog.

Egy pár csirke.

Mihi est propositum in taberna mori.

Libasorban.

A Judex-ház.

Málika kérői.

Téli esték.

A bor.

A szép Meluzina.

A szép Meluzina vége.

Farsang.

Hol van Cseróczy?

Az eljegyzés.

A diáktanyán.

Az esküvő.

A botrány után.

Az erdőkben.

A Hernád völgye.

Lábjegyzetek.

Javítások.

A LEÁNYVÁRI
BOSZORKÁNY