The Project Gutenberg eBook of A Serpolette by Lajos Biró

A kék hajóraj második diviziója az imént kapott az első divizió zászlóshajójáról parancsot. A forró augusztusi nap alatt azonban a hadgyakorlat vége felé közeledett. Nyugat felől pontosan látszottak már a támadó vörös hajóraj füstölgő kéményei.

A visszatérő páncélos cirkálók sietve menekültek be a sorhajók mögé és az első divizió zászlóshajója erre ontotta az új parancsokat. A négy fehér óriáshajó előbb füstölögve formált kettős sort, azután egyes sort, hogy nemsokára besorakozzék saját zászlóshajója mögé egy egyenes sorba.

A két hajóhadosztály – négy-négy sorhajó – most csaknem egy magasságban gőzölt nyugat felé. A második divizió zászlóshajójának a parancsnoki hídján ott állott Péter herceg, a hajóhadosztály parancsnoka. A messzelátót időről időre a szeméhez emelte és idegesen, bosszusan és megvetően figyelte -4- az első divizió zászlóshajóján a jelzőárbócot.

– Nézze, – mondta – nézze Ridarsky, mit művel az ott. – Nézze azt a lázas tevékenységet. – Mire azután ott leszünk a vörösek előtt, nem tud már mit parancsolni, mert minden lehetséges parancsot kiadott.

Ridarsky báró, a herceg szolgálattevő kamarása, egy lépést tett előre. Jóval kisebb volt a hatalmas termetű hercegnél; az arca szögletes, a szája mosolygó, de hideg és elszánt. Előre lépett egyet és halkan nevetni kezdett.

– Fenség, – mondta Ridarsky mosolyogva – félek, hogy nem szabad… Nagy tiszteletlenség.

– Azon nevetek, – mi történnék, ha fenségednek most elfogyna a türelme, és a zászlók útján azt jeleztetné vissza: »kedves cousin, ennek már megint egy nagy szamárság lesz a vége«.

A herceg elnevette magát. Egy másodpercig szinte kísértést érzett… mi volna, ha megtenné?… az egész hajóraj, amely őt imádja és unokafivérét gyűlöli, ujjongana… a nagy hajók táncolnának a röhögéstől… és ez legalább nyílt szakítás volna, visszacsinálhatatlan botrány, vége lenne mindennek, -5- ő itthagyna mindent, ugyis itthagy mindent, de itthagyná az emlékét egy példátlan megfenyítésnek is, itthagyná is az emlékét annak, hogy kérlelhetetlen ellenfelének a király előtt és ezer meg ezer tengerész előtt vágta az arcába a megvetését…

De azután elmosolyodott. Gyöngéd pillantással nézte végig Ridarskyt. Ezekért az ötletekért, a bátorságáért, a kíméletlen kritikájáért, a csipős szavaiért lett kedvence a fiatal katonatiszt. Gyöngéden végignézte és komolyan mondta:

– Nem, Ridarsky. – Ellenség előtt vagyunk, – ha csak játékellenség előtt is. – Egyelőre tegyük meg, amit parancsolnak; – ha szerencsénk van, nem rohanunk bele az ő záróhajójukba.

A parancs, amelyet az első divizió zászlóshajójáról Miklós herceg a viceadmirális küldött, az volt, hogy az egyenes sorban haladó második divizió kanyarodjék nyolc vonalnyit jobbra. A kanyarodás azzal a veszedelemmel járt, hogy az élen haladó zászlóshajó – a Péter hercegé – beleütközik a tőle jobbra levő első divizió utolsó hajójába, amelynél a kanyarodás megkezdésekor már magasabban állott. Az összeütközés meg is történt volna, ha Péter herceg ki nem adja azokat a parancsokat, amelyeket a viceadmirális elfelejtett a manőver megkezdése előtt kiadni. Kiadta a parancsokat, az összeütközés -6- elmaradt, és Péter herceg fájdalmas melankóliával gondolt rá, hogy most az egész hajóraj tudja, hogy ő tette jóvá a kapkodó, izgatott, gőgös és zsarnok viceadmirális hibáját, csak a király nem fogja tudni…

… A király környezetében minden ember ellensége neki. A király környezetében minden ember a Miklós herceg embere. A király vakon bízik Miklósban. – A hajóraj eközben odaért a vörös flottához. Megkezdődött az ágyuzás és azzal ért véget, hogy a király hajójáról a döntőbírák zászlójelzés útján a Miklós herceg flottáját mondották ki győztesnek.

Alkonyodott és a hajók indultak a kikötő felé. Péter herceg átszállt egy gőzbárkára és csendes, de ideges parancsára, a bárkának minden ereje megfeszítésével, sustorogva kellett a part felé repülnie. A gépész aggódva nézegetett fel a hercegre, amikor a gyorsaság újra meg újra nem volt elegendő neki, de a herceg nem törődött az aggódó pillantásokkal. Elmerülve nézte a ziháló gépet, amelynek csattogó munkájától az egész kis hajó remegett, és fájdalmasan élvezte a kínzást és a veszedelmet. Imádta a gépeket, milyen elmés remekmű ez a kis gép is, – hogy kínlódik most, – milyen hörögve és zakatolva tiltakozik ellene, hogy ilyen méltatlanul gyötörjék, – meddig tűri vajjon? – még egy perc és fellázad… -7-

A gépész elsápadt, de engedelmeskedett. Ridarsky elhúzódott a herceg háta mögül. A bárka suhogva repült a csendes vízen, de az egész teste remegett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg komoran és összeszorított ajakkal élvezte a veszedelmet. A gép esztelenül és süketítően zakatolt; ha a rohanás még egy percig tart, felrobban; – ekkor azonban beérkeztek a kikötőbe, a gépész sápadtan törölgette a homlokáról a verejtéket, a herceg pedig szótlanul partraszállt és indult a lakására.

A lakásán megsimogatta fehér orosz agarát, Monsiegneurt, azután, a Szedlák segitségével, csendesen és elgondolkozva átöltözködött.

– Van fenségednek még valami parancsa? – kérdezte halkan az öreg lakáj.

A herceg szórakozottan nézett az öreg lakáj símára borotvált, papos arcába. A lakáj várt. A herceg nem szólt. A lakáj egy alázatos mozdulatot tett. Ekkor a herceg megrezzent, mint aki álomból ébred fel és gyorsan mondta:

Szedlák felemelte a herceg köpönyegét, a karjára vette és egy lépést tett hátrafelé. Készült rá, hogy a herceget lekíséri a kocsijáig. A herceg azonban ekkor visszafordult és belenézett az arcába. A tekintete most -8- nem volt üres és álmodó; látó tekintet volt. A herceg arca kipirult és a lágy pillantású szürke szem mélyén tűz lobbant fel.

– Szedlák, – mondta röviden és keményen – elmegy Lind kisasszonyhoz és megmondja neki, hogy a tiszti kaszinó után egyenesen hozzámegyek. – Úgy tizenegy óra tájban. – Talán féltizenkettő is lesz.

A herceg indult, de egy-két lépés után megint visszafordult. A fejét felemelte és a hangja még keményebb lett.

A lakáj mozdulatlanul állott. Dús, hófehér hajával, tiszta és szabályos fejével, fekete ruhájában, most egészen olyan volt, mint egy ismeretlen vallás előkelő és hallgatag főpapja.

A tisztikaszinóban a bankett alatt némán ült a helyén és egyre növekvő ingerültséggel -9- hallgatta a pohárköszöntőket. Gyűlölte és megvetette ezt a hangot, ezeket a kongó és kihívó, de lendülettelen és elkopott szavakat, a hivatalból való lelkesedést, az alázatot, a szolgaságot, amelynek itt minden szó jelképezője volt. Egyszer találkozott a tekintete a Miklós herceg hideg tekintetével. És egyszer érezte, hogy a király nagy és bús szeme hosszan pihen rajta.

Nem nézett fel. De amikor ez a nagy és bús szem másfelé fordult, akkor halkan és óvatosan ő kereste fel a királyt a tekintetével. A király hajlott háttal ült az asztalfőn. Vékony és rövid orra szinte áttetsző volt, mintha fehér viaszból lett volna; összecsukott száját elfödte barna bajusza és rövid szakálla, amelybe már ősz szálak vegyültek. A szája két oldalán két erős ránc húzódott lefelé, és ráncosodott már szokatlan magasságú homloka is. És a haja a halántékán már egészen ősz volt. Igy ült ott búsan és fáradtan az asztalfőn és az arca csak akkor lett élő ember arcává, ha hosszú szempilláit felemelte és a barna karikák közül, amelyeket álmatlanság és fáradság rajzolt a szeme alá, kivilágított aranybarna, meleg, nagy szeme.

Péter herceg sokáig nézte a királyt; összehasonlította a maga sudár és erős negyvennégy évét ennek a fáradt fiatal férfinak a harminchárom évével; de az öröm és a büszkeség helyett, amelyet magában fel akart idézni, -10- elszorult a szíve. A vacsora után, amikor a király befejezte a cerclejét, megadta a jelt a táncra és egyszerre odafordult hozzá, hogy bevonja egy pálmákkal diszített fülkébe, a szívének ez az összeszorulása olyan kínzó lett, hogy fájdalmas erőfeszítéssel kellett lélegzetet vennie, mert különben oda kellett volna kapnia a szívéhez. Nagy lélegzetet vett és a királlyal, aki karonfogta, belépett a fülkébe. Kint mindenki tudta, miről van szó, és akik a közelben voltak, halkan összebólogattak.

Bent a fülkében a király fáradtan leült a félköralakú márványpadra és maga mellé vonta Péter herceget is. A király mozdulata, most is és az előbb is, amikor szótlanul karonfogta, bizalmas volt. A herceg nagy melegséget érzett a szíve körül.

Egy másodpercig hallgatva ültek, azután a király felemelte keskeny fehér kezét és csendesen rátette a Péter herceg izmos barna kezére.

– A kabinetfőnököm – mondta halkan – ma délután referált a kívánságodról. És én nem akarok a válasszal egy napot sem várni.

Elhallgatott. A hangja azonban bizalmas volt és meleg, úgy hogy Péter herceg felindultan megkérdezte:

A válasz lágyan és csendesen hangzott el, de Péter herceget meglepte és megbántotta.

A szemét állandóan lesütötte, a szempillája csak egy másodpercre rebbent fel, de fel nem nyílott egy percre sem.

– Minthogy az okaidat nem kívánod velem közölni, – mondta közben – feltételezem, hogy az okot ismét a környezetedben kereshetem, amely már annyiszor…

– Hidd el, – mondta melegen – hidd el nekem végre, hogy megint rossz helyen keresed az okot.

Péter herceg kipirulva fordult feléje. De a király még mindig lesütötte a szemét és ő nem tudott vele szembenézni.

– Az ok – mondta elgondolkozva a király – a te választottad személyében van.

Péter herceg gyors lélegzetet vett és ez a heves lélegzetvétel úgy hangzott, mint egy halk hördülés. A király megnyugtatóan emelte fel a kezét. -12-

– Nem – mondta – azok a jelentések, amelyeket kaptam, semmi rosszat róla nem tudnak.

– A jelenéről semmi rosszat – folytatta elgondolkozva a király. – Egy év óta, amióta te az érdeklődéseddel kitünteted, teljesen kifogástalan életet él.

A király várt a válasszal. Elgondolkozva hajtotta oldalra a fejét, a szemét még mindig lesütve tartotta és azután szakadozottan, tagoltan, szinte energikusan mondta.

Péter herceg gyors mozdulattal felemelte a kezét, hogy végigsimítsa zúgó homlokát. Megdöbbentette és felháborította ez a gőgös és hideg mondat. Embertelennek és oktalannak érezte ezt a szigorúságot és úgy áradt az ajkára a mondanivalója, hogy dadogni kezdett.

– Egy nő, – mondta dadogva – a nő… a lelkében hordja a tisztaságát, nem a külső érintetlenségében; és százszor érintetlenebb lehet valaki, aki…

Lázasan beszélt; a király lesütött szemmel hallgatta, de időről időre szótlanul megrázta a fejét. Péter herceg végre kétségbeesve kifakadt. -13-

A király ekkor egy másodpercre feltekintett rá. Aranybarna nagy szeméből egy kutató, rejtelmes és bús tekintet érte a herceget. Azután újra lesütötte a szemét és nyugodtan mondta:

– De énnekem lehetetlen a beleegyezésemet adnom hozzá. Helytelennek tartom. Veszedelmesnek tartom. Bűnnek tartom.

– És milyen érzésekkel várod azt, hogy fiad legyen tőle? Egy nőtől, aki már a másé volt?

A kezét ismét felemelte és széles, lezáró és elintéző mozdulatot tett vele:

– Ha egy… egy polgárleányt választottál volna, segítségedre lettem volna: vagy úgy, hogy morganatikus házasságot köss vele, vagy úgy, hogy megadtam volna neked azt a címet, amelyet kértél; de ebben nem lehetek segítségedre. A nőnek érintetlenül kell a házasságba belépnie.

Péter herceg tehetetlen kétségbeesést érzett, elbágyadva hajtotta le a fejét és egy másodpercre behúnyta a szemét. Behúnyt szeme előtt a nem látó szem félhomályában -14- ekkor egyszerre élesen, körvonalazottan, fényes világításban megjelent az Annie szőke feje. Péter herceg szomjasan meredt rá erre a közeli, szinte megfogható vizióra, egyetlen másodperc alatt teleszívta a lelkét ennek a látványnak az üdítő, friss szépségével, a lelke megkönnyebbült, a haragja feltámadt, kinyitotta a szemét, felugrott a padról és bőséges, heves és remegő szóáradatban bejelentette a királynak, hogy mi az ő válasza erre a visszautasításra. A király szótlanul hallgatta.

Péter herceg most elmondott mindent. Elmondta, mennyit szenvedett eddig is; és hogy a zsarnokságnak és az alázatnak az az atmoszférája, amelyben élnie kellett, úgyis elviselhetetlen volt a számára. Ujra elmondta, hogy a király egész kormányzati rendszerét rossznak tartja és hogy a hadsereget és a haditengerészetet a mai irgalmatlan és esztelen fegyelmezés lealacsonyítja és megrontja. A katona ember; és az embernek jogai vannak; és az emberrel, akár katona, akár nem, úgy kell bánni, amint emberhez méltó. Végül halkabban, de nyugodt ajakkal és felemelt fővel elmondta, hogy mivel a király sem az ő személyes kívánságait teljesíteni nem akarja, sem azokat a javaslatokat nem hallgatja meg, amelyeket ő, az ország és a dinasztia érdekében, többízben elébe terjesztett, ő -15- a haditengerészetben viselt rangjáról lemond, a királyi házból kilép, polgári nevet vesz fel és az országot elhagyja.

Szálasan, keményen, erősen állott a király előtt. A király meggörnyedt háttal ült a padon és lesütötte a szemét. De amikor Péter herceg befejezte a mondanivalóját azzal, hogy a királyi házból kilép és az országot elhagyja, akkor egyetlen heves mozdulattal felállott.

– Azt te nem fogod megtenni – mondta remegő hangon, amelyről nem lehetett tudni, a könyörgés több-e benne, vagy a fenyegetés. – Nem akarom megérni, hogy te is térden állva könyörögj előttem, hogy fogadjalak vissza, mint Vladimir, az ősz hajával. Te azt nem fogod megtenni.

– Ah, – felelte Péter herceg – megteszem. Én nem vagyok romlott és léha élvező, mint Vladimir. Én boldogan dobok el mindent és vissza sohasem kívánok majd semmit. Mert ez az állapot nekem gyűlöletes és az ittmaradás az szenvedés.

A király ekkor egészen közel lépett hozzá. Halvány arcába egy vérhullám szökött fel és felemelt keze remegett.

– Hát azt hiszed, – kérdezte reszketve – hogy nekem csupa gyönyörűség itt maradni?

Péter herceg meglepetve bámult rá. A király szája vonaglott és lehúnyt szempillái -16- remegtek, mintha könnyeket rejtegettek volna maguk mögött. Vékony fehér kezét rátette a Péter herceg karjára és a vékony fehér kéz úgy szorította át a herceg karját, mint egy vasgyűrü.

– Hát te is azt hiszed, – mondta reszketve – hogy nekem jó itt? Ridegnek lenni? Kéréseket megtagadni? Nem szeretnék én is jobban elmenni a ligur tengerpartra egy villába a hegyoldalon, lejárni a tengerhez és egész nap nézni, amint a gyerekeim játszanak a homokban?

Péter herceg megdöbbenve hallgatott. Soha ilyen lázas szavakat senki a királytól még nem hallott, soha senki nem is sejtette, hogy a király nem élvezi az uralkodást, hanem szenved tőle. De akkor miért…? De akkor hogyan…? Száz kérdés rajzott fel az elméjében; és még mielőtt végiggondolhatta volna őket, már meg is kapta rájuk a választ.

A király néhány heves lélegzetet vett, azután felemelte kipirult fejét, és lesütött szeme most egyszerre felnyílott.

– De bennünket – mondta hangosan – Isten rendelt arra a helyre, amelyen vagyunk.

Aranybarna, nagy, bús szeme mélyén fényesen világító lángolás gyulladt ki.

– Amit cselekszünk, – mondta csendes áhítattal – azt Isten akaratából tesszük. -17-

Egy rajongó mozdulattal kitárta a karját, mintha mondani akart volna még valamit. De nem szólt. A karját lassan, szinte szégyenkezve leeresztette, a pirosság eltűnt az arcáról; az arca az a fáradt viaszk-arc lett, amely a vacsoránál volt; szempillái fáradtan készültek leereszkedni és aranybarna szemében kis szikrákká sziporkázott szét a rajongó, világító tűz. Úgy látszott, szégyenkezve és fáradtan egészen elhallgat; úgy látszott, szótlanul megfordul és kimegy; már indult kifelé, de az utolsó másodpercben még visszafordult, hogy egyetlen sötét szóval befejezze a mondanivalóját.

– És aki a helyét elhagyja, – mondta mozdulatlanul, halkan és komoran – az Isten ellen vétkezik.

Azután megfordult és kiment. Péter herceg megdöbbenve bámult utána és minden lélekjelenlétére és minden energiájára szüksége volt, hogy meg tudjon mozdulni és hogy a pálmadíszes fülkét rögtön utána elhagyja. A társaságnak odakint felesleges rögtön megtudnia, mi volt a beszélgetésük eredménye.

Kiment a terembe, elvegyült az emberek közé, nézte a királyt, akinek a sápadt arcáról ismét nem lehetett semmiféle indulatot leolvasni, és igyekezett elfogulatlanul és nyugodtan beszélgetni azokkal, akik elébe akadtak. De a lelke meg volt zavarva és fel volt -18- zaklatva. Hát ez is lehetséges? Hát van ember még, aki ezt a primitív istenhitet hordozza magában? És nem azért hordja, hogy másokra hasson vele, hanem féltetten, szégyenletten és titokban minden bajának ez a megnyugvása és minden cselekedetének ez a magyarázata. Hiszen az ilyen ember nem is lehet igazi bizalommal az olyan fajtájú ember iránt, mint ő, aki szabad minden lelki babonától és aki felemelt fejjel néz szembe az univerzum minden titkával. Nézte a királyt: a sápadt arca megint fáradt és mozdulatlan. Sápadt és fáradt zsarnok – gondolta – és Isten van vele. Megborzongott és nyugtalanságot és aggodalmat érzett.

Tizenegy óra elmult és ő bizonytalanul és tétovázva járt ide-oda a termekben. Annie most már várja. Várja; de ő nem tudta magát elszánni az indulásra. Nem tudott elszakadni ettől a környezettől, amelyet unt és gyűlölt; és egy-egy téveteg és bizonytalan gondolat, amelyet jóformán megszületni sem engedett, verejtékessé tette a homlokát.

Elmult negyedtizenkettő. Azután féltizenkettő és háromnegyedtizenkettő. A Péter herceg nyugtalansága egyre nagyobb lett, a szíve rémülten vert és időről időre fel kellett emelnie a kezét, hogy letörölje verejtékező homlokát. Mielőtt az óra azonban -19- tizenkettőt ütött volna, a termekben különös mozgás támadt. Péter herceg egy fiatal tiszttől megkérdezte a mozgás okát. A fiatal tiszt feszesen, de mosolyogva válaszolt:

Péter herceg még mindig nem értette. A fiatal tiszt erre elmondta, hogy Maxwell őrnagy Afrikából hozott volt egy fiatal, nőstény orangutangot. A nagy majom, amely imádja az őrnagyot, többet tud, mint minden híressé vált társa, amely eddig Európában szerepelt. Az urak az egyetemről napok óta tanulmányozzák és azt állítják, hogy Lady szenzáció az állatpszichológia területén. Lady egyébként napok óta velünk eszik a tiszti étkezőben. A fenség siessen, ha a bemutatást látni akarja.

Péter herceg a játékszoba felé tartott, ahol a bemutatásnak meg kellett történnie, még idejekorán ért oda és tanuja lett a következő jelenetnek.

A játékszoba baloldali részén egy fényes társaság állott: a király és kísérete, hercegek, főpapok, tábornokok, admirálisok és miniszterek. A király éppen a jobboldali ajtó felé fordult: érdeklődve tett egy lépést -20- előre; a kíséret pedig visszahúzódott, hogy a király érdeklődését ne zavarja. A király így egy nagy félkör közepén egyedül állott. A jobboldali ajtón pedig, amely felé arccal fordult, belépett egy fantasztikus és csodálatos pár: Maxwell őrnagy és Lady.

Ladyt háremhölgynek öltöztették fel: piros selyemmellénybe, piros selyembugyogóba és cifra papucsba. A fejére keleti fejdíszt raktak, a jobb kezébe legyezőt. A balkarját bedugta a Maxwell őrnagy karja alá; és apró lépésekkel így jött vele a szoba közepéig.

A szoba közepén, pár lépésre a király előtt Maxwell őrnagy megállott és mosolyogva mondta:

Lady erre hátravonta a ballábát és meghajtotta a fejét. Mélyen bókolt, mint az udvarnál szokás. A kíséretben egy két halk nevetés hangzott fel. De a király még nem nevetett, és így a nevetések mögötte is elhallgattak. A király hallgatott és csodálkozó, szinte bús és megdöbbent tekintettel nézte Ladyt.

Lady a mély bókolás alatt kivonta a karját a Maxwell őrnagy karjából. A bókolás után pedig kiegyenesedett és három lépést tett előre a király felé. Mikor ott volt -21- egészen előtte, akkor felemelte a jobbkezét és barátságos, megszokott, széles mozdulattal kézszorítással nyujtotta feléje.

A Lady szőrös és nagy keze kézszorításra emelkedett és azután úgy maradt a levegőben egy–két–három–négy–öt hosszú másodpercig. Az ötödik másodperc eltelte után Maxwell őrnagy gyorsan odaugrott Ladyhez és megparancsolta neki, hogy eressze le a kezét; de ekkorra nyilvánvalóvá lett, hogy a király öt másodpercig kínos helyzetben volt. A szeme ijedten, nagyranyílt volt; a szája körül különös, tehetetlen vonás keletkezett. Nem volt hozzászokva, hogy kezet nyujtsanak neki; a majomkéz, amely bátor mozdulattal nyúlt feléje, egy kis borzongással is töltötte el; sem arra nem tudta volt elszánni magát, hogy megszorítsa a feléje nyujtott kezet, sem arra, hogy elutasítsa. Az egyik mozdulatot lealacsonyítónak érezte, a másikat nevetségesnek. Igy történt, hogy a király zavarba jött a majom előtt. És hogy öt másodpercnyi kínos helyzet támadt, amely csak akkor ért véget, amikor Maxwell őrnagy közbelépett és Lady hozzáfogott egyéb produkcióihoz.

Péter herceg azonban ezekre a produkciókra már nem volt kíváncsi. Amikor ezek a produkciók kezdődtek, ő sarkon fordult és elment. Átsietett a termeken, lement a lépcsőn és beült a kocsijába. -22-

A város templomtornyaiban tizenkettőt ütöttek az órák, vele repült a kocsi az Annie lakása felé és ő boldog nagy lélegzettel szítta be a hűvös éjszaka levegőjét. Szabad volt a melle és a szíve és a feje; és úgy érezte, hogy a lelke tele van nevetéssel. Ugy érezte, hogy hangosan nevetnie kell az örömtől; és ki kell nevetnie az elmult órája minden ijedt gondolatát; és hangosan kacagnia kell azokon a babonákon, amelyek szabad lelkét egy rossz órára borússá tették és megzavarták.

A kocsi megállott, Péter herceg kiszökött belőle és három fokot ugrott át egyszerre, amint felrohant a lépcsőn. Az előszobában azonban meglepetve állott meg. Az előszobában ugyanis rendesen, csinosan, feszesen egy fiatalember ült. A kis bajuszáról a herceg azt következtette, hogy elmult húsz éves, de az arca rózsás volt, mint egy gyereké és a magassága akkora, mint egy alacsony tizenhat éves fiué. A széken úgy ült, mint a rendes gyerekek az iskolában, a térdére ráfektette két apró kezét; amikor azonban a herceg belépett és csodálkozó pillantást vetett rá, akkor felugrott, kihúzta magát és katonásan jelentkezett. -23-

A herceg még mindig értelmetlenül nézett le a rózsás arcú, szőke bajuszos kis fiura; ekkor azonban kinyílt egy ajtó és az ajtóban megjelent az Annie csillogó, de borzas és álmos szőke feje. Annie az első másodpercben észre sem vette, mi történt, csak azután látta meg, hogy az óriási herceg előtt feszesen ott állt a kis szőke fiu és hogy a herceg kérdő tekintettel néz őrá. Ekkor nevetni kezdett:

– Ah, – mondta – igen: Félixke. Félixkének én mondtam, hogy várjon. Csak jőjjön be fenség, – majd elmondom.

A herceg bement a szobába. Hallgatott és az arcán a kedvetlenségnek egy árnyéka suhant végig. Annie észrevette és ő szólalt meg elsőnek:

– Egy cseppet se voltam ám álmos – mondta mosolyogva. – El akartam aludni, hogy magáról álmodjam. És magáról álmodtam.

Puha kezét lassan beletette a herceg kezébe. A herceg kedvetlensége gyorsan eltűnt; a puha kis kézből nagy melegség áradt át a testébe. Csendesen magához húzta az asszonyt. Annie hozzásimult, a mellére hajtotta a fejét és gyöngéden megkérdezte:

Annie az összecsapott két kezével mozdulatlanul megállott és kék szeme nagyra nyílt. Péter herceg gyönyörködött a zavarodottságában és az aggodalmában.

– Ugy, – felelte a herceg boldogan és büszkén – hogy nem törődöm többé az engedelmével. Amit elvehetne tőlem: magam adok oda neki mindent, – címet, rangot, hatalmat, vállrojtot – mindent odaadok és téged választalak helyette.

– No… Annie, – mondta meghatva – szerelmem, kislányom, nem kell elérzékenyülni. Nem is olyan nagy dolog, ne hidd, hogy olyan nagy dolog, nem értékek azok, -25- amiket odaadok, – boldog vagyok, hogy kiszabadulok. – Óh, szabadnak lenni, embernek lenni, embernek lenni, – örülj te is, ne lássam a könnyeket, ne sírj, ne sírj, nem akarom, hogy sírj…

A tiltakozás azonban hiábavaló volt. Az Annie kék szeméből megeredtek a könnyek. Ült a herceg ölében, az egész testét rázta a zokogás, néha hozzáfogott, hogy mond valamit, de csak egy-egy eltördelt, gügyögő szó jött ki az ajkán, odadőlt a herceg mellére és a nehéz könnycseppek, amelyek a szeméből hullottak, egymásután peregtek le a herceg kék uniformisán.

A herceg engedte, hogy kisírja magát. Egyik karjával átkarolta sírásban remegő édes testét, a másik kezével csendesen simogatta dús szőke haját.

– Hát eljössz-e hozzám így is? – kérdezte azután halkan. Választhatsz, hogy mi akarsz lenni; Durandné, vagy Mayerné, vagy Smithné. Ezek között a nevek között válogathatok. És eldöntheted, hogy mi legyen a férjed: magánzó, vagy egy kis kereskedelmi hajó kapitánya. Más rangot nem kaphatsz. Eljössz-e így is hozzám? Szeretsz-e így is?

Annie felnézett rá. A zokogása még nem állott el egészen. Még lélegzet után kapkodva szorította a szívére a kezét és szakadozottan lihegve és magánkívül tördelte: -26-

Akkor gyors mozdulattal lecsúszott az öléből, térdreesett előtte, megcsókolta a kezét és mámorosan és áhítattal nézett fel rá.

A herceg kényszerítette rá, hogy álljon fel, maga mellé ültette és boldogan beszélgetni kezdett vele a jövendőről.

– Válassz nevet, – mondta neki – mert holnap már visszaadom nekik a régi nevemet.

Jókedvüen és nevetve válogattak nevet és végre megállapodtak abban, hogy a herceg a birtoka után a Thurn nevet fogja felvenni.

– Most válassz foglalkozást – mondta a herceg. Az leszek, amit akarsz. Legyek színigazgató? Nyissak neked színházat? Lépjek fel magam is hőstenornak? Uzsorás leszek, ha akarod.

A herceg számára kínálkozó foglalkozásokon is sokat nevettek, de azután a herceg komolyan mondta:

– Én dolgozni akarok. Nem akarok sétáló léha és szánalmas declassé lenni. Nem is tudnék. A szabadság nekem úgy ér valamit, ha dolgozhatom. Én termékeny munkát akarok végezni. -27-

Az Annie szőke feje hevesen bólogatva intett három igent egymásután. A herceg megfogta finom és gödrös állát:

– Akarsz-e velem elindulni a szép nagy világba? A hajómon, amelyet magam vezetek és amelynek te leszel az úrnője.

– Azon. De a nevét megváltoztatom és a hajót átalakíttatom. Az őseimet visszaadom nekik; nincs többé ősöm; és gyűlölöm még a gondolatát is annak, hogy egy ilyen nemes, szép és erős építmény meddő luxushajó legyen. Gépeket akarok rajta szállítani, olyan vidékre, ahol a legnagyobb áldás a gép. Vagy olajat, dongát, cukrot, – akármit…

– A hajómnak is te adj új nevet – mondta csendesen. Valami szép és vidám nevet. A hajóm legyen az öröm hajója. A vidámság hajója. A boldogság hajója.

Annienak erre ismét jó kedve támadt és villámgyorsan egy csomó csengő és nagyhangzású nevet ajánlott a hercegnek.

– Nem, – mondta mosolyogva és gondolkozva a herceg – valami vidámabbat. Valamit… valamit… tudod mit?… a legkedvesebb szerepedet, – melyik volt az? -28-

– Talán ezt. Ez például egészen jó volna. De inkább mást… gondolkozzunk csak… miben láttalak először… A cornevillei harangokban.

– Serpolette – mondta boldogan a herceg. Sohasem felejtem el, amikor kurta szoknyádban kijöttél a színpadra. – Serpolette! Serpolette!

Megállapodtak benne, hogy a hajónak Serpolette lesz az új neve. Azután boldogan beszélgettek még a jövendőről és azután, mikor Annie elfáradt és álmosodni kezdett, a herceg felállt és menni készült. Vette a köpönyegét, de közben megállott:

– Jaj Istenem, – kiáltotta Annie – Félixke… hisz az szegény azóta elaludt ott.

Kinyitotta az előszoba ajtaját. De Félixke nem aludt. Rózsásan, nyugodtan, egyenesen ült a székén, pontosan a térdére rakott kézzel, és az ajtónyílásra feszesen felállott.

– Hát ki ez a Félixke? – kérdezte a herceg. – Mit tud? Honnan jön? Csak nem volt katona?… katonásan jelentkezik… -29- de ezzel a termettel legfeljebb a klarinétot fujhatta a bandában.

Annie lázasan keresgélt az asztalon valamit. Végre megtalálta, amit keresett.

Egy papirlapot tett a herceg elé. A papirlapon egy százfrankos bankjegy tökéletes rajza volt látható.

– Úgy-e hogy tökéletes – szólt Annie. És ezt itt csinálta előttem egy óra alatt. Mert én kíváncsi voltam rá, hogy hogyan csinálja.

– No gazságnak éppen nem lehet mondani. De most tudom legalább, hol tanulta meg ezt a katonás jelentkezést.

– A börtönben tanulta meg szegény – mondta Annie felháborodva. – Szegény fiu! Hát be kell csukni az ilyent?! – Ilyen tehetség! – Taníttatni kellene. – Mit csináljon, -30- ha éhezett. – Egy ilyen jó kis fiu, mink mindig együtt játszottunk, az ő apja suszter volt a nagy Polarics-házban, az enyém házmester. Hát ő is több akart lenni, mint az apja. De nem iskolázhatott. És most éhesen jött fel ide énhozzám… gyalog jön egy hete… seholsem akarják befogadni… én adtam neki enni…

– Igen, – mondta – igaz: ezek a bűnök a társadalom bűnei. Egész társadalmunk a tehetségek esztelen elpazarlására van berendezve. Ezt a fiatalembert a te kegyelmedből majd megmentjük valahogyan.

– Hm… nekem szükségem lesz valami titkárfélére… diktálni akarok neki egy nagyobb munkát… ha egyelőre vállalkoznék arra, hogy eljön velünk?

Annie tapsolt örömében, odaszaladt az ajtóhoz és közölte Félixkével, hogy eljön velük egy világkörüli, nagyszerű hajóútra. Azután elküldte Félixkét. A herceg ekkor halkan megkérdezte, nem volna-e Félixkének haladéktalanul valami pénzbeli támogatásra szüksége.

Az arca ragyogott a jóságtól. Félixkét így tehát elküldték, a herceg hosszan és melegen elbúcsuzott Annietól, aztán indult hazafelé.

Ez volt az utolsó nap, amelyet Péter herceg nevének, címének és rangjának birtokában töltött. Másnap letette nevét, címét és rangját, és megkezdődött számára a szabad élet.

II.

A Serpolette kivilágítva és felvirágozva állott a kikötőben. A leszálló estében a fénylő hajó egyre jobban ragyogott és a feltámadó parti szellő átvitte a szomszéd hajókra annak a virágtömegnek az illatát, amellyel a fedélzetet megrakták. Péter herceg a fedélzeten állott és úgy élvezte a hajója szépségét, mintha nem rajta állna, hanem távoli nézője lenne.

A sötétség még nem szállott le egészen, amikor a partról csónak indult el a Serpolette felé. Péter herceg kételkedve nézte, de a csónak valóban egyenesen a Serpolettenek tartott. Nemsokára meg is állott mellette; és nemsokára a Serpolette fedélzetén volt a látogató is, akit hozott: egy őszszakállú szemüveges úr.

Georgios volt, a király kabinetirodájának a főnöke. Péter herceg gyorsan feltámadt gyanakvással és ellenszenvvel ment elébe. -33- Mit akar ez itt? Mit akarnak még mindig tőle?

Georgios mélyen meghajolt. A herceg a kezét nyujtotta neki. Georgios száraz és csontos keze átfogta a herceg meleg és puha kezét és egy másodperccel tovább tartotta átfogva, mint kellett volna. A hercegben bizonytalan rossz érzés támadt.

– Fenség, – mondta Georgios – szabad-e fenségedtől itt egy rövid kihallgatást…

– Kérem excellenciádat, – felelte a herceg – nem: fenség. Az én nevem Thurn Péter és nem vagyok más, mint ennek a hajónak…

Két hosszú karját felemelte és száraz, csontos kezével elvető mozdulatot tett. Két száraz kezének ez a mozdulata minden ügyet olyan tökéletesen intézett el, olyan felülről és olyan hozzáférhetetlenül, hogy utána megszólalásnak sem volt többé helye. A herceg ismerte ezt a mozdulatot; ismerte a Georgios vékony ajkának az összeszorulását, amely egyenes vonalú szakállát előre emelte, mint egy fehér lapátot; ismerte a fejének a professzoros hátravetését, amelytől a szemüvege megcsillant, mintha egy haragos szem szórna mögötte villámokat, – mindezt ismerte és gyűlölte, megértette, hogy Georgios számára ő most is herceg, a királyi ház -34- tagja, csak éppen eltévedt és bűnben levő tagja, – megértette, nem tiltakozott a megszólítás ellen, de tompa harag támadt fel a szívében ez ellen az ember ellen, akivel az életének minden nehéz órájában eddig szemben állott.

Helyet kínált neki és Georgios a fényben úszó és illatos fedélzeten elmondta miért jött.

Hallotta, hogy a hajó átalakításával már elkészültek és hogy a Serpolette holnap reggel elindul. A belső tenger kikötőit keresi fel és megrakodik kereskedelmi cikkekkel… cukorral…? olajjal…?

Úgy? – tehát gépekkel. – Neki ő felségével ma volt még egy utolsó megbeszélése és az ő előterjesztésére őfelsége kegyes volt őt egy neki nagyon kellemes megbizatással kitüntetni. Sietve jött, hogy a Serpolettet még itt találja.

A megbízatás…? Hm. – A befejezett dolgokkal szemben semmi egyebet nem lehet tenni, minthogy az ember tudomásul veszi őket. Igy azt, hogy a herceg házasságot kötött választottjával… úgyebár pár nappal ezelőtt…

– Igen, ezt tudomásul kell venni. Ha egyszer a herceg akarata ilyen erős volt és szerelme ilyen nagy áldozatokra kész…

Ah igen, ez felfogás dolga. Fiatal szerelemnek semmi sem sok, és a herceghez illik olyan nagylelkűnek lenni, hogy még azt sem akarja elismerni, hogy nagylelkű volt. De hiszen ez nem is tartozik ide. Ami fontos, az ez: őfelsége változatlan rokoni szeretetet érez a herceg iránt, a cselekedetét ma már enyhébben ítéli meg, mint egy hónappal ezelőtt és nem látja lehetetlennek, hogy idővel a herceg helyzetét valahogyan rendezni lehet.

A herceg közbe akart szólni, de Georgios egy mozdulattal elhallgattatta. Bocsánatot kér. Kegyeskedjék őfensége őt végighallgatni. Most ezekről a tervekről, erről a közeli vagy távoli jövőről, ezekről a lehetőségekről beszélgetni felesleges és… és talán kínos is volna. Jó. De ki tudja: nemsokára… vagy talán sokára, eljön az idő, amikor kívánatos lesz, igen, talán a hercegnek lesz kívánatos ezeket a lehetőségeket szemügyre venni és ezekről a lehetőségekről beszélgetni. Ebből a szempontból viszont egy másik dolog kívánatos: az, hogy a herceg ne vigye végbe eredeti szándékát, ne induljon el távoli világrészek felé, általában ne csináljon dilletáns kereskedőhajót a hajójából, ne foglalkozzék -36- olyan dolgokkal, amelyekkel foglalkoznia úgyis felesleges, hanem maradjon itthon; ha úgy tetszik járja be a hazai tengereket, Istenem, tegyen esetleg egy nagyobb kirándulást Afrikába, Ázsiába, de élje azt az életet, amely őt megilleti és tegye lehetővé, hogy ha egyszer úgy fordulnak a dolgok, akkor ezt a beszélgetést úgyszólván azonnal folytatni lehessen, mihelyt megszületett az az elhatározás, hogy a beszélgetést igenis folytatni kell.

Georgios befejezte az előadását. Egy meghajlással jelezte, hogy nincs több mondanivalója. A herceg előrehajolva ült és megfeszített, haragos figyelemmel hallgatta. Mit akarnak ezek tőle? Mi a szándékuk azzal, amit akarnak? Mikor végre hallotta, mit kívánnak tőle, akkor a haragos feszült figyelme megereszkedett; előrehajtott fejét lassan felemelte és hatalmas melle megduzzadt a büszke örömtől és a diadalmas felsőbbség érzésétől. Most már nemcsak azt tudta, mit akarnak tőle, hanem azt is megértette, mi a szándékuk azzal, amit tőle akarnak. Belelátott a fonnyadt szívükbe.

– Köszönöm excellenciádnak, – mondta nyugodtan, csendes mosolygással, felülről lefelé – köszönöm excellenciádnak a szíves fáradozását. De tartok tőle, hogy azokat a kívánságokat, amelyeket szíves volt velem közölni, nem teljesíthetem. -37-

Georgios felemelte a fejét. A szemüvege megvillant, mintha egy haragos szem szórna mögötte sugarat.

– Igen. Én először is lehetetlennek tartom a magam számára, hogy én holmi jó viselkedéssel rászolgáljak egy bocsánatra, amelyre igényt egyáltalában nem tartottam és amely, ha mégis meg akarnám szerezni, természetesen egyre drágább lenne. Ugy értem, hogy ha ezt az első részletfizetést teljesíteném, legközelebb a függetlenségemnek egy új darabját kellene odaadnom… egyszóval rútabb és szégyenletesebb függésbe kerülnék, mint amilyenben valaha voltam.

Georgios száraz ujjai idegesen táncoltak csontos térdén. A herceg titkos és boldog nevetéssel nézett le ezekre a táncoló, száraz ujjakra. Belelátok – gondolta – a fonnyadt szívetekbe. Megvárta, amíg Georgios rövid habozás után megszólal és azt mondja, hogy a herceg csak azokkal a köteleségekkel szemben kerülne ismét függő viszonyba, amely kötelességei önmagával szemben vannak meg, azután közbeszólt.

– De hiszen nem is ez a fontos – mondta. A fontos az, hogy én dolgozni akarok és nekem dolgoznom kell. Dolgozni akarok, mert boldogtalan lennék munkanélkül és dolgoznom -38- kell, mert munka nélkül nem szabad az ember.

– Az az élet, amelyet excellenciád nekem javasol, a belső békétlenséghez és csendes lezülléshez vezet.

– Én pedig békében akarok élni magammal; nem akarom, hogy fanyarság és unalom megmérgezze a házasságomat és…

– És amit önök talán éppen meg akarnak gátolni: én példát akarok adni az emberiségnek arra, hogy valakiből, aki otthagyta az önök világát, igenis lehet szabad, munkás, elégedett és hasznos ember.

Georgios tiltakozott. Hogyan tételezheti fel a herceg, hogy ők ezt meg akarnák gátolni? Mi okuk volna nekik arra, hogy ezt meggátolják? Péter herceg csendes mosolygással nézett le rá. Hát még mindig nem látja ez az ember, hogy ő belelát a fonnyadt szívébe?

– Az, – mondta nyugodtan, komolyan és őszintén – hogy ez a próbatétel az egész emberiség ügye; és az, hogy ha én most győzök, örökre elveszíti az értelmét az, hogy királyok és hercegek vannak a világon. -39-

A herceget ingerelte az a borongó jóindulat, amelyet a Georgios hangja mutatott. Közbevágott:

– Legyen nyugodt excellenciád, győzni fogok. És a hajóm sem lesz dilettáns kereskedőhajó. Mert én egy más példát is adok a világnak: az utolsó matrózom is társam lesz a vállalkozásomban és a Serpolette-en úgy fognak dolgozni, mint semmi más hajóján a világnak.

– Az alkalmazottait – kérdezte halkan – csakugyan társul veszi fenséged?

– És nem gondolja fenséged, hogy ezzel valóban egészen dilettantizmussá teszi azt, amihez hozzáfogott? Igazi kereskedők és igazi hajóskapitányok nem így csinálják a dolgot.

– Éppen ez az, – felelte büszkén a herceg – amiben én más kereskedőktől és más hajóskapitányoktól különbözöm. Excellenciád elfelejti, hogy minden, amit én cselekszem, próbatétel az egész emberiség számára. Éppen ezért én, remélem, más meglepetésekkel is szolgálok még azok számára, -40- akik tétlenségben és élvezetekben elzüllő declassénak szeretnének látni.

– De azt hiszem, – mondta hevesen, – hogy mindezekben a dolgokban mi teljességgel nem tudjuk egymást megérteni.

Indulni készült. Habozott. Vékony ajkát összeszorította; négyszögletű szakálla, mint egy fehér lapát emelkedett előre; az orrán át hallhatóan bocsátotta ki a levegőt és a fejét csendesen rázogatta. Péter herceg gyönyörködött a zavarában és a tehetetlenségében. Mit fog vajjon még mondani?

– Szabad-e megkérdeznem, – kérdezte végre Georgios – kit visz magával fenséged azok közül, akiket én is ismerek?

– Azután Szedlákot. Nekem nem lesz rá szükségem többé; de velem akart jönni: hát a feleségemet fogja kiszolgálni.

– Szedlák. – Hm! – Szedlák. – Az egyik fia egyetemi tanár, a másik ezredes. Miért akar Szedlák fenségeddel menni?

– Gondolom szeretetből és hűségből – felelte a herceg ingerülten. – Igazán -41- kíváncsi vagyok, mi más okot tud excellenciád kigondolni?

– Ridarsky – felelte ingerülten a herceg. Ő lesz a Serpolette első tisztje.

– Ridarsky, – mérlegelte halkan ezt a nevet – Ridarsky… Látja fenséged, Ridarskynak egy-két hónap mulva le kellett volna tennie a tiszti rangját, mert az adósságai…

– Kérem excellenciádat, – mondta hidegen – ne folytassa. Nem akarok a barátaimról rágalmakat hallani.

Georgios összeszorította az ajkát; az orrán hallhatóan szítta be a levegőt és pedig ezúttal olyan hangosan és olyan hosszan, hogy szinte sóhajtásnak hangzott, tehetetlenül állt még egy ideig, de a herceg nem szólt hozzá és így búcsuzni kezdett. A herceg elvágta a hosszú búcsuzkodást azzal, hogy hidegen kezet nyujtott neki.

Georgios azonban ekkor megragadta a herceg kezét. Mind a két száraz és csontos keze ráfonódott a herceg kezére. Az ajka reszketett. A herceg szótlanul és kínosan várt.

– Hercegem, – szólalt meg végre remegő -42- hangon – ne bízzék az emberekben és…

A Georgios két keze egy másodpercig a levegőben maradt, azután bénán lehullott.

Meghajolt és elment. A herceg megkönnyebbülten és diadalmasan nézett utána.

Nemsokára el is felejtette, hogy itt járt. Jelezték az Annie csónakját és a herceg sietett a felesége fogadására. Annie nagy szemmel ült a csónakban és izgatottan és kíváncsian nézte a kivilágított hajót. Mellette Félixke húzódott meg; a kivilágított hajó látványa nagyon hatott rá is, ezért nem ült olyan feszesen, mint máskor, de a két kezét annál pontosabban helyezte el a két térdén.

A csónak megállott. Annie fellépett a hajó lépcsőjére. Ridarsky, akit a herceg a csónakkal elébe küldött, megfogta a karját, hogy támogassa. Annie azonban mind a két kezével a herceg felé nyúlt, aki a lépcsőn állott, felszökött melléje, a mellére vetette magát és mámorosan ajkon csókolta. A herceg megindultan fogadta ezt a csókot, de Anniet mégis gyöngéden lefejtette magáról. Megcsókolta a kezét. -43-

Annie felemelte finom kis orrát a levegőbe és mosolyogva vizsgálta a feléje ömlő illatokat:

– Mert az esküvőnk olyan virágtalan volt, most kárpótolni akartalak érte. – És ez a Serpolette üdvözlete az úrnője számára. A matrózok hangos hurrával és sipkalengetéssel akartak üdvözölni, de én azt akartam, hogy csendes virágos ágakkal üdvözöljenek. Igy szebb.

– A lapok megírták volna: a matrózok háromszoros hurrával és sipkalengetéssel üdvözölték a hajó úrnőjét.

– A lapoknak – mondta – ezentúl jó ideig nem fogunk semmiféle anyaggal szolgálni.

Annie jókedvüen vállat vont, azután sürgetve kérte a herceget, hogy mutassa meg neki az egész hajót. A herceg boldogan indult el vele a szemlére, amelyet ő akart javasolni. Előbb a fedélzetet nézték meg. Annienak a fedélzet nagyon tetszett.

– Itt fogok sétálni – mondta. – Ide egy sátrat állítunk majd, hogy le ne süljek a napon. Itt énekelni is fogok… az nem zavarja a kormányost úgy-e?

A herceg megnyugtatta, hogy nem zavarja. Annie azután folytatta a szemléjét; minden részlet érdekelte.

– A hajó nem nagyon gyors – felelte a herceg. Tizennégy csomónál többet sohasem fogunk tenni.

A herceg elmondta, hogy a tengeri hajók gyorsaságát egy különös készülékkel mérik meg, amely készüléken csomók jelzik a tengeri mértföldeket. Annie látni akarta a készüléket. A herceg megmutatta és próbálta elmagyarázni. De Annie szórakozott volt és a magyarázat nehezen ment. -45-

Karonfogta a herceget és bágyadtan hozzádőlt. Most megnéztek még egyet-mást, Annie kedvesen köszönt jó estét a matrózoknak, akikkel találkoztak, megbámulta a nagy mimóza-ágakat, amelyekkel az árboc körül volt fonva, de azután megelégelte a szemlét és a lakásukat kívánta látni.

A herceg megsimogatta az arcát, azután vacsorához ültek. A vacsorához megjelent Ridarsky is.

– Ridarsky – mondta a herceg – velünk fog enni. Remélem a társasága kellemes lesz neked is.

A herceg csodálkozó pillantást vetett rá, de Annie többet nem foglalkozott ezzel az ügygyel. Leültek a vacsorához.

– Nézd, – mondta azután a herceg – az öreg Szedlák. Ő fog téged kiszolgálni. -46-

Szedlák megjelent az ajtóban az első fogással. Tisztára borotváltan, szótlanul és komolyan állott, letette a tálat és mélyen meghajolt. Annie mosolyogva intett feléje:

Kezet nyujtott neki. Szedlák még mélyebbre hajolt, hogy kezet csókoljon, de Annie nem engedte. Szedlák erre ismét felvette a tálat és megkezdte a kiszolgálását.

Annie a vacsoránál ismét jókedvű volt és élénk lett, sokat nevetett és nagy érdeklődéssel kérdezősködött a hajó életéről. Amikor meghallotta, hogy kint az oceánon két hétig nem érnek szárazföldet, mosolyogva elgondolkozott.

– Ez voltaképen igazságtalanság – mondta őszintén. – Hogy csak a kapitánynak legyen itt a felesége. Mindenkinek el kellene hoznia magával a feleségét.

– Magának is – szólt hozzá hirtelen -47- Annie. – Hogy éljen szépen rendben a feleségével.

Annie csodálkozva és elgondolkozva rázogatta a fejét. A vacsorának azután vége lett. Felmentek a fedélzetre, Annie is rágyujtott egy cigarettára, azután Félixkét hivatta.

Félixke eddig ide-oda futkosott a hajón. Mindent megnézett, minden ajtót felnyitott, minden nyílásba beleszaglászott és másfél óra nem volt neki elég arra, hogy befejezze ezt a szemlét. Most futva érkezett Annie elé.

– Te, Félixke, – mondta neki Annie – képzeld, két hétig leszünk az oceánon és azalatt én leszek az egyetlen asszony a hajón.

Félixke csendesen felpislogott a hercegre, azután csendesen mondta, hogy az egyetlen asszony, aki a hajón lesz, legalább annál szebb. Annie arcul legyintette:

– Azt elhiszem – mondta nevetve. – Te! – emlékszel rá, mikor a Polarics-házban ott lakott a cigány Rózsi és mind őt akarták, és a Valencsik-fiu meg a Breitner pék késsel ölték egymást érte.

– Dehogy nem, te vízihólyag! nem emlékszel? – az a nagy, vörösképű, aki az ujját vágta le, hogy ne legyen katona. -48-

Hosszú vitába fogtak erről a kérdésről. Annie végre meglökte Félixkét.

Félixke elment vacsorázni, gyorsan megvacsorázott és vacsora után fáradhatatlanul újra ide-oda cikázott a hajón. Annie egy ideig ült még a fedélzeten, azután bágyadtan a herceghez dőlt és aludni kívánt.

Lementek az illatos fedélzetről az illatos hálószobába. A herceg magához ölelte Anniet Ekkor egy másodpercre eszébe jutott a Georgios látogatása.

El akarta mondani Annienak a látogatás történetét, de megcsókolta az Annie szomjas és édes ajkát és erre újra megfeledkezett az egészről. Fent eloltották az ünnepi fényeket, a fedélzet lassan elsötétedett, a virágok fonnyadva ontották az illatukat és a hajóra leszállt a csendes éjszaka.

III.

Másnap reggel a hajón mindenki korán ébredt és jókedvüen kelt fel. A tenger nyugtalan volt és a Serpolette horgonyláncai hevesen nyögtek, de a hajón mindenki örült annak, hogy egy óra mulva jön az indulás. A herceg derülten adta ki az utolsó parancsokat, Annie rózsás arccal és mosolyogva szítta be a tenger üde és sós levegőjét, Ridarsky gúnyos megjegyzéseket tett azokra a hadihajókra, amelyeket itthagynak a kikötőben, és Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a hajón.

Monseigneurt hozta be. Az orosz agár tisztán, fehéren és karcsun állott mellette, finom fejét nyugodtan tartotta oda a herceg simogatásának és nem mozdult el mellőle. -50-

A herceg levette a kezét az agár fejéről. Monseigneur aranysárga szemét felemelte az urára, azután lassan odaindult Anniehoz. Annie az ölébe vette a fejét és végigsimogatta tiszta fehér bundáját.

– Monseigneur, – mondta neki duruzsolva – te leszel az én egyetlen barátom az úton.

Ridarsky, aki mellette ült az asztalnál, ekkor előrehajolt egy kicsit. Annie ránézett és legyintett egyet:

A herceg nevetett, Ridarsky hideg szemmel nézett rá. Annie reggelit adott Monseigneurnek és hamarosan megnyerte a teljes bizalmát. Reggeli után már együtt mentek fel a fedélzetre sétálni. Reggeli után a herceg is felment a fedélzetre és összegyüjttette a legénységet.

– Matrózok, – mondta nekik nyugodtan – a Serpolette pár perc mulva felszedi a horgonyát és elindul egy hosszú útra. Előbb olasz kikötőkbe megyünk, azután át az oceánon Délamerikába. Attól a perctől fogva, hogy a Serpolette erre az útra elindul, átalakul kereskedőhajóvá. Nagy útja: -51- kereskedelmi vállalkozás. Ebben a vállalkozásban titeket én társammá fogadlak. Ez úgy értendő, hogy a vállalkozás nyereségéből mindenki fizetése arányában részesül, – én is csak annak a fizetésnek az arányában, amelyet magamnak kiszabtam és amelyet kereskedelmi hajók kapitányai kapni szoktak. A Serpolettenek tehát úgy szólván, ti is tulajdonosai vagytok, – természetes, hogy úgy fogtok dolgozni, mint aki magának dolgozik.

A legénység lelkes és zengő hurrázással fogadta ezt a közlést. A herceg boldogan nézett végig a mosolygó és lelkes arcokon, aztán csendet intett:

– Még egyet. Válasszatok két bizalmi embert, akik megnézik majd a könyveket… nem akarlak benneteket aranyhegyekkel kecsegtetni, de a számításaim alapján annyit mondhatok, hogy a fizetésének legalább a kétszeresét kapja majd mindenki.

Ujabb hurrázás, amelynek nem akart vége szakadni. A herceg végre barátságosan elkergette őket: menjenek, válasszák meg a két bizalmi embert. Elkergette őket és tiszta és édes örömmel nézett utánuk. De hirtelen oldalra fordult. A baloldalán ott állott Ridarsky. Ránézett.

Ridarsky szótlanul és udvariasan rázta meg a fejét, azután hideg szemmel nézett a hercegre. A hercegnek kellemetlen érzése támadt és elfordult tőle.

Pár perc mulva visszajöttek a matrózok és jelentették, hogy a választás megtörtént. Egyik bizalmi embernek megválasztották Szolgarovot…

A herceg bólintott, ezt természetesnek találta. Szolgarov az orosz haditengerészetben szolgált volt, részt vett egy hajólázadásban és azután megszökött. Szociálista volt, a pénzét most is könyvekre költötte és a ládájában állandóan ott volt a töltött revolvere. A matrózok tisztelték és féltek tőle. A herceg természetesnek találta, hogy ő lett az egyik bizalmiférfi.

A herceg meghökkent. Brattlie rettentő erejű legény volt; norvég ivadék, aki messze elvetődött a hazájától; alacsony homlokú, széles vállú, verekedő és ivó. Hogyan eshetett erre a választás? A herceg egy másodpercre összevonta a homlokát; kedvetlenséget érzett; az az érzése támadt, hogy Ridarsky ismét mondani akar valamit; de Ridarsky hallgatott; erre erőt vett magán, barátságosan megmondta, hogy a választást -53- tudomásul veszi, a két bizalmi embert berendelte magához későbbre a kapitányi irodába és kiadta a parancsot az indulásra.

A Serpolette felszedte a horgonyát, a kémény ontotta a füstöt, a matrózok hurráztak és a hajó elindult nagy útjára. Péter herceg a parancsnoki hidon állott és néha-néha visszanézett a kikötő lassan eltűnő hajóira. Ekkor feljött hozzá Annie. Ő is visszanézett. Előbb hallgatott, aztán halkan megkérdezte:

Ridarsky felé intett, akinek hideg szeme az eltűnő kikötőről feléjük siklott. Annie kissé sértődötten vonta vissza a két karját, azután dacosan vonogatta a vállát és elbiggyesztett ajakkal mondta:

A herceg kezet csókolt neki, ezzel megbékítette, és Annie lement a parancsnoki hídról, hogy folytassa sétáját Monseigneurrel. Séta közben találkozott Félixkével, aki ide-oda cikázott a fedélzeten. Félixke el akarta kerülni őket, de Annie megszólította:

Félixke odament hozzájuk. Lassan és óvatosan jött, kémlelgette őket, oldalról került hozzájuk, aztán szimatolva és orrfintorgatva megállott. Annie csodálkozva és kérdően nézett rá. Félixke kis fejét elfintoritott orral hajtotta előbb oldalra, azután előre lökte Monseigneur felé.

– Csúnya vagy te – felelte Annie sértődötten. – Monseigneur gyönyörű; bár te volnál ilyen szép.

Az orrát fintorgatva, lassan és óvatosan átsétált a túlsó oldalra és mielőtt még Annie észrevehette volna, mi a szándéka, felemelte a jobblábát és hátrafelé, mint egy haragos kis ló, kirúgott Monseigneur felé. A rúgás Monseigneurt az oldalán érte. Monseigneur feljajdult, azután felemelte finom fejét, megmutatta nagy fogait, de nem harapott. Egy-két lépést hátrált, azután csendesen átment az Annie másik oldalára.

Félixke behúzta a fejét a nyakába, azután eltakarodott. Annie lehajolt Monseigneurhöz, megveregette az oldalát és megdicsérte. -55-

Délben a herceg csak egy percre jött be az ebédhez, kezet csókolt Annienak, megkérdezte, jól bírja-e a rossz időt, evett valamit és menni készült. Annie hallgatva nézte.

Megsimogatta az arcát és elment. Nemsokára Ridarsky jött be: enni valamit. Annie elmondta neki, hogy a herceg minden nap tizenkét órát akar a parancsnoki hidon tölteni; ő kétségbe van esve…

– Dehogy, – mondta Ridarsky – abban a tizenkét órában én szabad vagyok. Én majd mulattatom. -56-

Annie hevesen akart neki válaszolni, de az ajtó felnyílott, és halkan, csendesen, előkelően bejött rajta Szedlák. A beszélgetés abbamaradt és Ridarsky nemsokára visszament a fedélzetre.

Délután a tenger egyre nyugtalanabb, lett és három óra tájban bömbölt a vihar. A Serpolette küzködve fúrta be magát a hullámok közé, de könnyű testét emeletmagasságra ragadták fel és utána feneketlennek tetsző mélységekbe lódították le a hullámok. A hajón minden nyílás be volt zárva és bent a hajó testében elhalkult az élet.

Annie jól bírta a vihart, de szorongva nézegetett ki a tajtékos, szürke és zöld hullámokra. Szedlák fehér hajjal és fekete ruhában tisztára borotváltan, mozdulatlanul ült egy sarokban és imádkozott. Félixke előbb megszüntette ide-oda cikázását a fedélzeten, azután ijedten bevonult kis kabinjába; majd teljes erővel kitört rajta a tengeri betegség; és ekkor elindult, hogy kétségbeesetten kérjen segítséget valakitől.

Elindult, de nem jutott messzire. A hajó táncolt; úgy, hogy a szobákban is alig lehetett megállni; őt azonkívül olyan borzasztó fájdalom rohanta meg, a gyomrát olyan irtózatos erővel szorította össze egy láthatatlan prés és a fejét olyan irtózatos erővel igyekezett szétvetni valami láthatatlan robbantószer, hogy Félixke útközben félig eszméletlenül -57- összeesett és nyögve gurult le egy lépcső aljába. Itt mozdulatlanul fekve maradt és átadta magát a halálnak. A halál azonban nem jött érte, a tagjai viszont sajogtak a legurulástól; és a hajó még mindig táncolt, úgy hogy ő ide-oda gurult a lépcső aljában; ezért félig eszméletlenül menedék után nézett. A közelben egyetlen menedék volt: a lépcső alatt levő kuckó. Félixke négykézláb, de inkább gurulva, mint mászva ide menekült be.

Amikor egy utolsó gurulással bent volt a kuckóban, megrettenve érezte, hogy rajta kívül egy más élőlényt is ide vert be a vihar. A sötét kuckóban nehezen lihegett és keservesen nyögött már valaki. Félixke haldoklásában is megdöbbenve vizsgálta a sötétséget, de hamar megnyugodott. A másik menekült Monseigneur volt. A fehér orosz agár nagyon szenvedett a vihartól. Eleganciáját és tisztaságát nagyon szétdúlták a szenvedései; karcsú lábára nem tudott felállni; és amikor nem nyögött, akkor keservesen és panaszosan szűkölt.

Félixkére ebben a percben egy haldokló embernek a nyögése sem tett volna hatást; a Monseigneur szenvedése még némi elégtétellel is töltötte el. Nem is volt rá ideje, hogy a saját baján kívül foglalkozzék valamivel, de amikor a szenvedései mégis adtak neki egy szabad másodpercet, azt a szabad másodpercet -58- arra használta fel, hogy villámgyorsan, hátrafelé, mint egy haragos kis ló, teljes erejéből belerúgjon Monseigneurbe. A kutya feljajdult, de a következő másodpercben egy hullám oldalra billentette a hajót; kutya és ember összekeveredett a zuhanásban, Félixkét ismét elővették a fájdalmai, és ettől kezdve csendben és békésen nyögött egymás mellett kutya és ember.

Három órát töltöttek így el egymás szomszédságában. Három óra mulva a vihar megcsendesedett egy kicsit, és Félixke úgy érezte, hogy a láthatatlan fogó, amely a gyomrát szorítja össze, enged valamit. A feje még mindig szét akart robbanni, de annyira már mégis volt, hogy elhatározta, hogy itthagyja a szennyes és sötét kuckót. Vissza akart menni a kabinjába. Már négykézláb állott és indulni akart, amikor Monseigneurre esett a tekintete. Monseigneur teljes kimerültségében elnyúlva feküdt a padlón. Finom fejét szenvedve nyujtotta előre, két karcsú hátsó lába gömbölyű talpát mutatta Félixkének.

Félixke ekkor odanyúlt a kabátja kihajtásához, ahol állandóan egy kis gombostű készletet hordott. Kivett egy gombostűt, remegő ujjai közé fogta, felemelte és biztos döféssel bedöfte Monseigneur talpába. Monseigneur feljajdult, kinyitotta a száját, de a feje fáradtan hullott vissza a padlóra. Félixke -59- hátrált egy kicsit, de amikor látta, hogy Monseigneur fogai nem fenyegetik veszedelemmel, ismét kihúzott egy gombostűt, felemelte, mint egy dárdát, és bedöfte a Monseigneur másik lábába. Többi gombostűit is bedöfködte volna Monseigneurbe, ha ekkor a hajó újra nem billen oldalra és neki eszébe nem jut, hogy jó lesz a kabinjába menekülni, mielőtt a fogó teljes erővel újra ráereszkedik a gyomrára. De minthogy ez eszébe jutott, rövid habozás után nagy sajnálkozással kihúzta Monseigneur lábából a véres gombostűket, visszadugta őket a kabátja kihajtásába és négykézláb visszamászott a kabinjába.

A vihar ekkor újra kitört és rövid megszakításokkal tartott alkonyatig. Egyik hosszabb szünetében Monseigneur feltápászkodott fektéből és egy matróz mögött vérző és roskadozó lábakkal valahogyan kijutott a fedélzetre. A fedélzeten panaszosan nyöszörgött és hevesen szimatolva kereste a herceget. A herceg észrevette.

Érte akart küldeni valakit. Monseigneur is ingadozva indult a hang felé és aranysárga szeme bágyadtan kereste a gazdáját. Ekkor azonban újra kitört a vihar, a hajó balra billent, Monseigneur leesett fáradt lábairól, oldalra csúszott, a következő percben -60- egy óriási hullám söpört végig a fedélzeten és lesöpörte Monseigneurt a tengerbe.

A hullámok zajában egy pillanatra meghallotta Monseigneur kétségbeesett ugatását. Monseigneur sohasem szokott volt ugatni; és ettől a rendkívüli segítségkéréstől a hercegnek összeszorult a szíve.

Az ingadozó hajón mozgás támadt, hat matróz csúszva és kapaszkodva indult az egyik csónak felé. A herceg szakadásig megfeszült idegekkel figyelt, nem hallja-e még egyszer Monseigneur hangját. A matrózok már ott voltak a csónaknál. A herceg ekkor hirtelen oldalra fordult.

Ridarsky összeszorított ajakkal rázta meg a fejét, azután előre intett a matrózok felé. A matrózok hozzáfogtak a csónak leeresztéséhez; munka közben azonban egyikük elindult a parancsnoki híd felé, kapaszkodva haladt előre, az egyik kezéből tölcsért csinált és úgy kiabált valamit a herceg felé. Szolgarov volt.

– Azt, – felelte Ridarsky halkan és hidegen -61- – hogy érdemes-e hat ember életét kockára tenni egy kutya miatt…

Visszarendelte a csónakot. A hajó nyögve haladt előre, a herceg csak a hullámok zaját és a hajótest sokféle recsegését hallotta, a Monseigneur fehér feje felbukkant még egy párszor, de a hajó haladt előre és Monseigneur eltűnt a hullámok között.

– Köszönöm Szolgarov, – mondta neki – hogy figyelmeztetett. Szeretem az ilyen bátor és okos beszédet.

Szolgarov nem válaszolt. A herceg lement Anniehoz és elmondta neki, hogy Monseigneur beleveszett a tengerbe. Annie keserves sírásra fakadt. A herceg vígasztalta, azután elmondta neki a visszarendelt csónak történetét.

– Büszke vagyok rá, – felelte a herceg elgondolkozva – hogy uralkodtam magamon és meghallgattam a figyelmeztetésüket.

– Emberhez méltóbb, – felelte a herceg – hogy szóltak, és emberhez méltóbb, hogy én hallgattam rájuk.

De Annie könnyezve és makacsul rázta a fejét, zokogva ismételte, hogy két hónappal ezelőtt senki egy szót se mert volna szólni, hanem az egész banda kezét lábát törte volna, hogy Monseigneurt megmentse; és egész éjjel keservesen siratta Monseigneurt.

IV.

A Serpolette másnap reggel kikötőbe ért és felvette rakományának egy részét. A továbbindulást elhalasztották, mert a hajóra táviratot hoztak, hogy a rakomány hátralevő része még csak pár nap mulva érkezik meg azokba a kikötőkbe, amelyeket a Serpolette fel akart keresni.

Annie reggel sokáig aludt, de a berakodás zaja felébresztette. Idegesen és rosszkedvüen kelt fel, rögtön átment az ebédlőbe és sóhajtozva várta, mikor ér véget a zajos munka a hajón. A rosszkedve csak déltájban mult el. Ekkor ugyanis nagy embertömeg gyűlt össze a kikötőben és zajosan bámulta a Serpolettet.

– A helyi lapok megírták, hogy ideérkezünk; és azok most bennünket bámulnak.

Annie nevetve fordult a tömeg felé. A herceg azonban idegenkedve és kutatva nézte őt végig és halk és csodálkozó türelmetlenséggel kérdezte:

– Nem, – felelte Annie – se fésülködni, se mosakodni nem tudtam ebben a rettentő zajban.

Annie lement a hálószobájába, gyorsan átöltözködött, azután felment a fedélzetre, messzelátót vett elő és nézte a parton tolongó tömeget. A berakodás délután négy órára elkészült, és ekkor Annie olyan szívrehatóan könyörgött azért, hogy tegyenek egy sétát a városban, hogy a herceg végre leeresztetett egy csónakot és elindultak a part felé. A parton nagy mozgás támadt; az egész tömeg a csónak felé tódult, és mikor a csónak odaért, lelkes éljenzés hangzott fel. Annie fehér ruhában, virágos kalapban, rózsás arccal ült a csónakban és az éljenzés hallatára -65- az örömtől magánkívül fordult a herceghez:

A csónak megállott. A herceg felállt, hogy partra segítse Anniet. Annie könnyedén rátámaszkodott a karjára és egy szökkenéssel kint volt a kőpart első lépcsőfokán. A herceg melléje lépett. A tömeg köréjük tódult és őrjöngve éljenezte őket. Ismeretlen nők sikoltozva igyekeztek kezet csókolni Annienak és ismeretlen férfikezek megindulástól remegve nyúltak a herceg felé. A mámoros roham azzal fenyegette őket, hogy mindkettőjüket besodorja a tengerbe, a hercegnek tehát rövid habozás után kiáltva kellett útat kérni a tömegtől. A tömeg ekkor lassan ketté nyílt és ők a kettős emberfal között megindultak a város felé. A herceg hátul ment és az újra meg újra felhangzó éljenzésre komolyan meg-megemelte a kalapját; Annie elől ment és ragyogó arccal, mosolyogva hajtotta meg jobbra-balra szép szőke fejét. Olyan volt, mintha mindenkinek külön köszönte volna meg az üdvözlést.

A tömeg nem akart elfogyni. A herceg végre megállított egy bérkocsit, beleültette Anniet, egy utolsó éljenriadal hangzott fel, Annie ragyogó arccal szórt néhány mosolygást jobbra és balra, azután mögöttük maradt -66- a tömeg. A városban Annie százfélét akart vásárolni és a herceg türelmesen kísérte el a boltokba. A boltokban többnyire felismerték őket. Az utcákon is támadt körülöttük egy-egy csoportosulás. Annie boldogan símult a herceghez és rózsásan, karcsuan, mosolyogva siklott át az emberek között. Tervezett bevásárlásuknak negyed részét sem végezte el, amikor alkonyodott és a herceg azt kívánta, térjenek vissza a hajóra. Annie belenyugodott a visszatérésbe:

A kikötő felé menet Annie egyszerre megállott. Gömbölyü kis szája kinyílt a csodálkozástól, kék szeme nagyra nyílt az áhitattól, csodálkozva és szinte megrendülve így bámult egy nagyorrú és borotvált arcú úrra, aki lassan és kifeszített mellel jött velük szemben. Mikor a közelükbe ért, akkor a borotvált arcú úr is megállott. Felemelte a fejét.

Annie boldogan nyújtotta feléje a kezét. A borotvált arcú úr két kezébe vette az Annie kezét és lassan veregette.

A herceg, aki eddig hátul maradt, egy lépésnyire mögöttük, és kínosan várakozott, most előre lépett. Annie olyan mozdulatot tett, mintha be akarta volna őket egymásnak mutatni. De nem szólt semmit. Az ismeretlen úr azonban felemelte a kezét; ugyanekkor felemelte a fejét; olyan volt, mintha az egész ember a magasba akarna emelkedni.

A herceg kezet szorított vele. Az ismeretlen úr erre szótlanul szétnyitotta egyszer-kétszer a száját; a szája csattanó hangot adott.

– Hm, – mondta – hm… hát… hát… hát… isten veled Annie. Hát mikor jössz vissza?

A borotvált arcú úr előbb komolyan öszecsucsorította, azután szétnyitotta a száját. Ezúttal a csattanó hang mintegy halk nevetésbe olvadt át:

Annie elpirúlt az örömtől, az ismeretlen úr azután búcsuzott, egyszerre emelte fel a kezét és a fejét, mintha a levegőbe akarna emelkedni, és kifeszített mellel elment.

Az Annie arca még mindig piros volt az örömtől. Belekapaszkodott a herceg karjába.

– Hallottad, – mondta neki boldogan – azt mondta, hogy tudok valamit. Pedig ha ő ennyit mond!

Annie szinte megsértődött azon, hogy a herceg nem tudja, kicsoda Plamenári; a hercegnek végre eszébe jutott, hogy Plamenári híres színész, akit ő is látott valamikor.

A herceg azután nem szólt többet. Annie is el volt foglalva az örömével és így szótlanul mentek a csónakig. A csónakban Annie ismét felélénkült és sorra megkérdezte a a hercegtől azoknak a matrózoknak a nevét akik eveztek. Mikor a hajón voltak és vacsorához ültek, Annie újra megkérdezte:

– Látod, – mondta Annie – ez a matróz majdnem olyan elegáns, mint szegény Monseigneur volt.

– Az egészen más – felelte hevesen Annie. – Az elegancia nem a ruhák és nem a parfüm kérdése…

Heves vitába fogott Ridarskyval arról, mi az elegancia, azután egy legyintéssel befejezte a vitát.

Vállat vont. Nem lehetett tudni, mit akart ezzel a felkiáltással mondani. Nem is kérdezte senki. Csend volt, de azután Annie újra megszólalt:

– Olaszul egy szót sem tud, – mondta Ridarsky – és Franjo a keresztneve.

Annie ránézett, felelni akart valamit, de azután vállat vont és hallgatott. A vacsora csendben véget ért és vacsora után a herceg és Annie felmentek a fedélzetre. Leültek. Annie lassan a herceg karjába fűzte a karját; a herceg gyöngéden magához szorította gömbölyű karját. -70-

A hold lassan feljött és a fénye végigömlött a nyugodt tengeren. A herceg elragadtatva nézett végig a vizen.

– Annie, – mondta neki halkan és gyöngéden – tudod-e, hogy nagyon fel kell fegyverkeznünk arra az életre, amely ránk vár?

– Nagyon sok komolyságra lesz szükségünk – mondta a herceg. – Türelemre. Fegyelemre. Egyszerűségre. Lemondásra.

A herceg megcsókolta puha és illatos ajkát. Egy nagy indulat forrósága futott végig a testén. Szinte borzongva súgta Annienak:

Az Annie félig lehúnyt szeme egészen kinyílott és józanul, éberül és kissé meghökkenve nézett a hercegre.

– De igen, – felelte Annie gyorsan – de igen… De most úgy-e még nem? Ez -71- természetes, úgy-e? Amíg hajón lakunk és így járjuk be a világot…? Majd később… majd akkor, ha… ha letelepedtünk valahol. Akkor… majd… majd meglátjuk. Ez úgy-e természetes?

Kint ültek még egy ideig a fedélzeten, azután hallgatva mentek lefeküdni. Másnap reggel a Serpolette tovább indult és délután új kikötőbe ért. Annie a fedélzeten állott és érdeklődve nézte az új várost, amelyhez megérkeztek. A parton azonban nem akadt semmi látnivaló, és Annie nemsokára kedvetlenül visszament a szobáiba. A herceg később megkérdezte tőle, nincs-e kedve partra menni és folytatni a bevásárlásait. Annie megrázta a fejét:

A herceg kiment a partra. Kisebb-nagyobb ügyeit emberekkel és hivatalokkal ő maga akarta ellátni, éppen azért, mert ezeknek az ügyeknek az ellátása nagyon nehezére esett. Az emberek ügyetlenek és udvariatlanok voltak, ő maga pedig szégyenkezve és haragosan látta, milyen járatlan az élet kis és nagy -72- dolgaiban. Azt már megszokta valamennyire, hogy segítség nélkül öltözködjék, de egy póstai pénzesutalvány kitöltése a legnagyobb feladat volt a számára, és az, hogy az emberek nem voltak elég udvariasak vele szemben, kétségbeejtette. Egy közömbös feleletre, egy vállvonogatásra úgyszólván elveszítette a talajt a lába alól. A partraszállás ezért kemény és nagy feladat volt a számára, amelyre hősies elhatározással szánta el magát és amelyet összeszorított foggal végzett el. Késő este, amikor hazatért a hajóra, kedvetlen, bágyadt és sápadt volt attól az erőfeszítéstől, amelyre pár óra alatt szüksége volt.

– Hát nem jobb így? – kérdezte komolyan a herceg. Nem érezted, hogy annak a tömegnek az őrjöngése megaláz bennünket?

– Miért alázna meg? – kérdezte csodálkozva. – Nagyon szép tőlük, hogy olyan kedvesek hozzánk.

– És neked talán nem kellemesebb, ha az emberek tudják, hogy nem vagy egy közönséges hajóskapitány?

Erről azután nem beszéltek többet. A Serpolette másnap reggel olasz kikötőbe ért. A hajón megjelentek a vámhivatal és a révhivatal emberei. A révkapitányság embere szögletes arcú, szőrös ember volt, aki komoran és harapósan végezte a dolgát. Mikor a hajónaplót megnézte, első pillantásra felfedezett benne egy szabálytalanságot. Szőrös ujját rányomta a papirosra.

A herceg nem tudta, miről van szó és udvariasan és készségesen hajolt a szőrös ujj fölé. Kereste a hibát.

A herceg teljesen elveszítette a talajt a lába alól. Elsápadva, bizonytalanul és tétovázva nézett a szőrös ujjról a szőrös emberre és érezte, hogy az ő számára most csak két eshetőség van: vagy torkon ragadni és megfojtani ezt az embert, vagy megadni magát az otrombaságának. Arra gondolt, hogy ő valóban követhetett el valami hibát, legyűrte -74- a haragját és a második módot választotta.

A szőrös fenyegetően végignézte még egyszer a hajónaplót, azután megbocsátott neki és kegyesebb hangulatban fordult a herceghez.

Indulni készült és jóindulattal kinyújtotta a herceg felé a kezét. A herceg habozott egy másodpercig, azután kezet szorított vele.

Az egész napja rosszkedvű és töprengő nap volt. Délután Annie faggatta, mi a baja, de ő azt mondta, hogy semmi baja sincs. Később azonban így szólt Anniehez:

– A majom – felelte a herceg – ott állott a király előtt, mert bemutatták a királynak. És mert az volt a szokása, felemelte a kezét és kinyújtotta a király felé, hogy kezet szorítson vele. A király útálta a majom szőrös kezét, de mert nemes és szelíd ember volt, nem akarta ellökni. A majom tehát nyújtotta a kezét; a király nagy zavarba jött és így megalázódott.

Annie értelmetlenül húzta el a száját. Csodálkozva hallgatott, azután a vállát vonogatva mondta:

– Hát miért engedte megalázni magát? Ha én király volnék, én kivégeztettem volna ezt a majmot.

A herceg délután partra ment. A postahivatalt kereste fel, mert pénzt akart küldeni egy volt lakájának, aki kérőlevelet küldött utána. A kis postahivatalban megállott az egyik hivatali nyílás előtt és várt. Vele szemben egy kis asztalnál ott ült egy kövér, borotválatlan, gallértalan és piszkos ember, aki írt. Kis disznószeme egy szempillantásra felrebbent a hercegre, nyilvánvaló gyűlölettel nézte őt végig, mint a nyugalma megzavaróját; azután visszafordult a papirosaira. -76- A herceg állt és várt és nézte a postahivatal belsejét. Bent piszok volt és rendetlenség, és a háttérben egy levélhordó motoszkált. A herceg percekig várt. A kövér és piszkos ember nem nézett fel. A herceg végre megmozdult. A kövér ember ekkor írt még egy ideig, azután a foga mögül odaszólt a háttérben piszmogó levélhordónak:

A levélhordó odajött a másik nyíláshoz és megkérdezte a herceget, mit kíván.

A herceg elment. Másnap délelőtt újra megjelent a postán. A piszkos és kövér ember kis disznószeme dühösen rebbent fel magas alakjára, azután visszafordult a papirosaira. A herceg szótlanul várt. A két disznószem végre feléje fordult.

A két disznószem már el is fordult és visszatért a papirosaihoz. A herceg összeszorított foggal állott egy másodpercig, azután elment a városba aranyat keresni. -77- Déltájban megvoltak az aranyai. Ekkor visszament a postára, kitöltött egy postautalványt és várt. A gallértalan, izzadó és piszkos ember átvette a postautalványt, megnézte, azután visszadobta.

A herceg összeszorította a fogát. A háttérben foglalatoskodó levélhordó ekkor kijött hozzá és megmutatta neki, hogyan kell kitöltenie a rovatokat. A herceg egy ezüstpénzt nyomott a kezébe. A levélhordó visszament a hivatal hátterébe, a herceg pedig odaállt a nyílás elé. Várt. Végre egy mozdulatot tett. A kövér ember ekkor felemelte disznószemét a papirosról, ránézett, azután az órára nézett és odaszólt a levélhordónak.

A levélhordó jött és zavarodottan mondta, hogy a hivatalos óra időközben letelt. A hercegben azonban ekkor felfordult minden. Fuldokló düh rohanta meg és az az érzése támadt, hogy most ölni fog. Szótlanul, remegve és sápadtan ment vissza a másik nyíláshoz és dadogva kereste a szavakat.

– Meg kell önnek mondanom, – szólt be rekedten a kövér emberhez – hogy ön… egy… disznó.

A kövér ember felemelte kerek, húsos és piszkos fejét. A szája kinyílott és dühös kis szeme is próbált nagyra nyílni.

A névjegye után nyúlt. A kövér ember azonban elutasította a névjegyet. Ő tisztviselő, őt a hivatalában bántották meg, hol vannak a csendőrök, ő majd megmutatja. Kijött a belső hivatalból, kiszaladt az utcára és csendőrök után ordított. A herceg is kiment az utcára. Szökni akar, – ordította a kövér ember.

Az utcán összefutottak az emberek. A kövér ordítva panaszolta el nekik, mi történt vele. Gazság. Szemtelenség. Idejön egy idegen és merészel egy olasz tisztviselőt inzultálni.

A kövér ember lilaszínűre ordította magát. Az idegen! Idejön az idegen! Itt nálunk is mer szemtelenkedni. A tömeg egy része -79- nevetett, a másik része azonban fenyegető módon szorúlt össze a herceg köré. De a hercegnek most minden mindegy volt. És ha rögtön meg kell itt halnia:

A piszkos és kövér ember most hadonászva közeledett a herceg felé, akit kezdett bezárni a tömeg. A herceg összeszorította az öklét.

Ekkor egy egyenruhás és kardos ember érkezett be a tömegbe. A tömeg szétnyílt előtte. A piszkos és lilaképű postafőnök ordítva fogadta.

– Tudod ki ez? – mondta neki halkan. – Péter herceg, aki letette a rangját. -80-

A borotválatlan és piszkos ember zavartan kezdte nyeldesni a levegőt, a csendőrkapitány pedig odafordult a herceghez:

A herceg megemelte a kalapját, a csendőrkapitány szalutált, az elcsendesedett tömeg szétnyílott és a herceg visszament a hajóra.

– Milyen szépek ezek a bús szláv melódiák, – mondta. – Meg fogom őket tanulni.

Annie csillogó szemmel hajtotta előre a fejét, hogy az éneket jól hallja, azután lelkesen mondta: -82-

Annie elhallgatott, és szótlanul ültek egymás mellett a fedélzeten. A hajó túlsó végén azután elhallgatott az ének is és ők nemsokára szótlanul lementek a szobáikba. A szalónban Annie megállott a pianinó mellett és állva végigfuttatta az ujjait a billentyűkön. A herceg megállott mögötte. A szobában nem égett a lámpa, csak az ebédlő világossága szűrődött be egy kevéssé.

A billentyűk halkan gyöngyöztek az Annie ujjai alatt. A herceg szótlanul és nagyon csendesen leereszkedett egy karosszékre, Annie meghallotta ezt a mozdulatot, az ujjait végigfuttatta még egy moll akkordon, leült a zongora mellé és készülődés nélkül halkan, mint egy sóhajtást elkezdte énekelni a Brahms-dalt:

A hangja itt egyszerre megakadt, a keze lecsúszott a billentyűkről, a húrok halkan tovább zúgtak a félhomályban, azután csend -83- lett. A herceg odalépett hozzá, megfogta az állát és felemelte a fejét. Az Annie szeme tele volt könnyel. A herceg szólni akart, vígasztalni akarta és símogatni akarta, de nem tudott szólni és nem tudott mozdulni. A keze lehúllott, mint az ólom; és erre úgy maradtak mind a ketten mozdulatlanul a sötétségben.

Később zavarodottan és szégyenkezve mentek lefeküdni. Hangtalanul és belső remegéssel feküdtek le, gyorsan eloltották a lámpát és az egymás mellett lévő két ágyban szótlanul néztek bele a sötétségbe. Órák teltek el így és mindegyikük tudta, hogy a másik ébren van. A sötétségben végre megmozdult valami. Az Annie puha kis keze tapogatózott át remegve a herceghez.

A herceg nem válaszolt. Annie ráhajtotta a fejét még egy ideig a kezére, azután sóhajtva feküdt vissza a párnáira és halkan mondta: -84-

Nemsokára azután elaludt. A herceg még sokáig meredt bele a sötétségbe, míg az ő fájó szemére is rászállott a kábult álom.

Másnap a herceg déltájban lement az ebédlőbe. Az asztalon még ott volt a reggeli; a reggelizőasztal mellett ott ült Annie Félixkével és jókedvüen és nagyokat nevetve kártyázott vele. A herceg figyelmeztette Anniet, hogy nemsokára dél lesz, Annie erre elküldte Félixkét:

– Cintányér? – vágott közbe vídáman Annie… – Az a Polarics-házban volt szokás.

Annie jókedvüen intett igent és sietett át a hálószobába fésülködni, mosakodni és felöltözködni. Ebédnél jókedvüen beszélgetett -85- és sokat nevetett. Egyszerre ránézett Ridarskyra, azután odafordult a herceghez:

– Igaz, – mondta – engedd meg mégis, hogy tanítsam ezt a Vannonit. Meglátjátok: világhírű énekes lesz belőle. Már valamit tud is: kottát már olvas; a többi majd…

– Honnan tudod, – kérdezte összevont szemöldökkel a herceg – hogy kottát olvas.

– Sajnálom, – felelte a herceg – nem lehet. Rossz példa volna a legénységnek.

– Óh, – mondta duzzogva – én pedig már úgy örűltem. Hiszen így halálra fogom magamat únni.

Ridarsky nem válaszolt. A herceg hallgatott és ebéd után szótlanul ment fel az irodájába.

Ide nemsokára felrendelte Félixkét is. Fel volt zaklatva. Nyugtalankodott, háborgott és tajtékzott benne minden és az az -86- érzése volt, azt az epedő vágyat érezte, hogy ez az egész belső háborgás, mint egy forró tűzfolyam, ömöljön bele a munkájába.

Félixke leült az asztal mellé, elhelyezte maga elé a papírt, tollat vett a kezébe és rendesen, csendesen, feszesen várt. A herceg összevont szemöldökkel nézett maga elé, mély szürke szemében láng lobbant fel és az indulattól eltördelten szakadt le az ajkáról a szó:

Mehr Licht! Egy nagy szellemnek az utolsó szava lesz a könyv első szava és a könyv címe. Több világosságot! A gondolatai zúgva röpültek át a tengeren, el hazafelé. Otthon nemsokára jön a tél s a síkságon a kis parasztházakban sárral tapasztják be az ablakot, hogy tavaszig ki se lehessen nyitni. Be kell törni ezeket a betapasztott ablakokat. Az egész országban be kell zúzni az ablakokat és fel kell törni az ajtókat, hogy beáradjon a levegő és a napfény. Hivatal, kaszárnya, parasztház, királyi palota, – bezúzni az ablakot, – levegőt, napfényt, – több világosságot.

A mellét szinte szétfeszítette a szeretetnek az a kimondhatatlan nagysága, amely -87- fájdalmasan fészkelt a lelkében; mély lélegzetet vett, hogy kimondja az első szót: az ajkát felnyitotta, de az első szót nem mondta ki. Hirtelen megállott.

A Goethe utolsó szavával akarta a könyvét kezdeni és ezzel a szóval akarta a könyvét befejezni. De amikor ezt mégegyszer meggondolta és amikor lázasan és áhítattal bele akart fogni a munkája megírásába, élete nagy cselekedetébe, akkor a forró háborgáson át, amely a mellét elöntötte, lentről, a lelkének egy elrejtett zugából jeges hűvösségű széláramlat tört át az agyáig. Tisztán, érthetően, mintha idegen ember hangosan mondta volna ki, egy dermesztő kérdés hangzott fel a lelkében. És ő kihülten, dermedten és elsápadva hallgatta ezt a kérdést és nem tudott rá válaszolni.

Elfordult, sokáig nézett ki az ablakon a tengerre, azután elküldte Félixkét.

Félixke elment és ő kábultan járt-kelt egész nap. Este könyvet vett elő, de vak szemmel meredt beléje és nem látta a betűket.

Ekkor a herceg nem bírt magával. Közömbös feleletet akart adni, hallgatni akart, de egy nála nagyobb erő megragadta a lelkét, -88- minden idegszálát, az egész organizmusát; és neki kongó hangon, üresen, mintha a kérdés nem is az övé volna, meg kellett ismételnie azt a kérdést, amely délután belesüvített az agyába:

– Goethe, – mondta összehúzott szájjal és finoman – a Faust szerzője?

– Én, – mondta – mikor Ausztriában voltam… Olmützben a Margitot akartam énekelni. De az igazgató ellenségem volt, mert én nem jártam fel délután egyedül az irodájába, de a Mayer, az feljárt. Hát azt mondta, énekelje a Mayer. Én a szubrettpartiet énekeljem. Hát erre jött az előadás és a Mayer… mit mondjak? – fütyültek! Engem pedig megvártak az előadás után és a tömeg…

A herceg nem hallotta, mit beszél, Annie befejezte az elbeszélését, várt, nézte a herceget, azután így szólt:

– Goethe? Bizonyosan megtette volna. Az okos ember volt, okosabb mint a királyok és a hercegek. -89-

– Nézd, – mondta kedvesen, durcásan és könyörögve – engedd meg, hogy Vannonit tanítsam. Ugy mulattatna. Megengeded? Igen?

VI.

A herceg másnap délben vörösre sírt szemmel találta Anniet az ebédlőben. Meg akarta tőle kérdezni, mi baj van, de azután fáradtan hallgatott.

Annie nézte, nem szól-e, és amikor a herceg tovább is hallgatott, ő szólalt meg.

– Én, – mondta remegve és könnyes szemmel – nem akarom, hogy Ridarsky ezentúl velünk ebédeljen.

A haragtól vörösen és magánkívül toppantott a lábával és szikrázó szemmel nézett a hercegre.

– Arra kérlek, mondd meg nekem, mi adott okot rá, hogy most egyszerre ilyen szigorúan ítélj róla.

Annie hevesen rángatta a vállát, rágta az ajkát, azután zokogásra fakadt:

Annie felugrott. A szája eltorzult, az arcán sűrűn patakzottak le a könnyei. Toporzékolva és sikoltva kiáltotta:

– Én nem akarom, hogy ide betegye a lábát, – ez nem elég? Én utálom, ez nem elég?

Annie erre felsikoltott, a szivéhez kapott, berohant a hálószobába és bezárta maga mögött az ajtót. Nemsokára jött Ridarsky -92- az ebédhez. Az arca mozdulatlan volt. A szeme hideg. Szótlanul leült; egyetlen hang nélkül ették végig az ebédet; Szedlák feketén és nesztelenül forgolódott körülöttük; azután Ridarsky szótlanul felkelt, meghajolt és elment.

A herceg elsötétülő arccal nézett utána. Mi történt? A gondolataiból egyszerre felrezzent. Megérezte magán a Szedlák szemét. Szedlák tisztára borotváltan, fehér hajjal, fekete ruhában állott a szoba másik végében és nézte őt. A herceg szembe fordult vele és a Szedlák tekintete olyan volt, hogy ő most hangosan és azzal a világos tudattal, hogy bizonyosan kap választ, megismételte:

Szedlák közelebb jött. Tisztára borotvált arca mozdulatlan volt és az egész lényén még sötétebb és komorabb ünnepiesség feketéllett, mint máskor. Olyan volt, mint egy ismeretlen vallás főpapja, aki valami megrendítő szertartást készül elvégezni.

– Az bejött ide másfél órával ezelőtt. Beszélgettek és nevettek. És az egyszerre megrohanta őt. Mint a barom.

A hercegnek elállt a lélegzete. Ez olyan szörnyűség volt… olyan szégyenletes… olyan megalázó… hát ilyesmi is történhetik? Szerette volna a szemét elfordítani -93- Szedláktól, de verejtékes homloka alól két mély szürke szeme az akarata ellenére is kínzottan, reszketően, kérdően tapadt rá Szedlákra. Szedlák válaszolt a herceg szemének a néma és szenvedő kérdésére:

– Én, – mondta lesütött szemmel – ittjártam a közelben és a járásom zajára még megmenekülhetett.

Bágyadtan intett a kezével és erre az intésre Szedlák csendesen kiment a szobából. A herceg maga maradt. Mélyen lehajtotta a fejét és sokáig ült így mozdulatlanul; azután töprengve indult fel a fedélzetre.

Hivatta Ridarskyt. Ridarsky jött és megállott előtte feszesen és nyugodtan, és hideg szeme, mint egy acélpenge kereste a herceg tekintetét. A herceg lesütötte a szemét.

– Ridarsky, – kérdezte halkan – igaz az, hogy maga az adósságai miatt tette le a rangját?

A Ridarsky hideg szeme nagyobbra nyílt fel, mint szokott, azután pedig összébb húzódott, mint szokott.

A Ridarsky vékony ajkai körül, mintha egy halvány lenéző mosolygás jelent volna meg. Habozott, hogy válaszoljon-e. Válaszolt.

Ridarsky újra vállat vont és az ajka körül feltünt a halvány, lenéző mosolya.

– Megnézem, – mondta ajkbiggyesztve – mit lehet odaát csinálni és azt csinálom, ami a leghasznosabb.

A herceg töprengve nézett rá és az az érzése támadt, hogy vérszagot érez. Villámgyors kábulatban véresre korbácsolt színes embertesteket látott… vonagló asszonyokat… vérebekkel üldözött szökevényeket… dörrenő fegyvert, amelynek a dörrenése után egy futó ember bukfencet vet, mint a meglőtt nyúl… És mindezt Ridarsky teszi. -95-

Végigsímította verejtékező homlokát, a kábulata elmult, de a vérszagot még érezte az orrában és tudta, hogy mindez lehetséges. Ridarsky mindezt meg tudná tenni. Ridarsky mindezt meg fogja tenni.

Töprengve nézte Ridarskyt. Semmi haragot nem érzett ellene, csak nagy álmélkodást érzett és azt a fájdalmas és veszedelmes vágyat, hogy még többet tudjon meg róla; hogy egészen megismerje.

– Ridarsky, – mondta neki töprengve – maga sokat foglalkozott nőkkel…?

A Ridarsky vékony ajka körül megjelent a lenéző, kegyetlen, hideg mosolygás. Habozott, kimondja-e, amit mondani akar, azután a fejét felemelve kihívóan és gőgösen kimondta:

A herceg mérhetetlen álmélkodással nézett rá. Ezt meri mondani? Amikor tudja, -96- hogy ő a becstelen támadását számonkérni hívatta ide?

A Ridarsky halvány homloka kigyulladt. Összehúzott szeme hidegen fénylett, mint egy támadó acélpenge, vékony ajka dühtől és gőgtől rángatózott.

– Én, – mondta felindulástól fehéren, – csak a fájdalmas haláltól félek.

Ridarsky nyugodtabb lett. De most már folytatta. Aki meg akarja őt ismerni, ismerje meg.

– Nem a haláltól. A fájdalmas haláltól. A haláltól nem. Nincs semmi, ami visszariasztana, csak annyi időm maradjon, hogy ezt itt használhassam még.

A zsebébe nyúlt és kis tokban morfiumfecskendőt vett ki. A herceg álmélkodása szinte fájdalmas bűvöletté lett. Dermedten és kínzottan bámult a Ridarsky könyörtelen arcára. Micsoda arc ez? Micsoda lélek ez a lélek, amelybe csak most lát bele? Milyen lehetőségeket forgat a fejében ez az ismeretlen ember, a ki revolvert és morfiumfecskendőt hord a zsebében, hideg szívvel jár a világban, zsákmánynak tekint minden nőt és csak a fájdalmas haláltól fél? -97-

Bűvölten és dermedten bámult a Ridarsky könyörtelen arcába. Érezte, hogy mondania kell valamit, valami döntő és elhatározó szót, hogy ebből a bűvöletből megszabaduljon; a lelkében lihegve kereste azt a szót, amely megváltja; nem találta; és végül az akarata ellenére szinte feljajdulva mondta:

A hangja olyan fájdalmas volt, olyan panaszos, éles és ellenállhatatlan, hogy Ridarsky elpirult tőle. De az elpirulását rögtön szégyenkező düh követte.

Eddig a herceget a tilalom ellenére is mindig fenségnek szólította. A herceg most mély szürke, borús szemével nyugodtan felnézett rá és csendesen kérdezte:

– Azért, – felelte Ridarsky dühtől fehéren – mert azt hittem, hogyha otthon nem tudott úr lenni, legalább ezen a hajón tud majd úr lenni. De azt se tudta.

A herceg felállott. Hányszor volt már az az érzése, hogy Ridarsky akar valamit mondani és azután elhallgatja! – Ez volt az a kimondatlan szó, amelyet ő mindig ott érzett -98- a vékony és kegyetlen ajkain. Felemelte a kezét.

Ridarsky sápadtan nézett rá egy másodpercig, megfordult és elment. A herceg töprengve tekintett utána, azután a gondolataiba elmerülve járkált a fedélzeten.

Délután lement az ebédlőbe. Be akart kopogtatni Anniehoz. De a folyosón Szedlákkal találkozott. Szedlák mozdulatlan arccal tért ki és mereven hajtotta meg a fejét. De a hercegnek úgy tetszett, hogy a szemében egy kérdést olvas. Válaszolni akart erre a kérdésre, de mire rátette a Szedlák vállára a kezét és mire Szedlák feléje fordult, akkorra elfelejtette, mit akart neki mondani. Töprengve nézett bele a Szedlák tiszta arcába és szinte az akarata ellenére mondta.

– Tudja-e Szedlák: Jézus milyen úton juthatott oda, hogy vallást csinált az alázatosságból?

– A haragnak és az erőtlenségnek az útján. Aki ölni akar, de nem tud ölni, annak alázatossá kell lennie. Aki érzi, hogy nincs ereje legázolni azokat, akik vele szemben vannak, annak nincs más útja, mint az alázatosság. Az alázatosságnak az értéke az, -99- hogy bizonytalanná teszi azt, aki velem szemben áll és engem megnyugtat. Megütötte az egyik arcomat, odanyújtom neki a másikat, – lehetetlen, hogy ne ingadozzék és szégyenkezést ne érezzen… Odanyújtom a másik arcomat is, és nekem ez a megnyugvásom, a bizonyosságom és az erőm. Még, még alázatosabbnak lenni, hogy a lelkem egészen megnyugodjék, alázatosnak lenni, mert nem tudok ölni és erőszakos lenni. De kezdetben éppen olyan közel voltam a lelkemben az öléshez, mint az alázatossághoz. Jézus is így juthatott el oda, hogy vallást csinált az alázatosságból.

Szedlák megdöbbenve hallgatta. Amikor a herceg elhallgatott, fejcsóválva mondta:

– Nem jó dolog ilyeneken gondolkozni, fenség. Istent megbánthatja vele az ember.

A herceg töprengve nézett a Szedlák tiszta arcába, azután megfordult és ahelyett, hogy tovább ment volna a folyosón, felment a fedélzetre és tovább bámult ki a tengerre.

VII.

A Serpolette símán siklott előre a tengeren, átjutott a szoroson és kint volt az óceánon. A herceg órák óta ült mozdulatlanul a fedélzeten és bámult előre. Elől nyugaton alkonyodóban volt a nap és széles vörös-arany fénycsíkot vetett a sápadtan gyöngyöző tengerre. A hajó néha belejutott a tüzesen aranyló csíkba és olyan volt, mintha egy lángoló hídon egyenesen a napig akarna siklani.

A nap alatt a szemhatár szélén azután égő vörössé lett a tenger, a nap szállott lefelé és az aranycsík kezdett elbágyadni. A naphoz vivő híd kisiklott a hajó alól.

A herceg felemelte a fejét és körülnézett. Az esti szellő megborzongatta és maga mögött észrevette Anniet, aki lassan jött előre a fedélzeten.

Annie szorongva nézett a hercegre. Nem tudott szólni. Leült melléje és időről-időre nyugtalanul fordult feléje.

A herceg bámult előre, oda, ahol az imént aranyhíd vezetett még a napig és nem is válasz gyanánt, hanem inkább magának mondta:

– A tenger…! Egyszer aranyital ezüst vederben, máskor ezüstital arany vederben. Utálom.

A herceg nem felelt. Mozdulatlanul nézett előre a tejfehér tengerre, amelyet aranykeretbe foglalt a lenyugvó nap. Annie azonban -102- megijedt attól, amit mondott, és a szíve összeszorult a heves megbánástól. Odahajolt a herceghez és lehajolt az összekulcsolt keze fölé, mintha meg akarta volna csókolni.

– Bocsáss meg, – szólt reszkető hangon, – én… én olyan rossz vagyok.

A herceg szótlanul végigsímogatta az arcát. Erre a símogatásra – mintha ez a mozdulat szabadította volna fel – olyan megrendítő erejű, halk, de éles, fuldokló és kétségbeesett kiáltás tört ki az Annie torkán, hogy a hercegnek a hideg futott tőle végig a hátán.

A herceg megdöbbenve nézett rá. Annie szégyenkezve sütötte le a szemét és zavarodottan, tördelten, mintha hosszú sírás után lihegné el, halkan mondta:

Annie elpirulva hajtogatta jobbra-balra a fejét, zavartan símogatta végig a szemét és a homlokát és szégyenkezve mondta:

– Csak…! Nem is tudom…! Egyszerre… egyszerre úgy…! Olyan ideges vagyok. -103-

A herceg gyanakodva nézett rá még egy párszor, de Annie most már nyugodtan ült és szótlanul nézett ki a tengerre. Csendben ültek így egymás mellett és amikor a herceg felkelt, Annie könnyű sóhajtással, mosolyogva mondta:

Előbb azonban még vacsoráztak. Kettesben, mert a herceg megüzente Ridarskynak, hogy ma nem óhajtja látni. Csendesen végigették a vacsorát, azután lefeküdtek az egymás mellett levő két ágyba, és ekkor valóban olyan volt, mintha sötét koporsóban feküdnék két mozdulatlan halott és a koporsó csendesen úsznék velük nagy ismeretlen tájak felé.

Másnap délután először jelent meg Vannoni a szalónban, hogy szláv dalokat énekeljen Annienak és hogy énekleckét vegyen tőle. A herceg fent volt a fedélzeten, amikor Vannoni befordult a folyosó felé és hallotta, amint egy matróz rákiáltott a dalmatára:

A durva hangra széles röhögés válaszolt és a herceg sápadtan menekült, mert attól tartott, hogy meghallja a matrózai beszélgetésének -104- a folytatását is. A hajó hátsó részén járt-kelt és kínos izgalom dörömbölt a mellében. Nagy lélegzeteket vett, mélyen beszítta a tenger sós levegőjét; próbálta magát elfoglalni, de állandóan arra figyelt, hallja-e az éneklecke hangjait a szalón felől és szinte percenként elővette az óráját.

Az óra végre lejáróban volt. A herceg indult lefelé. A folyosón Ridarskyval találkozott.

– Jelenteni akartam… jelenteni akartam… De most már megint jól vagyok. – Megyek vissza.

Elment. A herceg benyitott a szalónba. Vannoni éppen indulóban volt. Meghajolt és ki akart menni.

– Nem, – mondta neki Annie nevetve, nem jól van. Ha színész akar lenni, ügyesebben kell csinálnia. Igy.

– Azután kezet csókolni, – mondta Annie. – Nem, nem úgy. Emelje fel magához a kezemet… nem olyan erősen fogni… úgy… pompás!

– Mit szólsz hozzá, – szólt Annie a herceghez elragadtatva – milyen ügyes. -105- Milyen grácia van mindenben, a mit csinál.

Annie egész este jókedvű volt, vacsora után nem akart lefeküdni, azután alig tudott elszakadni a fedélzettől, ahová kiültek. Amikor éjféltájban végre lefeküdtek, félperc alatt mélyen elaludt.

A Serpolette haladt előre és az élet csendesen folydogált a fedélzeten. Vannoni délutánonként eljött az énekórára, Ridarsky, akinek ismét szabad volt az ebédlőben megjelennie, hideg szemmel nézte a többieket és az ajkán mindig mintha kimondatlan szavak lebegtek volna; Szedlák tisztán, feketében, ünnepiesen és zajtalanul jöttment; Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a fedélzeten; a herceg töprengve bámult maga elé. Az Annie kedve pedig szinte óráról-órára változott. A harmadik napon délelőtt -106- kártyázás közben azonban pofonütötte és kikergette Félixkét, és ettől kezdve állandóan rosszra fordult a kedve. Szenvedve és idegesen járt-kelt egész nap, fájdalmas, vagy haragos feleleteket adott, és éjjel órákig hánykolódott, míg elaludt.

Másnap délelőtt a herceg bejött az ebédlőbe. Kínzottan nézett végig Annien és idegesen kérdezte:

Nem folytathatta, mert Annie szinte felrobbant erre a kérdésre. Az egész teste mozgásba jött. Az arca vonaglott és a megszólalása olyan volt, mint egy haragos sziszegés. Elkeseredve, reszketve és kétségbeesve mondta:

Az Annie arca vonaglott. A száját lihegve nyitotta ki kétszer egymásután, de csak harmadszorra mondta ki elkeseredve és csattanó hangon:

A herceg arca sápadt volt, és megzavarodott, mély szürke szemének fájdalmas és szenvedő tekintete alatt az Annie feleletei egyre halkabbá lettek. Az utolsó szava már olyan volt, mint a mentegetődzés, és utána bocsánatkérés jött volna, ha a herceg meg nem fordul és ki nem megy a szobából.

A herceg kiment és remegő kézzel törülgette a verejtéket a homlokáról. Soha nem érzett szörnyű megszégyenülés kínozta… olyan volt, mintha egész testi mivoltában megalázták volna… Ha izmos, hajlékony és hatalmas testére azt mondták volna, hogy fekélyes, az nem alázta volna meg így. Tükörbe szeretett volna nézni, hogy megnyugodjék és megállapithassa, hogy még az, aki volt; és félt a tükörbenézéstől, mert az az érzése volt, hogy utálni fogja magát.

Sápadtan törőlgette a homlokáról a verejtéket és próbálta magát összeszedni. Nevetséges, – és ha hortyog? – Talán nem is igaz, eddig sohase mondta senki. De ki mondhatta volna eddig? És kinek lett volna eddig bátorsága megmondani? Hát jó: igaz! Hát aztán? Mi van azon. Próbálta talpra állítani magát, de nem tudta. Összeomlott; belezuhant a szégyenkezésbe; a homloka verejtékezett; és a teste remegett, mintha tüzes bélyeget sütöttek volna rá.

Kábultan bolyongott a fedélzeten, azután leült és kibámult a tengerre. Délben felhozatta -108- az ebédjét az irodájába; ebéd után hosszan bámult maga elé, azután Szedlákot hivatta és sápadtan mondta neki:

A Szedlák tisztára borotvált arca, fehér haja alatt, a fekete ruhában, mozdulatlan maradt.

A herceg arca azonban eltorzult a fájdalomtól, a fejét lehajtotta és a kezével intett Szedláknak, hogy menjen el. Szedlák nesztelenül elment.

– Te parancsoltad meg Szedláknak, – kérdezte reszketve – hogy az ágyadat…

Annie reszketve kereste a szavakat, azután heves zokogásra fakadt és odaesett a herceg lába elé. A herceg mozdulatlanul ült.

– Bocsáss meg, – zokogta Annie – és… ne… és parancsold meg… ugy-e nem?

Annie felállott, ijedten nézett rá, elindult, alázatosan és reménykedve visszanézett rá egyszer… kétszer, a herceg azonban bágyadt mozdulatot tett a kezével, Annie erre összerezzent és félénken kiment.

VIII.

Másnap Annie újra felment a herceghez. Csendesen lépett be hozzá és alázatosan állott meg előtte. A herceg felnézett rá, azután elfordította a tekintetét. Hosszú hallgatás következett. Annie végre megszólalt:

– Ezentúl, – mondta remegő hangon – ezentúl… sohasem akarsz már velem ebédelni?

A herceg elfordított tekintete bizonytalanul kóválygott a falon és a padlón.

– És én… én mit csináljak… akkor? Én akkor mindjárt a tengerbe ugorhatom unalmamban.

Annie lihegve állott előtte. Az orrcimpái reszkettek, a szemöldöke idegesen rándult meg egy párszor; tombolva készült kitörni a haragja. De amint szikrázó szemmel nézte a herceg elfordított fejét, a lihegése lassan elhalkult, az orrcimpái nem reszkettek többé, hanem a szája kezdett vonaglani. Szótlanul állott egy ideig, tehetetlenül kezdte a kezét tördelni és azután panaszosan, könyörögve és csendes kislánysírással mondta:

A herceg szeme átsiklott felette, de nem állapodott meg rajta. Annie síró arccal, tehetetlenül állott a herceg előtt és kutatva és könyörögve nézett az arcába. A herceg ajka azonban még szorosabban csukódott össze, és az ajka mellett két oldalt makacs és fájdalmas ránc húzódott lefelé.

– Ne hagyj engem egyedül Ridarskyval – mondta újra sírósan Annie. – Nem hagysz?

A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott, azután bizonytalanul legyintett a kezével:

Annie csendesen sírt. A herceg makacs és fájdalmas szájjal hallgatott, azután csendesen kiküldte Anniet. Annie elment és a herceg lassan behúzta mögötte a nyitva hagyott ajtót. Behúzta az ajtót és azt gondolta, hogy olyan volt, mintha örökre küldte volna Anniet ki a szobájából. Végtelenségek és örökkévalóságok választják el tőle.

Másnap vasárnap volt, a tenger szikrázott a napfényben és a Serpolette suhogva úszott előre a szikrázó vizen. A herceg a fedélzeten állott és kinézett a tengerre.

Felemelte a fejét, nyujtózkodott és próbálgatta a tagjait, mint egy lábbadozó beteg. Nagy lélegzettel, szomjasan szítta be a reggeli levegőt, azután derülten adta ki a parancsot:

– Matrózok, – mondta nekik – Istent úgy tiszteljük, ha emberekké akarunk lenni. Derék és jó emberekké; jobb emberekké, mint amilyenek vagyunk; salakos lelkű emberekből tiszta lelkű emberekké. Nemes emberekké.

– Egyikünk sem az, – folytatta a herceg – de mindnyájan azzá lehetünk. Én… -113- én már öreg vagyok, és nekem az élet mást már alig adhat, mint azt az örömet, hogy az embereknek… az embertársaimnak… az egész emberiségnek szolgálatokat teszek. Ha akarjátok, én vasárnaponként… és talán máskor is… beszélek nektek az életről, a világról, az emberekről, multról, jövőről, az emberiség szenvedéseiről és reménységeiről, a végtelen emberi tudásról és ennek a tudásnak a közeli határairól, ezekről beszélgetünk; és ezek által a beszélgetések által jobb emberekké lesztek ti és jobb emberré leszek én is. Akarjátok?

Ő is leült; és előbb csendesen, óvatosan, vigyázva rá, hogy nagyon világos legyen, amit mond, azután kigyulladó szemmel, lelkesen és szinte mámorosan attól, amit mond és attól amit cselekszik, beszélt nekik az államok történetéről.

Előbb beszélt nekik az ősemberről, aki még úgyszólván idegen volt a földön, remegve járt az ismeretlen és félelmes világban, minden zajra összerezzent, ha vadászni ment, és félve falta be a zsákmányát. Azután az első emberi csoportosulásokról, amelyeknek nem volt még sem törvényük, sem szabályuk, de amelyek már kezdték otthonuknak -114- tekinteni azt a darab földet, amelyen ők vadásztak. Az első összeütközésekről, amelyek egy-egy embercsorda között támadtak, esztelen gyűlöletekről, amelyek így keletkeztek, a rosszindulatnak arról az egész salakjáról, amelyet ezek a távoli idők leraktak az ember szívébe.

… Azután jött egy-egy erős, okos és hatalmas ember és az embercsordákat összefogta törzsekké. Az emberek megértették, hogy jó, ha ezt az erős embert maguk fölé emelik, és az ő védelme alatt ettől fogva bizakodva éltek és félelem nélkül ettek. Törvények és szabályok keletkeztek és megszületett az ember földi életének legnagyobb kincse: az állam. De az embernek örök tragédiája az, hogy kincseit meghamisítja a nehezen vajudó fejlődés és az ember szívébe lerakodott rosszindulat: az, akinek védenie kellett volna embertársait, zsarnokukká lett. A legnagyobb gondolat, amely az embernek adatott: az állam gondolata már megvolt; de az állam mindenütt ketté oszlott, sok kizsákmányoltra és kevés kizsákmányolóra. Tizezer meg tizezer évig tartott, míg az ember megalkotta az első államot; ezer meg ezer éve tart, hogy fájdalmasan, véresen és könnyesen viaskodik azért, hogy az állam az övé legyen. Az egész történelmi korszak: ezer meg ezer év egy szóban: harc az állam meghódításáért Véres, vergődő, tévedésekkel, -115- fellobbanásokkal, korai kifáradásokkal, kisiklásokkal és elfeledkezésekkel teli harc…

Hol tartunk most? Még vannak elnyomók és vannak elnyomottak; de a föld, az egész föld otthona már az embernek; az ember emlékezik a multra és előre néz a jövőbe; az egész emberiség legnagyobb célja, egyetlen igazi célja: meghódítani az államot, hogy a nép államai idővel egyetlen nagy államszövetséggé változtathassák ezt a valóban otthonukká lett földgolyót. És az emberi szívből kezd kitisztulni a salak; vannak szívek, a melyek szinte egészen megtisztultak már és vannak emberek, akik nem ismernek más kötelességet és más örömet, mint szolgálni az embert…

– A mi hajónk biztosan és nyugodtan siklik most egy idegen ország felé. Onnan más országok felé indul majd. Miért volna lehetetlen, hogy ha találunk egy olyan darab földet, amely nekünk megtetszik, akkor mi, szabad és munkás férfiak, azt mondjuk: itt akarunk maradni, a magunk akaratából rendeljük magunkat magunkalkotta törvények alá, de más törvényt nem ismerünk; együtt akarjuk a termelés munkáját elvégezni, de magunk akarjuk a munkánk teljes értékét élvezni; a munka szabad köztársaságát akarjuk megalapítani, államot akarunk alapítani, biztató példát akarunk a vánszorogva haladó emberiségnek adni? -116- Miért volna ez lehetetlen? Én meg akarom ezt a kis munkaállamot alapítani, ha ti szintén akarjátok, akkor meg is lesz.

A herceg befejezte előadását. A matrózok csillogó szemmel hallgatták és az előadás végén lelkes hurrázásban törtek ki. A herceg mosolyogva nézett végig rajtuk.

Szolgarov jelentkezett. Mély szemüregében nagy szemöldökei alatt sötéten csillogott fanatikus szeme.

A kapitány bocsásson meg: az előadása az államok történetéről meglehetősen hiányos és egyoldalu volt; és nyilván nem is szolgált más célt, minthogy hosszú bevezetése legyen annak a rövid bejelentésnek, hogy a kapitány valami primitív kommunizmust akar alapítani. Szabad-e megkérdezni, hogyan képzeli ezt?

– Valamelyik délamerikai államtól meg akarok szerezni egy nagy darab földet. Hiszen úgyszólván ingyen adják. Ennek a nagy darab földnek eleve autonómiát akarok biztosítani. Pontosan meg akarom állapítani az együttélés és a közös termelés szabályait, azután kezdődhetik a munka.

– Ez, kapitány úr, polgári álmodozás. Ezek a kísérletek teljesen céltalanok mindaddig, míg a termelőeszközök kisajátítása az egész földön meg nem történt. Mert vagy kizsákmányolókká leszünk mi is a legrövidebb idő alatt, vagy szétrobbanunk.

– Én – mondta újra. – Gondolom, olyan szerep jutna nekem, amely lehetségessé tenné, hogy a kis köztársaságot a gyors pusztulástól megóvjam.

– Vagyis természetesen elnök. Született vezér. Született úr. Született elnyomó.

– Mindegy. Az ember cselekedetei ilyen körülmények között nem függnek a jó szándékaitól. Mihelyt nem az az elnök, akit mi választunk meg, mihelyt az elnök hatalma nem a mi akaratunk következménye: nem szabad köztársaságban élünk, hanem egy abszolut uralkodó zsarnoksága alatt. Akinek a zsarnoksága annál félelmesebb, minél inkább az ő akaratától függ az egész anyagi létünk… -118-

Szolgarov szólni akart. A matrózok azonban, akik eddig csak egy-egy gyors és halk megjegyzést súgtak oda egymásnak, most mozgolódni kezdtek.

Erre hatalmas éljenzés zendült fel. Szolgarov fanatikus szeme sötéten siklott végig a társain, haragosan összepréselt vékony szája felnyílt, de a nagy zajban nem lehetett hallani, mit mond.

Ekkor szélesen, nehezen, zavart mosolygással felállott Brattlie. A matrózok lökdösték egymást mögötte és mosolyogva néztek fel rá.

– Azt szeretném kérdezni, – szólt nehézkesen Brattlie – hogy abban a… köztársaságban minden közös lesz-e?

Várt egy kicsit, azután féloldalra hajtotta a fejét és feszült várakozással kérdezte:

A matrózok hangosan nevettek és zúgva kezdtek el beszélgetni. A herceg felállott.

– Ez ostobaság, Brattlie – mondta hidegen. – Amit maga kíván, nemcsak ocsmányság, hanem lehetetlenség is.

A herceg menni készült. Brattlie ekkor felnézett rá, azután fellökte feléje szegletes, húsos fejét:

– Hát legalább – mondta hangosan – szabad lesz-e több asszonyt tartani?

– A francia katonák Tonkinban, – mondta Brattlie – három-négy barnabőrű kislányt vesznek maguknak pár frankért. Hát ezt szabad lesz e ott?

– No hát nem is ér az akkor semmit – kiáltotta Brattlie megvetően. – Nem is megyek én oda.

A matrózok zúgva kezdtek körülöttük vitatkozni. A herceg megfordult és otthagyta őket.

IX.

A Serpolette haladt előre és a herceg éjszakánként ide-oda bolyongott a fedélzeten. Egy éjjel meglátta, hogy a második lámpa nem ég. Odament az őrtálló matrózhoz:

Vállat vont, ásított és készült elfordulni. A hercegnek az az érzése támadt, hogy meg fogja ölni. De azután erőt vett magán.

– Most menjen és gyújtsa meg – mondta. – És ha kikötőbe érünk, maga rögtön partra száll és soha többé nem jön vissza a hajóra.

A matróz nem válaszolt. A herceg otthagyta és folytatta a vándorlását a fedélzeten. Másnap délben két látogatója érkezett: Szolgarov és Brattlie. Szolgarov beszélt. -122- A kapitány – mondta – tegnap éjjel olyan intézkedést helyezett egyik társuknak kilátásba, amelyet ők nagy meghökkenéssel vettek tudomásul. Minthogy a Serpolette matrózai és a Serpolette kapitánya közötti viszony nem olyan, mint más hajók matrózai és kapitánya közötti viszony, ők ezt az intézkedést nem tartják jogosnak és arra kérik a herceget, vonja vissza, mert…

A herceg szikrázó szemmel és csattanó hangon kiáltotta a kérdő mertet és mikor választ kapott rá, csendesen, kínosan elkezdett nevetni.

– Mert különben – mondta kacagva és eltorzult arccal – sztrájkba fognak lépni… Ahány hajóval találkozunk, annak mindnek tudtára adjuk ezentúl: itt megy a Serpolette, ennyi meg ennyi tonnás, visz gépet Rioba, a fedélzetén a bizalmiemberek sztrájkkal ijesztgették a kapitányt és a kapitány engedett nekik. Erről értesüljön az egész óceán. Az emberiségnek akarok példát adni.

Szolgarov fanatikus szeme a mély szemüregekből feketén lángolt rá a hercegre. Ő nagyon sajnálja, ha a kapitány úr megbánta -123- azt, hogy bizonyos emberi jogokat adott nekik; ők ezekhez a jogokhoz mindenesetre ragaszkodni fognak, és mindent meg is tesznek, hogy ezeket a jogokat érvényesítsék.

A herceg lázas dühe ekkorra eltűnt. Sápadtan, szinte alázatosan hajtotta le a fejét és halkan mondta:

Magára maradt. Másnap délelőtt Annie jött fel hozzá a fedélzetre. Zavarodott volt, szerény és csendesen mosolygó.

Annie csendesen, szerényen és óvatosan beszélgetett vele. A herceg röviden felelgetett neki, de a szíve egyre nyugtalanabbul dobogott. -124-

– Szeretnék énekelni, – mondta azután Annie – megengednéd, hogy itt… a hajón… énekeljek?

– Ugy értem, – mondta Annie – hogy az élet itt… mégis csak olyan egyhangú… ha megengednéd… nekem van itt néhány kosztümöm… közönségem is volna… énekelnék és táncolnék a legénységnek.

– Nézd, – mondta Annie ijedten mosolyogva – ők… nekik olyan egyhangú az életük… hát megkértek rá.

Még ijedtebben hallgatott el, mint az előbb, mert a herceg szeme elsápadó arcából nagyra nyílva világított feléje.

– Megkértek? – mondta akadozva a herceg – Hogyan merték… hogyan próbálták… ki?… ki kért meg?

– Hát istenem… mink Félixkével beszélgettünk erről… Félixke beszélt velük… azután ők megkérték Félixkét nagyon szépen… és Vannonival is beszéltünk róla…

– Hát istenkém… hiszen én színésznő voltam… és nagyon örültem, ha ők eljöttek a színházba és tapsoltak… hát mi van azon, hogyha most ők is unatkoznak és én is unatkozom…

A herceg felállott és bágyadt kézmozdulattal elintette őt magától. Annie sértődötten elment. A herceg lelkében zúgott a harag. Mit merészelnek itt már körülötte? Mi van még itt hátra?

Szedlákkal később felhozatta az ebédjét az irodájába. Szedlák halkan és nesztelenül hozta be az első fogást. A herceg ekkor felnézett rá.

– Szedlák, – mondta neki remegve – ha kikötőt érünk, kirúgom valamennyit.

Szedlák megrezzenve állott meg. Tisztára borotvált, nyugodt arca kigyulladt. Kinyitotta a száját és szólni akart, de meggondolta a dolgot. Várakozott. Nézte a herceget. A herceg elfordította a fejét és töprengve bámult az ablakon át a messzeségbe. Szedlák bizonytalanul várt, gyanakodva vizsgálta a herceg nemes, fáradt fejét, azután végleg elhallgatott.

Szótlanul hordta a herceg elé a következő -126- fogásokat. A herceg újra felnézett rá egy másodpercre.

– Mintha patkányok szaladgálnának körülöttem, – mondta azután elfordulva. – Százezer patkány. Egy millió patkány. És rágnak… és rágnak… És egyszerre darabokra törik az összerágcsált hajó.

Szedlák furcsa tekintettel, összehúzott szemmel, meglepetten, megindultan és gyanakodva nézte a herceget és nem szólt semmit. De délután három óra tájban újra felsietett hozzá.

Sietve jött, de nyugodt volt, csendes és tiszta. A herceg elsápadva állott fel és lement vele a szalónba. Szedlák halkan betette a szalónnak a folyosóra néző ajtaját és a hálószoba felé intett.

A herceg meglepetve bámult rá. Akkor minek? Akkor mire várhat itt? Szólni akart, de Szedlák felemelte a kezét, egy kérő mozdulattal csendességet kért tőle, azután odahajtotta a fülét a folyosóra nyíló ajtóhoz és hallgatózott. A herceg visszafojtott lélegzettel hallgatózott vele.

Két-három hosszú perc telt így el, a herceg alig bírta már a várakozást, mikor Szedlák -127- egyszerre megmozdult. A folyosón halk nesz hallatszott, futó kis zaj, olyan halk, mintha nem is emberi lábak okozták volna. A halk nesz közeledett, az ajtó előtt megállott és az ajtón két-három halk, gyors koppanás hangzott el.

A herceg megmozdult, de Szedlák egy mozdulattal visszatartotta. Felemelte a kezét és csendesen visszakopogott az ajtón. Egyet, kettőt, hármat. Kint ekkor újra motoszkálás támadt, halk kis nevetés hallatszott, Szedlák lehajolt, és kivülről az ajtó alatt négyszögletes fehér papírlap tolódott be. Szedlák elvette a papírlapot; hallgatózott; amikor kint a kis lépések halkan ismét eltávolodtak, akkor gyors mozdulattal, hogy semmi nyikorgást se adjon, egy vonalnyira kinyitotta az ajtót. A herceg kinézett ezen a vonalon és még meglátta a Félixke gyorsan eltűnő keskeny vállát.

Csodálkozva fordult Szedlákhoz. Szedlák szó nélkül átnyújtotta neki a papírlapot. A herceg átvette a papírlapot és megnézte. A papírlapon kiabáló és szemérmetlen rajz volt: meztelen nő és meztelen férfi összefonódva. A herceg elpirúlva és heves mozdulattal emelte fel a kezét. De Szedlák is megmozdult.

Fájdalmas csendben várakoztak. Tíz hosszú perc telt el, amikor Szedlák gyorsan előrehajolt az ajtó felé.

A folyosón újra hallatszott a tipegő lábak kis nesze. Az ajtón kis bekopogtatás. Rá Szedlák válasza. Azután halk, gonosz kis nevetés, és az ajtó alatt ismét betolódott egy papírlap.

A herceg ekkor nem bírta tovább. Felrántotta az ajtót és hatalmas keze a rémülten felszökő Félixkének épen a nyakát ragadta meg.

Félixke fuldokolva ficánkolt a keze között és az arca elkékült. A herceg undorodva dobta el magától.

Félixke fuldokolva és tántorogva próbált megszökni. A herceg nyugodtabb lett.

Félixke hazudni készült, de a herceg felemelte a kezét. Félixke rémülten válaszolt:

Félixke nem tudta, mit feleljen. Vacogó foggal állott és dideregve húzta össze magát. A herceg nézte és nagy szomorúság jött rá.

– Én nem tudom, – felelte didergő gyorsasággal védekezve Félixke – egyszerre eszembe jutott… és… Kellett… Nem tudtam abbahagyni. De előbb csak magamnak csináltam…

Beküldte a szalónba és mindakét ajtót rácsukta. Azután indult a hálószoba felé. Szedlák halkan utánaszólt:

A herceg belépett a hálószobába. Annie ébredőben volt; félig levetkőzve, álmosan nyújtózkodott az ágyon és bámulva nézett a hercegre. A herceg odalépett a gótikus menyasszonyi ládához és megpróbálta kinyitni. Annie ijedten ült fel az ágyon. A gótikus menyasszonyi láda be volt zárva, de a kulcs benne volt. A herceg kinyitotta és kutatva nézett bele.

Első pillantásra megtalálta azt, amit keresett: húsz-harminc telerajzolt papírlapot egymásra rakva. Kivette őket. Annie rémülten mozdult meg, a herceg azonban hangtalanul végignézte az egész gyüjteményt. Végignézte; a torkát lassan szorongatta az undor, és egyszerre úgy érezte, hogy az ájulás kerülgeti a felindulástól és az iszonyattól. A rajzok tökéletesek voltak a maguk nemében; egy dühödt fantázia gondolta ki őket; és az a nő, aki rajtuk szerepelt, kezdett Annie lenni. A férfi előbb bizonytalanul ingadozott a herceg és Ridarsky között. A nő azután egészen Annie lett; és a férfi egészen Vannoni. -131-

A herceg letette a rajzokat és ájuldozva szorította a szemére és a homlokára a kezét. Annie ekkor megszólalt.

– Kérlek, – mondta bizonytalanul – ez egy kis alávalóság Félixkétől, de tragikusan úgy-e nem kell venni, hiszen olyan tehetséges…

A herceg ekkor elvette a kezét a homlokáról. Annie felnézett beesett szemére, elakadt a szava, elpirult, keservesen sírni kezdett és kétségbeesve dugta el a fejét a párnáiba.

A herceg szótlanul nézte vonagló testét, azután kezébe fogta a rajzokat és kiment. Lement a legénység nagy hálóhelyiségébe. Meglepetve fogadták.

– Hallom, – mondta a herceg – hogy ilyen piszok nálatok is van. Rakjátok most rögtön csomóba és égessétek el.

A matrózok meglepetve néztek össze és egyik-másik lassan megmozdult. De a mozgásuk nagyon lassú volt, közben összenéztek, vonogatták a vállukat és az egyikük végre megszólalt:

– Az igaz, hogy piszok, – mondta csendes fanatizmussal – de ha nekik tetszik a piszok, akkor senkinek sincs joga eltiltani őket tőle.

A herceg szemében olyan villámfény gyulladt ki, hogy Brattlienak torkán akadt a szó. A hercegnek az az érzése volt, hogy ezt az embert meg kell ölnie. Ez az ember egy nevet akart mondani. Hadd mulassunk mink is, nemcsak… Nemcsak: ki? Annie, aki a képeken mulat? Vannoni, aki Annieval mulat?

Brattlie zavarodottan és morogva állott előtte, a herceget szörnyű megszégyenülés rohanta meg, sápadtan körűlnézett, bizonytalanul mozdult meg, tétován emelte fel a kezét a rajzokkal és elment.

Ez volt az utazás kilencedik napja. A tizedik napon a herceg forró ingerültséggel ébredt, nyugtalanul ugrott ki az ágyából és lázasan bolyongott ide-oda a hajón. Tíz óra tájban nem bírta ki tovább. Hivatta Szedlákot.

Szedlák elgondolkozva nézett maga elé, azután gyanakodva tekintett a hercegre és készült rá, hogy közömbösen és tagadóan rázza meg a fejét.

De a herceg beesett szemének egy lázas tekintete felrebbent rá; Szedláknak erre nedves lett a szeme és újra kezdte a mondatot.

– Én ezt tudom róla. Azért állott tengerésznek, hogy kétezer frankot összegyüjtsön. -134- Földet akar venni otthon Dalmáciában. A kétezer frankja már kétszer együtt volt, de a hajó, amelyen szolgált, ekkor nagy kikötőbe ért, és ő mindakétszer elitta, elkártyázta, eldőzsölte a pénzt. A kétezer frankért nyugodtan megölne egy embert. Most se gondol soha másra…

Habozott, tovább mondja-e. De a herceg szeme felrebbent rá, és ő tovább mondta:

– Nem kell ennek szinészet. Nem kell ennek asszony. A kétezer frankot szeretné megszerezni valahogyan… Azért jár énekelni.

Lesütött szemmel hallgatott. A herceg elfordított fejjel ült. Sokáig maradtak így hangtalanul, dermedt csendben, a herceg azután bágyadtan mondta:

Szedlák elment. A herceg bágyadtan és lázasan bolyongott a hajón. A Serpolette frissen suhant előre a tengeren, de ő fülledtnek érezte a hajó levegőjét és szinte fuldoklott benne.

Tizenegy óra tájban nem bírta tovább és lement az ebédlőbe. Az ebédlőasztalon még ott volt a reggeli; az asztal mellett Annie -135- ült és kártyázott Félixkével. Mikor a herceg belépett, Félixke rózsás arca elsápadt és a kártya remegni kezdett a kezében. Annie is meglepetve és elfogódva nézett a hercegre, de igyekezett nyugodt maradni.

– Azért jöttem, – mondta remegő hangon – hogy megmondjam neked, hogy te a szabadságodat nekem nem adtad el és hogy…

Lassan közelebb ment hozzá. Meg akart állni azon a helyen, ahol beszélni kezdett, de akarata ellenére megmozdult és lassan odaért az Annie közvetlen közelébe. Itt beletekintett az Annie arcába. Az Annie puha és gödrös arca még zsíros volt az éjszakától, felfelé hajló kis orra fénylett a mosdatlanságtól. A hercegben lángoló düh gyulladt fel. Egy haragos mozdulattal félbeszakította azt a -136- mondatot, amelyet elkezdett és haragos útálattal kérdezte:

– De miért jársz te mindennap délig mosdatlanul és fésületlenül és piszkos pongyolában?

– Nem kell lenézni a Polarics-házat – felelte harciasan. – Ott is nagyon tisztességes emberek laktak.

– Igenis a Polarics-házban volt szokás, mert ott dolgozniok kellett az embereknek.

A herceg szótlanul nézte az Annie fejét, a szétomlott szőke haját és a karcsú puha nyakát. Annie feszült figyelemmel vizsgálta a herceg tekintetét és óvatosan előrehajolt feléje. A herceg lázas, szürke szeme azonban lassan elborult. Anniet nézte még, de már nem látta.

… Egy óriási sárga házat látott. Három emelet. Sötét lépcsőház. Rengeteg sok lakás. A nyitott folyosókon gyerekek és asszonyok. Egy nagyvárosi ház: a Polarics-ház. Érezte az ízét és a szagát, és szinte fuldoklott tőle. És belátott a lakásokba, és a szíve riadtan kezdett verni. -137-

– Hány éves korodig voltál otthon a… Polarics-házban? – kérdezte rekedten Annietól.

Annie védekezve és tiltakozva emelte fel a kezét. A herceg megragadta a csuklóját. Annienak kibuggyant a könny a szeméből.

Annie kétségbeesve igyekezett kiszabadulni. A herceg ekkor a másik kezét rátette a torkára.

Annie levegő után kapkodott és el akart fordulni. A herceg felemelte a kezét.

A herceg dühe elmult. A keze bénultan esett le. Mit akart? Mit csinált? Miért tette ezt? Nem ezért jött ide… milyen forró téboly rohanta meg? Miért vájkál a multban? A multjára féltékeny ennek az asszonynak, mikor…!

Megbénulva, sápadtan és szégyenkezve állott. Annie csendesen zokogott előtte. A herceg azután egy zavarodott mozdulatot tett és menni készült. Annie ekkor odavetette magát a mellére.

– Ne bánts engem, – kiáltotta zokogva – mikor én ugyis olyan boldogtalan vagyok.

A herceg felemelte a kezét, hogy lefejtse magáról. De amint a testén érezte az Annie meleg testét, egyszerre tikkadt és esztelen vágy rohanta meg. Felemelt karjával magához szorította Anniet és visszafojtott és felszabadult -139- vággyal remegve kereste az Annie ajkát. Annie szomjasan nyújtotta feléje a száját. A herceg azonban az Annie félig lehunyt szemében ekkor az örömnek és a diadalnak egy villanását látta. Erre a józanságnak egy jéghideg hulláma futott végig a testén, borzongva kibontakozott és ellökte magától Anniet.

XI.

A következő nap a tizedik nap volt, amelyet a Serpolette az óceánon megtett. Ezen a napon Annie lázasan járt-kelt és háromszor is közeledett a herceg felé, hogy megszólítsa. De csak negyedszerre merte megszólítani.

– Arra akarlak megkérni, – mondta alázatosan, – engedd meg, hogy néha veled legyek.

– Nem hiszem, – felelte lesütött szemmel és fanyarul, – hogy helyes volna, ha… Én nem volnék mulatságos társaság a számodra.

– De ha én szeretném. Csak melletted akarok lenni. Csak azt engedd meg, hogy néha ideszaladjak. -141-

– De miért? – kiáltotta Annie kétségbeesve. – Mikor mondom, hogy nekem kellemes volna.

Annie elsápadt, könnyes szemmel megfordult és elment. Tétovázva és lázasan bolyongott a hajón ide-oda. Néha leült pár percre, azután zaklatottan tovább ment.

A dalmata elment és a herceg elgondolkozva nézett utána. Egész nap töprengve járt-kelt és éjjel nem tudott aludni. Másnap korán kelt és pihentebbnek és nyugodtabbnak érezte magát, mint az elmult napokban. Korán délelőtt azonban meglátta Félixkét átszáguldani a fedélzeten.

A herceg megdöbbenve bámult Félixkére. Félixke dideregve állott előtte. A herceg azután legyintett, hogy elmehet, és Félixke boldogan elszáguldott.

A Serpolette símán és gyorsan úszott előre a nagy vízen, de a fedélzeten a napok még lassabban teltek, mint eddig. A hajó levegője fülledt volt, és az emberek szorongva és bágyadtan jártak-keltek rajta. Az órák olyan lassan vánszorogtak, mintha fájt volna előrehaladniok. Mindenki úgy érezte, hogy történnie kell valaminek, hogy rögtön történik valami; de az órák vánszorogva haladtak előre, és nem történt semmi.

Eltelt az utazás tizedik napja. Azután eltelt a tizenegyedik nap is. Ekkor estefelé nyugtalan lett a tenger. A herceg tíz óra tájban lefeküdt, de nem tudott aludni. Lüktető homlokkal fetrengett az ágyán és sajgó szemmel próbálta az álmot magára kényszeríteni. Tizenegy óra után halk kopogtatás hallatszott az ajtaján. A herceg felugrott és kinyitotta az ajtót. Szedlák állott -143- az ajtóban és csendreintően emelte fel a kezét.

– Kérem fenségedet, – mondta suttogva Szedlák, – jőjjön ki ide a folyosóra.

Egy negyedóra hosszat vártak meglapulva a folyosón. Ekkor a folyosó végén halk és óvatos mozgás támadt; de a mozgás nemsokára megszünt. Ismét csend lett. A herceg meg akart mozdulni, de Szedlák visszatartotta.

Ujabb, hosszú negyedórát vártak, ekkor a folyosó végén megint mozgás támadt. Két meztelen könnyű talp mozgott óvatosan előre. A lépései neszét alig lehetett hallani. De hirtelen két másik lábnak egy dühös toppanása hangzott fel, a két meztelen láb megállott; a folyosó végén felcsavarta valaki a villamoslámpát és a villamoslámpa fényében ott állott a meglepett Vannoni, aki meztelen könnyű lábbal lopózkodott előre és Ridarsky, aki a sötétségben várt rá és most elébe toppant. -144-

Vannoni meg volt lepetve, de nem volt megijedve. Ridarsky sápadt volt és reszketett a dühtől.

– Majd megmutatom neked, hogy mi közöm…! Itt nincs helyed; ide nem szabad jönnöd; és eltakarodol innen.

– Magának nem szabad idejönnie, – felelte kihívóan. – Magának nincs itt helye. A hajóhídon a helye.

Ridarsky felhördülve nyúlt a zsebébe a revolveréért. Vannoni egy villámgyors mozdulatot tett és a lámpafény megcsillant a magasra emelt késén. Ridarsky hátraugrott és felemelte a revolverét.

De ekkor közéjük lépett a herceg. Mindaketten meghökkenve és elfogódva bámultak fel magas alakjára, és az egyik kéz reszketve eresztette le a revolvert, a másik reszketve -145- eresztette le a kést. A herceg arca égett a szégyenkezéstől.

– És ön, – mondta Ridarskynak a herceg – ön… ön is… menjen a helyére.

Ridarsky sápadtan állott előtte. Hideg szeme körül mély karikák voltak; a szemét lesütötte; vékony szája összecsukva vonaglott. Megmozdult, hogy elinduljon. De nem tudott elindulni. Sápadtan és remegve állott és vékony szája kínosan vonaglott, mintha egy hangos kiáltást szorítana vissza. A herceg figyelmesen nézte sápadt arcát.

– Induljon már – mondta neki csendesen. – Nagy tenger van és a hajónak nincs vezetése. Szégyen, hogy valaki, aki katona volt, elhagyja az őrhelyét. Ezért bomlik fel minden fegyelem a hajón.

Ridarsky hevesen és kihívóan akart válaszolni. De azután abbahagyta ezt a mondatot és összecsukta a száját. Összecsukott szája kínosan vonaglott egy ideig. Azután felnézett a hercegre. Hideg szeme szenvedve és elborultan feküdt a mély karikák között; a szája még egyszer megvonaglott, azután kitört rajta az a hangos kiáltás, amelyet visszaszorított. -146-

– Mit bánom én! – jajdult fel halkan. – De én… én őt nem engedem…!

– Én – őt – nem – engedem… És ha ön nem vigyáz rá, – én – őt – nem…

Ridarskynak ekkor újra megvonaglott a szája és az ajkán szinte sírva buggyant ki:

A herceg álmélkodva és megdöbbenve bámult a Ridarsky arcába. Ridarsky szégyenkezve, sápadtan és vonagló szájjal állott előtte egy ideig, azután gyorsan megfordult és elment.

XII.

Az utazás tizenkettedik napja bágyadt, fáradt és szorongó nap volt. A Serpolette utasai kerülték egymást, és ha véletlenül találkoztak, nem mertek egymásra nézni. Az éneklecke elmaradt, Annie időről-időre bement a hálószobájába sírni; Ridarsky feketekarikás szeme sötéten kereste meg néha Vannonit, a herceg pedig nézte a nyugtalan tengert.

A hosszú nap így eseménytelenül telt el. Másnap Félixke már korán reggel száguldott Vannonihoz, és a Vannoni énekleckéje már délelőtt is két óra hosszat tartott. Az éneklecke délután újra kezdődött és most már véget sem akart érni. Ridarsky feketekarikás szeme szenvedve tapadt a lépcsőre, nem látja-e rajta feljönni Vannonit. A szeme belevakult a meredt nézésbe, és kábultan és remegve kétszer is otthagyta a hajóhidat, hogy egy percre odalopózzék az ebédlő ajtaja elé. -148-

A tenger nyugtalan volt; korán jött az alkonyat, és sötét lett, mire Vannoni feljött a lépcsőn a fedélzetre. Nem lehetett látni az arcát, nem lehetett tudni, mi történt vele és mi fog vele történni. Ekkor a herceg is ott állott már Ridarsky mellett a hajóhídon. A tenger zúgott, a hajó bukdácsolva haladt előre, és ők hallgatva álltak egymás mellett. Ridarsky feketekarikás szeme néha gyorsan, ijedten, könyörögve és kérdően siklott fel a herceg arcára, a herceg azonban mozdulatlanul állott és lesütötte a szemét. A hajó küzködve haladt előre, lassan beborította őket az óceán zúgó éjszakája, és ők mozdulatlanul és hangtalanul állottak egymás mellett a hajóhídon.

Az órák múltak és a szótlanság és a mozdulatlanság kezdett elviselhetetlenné lenni. Alattuk recsegve és zúgva sírt a hajó teste, és a figyelő fül szenvedve erőlködött, hogy e mögött a hang mögött más hangokat is meghalljon. Ki sír itt még? Ki jár itt könnyü léptekkel a hajó testében? A herceg lesütött szemmel állott és összeszorította a fogát. Mindegy, hogy mi történik a síró hajóban és a zúgó éjszakában. Történjék meg, aminek meg kell történnie. De a sötétség, a zúgás és a sírás és a feketén hömpölygő órák olyan elviselhetetlenné lettek, hogy a mikor tíz óra tájban Ridarsky lihegve fordult feléje és feljajdulva akart megszólalni, ő már felkapta -149- a fejét és elhárító mozdulatot tett a kezével:

– Szedlák, – mondta neki lesütött szemmel és lázasan – maga most felkeresi Vannonit.

– Felkeresi és megmondja neki… Elvisz neki kétezer frankot… Hallja Szedlák, amit mondok?

– Elviszi neki a pénzt, a pénz az övé, azzal a feltétellel, hogy a lábát ide be nem teszi, soha semmiképen, éneklecke nincs, ha hívják akkor sem szabad jönnie, nem szabad mutatkoznia, és amikor kikötőbe érünk… Akkor ő rögtön veszi a cókmókját és itthagyja a hajót.

Szedlák szó nélkül megfordult és elment. A herceg dobogó szívvel várta. Szedlák azután visszajött.

A herceg ránézett Szedlákra, de a Szedlák komoly és sötét tekintete előtt zavarodottan sütötte le a szemét. Szótlanul állottak; a herceg menni készült, de ekkor kinyílott a szalón ajtaja és Annie nézett ki a folyosóra.

Az ajtó becsukódott, a herceg ránézett Szedlákra, mélyen elpirult és szégyenkezve sietett vissza a hajóhídra.

A tenger másnap bömbölve hajtotta előre a Serpoletteet. A vihar egyre nőtt, a gép lihegve -151- dolgozott, és a hajón megnehezült az élet. Félixke ismét megbetegedett és kegyetlenül szenvedett, de az Annie parancsa már korán reggel kihajtotta a vackából. Szenvedve, ijedten kapaszkodva, néhol négykézláb csúszva kereste fel Vannonit és idézte Annie elé. Vannoni azonban nem jött. Azt üzente, hogy nem mehet, mert mindenkinek dolga van. Annie rögtön visszaűzte Félixkét hozzá azzal az üzenettel, hogy őt a kapitány mindenkorra szabadságolta, ő tehát ilyenkor is jöhet. Vannoni erre azt felelte, hogy most nincs kedve énekelni. Félixke szenvedve, vergődve elvitte ezt az üzenetet Annieig, de a keserves utat rögtön újra meg kellett tennie. Annie azt üzente vele Vannoninak, hogy ha énekelni nincs is kedve, azért mégis jőjjön, ő fontos dolgokról akar vele beszélni…

A Serpolette bukdácsolva, nyögve és lihegve haladt előre és a bezárt hajóban sápadtan, betegen és szenvedve hordta az üzeneteket Félixke. Nem cikázott ide-oda, mint rendesen; verejtékezve és nyögve járt-kelt és amikor Annie délután újra átkergette Vannonihoz, akkor egy lépcső aljában a gyomrára és a fejére szorította a kezét, leült és sírt…

Szerencséjére ekkortájt Vannoninak elfogyott a türelme és a harmadik délutáni üzenetre ezt válaszolta: -152-

– Mondd meg az asszonyodnak, hogy hagyjon békében. Ne járjatok a nyakamra. Ha még egyszer jössz, kiruglak.

Félixke ezt elmondta Annienak, Annie erre bement a hálószobába, lefeküdt és zokogott. Igy eltelt a délután; eltelt az utazás tizennegyedik napja; éjszaka a tenger nyugodtabb lett. A Serpolette gyorsan siklott előre és reggel befutott az amerikai kikötőbe.

XIII.

A tenger csendes volt, mint egy rossz nő, aki jóságot játszik. A Serpolette leeresztette a horgonyát és nyugodtan feküdt a napfényes kikötőben.

A kirakodás még meg sem kezdődött, Vannoni már összeszedte a holmiját és készült partra menni. Szolgarov feltartóztatta.

– El az utamból, futóbolond – felelte dühösen Vannoni. – Miattam nem kell forradalmat csinálnod.

A hátára kapta a cókmókját és két perc múlva már el is tűnt a kikötő raktárai között. Ridarsky beesett szemmel nézett utána, azután nyugtalanul és kérdő tekintettel nézett a hercegre, később elfordította a hercegtől a tekintetét és magába sülyedve bámult ide-oda, mintha csodálkoznék a maga szenvedésén. -154-

Még korán reggel volt, amikor a kirakodás megkezdődött. A munka rendetlenül, de zajosan és jókedvüen folyt, és a lármájára Annie is feljött a fedélzetre. Ujra meg újra idegesen rezzent össze a fedélzet lármájától és álmatlan és lázas szemmel nézte sorra a dolgozó matrózokat. Álmatlan és lázas szeme lassankint nagyra nyílt, és rémület és csodálkozás jelent meg benne. Rémülten és csodálkozva fordult meg és elsietett. Helyette nemsokára Félixke jelent meg a fedélzeten, rózsásan és virgoncan cikázott ide-oda a matrózok között és halkan kérdezősködött Vannoni után. Megtudta mi történt Vannoval, fürgén elszaladt és helyette ismét Annie sietett fel a fedélzetre. Kigyulladt arccal, legörbült szájjal állott meg a herceg előtt és kétségbeesett és harcias mozdulattal kapta fel szétzilált szőke fejét. A herceg csendesen és búsan nézett le rá és mozdulatlanul várt. Annie belenézett a herceg mély és lágy szürke szemébe és a torkán akadt a már-már kimondott szó. A szája nyitva maradt, a keze leesett, azután bizonytalan és kapkodó mozdulatot tett, az arca elsápadt, úgy tetszett, sírva fog fakadni; de nem sírt, hanem pár másodpercnyi szótlan remegés után megfordult és lesietett a hálószobájába.

A hálószobában magához rendelte Félixkét, azután Szedlákot és csomagolni kezdett. Behozatta a kofferjeit és ingerülten, lázasan -155- és rendetlenül gyűrte beléjük a holmiját. A csomagolás sokáig tartott. A herceg nem tudott róla semmit, de Ridarsky, aki idegesen figyelve végigment a folyosón, bejelentette neki.

A herceg nem válaszolt. Ridarsky erre sarkon fordult, lement a szobájába és sietve becsomagolta a holmiját. Félóra mulva fent volt a fedélzeten és vonagló szájjal várta Anniet.

Annie azonban nem jött. Dühödten csomagolt, a ruháit kiméletlenül gyűrte a kofferekbe, de a mozgása lassanként elbágyadt, a karja lehullott és egy félig becsomagolt koffer előtt egyszerre sírva fakadt.

– Nem megyünk partra? – kérdezte gyorsan. – Attól félsz, nem találod? Én megkeresem.

Kikergette Szedlákot is. Szedlák szótlanul kiment. Kint Ridarskyval találkozott. Ridarsky meg akarta szólítani, de Szedlák hidegen, komolyon és idegenül nézett rá és Ridarsky erre Félixkéhez fordult. -156-

A Ridarsky összeszorított hideg szája erre még kínosabban kezdett vonaglani, mint eddig. Lesütött szemmel fordult el Félixkétől, bizonytalanul támolygott ide-oda egy ideig, azután leült, a kezébe hajtotta a fejét és sokáig ült úgy mozdulatlanul. Amikor felkelt, halálos sápadtság volt az arcán. Odament a herceghez.

– Rögtön partra szállok – folytatta Ridarsky. – A… a holmimért majd elküldök.

A herceg ismét bólintott, Ridarsky megfordult és pár perc mulva eltűnt azon az úton, amelyen pár órával előtte Vannoni elment. A herceg elgondolkozva nézett utána, de egyszerre felrezzent. A Szedlák tekintetét érezte magán. Szedlák fekete ruhájában, fehér hajjal, tiszta arccal állott előtte és komoly, kérdő, alázatos és mégis sürgető tekintettel nézte őt.

Szedlák továbbment és a kirakodás folytatódott; de Szedlák nemsokára megint előkerült valahonnan és alázatos, kérdő és sürgető tekintete -157- újra meg újra felkereste a herceget. A kirakodás munkája este abbamaradt, a hajó mozdulatlanul feküdt a kikötőben és a herceget még mindig ingerelte és nyugtalanította a Szedlák néma, kérdő és komoly tekintete. De azután egészen besötétedett. Szedlák nem mutatkozott és a herceg egyedül maradt a fedélzeten. A kikötő levegője nehéz volt és fullasztó, és ő vágyódva, de szorongva nézte a partot és a távoli város fényét. Partra szállni…! De minek? Itt maradni?… Meddig?

Rémülten nézett körül a sötét hajón és halálos csüggedtséget érzett. – Most mit? – Most hová?

XIV.

Másnap délután Ridarsky megjelent a fedélzeten. Az arca sápadt volt és hideg szeme körül a fekete karikák olyanok voltak, mint egy kínzó vasgyűrű.

– Ha majd találok valamit, – mondta lesütött szemmel Ridarsky – akkor… elköltözöm.

A herceg nem válaszolt. Ridarsky lement a kabinjába. De nemsokára utána megjelent Szedlák egy-két másodpercre. Feketén, halkan és csendesen jött, mert valami dolga volt ott, ahol a herceg járt, egy-két percig maradt, eltűnt, és nemsokára visszajött; és alázatos, kérdő és sürgető tekintete egész nap nem hagyta el a herceget.

Ridarsky másnap kiment a partra. De csak egy óra hosszat volt kint, azután felindultan -159- sietett vissza a Serpolettere. Harmadnap már el sem hagyta a hajót.

A kirakodást ekkorra befejezték, és a Serpolette könnyen ringott a nyugtalankodni kezdő vizen. A hercegtől semmiféle új parancsot nem lehetett kapni, és a legénység így szétszéledt a kikötőben. Este részeg csoportokban jöttek haza, felverték a hajót az ordításukkal, és harmadnap két matróz egy tépett és mocskos nőt hozott a fedélzetre. A herceg látta őket, de nem szólt semmit. Ridarsky azonban dühtől fehéren toppant eléjük. A két matróz feleselni kezdett, Ridarsky korbáccsal fenyegette őket, azután elővette a revolverét. A matrózok erre káromkodva elvonultak.

A Serpolette ájultan feküdt a fülledt levegőjü kikötőben. Annie a hálószobájában maradt, ideggörcsei voltak, Félixkével ápoltatta magát és Félixkének sírt; Ridarsky görnyedten várt rá, hogy Annie mutatkozik-e; a herceg pedig tétlenül és gyötrődve ült a fedélzeten, epedve és reszketve nézte a partot és szorongva várta, történik-e valami.

Egy délelőtt látogató érkezett a Serpolettere; ismeretlen ember; egy szálas kreol. A kapitányt kereste. Szedlák bevezette a herceghez.

– Kapitány, – mondta a kreol – akar-e -160- jó pénzt keresni? Itt úgy látom, semmi dolguk.

A herceg bágyadtan kérdezősködött. A kreol erre elmondta, hogy a két délamerikai állam közül, amely most háborút visel, az egyik számára nagymennyiségü hadiszer hever itt a kikötőben. Puskapor, fegyvertöltény és legújabb rendszerü gránát-shrapnel. Ezt kellene szállítani; az ellenségnek mindössze két rozzant páncélos cirkálója van; gyerekjáték őket kikerülni; az én kormányom minden pénzt megad a szállításért…

A kreol megmondta, mennyit fizetnének a szállításért, rögtön utána a dupláját ígérte ennek az összegnek, a herceg azonban felállott:

A kreol csóválta a fejét és kiment. Kint fejcsóválva nézegette a Serpoletteet és rászólt egy csoport pipázó matrózra:

A matrózok kérdezősködni kezdtek tőle, egyre többen gyűltek köréje, és a kreol elmondta nekik, miről van szó. A matrózok erre elvonultak vele egy parti kocsmába, és pár óra mulva küldöttség jelent meg a herceg előtt. Szolgarov beszélt. Az ő nézete az, -161- – mondta – hogy hadi csempészárút erkölcsi okokból nem szabad szállítaniok, de minthogy a Serpolette úgyszólván közös tulajdon, kereskedelmi vállalkozás, amelyben a legénység is részes, és minthogy a Serpolette tétlenül és úgyszólván elrothadva fekszik itt a kikötőben, ők arra kérik a herceget, hogy üzleti ajánlatokat csak akkor utasítson el, ha velük megbeszélte a dolgot; és általában tanácskozzék velük arról, mi történjék a Serpolettetel.

A küldöttség meghökkenve és morogva ment ki. Szolgarov haladt legelől; fanatikus szeme sötéten lángolt mély szemgödrében; ő tudta mit kell tenni

A legénység összegyűlt a hálóteremben és zúgva indult meg a tanácskozás. A herceg a fedélzeten állott és töprengve bámult a part felé. A parton ekkor a hajó közvetlen közelében egy ismerős alak jelent meg. Ki ez? Vannoni. A herceg dermedten bámult rá. Mit akar ez? Ez is visszajön? Ez – is – visszajön…? -162-

Visszajött. Két perc mulva fent volt a Serpoletteen. Csapzottan, szennyesen, gyűrött arccal lopódzott végig a fedélzeten. Mikor a herceget meglátta, szégyenkezve állott meg. Várta, hogy a herceg szóljon hozzá. A herceg azonban nem szólt. Búsan és dermedten nézett le rá. Ez – is – visszajött…? Intett a kezével és Vannoni, mint egy megvert kutya, behúzott nyakkal és halkan elsiklott a hálóterem felé. A hálóteremben lelkes üvöltéssel fogadták.

Déltájban Félixke megjelent a fedélzeten, ide-oda cikázott egy ideig, azután lesietett Anniehoz. Délután Annie is feljött a fedélzetre; sápadt és bágyadt volt, mint aki nagy betegségen ment át; lassan sétált a fedélzeten; de gyorsan felüdült, és az arca egy félóra mulva mintha már színt kapott volna. Sétája ekkor egyre szűkebb köröket vont a kapitányi iroda körül, és egy újabb félóra mulva Annie kipirultan és zavarodottan, de szerény mosolygással benyitott a herceghez.

– Arra akarlak megkérni, – mondta Annie felindult és alázatos mosolygással – hogy… hogy add ide nekem…

– Itt most kikötőben vagyunk… ki tudja mi lesz… mi történik… Nekem most szükségem volna a pénzemre. -163-

A herceg szürke szeme ködbe borult, azután a szempillái lassan lecsukódtak, mintha rettentő súly húzta volna le őket. Lehúnyt szemmel és mozdulatlanul ült, és lehúnyt szeme félhomályában egyszerre víziója támadt. Egy szőke fejet látott, egy fehérséget, amely libben és ragyog… egy szikrázást, egy tündöklést… valamit, ami elbűvölő és mámorító, tiszta és illatos, mint egy tavaszi reggel… valamit, ami graciózus, csengő és előkelő, mint egy tiszta szűzleány jókedvű nevetése: – a másik Anniet, akit megszeretett. Anniet a színpadon.

Öt másodpercig tartott ez a gyötrő élvezet, azután felnyitotta a szemét. Előtte állott zavart, alázatos és áruló mosolygással az új Annie. A herceg csömörletesnek érezte a mosolygását és dühödt undor öntötte el. Felállott.

– Végre is az az enyém. Az csak az enyém?… azzal csak azt tehetek, amit akarok…?

A herceg odalépett a pénzszekrényhez, kivett belőle egy takarékpénztári könyvet és két ujja között, mintha félne az érintésétől, odanyújtotta Annienak. Annie ijedten nézett a vékony füzetre. A szeme nagyra nyílt és a szája legörbült.

– Mit csináljak én ezzel? – mondta tehetetlenül és kétségbeesve. – Mit csináljak én ezzel?

A herceg elfordulva állott. Annienak kipirult az arca és könnyes lett a szeme.

– Kérlek… könyörgök… hát mit csináljak én?… vedd te meg… vagy adjál rá kölcsönt… kihez forduljak én itt?… nekem pénz kell…

– Nekem pénz kell, – mondta magánkívül – ki adjon nekem… Nekem pénz kell… adjál pénzt nekem…

Meg akarta fogni a herceg kezét, úgy látszott, le fog elébe térdelni. A herceg összerázkódott az undortól.

– Hát kihez forduljak én? – kiáltotta oda lázasan a hercegnek – ha nem hozzád.

A herceg szürke szeme szikrázni kezdett. Az az érzése volt, hogy meg kell ölnie ezt a nőt. Meg – kell – ölnie. Annie azonban a homlokára kulcsolta a kezét és lihegve mondta.

– Egész nap úgy járok itt, mint egy őrült. Megőrülök. Hát hová menjek én itt…? mit csináljak én itt…?

A herceg haragja elmult. Hidegen nézett le rá és intett neki, hogy menjen ki.

– Legalább tennél valamit – kiáltotta kétségbeesve. – Legalább beszélnél le róla.

A herceg újra intett neki és ő kiment. A herceg egyedül maradt. Egyedül maradt, és most egyszerre megrohanta jéghideg és irtózatos egyedülvalósága. Reszketve ment ki a fedélzetre és dideregve és epedve fordult még egyszer a távoli város, a melegség, az élet felé. Partra szállni! Emberek közé menni!

A vágyai lázasan csaptak fel egy-két fuldokló másodpercre, azután bénult szárnnyal hullottak le újra. Partra szállni, de hová menni? Embereket keresni, de kiket? -166- És hogyan? És előlről kezdeni a gyásznak ezt az útját? Tehetetlenül és fáradtan hajtotta le a fejét; a szívében mintha zengő húrok szakadoztak volna el örökre; elfordult a parttól és lement a hajó belsejébe. Most – ott – történik – valami. Még nem tudta mi. De azt már tudta, mi vár ő rá.

Lement a lépcsőn és odaért a nagy hálóterem elé. A folyosón az ajtó előtt megállott. Bent hangosan zsibongott a Serpolette legénységének a részeg vitája. Két párt volt: az egyik, a Brattlieé, azt akarta, hogy mindenki kapja meg gyorsan azt a pénzt, amely ráesik, hozzanak nőket és igyák el velük a pénzt; a másik párt, a Szolgarové, azt akarta, hogy a pénz gyűljön össze és azután fogjanak a pénzzel valami okos dologhoz.

Miféle pénzről beszélnek? – gondolta a herceg. Figyelmesen hallgatta a zavaros kiabálást, és meghidegedett szive egyszerre egy forrót dobbant. Mi az? A Szedlák hangja szólalt meg odabent. A megszólalást helyeslő kiabálás követte:

– Összevissza járatjátok a szátokat – – mondta. – Hányszor mondtam már: először azon törjétek a fejeteket, hogyan -167- kerítitek a kezetekbe a hajót. A hajó még nem a tiétek és már is osztozkodtok a pénzen.

– Azt én most nem tudom megmondani. El is kell mennem. Csak egyet mondok meg nektek újra: ha bántódása esik, nem lesz a tiétek a hajó, ha épségben marad, senki sem veszi el tőletek.

– Ha bántódása esik, – mondta Szedlák, – akkor ahány hadihajója a világnak van, az mind titeket fog kergetni. De ha hozzá sem nyúltok, egyszerűen kiteszitek valahol, nem valami vad szigeten, hanem város közelében, akkor ő nem üldöztet benneteket. Fel se jelent benneteket. Meg se mondja senkinek… Miért? Mert szégyelni fogja. Herceg volt. Admirális volt. Szégyelni fogja, inkább ő maga terjeszti el a hírét, hogy nektek ajándékozott mindent. Ezt gondoljátok meg; és erre készüljetek, ha boldogulni akartok, nem pedig börtönbe jutni.

Bent helyeslés hangzott fel és Szedlák jött kifelé. A folyosón meglátta a herceget, -168- rábámult, vacogni kezdett a foga és megcsuklott a térde. A herceg tört szemmel nézett le rá.

Szótlanul állottak egymással szemben. Szedlák riadtan, könnyes szemmel, nyugtalanul bámult a hercegre és ingadozva, kínjában ide-oda mozogva várt. A herceg hallgatott. Szedlák remegő térde erre összecsuklott. Lassan térdreesett és panaszosan felsírt:

Szedlák felkelt. A sírás rázta még, és várt a felelettel. Remegve tisztogatta le a térdét, azután lassan kiegyenesedett. A szeme könnyes volt, de az arca tiszta és nyugodt. Fehér hajjal, fekete ruhában, tisztán és nyugodtan megállott a herceggel szemben, komoly szemmel belenézett a herceg szemébe, felemelte a két karját, megszólalt és borzongató fenségben egy ismeretlen vallás főpapja állott a herceg előtt.

– Azért tettem, – mondta felcsattanó és zengő ünnepiességű hangon, – hogy a herceg kiszabaduljon innen. Mert ide lesülyedt. Hogy megint úr legyen. Ura legyen a csőcseléknek, ne szolgája. -169-

A herceg szótlanul és hidegen nézett rá, nagyon lassan egy hideg, hosszú igent bólintott rá, megfordult és elment.

Szedlák nemsokára felvitte neki a vacsorát. A herceg hivatta Szolgarovot és Brattliet.

– Óhajtják-e még, – kérdezte tőlük – hogy elfogadjam a kreol ajánlatát?

A Serpolette legénysége lelkes hurrázással fogadta a herceg engedékenységének a hírét, és Szolgarov és Brattlie hamarosan ismét jelentkezett a hercegnél.

A herceg egyedül maradt, de a lázasan és lihegve bolyongó Annie nemsokára kezdett ismét körülötte keringeni. A herceg megszólította:

– Holnap – mondta csendesen – majd megkapod azt a pénzt, amit kívántál.

Annie hebegve hálálkodott, a herceg azonban elhárította magától a hálálkodást. Annie azután lesietett Félixkéért, Félixke vágtatott Vannonihoz, Vannonitól vissza Anniehoz, és a hajón késő éjszakáig eleven élet és jókedvű járás-kelés volt.

Másnap alkonyatkor a Serpolette készült ki a kikötőből. A kreol a hajón akart maradni, de a herceg elutasította. -170-

A kreol a lelkére kötötte a hercegnek, hogy a lámpákat éjszakára ne gyujttassa meg és a gépnek szedje ki minden erejét, azután visszament a partra.

A Serpoletteen a legénység készült rá, hogy átvirrasztja az éjszakát. A herceg, aki maga vette át a hajó vezetését, egy hordó pálinkát hozatott fel a virrasztók számára. Mielőtt felment volna a hajóhídra, még hivatta Félixkét és pénzt küldött Annienak is.

XV.

A Serpolette lassan gőzölt ki a kikötőből. Kint a tengerre sötétlilán szállt le az alkonyat és a keleti égen tintaszínű felhőrongyok függtek. A tenger felett most csak az alkonyati szellő suhant végig, az aequinoctium vihara még a szemhatár mögött leselkedett, és a Serpolette biztosan és gyorsan hasította a felborzolt vizet.

A herceg állt a hajóhídon. Előtte volt a térkép és ő mereven és mozdulatlanul nézett le a térképre. Lent a hajóban megvacsorázott a legénység, és vacsora után a hálóteremben csapraverték a pálinkáshordót. A pálinkázó matrózok közé felindultan furakodott be Félixke és lázasan suttogott Vannonival. Vannonitól visszaszáguldott Anniehoz és Annietól újra Vannonihoz. Vannonival megállapodott. De amikor megint Anniehoz indult, a matrózok utána kiáltottak. -172-

– Mondd meg az asszonyodnak, hogy táncoljon velünk. Vannonit úgyis csak a második őrváltás után kaphatja meg.

Gyors mozdulattal maga mögé intett, valahová a hajóhíd irányába. A matrózok kiabáltak:

– Az öreg megengedi. Nem bánja az már. Nem meri azt mondani, hogy nem. Ő meg tőlünk fél.

Egy matróz felment a hajóhídra a herceghez és a herceg rögtön megadta az engedelmet. Félixke vágtatott Anniehoz, és Annie elpirulva és izgatottan kezdett öltözködni. Rövidszoknyás színpadi kosztümöt vett fel; színes selyemharisnyát; gyöngyös cipőt, feszes derekat, de fűző nélkül valót. Félixke segített neki az öltözködésben, a buzgalomtól szinte rángatózva ugrált körülötte, néha megállott egy másodpercre, nézte Anniet és ilyenkor felhangzott ujjongó kis nevetése. Annie készen volt; belenézett a tükörbe, a szenet mégegyszer végighúzta a szemöldökén, felvette a köpönyegét és izgatottan és borzongva indult ki a folyosóra. Félixke boldogan futkározott körülötte.

A folyosó végén eléjük állott Ridarsky. -173- Az arca halálsápadt volt és hideg szemében az őrület lángja lobogott.

Annie dühtől remegve nézett vele farkasszemet és úgy látszott, körömmel fog a szemének esni. De nem ezt tette. Jobbra hajlott, mintha jobb felé akarná kikerülni. Ridarsky gyorsan elébe hajlott. Annie ekkor kisiklott balfelé és futni kezdett. Ridarsky utána fordult, de Félixke ekkor belekapaszkodott a karjába. Félixkét nehezen tudta lerázni magáról. Kétszer kellett odacsapnia a folyosó falához, míg Félixke, mint egy pióca, aki teleszítta magát, lehullott róla. Annie nagy egérutat kapott. Ridarsky bőszülten vetette utána magát.

Annie sikoltozva menekült előle és Ridarsky csak a hálóterem ajtajában tudta utólérni. Az Annie sikoltozásának a hangjára azonban itt kitódultak a matrózok. Annie mögéjük menekült. Ridarsky oda akart jutni Anniehoz, elparancsolta előle a matrózokat, dühöngve fenyegette őket, a szája szélén hab jelent meg, a revolvere után nyúlt, a matrózok azonban a fenyegetéseit kinevették és amikor a revolvere után nyúlt, akkor öt matróz összenyalábolta, magasra emelte, felvitte a lépcsőn és kidobta a fedélzetre.

Ridarsky hallotta maga mögött a matrózok röhögését. Vissza akart fordulni, de a -174- röhögés megállította. Megszégyenülést és undort érzett, elfordult a lépcsőtől és leült egy kötélcsomóra. A hálóterem felől azonban nemsokára énekhang hallatszott; erre felugrott és az agya újra vonaglani kezdett a dühtől. Őrjöngve járt ide-oda; néha megállt és rémült csodálkozással felnézett a hajóhídra, ahol a herceg magas alakja sötétlett, azután folytatta tehetetlen és őrjöngő bolyongását a fedélzeten.

A herceg mozdulatlanul állt a hajóhídon és a szeme mereven és rendületlenül szegződött rá a térképnek egy pontjára. Kint barnára borult a lila alkonyat; az esti szél szakadozott lökésekben érkezett meg; a keleti ég felhőrongyai feljebb nyomúltak az égre, a tenger megfeketedett és a fekete hullámokon fehér habtarajak táncoltak.

A nagy hálóteremben Annie énekelt. A matrózok félkörben ültek körülötte és dübörögve tapsoltak, ha egy-egy számot befejezett. Annie kipirult arccal és ragyogó szemmel állott a félkör közepén; hajlongott, mosolygott, felemelte a kezét, félrehajtotta a fejét és tánclépéseket tett. Színpadon volt. Elragadtatástól és mámortól fátyolos szeme mindenkire úgy tűzött rá, mintha mindenkinek külön tenne vallomást. Az egész közönségéé volt. Mindenkinek odaígérte magát, mert mindenkit meg kellett hódítania, de amikor a szeme teleszítta -175- magát a többiek elragadtatásával, akkor újra meg újra visszatért Vannonihoz és ellágyulva pihent meg rajta. Vannoni csendesen mosolyogva pödörgette vékony bajuszát.

A matrózok nem tudtak betelni az Annie énekével és a játékával. De Annie azután castagnetteet vett elő és táncolt nekik. Kipirultan és lihegve táncolt; egészen átadta magát annak a forró vágynak, amely feléje ömlött, mint egy izzó áradás és felemelte és ringatta őt, mint egy símogató folyó; a lélegzetek forrók lettek és a nagy hálóterem hőséggel telt meg; a castagnette csattogott, az Annie tánca szédítő és süvöltő szélvésszé, perzselő forgataggá lett; fellobogott még, mint egy lángoló forgószél, azután Annie mámorosan, kimerülten és mosolyogva roskadt össze a félkör közepén.

A matrózok őrjöngtek. Egy másodpercig úgy tetszett, hogy Annie bágyadt zsákmány gyanánt van odadobva közéjük; rá fognak rohanni; mindjárt kések villognak és vér folyik; de Annie felemelte a kezét.

Az Annie felemelt keze megállította őket. Remegve és lihegve állottak meg és még nem tudták, mit tegyenek.

– Gyorsan – mondta Annie. – Meghalok a szomjúságtól. Pezsgőt akarok. -176-

Két matróz elszaladt pezsgőért. Bementek Szedlákhoz. Szedlák még ébren volt. Fekete ruhában, fehér hajjal, tisztán és nyugodtan ült a kabinjában és imádkozott. A matrózok berontottak hozzá és ő nyugodtan és komolyan nézett fel rájuk.

Az egyik matróz veréssel akarta Szedláktól a pezsgőt kikényszeríteni, a másik azonban elszaladt a herceghez. A herceg hívatta Szedlákot:

– Vigyen le Szedlák – mondta – a gépházba is néhány üveg pezsgőt. A gépnek minden erejét ki akarom venni, hadd dolgozzanak odalent.

A matrózok csodálkozva kapták fel a fejüket. Szedlák azonban hosszan és komolyan nézett a hercegre, szótlanul meghajolt, teljesítette a herceg parancsait, azután visszament a kabinjába, leült az asztal elé és tovább imádkozott.

A herceg egyedül maradt a fedélzeten. Az éjszaka ekkorra leszállott; a keleti ég -177- szürke felhőrongyai fekete kárpittá sűrűsödtek. A fekete kárpit lassan nyomult előre és legsűrűbb feketeségébe lent a szemhatár szélén némán lobbanó villámok rajzoltak kék vonalakat. A szél lökései egyre erősödtek, de lent a gépházban is erősebben dolgozott a gép, a csavar zúgva fúrta bele magát a vízbe, és a Serpolette még ingadozás nélkül siklott előre a fehértajtékú fekete hullámokon. A herceg felemelte a szemét a térképről és körültekintett a nagy éjszakában. Kietlen egyedülvalóságban állott a nagy fekete tenger felett. Olyan volt, mintha már az örök semmiségek felett lebegne, és a herceg megborzadt kietlen egyedülvalóságának hideg fenségétől. Mintha csillagnyi magasságból ereszkednék lefelé: a feketén zúgó vizek felett eltekintett emberlakta, meleg tájak felé és egy szívverésnyi időre elöntötte annak a szeretetnek a melegsége, amelyet az ember iránt érzett volt. Emberek. Embermilliók. Emberiség.

De ez a szívverés elmult. A vér, amely forrón áradt szét a szívéből, hidegen folyt vissza a szívébe. »Nekik is jobb így« – gondolta hideg szívvel. »Jó azt hinniök, hogy boldog voltam« – gondolta. Ismét csillagnyi messzeségben volt minden élőtől; lehajtotta a fejét a térkép fölé, megkereste azt a pontot, amelyen mereven és konokul pihent volt a szeme, és a Serpolette -178- zúgva rohant vele előre a kietlen egyedülvalóság fekete útján.

A sötétségben és a nyugalomban azonban a háta mögött halk neszt hallott. Megborzadva fordult vissza. Ridarsky állott mögötte, szorosan közel hozzá. Szögletes fehér arca a fekete karikákkal a szeme körül, olyan volt, mint egy halotti maszk. A herceg borzadva lépett félre előle. Ridarsky nem nézett rá, hanem előrehajolt a térkép fölé. Felemelte a jobb kezét és mutatóujja remegve keresett a térképen egy pontot. A herceg megmozdult, hogy félretolja, Ridarsky azonban ekkorra végigment a kezével a hajó útján és eljutott ahhoz a ponthoz, amelyet keresett. Rászorította az ujját erre a pontra.

Nem fejezte be. A herceg pillantása most olyan volt, hogy a lélegzete elakadt tőle. Őrjöngő szemében a rémület lángja lobogott fel. Megfordult és a halálfélelem üvöltése tört ki az ajkán.

Megfordult és futni kezdett. Üvöltése felverte az éjszakát, belehasított a hajó zúgásába -179- és átvágott a hajó falain. A nagy hálóteremben elhallgatott utána a lárma és a matrózok tolongva rohantak fel a lépcsőn a fedélzetre.

Ekkor ott volt már a herceg is, és az ő kiáltása most hangosabb volt a Ridarsky elfulladó üvöltésénél.

– Őt fogjátok el – üvöltötte elfulladva Ridarsky. – El akar pusztítani mindent.

A matrózok haboztak, de ekkor gyorsan megszólalt Annie. Rámutatott Ridarskyra.

– Őt fogjátok el, – mondta hangosan. – Hiszen ő akar engem megölni. Ott van a zsebében a revolvere.

A herceg felemelte a kezét és parancsolóan intett. A matrózok erre rávetették magukat Ridarskyra. Ridarsky őrjöngve védekezett. Ordítva akarta a matrózoknak megmagyarázni, milyen veszedelem fenyegeti őket, de mert közben rúgott és harapott és a revolvere után nyúlt, a matrózok harsogva nyomták el és nem engedték beszélni. Boldog részegségben töltötték ki rajta a gyűlöletüket. Aki tehette, rúgott rajta egyet, és ha meg akart szólalni, a szájára ütöttek. A Ridarsky vékony ajka habos volt, fekete karikás szeme már csak vérrel befuttatott fehérségét mutatta. De amikor -180- már egészen le volt gyűrve és leteperten lihegve feküdt a földön és öt matróz ült rajta, akkor is védekezett. Amikor az öt matróz felemelte, hogy elviszi, akkor újra dermesztő üvöltés tört ki a száján és amikor az egyik matróz be akarta fogni a száját, akkor úgy beleharapott ebbe a kézbe, hogy a gazdája véresen rántotta vissza. A matróz rögtön utána megfogta vérző kezével a Ridarsky elvett revolverét, és a revolver agyával főbe ütötte Ridarskyt. Ridarsky az ütéstől elkábult; a matrózok bedobták a szobájába, rázárták az ajtót, azután zajongva és jókedvüen mentek vissza a hálóterembe.

Ridarsky egyedül maradt a kabinjában. Kábultan feküdt egy ideig a földön, azután megtapogatta fájó fejét és szédülve felült. Körülnézett. Körülötte sötétség volt; kintről behallatszott a Serpolette gépének a lihegése és a csavar sziszegő zúgása. A Serpolette zúgva haladt előre. Ridarsky felugrott és ököllel esett neki a bezárt ajtónak. A bezárt ajtó azonban nem engedett. A Ridarsky két ökle véresen hullott le. A feje szédült; tántorogva tett egy-két lépést, azután összeesett. A szoba padlóján fekve hallgatta még egy ideig a Serpolette zúgását, a nagy hálóterem zsivajára fülelt még egy kicsit, azután odavonszolta magát az ágyához és felült rá. Belenyúlt a zsebébe -181- és kivette a morfiumfecskendőjét. A karján kikeresett egy helyet, a tűt beleszúrta a karjába, a fecskendőt megnyomta, azután csendesen végigfeküdt az ágyon.

A fedélzeten ismét egyedül állott a herceg. A gépházba újra meg újra azt a parancsot küldte, hogy több gőzt és gyorsabban. A gép lihegve dolgozott lent és a Serpolette zugva haladt előre. A herceg mozdulatlanul állt a hajóhídon és a szeme a térképen mereven és rendületlenül szegeződött a Farrar-szirtekre. A keleti szemhatáron kéken cikáztak a villámok és a sötéten dagadó felhőkárpit belenyelte nagy feketéségébe a csillagokat. A herceg felnézett az égre és nézte, hogyan halnak meg fent a csillagok. Most a Déli Koronán a sor. Ragyogó koronája a déli égnek…!

Nézte a csillagokat, de most már nem gondolt földi dolgokra. Arra gondolt, hogy nem tud nyugodtan szembe nézni az univerzum titkaival, hanem kérdő és aggódó lélekkel fordul feléjük. A Déli Korona. Napok. Világok. Végtelenségek és örökkévalóságok. Minek nyugtalankodni? Egy vagyok az egész univerzummal. De onnan fentről erénynek és bűnnek nincs értelme; mindenki azért élt, amit épen cselekedett; és onnan fentről minden földi dolog egyforma. Lehajolt a térképre és nézte a Farrar-szirteket. -182-

A nagy hálóteremben pattogtak a pezsgőspalackok, és matrózhangszerek szóltak. Néger banjo pengett és délszláv tambura; a matrózok ittak és énekeltek. Annie táncolt nekik, azután táncolt velük is. Félixke ült a földön, egy pezsgőspalack állott mellette, azt néha felemelte, sietve ivott belőle, és lázasan rajzolt. Annie sorra táncolt már a matrózokkal, csak Vannonival nem táncolt még. A matrózok kiabálva és nevetve követelték, hogy táncoljon Vannonival is. Vannoni odalépett Anniehoz és Annie eltikkadva adta át a derekát az ölelésének. A banjo és a tambura pengett, Vannoni magához szorította Anniet, Félixke magánkivül, szinte rángatózva rajzolt, és a matrózok lihegve nézték a táncot. Vannoni magához szorította Anniet, a tánc vad és tüzes öleléssé lett, a lihegő kör szűkebbre szorult körülöttük, és esztelen kiáltások biztatták Vannonit. Vannoni föléje hajolt a tikkadt Annienak, megfogta a selyemderék felső részét és egy részeg mozdulattal letépte. A selyemrongyok közül kivillant az Annie fehér teste, a matrózok mámoros, elnyújtott vonításban törtek ki.

A herceg állt a hajóhídon és meghallotta az üvöltésüket egy másodpercre. De a részeg hajó mögött már bömbölt a vihar. A fekete felhőkárpit beborította az eget és a kék villámok már a menybolt tetejétől -183- a menybolt aljáig cikáztak végig. Lent a gépházban lihegett a kazán és az egész hajó reszketett a kínzott gép erőszakos lökéseitől. A herceg állott a hajóhídon, nézte a térképet. A Serpolette süvöltve zúgott előre, eljutott a Farrar-szirtekig, zúgva rohant a szirtekre, és egyetlen reccsenéssel tört százezer darabra. Egy robbanás; a hajó szétomló testéből tűz szökik fel, néhány halálordítás, de a vihar itt van már, minden elhallgat, csak a vihar bömböl, és a Serpolette felett zúg az örök tenger.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13	hajotta le	hajtotta le
39	amihoz hozzáfogott	amihez hozzáfogott
52	embernek megválasztoták	embernek megválasztották
75	szorítson vole	szorítson vele
122	társuknak kilátsába	társuknak kilátásba
156	patra szállok	partra szállok

Megjegyzések:

A SERPOLETTE

I.

II.