The Project Gutenberg eBook of Vezető elmék by Zoltán Ambrus

Taine Hippolyte – Anglia irodalom-történetéről irt munkájában – egy helyütt 1) ezt irja Dickensről: „Alapjában véve Dickens valamennyi regénye ez egy mondásba foglalható össze: Legyetek jók és szeressetek; igazi öröm csak a sziv megindulásaiban van; az érzelem teszi az egész embert. Hagyjátok a tudományt a bölcsekre, a büszkeséget a nemesekre, a fényüzést a gazdagokra; legyetek részvéttel az alázatos nyomoruság iránt; a legcsekélyebb és legmegvetettebb lény egymaga annyit érhet, mint a hatalmas és büszke lények ezrei. Óvakodjatok megsérteni a gyöngéd lelkeket, melyek minden állapotban, minden köntös alatt, minden korban virágzanak. Higyjétek, hogy az emberiesség, a szánalom, a bocsánat a legszebb az emberben; higyjétek, hogy a bensőség, az ömlengés, a gyöngédség, a köny a legédesebb ezen a világon. Élni semmi; hatalmasnak, bölcsnek, hiresnek lenni kevés; hasznosnak lenni nem elég. Csak az élt és csak az ember, aki sirt a jótett emlékére, melyet adott, vagy amelyet kapott.“

Valóban ez a foglalata, tartalma, összes tanulsága minden Dickens-regénynek. És kétségtelen, hogy Dickens leglelkesebb csodálói, akik halálukig nem felejthetik Copperfield-et és Dombey-t, akik egy életen át a szivökben hordják Dóra és Ágnes képét, akik ugy emlékeznek Pegotty bárkájára, mintha maguk is ott laktak volna gyermekkorukban, arra a kérdésre, hogy mi az -2- alapgondolata, mi a tárgya, mi a tanulsága, mi a problémája Copperfield-nek, Dombeynek stb., vagy hogy micsoda gondolatokat hirdet Dickensnek egyik s mily másokat a többi regénye, nem tudnának egyebet felelni, csak azokat az általánosságokat, amelyeket Taine tizenöt sorba tömöritett. Dickens regényeinek nincs egységes, vagy vezérlő eszméje, nincs témája, nincs különleges gondolatköre; mindannyi csak: egy darab élet. Mit mond, mit hirdet Twist Olivér? Mi a tanulsága A mi közös barátunk-nak? Melyik szenvedélyt festi Nickleby? Melyek azok a lelkiállapotok, amelyeknek rajzát adni Kis Dorrit főcélja? Csupa olyan kérdés, amelyre nincs felelet. Ezeknek a hosszu regényeknek nincsen egy tárgya; vagyis tárgyuk: az emberi élet a maga nagy változatosságában, minden viszontagságával, a sokféle ember, a lét egész óceánja. Talán valamelyes kivételkép szerepelhetnének: Barnaby Rudge, a Puszta ház s leginkább a Nehéz idők. Ezek előszeretettel foglalkoznak bizonyos gondolatokkal, portálnak egy-két Dickensnek kedves eszmét, még némi irányzatossággal is meggyanusithatók, de a leginkább kiemelkedő gondolat, a könyvet valamelyest jellemző eszme, az irányzatosság ezekben is elvész az emberek, a tárgyak, az események szines rajzában. Talán sohase volt nagy iró, akinek oly kevéssé lett volna becsvágya, hogy müvészi alkotása bizonyos kiválasztott tárgynak, valamely uralkodó gondolatnak adjon testet, az eszmevilágnak egyik vagy másik körére vessen fényt, s a szenvedélyek megfigyelésének, vizsgálatának valamely különös tanulságát illusztrálja.

Régebben senki se akadt fönn azon, hogy Dickens sok-sok kötetéből ugyszólván egyetlenegy „uralkodó gondolat“-ot se lehet kihámozni, s legföljebb ilyen tanulságokat merithetünk: viseljünk gondot az elhagyott -3- gyermekekre, ne vessük meg a kevésbbé müvelteket, irtsuk ki magunkból a durva önzést, s a pozitiv, kalmári szellemet, mert ez nevetségessé és boldogtalanná tesz stb. De ma már Dickens müveinek ez a jellemzetessége nagyon föltünő jelenség. Az utolsó félszázad alatt a regény akkorát változott, hogy szinte mássá alakult. E nagy átalakulásnak egyik fő-jelensége: a gondolat roppant térfoglalása az elbeszélés birodalmában. A mai iró nem ir regényt határozott tárgy, téma nélkül; akár rövidebb, akár hosszabb az elbeszélés, valamely különleges kérdéssel foglalkozik. Az elbeszélés bizonyos eset vagy bizonyos szenvedély fejlődésének monografiája. Az irók nagy többsége problémákat fejteget; a regényirás előkelőségei pláne a szociológus szerepére vállalkoznak, s ha az uj területen, melyre elkalandoztak, nagyobb eredményekre nem hivatkozhatnak is, becsvágyuk irányt jelöl, olyan irányt, mely a közel jövőt még inkább foglalkoztatni fogja, mint a jelent. Általában elmondhatni, hogy a mai regényiró nemcsak müvész akar lenni, hanem egyszersmind filozófus is, s ráadásul mükedvelő szociológus. És ott tartunk, hogy a mostanában irt elbeszélésben szinte fontosabbnak látszik az eszme, mint maga az alkotás, mely mintha csak ennek az eszmének a tükrözésére volna hivatva s nem magáért van, hanem egy bizonyos célért.

Ebben a korszakban a Dickens-regények témátlansága – témátlanok, mint maga az élet, mint maga a természet – vagy pontosabban szólva: vezérlő gondolatokban való szegénysége igen nagy hiánynak tünhetik föl. Mintha nem ötven esztendő, hanem több száz év választaná el Dickens Károlyt a mai iróktól. Mintha Copperfield közelebb állna Amadis-hoz, mint a legujabb idők regényeihez. Aki nem olvasta Dickenst, ebből a -4- nagy különbségből azt következtethetné, hogy Dickens már elavult.

És csakugyan elavulhatott volna, mert szemben azokkal a nyugtalan és csak tudni vágyó müveltekkel, akik az artisztikus müben is csupán a gondolatot keresik, a kevésbbé müveltekre, akiket pártolt és védett, nem támaszkodhatott: az egyszerü gondolkozásu emberek, akiknek lelki jelességeit ő fedezte föl az elbeszélés számára, népszerüségét nem tartották volna fönn. Nem tartották volna fönn hálából, mert a sokaság nem ismer hálát, és nem tartották volna fönn a lelki rokonság erejénél fogva, mert a nép fiai Dickens érzés-világába minden lelki jelességeikkel se igen tudnak fölemelkedni. Azonkivül Dickens a kevésbbé müvelteknek soha se volt könnyü olvasmány. Képekkel halmozott, érzéssel telitett, idegességtől vibráló, temperamentumos, részletező, bonyodalmas és nagyon is egyéni stilusát a könnyüvérü olvasó mindig nehézkesnek találta.

De Dickens nem avult el. Nem avult el, noha müveinek hosszabb életét egy másik veszedelem is fenyegette. Ez a veszedelem abból eredt, hogy Dickens véralkatánál, érzelmességénél, világnézetének és izlésének sajátosságánál s összes egyéni hajlandóságainál fogva, a tartós müvészi hatás egyik legbiztosabb tényezőjétől: a nagy, a hatalmas, a viharos, a tragikus szenvedélyek rajzától idegenkedett és tartózkodott, s nemcsak a gondolatvilágnak, hanem az érzésvilágnak is csupán egy szükebb körére szoritkozott, az embereknek nem egész lelkivilágát rajzolta, hanem csak azt a világot, mely őt érdekelte, mely érzelmességét megremegtette.

Azért voltak időszakok, amikor sokan, s köztük előkelő szellemek, ugy találták, hogy Dickens tulságosan erkölcsös. Akkor történt ez, mikor divatossá lett a szenvedély -5- igazát hirdetni a társadalommal és a törvényekkel szemben. E tanitásnak a hivei hibának vélték, hogy Dickens a szerelmet nem emeli minden kötelesség fölé, noha ez felelne meg a természetnek. Hogy nála a természetnek meg kell hajolnia a társadalom érdeke előtt. Hogy csak tisztességes nőket fest, soha azokat, akik a szenvedélytől lázasak. Hogy csak a házasságra ad kedvet s nem a szerelemre. Sokallták, hogy Nickleby-ben, Chuzzlewit-ben, Dombey-ban csupa tisztességes fiatal urat mutat be, akik mind tisztességes ifju lányokat vesznek feleségül. Furcsának találták, hogy házasságainak száma bámulatraméltó, s elég volna megnépesiteni egész Angliát. Hogy soha se meri éreztetni a mindenható szenvedély égő lehelletét; hogy nem dicsőit egy szenvedélyt sem.

Dickensnek ezt a sajátságát a szenvedély vallásának apostolai az angol gyakorlati szellemnek tulajdonitották, mely nem akarja, hogy az irodalom megrontsa a gyakorlati életet. Szerintök az angol szellem nem engedi meg, hogy a müvész elváljék az embertől, hogy elváljék lelkiismeretétől s elveszitse szem elől a gyakorlati élet szükségleteit. Az angol – igy okoskodtak – kegyelettel van a család iránt; nem akarja, hogy az irodalom oly szenvedélyeket fessen, melyek megtámadják a családi életet. A protestáns lélek megtartott valamit a puritánok szigoruságából az örömmel és a szenvedélyekkel szemben.

Szóval, Dickens emlitett tartózkodását az angol közönségnek tulajdonitották. De az angol közönség nem mindig ily követelő s az angol iró nem mind alkalmazkodó: Dickens a legszemérmetesebb nemcsak minden regényiró, hanem egyszersmind minden angol között. Ennek a tartózkodásnak az okait tehát igazságosan csak az egyéni hajlandóságokban lehet keresni. -6-

Az idő haladt. A szenvedély igazát hirdetni a törvénynyel és a társadalommal szemben immár nem divatos. Mindenki egyetért abban, hogy az érzés isteni, a törvény földi, s hogy a természet parancsa szentebb, mint a konvenció. Annak, amit akkor hirdetni kellett, ma senki se mond ellent; a tanitást mindenki aláirja, de az apostolokat senki se olvassa többé. Elavultak.

Dickens nem avult el. Kortársai közül ő az egyetlen, aki olvasóközönségének egész zömét megtartotta, sőt olvasóközönsége nőttön-nő. A régibb irók közül csak neki vannak fanatikusai; minden országban, minden nyelven, napról-napra, folyton, változatlanul sokan olvassák. A szó legjobb értelmében nemzetközi iró; népszerü nálunk is. S akik olvassák, nem felejtik. Copperfield-et, Dombey-t, a Karácsonyi ének-et szivébe zárja, örökre magáévá teszi az olvasó, mint gyermekkorának vagy első szerelmének emlékeit. Emlékezetében, mondhatni: életében, Dickens egészen más helyet foglal el, mint a többi iró; külön helyet. Valóban mintha századok választanák el tőlünk, mert immár egészen bizonyosan klasszikus. Klasszikus, aki hasonlithatatlan, páratlan szerepet játszott egész nemzedékek érzésvilágában, s a mellett élő erő, mert az uj nemzedék ebben a szeretetben követi a régit. Regényeinek külön világa, mely népességre és elevenségre mindjárt a Shakespeare-é után következik, s kedvességre páratlan, azokhoz a szép helyekhez hasonlatos, ahová az élet bizonyos időszakaiban mindnyájan elutazunk, hogy aztán az ott látott és érzett dolgok mindenkorra részét tegyék az életünknek.

Lépten-nyomon látni, hogy Dickens teljesen megőrizte varázsát, s minden arra mutat, hogy meg fogja őrizni akkor is, amikor az érdekes problémák fejtegetőinek s a mélyjáratu eszmék hangoztatóinak nagy többségét -7- már elfeledte a világ, amint elfeledte a sziv jogainak ékesszavu védelmezőit.

Miért? Mert valamely irodalmi münek a maradandósága nem attól függ, hogy van-e benne valami, ami magánokulásul, hasznos tanulságul, utmutatóul is szolgálhat, szóval, hogy van-e irányitó eszméje, avagy nincs.

Az értőnek minden tanulság; tehát az a munka is, mely nem bizonyitgat semmit. Az élet annyira tele van tanulsággal, hogy annál, aki az életet hiven tükrözi, semmiféle eszmének bebizonyitása nem nyujthat több okulást. Továbbá: mert az iró értékét nem az határozza meg, hogy a rosszak vagy a jók világát, a szenvedélyek viharának fordulatait, vagy az érzelmesek csöndes lelki életét rajzolja-e, hanem az, hogy a választott világot mily erővel tudja az olvasó lelke elé varázsolni, hogy munkájában mennyi az élet.

Végül: mert Dickens a két legnagyobb irói kvalitás adományával született; két olyan képességgel, amelyek egyike is elég, hogy valakit halhatatlanná tegyen.

A szóbanforgó irói képességeket az esztétika nem osztályozta és nem helyezte el fiókjaiba. A gyakorlat még elnevezést sem adott nekik. Talán azért nem, mert a régi, a metafizikán alapuló esztétika egészen más nézőpontból itélte meg az irodalmi müveket, mint a mi korunk gondolkozása, s csak a saját célzatainak megfelelő kvalitásokat kereste bennök.

Közkeletü elnevezés hiján az emlitett legelsőrangu irói adományok egyikét elevenitő, vagy még pontosabban: jelenitő erőnek lehetne mondani. Az irónak azt a hatalmát értjük alatta, mely a tükrözni kivánt világot – az embereket, a dolgokat, az eseményeket – olyan erővel, olyan világosan s olyan tökéletességgel tudja az olvasó lelke előtt megjeleniteni, hogy ennek recipiáló -8- organumában ugyanazokat a képzeteket keltse föl, amelyek ő benne éltek.

Ez a kiváltképpen irói és a maga tiszta valóságában ritka tehetség Dickensben olyan nagy mértékben volt meg, mint csak igen kevés irónál, s csakis a legnagyobbaknál látni. Hol gyökerezik ez az erő? Bizonnyal az iró képzeletének a hatalmában. És ez? Az iró látásában. Dickens oly tisztán, oly részletességgel, oly tökéletesen, annyira minden oldalukról, oly világosan – „mintha villamfénynél nézné, mi előttünk sötétben van“ – oly elevenen látja a dolgokat, – tekintete annyit fog át egyszerre s oly csodálatos szabatossággal, ideges érzékenységével, érzelmességének rendkivüli fogékonyságával ugy átérzi az embereket, oly teljesen megérti s oly hiven reprodukálja nemcsak vezető indulataikat, hanem minden kicsinyességöket, – temperamentumával, örökkön nyugtalan, szüntelen izzó képzeletével annyi lelket lát a dolgokban, vagy annyi lelket önt beléjök, – ugy eleveniti meg az alakokat, környezetüket, a házat, a várost, melyben laknak, a szelet, mely befütyül az ablakukon, s melyet az iró képzelete megszemélyesit, – annyi szint, oly szabatos formát ad a tárgyaknak, amelyeket nemcsak leir, hanem valósággal érzékeltet, olyan, néha kisérteties varázslattal jeleniti meg az eseményeket, – látszólagos müvészietlenségével, ismétléseivel, melyek, mint a refrain, hangulatot keltenek, epikus bőbeszédüségével, melylyel eleven képzelete voltaképpen uj meg uj világosságot áraszt, a látott és érzett dolgoknak oly illuzióját tudja fölébreszteni, hogy az olvasóban sorra föltámadnak ugyanazok a képzetek, amelyek az iróban életre keltek, hogy az olvasó valóban maga előtt látja a tárgyakat, teljesen megérti az alakokat s láthatatlan tanuja az eseményeknek, tökéletesen beleéli magát a szerző világába, ugy, hogy mire végére -9- ér a hosszu epikus münek, nemcsak megértett, hanem átélt valamit, nemcsak oly intenzive látott, mint csupán a valóságban szokta, hanem élménynyel gazdagodott.

De ebben már része van az iró másik nagy képességének is, mert ez a képesség nemcsak testvére az előbbinek, hanem, Dickensnél, a két testvér, mint az összenőtt ikrek, voltaképpen egy. Ezt a másik adományt, mely Dickensben egygyé vált az elsővel, a közvetetlenség erejének, vagy kommunikativ erőnek lehetne nevezni.

Az első irói tulajdon az iró képzeletében, emez az iró érzelmességében, érzésvilágának gazdagságában gyökerezik. Dickens, érző szivvel beszélve alakjainak érzéseiről, minthogy ezeket csodálatos erővel eleveniti, jeleniti meg előttünk, együttérzésre kényszeriti az olvasót.

Ki nem állott Dickens humorának varázslata alatt? Dickens közvetetlensége, érzelmessége, mely néha vidámnak tetsző formában nyilatkozik meg, s mialatt mosolyt kelt, tulajdonképpen elérzékenyit, páratlan hatásu, s e hatás természetes.

Mert a szenvedély keletkezésének, fejlődésének, mámorának, rombolásainak stb. rajza lehet nagyszerü, tehát érdeklődést keltő, tanulságos, megrenditő, megrázó, ha ugy tetszik: tisztitó hatásu. De mindezt az iró csupán láttatja; rajza az olvasónak vagy a nézőnek csak az értelmére vagy az idegeire hat. A szenvedélyt magát nem érzi át a hőssel. Mennyivel intenzivebb a hatás, mikor az iró együttérzésre birja olvasóját! Dickens nagy szenvedélyek nélkül való, de annál érzelmesebb alakjait látva, nemsokára együtt élünk s együtt érezünk velök. Velök mosolygunk és könnyezünk, elérzékenyedünk, sirunk; nemcsak olvasunk, nemcsak megértünk, fölfogunk, látunk, tanulunk valamit, -10- nemcsak szórakozunk s gyönyörködünk a szép látásában: érzünk és élünk is. Mikor végére érünk a könyvének, nemcsak értelmi gyönyörködés, hanem átérzett gyönyörüségek után vagyunk, nem csupán ugy éreztünk, mint a szép szemlélője, hanem abban a titokzatos, isteni eredetü kielégülésben volt részünk, amelyet csak az érzelmi élet, az átélt dolgok adnak meg. S minthogy az ember ebben a tekintetben változik a legkevésbbé, Dickensre nézve bizonyosabb, mint korunk bármelyik nagy regényirójára nézve, hogy hagyatékát az eljövendő századok is meg fogják becsülni.

BALZAC.

Balzac-ot a kénytelenség tette iróvá. Az iráshoz szükséges hajlandóság ugyan soha se hiányzott belőle, – kora fiatalságában sok mindenfélét összeirt, tragédiákat, regényeket, amelyek senkinek se tetszettek, neki magának sem, – de huszonötesztendős korában nem az volt a szándéka, hogy majd az irásból fog megélni. Gazdagságra és hatalomra áhitozott; az a mohó vágy, a tetterővel párosult ábrándosságnak az a nyugtalansága hajtotta, melyet Rastignac lelkivilágával ő magyarázott meg a legtökéletesebben, s tudta, hogy célját csak vállalkozással érheti el, munkával soha. Azért elhatározta, hogy fölhagy az irással és üzletember lesz. Négy esztendeig próbálkozott; előbb kiadónak csapott föl, aztán nyomdásznak, végül belebocsátkozott olyan vállalkozásokba is, amelyeknek már semmi köze az irodalomhoz. De a szerencse semmiben sem kedvezett neki. Nemcsak hogy nem gazdagodott meg, hanem roppant adósságokba bonyolódott. A négy év alatt, mig a gazdagságot hajszolta, annyi terhet vett a nyakába, hogy azután egész életén át, husz esztendőn keresztül, nem lehetett egyéb célja, minthogy a tartozásait törleszsze. Nem maradt más választása, mint ismét hozzálátni az iráshoz, s keresetéből, keserves munkájának sovány eredményéből elégiteni ki, időről-időre, hitelezőit, akiktől végképpen sohase szabadulhatott meg. Két ember munkáját kellett végeznie; mert nem volt elég annyit keresnie, amennyiből megélhet, ennél sokkal többet kellett szereznie, hogy adósságait törleszthesse s hitelezőitől megvásárolhassa szabadságát és békéjét. A meggazdagodás vágyát ritkán sujtja akkora nemezis, -12- aminő Balzac-ot, akit az a rövid kaland, hogy négy évig vadászhatott a pénzre, a szerencsére, husz esztendei rabszolga-munkára kárhoztatott. De megadással viselte sorsát s elvégezte a szinte emberfölötti munkát. Ennek a munkának a nagyságáról a következők adhatnak fogalmat. Balzac mindössze ötven évig élt s husz év alatt kilencvenhét müvet irt meg. És nem irt könnyen, hanem kínnal, verejtékkel. Oly lelkiismeretes volt, hogy minden kéziratát tizszer-tizenkétszer javitotta át. Soha se jutott eszébe, hogy a könnyebb végét fogja meg a dolognak; ellenkezőleg, a módszer, amelyet választott, a leginkább fárasztó. Közben az ismeretek rengeteg sokaságát gyüjtötte halomra; minden tudomány, minden mesterség érdekelte; s mert becsvágya az volt, hogy természettudományos módszerrel dolgozzék, hogy munkái egy filozófiai rendszert tükrözzenek, s egymást magyarázva, egységes egészet alkossanak: meg kellett küzdenie nemcsak azokkal a nehézségekkel, amelyekkel a müvész, hanem azokkal is, amelyekkel a tudós és a filozófus találkozik. Számitsuk ehhez, hogy koronkint később is kitört belőle az a nyugtalanság, mely rabszolgává tette, s ezzel együtt a fölszabadulás vágya. A vállalkozó szellemet nem tudta magában leküzdeni. A husz év alatt vagy husz üzleti terv foglalkoztatta elméjét, képzeletét; egyszer elutazott Szárdiniába, ahol ezüstbányákat keresett; máskor hosszasan kisérletezett azzal, hogy egy uj anyagból uj, jobb papirt fog gyártani. De csak ezeknek az ábrándoknak, a váltón való nyargalásnak és mindennapi robotjának élt. Munkáinak a puszta tömege is ámulatba ejtő. Hogy husz év alatt annyi betüt irhatott le, csak az a tény magyarázza meg, hogy mindennap fölkelt éjfélkor és megszakitás nélkül dolgozott délig; néha, mikor hitelezői nagyon nyakgatták, délután hat óráig is; mindig lámpafénynél, -13- zárt ablaktáblák mellett, azzal küzdve az álom és fáradság ellen, hogy munkaközben tömérdek feketekávét ivott meg. Ez a munkásság még akkor is tiszteletreméltó, ha véletlenül csupa léhaságot ir. Müveinek kivételes értéke azonban munkásságát páratlanul nagyszerünek láttatja; a „Comédie humaine“ olvasóinak el kell ismerniök, hogy ezt az emberfölötti munkát csak egy óriás végezhette el, egy óriás, aki ezzel a munkával végre is megölte magát.

Mert ez a kilencvenhét, különböző cimü, de jobbára egybefüggő mü, melyet Balzac kénytelenségből irt, ezer gond és a tervezgetés lázainak közepett, kínnal, verejtékkel, a költő, a tudós és a bölcselő minden becsvágyával és egy középkori barát lelkiismeretességével, pihenést nem ismerve, izgatószerekből gyüjtve a hozzávaló testi erőt: egyike a legnagyobbszerü, leghatalmasabb irodalmi monumentumoknak. Kevés szóval nem igen lehet jellemezni ezt az alkotást. Anatole France 2) igy akar lapidáris kifejezést adni Balzac jelentőségének: Balzac munkái egy egész világ, Balzac az istenek egyike. Taine 3) pedig: Shakspere-rel és Saint-Simonnal Balzac a leggazdagabb tárháza az emberi természetről összegyüjtött dokumentumainknak.

Balzac regényeinek a „Comédie humaine“ közös cimet adta, ezzel is jelezni akarva, hogy voltaképpen egy drámát kiván szemünk elé tárni: az érdek és a szenvedély, az érvényesülésre törekvés és a kielégitést követelő vágy, az étvágy és a bün drámáját, mely száz meg száz képből áll. Ebben a nagy drámában a szinhely különböző: a cselekvés hol a családi, a magánélet -14- elzárkózottságában játszik, hol a vidéki társaséletet jellemzi; más helyütt a szinhely: Páris, és ismét más helyütt: a gondolatok világa. Ehhez képest al-cimeket is ad regényei egy-egy csoportjának: Scènes de la vie privée, Scènes de le vie de province, Scènes de la vie parisenne, Scènes de la vie politique, Scènes de la vie militaire, Scènes de la vie de campagne, Études philosophiques stb. A szinhelyet mindenütt a szakember körülményességével irja le, annak a tételnek hódolva, hogy a környezet jelentékeny befolyást gyakorol az ember életére. Ebben a reálisnak festett világban mintegy kétezer személyt szerepeltet. A kétezer szereplőnek nagy része megjelenik két, három, néha sok regényben; néhányan mindig a háttérben maradnak; többen hol az előtérbe kerülnek, hol csak a háttérben jelennek meg; sokan állandóan az előtérben szerepelnek; néhányan oly közel jutnak hozzánk, hogy ugy ismerjük gondolkozásukat, hibáikat és erényeiket, külsejüket, szavukjárását, mintha valósággal élnének. Történetük összefügg; egyiké kiegésziti a másikét. Mintha nem csupán a képzelet világában szerepeltek volna: szinte egész életrajzuk megállapitható, ha a róluk szóló adatokat összekeressük a kilencvenhét különböző munkából. (Ezt a munkát el is végezték: Cerfberr és Christophe, kiknek könyve, „Le Répertoire de la Comédie humaine“, kitünő cicerónéül szolgálhat annak, aki a Balzac világában ki akarja ismerni magát.) A kétezer szereplő közül mintegy huszan shakspere-i alakokká magasodnak előttünk; a szenvedélynek akkora hatalmát látjuk, annyi nagyságot találunk bennök. De ezeken kivül még igen soknak oly reliefet tud adni az alkotó müvész, hogy felejthetetlenekké válnak. És megelevenedik majdnem az egész sokaság; élettelen, nehezen elképzelhető, vagy olyan alak, aki csak az iró szócsöve, igen kevés találkozik -15- közöttük. Mindezek együtt csodálatos erővel tükrözik azt a társadalmat, melyben Balzac élt; ez az iró a maga korának legélesebben látó hisztórikusa, és csak igen kevés korszak talált ilyen történetirót.

A képzelt dolgok megelevenitésének ama csodáit, melyeket Balzacnál látunk, a lángelme intuicióján kivül bizonyára jellemzési módszerének tulajdonithatjuk. Balzac a tudós módjára jár el: elemez. Szétszedi a részleteket s megkeresi a részletek összefüggését. Az ember belső élete nyomot hagy külsőségein, hozzátartozandóságán, mozdulatain, szavajárásán; tehát az iró sorra vizsgálja mindazt, amiben alakjának egyénisége megnyilatkozhatik. Másfelül megkeresi azokat az elemeket, melyek ezt az egyéniséget meghatározzák. Az embert az formálja, a mit eszik, a mit lát, a mit olvas, a levegő, amelyet beszi, mindaz, ami környezi, a szokásai, melyek második természetévé válnak, az események, melyek hatással vannak rá stb.; tehát sorra vizsgálja alakjainak antecedenciáit, s mindezekből megállapitja egész életét. De Balzac nemcsak tudós, filozófus is. Nemcsak látja az életet, megérti a dolgok egybefüggését is, ismeri a törvényeket, melyek a számtalan láthatatlan szállal összefüzött, különnemü, egymástól távolesőnek tetsző dolgok egymáshoz tartozóságát, láncolatát, hierarchiáját meghatározzák. És ama részletekből, melyekkel alakjainak életet ad, kialakitja egyszersmind korának a történetét.

Balzac Honoré müködése korszakot alkot a regényirás történetében. Az ő föllépésétől lehet számitani ugyanis a naturalisztikus irányzatnak a regényirodalomban való érvényesülését, amely irányzat a regényirás anyagát és módszerét egészen, s részben a szellemét is átformálta. Balzac regényei másfélék, s kiváltképpen más életfölfogást tükrözők, mint a korábban -16- irott regények, a Stendhal néven iró Henri Beyle munkáit kivéve; de nemcsak ő beszél mást, mint elődei, utána, s bizonyos részt éppen az ő irodalmi hatása folytán, maga a müfaj is átalakul s a tizenkilencedik századbeli regény más tárgyakról szól, más hurokat penget, sokkal nagyobb jelentőséget és hatáskört arrogál, mint a régi regény, amelytől jóformán csak az alapformákat vette át. A naturalisztikus irányzatnak a tizenkilencedik század regényirodalmára való befolyása oly nagy, hogy akkora hatásra előbb semmiféle irodalmi áramlat nem hivatkozhatott; az uj szellem hatása a külföldi irodalmakban is rendkivüli; a francia regényirás jelesei közül pedig jóformán egy se vonta ki magát e befolyás alól. Ezen a helyen elégséges a jelenkori és a régi regények nyilvánvaló, ismeretes nagy különbségeire hivatkoznunk. Ez az átalakulás nem pusztán irodalmi jelentőségü; ama nagy különbségek a régi és az uj idők filozófiai fölfogásainak különbözőségéből erednek. Balzac a regényirók közül a legelsők egyike, aki a világegyetem és az ember megitélésében arra az álláspontra helyezkedik, melyet ma természettudományosnak szokás mondani. E fölfogás szerint az ember nem középpontja a világegyetemnek, nem független lény, csak erő, mint minden egyéb; az erény nem ideál többé, csak produktum, mint a jó bor. E fölfogás alapján állva, Balzac az egész természetet reklamálja a müvészet számára; nemcsak a virágot, hanem a rovart is; nem ismer szennyet; a rossz épp ugy érdekli, mint a jó, s a rossz, ha monstruózusan nagy, még jobban, mint a jó. És a szerencsétlenség meg a bün, ha rut is, pláne ha nagyszerüen rut, inkább foglalkoztatja mint a kellemességek és az erény.

Nem lehet szó e helyütt a naturalisztikus irányzat müvészeti jogosultságának kérdéséről. A naturalisztikus -17- irányzat iskolákat teremtett, s az érvényesülés során, az eszme fejlődésének különböző álláspontjain, ez iskolák prédikátorai gyakran hangoztattak hamis jelszavakat. Az a hamis jelszó, melylyel az iskola az igazságot egyedül ez irányzat számára akarta lefoglalni, noha mindig, minden müvészet az igazságot kereste és szolgálta, akármilyen fölfogás alapján állott is – és az a másik hamis jelszó, melylyel az iskola müvészei a természettudomány tekintélyét és csalhatatlanságát követelték ugynevezett vizsgálódásaik – voltaképpen pedig hézagos megfigyeléseik s szükségképpen igazi tudományosság nélkül való müvészi alkotásaik – számára: ne téveszszen meg bennünket a szellemi irány jelentősége és haszna felől. Ma már bizonyosságnak tetszik, hogy a naturalisztikus irányzat fejlődési fokot képviselt s ugy a gondolkozás, mint a müvészet birodalmában nagy szolgálatokat tett.

De mint mindennek, ami emberi, ez irányzatnak is voltak kinövései, s a müvészeti eltévelyedések, melyekbe egyik vagy másik müvész beleesett, magát az eszmét is kompromittálták a gondolkozó sokaság előtt. Annyival könnyebben történhetett ez, mert hisz az irányzat alapját tevő fölfogásnak már a kiindulási pontja is bántja azt a mindnyájunkban élő boldogulási ösztönt, mely folytonosan a jóra és szépre áhitozik. Már ez magában is megmagyarázza, hogy a naturalisztikus irányzat több kárhoztatásban részesült, mint elismerésben, s hogy az elitélésből kijutott az atyamesternek, Balzacnak is. Szemére vetették, hogy a bünt, a gonoszság erejét, az eszesek elvetemültségét, a haszonlesést, a szenvedélyt, a monomaniát festi a legnagyobb erővel, hogy az erénynyel szemben kétkedő, s hogy világa egészben rettenetes. E kifogásban van némi igazság; de e kifogással szemben hivatkozhatni arra, hogy -18- Balzac az erényt is jól látja, s az igazi erényt, mely nem önzésből fakad, a legmelegebb rokonérzéssel, a legnagyobb gyöngédséggel festi; hogy regényeiben nem kevesebb az erényes alak, mint az életben; hogy nőalakjai között több a tiszta, mint a bünös lény, s hogy például Grandet Eugéniának egy nagy részlete helyet foglalhatna a „Szentek életé“-ben; s hogy végre Balzacot a szerencsétlenségben és a bünben is főképpen a nagyság érdekli, s a nagyság mindenütt szép, a szenvedélyben nem kevésbbé, mint a lelki épségben vagy a megtisztultságban.

Az a nagy szerep, mely a „modern“ regény megalkotásában Balzacnak jutott, s az a még nagyobb hatás, melyet az utána következő nagy és kicsi irókra tett, bizonyára kivételes irodalomtörténeti jelentőséget ad Balzac husz esztendős regényirói munkásságának. De müveinek maradandóságát nem ez az érdem biztositja. Állhatott volna Balzac bármely filozófiai felfogás alapján, akár meghaladott metafizikai eszmék szolgálatában: ha nem is inaugurált egy uj szellemi irányt, ha nem is végez uttörő munkát, ha sokáig termékenyitő hatás nélkül marad is, mint maradt vagy egy félszázadon át a már nevezett Stendhal, ha nem is formálhat vala jogot arra, hogy a jelenkori francia regény atyamesterének tekintsük: munkái kikerülték volna a mulandóságot, az idő fölfedezte volna őt, mint fölfedezte Stendhalt. Maradandósága nem érdemében van, hanem lángelméjének égből szerzett tüzében; nem abban, a mit tett, hanem abban, hogy ki volt.

Balzac nem szokta a „lángelme“ szót használni: az „intuició“ volt a kedves szava. Mi az intuició? Az az adomány, melynek erejével az ember néhány tény mögött a tények egész sorozatát ismeri föl, a láthatatlan okok és okozatok egész seregét pillantja meg; -19- az a második látás, melyet a prófétáknak, az elaltatott „médiumoknak“ és a nagy költőknek tulajdonitunk. „Az intuició köti össze a látható világot az ismeretlen világokkal“ – mondja Balzac. Ez az intuició a legnagyobb költőkben sem volt hatalmasabb, mint Balzacban, az egy Shaksperet kivéve.

Ez a ritka isteni adomány, ez a csoda kiváltképpen képzelete nagyszerüségében, gondolatainak roppant gazdagságában, invenciójának kimerithetetlenségében, s a kifejezés csaknem példátlan, helylyel-közzel shakespere-i erejében nyilatkozik meg. Minderre itt éppen csak rámutathatunk. Hogy micsoda fantázia lakott benne, hogy minő hallucinációk tartották néha fogva a képzelet világában, annak, aki munkáit nem ismeri, csak a róla szóló különös anekdoták nyujthatnak némi fogalmat. Gyakran megtörtént vele, hogy a való élet eseményeit összetévesztette azokkal az eseményekkel, melyek képzeletét foglalkoztatták, s annyira beleélte magát meséibe, alakjainak gondolkozásába, stb., hogy barátainak mint tényeket ujságolta el regényeinek képzelt eseményeit: „Képzeljétek, Félix megházasodik! Egy Grandville-leányt vesz el. Jó partit csinál, mert a Grandvilleok gazdagok, bár Bellefeuille kisasszony egy kicsit sokba került a családnak.“ Máskor olyanokat kérdezett tőlük, amikből kiderült, hogy azt hiszi: ők is tudnak azokról az eseményekről, melyek csak képzeletében zajlottak le. És temperamentuma épp oly hatalmas volt, mint képzelete. Rendkivüli fizikumot tett tönkre a munkával, a fekete kávéval és azzal, hogy egész élete csupa láz volt: az akarat, az érvényesülés, a pénzszerzés láza; aztán: a gondolkozás, a szertelen munka lázai; és pihenőül az érzékek láza. Küzdött, gondolkozott, élvezett, elégett: ez életének története.

Rendkivüli teremtő erő, lázas, kimerithetetlen képzelet, -20- csodálatos hatalmu logika s az ötleteknek egy tüzhányója pusztult el benne. A feje folyton gőzölgött a tervektől, eszméktől, s nem éppen válogatott tréfáktól; tuláradó temperamentuma folyton a mozgást, az ébrenlétet, a munkát és a gyönyört szomjazta. Gyöngéi temperamentumából következtek: nem volt delikát természet, fékezni nem igen tudta magát, nem volt tőle idegen se az érzékiség, se a durvaság; de nagyon jó fiu volt, aki anyjával és nőtestvérével szemben végtelen gyöngédséget tanusitott. A naivság se hiányzott belőle; szeretett nagyokat nevetni, legszivesebben a drasztikus dolgokon; közlékeny volt, hiu és hetvenkedő, de egy cseppet se gőgös, mindig őszinte és igaz: ime, ezek az intimitásai.

Balzac a nagy tömeget mindig távol fogja tartani magától: stilusával. Ezt a stilust nem mindenki méltányolhatja: koronkint nehézkes, itt-ott homályos, leirásai néha hosszadalmasak s nem mindig adnak világos képet; emitt az ötletek, amott a metaforák szinte a nyakára nőnek egymásnak; ott, ahol a pedáns enciklopedista vagy a mükedvelő bölcselő szól belőle, nem egyszer unalmas. De a figyelmes olvasónak mindezért bőséges kárpótlást nyujt gondolatainak, ötleteinek hasonlithatatlan gazdagsága, fényüzése a ragyogó képekkel, a megragadó hasonlatokkal, a festői vagy plasztikus kifejezésekkel. A müvész egyenrangu benne a költővel. Olyan mélységekre világitott le, s nagyszerü alakjainak olyan relief-et tudott adni, hogy minduntalan Shakspere-re emlékeztet. Lehet, hogy volt lángelme, aki egyszer-egyszer közelebb jutott Shakspere-hez; de aligha volt még egy, aki minduntalan oly közel járt volna hozzá.

FLAUBERT.

Flaubert Gusztáv apja, Flaubert Akhilles, előbb Dupuytren asszisztense, később, harminc éven át, a roueni kórház igazgató-főorvosa volt. Flaubert Akhilles házasságából három gyermek született: két fiu és egy leány, aki huszonegyéves korában halt meg. Az idősebbik fiu az orvosi pályára lépett s előbb asszisztense, majd utódja lett apjának. Az ifjabbik fiu, Gusztáv, 1821. december 12-én született. Apja kivánságára jogot hallgatott, de a bölcselet és az irodalom jobban érdekelte és többet foglalkoztatta, mint a jogtudomány. Főképpen az irodalom vonzotta; harmincéves koráig azonban nem irt semmit, egy sort se. Kevéssel azután, hogy egyetemi tanulmányait befejezte, apja meghalt. Az örökölt vagyon biztositotta megélhetését és függetlenségét. Az irodalomnak akart élni, de mielőtt munkához látott, előbb utra kelt. Bejárta Olaszországot, Egyiptomot, Kis-Ázsiát. Négy évig volt uton; azután hazatért, s visszavonult birtokára, a Rouen közelében lévő Croissetba. Itt valóságos remeteségben élt, s majdnem öt évig dolgozott, éjjel-nappal, első regényén. Ez a regény 1856. október elsejétől december tizenötödikéig a Revue de Paris cimü folyóiratban jelent meg. Ahogy az utolsó közlemény is elhagyta a sajtót, az ügyészség a Revue de Paris szerkesztőjét, nyomdászát és Flaubert-t pörbe fogta, azon a cimen, hogy regényük sérti az erkölcsiséget és a vallásos érzést. Időközben Lamartine is elolvasta -22- a regényt, s irt az ismeretlen szerzőnek, hogy nagyon szeretne vele megismerkedni. Flaubert meglátogatta az agg költőt, s mikor elmondta, hogy nagyon hosszu idő óta semmit se olvasott, ami oly mélyen meghatotta volna, mint a Revue de Paris-ban olvasott regény, Flaubert megemlitette, hogy pörbe fogták. Lamartine azt felelte neki: „Mindenesetre csodálatos, hogy ez megtörténhetett, de legyen nyugodt: nincs francia biró, aki önt elitélje, mert ez szégyene volna hazánknak és szégyene korunknak.“ Lamartine jóslata beteljesedett; a tárgyalást 1857 január 31-én és február 7-ikén tartották meg; és Sénard, volt igazságügyminiszter, védőbeszéde után, a három vádlottat fölmentették. Franciaország megmenekült attól a szégyentől, hogy birái megbélyegezzék azt a könyvet, mely százada irodalmának egyik dicsősége. Mert Flaubert első regénye, az a könyv, amelyen majdnem öt évig dolgozott, s melyet megjelenése után pörbe fogtak: Bovaryné volt.

Bovarynéban mondja Flaubert: „A nagyon is teli lélekből az érzés néha a legüresebb metaforákban, s a legelcsépeltebb szólamokban árad ki; mert soha senki se tudja pontosan kifejezni se a vágyait, se a felfogását, se a fájdalmait; mert az emberi szó csak egy repedt üst, amelyen legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas dallamokat verhetünk ki akkor, amikor szeretnők elérzékenyiteni a csillagokat!“

Ha volt valaki, aki ki tudta fejezni felfogását és érzéseit, – aki bámulatos pontosságra tudott szert tenni annak kifejezésében, amit látott, amit képzelt, amit gondolt, amit érzett és éreztetni akart, – ha volt valaki, aki olyannyira urává tudott lenni a szónak, mint a legnagyobb irómüvészek közül is csak igen kevesen, -23- – ha volt valaki, aki az emberi szóból, ebből a repedt üstből, olyan zenét tudott kicsalni, amelyre, ha a csillagoknak nem is, közülünk mindenkinek el kell érzékenyednie, – ha volt valaki, aki nagy müvészként játszott ezen a tökéletlen hangszeren és „legfeljebb medvetáncoltatásra alkalmas dallamaival“ látomásait a maguk tökéletességében és világosságában tudta megörökiteni: ez az isten kegyelméből való nagy müvész Bovaryné szerzője volt. Pedig nem a könnyebb részt választotta, s nem bibelődött azzal, amit nem nehéz elmondani. Mindig a legnehezebben kifejezhetőt igyekezett kifejezni; azt, ami a természetben és ennek legcsodálatosabb alakulatában: az emberi lélekben, a legkevésbbé megfogható; amit nem lehet elemezni, amit meglátni is csak a különösen megáldott szem lát meg, amit kifejezni a legnagyobbaknak való feladat. Mik a tárgyai? A titkok, melyek az emberi lélek mélyén rejtőznek; a lelki munka hosszu folyamata, mely két, egymást gyorsan követő cselekvés között zajlik le; gondolataink és érzéseink összeszövődése és ezeknek a komplexumoknak más ilyenekkel összeütközése, kölcsönös egymásra való hatásuk, és a külső világgal való küzködésük; az az egész titokzatos életmüködés, amelynek csak a jelenségeit láthatjuk a cselekvésben, olyanformán, mint ahogy a villamos erő müködését a szikrában, a fényben; az a nagy rejtelem, melyet csak a divináció ismerhet meg a maga szövevényességében. Aztán egybefüggésünk a természettel; az emberi élet, a szerves élet és a szervetlen élet között való kapcsolatok, hasonlóságok; megismerése annak, hogy a természet hogyan példázza érzéseinket, hogy az egységes nagy életben mi is csak példázat vagyunk, mennyire ugyanaz történik bennünk, ami a külső világban, mennyire egyek vagyunk a körülöttünk levő dolgokkal. Aztán egybefüggésünk -24- a világrenddel; az örökkön megfejthetetlen ellentmondás, hogy mig egyfelől: minden képzelgésünk ellenére csak részecskéi, porszemei vagyunk környezetünknek, másfelől: az, ami a végzetünket kovácsolja, mégis kevésbbé a környezet hatása, mint inkább és főképpen az, ami bennünk van, s valójában a végzetünkkel is egyek vagyunk. És Flaubert mindezt nem magyarázgatja: csak megvilágitja, egyetlen szóval. Soha se volt irómüvész, aki mélyebbre látott, és soha se volt, aki tökéletesebben fejezte ki, amit látott, gondolt, érzett, elképzelt.

Bovaryné tulajdonképpen nem folyamatos elbeszélés, ha ez alatt azt értjük, hogy az elbeszélő egyforma, epikus kényelmességgel időzik a főjeleneteknél és az epizódoknál, továbbá az ezeket összekötő vagy magyarázó, kevésbbé jelentős részleteknél. Bovaryné inkább képek sorozata. A mintegy négyszáz oldalra terjedő könyvben száz meg száz, sőt talán ezer kép van, mert Flaubert nemcsak elbeszél, valósággal megfesti történetének összes jeleneteit. A képek közeit egy pár szóval hidalja át, amelyek oly tökéletesen fejeznek ki minden szükségest, hogy hézagot nem hagynak. Különben is a sok száz kép olyan gyorsan váltakozik, és annyira összefügg ugy az előtte lévővel, mint a következővel, hogy mint a kinematográf sok felvétele, folyton de alig észrevehetően változó egységes egészet formál. Ezt a sok száz képet Flaubert a nagy realista irók részletfestő müvészetével alkotja meg; azt mondhatni: a miniature-festő módjára, aki minden kis részletet megrajzol és megfest. Minden egyes apró jelenetben látjuk az egész környezetet; ha valaki illusztrálni merné Flaubert-t: a képzeletének nem jutna semmi szerep, csak azt kellene lerajzolnia pontosan, amit Flaubert szóval pontosan -25- lerajzolt és lefestett. Az előadásnak ez a módszere a rajongó és környezetéből kikivánkozó vidéki asszony történetének csodálatos életet ad: minduntalan látjuk őt és környezetét, velük élünk. S az előadásnak ez a módszere mintát adott az ujabb francia irodalomnak: olyan hatással volt, amely alól a leghatalmasabb tehetségek sem vonhatták ki magukat, s ezért vallják Goncourt, Daudet, Maupassant, Zola és mindannyian, akik Flaubert óta „realista“ regényt irtak, Flaubert-t mesterüknek.

De ha Flaubert fest, mindig egy-két szóval, ugyszólván egyetlen szóval fest. Tömörségéhez és szabatosságához semmi sem fogható, ama klasszikusok iratai se, akik tömörségükről, szükszavuságukról, kifejezéseik rövidségéről és erejéről hiresek. Flaubertnek a szóval való gazdálkodása s az a müvészi erőfeszitése, hogy mindig megkeresse és megtalálja azt a kifejezést, mely a legpontosabban fedi és egyesegyedül fejezi ki tökéletesen a gondolatot: páratlan, példátlan. Mintha egy-egy négyszáz oldalas kötetébe bele akarta volna szoritani egy-egy fél élet minden eredményét, mindent, a mit látott, érzett, gondolt, képzelt, s a körülötte lévő egész világot, mintha azt óhajtotta volna, hogy egy ilyen könyve tükre legyen egy egész civilizációnak, hü tükre, mely mindent láttat, nagyot és kicsit, szépet, nem szépet, jót, rosszat, minden emberit: mindig annak az ambiciójával irt, akinek minden szavát márványba vésik és annak a müvészetével, aki méltó erre.

Természetes tehát, hogy alkotásai nemcsak a divináció, hanem egyszersmind nehéz, gyötrelmes munka eredményei. Esztendőket töltött el idegölő munkásságban, mig egy-egy kötetét kiadta a kezéből; lázban, szenvedések között irt; minden mondata gondot és fáradtságot okozott neki; minden könyve kinos vajudásból -26- született. Néha napokig emésztődve, gyötrődve keresett egy-egy kifejezést; és igen bántotta, hogy első regényében, minden figyelmessége ellenére, benn felejtett egy kettős genitivust.

De ez meg is látszik az irásain. Más harminc kötetre higitotta volna fel azt az anyagot, melyet Flaubert egy kötetbe tömöritett. Flaubertnél nincs fölösleges szó; szavai tökéletesen fedik a fogalmakat s mondatai a képet. Néha egy-egy szava megvilágit egy egész jelenetet vagy tökéletesen jellemez egy alakot. Nála az interpunkció is jelent, az elhallgatás is mond valamit. A sorok közé még egyszer annyit rejt, mint amennyit megir. Képeinek olyan nagy perspektivája van, amilyet csak Shaksperenél látni.

És nyelvének színpompája, prózájának zenéje is kétségbeejtheti a forditót. Az ilyen nagy művészetet halványan se tükrözheti semmiféle forditás. A leglelkiismeretesebb forditás is csak a tartalommal számolhat be híven; még csak nem is sejtetheti a forma tökéletességét.

Nincs könyv, mely négyszáz nyomtatott oldalon oly sok, igaz és szép képet adna a mi világunkról, mint Bovaryné. Ez a vidéki történet, mely azt mondja el, hogy az exaltáltság, a rossz nevelés és a fényűzés vágya hogyan sodorja bele Bovarynét a házasságtörésbe, minden bünbe, és hogyan kergeti a halálba, a mivel szintén bűnt követ el: egyszersmind bámulatos képét adja a mi időnknek, annak, hogy milyen emberek éltek korunkban s mily viszonyok között. Mert bár Flaubert jóformán csak a kis Yonville lakóit szerepelteti: regényében szerepet juttat majdnem minden emberi törekvésnek, vágynak, temperamentumnak, majdnem minden önzésnek, hiuságnak, ostobaságnak, bűnnek -27- és majdnem minden jónak. Yonville egy egész világot szimbolizál és Flaubert a földnek azt a zugát, melynek közepén Yonville terül el s melynek világvárosa: Rouen, oly hasonlithatatlan tökéletességgel irja le, ahogyan senki se irta le se Rómát, se Párist, se Veneziát. És ha mindennek el kellene pusztulnia, amit a tizenkilencedik század alkotott, csak egyetlenegy kötet maradhatna meg, arra a célra, hogy fogalmat adjon azoknak az embereknek, akik csak századok mulva fognak születni, a XIX. századról: hogy minél többet tudjanak meg arról, milyen volt a világ a Napoleon utáni időkben, utolsó emlékül Bovarynét kellene választani.

Ma már nem kell vitatkozni Pinard államügyészszel azon, hogy erkölcsös könyv-e Bovaryné? Csak régente nézhették erkölcstelen könyvnek azt, amely azt irja le, hogy az alapjában jó és legnemesebb hajlandóságokkal teli embert is mint sodorhatja bele a bűnbe a helyzetével való elégedetlenség, a messzi világokról és a szép holmikról való álmodozás, a fényűzés vágya, – amely azt mutatja meg, mily végzetes az első ballépés s mily rettenetesek a bűn következései. Emelkedettebb szellemű morált ma még nem tudunk elképzelni, mint amilyen ezé a könyvé, mely a maga egészében: a kötelesség glorifikálása és amely a gyönge, gyámoltalan, ostoba emberben is felmagasztalja a kötelességteljesitést s megállapitja a jó és kötelesség-teljesitő ember szupremaciáját minden másféle emberrel szemben, bármily csillogó tulajdonok ékesitik is ez utóbbiakat. Valaki azt mondhatná, hogy ez a könyv haladás-ellenes; mert a fejlődés törvénye azt hozza magával, hogy az ember kikivánkozzék szerényebb helyzetéből valami jobb helyzetbe, s Bovaryné, kinek tragikuma: a fényüzés vágya, tulajdonképpen csak áldozat, mert hiszen vágyakozása -28- természetes… De ez a valaki csak Homais ur lehet.

Salammbô, L’Éducation sentimentale, La Tentation de saint Antoine, Hérodias, Un Coeur simple, Le Candidat, Le Château des coeurs, Flaubert többi müvei, nem vetekedhetnek Bovarynéval – ilyen művet a legszerencsésebbek is csak egyet alkothatnak – de Salammbô és az Éducation sentimentale szintén hatalmas alkotások s a többiek is tele vannak szépséggel. Ferdinand Brunetièret ugyan ez utóbbi müvek egyike-másika a Bovaryné Binetjére emlékezteti, aki folyton, folyton esztergályoz, de Bovaryné előtt még ő, Ferdinand Brunetière is – aki, a régóta halott és soha se alkalmatlan Bossuet nagyobb dicsőségére, kukacként rágta végig magát az egész XIX. századbeli francia irodalmon, hogy táplálékul nagy nyelvhibákat keressen a nagy költőkben – még Ferdinand Brunetière is kénytelen kalapot emelni.

A GONCOURT-TESTVÉREK.

Kétféle Goncourt-regényt ismerünk; olyat, amelyet ketten irtak: Edmond és Jules de Goncourt – ilyenek: Charles Demailly, Soeur Philomène, Renée Mauperin, Germinie Lacerteux stb. – és olyat, amelyet Edmond de Goncourt egyedül irt – ilyenek: La fille Élisa, Les Frères Zemganno, La Faustin és Chérie. – Az utóbbiak, összességükben, nem gyöngébb munkák, mint amazok általában; semmi tekintetben sem gyöngébbek: a művészi kifejezés erejét nézve sem, bár Edmond de Goncourt már nem volt fiatal ember, mikor egyedül kezdett irni. Tul járt ötvenötödik évén, a mikor vagy nyolc évi szótlanság után, ujra kezébe vette a tollat, melyet öcscse halálakor elhajitott. Ambiciójának szárnyait ekkorra már megtépdeste a sok viszontagság: a mélyen érzett gyász s még előbb a csalódás és a keserűség, amelyet az a körülmény, hogy sorsát meg kellett osztania második énjével, nem felezett meg, hanem megsokszorozott. De noha most már egyedül, sulyos csapások és vereségek után, az ifjuság mindent kibiró ereje nélkül kezdte ujra a küzdelmet: ez nem igen látszott meg az irásain; a munkakedve és a munkabirása talán kevesebb lett, de azokat a kvalitásokat, melyek a Goncourt-nevet ismertté tették, öcscse halálakor nem veszitette el. Ő maga többször nyilatkozott ugy, hogy kettejük közül Jules volt a tehetségesebbik, a nagyobb művész, a hatalmasabb képzelő erő s a kedvesebb előadó, – -30- hogy kettejük közül Jules volt a poéta s hogy ő Jules halála után ugy járt, mint Bertrand de Born: „szelleméből nem maradt meg sem az egész, sem a fél“. Hanem ezeket a nyilván tulzó szavakat, amelyeket a posthumus szeretet és a kegyelet sugallt, magánas munkássága megcáfolta. Ebből az irodalmi másodvirágzásból keletkezett ugyan olyan gyümölcs is, amelyen már megérzik, hogy egy kissé későn termett; Chérienek például, legalább a szerkezetén és formáján, tagadhatatlanul meglátszik, hogy iróját már hatalmába ejtette a szenilitás. De azok között a regények között is, amelyeket ketten s a férfikor java erejében irtak, akad egy-két munka, amely éppen nem mérkőzhetik később irt, kiváló alkotásaikkal, – amely mintha szerencsétlen inspiráció s mintha már megfogyatkozott erő terméke volna; másfelül pedig, ha Chérie kétségtelen dekadencia jeleit mutatja, viszont a Fréres Zemganno, melyet Edmond kilenc évvel Jules halála után irt, semmivel se értéktelenebb, mint legszebb munkáik: Soeur Philoméne vagy Germinie Lacerteux. Az összes Goncourt-regények közül a Fréres Zemganno-nak volt a legnagyobb, legáltalánosabb sikere; s az a nagy tábor, mely a Goncourt-testvérek kiválóságát oly sokáig nem akarta elismerni – a naturalizmustól borzadozók és idegenkedők tábora – a Fréres Zemganno megjelenése után hallatta először a megbecsülés és a méltatás szavait. Ebből és ama másik jelenségből, hogy Edmond de Goncourt regényei, akár a lényeget, akár a formát tekintjük, ugyanarra a lélekre vallanak, melyet az Edmond és Jules de Goncourt regényeiből ismertünk meg – mert az életfelfogás, az ember és az egész természet látása, a szellemi irány, a jellemző és a festő erő, az előadás módja, a sajátos szerkezet és a stilus e munkáknak mind a két csoportjában ugyanegy – az következnék, -31- hogy a Goncourt-testvérek közül, akármit mondanak a kegyelet-sugallta sorok, Edmond volt a nagyobb erő, a különb müvész, a poéta, és hogy az összes Goncourt-regények igazi szerzője Edmond de Goncourt. Jules csak a segitőtárs volt. De minden jel arra mutat, hogy ez a következtetés sem fedi a valóságot. Nemcsak Napló-juk ide vágó följegyzései vallanak arra, hogy Jules ereje egyenlő volt az Edmondéval, s nemcsak a Fréres Zemganno sejteti – mert a Zemganno-testvérek ők maguk – hogy, ha Gianni-Edmond erősebb volt a tervelésben, Nello-Jules viszont a kivitelben tulszárnyalta bátyját, hanem főképpen az, hogy (bár Edmond hetvennégy évig élt, Jules pedig már negyven éves korában meghalt) a Goncourtok produkciójának kétharmadrésze a Jules életének utolsó tiz évére esik: kétségtelenné teszi, hogy Edmond, egyedül, a regények jórészét sohase irta volna meg s kétségtelenné teszi a két testvér szellemi egyenranguságát.

Azért, ha a Goncourt-regényeket néhány szóval jellemezni óhajtjuk, fölösleges a Goncourtok munkáit két osztályba csoportositani, bár abból, hogy a cimlapokon két különböző cég szerepel, az első pillanatra szükségesnek látszanék. Összességében tekinthetjük egész munkásságukat, mert ez a munkásság két egyforma erő alkotása, két olyan iróé, akik ugyanazokkal a képességekkel rendelkeztek, s akik képességeiket mindig ugyanegy célnak szentelték. Amire a többi irói szövetkezésnél, a többi társszerzőnél még nem volt eset – mert például más Meilhac, más Halévy, s ismét más Meilhac & Halévy – róluk elmondhatni, hogy összes munkáikból, két különböző irói cég munkásságából, tulajdonképpen egyazon irói egyéniség szól. Ennek a páratlan jelenségnek a magyarázata egyszerüen az, hogy ez a két ember két test volt, de egy lélek, ugyanaz a lélek. -32- Egyformán gondolkoztak, mindig együtt éreztek, s még az ötleteik is egyszerre támadtak. Mint Gianniról és Nelloról irja Edmond: a két testvér agyában a gondolatok oly egyszerre keletkeztek, hogy hosszabb hallgatás után ugyanazt a dolgot kezdték elmondani egymásnak. Gianni és Nello annyira egymásra voltak utalva, hogy a másik távollétében mindegyiket az az aggodalmas érzés fogta el, mintha csak félig élne. Amelyik elment hazulról, magával vitte a másiknak a megfigyelő képességét is; s a másik otthon csak szivarozni és aggódni tudott. De csak a kénytelenség választotta el őket egymástól; egyiküknek se kellett az olyan élvezet, amelyben a másiknak nem lehetett része; és egyetlen egy napra se hagyták el egymást soha.

A „két test – egy lélek“ (amit házastársakról szokás mondani) rendesen frázis; itt nem frázis és nem tulzás. Mint a képzelt Gianni és Nello, Edmond és Jules ikerlelkek voltak; azt lehetne mondani: összenőtt lelkek. A sziámi ikrek testi összenőttsége nem ritkább természeti csoda, mint az ilyen lelki összenőttség; sziámi ikreket, Dódikákat és Rádikákat, stb. minden évtized produkál, olyan esetekről ellenben, amilyen a Goncourt-oké volt, csak nagyritkán hallani. S kiváló lelkeknél a Goncourtok esete eddigelé páratlan.

De ez a természeti csoda se megérthetetlen; s a Zemganno-testvérekről szóló példázat teljes világosságot vet erre a kivételes esetre.

Egész életüket megérthetjük ebből a meséből; a csodának csak az alapeleme marad rendkivüli, tökéletesen meg nem magyarázható, a természet titokzatos erőforrásaira utaló jelenség: az a csodálatosan nagy és mély testvéri szeretet, mely conditio sine qua non-ja volt ennek a lelki összeforrottságnak. Az igazán meleg testvéri szeretet az életben nem olyan mindennapos -33- valami, mint az ifjusági iratokban; gyakran látni hideg, közömbös, sőt ellenséges testvéreket; a nagy érzelmi és érdek-összeütközések csak a legjobbak testvéri szeretetét nem teszik próbára; s még az önzetlen, gyöngéd, igazán szerető testvéreket is sokszor elidegeniti egymástól, vagy legalább elhidegiti egymás iránt, a „loin des yeux“, a más világban élés, az elszokás, a kor, az uj család, stb. Arra a nagyfoku testvéri szeretetre, mely önzéstelenségével, áldozatra készségével, lemondani tudásával, s más összeköttetéstől való idegenkedésével versenyezni képes azzal a szeretettel is, melyet a szülők és gyermekek, vagy házastársak, szerelmesek közt látni, kevés a példa. És ez a két ember jobban szerette egymást, mint a legtöbb házastárs, a legtöbb szerelmes pár, jobban, mint a legtöbb fiu az apját, s akárhány apa a fiát. De ennek a nagy és mély – más, erősebb érzést szinte kizáró – testvéri szeretetnek a kivételessége is megérthetővé válik, mert sok magyarázatot lel mindenekelőtt egyéniségükben: a mély érzelmességben, mely mind a kettőjöknek uralkodó vonása, s idegrendszerük rendkivüli finomságában, mely szinte predesztinálta őket arra, hogy a nagyon érzékenyek félénkségével óvakodjanak az uj érzelmektől s lelkük minden gyöngédségét megőrizzék a tulajdon vérükből való hozzájoktartozó számára, – bőséges magyarázatot lel továbbá azokban a körülményekben, melyek egész életüket megértetik: egymásra utaltságukban s a köztük lévő jókora korkülönbségben, mely az idősebb testvér érzését szinte apai, a fiatalabbikét pedig szinte fiui szeretetté dagasztja, – abban, hogy az idősebb testvér a fiatalabbiknak nevelője, mentora, gyámja és egész családja, – a közös ambiczióban és a közös munkában való összeforrottságban, – összeszokásukban, és végül abban, hogy ambiciók majdnem kizárják az érzéki életet. -34-

Edmond nyolc évvel volt Julesnél idősebb (Edmond 1822-ben született, Jules 1830-ban). Az örökölt vagyon megmentette őket a pénzszerzés gondjaitól. Csak egy kedvtelésük volt: a szép dolgok, a műtárgyak gyüjtése; s csak egy ambiciójuk, egy foglalkozásuk: az irodalom. Az ambició talán jobban izgatta az idősebb testvért, mint a fiatalabbat, de a rátermettség Julesben talán még nagyobb volt, mint bátyjában, mesterében. Jules 1870-ben halt meg; gyönge szervezetü ember volt, valószinü, hogy akkor se élt volna sokáig, ha tétlen marad. De lehet, hogy erejének tulfeszitése, a lázas munka ölte meg; s lehet, hogy siettette halálát a sok csalódás és keserüség, az a tapasztalat, hogy a folyton várt nagy siker helyett ujra meg ujra csak félsikerrel és csak rosszakarattal találkoznak.

A Fréres Zemganno példázata legalább ezt sejteti, pedig ennek a regénynek egyes helyei többet mondanak róluk és életükről, mint bármely életrajzi adat, mint a Levelek és Napló összes vallomásai. Mialatt a mesélgetés teljes szabadságával él: egészen nyiltan beszél a gyászoló testvér.

Gianni és Nello clownok. A trapezen végzik mutatványaikat, olyanformán, mint az angol cirkusz-bohócok, akik „elmésséget vittek bele az erőmutatványokba, a szatirikus szinjáték egy uj fajtáját találták fel, s ugyszólván ujjá fejlesztették a commedia dell’arte-t“. Testestül-lelkestül a mesterségüknek élnek; elolvassák az ugrás és ellensulyozás gyakorlatairól szóló régi könyveket, s gyönyörködnek abban, ha mesterségüket egy-egy órára ugy gyakorolhatják, ahogy kétszáz évvel ezelőtt őseik, a hajdani ugró művészek; előbbre akarják vinni a művészetüket; mindig valami ujat és nagyot tervelnek; fel akarnak ugrani olyan magasra, amilyen magasra ember még nem ugrott soha. -35-

Gianni tizenkét évvel öregebb, mint Nello. Mikor teljes árvaságra jutottak, Gianni már művész. Ő lett kis öcscsének tanitója, nevelője, egész családja. Senkit se szeret öcscsén kivül. Életét a mesterségének szentelte, és annak a feladatnak, hogy társává neveli Nellot, magánál is nagyobb művészszé.

„Az a hűség, bizalom és hit – ugy itt, mint a következőkben Szüry Dénes forditását idézem, – amelylyel néha az öregebb testvéren csügg a fiatalabb, az az imádattal határos, ártatlan bámulat, amely olyan ideálnak tekinti azt az ő saját véréből való lényt, hogy titkon egész hévteljes szeretettel formálja magát is a minta szerint, megvolt Nelloban is, aki oly szenvedélyes ragaszkodással viseltetett Gianni iránt, mint soha senki a világon, a bátyja irányában.“ Később már „voltak olyan együttes mutatványaik, ahol erejük, hajlékonyságuk és fürgeségük egészen egybeforrt, s amelyeknél a két érintkező test egyetértésének csak percnyi hiánya is egyikükre vagy mind a kettejükre sulyos vészszel járhatott. De olyan kölcsönös testi megértés lakott ebben a két fivérben, hogy náluk a csukló- és nyujtó-izmoknak valamely mozgáshoz szükséges egyetértő akarata a két test egy akaratául jelentkezett. Két ember izmainak, együttes erőmutatványoknál jelentkező ez a rejtett egyértelmüsége, – az apai és fiui dédelgetés jellegével biró gyöngéd érintkezés, – izomnak izomhoz intézett kérdések szakadatlan sora, – idegnek ideghez szóló: „csak rajta!“ válasza – két test érzésének egy ugyanazon aggálya, egyikük életének szüntelenül a másik vállára dobása s együttes vészben a mentésnek is együttes gondolata – olyan lelki kapcsot alkotott a fivérekben, amely az ösztönszerü ragaszkodást még erősebb bilincsekbe kötözte, s még erősebbé fejlesztette bennük azt a természettől -36- nyert ösztönszerü hajlamukat, hogy nekik egymást szeretniök kell.“

Gianni folyton tervel: „Hónapok óta módolgatom a dolgot s egy kissé már borzongok is, hogy még hány hónap kell a sikerhez… Hányszor kell abbahagynunk a terveinket, mert visszariaszt az idő és az a jelentéktelen hatás, amelyet a közönségre esetleg gyakorolhat…“ Pedig utól akarja érni Leotard-t, a trapezkirályt, s e célból kutat, „kutat szakadatlanul, mint ahogy’ a mathematikus egy tétel megoldását keresi…“ „Örökkön munkában lévő agya a lehetetlennek lehetővé tételén kutatott szakadatlanul. Felforgatni vágyott, ő, az egyszerü clown, egy kis természeti törvényt, a kételkedők bámulatára. Nagyra, emberfölöttire tört; megvetette azt, amit a közönséges gondolkodás tart kivihetetlennek; lenézte azokat a gyakorlatokat, amelyeket a légtornászat és az egyensulyozás terén ez ideig tartottak a művészi ügyesség netovábbjának és kicsinyléssel forditotta el tekintetét az olyanféle segédeszközöktől, mint a szék, a golyó és a trapez… Gyakran élt abban a hitben, hogy testet is öltött a villanó eszme, gyakran elfogta a felfedezést kisérő, pillanatnyi, lázas gyönyörérzés, amelyet azonban az első kisérletnél nyomban követett a lemondás. Egy váratlan akadály, amelyet az eszmealkotás rögtönös és mámoritó heve nem lát, visszalökte egy csapással a semmiségbe…“

Mig Giannit „egy rögeszme, egy kórság“ bántja, az, hogy „minden áron ki akar találni olyas valamit, ami hirnevet szerez nekik“, Nello erre az álláspontra helyezkedik: „Amit te kitalálsz, azt én a nyakam kitörése árán is megteszem, de a kitalálás, az a te dolgod; -37- én megnyugszom benned; engem kielégitenek azok a kis pajzán ostobáskodások, amelyeket bohóckodásaim közben rögtönösen kitalálok.“

A közös munka egyre jobban összefűzi őket. „Munkájok oly egymásba folyó s annyira együttesen haladó volt, hogy csakis együtt érhette őket a helyeslés; hogy dicséretben, gáncsban, sohase választotta el őket egymástól a közönség, hogy kettejökben egy önszeretet, egy hiuság, egy büszkeség volt bántható vagy dédelgethető.“

„A cirkuszból hazavitt fáradtság és izmaiknak mindig tettre kész ruganyossága érdekében órákon át otthon végzett gyakorlataik, az előretörés állandóan nyugtalanitó gondja s agyuknak uj és uj alkotásokra irányzott örökös munkája elnyomta bennük a vér hevét, elnyomta a munkára csak félerőt forditó életnek kicsapongásokra vivő kisértéseit. Megvolt bennük az utolsó husz év olasz atlétáinak az őskor viadoraitól egyenes vonalon öröklött az a hagyománya, hogy papi életre kell szoritkozniok; hogy csakis a Bacchussal és Vénussal való szakitás árán őrizhetik meg teljességében az erejöket.“

„Az ugrás, a lágy izomzatu, tömör hustömegnek a légben lebegésre szükséges szárnyak nélkül való pillanatnyi fölrepülése a földről, ha rendkivüli magasságot tud elérni: csodaszámba megy“… Gianni ilyen csodaugrást tervel. Nello kételkedik. Bolondnak mondja Giannit, aki „élvezetét leli abban, hogy vele oly dolgokat próbáltasson, amelyekről előre tudja, hogy teljes lehetetlenség“… De Gianni nem nyugszik. „Sok próbára s ujból és ujból kezdésre volt szükség, hogy biztosságra jussanak, hogy Gianni a Nello ugrása által okozott rázkódás ellenére is megtartsa az egyensulyt, s hogy tulheves erőkifejtéssel Nello se zavarja meg azt. S mikor -38- az ifjabb már azt hitte, hogy célnál vannak, Gianni még mindig ellensulyoztatta, s egyik veszélyes ugrásból a másikba sodorta őt, s minthogy minden támasz nélkül ugráltak egyik a másikra, csakis mozdulataik rendkivüli egyöntetüségére és egyetértésére lehetett épiteniök.“

Annak a gyakorlatnak, amelyet Gianni oly régóta tervel, a rendkivülisége „nem ragadhatja meg a nagytömeget, nem okozza a veszedelem, a halálveszedelem borzongását, amit pedig magában rejt a gyakorlat“… csak a direktor, a legilletékesebb szakértő tudja, hogy „az rendkivül erős dolog“… És mégis, ez a nehezen kivihető gyakorlat, amelyet ők hóditottak meg a lehetőségnek, jóllehet igen egyszerü dolognak látszik, mert annyira nem tör külső hatásra, hogy a nagytömeg elragadtatására nem is számithat, akármilyen egyszerü dolognak látszik, katasztrófához vezet. De itt már gonoszság játszik közre. Egy amerikai lovarnő, aki szemet vetett Nellora, s akit Nello kifigurázott, boszuból megvesztegeti az istállószolgát, hogy egy őrizetlen pillanatban cserélje ki a mutatványhoz szükséges eszközök egyikét. Ennek a cserének az a következése, hogy Gianni is, Nello is leesik a magasból, s Nello kitöri a lábát.

Egy darabig remélik, hogy Nello tökéletesen föl fog épülni, s hónapok mulva ismét folytathatja a mesterségét. De Giannit gyötri a lelkifurdalás: „Milyen ostoba voltam!… Miért ne maradhattunk volna meg a magunk egyszerüségében.?!… mire való volt uj utat keresni?!… Hogy elmondhassák rólunk, hogy tettünk egy olyan ugrást, amelyet nem tett meg senki más!… Pedig mi megtehettük volna!… Ó, nyomoruság!… És mit hozott neki?… Én, én vagyok az oka… benne nem volt meg az a szentséges vágy!… én voltam az, -39- aki nógattam… és ő engedett… hisz a vizbe is beleugrott volna a szavamra!…“

„Eszébe jutott fivérének nembánomságara hajló természete, amely dicsvágy, erőkifejtés nélkül szeretett élni, könnyedén, egy napról a másra. Eszébe jutott, hogy ezekkel szemben állt, példaadásul, az ő nagyratörésre irányzott erős akarata és az ő asszonyt kerülő ridegsége. Eszébe jutott, hogy hajlamaival ellentétes irányba terelte fivérét, midőn az ő eszméinek áldozta ifju életét.“

Reménységük szétfoszlik; nem áltathatják magukat tovább: Nello örökre sánta marad. Gianni észreveszi, hogy Nellonak fáj, ha ő gyakorlatait végzi a trapezen. Ettől fogva titokban, éjjel gyakorolja magát. De Nello egy éjjel rájön, hogy mi történik, nem messze tőle… Négykézláb lemászik a lépcsőn, s meglesi Giannit.

„Oly nesztelenül jutott be Nello, hogy a tornász nem vette őt észre. S aztán térden maradva nézte, hogy micsoda őrült rohammal repül fivérének ép tagoktól duzzadó hatalmas alakja. S amint igy maga előtt látta teljességében a férfierőt, megszállta az a gondolat, hogy Gianni sohase fog lemondani tudni a cirkuszról, s erre a gondolatra keserves zokogás tört ki belőle. Gianni megriadva a zokogástól, hirtelen ülő helyzetet vett a trapezen, a homályban botorkáló csomagszerü dolog felé irányitotta a fejét s nyomban olyan hatalmas erővel lökve ki lába alól a trapezt, hogy ez repülésében bezuzta az ablakos ajtót, fivérénél termett s ölébe kapta őt. Egymás nyakába borultan sirtak mind a ketten és sokáig tartott, szó kiejtése nélkül, a sirás. Egyszerre csak egy lemondásteljes bucsupillantással -40- végigsurrant hivatása összes szerein az öregebb s aztán igy kiáltott fel:

– Ölelj meg, gyermekem!… Meghaltak a Zemganno-fivérek!… Csak két hegedü-cincogó maradt meg belőlük… akik vonót fognak kezelni ezentul… székeken ülve.“

Ime, a Zemganno-testvérek és a Goncourtok életének regénye. Mert hiszen a trapez, meg a többi, csak példázat. Gianniban az a szenvedély lobog, amelyet az irodalom ébreszt. Ambiciója az iróművész nagyratörése. Az uj ut, amelyet keres, az, amelyre később Zola, Daudet és a többiek lépnek; küzdelmeiket és balsikereiket az okozza, hogy Gianni nem akar taposott ösvényen járni, hogy olyan dolgokra tör, amelyeket a közönséges gondolkozás irodalmi lehetetlenségnek tart, hogy Germinie Lacerteux-vel olyan téren kezd kutatni, ahol előtte még nem jártak, s olyat produkál, amit a tömeg nem érthet meg. Az amerikai lovarnő: az a temérdek rosszakaratu lélek, aki a művészen boszulja meg, amit az ember vét, mert hiszen a legkedvesebb gyermek is számtalan hiuságot sebez meg. Ami Nello testi épségét megőrli: az a lázas irói munka. Tragikumuk, hogy: a könnyebbvérü Jules Edmond becsvágyának az áldozata, s hogy Edmondban még akkor is él az irodalom szenvedélye, mikor Julest a testvéri szeretetből vállalt – neki, a gyöngének, halálos – munka már rokanttá tette. És a befejezés: hogy Edmond testvéri szeretetének feláldozza szenvedélyét, minden szép tervét, olthatatlan becsvágyát, s elhajitja a tollat,… amelyet csak akkor vesz ujra a kezébe, amikor öcscse már nyolc év óta halott.

Edmond de Goncourt, keserüségeinek egy kitörése alkalmával, arra hivatkozott, hogy öcscse és ő, nagyobb megbecsülésre tarthatnak számot, mint amilyenben részesülnek, -41- ha egyébért nem, ezeknél az érdemeiknél fogva: Mind a ketten egész életüket az irodalomnak szentelték. Ők ismertették meg a művelt világgal a japánok művészetét. Az ő történelmi kutatásuk és irásművészetük ujra megelevenitette a tizennyolcadik századot. Végre, ők a naturalizmus uttörői, s megteremtői az első naturalista regénynek, melynek a cime: Germinie Lacerteux.

A rosszakaratu kicsinylés, mely halálukig üldözte a Goncourtokat, könnyen végezhet ezekkel az érdemekkel, valamint Edmond de Goncourtnak azzal az ötödik érdemével is, hogy a műtárgyak gyönyörü gyüjteményét szedte össze, s hogy jelentékeny vagyonát a francia iróknak hagyta (mert ennek a vagyonnak a kamatait ma tizenegy iró élvezi: a „Goncourt-akadémia“ tiz tagja, s egy tizenegyedik, aki „az esztendő legjobb regényével“ megnyeri a Goncourt-dijat.) Az utóbbi érdemhez nem kell egyéb, csak: vagyon, meg az a fátum, hogy az örökhagyónak ne legyenek gyermekei. Hogy egész életüket az irodalomnak szentelték, szép, de Franciaországban akárhány iró van, aki ugyanezt elmondhatja magáról, jóllehet sokkal több nehézséggel küzd, mint amennyit a Goncourtok ismertek. Hogy megismertették Európával a japánok művészetét, ez érdem; de bizonyos, hogy ez a művészet ma már nem volna ismeretlen a Goncourtok nélkül sem. Hogy a XVIII. század szellemi életéről szóló köteteik jelentékenyen hozzájárultak e letünt világ irodalmi megelevenitéséhez, tagadhatatlan; de ebben az érdemben sok, meglehetősen ismeretlen nevü iróval osztoznak, akik erről a világról nem kevésbbé kitünő könyveket irtak. Hogy végre Germinie Lacerteux-nek a megjelenése nevezetes dátum a naturalizmus történetében, ez igaz – mert hiszen az Assomoir-nak Germinie Lacerteux az „előfutár“-ja -42- (ugyszólván: a Keresztelő Jánosa), sőt az Assomoir-nak minden ugynevezett ujitása benne van már „in nuce“ Germinie Lacerteux-ben – de mindez csak irodalomtörténeti érdem. S annyival kétesebb becsü irodalomtörténeti érdem, mert maga a naturalizmus, az elv, a reform-törekvés, soha se diadalmaskodott, s csak annyiban vezetett sikerre, hogy valóban nagygyá nőttek irók, akik eleinte a naturalizmus zászlaja alatt küzdöttek, nagygyá nőttek, nem a naturalizmus erejénél, igazánál fogva, hanem a naturalizmus ellenére. Csökkenti végül ennek az irodalomtörténeti nevezetességnek az értékét az is, hogy ami a Goncourtok és a Zola alkotásaiban igazán nagybecsü, csak igen csekély részben „uj dolog“; a Goncourtok és Zola a realizmus három nagy Leotard-ja: Balzac, Stendhal és Flaubert fegyvereivel győztek; ezek után az igazi hóditók után ők már csak igen kevéssé tágithatták az irodalmi igazság birodalmát; s az a terület, amelyet még meg akartak hóditani, tulesvén a természetalkotta határokon, nem eshetett hatalmukba, akármilyen kitartóan hadakoztak is érte.

Később Edmond de Goncourt maga is másképpen gondolkozott Germinie Lacerteux irodalomtörténeti jelentőségéről. A dolgoknak az az izekre szedése – irja 1879-ben, – melyet a társadalom alsó rétegének megfestésében Zola és ők alkalmaztak, csak bevezetése egy nehezebb munkának, amelyet még csak ezentul kell megcsinálni… és kezdetleges bevezetése, mert a nép asszonya vagy férfia nagyon egyszerü lény, akit könnyü jól megismerni és izekre szedni… a nehezebb munka az előkelő világ bonyolult lelkü férfiának és asszonyának irodalmi megalkotása volna… behatolni a tulfinomultság civilizáltjainak lényébe, megismerni ezek bonyolultságát, s kiragadni ebből a sok bonyolódottságból -43- a lényeget… s a realizmusnak nem az a föladata, hogy kizáróan csak a visszataszitót irja meg, hanem hogy müvészi irással megörökitse a szépet is, s igaz tükröt adjon a megfinomodott lelkü lényekről, persze nem képzelgések, hanem olyan lelkiismeretes tanulmány alapján, mint amilyennel ők a rutat vizsgálták… a megfigyelések végtelen sorának egész tárháza kellene ehhez, a szemüvegen ellesett vonások ezrei, s az emberi dokumentumok nagy sokaságának egybegyüjtése, (a minőt később Chérie megirásakor gyüjtött össze, meglehetősen eredménytelenül, mert nyilvánvaló, hogy ez a könyve sikerült a legkevésbbé)… az irodalom fiataljai csakis ezen a téren arathatnak sikert s nem az irodalmi pocsolya talaján, ahol már épen eleget dolgoztak elődeik (tudniillik Zola és ők).

Igy irt 1879-ben, amikor már ujra nagy tervek foglalkoztatták – a Faustin és Chérie tervei – s amikor már Germinie Lacerteux, mindennapossá lett sujetjével, meghaladott valaminek tünt fel előtte. Mint Gianni, aki lenézte azt, amit mások, vagy ők már megcsináltak, aki szakadatlanul kutatott, s mindig az ujat kereste, „ami még nem volt“, – ujra tervelt, haláláig tervelt, hogy magasabbra ugorhasson, mint amily magasra ember valaha ugrott. Közben azonban, szinte elnézést kérve azért, hogy – a gyötrelmes munkától fáradtan, idegbajtól gyötörten, öregen, rossz lelkiállapotban – egy kissé belecsömörlött a nagyon is igazi igazságba s most, üdülésül, a képzelet világából merit: megirta a Fréres Zemganno-t, ezt az „emlékezéssel vegyes álmot“, kisérletét „a költői realizmus terén“, legszebb és legigazabb regényét.

Az „érdemeik!“ Bizonynyal volt érdemük, amelyért megbecsülésre, sőt hódolatra tarthattak számot, de nem az, hogy hivek maradtak az irodalomhoz, hogy fölfedezték -44- Japánt, hogy jó könyveket irtak a tizennyolcadik századról, s hogy bejegyezték nevüket a naturalizmus annáleseibe; mert ezek csak kis érdemek. Az igazi érdemük, a nagy érdemük az volt, hogy egy halom szép regénynyel gazdagitották Franciaország szellemi kincstárát, mely közvagyona az egész emberiségnek.

Regényeiket nem ölte meg az, hogy – Gianni nógatására – nagyon is keresték az ujat, ami még nem volt, hogy oda akartak ugrani, ahová az irodalom, természeténél fogva, nem hatolhat el, s hogy a naturalizmus olyan területekre csábitotta őket, ahol a kutatás épen nem az ő finom lelköknek való volt. Mikor elvből, hajlandóságaik és izlésük ellenére, a rútat turkálták: akkor is poéták maradtak; álmodozók, mint Nello, és nagyratörők, mint Gianni. Nem ölte meg Germinie Lacerteux-t sem, hogy uj ösvényt keresve, olyan utra léptek vele, amely zsákutcába visz. Germinie Lacerteux csakugyan az első, igazán naturalista regény. Izekre szedése egy egészen az öntudatlanságig egyszerü lénynek. Egy szegény cselédlányról szól, akiben megvolna minden jóra vezető hajlandóság s minden jóra való készség, aki azonban csak: asszonyi állat. Jó, mint egy kutya, de az asszonyiságban is csak állat. Ennél a (primitiv lényeknél valóban gyakori) nagy nyomoruságánál és jókora öntudatlanságánál fogva, a gaz férfinak, aki kizsákmányolja, mindenre rávehető, vak eszközévé válik, s gyorsan gurul lefelé a sárba, a sáros halálba, hogy végül tetemét a közös sirba vessék. A történet éppen nem vonzó; a regény fakturája olyan, mintha ez a könyv a naturalista regény mintájául készült volna; tárgy, főalak, analizis, előadásmód: mind ama receptre emlékeztet, amelyet később Zola szignált. De a naturalizmus csak alapelvét, témáit és előadási módszerét tudta rákényszeriteni a Goncourtokra; temperamentumukat -45- nem tudta megkötni s költői vénájukat nem tudta kiszáritani. Hiába tudóskodnak, a költő minduntalan fölülkerekedik bennök. Az olvasó egy női állat természetrajzát kezdi „tanulmányozni“, olykor megütődik egy-egy fölösleges vagy bántó részleten, de mikor végére ér a könyvnek, mintha egy nagyon szomoru románcot olvasott volna; románcot, melynek kis meséje nemcsak gondolkodóba ejti, hanem szinte merengővé teszi, románcot, mely egy idegen, zord világról szól és azért mégis megkapja, megrenditi és megborzongatja a más világból való olvasót. És csak ekkor tudja meg, hogy már régóta a könyv hatása alatt állott, s hogy ez a hatás egyre fokozódott, mert olvasás közben valahonnan mind jobban és jobban érezte a tragikum hideg levegőáramlatát, nem azét a tragikumét, melynek forrása az egyéni elhatározás, a lehető legszabadabb akarat, hanem azét a sokkal hatalmasabb tragikumét, amelyet először az antik sorstragédiák reveláltak, fenségesen komor képeket adva arról, hogy milyen vadul rázott porszem az ember azokban a gigási harcokban, melyeket az istenek vivnak meg a földön, az istenek, vagy más szóval: az emberben és az ember körül lévő titokzatos erők.

Sok olvasó lehet, aki szeretné, ha kitörölhetne Germinie Lacerteux-ből néhány sort, egy-egy rövid fejezetet, egypár henye leiró részletet, – aminél semmisem könnyebb; lehetnek, de már jóval kevesebben, akik Germinie történetében nem találják meg a tragikumot; akadhat olyan olvasó is, aki tagadja, hogy ez a regény, minden naturalizmusának ellenére, voltaképpen költemény. De nem képzelhető olyan olvasó, aki csodálattal ne adózzék az erős lelkü Varandeuil kisasszony rajzának. Ha Germinie Lacerteux-ben nem volna semmi -46- egyéb: maga ez a rembrandti erejü portrait megóvná a kora feledéstől a Goncourtok nevét.

Bizonyára sokkal szerencsésebben választották meg a tárgyat, amikor Soeur Philoméne-t irták meg. Ez a téma rájok várt. Egy apáca barátságot köt a kórház egyik segédorvosával. Kölcsönösen segitségére vannak egymásnak munkájokban; az orvos elbeszélget vele arról, hogy mi történik „odakünn“, és Filoména testvér elmerengve hallgatja. Eltitkolja, hogy sajnálni kezdi teljes lemondását, és nem is sejti, hogy valami vágyódást érez. Barniert is érdekli Filoména testvér, s mikor az orvosnövendékek az ápoló apácákat teszik élcelgetésük céltáblájává, kikel ellenük, az érzésnek azzal a sajátságos formáju megnyilatkozásával, amelyből Flers és Caillavet, a Les sentiers de la vertu szerzői, a mai idők egyik legnagyobb szinpadi sikerét csiholták ki. Filoména testvér nem tud erről; szeretné egészen megtériteni Barniert, aki még legkevésbbé istentelen egész környezetében, s ugy beszél az orvossal, akiben nem elég erős a hit, mint a betegeivel. Nem is gyanitja, hogy kisértésbe eshetik: elkárhozni vele; csak arra gondol, hogy ő talán megmentheti ennek az embernek az üdvösségét. E célból jó cselekedeteinek segitő társává teszi; elküldözgeti szegényeihez, s imádkozik érte. Egy kis közösségük még inkább összefüzi őket: a kórházban meghal egy asszony, akinek az árvájáról az apáca és az orvos fognak gondoskodni. Még ekkor se sejtik, hogy szeretik egymást. De uj beteget hoznak a kórházba: egy nyomorult asszonyi teremtést, akit valaha Barnier csábitott el. A beteget Barniernek kell megoperálnia. Az elzüllött Romaine emlékei s a szeretettel vegyes részvét, melyet Barnier a szerencsétlen teremtés iránt tanusit, fölébresztik az apáca féltékenységét. Most már megtudja, hogy szereti Barniert; lelkifurdalás és aggodalom -47- fogja el. Romaine meghal. Barnier, akiben föltámadt a mult, bánatában ivásnak adja magát. Az ittasság egy pillanatában kitör belőle, amit az apáca iránt érez; ez fölháborodva löki el magától a részeg embert. Barnier, aki Romaine halálával magamagát vádolja, s akit uj és reménytelen szerelme lázassá, kétségbeesetté tesz, megöli magát. Egy boncolás után szándékosan szurja meg magát a késével. Ki van teritve; egy barátja virraszt mellette. A virrasztó elszunnyad; kábultságában ugy rémlik neki, mintha egy fehér alak jelennék meg a szobában… a fehér alak letérdel és imádkozik. És reggel a virrasztó nem találja meg azt a hajfürtöt, amelyet azért vágott le, hogy barátja édes anyjának elvigye az utolsó emléket.

Ebben a regényben érvényesül leginkább a Goncourtoknak az a jellemző tulajdonsága, mely a naturalizmus többi rajongójától annyira megkülönbözteti őket: az érzések nőies gyöngédsége, s a gyöngéd érzések elemzésében megnyilvánuló, csupa érzékenységre és csodálatosan fejlett idegrendszerre való rendkivüli finomság. De megtaláljuk ezt a tulajdonságot többi regényeiben is. Charles Demailly-t és Renée Mauperin-t olvasták vagy olvasni fogják mindazok, akik ismerni akarják az ujabb regényirodalomnak legalább a leghiresebb, legtöbbet emlegetett alkotásait. Ezek a regények legjobb munkáik közé tartoznak. De nincs olyan gyönge, olyan kevéssé sikerült munkájuk, amelyből ki ne tünnék megfigyelésük gazdagsága, emberismeretük mélysége és irnitudásuk virtuózitása.

Talán egy kissé visszaéltek ezzel a virtuózitásukkal. Talán többet akartak festeni, paletta nélkül, mint a mennyit tollal lehet; talán néha a természetesség rovására keresték a formát és a szineket – ha igen, nagy -48- gyötrelmekkel, folytonos verejtékezéssel adóztak azért a szenvedelmükért, hogy mesterségükben folyton a lehetetlent próbálták, hogy mindig a legnehezebben kivihetőt sóvárogták, s hogy, mint Gianni és Nello, „olyan magasra akartak ugrani, amilyen magasra ember nem ugrott soha“. (Milyen fizikai szenvedésükbe került az alkotás, többször elmondják Napló-jukban.) Talán abban is van valami igazság, hogy nagyon is átadták magukat érzékenységüknek, s alkotó hevüknek nem váltak mindig uraivá: a tökéletesség, a melyért vivódtak, nem adatott meg nekik. De lázas „gyakorlataik“ közben annyi müvészit produkáltak, hogy a „modern olympiai játékok évkönyveiben“ méltán került nevök a leghiresebb nevek mellé, abba a sorba, melyet „a nagy Leotard“ kezd meg.

DAUDET.

Az ötvenes évek közepén, valamelyik februári napon, egy közellátó, fázékony, éhes fiatal ember érkezett Párisba, félénken szorongatva zsebében az utolsó két frankját. Tizenhat éves volt; Nimes-ből jött, a „dallal telt mezők“ vidékéről; az irodalomnak és az irodalomból akart élni. A pályaudvaron a bátyja várta s gyalog mentek a Quartier Latin felé; a fiatalabbik testvér podgyászát egy hordár targoncán vitte utánuk. Az idősebbik testvér bár öcscse szemében gazdagnak tünt fel, a kocsi fényűzését még nem engedhette meg magának. Titkári állást töltött be egy öreg ur mellett, aki az emlékiratait mondta tollba neki s e munkájáért hetvenöt frank havi fizetést kapott az öreg urtól. Ebből a hetvenöt frankból szándékoztak megélni addig, amig a szerencse az ifjabbikra is rámosolyog. A szerencse azonban jó sokáig váratott magára. A lányos arcu fiatalabbik testvér hónapokon át dologtalanul kóborolt az Odéon körül; az egyetlen foglalkozása az volt, hogy a hires embereket leste. Verseit és cikkeit az ujságok nem közölték. Egyszer egy tizedrangu ujság megkönyörült rajta s egy cikkét elfogadta. De Orsini éppen akkor hajitotta el bombáját; a megbizhatatlan hirlapokat üldözni kezdték, a tizedrangu ujság megjelenését örökre eltiltották, s a cikk nem jelenhetett meg. E katasztrófa után vagy két évig az álmodozásnak és a henyélésnek élt; egyik kávéházból a másikba csatangolt s páratlanul -50- hűséges közönsége volt a Gambetta kávéházi orációinak. Közben egy verskötetet állitott össze. Amoureuses cimen. Házalni kezdett vele, sorra járta az összes kiadókat, de akárhányszor jelent meg, akármelyik kiadónál, csodálatosképpen mindenütt s mindig ugyanazt a feleletet kapta: „Az ur nincs itthon.“ Végre véletlenül megismerkedett egy obskurus kiadóval, akinek megtetszett a cim s a verskötet megjelent. Ettől fogva az ujságok is közölni kezdték a cikkeit és apró elbeszéléseit; bejutott a Figaro-hoz s az Odéon előadatta egy egyfelvonásosát. Az első szinpadi siker hire Algériában érte utól, mert a bohém-élet megrenditette egészségét s már huszonkét éves korában hozzá kellett látnia, hogy a gyógyulást keresse.

Most már nagy kedvvel folytatta irodalmi munkálkodását, de e nagy kedvnek meg nem felelő eredménynyel, s fölötte váltakozó sikerrel. Második szinmüvét kifütyülték, apró elbeszéléseinek rendkivüli értékét csak kevesen vették észre. És a siker csak akkor szegődött hozzá állandó kisérőül, mikor megirta első regényét s ez a regény a francia akadémia feltünően hangzó dicséretét szerezte meg neki.

Időközben bátyja, a titkár, szintén az irodalomra adta magát s ez a gyakorlati érzékkel megáldott ember sokkal hamarabb szerzett magának „pozició“-t, mint öcscse, az álmodozó. A hirlapirás terén nagyobb polcra jutott s az irodalomban is gyorsabban tett szert „név“-re. Ujságcikkeit mindenütt szivesen fogadták, szindarabjait sikerrel adták elő, regényei hamar találtak kiadót és olvasóközönséget. Ügyes, elmés, szórakoztató, elmeélre és tanultságra valló munkái meg is érdemelték a közönség figyelmét. De a sors csak hamarább kedvezett neki, mint öcscsének, s ha emezt megvárakoztatta, kettőjük közül mégis csak az idősebb testvér -51- huzta a rövidebbet. Gyorsan tett szert a közepes sikerre, de aztán örökre ott rekedt azon a pozición, ahová hamarosan jutott el; a fiatalabbik testvér ellenben, miután sokáig küzdött a balszerencsével és nem egy szűk esztendőt bőjtölt át, olyan sikereket ért meg, aminőket a végzet csak a kiválasztottak számára tartogat. Erneste Daudet megmaradt a francia irodalom egyszerü munkásának, a sok ezer egyikének: Alphonse Daudet nevét pedig szárnyára vette a világot átjáró hir. Az öregebbik testvér mindig: Erneste Daudet maradt; megtartotta keresztnevét, mint jelzőt és pedig mint kicsinyitő jelzőt: mert Fromont óta maga a vezetéknév, a Daudet név, csak igy röviden, a fiatalabbik testvért jelenti. És Larousse legkisebbik zsebszótára, mely a vésővel dolgozó Klió szófukarságával jegyzi fel a tudnivalók közül a legszükségesebbet, nem emliti Erneste Daudet-t, de tud róla, hogy: Alphonse Daudet, francia regényiró, Nimes városában született 1840-ben.

Ez a két sornyi figyelem magában foglalja, ha nem is fejezi ki, annak elismerését, hogy az ujkori francia regényirók közül alig ketten-hárman tettek kortársaikra oly nagy s talán senki se olyan általános hatást, amilyet Alphonse Daudet, s hogy ez a siker, amilyen kivételes, olyan megérdemelt volt. Minek tulajdonitható ez az oly sokáig hiába várt, de aztán annál gazdagabb kárpótlással érkezett, kivételes és megérdemelt siker? Mi magyarázza meg Daudet kései, de szinte páratlanul messze terjedő hatását? Minő tulajdonságok erejénél fogva küzdötte fel magát a megpróbáltatások sebesültje az irodalmi verseny koszorusai közé? Mi az irásaiban, ami végre is megragadta az olvasók százezreit, s mi az, ami okos, ügyes, elmés bátyja munkáiból hiányzik? Amig irásait csupán a bátyja munkáival hasonlitjuk össze: ezekre a kérdésekre könnyü felelni. Elég általánosságban -52- annyit mondani, hogy: Alphonse Daudet költő volt, a bátyja pedig csak jó iró-mesterember, amilyen akad száz meg száz; vagy igy distingválni: Erneste Daudet: a jó iró-munkás, akiből nem hiányzik se a tartalmasság, se az érdekesség, csak a kiváló egyéniség, Alphonse Daudet pedig: a zseni. De ha Alphonse Daudet-t a francia regényirodalom korifeusaival hasonlitjuk össze, ha hatását emezek sikereihez mérjük: a feleletet már nem üthetjük el ily rövidesen.

Olyan általános tetszés, amilyen Daudetnak, a többi nagy francia regényirónak nem jutott osztályrészül. Balzac és Flaubert nagy hatást tettek kortársaiknak nem tudni hány százalékára, elhatoltak távoleső régiókba, és sikerük egyre növekszik; de az olvasóközönség zömét soha se tudták elhóditani a léhaságok iróitól. Stendhalt és a Goncourt-okat mindig csak a legmüveltebbek kisebbsége fogja értékelni. Zola az olvasóknak olyan tömegét izgatta fel, mint előtte senki, de munkássága majdnem ugyanannyi gyülölettel találkozott, mint amennyi méltánylással. A hatás általánossága dolgában csak Guy de Maupassant vetekedhetik Daudetval, de Daudet több szivet hóditott meg, mint Maupassant. Daudet mindenkit elragadott. A legfinnyásabbakat épp ugy, mint a naivakat. A művésziért rajongókat éppen annyira, amennyire azokat a gyermeteg lelkeket, akik az olvasmányban csak a szórakozás vagy az elérzékenyülés szerét keresik. A külföldet, ahol a legjelesebb franciákra is elfogult itélet vagy hüvös birálat várakozott, Daudet diadallal járta be. Elmondhatni, hogy Daudet meghóditotta az egész világot.

Pedig irodalomtörténeti jelentősége nem oly nagy, irói egyénisége nem oly eredeti, mint azoké, akiket emlitettünk. A többiek mind uj ösvényeket nyitottak; gondolkozásunk, képzeletünk, érzésvilágunk számára uj -53- területeket fedeztek fel. Daudet a régi nyomokon járt s csak egy zsenivel gazdagitotta a francia irodalmat. Azért irói egyénisége nem határozható meg oly kevés szóval, mint a többieké. Hogy miben állott Balzacnak, Stendhalnak, Flaubertnek, a Goncourtoknak, Zolának és Maupassantnak az eredetisége, hogy melyek az itt felsoroltaknak ama tulajdonságaik, amelyek megkülönböztetik őket mindenkitől: néhány szóval el lehet mondani. Daudetnak az egyénisége nem rajzolható meg ily könnyedén; neki nincs olyan tulajdonsága, amely csakis az övé.

Hogy az imént fölvetett kérdésekre szabatos feleletet adhassunk: még egy nehézséggel kell számot vetnünk. Daudet kivételes népszerüségét Fromont és Jack alapitották meg. Ezek a regények nem tökéletes munkák, talán nem is legelső rangu alkotások. Mind a kettőn nagyon érezhető Dickens és Flaubert hatása. De Fromont nem vetekedhetik Bovaryné-val. Mind a kettő erkölcsrajz: valóságos tanulmány a kicsinyes viszonyokkal bajlódó polgáremberek életéről. Csakhogy Fromont-ban a jellemrajz nem oly megdöbbentően igaz, nem oly minuciózusan finom s kivált nem oly mélyreható, mint Bovaryné-ban, hogy Flaubertnek ama sajátos müvészetéről, amelynek erejénél fogva néha egy pár szóval nagy perspektivákat nyit és egész horizonokat világit meg, ne is beszéljünk. A mese Fromont-ban inkább a szórakoztatás célját, mint az igazságot szolgálja; az alakok szinesek, de inkább csak a külsőségeikkel hozakodnak elő. Risler olyan Bovary, aki már szinpadra termett; aki a szerencsétlenségben „átalakul“; aki sokáig kicsinyes, de alkalomadtán fenségessé válik. Fromont-ban a tárgy se egységes; az alap-problémának természetes kifejlesztését előbb késlelteti, majd zavarja, akadályozza, megmásitja az előbbit nyomon követő második -54- probléma: a kereskedelmi becsület problémája. Egészben Fromont inkább finom és érdekes, mint hatalmas munka. Ha mégis sokkal általánosabban tetszett, mint Bovaryné: ezt nem tulajdonithatjuk a Fromont-ban is bőven található artisztikus jelességeknek. Delobelle alakjának, mely Dickens figuráira emlékeztet, vagy Désirée-nek, akinek költői alakját Daudet már a maga ecsetével s a szivárványtól ellesett végtelenül finom szinekkel festi, hanem annak, hogy Daudet Fromont-ban kibékiti a hétköznapi morált, tartózkodik a szerelmi élet rejtelmeinek az érintésétől, kigyomlálja megfigyeléseiből az élet brutalitásait, s mint igazságosztó azok álláspontjára helyezkedik, akik az emberekben csak angyalokat vagy ördögöket látnak.

Jack se kifogástalan kompozició. Gazdag gyönyörü részletekben; Dargenton alakja bármely mesterhez méltó – Jack anyjának alakja már kissé felszinesen rajzolt – de az első résznek akaratlanul Nickleby-ból kölcsönzött milieuje itt nem hat az igazság erejével. Az elképzelhetetlen igazgató elképzelhetetlen gimnáziumában karrikaturákat találunk, melyeknek külsőségein meglátszik az angol eredet. És Jack aligha tett volna olyan nagy hatást, ha azokhoz, akiket a regény gyönyörü részletei megkaptak, nem csatlakoznak mások, még többen, akiknek jól esett elérzékenyedni az üldözött ártatlanság sorsán, akiknek a sirás is „mulatság“, élvezet.

Alphonse Daudetban több az érzelmesség s különösen több a szabadon bugyogó, könnyen kiáradó érzelmesség, mint a nagy francia regényirók bármelyikében. De érzelmessége nem homályositja el látását s megindultságát szelid, finom, kedves irónia követi nyomon, amely irónia kellemesen ringatja át az olvasót a meghatottságból egy másik, az előbbivel szinte ellentétes -55- szenzációba. Azonkivül Daudet, mint az érzelmesebb emberek általában, vig is tud lenni. Szereti a tréfát s ért a tréfáláshoz; a délvidékinek ez a vonása megmaradt benne. Hogy több benne a kedély, mint az egész ujabb francia irodalomban, tanu rá: Tartarin: s hogy több érzéke van a humor, az érzelmességből fakadó nemesebb vidámság iránt is, mint amennyit a franciákban rendesen találunk, annak számtalan kis elbeszélése, regényalakjainak egész sokasága s nagyobb műveinek akárhány részlete fényes bizonyságai. Megvan benne, ami csaknem az egész francia irodalomból hiányzik, s kétségtelen, hogy lelki rokonságra közelebb áll Dickenshez, mint franciául iró nagy vetélytársaihoz, akiknek irodalmi elveit magáévá tette, akikkel egy célra tört és egy ösvényen haladt.

Ez bőségesen megmagyarázza kivételes népszerüségét. Azoknak az olvasóknak, akik az olvasmányban főképpen az elérzékenyitő és a felviditó elemet keresik, – akiknél a történetben az a fő, hogy „jól végződjék“, vagyis, hogy a szerző, miután alaposan meginditotta, összefacsargatta, agyon ijesztgette szivünket, miután egy párszor jól megnevettetett és jól megríkatott, a mindnyájunkban élő boldogulási ösztön szerint mérje ki alakjai számára az „igazságot“ s a maga világában a gondviselést pótolja, amit a való világban az élet rendesen elmulaszt, – azoknak az olvasóknak, akik a regényt aszerint értékelik, amint több vagy kevesebb, és jobb vagy kevésbé jólelkü alakok szerepelnek benne, akik nem bocsátják meg az irónak, ha annyi rossz embert szerepeltet, mint amennyit az élet produkál, – azoknak az olvasóknak végül, akiknek esztetikai elve mindössze annyi, hogy: az élet csunya oldalairól pedig a regényben ne legyen szó, mert hiszen éppen ezek elől menekül az ember a könyvek közé, – azoknak az -56- olvasóknak, akik a regényalakoktól főképpen idealizmust, az irótól pedig mindenekfelett illendőséget várnak: gyönyörködniök kellett Fromont, Jack és A nábob hol elérzékenyitő, hol felviditó, a szivet jól megdolgoztató, érdekes és illetlenségekkel be nem mocskolt meséjében. A nem komplikált lelküeket, a tisztákat, a fiatalokat, – ha ez utóbbiak nem is éppen tiszták, de még a jövőnek, reményeiknek, tehát bizonyos idealizmusnak élnek – az egyszerüeket, s azokat, akik idősebb korukban is gyermekek maradnak, szóval mindazokat, akik a könyvekben leginkább azt keresik, amivel az élet többnyire adós marad: Daudetnak könnyü volt meghóditania. És ez a sokaság hiven kitartott mellette Numa Roumestan. Sapho, a Királyok a számüzetésben, az Evangelista nő, a Halhatatlan, stb. megjelenésének idején is, bár e későbbi munkáiban Daudet már kevésbé tartotta számon a nagyközönség sokféle érzékenységét s bár e regények egyike-másika – Sapho például – a benne felhalmozódott keserüséggel és váratlan szókimondásával megkockáztatta azt, hogy a szerző könnyen elveszitheti a sokaság kegyét.

De mivel nyerte meg Daudet azokat, a kik már nehezebben elégithetők ki, a válogatósakat, akik más nézőpontból itélnek, akik munkáiban főképpen az életigazságot és a művészetet keresték, a komplikáltabb lelküeket, akik Daudet-t más nagyokkal hasonlitották össze?

Mindenekelőtt: irásművészetével. Sokáig tartott, mig ennek elismerését kivivhatta. Fromont megjelenése idején még nagy nyelvbeli helytelenségeket, hibákat vetettek a szemére. De aztán észre kellett venni, hogy ez az iró, akit délvidéki szabadosságaiért egy párszor közepes birálók leckéztettek, mestere a szavakkal való megelevenités müvészetének, a szófüzés egy bizonyos -57- fokon tul éppen nem egyszerü, szép játékának. Észre kellett venni, hogy e tekintetben is egészen sajátos intuició lakik benne. Hogy olyan szavakat talál, amelyek mélyen bevilágitanak egy-egy alak lelkébe, s olyanokat, melyek az olvasónak emlékezetébe vésik valamely cselekvés egyes jeleneteit. Zsenijének ezzel a feltünő vonásával vivta ki, hogy, miután Fromont és Jack kiemelték az ismeretlenségből, nemsokára „az irodalomban is“ általánosan elismerték. Bajos lett volna tovább is lekicsinyelni, mert nyilvánvalóvá lett, hogy irásművészet dolgában sok nagy riválisát tulszárnyalja. És jegyezzük meg itt, hogy az a rettenetes betegség, mely harminc esztendőnél tovább rágódott életének fáján, s mely nemcsak testét őrölte meg, hanem végezetül lelkére is rásulyosodott, – megtámadta ugyan tehetségét, olyannyira, hogy utolsó éveiben keletkezett munkái erőtlenség és fáradtság nyomait viselik magukon, de irásművészete, adományainak e legfeltűnőbbje, végig nem lankadt, nemcsak hogy nem lankadt, ellenkezőleg annyira tulfinomodott, mint néha haldokló szivbajosoknál látni, hogy náluk az öt érzék valamelyike annyira kiélesedik, amennyire ez az egészséges embernél nem tapasztalható. Érdekes képet ad erről a rendkivüli irásművészetről A három csöndes mise cimü karácsonyi meséje, melyben a szavak ritmusa valami stilszerüen misztikus, és mégis élénk melodiával kiséri a misztikus és egyszersmind tréfásan hangulatos, álomszerü mesét. Ez az irásművészet már félig zene; a mint leirásaiban, kivált ha szülőföldjéről, a Provence-ról van szó, Daudet nemcsak iróművész, hanem egy kissé festő is.

A másik irói erénye, amelyet végre is észre kellett venni: előadásának kedvessége, mondhatni: bájossága. Miben állott s honnan eredt ez a megnyerő és -58- ritka tulajdonság? Erre a kérdésre a leghamarább ugy adhatjuk meg a feleletet, ha arra utalunk, hogy ez a sajátság hol tünt fel legelőször. Apró elbeszéléseiben, amelyeknek nagy részét még fiatalkorában irta meg, s amelyeket később Contes du lundi, Lettres de mon moulin, Le Petit Chose, Les Femmes d’artistes stb. cimen adott ki. Ezekben a kis elbeszélésekben legelőször a fiatal álmodozó, a költő szólalt meg. Az álmodozó, aki szinte fél a valóságtól, aki csupa érzékenység, aki kicsinységek miatt szenved és kicsinységekben tud gyönyörködni, aki megsiratja gyermekjátékait, és hosszasan bucsuzik a szülőföldtől, melyet elhagyott, attól a kis világtól, melynek fölfedezője és királya volt. A költő, akinek érzékenysége oly nagy, mint a gyermekeké, s akinek, mert maga is tud sirni, megvan az az adománya, hogy meg tudja rikatni az embereket s gyermekességeivel kövér, meleg könycseppeket csal ki a szemükből. És ez a poéta, akit ismeretlensége, a sorssal küzködése, éveken át tétlenségre, henyélésre, ácsorgásra, szemlélődésre kárhoztatott, mikor irni kezd, mikor már megirhatja, ami foglalkoztatja: csak azt irja meg, amit látott, a Provence-ot, Algériát, Páris bohémvilágát, a kicsinyes embereket, akik között él, a furcsa szalónokat, ahova bekukkanhatott, mert ugy találja, hogy amit az ember lát, érdekesebb, mint amit kitalálhat, amit csak elképzel. Észreveszi milyen furcsa állatjai vannak a jóistennek, – hogy az élet mulatságos látvány, – hogy minden emberben bolondos ellentétek rejtőznek, – hogy semmi se oly megkapó, mint az a játék, amelyet az élet és a halál játszanak az emberrel, olyan dolgokat találva ki számunkra, amelyek mindig meglepnek, s hol megnevettetnek, hol meginditanak. Az, amit lát, nem sorvasztja el benne az álmodozót. A sok megfigyelés után is megmarad költőnek, -59- aki, mialatt hiven irja le, amit látott, közben nem rejti el megindulását; s mert nem titkolja el érzéseit, hangulatokat kelt az olvasóban is. De egyszersmind megőrzi tisztánlátását; nem talál ki semmit, csak azt irja meg, amit a maga szemével látott, ami ő benne magában visszhangot keltett; nem eszel ki történeteket, amelyek meghatóaknak tünhetnek fel, de csak az olvasó elérzékenyitését célozzák; ellenkezőleg, ha olyat ir le, ami őt magát is elérzékenyitette, élénk szeme fölfedezi a megható jelenséget környező élet derüs momentumait, iróniája ellenőrzi a tragikumba belekukkanó furcsaságokat, tetten éri a legszomorubb dolgok közelében is ott rejtőzködő humort, s valami veleszületett könnyedséggel suhan át a megilletődésből a szeliden csipős tréfálózásba, oly sebesen ragadva magával az olvasót az egyik hangulatból a másik hangulatba, mint ahogy’ egy könnyü ekipázs hajtat el a temető széle mellett, városokon, falvakon, völgyeken keresztül, a mezőkön, a körutakon és a cigánysoron át.

És nagy munkáiban ugyanaz, aki apró elbeszéléseiben. Tagadhatatlan, hogy nagy munkái nem olyan tökéletesek, mint apróságai. A nagy ideák nem igen csábitották; nem voltak világ-reformáló eszméi, gondolkozása mindvégig fölötte konzervativ maradt, s csak a maga körének kisebb-nagyobb dolgai foglalkoztatták, a világnak az a része, mely ezen kivül esett, nem igen érdekelte. Iratainak összességéből, de kivált egyik-másik regényének alapeszméjéből azt lehet következtetni, hogy az ismeretek világában meglehetősen tájékozatlan volt, s hogy az őt közelebbről nem érdeklő dolgokról naivan, felületesen gondolkozott. Valószinü, hogy nem sokkal több „ideá“-ja volt, mint amennyi egy provence-i troubadour-nak. De ha e tekintetben gazdagabb: ennek aligha látta volna hasznát. A nagy ideák kifejtéséhez -60- ereje elégtelennek bizonyult volna. A kompozició, az arányos fölépités, a logikus elrendezés művészete sohase volt erős oldala; a művészi oekonomiát nem tudta megtanulni, akárhány regényéből még az egységesség is hiányzik; vannak munkái, amelyek tulajdonképpen hangulat-képek, amelyek egyes fejezetei között jóformán csak az alakok vissza-visszatérése alkotja meg az összefüggést. Tehetségének ebből a fogyatékából ered, hogy nagy munkái éppen nem egyenlő értéküek; hogy van regénye, amelyik csupa gyönyörüség, s van, amelyik csupán néhány fényes lapjával különbözik a regényirodalom középszerü termékeitől. Innen ered, hogy java regényeiben is itt-ott bántó vázlatosságra bukkanunk; az iró néhány szines, eleven fejezetben fölkelti az olvasó érdeklődését valami iránt, s azt, ami iránt az olvasó most már a leginkább érdeklődnék, a továbbiakban csak egy pár szóval intézi el s a fölkeltett érdeklődés kielégitése helyett más csapásra tér át. Néhol egy regény helyett két-három regényt ad, melyek közül legalább egy befejezetlen marad; néhol meséjének éppen a fő jeleneteit nagyolja el. Innen ered végül, hogy több regényében van – s nem egy – néha ragyogó, néha gyöngébb fejezet, amelyik, ha jó, ha rossz, de nem tartozik a tárgyhoz. Utolsó regényei szinben is halványabbak, mint az elsők; kevesebb bennök az elevenség, de ez már a kifejlődött betegség árnyéka. Daudet azok közé az irók közé tartozik, akik munkájukkal a legjobban megdolgoztatták az idegeiket; az utolsó stádiumba jutott idegbajnak tehát nyomot kellett hagynia az irásain is.

De a leggyöngébb regényében is vannak ragyogó lapok, és nagy munkái gazdagság dolgában nem állanak novellái mögött. Itt is, ott is ugyanaz az erő nyilatkozik meg: egy senki másra nem hasonlitó elbeszélő, aki izről-izre költő. Itt is, ott is csupa becses megfigyelést -61- kapunk, amelyeket egy nagyon izgékony képzeletü, finom érzéseknek élő poéta ad elő, a legtökéletesebb irásmüvészettel. Az a mindig munkás képzelet, mely a köznapi jelenségekben is divinálja a költői vonást, s az az aeol-hárfaszerüen finom érzékenység, mely a legcsekélyebb benyomásra is megremeg, ritkán jár együtt magasfoku éleslátással. Daudetban együtt vannak ezek a tulajdonságok, s talán Jules Lemaitre 4) világitja meg legjobban ezt az uj eszmékkel nem hivalkodó, és mégis eredeti, pár szóval nem könnyen jellemezhető irói egyéniséget, mikor azt mondja: Daudet-t nem egy bizonyos tehetségnek rendkivül kifejlődöttsége különbözteti meg a rangban hozzá hasonlóktól, hanem különböző, szinte ellentétes tehetségeknek összetalálkozása, és az, hogy ezek az együtt ritkán jelentkező tehetségek mind igen nagy mértékben vannak meg benne. Mindenesetre a ritkább jelenségek egyike, hogy aki csupa képzelet, érzés, ötlet és hangulat, e tehetségeivel sohase szolgált egyebet, csak: a valóság folytonos figyelésével koronkint megpillantható egyetemes örök igazságot.

ZOLA.

Azoknak, akik mostanában immár közel jutottak életük ötvenedik évéhez, vagy ezt meghaladták, megadatott valami, amit más idők vénei talán soha se sorolhattak a tapasztalataik közé. Megadatott nekik az a különös élmény, hogy már mindent meglátó, értő szemmel, a felnőtt ember megfigyelő képességével nézhették végig egy csodálatos irói pályafutásnak a nadirtól a zenitig hovatovább gyorsuló iramban haladását s hirtelen megszüntét, egy példátlanul munkás és küzdelmes – a müvelt világot egyre jobban érdeklő, izgató s olykor lázba ejtő – életnek egész lezajlását, egy sikerekben kivételesen gazdag, a közvetetlen hatást tekintve meglehetősen páratlan, a maga érdekességében egyetlen irói sorsnak egész leforgását, egy hatalmas akaratu és hegyeket mozgató erejü embernek a nagy sokasággal szemben való egész győzelmes harcát, egy tapogatózva és bukdácsolva meginduló irónak a világhirhez, a köztisztelethez, a legkevésbbé vitatható dicsőséghez, az általános megbotránkozástól az általános elismertséghez vezető egész viszontagságos utját, egy éhenkórász ujságirónak a titánok módjára csatázó forradalmárrá való átváltozását s ennek a forradalmárnak jelentőségben egyre nagyobb összes csatáit, összes diadalait.

Ez a csodálatos irói szereplés visszahelyezte jogaiba a meteorfutásról szóló, többnyire ok nélkül -63- emlegetett, nagyon is elhasznált és ezért hitelét vesztett hasonlatot. Attól fogva, hogy Zolának a szereplése megkezdődött, addig az időpontig, amikor Zola beköltözött a Pantheonba, nem egészen harminc esztendő folyt le. Harminc esztendő bizonyára nagy idő az egyes ember életében, de a gondolatok világában harminc esztendő csak egy pillanat. És ha azt az óriási hatást és ellenhatást, azt a temérdek elváltozást, azt a nagy átalakulást tekintjük, amelyek a Zola pályafutása nyomán keletkeztek, ha körülnézünk azon a nagy területen, ahol ez a pályafutás nyomot hagyott, alig tudjuk elhinni, hogy mindez nem egészen harminc esztendő alatt történt. Hol vannak a romantikusok?! Hol a tavalyi hó?! Az az iskola, amely ellen ez a forradalmár sikra szállott, már régesrég az irodalomtörténeté. És az irodalomtörténeté immár az az iskola is, amelyet a forradalmár alapitott; az alapitó még megérte, hogy az uj irodalom, amely éppen az ő akadémiájából került ki, végrehajtotta az elhagyott iskolával a nagy leszámolást. Hol van ma már a naturalizmus? Hol a tavalyi hó? A naturalizmus, miután megtette a maga rengeteg hatását, miután egy keveset ártott és nagyon sokat használt, uj irányoknak, uj törekvéseknek adta át a vezető szerepet; és alapitója, bár az aggkort nem érhette meg, jóval tulélte magát az iskolát. Fiatal irók, akik itt kezdték, ujabb irányokból még ujabb irányokba kalandoztak azóta; és volt a mesternek olyan tanitványa is, aki az iskola elszánt harcosaként kezdte, majd kivált az iskolából, szakitott minden iskolával s azóta már jó régen átköltözött a halhatatlanságba. De ettől a Guy de Maupassant-tól kezdve a legeslegujabb irókig – és nemcsak a franciákat kell számitanunk, hanem a más nemzetbelieket is – alig akad egy-kettő, aki egyet-mást ne köszönhetne, ha nem magának a -64- naturalizmusnak, legalább a naturalizmus egyik-másik üdvös hatásának; és maga az alapitó, amikor tulélte az iskoláját, egyéniségének a nagyságával már régen fölébe nőtt minden iskolának, a magáénak is.

Még bámulatosabbnak tünik fel, hogy ez a nagy átváltozás nem egészen harminc esztendő alatt történt, ha azokat a küzdelmeket tekintjük, amelyekből ez a forradalmár győztesen került ki. Micsoda megbotránkozással találkozott az ujitó első föllépése! Milyen nagy ellenhatást, milyen általános resszenzust keltettek fel további kisérletei! Milyen nagy sokaságokat és milyen nagy egyéniségeket talált szemben magával a hosszantartó, folytonos harcban, az örökös csatározásban! Mennyi konvenciót kezdett ki, hány megszokott gondolatot, érzést sebzett meg, mily vakmerően hivta ki maga ellen a közizlés felháborodását! Nem kimélt semmit, amiben nem hitt; nem volt mérsékelt; nem ismerte fel az előitéletekben felhalmozott erőt; nem alkudott meg semmivel, még a filozofikus kételkedés józan intelmeivel sem. Fanatikus volt, mint azok, akiket megtámadott; örömét találta a harcban; olyannyira hitt a maga igazában, olyannyira nem tekintett ezen kivül semmi más, elképzelhető igazságra, s olyannyira az élet örömét találta a küzdelemben, hogy megtámadott megdönthetetlen igazságokat is, amelyek az ő igazánál erősebbek, de nem tartoztak az ő igazságai közé. Azért szenvedélyesebb viták talán soha se hangzottak el irodalmi tárgyról, mint az ő könyveiről. De nagy egyénisége és hatalmas aktivitása egyre több ellenséget fegyverzett le. Milyen kis tábor volt körülötte akkor, mikor a Bien public szerkesztősége, az olvasóközönség felzudulása következtében az Assomoir folytatásának közlését egyszerüen megszüntette! És mikor meghalt, már nem igen akadt, aki irói -65- egyéniségének a nagyságát letagadni igyekezett volna; temetésén ugyanaz az Anatole France tartotta a legszebb beszédet, aki valaha a legkitartóbban és a legtöbb tehetséggel gunyolta.

De mikorára lefegyverezte ellenesei legnagyobb részét: mily sikerek voltak már mögötte! Könyveit minden müvelt nyelvre leforditották, a világ minden tájékán olvasták, olyan példányszámban, aminőről előbb a könyvkereskedők nem is álmodtak, és hatása a munkássága nyomán világszerte jelentkező irodalomra ekkor már olyan nyilvánvaló, olyan szemmellátható és olyan mélyreható volt, aminővel élő iró talán soha se dicsekedhetett. Nem egészen harminc esztendő választotta el attól az időtől, amikor rossz versekkel a zsebében, éhesen, öt frankra vadászva bolyongott Páris utcáin és nemcsak a legjobban olvasott, a legtöbb anyagi sikert élvező irója volt a világnak, hanem egyszersmind az az irója, akinek az irodalomban a legnagyobb hatása, legtöbb epigonja, legtöbb egyenes leszármazója jelentkezett, és aki, mert eddigelé páratlan bátorsággal és hatalommal markolt bele a korát izgató problémákba, az iróságával a legnagyobb társadalmi jelentőségre tett szert.

Mikor egy ostoba véletlen a még javaerejében lévő férfit kidöntötte az élők sorából, az az iró volt, aki a szellemiekben és az anyagiakban egyaránt a legtöbbet érte el összes kortársai közül, akinek a szava a legmesszebbre szólt és akinek a dicsősége, ugy irodalmi hatásában, mint munkásságának társadalmi jelentőségében, a legintenzivebben fénylett és a legnagyobb távolságokba hatolt el. Mi mindent kellett legyőznie, amig idáig juthatott, a nehézségekhez mérten oly rövid időn!

Még sokáig fognak foglalkozni – az irodalomtörténet -66- kétségtelenül részletesen – azzal a kérdéssel: mily erőnek köszönhette, hogy győzött, és hogy, mig iskolája még életében megbukott, ő maga, aki olyan alant, olyan tétovázva kezdette, majd később olyan nagy hatalmaknak üzent hadat, végre is – és küzdelmeihez arányitva igen rövid időn – eljuthatott a Pantheonba? Néhány szóban talán igy lehet felelni erre a kérdésre.

Bizonyára megkönnyitette győzelmét munkásságának társadalmi jelentősége. Az, hogy ez az iró egyszersmind rendkivül lelkes és merész társadalmi agitátor volt; s hogy benne az iróval tökéletesen egygyé forrott a cselekvés embere. Az, hogy, ha nem is a legteljesebb készültséggel, mindenesetre szokatlan bátorsággal tárgyalta a kort leginkább izgató problémákat s ha ezzel milliók érdeklődését keltette fel, akkor, amikor arra került a sor, hogy tanitásának logikus következéseképpen a cselekvés terére lépjen, nem vonult vissza dolgozószobájába, hanem kilépett a társadalmi küzdőtérre – s nem játszotta el a milliók érdeklődését. Az, hogy ez az illetlen beszédü, de tisztalelkü, fanatikus hitü, s a maga igazában vakon bizó, de a maga igazságait és a maga lelkiismeretének szavát szent törvénynek tisztelő, erős ember, ha kevésbbé volt is filozófus, mint ahogyan képzelte, viszont, valamint egész lelkével iró volt, az embert nem választotta el magában az irótól, és mint ember tökéletesen ugy cselekedett, ahogyan az iró gondolkozott. Az, hogy nemcsak a dolgozószoba irója volt, hanem egyszersmind férfi, aki a maga igazáért mindig kész volt belemenni bármely küzdelembe, a maga érdekének ellenére is, kényelmének árán, mindennek árán, s élete alkonyán is hajlandó volt csatázni, a maga igaznak tartott gondolatáért, mindenét exponálva – aminek végre is ki kellett vivnia az egész világ tiszteletét. -67-

Megkönnyitette továbbá győzelmét még az, hogy a benne lakó hatalmas akaraterő parancsának engedve, aránylag igen rövid időn óriási munkát végzett. Amit gondolt, amit mondani akart, azt jól megmagyarázta; semmi fáradságot nem sajnált azért, hogy meggyőzze a sokaságot, hogy a maga igazának minél több hivőt és harcost hódithasson. Harcra készsége és ernyedetlensége, cselekvő ereje és munkássága igazán a gigászokra emlékeztetett, s győzelmében bizonyára része van a legnagyobb emberi energiának, a robinsoni türelemnek, kitartásnak és fáradhatatlanságnak.

II.

Zola életrajzával az irodalomtörténet könnyen fog végezni. Ez az életrajz nem szólhat valami sok eseményről; nem számitva az iró életének utolsó éveit, alig állhat egyébből, mint sok-sok vaskos könyv cimének a felsorolásából.

Zola Emil 1840 április 2-ikán született, Párisban. Gyermekkorát Aixben töltötte – ahol az apja mérnöki munkálatokat végzett – s csak tizennyolcéves korában került vissza Párisba. Az egyetemi előadásokat nem sok eredménynyel hallgatta: a képesitő szigorlaton megbukott, s ezután az első csatavesztés után, azon a cimen, hogy iró akar lenni, néhány évig bohém-életet élt. Verseket faragott, amelyek nem kellettek senkinek, sokat nélkülözött, és esztendőkön át nem csinált egyebet, csak folytonosan apró kölcsönök után szaladgált. Az az ember, aki később olyan rengeteg munkát végzett! Vannak a sorsnak ilyen iróniái. Lola Montez, a hires táncosnő, négyesztendős korában még nem tudott járni.

Guy de Maupassant – aki 1883-ban irt barátjáról -68- és akkor még mesteréről – érdekes részleteket közöl arról a nyomoruságról, amelyet Zola bohémkorában állott ki. Elbeszéli többek közt, hogy Zola, aki akkor „többet járt a zálogházba, mint a vendéglőbe“, egy télen jó sokáig csak olajba mártott kenyérből élt – az olajat Aix-ből küldték a szülei – és minthogy többször a legszükségesebb ruhanemüit is kénytelen volt a zálogházba küldeni, akárhányszor egy hétig se mozdult ki a szobájából, ahol az ágytakarójába burkolózva járkált fel s alá.

Ez a bohém-élet akkor ért véget, mikor egy nagyon tekintélyes könyvkiadó: a Hachette-cég, tisztviselői állást adott neki. Ettől fogva Zola egészen más emberré lett. Nem irt többé verseket, – ezekről a kisérletekről később maga se tartott sokat – hanem annál több prózát, bár a hivatal jóformán egész napját lefoglalta. A Hachette-cégnél eltöltött néhány évből valók első elbeszélés-kötete: a Contes à Ninon, La Confession de Claude, amely regényében bohém-életének élményeit dolgozta fel, Thérèse Raquin, az első munkája, amelyen már meglátszanak az „oroszlánkörmök“ s az emennél sokkal gyöngébb Madeleine Férat.

Mindezek akkor észrevétlen maradtak. Az első sikerre, mint annyi más mai iró, Zola is az ujságcikkeivel tett szert. Megvált a Hachette-cégtől, a Figaro-hoz került, s előbb a képkiállitásokról irt cikkei, majd azok az irásai, amelyben a maga irodalmi elméletét fejtegette, feltünést keltettek. A „naturalizmus“ katekizmusának ezeket az egyes fejezeteit később könyvalakban is kiadta: Mes Haines, Documents littéraires, le Roman expérimental, Romanciers naturalistes, Nos auteurs dramatiques, le Naturalisme au théâtre és Une campagne cimen. Mindezek a könyvek azóta már el is avultak, mert Zola itéletei közül a könnyen -69- megdönthetők, a meg nem állók azóta már végképpen lekerültek a napirendről, a meg nem támadhatókat pedig a későbbi birálat tüzetesebben és jobban megokolta, – mert a bennük olvasható életrevaló eszméket mások szerencsésebben propagálták és már átvitték a köztudatba – és főképpen, mert messzemenő következtetéseit, legvégső konkluzióit elfogadhatatlanoknak találta a haladó idő, a következő nemzedékek ellenőrző munkássága, a filozófikusabb és tudományosabb szellemü, élesebben és mélyebbre látó birálat. Ma csak egy vélemény lehet Zolának a kritikai munkásságáról: az, hogy sokkal több benne a tévedés, mint az, ami fejtegetéseiből megállhat. És mégis, ez a nagyon is tökéletlen munkásság, ez a sok botlás, mondhatni: ez a nagy eltévelyedés vezette Zola ölébe a Sikert, a meretrixek legléhábbikát, aki sokáig sehogyse akart Zolára rámosolyogni, s aki előbb a Ninonnak irt elbeszéléseket nem vett észre, Thérèse Raquin mellett pedig közömbösen haladt el.

Aztán hozzáfogott a Rougon-Macquart-ciklus husz regényének a megirásához. Minden esztendőben megirt egy négyszáz-ötszáz oldalas kötetet; husz év alatt elkészült mind a husz regénynyel – ahogyan maga elé szabta a feladatot. És voltaképpen ez a nagy munka az ő története.

A Rougon-Macquart-ciklus egyes darabjai nem egyforma értéküek. A Rougon-Macquart-család egyes tagjaival, akik mind a második császárság idején éltek volna, igen különböző jelentőségü dolgok történtek, és Zola nem is mindig egyforma maestriával irt róluk. De már a ciklus második darabja: La Curée és az ötödik: La Faute de l’Abbé Mouret éppen olyan rendü és rangu remekmüvek, mint az Assomoir vagy a Germinal. Mindamellett az előbbiek hatása meg se közelitette -70- azoknak a köteteknek a hatását, amelyek az Assomoir után jelentek meg. A „Curée“ és „Mouret Abbé“ csak a litterátus embereknek tetszett; a nagyközönségnek még nem kellett Zola. De mi történik? Az Assomoir és Nana szókimondása megbotránkoztatta az egész világot, főképpen azt a nagy sokaságot, amely semmi egyebet nem olvas, csak amin megbotránkozhatik, és ennek a minden botrány iránt érdeklődő nagy tömegnek „Shocking“-ot kiabáló lármája – Zolát a legolvasottabb iróvá és világhirüvé tette.

Mire a Rougon-Macquart-cziklus utolsó kötete is megjelent, a legszigorubbaknak is át kellett látniok, hogy Zola megérdemelte a világhirt, nem ugyan a szókimondásával, hanem: az igazságszeretetével, a társadalom nagy kérdései iránt való odaadó érdeklődésével, történetirói lelkiismeretességével – mert cziklusában saját korának a történetét akarta megirni – és nemcsak nagyszabásu, hanem egyszersmind valóban nagyszerü irói munkásságával (mert hiszen az ő „történet“-ei, korrajzai: voltakép a mi korunkról irt epikus költemények).

A Rougon-Macquart-cziklus befejezése után Zola, aki a mellett, hogy minden évben elkészitette a maga nagy regényét, időközben az ujságok és folyóiratok hasábjain is bámulatos munkásságot fejtett ki, nem pihent meg, hanem a korábbiaknál is nagyobb terjedelmü munkákkal állott elő: a három városról, Lourdes-ról, Párisról és Rómáról irt regényekkel, amelyek, ha nem is éppen monográfiák, mint a hogy Zola képzelte, hanem talán inkább nagystilü fantazmagóriák, de ezzel semmit se veszitenek az értékükből; továbbá a Termékenység-gel. Az ő termékenysége kiapadhatatlannak látszott, mindaddig, amig az otromba véletlen -71- hirtelen meg nem semmisitette ezt az óriási munkaerőt. 1902 szeptember 29-ikén ölte meg a széngáz.

Utolsó éveinek – és egész életének – egyetlen nagy eseménye: a Dreyfus-ügyben való szereplése, a melylyel mindenkit meggyőzhetett arról, hogy éppen olyan nagy embernek is, mint amilyen nagy irónak, még nem veszett ki a müvelt emberek emlékezetéből. Azért életének erről a jelentőséges epizódjáról hosszasabban szólni fölösleges volna.

III.

Zolában, amint a cselekvő ember összeforrott az iróval, az alkotó összeforrott az elmélet emberével. Haláláig nem tágitott az elméletétől; makacs volt és meg nem alkuvó: soha se lehetett meggyőzni semminő tévedéséről. És mert aszerint igyekezett irni, amint ez az elmélet értelmezte irói lelkiismeretének a sugallatát: szentül hitte, hogy alkotásai teljesen megfelelnek annak az elméletnek, amelyet oly hosszan és részletesen, annyi tüzzel és soha meg nem rendülő hittel fejtegetett.

Bizonyára tiltakozott volna, ha előre tudja, hogy a posthumus birálat Zolát, az alkotót, külön akarja választani Zolától, a naturalizmus megalapitójától. Meg volt győződve róla, hogy a Rougon-Macquart-cziklusról csak ugy lehet szó, mint az ő müvészeti elveinek a megtestesüléséről.

Tévedett. Ma már lehetetlen egy füst alatt tárgyalni le Zola regényeit s a Zola-féle naturalizmust. Az alkotót szét kell választani az elmélet emberétől.

A naturalizmus megbukott; a Rougon-Macquart-cziklus alkotója ellenben diadalmaskodott azokon, akik regényeinek értékét kisebbiteni vagy éppen letagadni igyekeztek. -72-

Az elmélet nem győzhetett; nemcsak hogy konkluziói nem, még alaptétele se állotta ki az idő kritikáját. Miután jó darabig izgatta, néhány éven át lázban s még sokáig forrongásban tartotta számtalan iró és festőmüvész lelkét, most már végképpen a müvészettörténeté; épp olyan letárgyalt ügy, mint a Victor Hugo müvészeti dogmái.

Amint emennek a régibb iskolának, a naturalizmus néven ismeretes müvészeti iránynak is megvolt a maga üdvös hatása. Több, lelkiismeretesebb, szabatosabb megfigyelésre sarkalta az irókat és a müvészeket; bebizonyitotta a pontos részlet-munkának a müvészeti értékét, üldözte és irtotta a müvészeti lelkiismeretlenség és hanyagság minden kinövését: a „fejből“ és „hasból“ való, a természet, a minták megfigyelése nélkül való munkát, az utánzást, a banalitást, a „cliché“-t, a „másodkézből“ való dolgozást, a müvészet természetével ellentétes müvészeti kölcsönt, az eredetiséget hazudó müvészeti csalást, a szellemi lustaságot, a konvencziók piaczi forgalmát stb.; közremunkált annak mindenféle megmagyarázásában, hogy a müvész nem maradhat a tulajdon kora alatt és mögött, hanem az államférfinál és a közgazdánál is jobban, teljesebben kell értenie korát és együtt kell éreznie korával, továbbá, hogy a tudományos szellem, a már elért szellemi eredmények minél tökéletesebb ismerete nem árthat a müvészetnek, és semmi ok sincs rá, hogy a müvész közelebb legyen lelkével az analfabétákhoz, mint a müveltekhez – és mindezzel a naturalizmusnak csak egyik-másik érdemére lehetett rámutatnunk.

De ha a naturalizmusnak voltak üdvös eredményei is, alapelve és az ebből levont következtetés nem győzhetett a szellemi küzdőtéren, mert az egész elmélet egy nagy tévedésen épült. -73-

Zola tanitása in ultima analysi ez: a képzeletet ki kell küszöbölni a müvészetből; a müvész feladata a megfigyelés, kötelessége: hogy lelkiismeretesen irja le azt, amit látott; csak a tökéletes igazság teremthet müvészi munkát; nem lehet más mintánk, csak az élet, mert nem gondolhatunk el semmit, amit az érzékeinkkel nem foghatunk fel; ha tehát át akarjuk alakitani azt, amit az élet mutat, csak szörnyüségeket találhatunk ki; már pedig ami nem pontosan igaz, az már átalakitott valami, következésképpen: csak szörnyüség; a képzeletnek tehát a müvészetben nem lehet helye, csak a tökéletes igazságnak, amelyet láttunk, megfigyeltünk, quod erat demonstrandum.

A Rougon-Macquart-ok megteremtője, akiből, bármennyire vonzódott a tudományossághoz, hiányzott az ehhez okvetetlenül szükséges filozófiai érzék, soha se látta át, hogy tanitásában egy nagy tévedés és egy nagy belső ellentmondás rejtőzik. Nem látta ezt át még akkor se, amikor – igen jól – igy határozta meg a maga müvészetét: „La nature vue à travers un tempérament“. Tökéletes igazság, abszolut igazság, vagy hogy a mesterét megtagadó Guy de Maupassant pompás szavával éljünk: száraz igazság nem létezik. A természet, az élet más-más képet mutat, a szerint, hogy a kép melyik tükörben tükröződik, mert minden „megfigyelő“ csak egy-egy tükör; nem is szólva arról, hogy a megfigyelt is, a megfigyelő is csupa folytonos, örök változás. Amit érzékeinkkel felfogtunk, az nem pontosan igaz (a gondolkodás természetes korlátjai között az ember számára nincs és el se képzelhető a „pontosan igaz“), hanem már átalakitott, az érzékeinken át, az érzékeinkkel átalakitott valami. És mintha megfigyelésünk külön volna választható a képzeletünktől! Mintha, amikor megfigyelni akarunk, a képzeletet elolthatnók -74- magunkban, olyaformán, mint ahogy lecsavarjuk a villamos körte gombját! Mintha képzeletünk nem müködnék akaratunk ellenére is, mindig, akkor is, amikor „az érzékeinkkel felfogunk és elgondolunk valamit!“ Mintha a képzelet az érzékelésünktől és gondolkozásunktól elválasztható, kényünktől függő valami volna és nem olyan lelki müködés, mely nem tart szünetet, hanem ugyancsak dolgozik akkor, amikor „felfogunk és elgondolunk!“ Mintha abban, ahogyan a „temperamentum“ a természetet tükrözi, nem volna okvetetlenül része a képzeletnek, mintha a képzelet egyáltalán kiküszöbölhető volna bárminő lelki müködésből!

De szükségtelen belebocsátkozni Zola elméletének a taglalásába. Elmélete, alig hogy elhangzott, már „meghaladott álláspont“-tá lett; és elméletét a leghatalmasabban éppen az ő munkái czáfolták meg. Ezek a munkák éppen a nagy képzelő-erőnek a remekmüvei. Legjelesebb munkáinak az elemzése alkalmat adhatna annak bebizonyitására, hogy a képzelet e nagy ellenségében mily hatalmas képzelő-erő dolgozott, hogy végül is meghóditsa a szókimondó irónak az egész világ, tehát a megbotránkoztatott milliók csodálatát is. Itt elég rámutatni a nagy irónak arra a hajlandóságára, hogy szivesen nagyit és nagy kedvvel fedez fel jelképeket („mindig küzd ez ellen a hajlandósága ellen, – mondja Guy de Maupassant, – de mindig enged neki“), vagy utalni arra, hogy csak az ő hatalmas képzelete tudta az olvasó számára szinte érzékelhetővé tenni a tömeg életét (például: főképpen a Germinal-ban, de majdnem mindegyik nagy munkájában, mert Zola az első iró, akinél a tömeg is él, és hogy ez a hatalmas képzelet életet tud adni az élettelen dolgoknak, a tárgyaknak, a nem mindig vonzó tárgyaknak -75- is, amire a Ventre de Paris, a Faute de l’abbé Mouret, az Au bonheur des dames stb. bőven adja a példát.

Képzeletével, költői erejével hóditotta meg az egész világ csodálatát, és a naturalizmus apostolát bátran romantikusnak lehetne mondani, mint Victor Hugot, ha ugyan a „romantikus“ jelző valami sokat mondana. De ennek a szónak a jelentése nagyon is tág, s mostanában a „romantikus“-sá minősités nem igen mond egyebet, mint hogy az illető más témákban és más módon kereste a költőit, mint az utána érkezők. Az utóbb érkező nemzedék mindenkiben romantikust lát, akinek az irodalmi procédé-je már megunottá vagy legalább nagyon ismertté vált, és mindenki az „igazság“ nevében lép fel, aki valami ujat, vagy jobban mondva: valami mást próbál.

AZ IDŐSEBB DUMAS.

Az idősebb Dumasnak husz esztendős korában nem igen volt mire támaszkodnia. Apjától, Alexandre Davy-Dumas tábornoktól, aki szent-domingói születésü mulatt – fehér apa és néger anya gyermeke – volt, csak nagy testierőt és szerencsés véralkatot örökölt, de vagyont nem. Tanulni pedig olyan keveset tanult, hogy hasonló lelki elhanyagoltságra a francia irók életrajzaiban aligha van még egy másik példa. Otthon tanulgatott valami keveset egy szegény abbétól, aki maga sem dicsekedhetett sok ismerettel, de éppen csak hogy analfabéta nem maradt, az irás-olvasáson kivül egyebet nem tudott. Özvegy édesanyja nyakán éldegélt Villers-Cotterets-ben és semmittevéssel foglalkozott, abban a hiszemben, hogy maradt annyijok, amiből megélhet. Kiderült, hogy tévedett; anyja egy napon kénytelen volt megvallani neki, hogy örökségük nagyobbik részét fölemésztették az adósságok, a többit pedig már fölélték. Tehát munkához kellett látnia, de mihez? – hiszen semmire se készült, és semmit se tudott! Kétszázötvenhárom frankjuk maradt; nem életjáradékul, hanem összesen kétszázötvenhárom frankjuk. Ebből kétszázat az anyjánál hagyott, ötvenhárommal pedig elutazott Párisba. Nem valami kitünően fölfegyverkezve indult neki az élet küzdelmeinek, de volt kedve az élethez, volt bátorsága küzködni, bizott magában, – és már ez is valami. Minthogy egyebet nem tudott, csak irni és olvasni, cimszalagok irásával kezdte meg a kenyérkeresetet, -77- és igaza volt, ha bizott magában, mert a szerencsére nem sokáig kellett várnia. Hat évvel később, 1829-ben, a Théâtre Français előadta III. Henrik és udvara cimü történelmi drámáját, s ennek a szindarabnak olyan kivételes sikere volt, hogy ez a siker Dumast egyszerre hires iróvá tette. Nem kellett többé küzködnie a megélhetésért; a szinházigazgatók, az ujságok szerkesztői, a könyvkiadók törték magukat a kéziratáért, és az akkori viszonyokhoz mérten roppant összegekkel versengtek, hogy munkáit megszerezhessék. Huszonhatéves korától fogva haláláig – hatvannyolcadik évében járt, amikor meghalt – fejedelmi jövedelmet szerzett a munkásságával, de fejedelmi bőkezüséggel és minden bohémséget megcsufoló könnyelmüséggel el is szórta, amit megkeresett, és halálos ágyán igy tréfálkozott a fiával, aki már régen nagyobb hirü volt nála, s épp oly gazdag, józan és takarékos, mint amily vagyontalan, könnyelmü és tékozló ő maga: „Rossz sáfár voltam, elköltöttem az egész családi vagyont. Mert én ötvenhárom frankot örököltem az apámtól, és látod, terád már csak tiz frank marad!“

A mai olvasó, ha csak nagyon jól nem ismeri az akkori idők s különösen a „romantikus“ mozgalom történetét, III. Henrik és udvará-nak elolvasása után – mert ma már sehol se játszszák ezt a hajdan oly divatos szindarabot – nem értheti meg, hogy mivel hódithatta meg ez a dráma Dumas kortársait. Nem értheti meg Antony és VII. Károly óriási sikerét, és azt, hogy Dumas harminc és egynehány darabja közül a nagy többséget mi tette zajos hatásuvá. Ezeknek a drámáknak a legjobbjaiban bizonyára sok elevenségnek látszó mozgalmasság van; egyes jeleneteik talán ma is hatnának; megvan bennök az a szinpadismeret, mely minden szini hatás conditio sine qua non-ja, sőt – -78- meglehetősen fejlett fokon – az a drámairói érzék is, amely legnagyobb hatalommal eddigelé az ifjabbik Dumasnál nyilatkozott meg. De olyan igazi drámát, amelyben a mai néző is gyönyörködni tudna, se III. Henrik-ben, se az idősebb Dumas más szindarabjaiban nem találunk. Nekünk az ő alakjai történelmi vagy költött nevet viselő bábuk, amelyek nem élnek. Mért hatottak mégis a maguk idejében? – ez már csak irodalomtörténeti kérdés, amelyre ehelyütt csak ilyen rövid feleletet adhatunk: mert mindez abban az időben csupa realitásnak tünt fel; mert a romantikusok (Victor Hugo és Dumas) drámairói reformja mégis csak a fejlődés étape-ját jelentette – ami mindjárt nem tünik fel előttünk érthetetlennek, ha drámáikat nem a mai drámairással, hanem azzal a produkcióval hasonlitjuk össze, amelyik őket megelőzte. Hogy mi tünik fel realitásnak, az időről-időre gyorsabban változó, mint azok képzelik, akik mindig csak a jelennel törődnek és nem pillantanak minduntalan a multba Bizonyosak lehetünk benne, hogy abból, amit a mai közönség a mai szinpadon megrázó igazságnak talál, a jövő igen sokat fog lenézően visszautasitani; a jövő épp olyan ritkán lesz kegyelmes irántunk, mint amilyen ritkán vagyunk mi kegyelmesek a multtal szemben: ez örök törvény.

De az idősebb Dumasnak nemcsak a drámái avultak el ijesztően hamar. Öregkorában látnia kellett, mily sebesen kaszál a mulandóság az irodalom berkeiben is. És mig a szinpadi diadalokról könnyü szivvel mondhatott le, mert ezekről véletlenül éppen a fia javára kellett lemondania: akármilyen gondtalan természetü ember volt, bizonyára rosszul esett neki, hogy meg kellett érnie regényei vonzóerejének megdöbbentően rohamos hanyatlását is. -79-

Pedig a regényirásban még nagyobb sikerei voltak, mint a szinpadon. Itt is csak a tapsokhoz szokott hozzá, de a regényirásban olyan népszerüségre tett szert, mint a maga idejéig soha senki. Volt idő, a mikor nemcsak a nagy tömeg olvasta, hanem mindenki; amikor a sokaság csakis őt olvasta. Volt idő – és ez a rá nézve szerencsés korszak jó sokáig tartott – amikor csak az ő regényei voltak kapósak, amikor minden szerkesztő és minden könyvkiadó csak az ő regényeiért vetélkedett, amikor munkáiért mindaddig hallatlan, előbb nem is álmodott honoráriumokat fizettek, amikor öt-hat regényt irt egyszerre – mert munkakedvét, dolgosságát, munkabirását és leleményességét valóban csak bámulni lehet – és ez még mind kevés volt az érte lelkesedő olvasónak.

Minden nagy agilitásával, bármily hihetetlenül könnyen dolgozott, lehetetlen volt annyit irnia, amennyit követeltek tőle, de – mert az arany csábitásának nem tudott ellentállni – ugy segitett magán, hogy dolgozótársakat alkalmazott. Kiszámitották, hogy két emberélet sem volna elégséges rá, hogy valaki annyit irhasson, mint amennyi munka az idősebb Dumas nevével jelent meg. Erre a bizonyitékra különben soha se volt szükség, mert mindenki tudta, hogy sok Dumas-regény megirásában nem csekély része van Anicet-Bourgeoisnak, Gérard de Nervalnak, Souvestrenek, Auguste Maquetnak, és más iróknak is. Ennek a nem titkolt, régóta közismeretü dolognak a Dumas-regények megitélésénél azért nem lehet nagyobb jelentőséget tulajdonitani, mert kimutatható, hogy itt nem lehet szó a névnek egyszerü bérbeadásáról, hanem valóban csak a társas munkáról. Kimutatható főképpen abból, hogy a joggal gyanusitott Dumas-regények egy cseppet se hasonlitanak Anicet-Bourgeoisnak, -80- Gérard de Nervalnak, Souvestrenek és Maquetnak egyéb – a maguk nevével megjelent – munkáihoz; ellenben a kétségtelenül kollaborációból keletkezett Dumas-regények mindegyike ugy hasonlit a többi Dumas-regényhez (azokhoz is, amelyekről bizonyos, hogy Dumas maga irta), mint egyik tojás a másikhoz. De Dumas halála után ismeretessé vált az is, hogy Dumas miképpen dolgozott szerzőtársaival. Kétféleképpen. Néha elolvasta az eléje terjesztett „anyagot“, a már kész regényt s ha elfogadta – mert az ilyen „sujet“-kkel szemben igen válogatós volt – az egészet megirta ujra, a maga izlése szerint, a maga sajátos előadásában, sok változtatással és a tulajdon szavaival. Máskor teljesen kidolgozott vázlatot adott át a szerzőtársnak, akire csak az a feladat várt, hogy stilizálja meg ezt az anyagot és ereszsze minél higabb lére, foglalja minél terjengősebb párbeszédekbe. Ez érthetővé teszi, hogy a sok dolgozótárs ellenére is valamennyi Dumas-regényen rajta van Dumas egyéniségének a cachet-ja. Pedig megesett rajta, hogy miután kollaborációban egy Dauzet nevü urral, aki akkor érkezett meg Egyiptomból, utirajzokat adott ki Egyiptomról, feltámadt benne a vágy, hogy maga is megnézi azokat a helyeket, amelyeket – már leirt. Akármilyen furcsának tünik fel az utirajzirásnak ez a módja, nincs mért nevetnünk azokat a hű olvasókat, akik az olvasmányban legelsőbb is a Dumas-gyár bélyegét keresték s akiknek az érdeklődését csak a Dumas neve tudta fölkelteni. Ezek a Dumas-regényekben bizonyára csak az előadás könnyedségét, elevenségét, ötletességét keresték, és ezeket a sajátosságait Dumas bele tudta tenni dolgozótársak segitségével irt munkáiba is.

Hanem, mialatt lázasan folyt a társas munkálkodás, az idők megváltoztak. Uj irók érkeztek s uj közönség -81- keletkezett, amelynek a regénynyel szemben már másféle követelései voltak, mint az idősebb Dumast ünneplő sokaságnak, – amely a regényben egészen mást keresett, nem azt, amit Dumasnál találni. Ennek az átalakulásnak természetes következményeképpen Dumasnak, – aki továbbra is ugyanaz maradt, aki volt, és még sokáig maradt ugyanaz – meg kellett érnie, hogy amilyen tulzott ünneplésben volt része valaha, olyan tulzott szigorusággal kell találkoznia azoknál, akik vele szemben már a jövőt képviselték. Nemcsak hogy egyre apadt a népszerüsége és fogyott hiveinek a tábora, a körülötte nyüzsgő uj emberek serege, mely egyre növekedett, mind ridegebbé, s végül határozottan igazságtalanná vált iránta. Életének utolsó évtizedében már gyakran kellett hallania egész roppant irodalmi podgyászáról, hogy: „mindez nem irodalom.“

Ez az itélet türelmetlenül igazságtalan. Az irodalomnak bizonyára magasabb rendü céljai is vannak annál a célnál, amelyet az idősebb Dumas szolgált. Dumas igénytelen volt; soha se tört magasabbra, mint hogy: gyönyörködtesse, vagy legalább szórakoztassa az olvasót. Ennél kétségtelenül magasabb rendü irodalmi cél: az olvasót nemcsak gyönyörködtetni, hanem egyszersmind tanitani, gondolkozóba ejteni, figyelmét a minden embert érdeklő társadalmi problémákra forditani. De annak az irónak, aki – mert gondolkozása zavaros és tudása sekélyes – csak tévedésből tévedésbe bukdácsol, és akármint erőködik tanitani, végső eredményben nem gyönyörködtetett és nem tanitott: az ilyen irónak, bármily szép volt a célja, mégis csak kevesebb köze van az irodalomhoz, mint annak a másiknak, aki csak szórakoztatni akart, de ezt a célját elérte, mert a maga céljával is erősebbnek bizonyult sok versenytársánál. -82-

Az idősebb Dumas irodalmi becsvágya talán nem volt több, mint: szórakoztatni az olvasót, vagy egyszerüen: mulattatni – hogy még inkább kicsinyitsük a célt. De a maga terrénumán kitünő tudott lenni előadásának érdekességével és kedvességével. És mert megvolt benne, még pedig igen magas fokon a képzelet elevenségéből fakadó megjelentető és érzékeltető erő, az a tulajdonság, mely az irói hatásnak az alapföltétele, de egyszersmind az irodalmi működéshez megkivánt tehetségek legszükségesebbike: irodalmi podgyászát nem lehet kiközösiteni az irodalomból, abban az időben sem, amikor az iró és olvasó érdeklődése az ő meséitől messzeeső kérdések felé fordult.

Versenytárs nélkül való szórakoztatója tudott lenni kortársainak: ez az érdeme; de többet ért el, mint csak az érdemességet, mert képzelete elevenségével, leleményességével és kimerithetetlen frisseségével, de kivált imént emlitett irói erejével fel tudott emelkedni a nagy mesemondók közé. Ez a jogcime arra, hogy ne felejtsék el végképpen.

Mert a mese, ha most, az elkeseredett gazdasági küzdelmek korszakában nem is divatos, s csak az emberiség gyermekkorából megmaradt, használhatatlanná vált játékszernek tünik fel a felületes gondolkozás előtt – mégis halhatatlan. Nemcsak mindig volt; a mával nem halt meg, csak alszik, mint a bibliai leányzó; fel fog támadni és élni fog mindaddig, amig el nem következik az emberiségnek minden szenvedésétől való „megváltás“-a – ami egyelőre még igen messze van. Élni fog, mert egy örök emberi szükségérzetnek felel meg: a vigasztalódás szükségének. A mai kor e helyett a vigasz helyett ahhoz a reményhez fordult, hogy elkeseredett harcai majd csak ki fogják vivni a nagy megváltást. De ha majd ki fog ábrándulni ebből a reménységből, -83- s tapasztalni fogja, hogy a kiküzdött eredmények több csalódást hoznak, mint kielégülést, az emberiség át fogja látni, hogy ujra meg ujra vissza kell térnie a vigasztalódás kereséséhez.

Mi a mese alapjában véve? Igyekezet, melylyel az ember a természettel szemben vivott egyenlőtlen, kegyetlen, szinte kétségbeejtő küzdelemben a bátorságát erősitgeti. Nem csupán önáltatás, narkotikum, melylyel az ember a felejtést keresi, nem csupán csak az öntudatlanságba való visszakivánkozás, hanem egyszersmind valami homályos, sejtelmes reménységnek a keresése. A sanyargatott ember gyönyörködik azokban a képekben, amelyek a hozzá hasonlót a tapasztalat jelenségeinél erősebbnek és minden tekintetben különbnek, bátorságában, tehetségeiben, aktivitásában, hatni tudásában és erényeiben fejlettebbnek mutatják és azzal biztatják, hogy a természet erői, az ellenséges erők, nemcsak hogy nem legyőzhetetlenek, hanem hovatovább mindinkább legyőzöttek – azzal biztatják, hogy a sárkánynak mindennap kevesebb feje lesz egygyel. Ez nemcsak a felejtés, hanem egyuttal a reménység keresése – amiről az emberiség még sokáig nem mondhat le, ha már kinőtt is gyermekruháiból.

Azért nem valószinű, hogy a nagy mesemondókat hamarosan el fogja felejteni a világ. Ellenkezőleg, ők azok, a kik leginkább számot tarthatnak rá, hogy az utókor időnkint vissza-vissza fog térni hozzájok, s talán gyakrabban, mint a tanítókhoz, a kiknek a végső eredményeit, legelmésebb útmutatásait mindig hamarosan túlszárnyalja a jövő.

És a míg a mesemondókról végképen le nem mond a mindegyre küzködő ember, a ki minél tovább küzd és minél többet ér el, annál inkább úgy találja, hogy: -84- „plus ça change, plus c’est la même chose“ – addig az idősebb Dumas se veszti el minden olvasóját. Mindig lesznek, a kik úgy fognak érezni, hogy Monte-Cristo az ő szenvedéseiket is megtorolta, és mindig lesznek, a kik gyönyörködni fognak D’Artagnanban, Athosban, Porthosban és Aramisban, a kik oly vígasztalóan erősek!

Sokszor szemére vetették az öreg Dumasnak, hogy történelmi tárgyú regényei nem igen respektálják a történelem bizonyosságait. És tagadhatatlan, hogy a história nézőpontjából a Három testőr és folytatásai, meg Dumas más históriai tárgyú regényei távolról sem olyan megbízható munkák, mint például a Walter Scott történelmi regényei, a melyek adatbeli pontosságukkal bízvást helyettesíthetik a históriai kézikönyveket, kivált annak az olvasónak, a kit főképpen csak a kor rajza érdekel. Az öreg Dumas nem sokat törődött a pontossággal; talán nem is tudta jól a történelmet, a mint hogy a tudás soha se volt erős oldala. És mégis egy kiváló franczia író kétségbeesetten panaszkodott: „Sajnos, mindnyájan a Dumas-regényekből szereztük franczia történelmi ismereteinket, nemcsak a nép, hanem a műveltek nagy sokasága is!“ Ez a megrovás voltaképpen dicséret. Mert hogyan eshetett meg, hogy még a műveltek sokasága is históriai ismereteket gyűjtött ebből a megbizhatatlan forrásból? Mégis kellett valami figyelemreméltónak lennie ezekben a mesékben! Igenis, van bennök efféle érték is. Mert az idősebb Dumas regényei a milyen megbizhatatlanok az adatok dolgában, olyan hiven tükrözik a kor szineit és – a lelkét is.

És ezt nem lehet kicsinyelni. Ne tessék a Három testőr-ben históriát keresni, csak mesét. Ez a mese jobban jellemzi a kort sok vitathatatlan adatnál, -85- s igy még tanitja is egy kevéssé azt az olvasót, a ki amugy sem olvasná el a vitathatatlan adatokat, mert mindezt unalmasnak találja.

„Mémoires de M. d’Artagnan, capitaine-lieutenant de la première compagnie des mousquetaires du roi, contenant quantité de choses particulières et secrètes qui se sont passées sous le régne de Louis le Grand, par Sandras des Courtilz“… ez az a könyv, amelyből az idősebb Dumas a Három testőr anyagát meritette. Aki elolvassa előbb ezt a régi munkát, amely csupa történelem, s aztán a Három testőr-t, – amelyet az idősebb Dumas egyedül irt – el fogja ismerni, hogy az idősebb Dumas az elbeszélésnek, vagy mondjuk a mese-költésnek és előadásnak olyan müvésze volt, akit, ha most nem is divatos, még sokáig fognak olvasni a később érkezők.

AZ IFJABBIK DUMAS.

Hetvenhárom éves korában is „az ifjabbik“ Dumas maradt: Alexandre Dumas fils; és szobrára is rávésték a „fils“ szócskát, amelyet egész életén át viselt, hogy a neve ne legyen teljesen azonos azzal a névvel, amelyet apja, a nagy mesemondó, tett hiressé. Pedig abban az időben, amikor már a fiu is átköltözött az árnyékok közé, és amikor mind a két iró, aki valaha a Dumas nevet viselte, gyors egymásutánban szoborhoz jutott: akkorára már a második iró jóval tulnőtt az elsőn.

Több, mint egy félszázaddal előbb, abban az időpontban, amikor a fiu is irogatni kezdett, az apa az irodalmi dicsőség teljességét élvezte. A szinházakban az ő sikerei voltak a leghangosabbak; a nagy olvasóközönség csak az ő regényeit falta, s az ő nevével jelzett kötetek, ujság-cikkek, meg regény-folytatások több fogyasztóra találtak, mint a többi nyomtatvány együttvéve; felolvasásaival uj divatot teremtett s ezen a téren Európaszerte olyan sikerre tett szert, amelyet azóta se haladott meg senki. Az Alexandre Dumas névnek olyan varázsa volt, hogy – mert a regényirók legnépszerübbike és a causeur-ök legkedvesebbike nem onthatott annyi kéziratot, amennyi a közönség étvágyát kielégithette volna – maga a név is bérlet tárgya és drágán fizetett árucikk lett. Ebben az időben tehát az -87- Alexandre Dumas név, ez az ujra meg ujra aranyakra váltható, aranycsengésü név csak az apát jelenthette, és nem a hasonló nevü fiut, aki, mialatt mások az apja nevével sok pénzt kerestek, verseket és elbeszéléseket irogatott, hogy ő is nevet teremtsen magának és becsületet szerezzen a megkülönböztető „fils“ szócskának.

De – egyik példájául annak az örök jelenségnek, hogy a fiatalság mindig keresztülgázol az öregeken és hogy az uj nemzedék nem folytatja tanitványként az elődei munkáját, hanem előbb félig lerombolja, amit amazok épitettek és csak azt épiti tovább, amit a birálata megkimélt – a világszerte hires regényiró maga adott életet a riválisának, annak, aki arra volt hivatva, hogy a leghamarább, legelsőképpen homályositsa el az ő nagy hirnevét. Fia, abban a korban, mikor mások még csak a véralkatuk sugallatának élnek, már sokat dolgozott; egy kötetre való vers, sok elbeszélés és egy nem igen méltatott regény közzététele után megirta a Kaméliás hölgy történetét, előbb regény, utóbb szindarab formájában; és ha ennek a regénynek a sikere – minthogy most már két Dumas-ról lehetett beszélni – a nagyhirü irót, a korábban egyszerüen Alexandre Dumast, Alexandre Dumas père-ré kisebbitette: a szindarab hatása még nagyobb volt. A Kaméliás hölgy-gyel a drámairásnak egy uj korszaka kezdődött, egy uj irány jutott szóhoz és a lelkeken való hatalomhoz, amely uj irány véget vetett a „romantikus dráma“ sikereinek és az irodalomtörténetbe utasitotta azt az iskolát, amelynek az idősebb Dumas egyik nagymestere volt.

Az ifjabbik Dumas komolyabb ember volt, mint apja, a könnyelmü, tékozló, vén fiu. Komolyabb volt irónak is; sokkal tartalmasabb, hatalmasabb, nagyobb. Ennek megfelelően a hatása is mélyebb, nem olyan felszines, mint az apjáé. Lelkének nagy ereje – gondolkozásának -88- eredetisége, irásművészetének tökéletessége, szinarany elmésségének fénye – már igen korán vezérszerephez juttatták a nagymultu francia irodalomban, s ezt a vezérszerepet élete végéig megtartotta. A maga korában, teljes félszázadon át, a francia irodalom vezérkarának előbb egyik legelső, utóbb a legelső tisztje volt. Ebben a vezérkarban (és ezen kivül is) voltak vele egyenranguak, de – mindig a lelkeken való hatalmat tekintve – senki, aki a hatás mélységére, a szellemi befolyásra, a gondolatnak a cselekvésbe, a társadalmi életbe való átvitelére, szóval a lelki hatalomnak az érvényesitésére nézve őt meghaladta volna. És abban az időben, mikor Alexandre Dumas père-nek a szindarabjai majdnem végképpen letüntek a szinházak játékrendjéről, regényei pedig – iszonyu hirtelenséggel – kiszorultak a válogatósak könyvtárából s népies olvasmánynyá, az ifjuság, a naivabb nők, a félig műveltek szellemi táplálékává fokozódtak le: a legnagyobb tekintély, amelylyel az a kor irót tisztelt meg, élethosszig való haszonélvezetül Dumas fils-nek jutott ki. Most már ő volt az Alexandre Dumas; sőt egyszerüen Dumas lett, mert azok, akiknek élén járt, az apját már elfeledték.

Csak ő maga ragaszkodott a megkülönböztető „fils“ szócskához. Nemcsak a mindenkit kötelező szerénységből, s nemcsak kegyeletből, fiui szeretetből, mely az emléket se hagyja el; igy sugallta igazság-érzete, apja irói egyéniségének őszinte megbecsülése, az a hite, hogy apja nevezetesebb iró s nagyobb ember volt, mint ő. És egy pontban csakugyan igazat kell adnunk neki, amikor apja emlékét védelmezi, szemben azzal a korai felejtéssel, mely épp oly meg nem érdemelt volt, mint a mily tulságos a hajdani példátlan népszerüség: abban, hogy a megváltozott izlésnek, a más tárgyak felé forduló és másféle formákat kedvelő ujabb korszellemnek -89- nincs joga lekicsinyelni a Dumas père munkásságát. Ha az elmésen, bájosan, hol mulattatóan, hol meghatóan mesélő apánál a fiu sokkal nagyobb iró volt: amaz is nagy volt a mesélésben. És ha a mesélés ma – már jóideje – nem divat, ez csak muló jelenség; azért a mese mégis halhatatlan. Nemcsak csillogó, apró türkizekkel ékes s abrakadabrákkal tarkált köntöse fogja mindenkor vonzani a sokaságot, ugy a naiv kiváncsiakat, mint a megismerhetetlen, a csak sejthető, a titokzatos iránt érdeklődő, szenvedélyes talányfejtőket, a megismerés kiábrándultjait, a valóságtól meggyötörteket és az elfásultakat, a hétköznapiasságtól megcsömörlötteket, – nemcsak a kipróbált hatásu, gazdag forma, amelybe oly sok minden belefér, amely minden más műformánál bővebb, hajlithatóbb, s amilyen selyemkönnyüségü és puhaságu, olyan mindent felölelően széttárható is, nemcsak ez a legrégibb és legtartósabb műfaj fogja még a messze jövőben is minduntalan megejteni az irókat, – a mesének a lényege is örök, mert a mese egy örök emberi szükségletnek felel meg. Amig az embereket a valóság nem fogja tökéletesen kielégiteni – és erre még sokáig várhatunk – addig a mese halhatatlan. Ebből a halhatatlanságból bizonyos rész okvetetlenül kijut a Dumas père nevü nagy mesemondónak is. És ha tömérdek kötetét mostanában vastag fekete por fedi, mert a mai embert – különösen a műveltebbeket, az igazán tudnivágyókat és a csak tudákosokat – egyéb dolgok jobban érdeklik, mint az ő történetei: a meg nem érdemelt korai felejtés ellen máris feltámadó reakció nem egy tünete arra vall, hogy legszebb meséi – például a Három testőr – meg fognak maradni az emberiség emlékezetében. Mert hisz a „halhatatlanság“ nem jelent egyebet, minthogy bizonyos emberi munkálatokhoz sokféle nem kedvező áramlat lezajlása -90- után is ujra meg ujra visszatér egyesek, de egész sokaságot alkotó egyesek érdeklődése, s már elavultnak vélt alkotások is ujra meg ujra fölkeltik a jóval később érkezők figyelmét.

Az ifjabbik Dumas fáradhatatlanul védelmezte apjának sokfelől megtámadott irodalmi dicsőségét, a benne élő rendkivül finom, nemesen kifejlett, nagy igazságérzettel – mindennel szemben intranzigens, nagy magaslatról igen mélyre lehatoló igazságszeretetével, azzal a nagyon ritka tulajdonságával, mely irói egyéniségének talán legnagyobbszerü vonása volt – teljes meggyőződéssel, vagy talán: szent hittel, a logika páncéljával vértezett, fényes elméjének minden dialektikai készségével. És kivételesen egy kis elfogultsággal is, mert nagyon szerette apját, s a minden családiasságból kivetkőzött öreg bohém iránt olyan mindent elnéző fiui gyöngédséggel, olyan tántorithatatlan tisztelettel és olyan sirigtartó, mindig éber kegyelettel viseltetett, aminőre az életben és a multról szóló följegyzésekben csak igen ritkán találunk példát.

Ez annál jellemzetesebb, mert minden mentsége meg lett volna rá, ha véletlenül elidegenedik egy kissé az apjától. Az idősebb Dumas kegyetlen volt az ifjunak az anyjához. Ez a nő olyan volt, olyannak bizonyult, akit nem lett volna szabad elcsábitani és azután egyszerüen elhagyni. És az ifju Dumas imádta az anyját, aki egy életen át sinylette csábitójának könnyüvérüségét, aki őt, amig az apja tékozolt, szegényes, becsületes munkájából nevelte fel, aki őt azzá nevelte – amivé lett.

De az idősebb Dumas apának se volt komolyabb, mint mátkának, s a fiát épp ugy végképpen elhagyta, sorsára bizta, mint valamivel előbb az elcsábitott leányt, akit alig hogy anyává tett, már le is rázott a nyakáról. -91- Szerette a fiát a maga módja szerint; a Kaméliás hölgy óriási sikere őt tette a legboldogabbá. Büszke volt a fiára, s tetszett neki, hogy az a merész ujitó, aki az első kiheverhetetlen csapást mérte az ő romantikájukra, aki az ő és társai iskoláját szétveri, elsöpri, éppen az ő vére. De szeretete kimerült az ölelgetésben; és amint előbb nem jutott eszébe, hogy a gyermekéről gondoskodnia kellene, később se háborgatta a gond, hogy mit tehetne már ifjuvá serdült fia érdekében. És mialatt az egyébként jólelkü és szeretetreméltó vén fiu a sokat kereső, de még többet költő pazarlók gondtalan, lármás, élvezetben gazdag életét élte, vidám idegenek és mind a két nembeli paraziták között: fiának a teljesen magukra hagyott szegény ifjak nehéz sorsát kellett kiállnia, mindaddig, mig a verejtékes munkában való kitartásával, a maga erejéből fel nem küzdötte magát az első nagy sikerig. Szerencséjére ez nem sokáig váratott magára; s a nagykoruság nemcsak érett embernek találta – edzett akaratu, komoly, öntudatos férfinak, aki nyugodtan nézhetett a jövő elé, mert a multja már kipróbálta – hanem egyszersmind ama kivételek egyikének, akik már a férfikor küszöbén megnyerték első – az egész életre mindig döntő jelentőségü – nagy csatájukat. Kevéssel ez után valóságos gyámja lett az apjának; rajta volt, hogy rendezze a javithatatlan bohém fölötte zilált anyagi viszonyait; s az idősebb Dumas mindenkinek elpanaszolta: „A fiam fölfedezi az adósságaimat. Kikutatja azokat a hitelezőimet is, akik nyomomat vesztették, akik már békén hagytak!“ Kétségtelenül ennek a sajátságos – apa és fiu közt mindenesetre szokatlan – viszonynak köszönhető az ifjabbik Dumas egyik legderüsebb szindarabja: a Tékozló apa, mely (bizonyára máshonnan szerzett) meséjének ellenére is rávilágit a két Dumas alakjára. -92-

Az életen és ezen a szindarab-témán kivül a tékozló apa, aki fejedelmi vagyont vert el, de minden reggel pénztelenül ébredt fel, a fiának, aki pedig gyermekkorában és első ifjusága idején ugyancsak rászorult volna az apai segitségre, soha se adott egyebet, csak a nevét. Nem kellett volna odaadnia, de odaadta neki; és ez volt az egyetlen, amit nem pazarolt el. Fia uj fényt szerzett ennek a névnek; fényesebbé tette, mint valaha volt.

De talán a zsenialitását is apjától örökölte; ha mást nem is örökölhetett tőle, ezt csakugyan örökölhette. Meglehet; de a szivét és a jellemét már bizonynyal az anyjától kapta, az elhagyott leánytól. Ez a nő nevelte azzá, amivé lett; ennek a nőnek a szenvedései formálták iróvá, – azzá a reformátorrá, aki átalakitotta korának a drámáját (azt a műfajt, amely a legtöbb emberhez szól, s melynek hatása a legnagyobb), – aki a szinpadot megnyitotta a mélyebbre ható gondolkozásnak (amivel a szinpad is nyert, mert megszerzett valamit a templom nemességéből), – aki korának társadalmát az erkölcs kérdéseinek lelkiismeretesebb, kevésbbé felszines vizsgálatára szoktatta, – aki minden egyéni vagy osztály-önzést megbélyegző magasabbrendü igazság-érzéssel és az egyházatyák szinte tulságosan finom megkülönböztető képességével világitván rá a törvények, az előitéletek, a szokások, a becézett konvenciók ferdeségeire, a szinházak egyre növekedő közönségét, tehát a részben léhákból álló sokaságot is komolyságra kényszeritette, – aki az egyetemességben egy meg nem ismerhető, de megérezhető felsőbb világrend működését látva, mindig az emberi rendeltetés és kötelesség törvényeit kereste, nagyon különböző irodalmi formákban, de mindig egyforma iróművészettel. Gyermekkori benyomásai irányitották -93- egész irodalmi munkásságát; s még a hatvanéves korában irt Denise-ben is megtalálhatjuk anyjának a könyeit. Ennek a nőnek tulajdonithatjuk: nagy részvétét az elbukottak iránt, – tüzes meggyőződését, amely szerint: vannak, akik méltók rá, hogy a bukásból fölemelkedhessenek, – és egész életén át tartó törekvését, hogy erre a társadalom megadja a módot.

II.

A jelenkor egyik legnagyobb moralistája s a tizenkilencedik századbeli francia drámairás nagymestere, az ifjabbik Dumas, 1824. julius 28-án született Párisban és 1897, november 27-én halt meg, marlyi birtokán. Nem ugy dőlt ki, mint az apja, aki sok esztendővel élte tul a maga ephemer sikereit, hanem mint az egész müvelt világ egyik legfigyelmesebben hallgatott irója, akinek a szava a gondolkozók világának mindegyik rétegében a legtartósabb hatást keltette, s a legteljesebb megbecsüléssel találkozott, – akinek az irodalmi dicsőségét a mindent megemésztő idő még nem kezdte ki.

Haláláig a kombattans irodalomhoz tartozott; hetvenhárom évet élt, de a kor nem sodorta el az aktivitás teréről, ahol még fiatalon vezérszerepet hóditott magának. Utolsó darabját már be se fejezhette; remekei közül Denise és Francillon öregkorából valók: a többi: a Demi monde, Alfonz ur, a Kaméliás hölgy, a Nők barátja ma is játékrenden van mindenütt, ahol a szinház nem alsórendü mulató, hanem a gondolat küzdőtere.

Szelleme mindvégig friss, termékeny és vezető erejü maradt. Hosszabb férfikor – korábban kezdődő és későbben végződő – csak igen kevés halandónak -94- adatott, irónak talán soha. Abban a korban, mikor mások még küzködnek és kisérleteznek, ő már ivott a diadal aranyserlegéből, s felküzdötte magát a legelső sorba. És ha a sikert megtartani nehezebb, mint megszerezni, ő e tekintetben is a kivételek közé tartozott, mert a siker vagy ötven éven át soha egy percre se távozott oldala mellől. A későbben érkezők nem hagyták maguk mögött, a fiatal Franciaország nem rohant keresztül fölötte; mindvégig legfelül haladt abban a szellemi fluktuációban, melynek a csodáit rövidesen irodalomnak nevezzük; követői nem kerültek elébe, nem haladták meg, s mikor meghalt, a francia irodalom marsall-botja esett ki a kezéből.

Ezt a kivételes sorsot bizonyára főképpen annak a két nagy tulajdonának köszönheti, amelyeket, amilyen ritkaságok, olyan nagy becsben tartanak a franciák: irása tökéletességének és drámairói zsenialitásának. Az ifjabbik Dumas prózája a mai idők legfényesebb francia stilusa. Tisztaságra, világosságra, rövidségre, továbbá tartalmasságra, a könnyedséggel párosult tömörségre, aztán szinességre, elmésségre, a kifejezés csillogására, ragyogására, tehát a kiválóan „gall“ irói tulajdonságokra nézve csak a XVII. század klasszikusai vetélkedhetnek vele. Senkinek se voltak olyan gyujtó szavai, mint neki; szelleme nem szikrázott, hanem sugárkévékben özönlött; hasonlatai nemcsak ragyogtak, hanem mint a villamos reflektor, egész horizonokat világitottak be. S hogy milyen hatások forrásává válhatik ez a rendkivüli adomány egy drámairói zseni hatalmában, azt csak nála láthattuk igazán. Mert mind a két tulajdonság nem adatott meg egyszerre a mi időnkben senkinek se, csak éppen neki.

A nagy stilisták rendesen nem drámairók (talán mert nem szivesen állnak szóba a tömeggel), s a szinpad -95- mesterei stilus dolgában rendesen nem számitanak. Scribe-et alig lehet irónak mondani; Sardounak a stilusa, a legenyhébben szólva, hétköznapi. Dumas pedig a másik tulajdonra nézve is épp oly nagy, mint az irásművészet tekintetében. Sardou a szinpadi mesterkedésnek olyan fortélyaival és fogásaival állott elő, mint senki más; de a nemesebb értelemben vett dráma-alkotásnak Dumas a nagymestere. Amaz a drámairásnak a virtuóz-za, emez az igazi müvésze. Dumas a mi időnknek – ha Ibsen óta nem is az egyetlen – de mindenesetre az első drámairói zsenije, s a legmesszibb multból is csak kevesen versenyezhetnek vele a drámairás mestere ciméért.

Ezeknek a tulajdonainak köszönhette tartós tekintélyét s diadalai legnagyobb részét, de jelentőségét századunk irodalmában mégsem ezek az együtt olyan ritkán jelentkező tulajdonok, vagy e ritka találkozás erejénél fogva elért kivételes sikerei adják meg neki, hanem: irásai mélysége.

Ő a mi időnk egyik legnagyobb s legszenvedélyesebb gondolkozója, a legkomolyabb lelkü s legintranzigensebb moralistája. Azokat az erkölcsi kételyeket, melyek a mai ember talán bűnös, de mégis érzékeny lelkiismeretét szüntelenül nyugtalanitják, csak igen-igen kevesen fejezték ki hasonló mélységgel és igazsággal, senki hatalmasabban, senki finomabb s világosabb formában. A tizenkilencedik században Renan-on kivül nem volt iró, akit a lelkiismeret kérdései erősebben foglalkoztattak volna, s aki az ember rendeltetéséről, társadalmi helyzetéről, kötelességeiről, mélyebben járó gondolatokat adott volna az emberiségnek. Nála szószék a szinpad is, ahol ma már nagyobb propagandát lehet csinálni a kötelességről szóló leckéknek, mint bárhol másutt, s ez a morális nyugtalanság, amelylyel igazát -96- keresi, ez az ideális törekvés, amelylyel az embert leginkább érdeklő dolgoknak a mélyére igyekszik látni, hogy magunkon, – és igy sorsunkon is – javithassunk, hogy egymásnak az életet elviselhetőbbé tehessük: ez az ideális törekvés az ő nagy eredetisége, ezek a moralistaleckék az ő nagy hagyománya.

Hogy a mindmostanáig szellemi rabszolgaságra kárhoztatott asszonyi léleknek ő a legtisztábban látó analizálója, s egyuttal – talán épen azért – legmelegebb, legékesebb szavu ügyvédje: az már szinte másodsorba tartozó, egyszerü következése annak, amire itt, sajnos, éppen csak hogy rámutathattunk.

III.

Azzal a meglehetősen közkeletü felfogással szemben, mely jogosnak tartja, ha az erkölcs kérdéseiben mindenki illetékes birónak tartja magát, sőt azt is, ha mindenki önmagát tartja a képzelhető legilletékesebb birónak, – tehát egy igen elterjedt nézettel szemben, mely talán Kantnak a lelkiismeret és az erkölcs viszonyáról szóló elméletéből fakadt, – legyen szabad egy durva példázattal hozakodnunk elő. A kutya szaglása sokkal finomabb, mint a macskáé; de a másfajta kutyának nincs olyan szimatja, mint a vizslának: a vizslák közül a pointernek a szimatja sokkal finomabb, mint a többi vizsláé; és még a pointernek is vannak nemesitett fajai, amelyeknek szimatja még finomabb, mint a többi pointeré. Az igen fejlett érzék mindig sokkal ritkább, mint a durva. És ez nem csupán addig igaz, amig csak az érzékszervek müködéséről van szó. Még inkább megáll ez a tétel, ha a még komplikáltabb agymüködésről szólunk. Ha ritka az érzékszerv rendkivüli fejlettsége, még ritkább az az aptitudo, mely a gondolkozás nehezebb -97- vagy finomabb müveleteire képesit: a szellemi tehetség, mint történelmi eredmény. Hogy rövidségre kényszeritve, durva vázlatossággal folytathassuk: az erősen fejlett számolóképesség ritkább, mint például a nyelvek megtanulásának a tehetsége; és a filozófiai érzék még ritkább, mint a jelentékeny számoló-képesség. És még a filozófiai érzékkel se jár együtt mindig az ethika problémái iránt való különös érzék. (Talán mert a gondolkozás, noha feladatai itt is a legnagyobbak közül valók, sehol se ily magára hagyatott.) A nagy, erősen kifejlett s igen megfinomodott erkölcsi érzék éppen nem olyan közönséges valami, mint sokan képzelik; ellenkezőleg: a legnagyobb ritkaságok egyike. Ahhoz, hogy valaki jó sebész legyen: sok ismeret, tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, lelki határozottság stb. szükséges; annak, hogy valaki az erkölcs kérdéseit boncolhassa, alapföltétele: hogy még inkább, fokozottabb mértékben ura legyen mindezeknek a tulajdonoknak. Ahhoz is sok ismeret, tájékozottság, kitünő szem, biztos kéz, lelki határozottság stb. szükséges, hogy a hajóskapitány el tudja vezetni hajóját az óceánon át, talán viharok közepett, talán váratlan bajok közt, egyik állomásról a másikra. De a moralista mindig csillagtalan éjjel vezeti hajóját a nagy fekete vizen; nem tudja: honnan, és nem tudja: hová. Mert itt is az „Ignorabimus“ vizei fölött lebegünk; és a képességein kivül semmi egyebe, csak az az egy kis nyomorult iránytűje!

Az erkölcs! De hát melyik erkölcs? Minden népnek más erkölcsei vannak; ahány fokkülönbség van a legfejlettebb műveltség és a pápua majdnem állatias müveletlensége között, annyiféle az erkölcse. Mások a müveltek erkölcsei, és mások a vadak erkölcsei, de a vadaknak is vannak erkölcsei. Még a pápuáknak is valamelyes. Minden időnek más erkölcsei voltak, és ugyanazon -98- időben is más az erkölcs más-más helyütt. Ugyanazon népnek az erkölcsei is folyton változnak: az erkölcs ugyszólván együtt változik az idővel és a nemzetekkel. De amikor és ahol a civilizáció megjelenik, nyomában már felbukkan az erkölcs. Mindig megvolt, mióta két ember találkozott. Azóta folyton van, mindenütt. És mintha csak ugy fejlődnék, mint az egész világ. Tehát van egy erkölcs is? De hát akkor mi az „az erkölcs“? Honnan ered? Mi a tartalma? Mi a célja?

Az „amoralisták“ és az „immoralisták“ elméleteiről nem szólva – ezeknek az elméleteknek anyja: a Tudatlanság, s apja: a Logika Hiánya – csak a vallás felel határozottan az itt fölvetett kérdésekre. Az erkölcs: az ő erkölcse. S megadja a választ minden e tekintetben elképzelhető kérdésre. Megadja a szabályokat, az utasitásokat, megszabja a büntetéseket és a jutalmakat is. Ez felelet. De a filozóf tovább kutat.

És ahogy megindult, már meg kell állapodnia. Fennakad az első kérdésnél. Honnan ered az erkölcs? A lelkiismeretből? A részvétből? A társadalmi szükségből, a közös érdekből? Minden ujabb föltevés gyöngébb, mint a másik volt; mindegyik homályos, ujabb határozatlanságokkal takarózó; mindegyik voltaképpen csak ujabb kérdésekkel üti el a feleletet. Az utolsó föltevés már el is sikkasztja azt, amit keres: magát az erkölcsöt. Még legtöbbet ér a racionalisták felelete, hogy: az erkölcs a megismerhetetlenségből ered, mint a természeti erők. Ez legalább nem mond semmit.

De tovább. Akárhonnan ered, mi a tartalma? Csupa találgatás. És végre is mi a célja? Sötétség.

És a filozófnak látnia kell, hogy egy eleven energiával van dolga, mely éppen oly örök, mint a fény, vagy a villamosság; talán azonos is ezekkel… De -99- egyebet lehetetlen kideritenie. És azért mégis ki kell igazodnia az erkölcs részletkérdéseiben; tessék kiigazodni!

Hanem a fizikus se tudja, hogy mi a fény és mi a villamosság! Sokat tud erről is, arról is; csodákat manipulál velök, de arra a kérdésre, hogy: micsoda hát a villamosság? és micsoda a fény? – csak föltevésekkel tud felelni, amelyekről maga is elismeri, hogy semmivel se bizonyithatók vagy pláne már tarthatatlanok. Azért mégis haladnia kell a maga utján.

És a moralista is halad a maga utján. Tovább vezeti a hajót a fekete éjszakában, a mély viz fölött. Nincs vele egyéb, amire támaszkodjék, csak az a kis iránytü, az a kevés ismeret, amelyet egyátalán meg lehet szerezni, és természetadta különös képességei.

IV.

Az ifjabbik Dumas regényeiben – kivált a Kaméliás hölgyben és a Clémenceau-pörben – megtalálhatjuk ennek a nagy embernek minden jellemző irói tulajdonát. Nem szólva a Clémenceau-pörről, melynek a szinpadra való átdolgozása nem a Dumas munkája, a Kaméliás hölgy-ről irt regény jóval tökéletesebb kompozició, mint a dráma. A szinpad korlátjai sokat kiszoritottak abból, ami a regényben művészi; ennek az igazságaiból az akkor még hatalmas szinházi konvenció sok követelőzése el is ferditett, mondhatni: meghamisitott egyet-mást, talán nem is keveset. Hogy ezek a regények mégis kevésbbé hiresek, mint Dumasnak a szinművei, ez csak annak a következése, hogy a szinpadon előadott mű hatása és ekhója sokszorta nagyobb, mint a könyvé. De téved, aki a két egyforma cimü munka különböző hatásából és különösen a szinmű zajos multjából -100- és sikerének tartósságából itélve azt képzeli, hogy a Kaméliás hölgy-ről szóló regény csak első vázlata volt a ma is sokat szereplő szindarabnak. Éppen ellenkezőleg áll a dolog: a teljes képet nem a dráma adja, hanem a regény. A Clémenceau-pört pedig Dumas csak regény-alakban irta meg. Ez a két kis remekmű nem ad fogalmat Dumasnak drámairói hatalmáról, de annál teljesebben ismerteti meg a nagy iróművészt és a nagy moralistát.

CHERBULIEZ.

Azok, akik Cherbuliez-t fölületesen, félig-meddig, inkább csak hirből, vagy legfeljebb a meséiből ismerik: bizonyára meglepődnek azon, hogy vannak, – még pedig szigoru birálók, – akik ezt a svájci származásu francia elbeszélőt az elsőrangu irók közé sorozzák. Cherbuliez-t nálunk, Magyarországon, jóval kevésbbé becsülik, mint érdemli, s ez alighanem onnan van, hogy fölötte hiányosan ismerik, ami az iró hirnevére rosszabb, mint ha egészen ismeretlen marad.

Egy kis tulzással azt lehetne mondani, hogy akárhányan annál rosszabbul ismerik, annál inkább félreismerik ezt az irót, minél több több Cherbuliez-regényt olvastak: rossz forditásban. Minthogy véletlenül kitünő meseszövő is, akinek történetei a naiv lelkületü olvasót is érdekelhetik: Cherbuliez abban a kétes értékü szerencsében részesült, hogy majdnem valamennyi regényét leforditották németre és magyarra. Ne higyjük, hogy a németek mindannyian olyan lelkiismeretes forditók, amilyeneknek a jóhirük után tartjuk őket; és ne tagadjuk le, hogy nálunk a jó regényforditás sokáig ritkaság, szinte kivétel volt. A sok magyar Cherbuliez között is kevesebb a pontos, mint a rossz forditás; sajnos, az a forditó, aki a forditás munkájának könnyebbsége érdekében megcsonkitja az eredeti szöveget, aki lenyirbál a meséről minden olyan helyet, ahol a -102- szerző egy kissé belemélyed a tárgyba, s aki nem azt irja, amit a szerző, csak valami olyanformát: az ilyen forditó nálunk, még ma is, épp olyan gyakori jelenség, mint az az iró, aki felsőbbséggel becsüli le a külföldi irodalom jeleseit, de azért üres óráiban eredeti drámát kanyarit az olasz szinműből, a francia regény párbeszédeiből, vagy akármiből, ami a kezeügyébe kerül. Cherbuliez-vel is sokszor megesett, hogy munkája csak megcsonkitott alakban jutott el a magyar olvasóhoz; s természetes, hogy az olyan forditásból, mely az eredetinek jóformán csak a vázát adja, a szerző legfeljebb ügyes elbeszélőnek látszik.

Nem sokkal több megbecsülést szerzett Cherbuliez azok körében, akik talán valamelyik könnyedébb hangu regényéből, s ezenkivül inkább csak hirből ismerik. Általánosan ismeretes róla, hogy Franciaországban se tett szert hangzatos sikerekre, hogy hazájában se hóditotta meg az olvasók nagy sokaságát, hogy munkái a francia irók viszonyaihoz mérten kevés kiadásban keltek el, s kevésbbé ismeretes az, hogy soha se pályázott a népszerüségre. Sokan tudják róla, hogy kivételesen szivesen látott vendég volt a Revue des Deux Mondes-nál, ennél a tiszteskoru, meglehetősen konzervativ szellemü folyóiratnál, amelynek minden világrészben vannak olvasói, csakhogy ezek az olvasók majdnem mindannyian egy-egy szükebb körhöz: az arisztokráciához, a műveltség és a tudás kitünőségeihez, vagy azokhoz a szerencsésekhez tartoznak, akik jómódban, nyugalomban, talán tétlenségben élnek, s mert minden érdeklődésüket a szépnek szentelhetik, külön izlést arrogálnak maguknak. Ismeretes az is, hogy ezeknek a több világrészben elszórtan, nem is egyforma életviszonyok közt élő, de meglehetősen egyforma gondolkozásu és izlésü, kiváltságos helyzetü embereknek évtizedeken át -103- Cherbuliez volt a legkedvesebb regényirója. És ez, a helyett, hogy annak kutatására adna alkalmat: mily erővel hódithatta meg ezeket a finnyásakat? – bizonyos előitéletet támaszt vele szemben. A Revue Des Deux Mondes iránya, szelleme, hangja már olyan ismert, hogy olvasója szinte tipus. Akik ezeket a sárga boritéku füzeteket a parkokban, az angol kényelemmel berendezett szobákban, vagy a könyvtár-termekben forgatják: jólétben és kényelemben, vagy legalább gondtalan igénytelenségben, csöndben, nyugalomban és visszavonultságban élő emberek, akik szeretik az elmés embereket, a jó könyveket és a szép dolgokat, de főképpen csak a maguk világa iránt érdeklődnek, nem igen tudnak és nem is igen akarnak tudni a köreiken kivül felhangzó zsivajról, a nagy tömeg életéről, az előre igyekvők és a kenyérkeresők piaci lármájáról, a visszataszitó nyomoruságokról, amelyeket látni is kellemetlen, a sokaság elégedetlenségéről, a bünös, szennyes és rossz szagu emberek elkeseredett s legtöbbször igazságtalan panaszairól, melyekkel a végzet helyett másokat vádolnak, stb. stb. – mondjuk csak a fődolgot: a társadalmi reform-törekvésekről. Ki hódithatná meg ezeket a finnyás jóllakottakat, ha nem az: aki csak róluk beszél, hizeleg előitéleteiknek, mulattató történeteket mesél és elmésségeket mond nekik, szóval az udvari poétájuk?! És Cherbuliez munkáiban csakugyan van valami, ami mintha megerősitené azt a vádat, melyet ebből a sikeréből azok kovácsolnak, akik őt csupán hirből, vagy kevéssé ismerik. Nem tudja eltitkolni se a műveltségét, se az elmésségét, regényeiben feltünően sokszor szerepeltet olyanokat, akik a kiváltságos körökhez tartoznak, szivesebben beszél az élet kellemes oldalairól, mint a nagy nyomoruságokról, izlése sokat foglalkozik a szép dolgokkal és nem szereti -104- a rossz szagot, sőt bizonyos az is, hogy konzervativ gondolkozásu, és nem reformer.

De ha egészen megismerjük ezt a nagy látókörü irót, aki törvényes leszármazója az igazán „gall szellemü“ francia iróknak, aki azonban kivételes műveltségével a görög bölcsek szelleméből is elsajátitott valamit: meggyőződünk róla, hogy a vele szemben táplált előitélet csak a látszaton alapul, s hogy azoknak a vádja, akik kissé messziről itélik meg, igazságtalan. Cherbuliez a jóllakottakat ugyanazzal a felsőbbséggel nézi, mint a nyomoruságban élőket: a filozófus felsőbbségével; szerenitása nem az elégedettségből fakad, hanem abból a megnyugvásból, amelyben, – miután nagy vivódások után megbékélt a világrenddel és legyőzte magát, – menedéket talált; a művelődés emlékeiben, a szépben, az élet kellemes dolgainak szemléletében nem időtöltést, hanem vigasztalást keres; elméssége nem játék, hanem szenvedésekből leszürt bölcseség, melyet egy müvész fejez ki. Meggyőződünk róla, hogy jobb szive van, mint azoknak, akiknek valóságos mestersége: az elérzékenyités; hogy nem undorodik a nyomoruság látványától, és ha az e látványnyal való foglalkozást nem használja a hatás eszközéül: azért mond le erről, mert a nyomoruságok feltárásától nem remél orvoslást, ellenben a szépet valami általános üditő szernek tekinti; hogy ha nem sürget reformokat s nem harcol vivmányokért, nem azért marad passzivitásban, mintha közömbösen nézné a milliók szenvedését, vagy mintha nem hinne a megváltás lehetőségében, hanem mert nem hisz az elképzelhető reformok csodatevő erejében, mert még nem látja az utat, mely valami jobbhoz vezet. Cherbuliez szkeptikus; nem vár eredményt azoktól a vivmányoktól, amelyekben sokan már a megváltást, vagy legalább az általános boldogulás -105- lépcsőjét látják; nagyon jól ismeri az emberiség történetét, tudósa a társadalmi tudományoknak, nem osztozik azok bizakodásában, akik a nekibuzdulástól már sikereket várnak, visszaretten azoktól az áldozatoktól, amelyekbe a harc belekerülhet, félti a küzdelemtől a kevés meglévő jót. Annyira szkeptikus, hogy – egyik filozofáló munkájában – egy kissé még a haladásban is kételkedik: ezért konzervativ.

De ugyanaz a nagy tudás, mely kételkedővé, konzervativ gondolkozásuvá, és a társadalmi harcokkal szemben csöndes szemlélővé tette, minthogy az ismereteknek ekkora rengetegét lehetetlen végképpen eltitkolni és minthogy kivételes müveltsége el-elárulja magát regényeinek egyes lapjain is: még egy előitéletet támasztott vele szemben. Azt, hogy sokkal inkább tudós, kritikus és bölcselő, semhogy számottevő poéta lehessen. Ezt az előitéletet olyanok hangoztatják, akik félig-meddig ismerik; akik egy vagy két könyvét olvasták, s véletlenül azok egyikét, amelyekben pár perczre a tudós is megszólal; akik munkáiból talán nem olvastak annyit, mint amennyit magáról az iróról olvastak. És az, amit egyéniségéről, életfolyásáról itt vagy amott olvashatunk, bizonynyal ad némi alapot ennek az előitéletnek: Cherbuliez élettörténete tökéletesen ugy hangzik, mint egy tudós, kritikus vagy bölcselő biografiája, és az az egyéniség, melyet ebből az élettörténetből valamelyest megismerünk, a külsőségekre nézve meglepően hasonlit ahhoz az alakhoz, melyet a tudós fogalma kelt fel képzeletünkben.

Cherbuliez hazája: Svájc, szülővárosa: Genf, az a város, melyben a német gondolkodás és a francia szellem találkoznak, s mely, egyformán közel lévén Francia-, Német- és Olaszország határához, egy kis -106- kozmopoliszszá vált; az a város, amelyben már akkor hirdették, hogy a tudományos kutatás az emberi lélek legszentebb joga és kötelessége, mikor ezt a már kissé elfeledett tételt hirdetni veszedelmes dolog volt; az a város, melyben ennek a történelmi emléknek megfelelő élet folyt, századokon át. Cherbuliez francia eredetü családból származott, mely a huguenotta-üldözés idején települt meg Svájcban; ugy látszik, kételkedésének csirája megvolt már őseiben is. Ez a család a tudomány és irodalom szolgálatában folytatott hosszas tevékenységéről vált a maga körében ismeretessé. A regényiró nagyapja Svájc legjobb nevü könyvkiadója volt; apja az ó-kori irodalom tanára a genfi egyetemen; egyik nagybátyja jogtanár és ujságszerkesztő; másik nagybátyja szintén iró. Még nagynénje is szorgalmas munkása volt az irodalomnak: forditásai sok német klasszikust ismertettek meg a franciákkal, többek közt Kleist Henriket. A regényiró 1828-ban született. A család hagyományai és első kedves tanitómestere: Töppfer Rudolf, aki gimnáziumi tanár volt Genfben, hamarosan eldöntötték sorsát. Először a genfi egyetemen hallgatja a filozófiát, ahol Reid tanait hirdetik, de Cherbuliez Victor Arisztoteleszt és Kantot olvassa. Aztán Párisba megy, ahol Eugéne Burnouf tanitványa, s szanszkrit nyelvet tanul, de mindennap eljár a Louvre képtárába és valamelyik szinházba. Aztán a bonni egyetemen, ahol hosszabb időt tölt, megismerkedik Hegel filozófiájával, egyébként pedig csak a zenének él s egy kissé belebolondul Beethovenbe. Egy évre Berlinbe megy s ott megbarátkozik Schellinggel. Majd hosszabb utazásra indul: bejárja Francia-, Olasz- és Görögországot, Konstantinápolyt és Kis-Ázsiát. Arkheologiával kezd foglalkozni, és e szakbeli tanulmányainak eredménye az a félig tudományos, félig szatirikus mű („Un -107- cheval de Phidias“), melylyel először jelenik meg a nyilvánosság előtt. Ezt a könyvét Görögországban irja meg, és azokat a vázlatokat is, amelyekből Bizancz történetét akarja összeállitani. Bizancz története megiratlanul marad, de a gyüjtött anyag nem vesz el egészen. Hogy Kostia gróf cimü regényében Kostia gróf és Gilbert, akik azon a munkán fáradoznak, amelyet Cherbuliez maga nem készithetett el, oly alapos tanulásról tanuskodó megjegyzéseket váltanak, a Görögországban töltött évek emléke. Időközben egyetemi tanárnak hivják meg Bonnba, de nem fogadja el a tanári széket. Tovább utazik, bejárja az orosz birodalmat, később Spanyolországot. Ekkor már politikával is foglalkozik; kiadja L’Espagne politique és L’Allemagne volitique cimü köteteit. Utazásai közben ethnologiai ismereteket szerez; mikor megpihen, az összehasonlitó nyelvészettel rendszeresen kezd foglalkozni, a szanszkrit nyelvnek tudósává válik. Később egy filozófiai kötetet ad ki, majd a renaissance és a görög művészet történetéről ir, aztán összegyüjti kritikáit és esztétikai értekezéseit, végül letelepszik Párisban, francia alattvalóvá honosittatja magát, s G. Valbert álnéven, mely épp oly hiressé válik, mint igazi neve, haláláig szorgalmas és kitünő munkása a publicisztikának.

Mindenesetre furcsának tünik fel, hogy ez az életrajz egy regényiróról szól. Gyanu támad bennünk, hogy a felsorolt sokféle munkálkodás kissé fölületes lehetett, hogy kapkodva, rendszertelenül gyüjtötte ismereteit, de talán egy téren se volt alapos tudós. A legilletékesebbek itélete azonban mást mond. Még különösebbé teszi a dolgot az, hogy Cherbuliez, bár nem ért el igen nagy kort, – hetven évig élt, – nemcsak egy-két, hanem nagyon sok regényt irt. És ennek a meglehetősen kivételes jelenségnek csupán az szolgálhat valamelyes -108- magyarázatául, hogy Cherbuliez soha se foglalkozott egyébbel, mint tanulással és irodalmi munkálkodással. Nem vállalt hivatalt, tanárságot se; amig utazott és csak gyüjtötte az ismereteket, egy kis örökségből élt, később az irásaiból. Meg akarta őrizni és meg is őrizte vizsgálódásának, érdeklődésének, foglalkozásának teljes függetlenségét, képzeletének, szemlélődésének, gondolkozásának egész szabadságát. Huguenotta-ivadék és genfi polgár módjára járta be a világot és élte végig az életet.

De hát megférhet-e egymással két ily nagyon különböző foglalkozás, anélkül, hogy ez a kettősség rovására ne essék mind a kettőnek? Lehet-e valaki tudós és regényiró egyszerre, anélkül, hogy a költő meg ne rontsa a tudóst, s a tudós meg ne bénitsa a költőt? Bizonyára kevesebb példa van rá, hogy e kettő, ha egy személyben találkozik: segiti egymást, mint az ellenkezőre. Végre is ez a kétféle szellemi munkásság más-más képességeket kiván; az egyik mindenekelőtt képzeletet, a másik főképpen itéletet. És az egyik képesség kifejlesztése azzal járhat, hogy a másik, melyet amaz hosszas tétlenségre kárhoztat, elernyed, megzsibbad, talán elsorvad. Ritkaság, hogy mind a kettő egyformán és harmónikusan fejlődhetik. És itt az alapja annak az előitéletnek, mely Cherbuliez-vel szemben is föltámadt, azok körében, akik szükségtelennek találják ezt az irót közelebbről is megismerni. A tudós hirneve bizalmatlanságot kelt a regényiró iránt.

Annyi tagadhatatlan, hogy az erudició gyakran halála a költői teremtő erőnek. De néha nem halála, hanem ellenkezőleg: forrása. És már akkor, mikor Cherbuliez a tudós rovott előéletével terhelten, első regényeivel jelent meg a nyilvánosság előtt, előre megfelelt az erudicióval vádolt regényirókkal szemben -109- mindig föltámadó előitéletre Émile Montégut, a francia kritika egyik kitünősége, aki ilyenformán ügyvédkedett Kostia gróf szerzője mellett: Igaz, hogy a sokat tudás megárthat a képzeletnek, s hogy a költő, aki nagy erudició terhét szedi magára, elsorvaszthatja inspirációját… Igaz, hogy a tudatlanság olyan hatalmas bátorságot és egyenességet ad, melyet semmi se pótolhat… Igaz, hogy a tudomány körültekintésre és óvatosságra tanit, s ezek az erények éppen az ellentétjei azoknak, amelyek a képzeletet segitik… Igaz, hogy a tudatlanság nem támadja meg a költő eredetiségét, nem tolja a költő elméje és látomásai közé olvasmányainak emlékeit, és végül erősiti a költőnek magában való bizodalmát… De se azok az irók, akiknek csak a tudatlanság adott szárnyakat, se azok, akik mindenüket szendergő emlékezetük álomképeiből szedték, nem igazi irók… Az igazán nagy tehetségnek az erudició nem akadály, hanem fegyver, melylyel a képzeletnek uj területeket hódit meg… Mert a tudás nem ugy gazdagitja a képzeletet, mint egy butorgyüjtemény, melylyel teletömik a házat, hanem mint a táplálék, mely erőssé teszi a testet… Az igazi költő lelkében az ismeretekkel valami olyas történik, mint az a vegyi folyamat, amelylyel a szervezet a táplálékot szétbontja, szétválasztja, átalakitja, vérré késziti… Az ismeret, a kritika: a tizedik múzsa; mert hiszen a kritika nem egyéb, mint a dolgok lényegének és összefüggésének magyarázata, következésképpen: a költészet egyik forrása, talán valamennyi közül a legbővebb és a leginkább termékenyitő… Micsoda ismeretlen mezőket nyitott meg a kritika például Goethe inspirációjának!… S a század nagy költőinek jóformán mindenikében nagy erudiciót találunk… Csak Byron és Lamartine azok, akik mindent egyéniségüknek -110- köszönhetnek és kiszámithatjuk-e, hogy nyertek-e, vagy veszitettek a kritikától való idegenkedésükkel?!… Cherbuliez-t, mint kritikust, képzeletének ereje tette kiválóvá; és Cherbuliez-nek, a regényirónak, képzeletét ismeretei nem gyöngitették meg, csak gazdagabbá tették.

Montégut ezt Kostia gróf, a Becsületes asszony regénye és Méré Paula megjelenése után mondta el, de Cherbuliez később se cáfolt rá erre az elismerésre. Bolski, Brohl, Holdenis Meta, Noirel, Miss Rovel s végül a Vörösek és feketék azok a regényei, amelyekben regényirói egyénisége, mely csupa szeretetreméltóság, a leginkább megragadja az olvasót, mert sok kedvessége mellett ezekben találjuk meg elevenitő és jellemző erejét teljes frisseségében; életfelfogása itt hatol le a legmélyebbre; fantáziája itt nyilatkozik meg a legszerencsésebben; előadásában itt van a legtöbb fény és szin; ezek a legtökéletesebb munkái. De sok regénye közül bármelyiket olvassuk: itt-ott, egy-egy megjegyzésben talán ráismerünk a tudósra, mert olyan részleteket emlit, amelyek elárulják nagy műveltségét, hanem ezt a tudóst soha se kapjuk rajta azon, hogy akkor szólal meg, amikor az olvasó a költő szavát várja. Vagy a tudós nehézkessége nyilvánul-e meg előadásában? A legkönnyedebb hangu, a legfinomabb és legelmésebb causeur, akit képzelni lehet; mindig eleven, fáradhatatlan, s iróniája, amily találó, olyan derüs, olyan gyönyörködtető. Vagy ráismerhetünk-e a pedánsul részletező tudósra abban, aki ezeket a bájos meséket mondja el, a primitivek elevenségével és a tulfinomultak ötletességével? Felnőttek számára nem lehet meséket kitalálni, amelyek jobban szórakoztassanak és több gondolatot keltsenek. A tudós rövidlátását veszszük-e észre mindig kedves és mindig igaz -111- alakjainak jellemzésén? Emberismerete komorrá tenné elbeszélését, ha mindent megértése nem volna oly elnéző. A szobatudós eleveniti-e meg azt a sok külön világot, amelyben meséi játszanak, vagy inkább a peregrinus költő? És az a meghatározhatatlan valami, ami mind e munkáknak ugyszólván a lelke, a tudós kicsinyességekben gyönyörködő elégedettségét tükrözi-e, vagy inkább a költő rezignációját, a költőét, aki a kellemesben, a bájosban, a szépben keres, ha nem is feledést, legalább vigasztalást?!

FLAUBERT, MINT KRITIKUS.

Georges Sand leveleinek megjelenése alkalmával az irodalomtörténet krónikásai sokat irtak Flaubert és Georges Sand, e két nagyon különböző lelkivilágu iró meglepően mély és igaz baráti viszonyáról. Ezek a kommentárok kellő világitásba helyezték elméjök és jellemök, gondolkodásmódjuk és vérmérsékletük, az életről és a müvészetről való felfogásaiknak rendkivüli különbözőségét, másrészt érzelmeik egy közös vonásában találva támaszkodó pontot, meg tudták magyarázni szoros szellemi összeköttetésük eredetét és fejlődését. Kétségtelen, hogy e viszony természetét illetőleg a Flaubert levelei 5) már csak azért sem mondhatnak többet, mint a Georges Sand-éi, mert a croisset-i bölcs hijjával volt izgékonyabb vérü barátnője áradozó természetének s azt a művészi elvét, melyet a „személyiség megtagadásá“-nak szokott nevezgetni, még leveleiben is bámulatos következetességgel dédelgette. De mégis, ha a Flaubert levelezése e tekintetben uj adatok forrásául nem is tekinthető, sok olyast tartalmaz, ami a legnagyobb óvatossággal rejtegetett egyéniségéből elárul egy-egy érdekesebb vonást.

Flaubert nagy kritikust hordott magában az alatt a hosszu, sarkig érő, sötét köpönyeg alatt, amelybe -113- burkolózott. Kiválóan elemző hajlamu szellemet, mely a tényeket nem egyszerüen látja, mint mindannyiunk, hanem kettőzötten; először tisztán magukban véve, s másodszor mint tanulmányozni való anyagot, mint uj tények anyját. Kivételes temperamentumot, mely nem dobja magát azzal a közvetetlenséggel az életbe, mint a közönséges emberek, még kevésbbé azzal az extázissal, azzal a kitárt lélekkel, amelylyel a legtöbb költő. Egy hatodik érzéket, melynek természete azt hozza magával, hogy tulajdonosa máskép él, fut, fárad és szeret, mint a derék Prudhomme: kevesebb ösztönszerüséggel s több tudatossággal. Ha örömet érez, elhalványitja, ha fájdalmat szenved, elmélyiti, ha szeret, elmérgezi érzéseit azzal a sajátos vizsgálódó erővel, melylyel magának ezekről az érzésekről legeredetibb veleszületett hajlamának hatalmánál fogva számot adni igyekszik. Ha valaki a bölcselkedés e fajta hajlamával születik s ahhoz a természet beláthatatlan termékenyitése következtében még artisztikus erőt is örököl, akkor ez a valaki, a szerint, amint tehetségét a körülmények megérlelik, a mi korunkban vagy regényiró lesz, vagy kritikus. Bármelyikké fog kifejlődni, mind a kettőnek anyagát magában hordja halálig. Mert voltaképpen, a regényiró és a kritikus a lényegben nem különböznek egymástól; céljuk homogén; módszerük, melylyel az igazság megismerésére törekednek, azonos; artisztikus eljárásuk, melylyel igazságaikat feltálalják, egy és ugyanaz. Körülbelül annyiban különböznek, mint az egyes törvények megalkotói és ezek kodifikátorai. A regényiró anyag-világa tágabb: a még meg nem irt igazságok; a kritikusé szükebb: a már megirtak. Az egyik közvetetlenül a dolgokból, a másik már megállapitott igazságok közvetitésével vonja le tételeit, de szorosan párhuzamos uton. Természetes, a -114- regényiró szót legszükebb, s egészen modern értelmében értjük, ama fogalom kifejezéséül, amelyre, mint Edmond de Goncourt panaszkodik egyik könyve előszavában, akármi jobban illik, mint a „regényiró“ szó nevetségesen semmitmondó, sőt bizonyos értelemben paradox használata. Vegyük elő a Bouvard et Pécuchet-t, igyekezzünk elfelejteni, hogy ennek a gigási torzónak a szerzője valamikor a Madame Bovary-t irta, s kérdezzük meg magunktól: regény-e ez, vagy kritikai mü? Bizonynyal nem tudunk határozottan felelni. Mind a kettőnek az elemei megtalálhatók benne; egyrészt annak, másrészt ennek mondható. Aki azt mondaná róla, hogy egy uj Don Quijoteiád, az emberi természet egyik legáltalánosabb vonásának marionett-figurákban való megtestesitése, épp ugy igazat mondana, mint aki in ultima analisi az emberi értelem és tudomány széditően mély kritikájának vagy az emberi elme által elkövetett tévedések monografia-szerü történetének mondaná. Igazat mondana, csakhogy nem az egész igazat. Ez a regény egyetlen a maga nemében azzal a rendkivüli dualizmusával, melylyel organikusan egyesiti magában két, a lényegben egyező, de a formában rendkivül eltérő irodalmi műfajnak ugy alap- mint alaki tulajdonságait. Igazi „homo duplex“ benne az iró; ép annyira kritikus, mint regényiró. Az a csodálatos tájékozottság, amelylyel a tudományok végetlen labirintusában mozog, egyesülve az itéletnek azzal a biztosságával, mely álmélkodást kelt a szakértőben – mindenkit meggyőzhetnek, hogy az elmult idők életenek (mely nagy vonásaiban még ma is mint realitás él a könyvekben) éppoly kivételesen tág látókörü ismerője volt, mint annak az életnek, melyet maga körül a természetben láthatott. A Tentation de Saint Antoine olvasói is sok olyat mondhatnak, ami mind e jelenség -115- megerősitéséül szolgál. Hogyan történhetett tehát, hogy ezt a hatalmas erőt, melyhez hasonlóval a maga korában csak egyik legkedvesebb barátja: Sainte Beuve dicsekedhetett, életének legnagyobb részében használatlanul, ugyszólván rejtve hevertette s hogy ez csak önkéntelenül tört ki belőle nagyobb alkotásokban. A Georges Sandhoz irt levelekből sikerül egyet-mást megállapitani, ami, ha nem is határozott felelet erre a kérdésre, mint föltevés megállhat.

Azt kell hinnünk, bár sehol ezt a szándékot határozottan ki nem fejezi, hogy Flaubert egy nagy kritikai művet tervelt, mely életének fő-munkája lett volna s melyhez a Saint Antoine, az Éducation sentimentale és Bouvard et Pécuchet csak előtanulmányok.

Élete módja, melyet ezekből a levelekből ismerünk meg igazán, s egy különös kutatás, mely szintén ezek nyilvánosságra hozatalakor lett ismeretes, egyenesen utalnak erre a föltevésre.

Flaubert Croisset-ban a régi anakoréták életét élte. Apja gondoskodásából rendelkezett annyi vagyonnal, amennyi megmentette a kénytelen és rendetlen munka terhétől. Élhetett irói szenvedélyének s még annyi fölöslege is maradt, hogy néha-néha a gyöngédségnek a mi világunkban érthetetlen tulzásaival, segithetett megszorult barátjain is. Ezek persze kevesen voltak. A kis faluban, ahol lakott, senkit sem akart megismerni, s a jámbor croisset-iak olyanformán tekinthettek a rejtelmes Gusztáv ur-ra, akit csak az erdőben s a réteken láthattak, mint ahogy a Renan bretonjai a csodálatos Bonhomme Système-re. Mindennapos társaságát hosszu időn át élőhalott anyja, egy szélütött, süket, félig vak öreg asszony – akit látnia is fájdalom volt – és unokahuga alkották, akinek nem lehetett -116- egyéb hibája, mint hogy éppen a Flaubert unokahuga volt, de akiről az egyetlen megillető kritika csak az lehetett, hogy Georges Sanddal tiz évig folytatott levelezésében egyetlen vonással sem jellemzi. Társaság?… voltaképpen a könyvei voltak az egyetlen társasága. Ha kimozdult Croisset-ból s néha-néha Rouenba vagy Párisba rándult, ez csak azért történt, hogy a nyilvános könyvtárakban fölkeresse azokat a könyveket, melyekhez magán-ember csak ezen az egyetlen módon férhet. Barátai, az a kevés ember, akit szeretett: mindenekelőtt Bouillet (ez a kitünő költő, akinek a francia irodalom még sok elismeréssel tartozik), Georges Sand és Turgenyeff, Sainte Beuve és még egy-kettő, nem tudták magányából kicsalni. Éveken át kéri őket magához, de utánok nem megy. Georges Sand-nak, aki többször hivta őt Nohant-ba, sokszor megmagyarázta, miért remetéskedik igy: „Ismerem magamat. Ha három napra Nohantba mennék, ez három hónapi álmadozásba kerülne nekem. Pedig sietnem kell.“ Mindig sietett. Egy percet sem akart veszteni, mert minden idejére szüksége volt. Azok mellett a nehézségek mellett, amelyeket neki az irás okozott, nem is lehetett máskép. Csak a leveleiben elősorolt számszerü följegyzések adhatnak képzetet arról a roppant fáradságról, melynek árán művészetét vásárolta. Egy-egy lapon hetekig dolgozott, egy-egy sort napokon át javitgatott, mig végre megtalálta a helyes kifejezést. Ugyanezzel az aggódó lelkiismeretességgel olvasott mindent, amit tárgyai körébe tartozónak vélt. Ugyanegy időben „ásta el magát“ az 1848-iki hirlapok olvasásába, a szentatyák irataiba, jezsuita regényekbe a szent szűzről, monografiákba a fayenceról, végre a szocializmus és a pedagógia irodalmába. Szórakozásul ugyanakkor Spinozát olvasta. -117-

Természetes, hogy aki egészen és kizárólag az eszmék világában él, sokkal érzékenyebb az ott ejtett minden nagy és apró sérelem iránt, mint a dilettáns; és egyszersmind annak a szemét, aki az igazságot annak annyiféle alakulásában keresi, sokkal többet és sokkal többféle formában bántja az „igazságtalanság“, mint azét, aki egy szük világban igyekszik mélyre hatolni. A közönséges ember meg sem érti azt, ami Flaubertnek szenvedést okozott; a szakértő mosolyog a maga ismeretvilágába eső naivságokon s nem fogékony a másféle tévedések iránt. Flaubert egy testvér szeretetével karolt át mindenkit, aki bármely téren csak egy lépéssel többet tett az igazság felé, mint elődei, de valósággal elkeseredett a könnyelmüségen, melylyel az „Igazság“ szent nevét a léhák és tudatlanok hiába fölvették. Érzékenységét, melyet a magány a legfelső fokra élesitett, minden csekélység bántotta, ami más, több szórakozásban részes, kevésbbé magára hagyott elmét érintetlen hagyott volna. A természet ömlengeni vágyó lelket adott neki, amelyet a viszonyok zárkózottá válni kényszeritettek. Mint maga irja, nagy erőfeszitésekre volt szüksége, hogy összeszedje magát s minden csekélységre „ki ne áradjon.“ (Ez lehetett az ok, amiért „vén romantikus“-nak nevezte magát s nem az az állitólagos artisztikus rokonság, melylyel őt Guy de Maupassant erőnek erejével a Victor Hugo iskolájához igyekszik közeliteni.) S mert mindent, ami – a jelenben vagy multban – a legtávolabbról is érdekelhette, figyelemmel kisért, örökös ingerlékenységben élt. „Ha öreg leszek, irta Georges Sand-hoz, kritikát fogok irni: ez meg fog könnyiteni, mert gyakran szinte fullasztanak a visszafojtott véleményeim.“ Másutt rövid programmot ad arról a módról is, melylyel ezt a tervét megvalósitani akarja: „Legjobb azokat a dolgokat, melyek bennünket -118- kétségbe ejtenek, lefesteni egészen egyszerüen, amint vannak; szétszedni ezeket már boszu volna!“

Ehhez az oly sokfelől táplált keserüséghez hozzájárult az is, hogy az ő munkáit se kimélte meg ugyanaz az értelmetlenség, amely őt idegen igazságok tárgyalásában is sértette, s még inkább az, hogy oly roppant fáradsággal alkotott munkái maga iránt is kétkedővé tették. Kezdett magával szemben is elégedetlen lenni. „Érzem, hogy már vén tehén vagyok“ – irja egy helyt végtelen keserüséggel. Mindig és mindenütt az „emberi balgaság“ tengerárját látta s egyszer csak elkövetkezett az az idő, amikor alkalma volt ezt egész meztelen brutalitásában szemlélnie Az 1870. és 1871-iki évek barbárságai fellázitották arisztokratikus hajlamu és nevelésü lelkét. (Mert az a nevelés, amelyet a tudományban való kéjelgés s az emberi balgaságok tanulmányozása ad, nem vezet a radikális elvekhez.) Valószinüleg ebben az időben kezdte meg összeállitani különös „gyüjteményét.“ Ezt irja akkortájt Georges Sandhoz:

„Gyülölöm a demokraciát (azt legalább, amit Franciaországban annak mondanak), azaz a kegyelemmel való föllengzést az igazságosság rovására, a jog megtagadását, egy szóval a társadalom elleni harcot.

A Commune rehabilitálja a gyilkosokat, amint Jézus megbocsátott a latroknak, mert megtanulták átkozni Lázárt, nem mert rossz gazdag volt, hanem mert egyszerüen gazdag volt… Azt hinni, hogy a köztársaság minden vitatkozáson felül áll, annyit ér, mint azt képzelni, hogy a pápa csalhatatlan. Mindig csak formulák, mindig csak istenek.

Az utolsóelőtti isten, az általános szavazati jog egy rémitő bohózatot rendezett hiveinek, névszerint „A versaillesi -119- gyilkosok“-at. Miben kell hát hinni? Semmiben, ez a bölcseség kezdete. Ideje volna megszabadulni az „elvek“-től s hozzá fogni a tudományhoz, a vizsgálódáshoz. Az egyedül észszerü dolog (mindig visszatérek erre) egy mandarin-kormány volna, feltéve, hogy ezek a mandarinok tudjanak valamit, sőt tudjanak sokat. A nép örökös kiskoru s mindig utolsó rangban lesz a társadalmi hierarchiában, mert csak szám, tömeg, a korláttalan. Keveset ér, ha sok paraszt tud olvasni s nem hallgat a papjára, de rendkivül fontos, hogy legyenek olyan emberek, mint Renan és Littré s ezeket meg is hallgassák az emberek. Csak egy törvényes arisztokracia megalapitásával boldogulhatunk, értve ez alatt egy oly többséget, mely valami más egyébből alakul, mint számból.“

Majd azt bizonyitja, hogy a köztársaságban való babonás hit juttatta az örvénybe Franciaországot. Aztán igy folytatja:

„Mennyivel célszerübb lett volna megtartani Badinguet-t (értsd: Napoleon); a békekötés után bagnoba küldhették volna. Ausztriában nem tört ki forradalom Szadova után, sem Olaszországban Novara, sem Oroszországban Szebasztopol után. De a jó franciák sietnek lebontani házukat, mihelyt tüzet fog a kemény… Ebben a negyedórában Páris tökéletesen epileptikus. Ez persze az ostrom eredménye. Különben Franciaország már néhány év óta rendkivüli elmebeli állapotban élt. Az emberek elvesztették a jónak és rossznak, a szépnek és rutnak minden ismeretét. Emlékezzék vissza, az utolsó évek kritikájára. Miféle különbséget tett ez a fenséges és a nevetséges között? Mennyi tiszteletlenség és mennyi tudatlanság! „Sült vagy főtt – ugyanaz“, s éppen akkor mennyi szolgalelküség a napi véleménynyel, a divatos lapossággal -120- szemben!… Minden hamis volt. Hamis realizmus, hamis hadsereg, hamis hitel s hamis öröm-leányok… És ez a hamisság, (mely talán a romantizmusnak a következménye, s annak a felsőbbségnek, amelyet a szenvedély a formán, s az ihlettség a szabályon kivivott) ez a hamisság, mondom, főkép az itéletben nyilatkozott meg. Dicsérték a szinésznőt, nem mint művészt, hanem mint jó anyát! Azt követelték a művészettől, hogy erkölcsös, a bölcsészettől, hogy mindenki előtt érthető, a vétektől, hogy illedelmes legyen, végre a tudománytól, hogy szálljon alá a néphez“.

Mikor ezt a levelet irta, kezdhette gyüjteni azt a nem mindennapi anyagot, mely irodalmi hagyatékának egyik legérdekesebb része. Anyag lett volna ez „az emberi balgaság történetéhez.“ Guy de Maupassant előszavában nagyobb mutatványt ad belőle. Az „itélet hamisságainak,“ a legnagyobbak tévedéseinek egy minden időkről szóló bámulatosan gazdag gyüjteménye ez. Kezdve egyszerü történelmi botlásokon, melyeket csak egy bámulatosan éles elme s rendkivül fegyelmezett emlékezet fedezhetett fel, égbekiáltó tévedésekig, mind a legnagyobbak, a legjelesebbek, nem mindig olvasott, de félve tisztelt köteteiből. Descartesból ugy, mint Veuillotból. Erős idegek kellenek hozzá, hogy olvasásukra az embert egy kis szellemi nihilizmus ne szállja meg s át ne érezze a Flaubert mélyen keserü hangulatát, melyhez a croisseti könyvbuvárt mindenüvé elható, messzelátó kritikája vezette.

Flaubert a meg nem irt könyvvel, melynek a „Bouvard et Pécuchet“ csak előbeszéde volt, ez a gyüjtemény pedig nyers anyagát alkotta volna, alkalmasint valami voltairei hatásra számitott. Ebben kételkedhetünk, de abban nem, hogy mégis Flaubert-rel együtt egy nagy kritikai művet temettek el. Azok a tulajdonságok, -121- melyeket ezekben a levelekben az egyes irói személyiségekre és művészi elvekre tett megjegyzésekből kiolvashatni, csak megerősithetik a régibb könyvei által keltett csodálatot. Megalkuvása a különböző művészi rendszerekkel talán nem nyerte volna meg korának tetszését. De bizonynyal ép oly plasztikus kifejezésre találtak volna mélyen járó kritikai igazságai, melyeket csak töredékeiben láttunk, mint eklekticizmusa, melyet szabatosan kifejtett a következő sorokban: „Ugy vagyok, mint Prudhomme ur, aki ugy találja, hogy a legszebb templom az volna, mely egyesitené magában a strassburgi templom ivboltját, a Szent Péter colonnadeját és a Parthenon porticusát stb. Egymásnak ellentmondó ideáljaim vannak. Innen zavarom és tehetetlenségem.“

Kritikusnak is ugyanaz volt, ami regényirónak: a müvészi szépnek antik módra tiszta látásu, romantikus hevü és modern módszert követő imádója. Eretnek és képromboló a szépnek vallásában, de azért monotheista. (1884.)

ZOLA-REGÉNYEKRŐL.

I.
A „HÖLGYEK ÖRÖME.“

A második császárság aranyozott kora – mely hasonlóan a biblia festett koporsóihoz, pompázó külső szinnel takarta el a mélyében pusztitó rothadást, – bár éles szemü, hatalmas birálókra talált, sohasem részesült olyan elkeseredett, szenvedélyes megtámadtatásokban, mint a képzeletnek és tapasztalatnak sejtszöveteiből életre kelt az az alakcsoport, mely a Zola regényeiben e társadalom irodalmi kifejezője kivánt lenni. A Rougonok és Macquartok rosszhirü családja a kárhoztatások egész fergetegét vonta magára, ahányszor csak – Saccard Renée elbukása óta – hallatott magáról. Barbár erejü ivadékai, melyek – meg kell vallani, – nem dicsekedhetnek kifogástalan ismeretséggel, elkerülték ugyan a Bovaryné sorsát és a jó erkölcsök megsértése cimén nem kerültek törvényszék elé, de sokáig annyi kő célpontjául szolgáltak, amennyi elég volna számukra akár családi sorboltnak, akár hatalmas monumentumnak. És ha a legkülönbözőbb s leghevesebb megtámadások raja épp oly hüséges előfutárja volna valamely biztosan bekövetkező és századokra ható irodalmi jövőnek, mint amilyen bizonyos kisérője minden nagyszabásu és jól végzett munkának, akkor az utolsó kétségnek is el kellene oszlania a Rougonok és Macquartok történetének nagy jelentősége felől. A Curée megjelenése óta a fegyelmezett okoskodás -123- emberei versengtek az avatatlan, esztelen vádaskodással a legsulyosabb itélet nyilvánitásában, mihelyt egy uj „corpus delicti“ arra alkalmat adott: és ha az irodalmi előkelőségek a „legteljesebb tisztelet“ hangján, mint királyi fogolylyal bántak a kitünő forradalmárral, bánásmódjuk még sokkal kegyetlenebb volt, mint a bőszült korlátoltságé. Fejére olvasták az itélet minden atyáskodó hangu szókészletét, s nem sokalták meg az elvénhedt, makacs iskolásság legméltatlanabb kitöréseit sem. A betü arisztokratái persze a legtürelmetlenebbek. Elmult idők szellemét idéző tudósok, kiknek betáblázott ablakain koronkint keresztülhatott az iró kürtöseinek nevetséges lármája, ha néha felriadtak papyrusaik mögül s kitekintettek szobájok setétjéből a fényes napvilágba, – elrémülve a nyüzsgéstől, mely ijesztően különbözött könyveik szelid nyugalmától, megtagadták az élő kor szellemét és ósdi bölcseségük merevségével „pereat“-ot mondtak arra, aki ennek az uj kornak a tiszteletére bálványt emelt. S a zaj mindannyiszor megujult, ahányszor a merész iró megszólalt. Zola tanitványai persze teljes erejükből igyekeztek tulharsogni ellenfeleiket, akik közt a morál mindenütt jelen való ügynökei adták a hangot és elszemérmesedett tárcairó-kiváltságok játszották az első hegedüt. Pruderie kisasszony, kinek arca a piros festék alatt is kékké vált a haragtól Nana és Trublot bűneinek hallatára, sikoltozott; a kinyilatkoztatás férfiai pedig, szent büvkörében annak a frigyládának, melyben az egyedül üdvözitő ideált őrzik, átkokat dörögtek. Azt, amit a Goncourt-ok a szerelem klinikájának neveztek, lebujnak minősitették s a mély megbontránkozás hangján itélték a tüzhalálra. A tiltakozásokból a hangok egész zürzavara kerekedett. Az előkelők, akik tizenhatodik századbeli muskétával vonultak ki s a „Revue des Deux Mondes“ -124- rongyolt lobogóját lengetve indultak a szent háboruba, vagy a Dottore jelmezét a tekintélyek áthatatlan vértezetével cserélve fel, kovás puskát vettek vállukra – ódon fegyvereiket csörtették, a nap krónikásai pedig, akikből a macskazene rendezőinek nagy tömege került ki, füzfasipjukat próbálgatták s ezek vékony, irónikus hangján ismert dallamokat adtak elő. Ezek a dallamok akkor már idestova félszázadosak voltak. Gunyos verseit meg kellett hallgatniok mindazoknak, akik részt vettek az oknyomozó irodalom megteremtésében. Stendhal, akinek regényeit a legfőbb itélőszék: az asszonyos, kellemest szerető Sainte-Beuve egyszerüen „utálatos“-oknak találta; Balzac, akire jelentéktelen emberek az őrültség és a romlottság bélyegét sütötték, Flaubert, akit pornográfként hurcolták meg közhatóságok előtt, sokat tudtak róluk.

A komoly vád, mely ezeknek a gunyos versikéknek a magvát alkotta, régibb, mint az az időszak, mely alatt hangoztatása divatossá lett. A tojáson, vagyis Rabelais-n és Montaigne-on kellene kezdeni, aki ennek a vádnak az eredetével kivánna foglalkozni. A moralisták nyomában mindenütt ott találhatni ezt a vádat, habár még alaktalanul, határozott idomot nem öltve. Alakot nyerni, jegecedni, a dokumentáló irodalom erősebben forradalmi hatása alatt kezdett.

Az uj áramlat bekövetkeztekor három határozott irányban terjeszkedett ki, s ennek munkásaitól az eszmei tartalom fontosságát, a megalkotás nemességét és végre az alapvető, egyénitő irói sajátság előkelőségét tagadta meg. Birotteau-ban nem találtak több érdekest, és értéket, mint a mennyi egy üzleti könyvben lehet, a Stendhal Julien-jét („Le rouge et le noir“) kicsinyelték s Bovaryné morálját észre sem akarták venni. A vád még erősebben tartotta magát artisztikus -125- szempontból. Balzacban a Taine „hozsannah“-jáig nem akarták az irót ünnepelni, Stendhalról maga Balzac is hirdette (a „Chartreuse de Parme“-nak a Revue Parisienne-ben kiadott birálatában), hogy nem ért az alakba öntés mesterségéhez és Flaubertről, a gondolatnak erről a szobrászáról, egészen komolyan állitották, hogy a részletezés megölte a művészetét. Elsőrangu irói tulajdont éppen nem ismertek el bennök. A „Comédie humaine“-t a maga egészében egy eszelős fotografus müvének tekintették; Beyle Henrik gondolatainak legmélyén nem találtak egyebet egy kis elmésségnél és sok extravagancziánál. Flaubertben pedig obszczén irót kerestek, ugyanakkor, amikor Georges Sand-t bálványozták, Eugène Sue lángelméjében komolyan hittek és Charles de Bernard-t klasszikusként emlegették. Ez a sors az utmutatók szellemi hagyatékával együtt átszállt az örökösökre: a Goncourt-okra. „Germinie Lacerteux“-t épp ugy kiseprüzték a jó házból, mint később a szegény „arany legyet“, Nanát. És Zola nagy sikerei idején se hallgatott el a „régi dal, régi gyülölségről.“ Az a kifogás, hogy a Zola megfigyelései értéktelenek, leirásai müvészet nélkül valók s egyéniségének fajsulya alacsony, az előbb emlitettek unokája volt. Ennek a vádnak mind a három kiterjedésében való mérlegeléséhez alkalmul szolgálhat a Hölgyek öröme is.

Alig lehet képzelni valamit, ami kevésbbé „regényes“ és annyira „legujabb“-szerü volna, mint ennek a regénynek a tárgya. A maga szárazságában adva a dolgot: arról az egyenetlen küzdelemről van szó, melyet a mindinkább hatalmasodó áruházak folytatnak a kis kereskedelem ódon fészkei ellenében, és amelyben az -126- örök természeti elvnek megfelelőleg az ifjabb és erősebb elem jut győzelemre. Az Au Bonheur des Dames egy nagy áruház, mely előttünk egy eddig kevéssé ismert szocziális tényező nagy társadalmi fontosságát van hivatva bizonyitani.

A könyv szerint: napjaink egy uj kereskedelmi korszak kezdetét jelzik. A gyáripar roppant arányu fejlődése teljesen megérlelte az ujabb kereskedelmi elvet, mely a nagy arányok alapjára helyezkedett. Ennek az elvnek a megtestesülései az áruházak. Merkúrnak ezek a divatos bazilikái nagy tőkével, nagy eszközökkel, nagy személyzettel dolgoznak s mindazokkal a segédszerekkel, melyeket a kor vivmányai nyujtanak, mindazoknak az iparágaknak a felhasználásával, melyek a modern fényüzési vágy kielégitésére alkalmasak; roppant koczkázat súlya alatt versengenek, hogy tőkéjüket folytonosan megujithassák s e czélra a vakmerőségig használják fegyverüket: az alacsony árakat, hogy áruikon minél gyorsabban túladhassanak s ezeket ujakkal helyettesitve, tőkéjüknek kamatját nyerjék meg. E rendszer megalkotója a regényben: Mouret Octave. Nem a legjobb cég a „Pot-bouille“ olvasói előtt, akik emlékeznek, hogy az élete sokáig nem volt egyéb, csak folytonos szoknyavadászat. Azóta megférfiasodott s korszakot alkotó kereskedőt fedezett fel magában. Megőrizte szoknya-imádatát, de most már ő vált asszonyvilága középpontjává. Mint a rongynak koronátlan királya trónol közöttük, alattvalói között. Ez az ő hadserege, erre épitette hatalmát. Az asszonyra számitott, aki ha még oly megingathatatlan is a férfival szemben, nem képes ellentállni a rongy csábitásának, arra az asszonyra, akinek élet-eleme a fényüzés, akinek betegsége a költekező-mánia, mint Martynénak, s akinek őrültsége a csipkelopás, mint Boves grófnénak. -127- Az asszonynak emelt templomot a „Bonheur“-ben, s az asszonyt használta fel eszközül, amikor megérezve az uj szellőt, mely jobban kedvez a gyakorlati észjárásuaknak, mint a tudomány szegény ördögeinek, a milliókban való kalandorszerü bizonyossággal valósitotta meg forradalmár terveit. És a hiuság áruháza hatványozott méretekben növekedik, vesztére a sorvadó, különleges kis üzleteknek. A kis kereskedelem patriarkális, de fagyos lyukaiban irigyen és gyülölettel látják, mint növekedik a „Bonheur“ fénye és káprázatos hatása, sóváran látják, hogyan tökéletesedik müködése, melyben az egyén elenyészik s a személyzet, mint a gépben a kerékmü egyes részei, csak a köz javára végzi feladatát. A lélektelenség, mely a „Bonheur“ falanszterszerü szervezetét jellemzi, a nyomorult életküzdelem, melyet kormányzatának minden intézkedése elősegit, mind csak hatalmának növelésére valók. A szerény boltok lakói, noha a szörny elhóditja vevőiket, alkalmazottaikat s meg akarja vásárolni a tetőt is a fejök felől, nem adják meg magukat s elfogadják az aránytalan harcot, esküdve, hogy megmaradnak házaik puszta kövein is. Elébe állnak – végső romlásukra; a „Bonheur“ egyenkint tiporja el őket. Az egyik családnál az apától a vagyont, a leánytól jegyesét, az anyától gyermekét rabolja el; a másikat, aki oktalan versenyre kel vele, az öngyilkossági kisérletig üldözi; a harmadikat kiüzi házából, annak ellenére, hogy a makacs öreg ott marad egykori jóléte romjain, mig a tetőt le nem bontják a feje fölött. És a kolosszus, megőrizve nyugodt közömbösségét, mint a teljes gőzzel eleresztett gép, rohan tovább, nem törődve a holtakkal, akiket utjában elsöpör. Ime a vigasztalan doktrina: a forradalom vértanukat kiván és csak holtakon haladhatni előre. -128-

A „Bonheur des Dames“ tehát arra a veszedelemre mutat rá, amely végzete a haladás eszméivel, a kor kivánalmaival s az élet logikájával szembeszállni késztő oktalan szenvedélynek.

Bele illik-e ez a rideg, nem éppen költőien hangzó igazság egy regény keretébe? – kérdheti valaki. Becsüljük meg ezt a kérdést; az a nagy pör, melyet az oknyomozó irodalom ellen minden időben inditottak, nem egyéb, mint ennek a kérdésnek szabatosabb körülirása.

A regényiróknak az a szektája, amelyről éppen szó van, s amely a fejlődés egy magasabb fokát vindikálja magának, – kérkedéssel utasitván el magától a tetszés mindenkori eszközeit: az elbeszélés kellemességét s az előadás kényes választékosságát, – hozzászoktatott ugyan bizonyos puritánszerüséghez, melyet soha se tekinthetünk egyébnek, mint a müvészet megrablásának: mégsem elégedhetünk meg a regényben – emberek, emberek és ismét csak emberek helyett – kétes értékü igazságok bizonyitásával. Ime, a „Bonheur“-ben már csak osztályok vannak, már csak két elem él; a köztük folyó harc s nem egyesek foglalják el figyelmünket, hogy aztán kárpótlásul egy tanulsággal legyünk gazdagabbakká. Vajjon fölkelthető-e érdeklődésünk egy egész osztály iránt? A kiskereskedelem száz számra menő és egyes alakjaiban elmosódó, pusztuló népe iránt érezhetünk-e több részvétet, vagy csak több sajnálkozást, mint a lyukaikból kiöntött ürgék iránt? Megérdemli-e a sorsukból kifolyó tanulság, hogy érte ötszáz lapon – melyek közül nem egy fárasztó – keresztültörjünk? És végre megtűri-e a regény formája e „felnőttek oktatásá“-t, noha a regénynek, mint -129- költői műfajnak, a célja a gyönyörködtetésnél egyébből nem állhat?

Valószinüleg jóval nagyobb a regény hatása, ha a legyőzött ügynek egyetlen, erős és kiemelkedő képviselője van. Mint azelőtt mondani szokták, a „hősi“ szerep a „Bonheur“-ben három egyén közt oszlik meg. De Bauduben, Bourrasban és Robineauban csak a mozgató szenvedély, a „Bonheur“ elleni gyűlölet a közös; jellemvonásaik nemcsak hogy nem mosódnak el és nem válnak szintelenekké a hasonlóság révén, hanem a legélesebb ellentétekben kerülnek egymással szembe és éppen különböző, bővebben jellemzetes helyzetekben képviselik a regény szenvedő elemét.

Még határozottabban jellemzők ezek az iró modorára nézve. Zola még mindig szeret a kontraszt kopott eszközével hatni, másrészt pedig nagy szeretettel meriti ki a tárgyat s jellemzi ezt minden oldaláról. Goncourt csak Baudut alkotta volna meg; Zola bővebb beszédü. De nem kevésbbé szigoru megfigyeléseiben és nem kevésbbé hatalmas ezek érzékeltetésében. A vádnak tehát csak annyi alapja van, hogy egy magasabb cél mellett a jellemzésnek csak mellérendelt szerepet juttat.

Akik tagadják egy ilyen magasabb cél lehetőségét, rendesen ezzel az ősrégi tantétellel hozakodnak elő: „la fiction est faite pour plaire et non pour instruire.“ A mondás nem éppen tetszetős; de ha még oly bűvölő ereje volna is, nem juttat hozzá a kérdés megoldásához. Mert lehetetlen figyelmen kivül hagyni azt, hogy ma a regény és a fikció többé nem azonos fogalmak. A modern és a régi meséltető regény közt épp oly nagy a különbség, mint a villamos fény és Aladin csodalámpája -130- közt. Valójában a regény egész története nem egyéb, mint annak felsorolása, hogy a fikció miképp veszitette el apránkint annak az uradalomnak a legnagyobb részét, melyben azelőtt korlátlan hatalmasság volt. Századokkal ezelőtt, a gusto picaresco uralkodása idején, a regényben már nem csupán az elbeszélés mellékes, de a jellemzés is másodrendüvé válik egy magasabb czél mellett, mely az akkori idők szelleméhez képest nem ugyanaz – bár hasonló természetü – volt, mint amelyről most szó van.

A bölcselők századában a „magasabb czél“ érdekében megkövetelt igazságok kizárják maguk közül a fikcziót s a képzelmi elemtől teljesen ment regény „filozófiai“-nak nevezi magát. De ezek csak tapogatózások. Félreismerhetetlen az evolució az oknyomozó irodalom életrekeltekor; az inventiv elem szerepe teljesen jelentéktelenné válik s a regényiró átveszi a régi moralisták szerepét. Részt követel a pap és az orvos hivatásából s a filozófokkal több közösséget vállal, mint a költőkkel. Féltékenyen őrzi a művész szabadságát és megköveteli, hogy elismerjék benne a szigoru tudományosságot. Uj igazságok keresését ismeri el legfőbb czéljának és ezek hirdetését vallja legmagasztosabb feladatának. Komolylyá válik nála, amit Stendhal gúnyosan mondott az egész századról: „hozzá szól mindenhez és nincs az az alapigazság, amelyről szavát elmondani ne tartaná kötelességének“. És ezek a tudálékos, tanitgató regényirók korántsem a kontárok közül valók; az uj elveket a mesterek egész sora testesiti meg, melyek hatása – még az orthodox táborra is – nagy arányu. Voltaképp hát egy általános, bár törvényesen el nem ismert jelenség az, amelyért Zolának annak idején felelnie kellett. Igaz – és ez a magyarázata annak a meglehetősen hosszantartó felháborodásnak, -131- amelyet az „Assomoir“ és „Nana“ támasztottak – hogy maga az elv soha se tolakodott elő oly határozottan, mereven, követelőleg, mint ezt Zolánál láthatni. Stendhal bizonynyal elrémült volna attól a brutális, barbár, fékezetlen, kicsapongó erőtől, melylyel Zola tétele bizonyitására tör. Az a száraz határozottság, melylyel minden fölösleges szót számüzve, minden porszemnyi adatot felhalmoz, hogy szinte parancsolólag tukmálja rá gondolatát az olvasóra, nagy erőssége néha, de gyöngéje is. Hanem ez már egy más, artisztikus kérdést érint.

Akkor tehát, amikor a fikczió már elvesztette a regényben uralkodószerepét s amikor a regényiró és a moralista között többé nem lehetett megvonni a határvonalat: Zolának volt rá oka, hogy a történelmi fejlődés alapján állónak tartsa magát, amikor a szocziológus szerepében állott ki a fórumra s a regényolvasó nagyközönségtől követelt meghallgatást. Hogy aztán ez a szereplése meg fogja-e nyerni a messzi jövő, az elkövetkező századok elismerését, az már más kérdés. Annyi bizonyos, hogy „ujitás“-ának kezdetben a legkevésbbé se sikerült megszereznie a filozófusok itélőszékének az igazolását. A kritika tekintélyei ugy itéltek róla, hogy rossz próféta, mert eszméi elvesznek a lényegtelen megfigyelések és szavak áradatában, és ezért adatai magasabb érték, tárgyai pedig általános érdek hijjával valók. Edmond Scherer, a régi „szép szellemek“ hagyományainak lovagias erényü őre, aki soha se mulasztotta el kijelenteni pair-i tiltakozását, valahányszor a „misera plebs contribuens“ az irodalom portikuszába akart tolakodni – könnyed gúnynyal fejezte ki ezt az itéletet, amikor „minden filantróp érzülete mellett“ sem tudta megérteni: kit érdekelhet egy részeg kőmüves nyomorának a története?! A „Ventre -132- de Paris“ birálatában ismételte álmélkodó kérdését, mellékesen nagyot bókolva annak a régi tannak, mely csak a nagy szenvedélyeknek nyitja meg a müvészetek kapuját. Mintha ebben a regényben semmi egyébről nem volna szó, mint vágott husról, ugy találta, hogy „csak a henteseket érdekelheti“. Aki még emlékezett rá, hogy „César Birotteau“-t valaha a kereskedősegédek olvasmányának nevezték, ebben a vádban törvényes örököst kellett üdvözölnie.

Nagyon egyszerü a klisét a „Bonheur“-re alkalmazni. Elmondhatni, hogy a selymek és csipkék, bármily bűvölőek is különben, végtelenül unalmasak a leirásban. Meg lehet támadni az áruház tömkelegének, szervezetének, tömérdek osztályának részletes leirását; tiltakozni lehet az „előkelő születésü“ költészet nevében a szövetek árainak hallatára. Sőt a szó tágabb értelmében „szatócskodás“-nak is nevezhetni a regényiró előadását. Mindebben volna egy szemernyi igazság: az óriási anyag több helyütt tulcsapott korlátain. A környezet, amelyben a regény játszik, valóban nem tartozik a legérdekesebb dolgok közé. Mint Stendhalnak a „Chartreuse de Parme“ irása idején a „Code civil“, Zolának, mig ezt a regényét irta, az áruházak árjegyzékei lehettek a napi olvasmánya. Igy a részletezések nem mindenütt vonzók. De bármilyenek is ezek – mert joggal utalhat valaki arra is, hogy mily művészettel önt Zola ebbe a száraz tárgyba életet – nem akadhat fenn ezen a részletezésen senki, aki az eszmét keresi. Föltéve, hogy a könyv húsz-harmincz lapja eldobni való, még mindig marad egy könyv, amelylyel számolni kell, nemcsak azért, mert elsőrangu irói tulajdonságok alkották meg, hanem, mert a lehető legközelebbről érinti élete kérdését annak az osztálynak, mely a modern élet egyik legfontosabb funkczióját teljesiti -133- s az értelmesek világának egyik legerősebb, leginkább életrevaló elemét alkotja. Igaz, hogy az eszmei tartalom, melyet ez a könyv kifejez, nem megtámadhatatlan s nem minden részletében meggyőző. A czélnak kettős és éppen nem párhuzamos természete miatt a könyv hatása zavaros. Zola, amikor erős logikával küzd a nagy áruházak igaza mellett s egyszersmind megindit az ellene feltámadt szenvedély áldozatainak sorsa iránt, nem kerülhetett ki egy belső ellentmondást. Olyanformán, mint Sainte-Beuve, akinek mély elméje a maga korában találta meg a csodálni való tanulmányt, szive pedig a régiekkel volt, – elméje a győztes eszme szolgálatában áll, de érzése a bukottakkal van.

Ezért az a benyomás, melyet a regény az elfogulatlan olvasóra tesz, nem tiszta. Aztán meg a tétel bizonyitása sem minden kétséget kizáró. Mouret vállalkozása kalandos; a „Bonheur“ győzelmének szükségszerüségéről inkább csak a másik elem magatartása győz meg. Tulajdonképpen Mouret csak a kereskedelem Monte-Christoja. De mindez keveset von le az eszme súlyából. Mindenkinek át kell látnia, hogy nem utszéli igazságról van szó, hanem egy olyan nagyfontosságu szocziális kérdésről, amely még megoldásra vár. Abban a korszakban, mikor a művészeteknek és az irodalomnak az alapvető jellegét a racionalizmus adja meg, egy könyvet, mely a kor világrendjeként szereplő kapitalizmust működésében, az embert pedig – környezetében, foglalkozásában lepi meg, még akkor se lehetne kicsinyelni, ha a kort mozgató eszmék iránt kevesebb lelkesülésről és a meggyőződésnek kisebb erejéről tenne tanuságot, mint az Au Bonheur des Dames.

Mialatt a könyv alapvető eszméjével foglalkoztunk, nem volt alkalmunk emliteni a regénynek azt a -134- személyét, akinek lelki elemzése a puszta gondolatnak a költői mezt adja meg. És pedig azért nem, mert Zola nagy koncepcionális tévedéssel – ezt a két összetartozó dolgot csak részben hozta összeköttetésbe. A főalak a regényben versengő két elem – az igazi „hős“-ök – egyikét sem képviselheti; inkább a kapcsot alkotja közöttük aszerint, amint az iró személyes benyomásának megfelelően érzelmeivel a szenvedő, gondolkozásával a győztes elemnek válik osztályosává.

Egy fiatal leány érkezik Párisba, kis öcscseit vezetve, szegényen, egyedül az erejébe és munkakedvébe vetett bizalommal s azzal a hittel, hogy jómódu rokonaiban támaszra fog találni. Ebben a hitében azonnal csalódnia kell. Bauduék elég jó emberek, de a boltjukkal szemben pompázó Bonheur már a bukás utjára juttatta őket; rájok nem támaszkodhatik. Sorsa kápráztató fényü áruházba vezeti, ahol nem minden habozás nélkül kopogtat be. Ott szemben a Vieil Elbeuf, melyet elhagyott, ócska cégével és kihalt ablakaival oly rútnak, oly nyomorultnak tünik fel előtte annak a fényüzésnek és annak a zajos életnek a láttára, amelynek a közelébe hirtelen belekerült, hogy valami lelkifurdalásféle szoritja össze szivét. De a csábitás nagyobb, semhogy leküzdhetné: elfogadja a szerény alkalmazást, melylyel megkinálják. Ettől fogva csak a munkának él, hogy testvéreit is fentarthassa: a Bonheur-ben ugy sincs másféle élet. Elhagyatva, elveszve érzi magát ebben a nagy gépben, melynek iszonyu mozgása megreszketteti. A falanszter-élet minden nyomorát megismeri; minden társánál csak bántalmat talál, egyetlen embert, egy férfi-alkalmazottat kivéve, aki bár nem különb, mint a többi, sima udvariasságával végtelen hálát és lassan ébredő szerelmi érzést kelt Denise szivében. Gyöngédtelenséget kell tapasztalnia -135- még a vásárlók részéről is; egy előkelő nő, akiről tudja, hogy Mouret kedvese, bántó megjegyzést tesz fejletlen, szűzies vállaira, és sorsának ura, akire, mint felsőbbséges lényre tekint, nem látja meg a szemében égő könnycseppeket, mint ahogy a szultán nem látja meg a szerencsétlen odaliszkot, aki nem oly szerencsés, hogy tessék neki. Sokszor kell átéreznie helyzete súlyosságát, de az elérzékenyedés pillanataiban is fentartja szüntelen éber elméje s valami vitézkedés, mely arra készti, hogy megállja helyét gyöngén és egyedül, vidáman dacolva a nehéz kötelességgel, amelyet magára vállalt. Minden akadálylyal szemben megőrzi a meggyőzhetetlen kedvességét, mely természetének alapvonása. Egy férfi megtörnék annak a munkának a sulya alatt, amelyet zaj és panasz nélkül teljesit; átszenvedi a selyemruhás nyomoruság minden keservét, anélkül, hogy eszébe jutna, milyen könnyen menekülhetne ezektől. Egyik társnője, az egyetlen résztvevő lélek, aki barátságosan szól hozzá, szánalomból igyekszik rábeszélni, hogy szeretőt válasszon: ez az egyetlen mód, melylyel a párisi munkásnő megszabadulhat az éhhaláltól. Erre az ajánlatra válasza csak ez: „nem; nem tehetem.“ Nem lázad fel; meg van győződve róla, hogy mindenkinek, aki egyedül áll és szabad, joga van ugy rendeznie be az életét, amint akarja; nem engedelmeskedik erkölcsi eszméknek, egyszerüen csak egyenes esze és egészséges természete tartja fenn abban a becsületességben, amelyben él. A forró lehellet, mely közelébe ér s lassankint fölkelti benne az asszonyt, érintetlenül hagyja gyermeki békéjét. Az első szerelmi szó, amelyet hall, zokogásra fakasztja, de csak azért, mert arra gondol, hogy ha az a férfi szólt volna hozzá valaha ilyen gyöngéden, aki iránt az első, most már elmosódott rokonérzést táplálta, talán nem lett volna ereje ellentállania. -136- Ennek a másiknak szilárd, elutasitó választ ad s halad a maga becsületes utján tovább, nem törődve azzal a rágalommal, melylyel illetik. Ettől pedig senki se kiméli meg; magában Mouretban is fölébred a gyanu, hogy talán a szerelem szépitette olyan sugárzóvá, mint amilyennek egyszerre találja. Anélkül, hogy tudná miért, fájlalja ezt a gondolatot, de számot sem adva magának benyomásairól, nem akadályozza meg, hogy Deniset a nyári elbocsátások idején el ne üzzék. A leány fájdalom nélkül távozik; az utolsó kötelék, mely oda fűzte, a régi ideál egy otromba sértése következtében elszakadt; de egy még nem is sejtett, most alakuló szerelmi érzéssel a magasabb lénynek látszó Mouret iránt vonul be abba a padlásszobába, melyet a vén Bourras, a Bonheur halálos ellensége ajánl fel neki. Alkalmazást hiába keres, de meg tudja szokni a nélkülözést s ezután sem akarja elfogadni a kedves mentő karját. Egyszer Mouretval találkozik, aki megadja neki azt az elégtételt, hogy elismeri a tévedését. Ez a találkozás nem marad következés nélkül és Denise nemsokára diadalmasan tér vissza az áruházba, ahol mint a legfőbb hatalmasság pártfogoltját, most már tisztelettel fogadják. Helyzete teljesen megváltozik; mindenki Mouret kedvesét látja benne. Csak tőle függ, hogy azzá legyen; egy megalázó jelenet, melyben a féltékeny Desforgesné részesiti, Mouret-t teljesen részére hóditja. De a leány, bár égeti a vágy lángja, melylyel Mouret hozzáközeledik, és bár barátjai és ellenségei, az emberek és a sors egyformán bukását akarják, erélyesen visszautasitja azt az ajánlatot, melyre parancsolója rászánja magát. És ellentáll szilárdan, csupán a boldogság egy ösztönébe, a nyugalmas élet utáni vágyba kapaszkodva; nem az erény eszméjének enged; fél a szeretőtől. S az óriás vagyon ura, aki azt hiszi, -137- hogy kezében tartja a francia gyáripar sorsát, nem képes ennek az elárusitó leánynak a csókját megvásárolni. Nem használ a gyanusitása, a fenyegetőzése; Denise lemond arról, hogy gazdájából derék embert faragjon s hasznára legyen befolyásával munkástársainak: távozni készül a jobblétből a bizonytalanba. Erre Mouret megadja magát: feleségül veszi.

Bizonynyal nagyon egyszerü, mondhatni szegényes történet, mely csak lazán függ össze magával a kiskereskedelem epopoeájával. Denise éppen csak a közvetitő korlátolt szerepét játszsza, aszerint, amint épp ugy osztályosává válik Mouret elvének, mint részesévé amazok szerencsétlenségének. Beleszól a Bonheur munkáskérdésébe, közbenjár Mouretnál a szenvedőkért, ott terem, ahol szükölködő barátainak hasznára lehet és megjelenik a Bonheur első áldozatának, Baudu Géneviévenek a temetésén, (amely a megdőlt kiskereskedelem sirbatételével egyazon meginditó jelenségnek tűnik fel az olvasó előtt): ennyi mindaz, ami a versengő elemek sorsából a Denise-ével közös. Mégis, minthogy a főtárgyat csak nyugvó állapotában, legfeljebb egyes képekben – mint a temetés megrázó jelenetében – látja az olvasó, éppen ebből az aránytalanul nagyranőtt epizódból itélhető meg legtisztábban az, amit ebben a regényben megalkotásnak tekinthetni. Nem csupán az alakba öntés művészetét értjük ez alatt, de egyszersmind azt a mikéntet, melylyel az iró szint ad felhalmozott és elrendezett anyagának, – azt „a több szellemet“, melyet a költő magából lehel a megfigyelt s hiven megtestesített jellemekbe, egyszóval, az egyéni morált, amely a műnek, mint egésznek, különleges jellegét adja meg. Ennek az egyéni morálnak a nemességét, emelkedettségét sokan nem akarták Zolában meglátni. Veszett nevét voltaképp ez alapon -138- költötték; s azért nem lehetetlen, hogy az Au Bonheur des Dames-ban mellesleg ezzel akart tüntetni, amikor világosabban fejtette ki erkölcsi elveit, mint valaha, s közös alapra lépve az általános morállal, elfogadott valamit ennek romantikus felfogásából is, de bizonyos rideg őszinteség és szigoruság hangsulyozásával különböztette meg a magáét amannak a többel biztató világnézetétől. Ez a morál, mely csak kötelességet ismer, de érdemet nem, – a józanság, az ész törvénye, s nem a szivé, nem az erkölcsé.

Ime, a Denise becsülete nem erény, hanem erős akarat. Mikor azoknak a csábitásoknak, melyekre szivében a természet hangja igennel válaszol, ellentáll, nem erkölcsi elvnek, nem törvénynek engedelmeskedik; nem ismerheti, nem tisztelheti ezt a törvényt, amelynek csak az áthágását látja; a mindennapos jelenség hozzászoktatta, hogy ne is találjon az „elbukás“-ban semmi megróni valót. Józansága, okossága, egészséges természete óvja meg a bukástól. Elméje a társadalmi viszonyokkal, amelyben él, összeférhetetlennek látja ezt a lehetőséget; csak benseje sugallatát követi s anélkül, hogy a számitásnak csak a gondolata is megvillanna benne, a jólét után való ösztönszerü vágyból utasitja el magától azt, amiben szűzies képzelme csupán baj és nyomoruság forrását látja. Természete nem türi meg a szennyet, s az erős akarat, mely nála megsérthetetlen szelidségben nyilvánul, távoltartja mindentől, ami szennyes.

Bizonyos, hogy a Denise morálja eltér a legáltalánosabb moráltól, sőt a Zola erkölcsi felfogása egyáltalán különbözik attól is, amelyből csirázott: a pozitivisták erkölcstanától. De valljuk meg, hogy az a legáltalánosabb rendszer is nagyon határozatlanul jelentkezik az emberek sziveiben; s aki megengedi, hogy -139- többféle morál lehet tiszteletreméltó, s nem csupán a hitből eredő, annak el kell ismernie, hogy a Zola erkölcsi felfogása nem a legalacsonyabbak közül való. Ez a felfogás, eltérőleg amattól, mely az erényt a szivjóságban és az önmegtartóztatásban kereste, a becsületet erő és akarat kifejezésének látja… és végre is, ez se immoralitás. De gondolkozzunk erről a nagy kérdésről akármiképpen, nem igen lehet tagadni, hogy a tizenkilencedik század utolsó negyedének francia regényirodalma, a Goncourt-ok Varandeuil kisasszonyán kivül, nem mutathat fel jellemet, melyben a becsületesség erélye határozottabb, erősebb és tisztább kifejezést nyert volna, mint Denise-ében. E részben tehát bajos a Bonheur megalkotásától minden nemességet elvitatni.

Több joggal kritizálható ez a regény tisztán artisztikus tekintetből, noha Zola a Bonheur-ben hatalmasabb művésznek mutatkozik, mint majdnem mindegyik, előbb irt regényében. Kétségtelen, hogy Zolának éppen a művészete fogja leghamarabb megszerezni azt az általános elismerést, amelyért ez a nagyerejü iró oly hosszan fáradozott hiába. De természetesen neki is azon kellett kezdenie, hogy minden művészetet elvitattak tőle. A francia irodalom, mely az irás művészeinek oly bámulatos légióit egyesiti magában, mindig szükkeblüen bánt az irás reformerjeivel a maguk idejében, hogy aztán uzsorás kamattal adja vissza nekik, amit tőlük régebben megtagadott. Minden evoluciónak előbb meg kellett teremnie a „saját külön“ kritikáját, hogy e tekintetben is méltánylásra találhasson. Milyen kicsinylés fogadta a harmincas évek nagy művészeti forradalmát! A „Gazette de France“ Cromwell előszavának a formájáról is örökre emlékezetes megvetéssel nyilatkozott. A dokumentáló regényirók se lehettek kivételek a szabály alól s Balzacnak és követőinek még egyre várniok -140- kell az őket megillető, nemcsak, hogy igazságos, hanem egyszersmind kellően alapos és kellően részletező kritikáira. Csak ez a kritika fogja megfelelően méltatni a Zola nagy erejét és gazdagságát, s ez a kritika meg fogja védelmezni azt az áradozást is, amely Zola ellenlábasainak fegyverül szolgált arra, hogy Zola leirásainak az értékét elvitathassák. Szerintök – noha Zolának ismert művészeti elvei a regényben a külső érzékités sulypontját a leirásra helyezik – a leirás Zolánál élettelen és „Zola egész betütengerénél többet mondana egyetlen világitó szó.“

Ami ezt a „világitó szó“-t illeti, ez is azok közé a jelszók közé tartozik, amelyek nevében a legnagyobb visszaéléseket követik el. Bizonyos, hogy a kifejezés ereje nem a szavak számától függ, de ad absurdum nem lehet vinni a dolgot és száz szó mégis csak többet mond, mint egy. Ezek a bizonyos, sokat kifejező szók gyakran igazi „lucus“-ok „a non lucendo“, és gyakran minden pompás mezük mellett is temérdek homály és félremagyarázás forrásai; azért az uj ösvényeket kereső regény, mely mindenekelőtt egyszerü és világos akar lenni, csak félve nyúl hozzájuk. Zola is előbb apróra részletez s csak ha mindent megmagyarázott, akkor kisérletezik a bűvös szavakkal, és van benne annyi erő, hogy ilyenkor nagyon éles, tiszta fényben mutatja a lelkiismeretesen rajzolt képet; vannak olyan mindent egybefoglaló végszói, amelyeket nehéz elfeledni. De mindez mellékes; a Zola művészetét maga az állapitja meg, hogy leirásainak meg van az az egyéni szine, mely egyedül biztosithat nekik életet. Az a fagyos, lucskos nagyváros, mely oly idegenül hat az érkező Denise-re, semmiesetre sem a fotográfiák Párisa; a „Bonheur“, mely mint világitó torony vonja magához a sötétben tévelygő leányt vagy a nap ragyogásában, mint diadalmaskodó -141- látomány tűnik fel a haldokló Bauduné előtt, valóban nemcsak áruhalom. A szövetek, a selymek és a csipkék rejtelmes életet élnek ebben a munkában; s ennek az életnek a kábitó hatását látjuk azokon, akik érte teszik tönkre magukat. Kép, mely erősebben éreztetné a rongy hatalmát, mint Desforgesnénál a csipkemutogatás leirása, nem egyhamar fog teremni. A vizió, melyben Bauduék lángolni látják a sötétben a „Bonheur“-t, mint egy óriási hámort, ahol fantasztikus fényben járó fekete árnyékok romlásukat kovácsolják – rendkivül gazdag kolorista műve. Az élet nem hiányzik ezekből a leirásokból és ha van bennök felesleg, ez – egy kis romantika.

Ezt a szót kerülgettük már kezdettől fogva. A szándékolt nagy ellentmondásban, mely az eszmei czélban meglepett, a keresztény morálhoz való közeledésében, a jellemzésnek a kontraszttal ható némely modorosságában és ezekben a bő, buja szinekben annak a szellemiránynak a hatására ismerünk, amelyet Zola oly elkeseredetten támadott meg, s amelynek megsértéséért az emlitett vádakat vonta fejére. A tárgy nem okozhatta egyedül ezeknek a jelenségeknek az összetalálkozását; ugyanezekre a nyomokra korábbi munkáiban is ráakadhatni. Kétségtelenül, Zola sokkal kevésbbé purista, mint bármelyik mestere. A fiatalság fogékony éveit a romantizmus befolyása alatt élte át, s azt az állitását, hogy húsz éves korában lirai verseket irt, Hugó Victor modorában, leghiresebb regényei se czáfolják meg. Mint Théophile Gautier, aki költő és kritikus létére is csak festő maradt, a hogyan kezdte, Zolából is, valószinüleg akarata ellenére, egy kissé mindig kitör a lirikus. Korántsem állithatni, hogy ez nála uralkodó tulajdonság volna; de ha az iró szivének legbensejében nemcsak egyetlen szó van beirva, -142- – amint a nagy franczia kritikus állitotta – ugy a rejtett szók között bizonynyal ez is helyet foglal, ami nem érdektelen jelenség annál, akit közönségesen a legtulzóbb petroleurnek szokás tartani.

II.
GERMINAL.

Elkezdve a franczia irodalom korifeusaitól le egészen az utolsó kis idegen ujságiróig, aki Ahn és Ollendorf segitségével tanulmányozta az „Assomoir“ szerzőjét, mindenki elmondta róla a magáét. Letárgyalták a rendszerét, sőt el is siratták; taglalták metódusának jelentőségét, s kimutatták, miben különbözik azoktól, akik ennek a módszernek az alkalmazásában elődei voltak; rámutattak arra a sajátságos jelentőségre, hogy egyénisége mikép törte át rendszerének korlátait, s mennyiben tudott alkalmazkodni módszeréhez; analizálták legkiválóbb adományát, az összes irodalmak történetében páratlanul álló megfigyelő erejét; jellemezték stiljének minden különlegességét, kimutatták, mily erővel teljes és brutális az exakt leirásban, mily festői és fantaszta akarata ellenére, mily darabos és kevéssé válogatós modorában, és a többit, nagyon sok „s a többit“. Elmondtak róla mindent, ami elmondani való volt, s azon kivül mindenfélét, amit fölösleges volt elmondani. Nagyon nehéz lett uj dolgokkal állani elő, Zolát illetőleg, akkép, hogy az igazság se szenvedjen, és a mellett az értekező se magát ne ismételje, se másokat.

Ez a nehéz dolog sikerült egy irónőnek: Pardo Bazan Emiliának, aki egy bizonyos lokális naturalizmus kedvelt képviselője Spanyolországban. A Pardo -143- Bazan asszony „naturalizmus“-a katólikusnak mondja magát, s már ebből is látható, hogy nagyban különbözik a Zoláétól. A mi nem akadályozta az elmés irónőt abban, hogy Zolát a legjobban meg ne értse s a legelevenebb irói arczképet ne vesse papirra az anyanaturalizmus pontifex maximusáról.

Nem volna asszony, ha hallgatna a hires irónak a külsejéről. Sulyt helyez rá, mennyire különbözik Zola azoktól az irói előkelőségektől, akiknek arczáról is leolvasható volt lelkük fenköltsége vagy fellengőssége – a hogy tetszik; milyen más jelenség, mint amilyen az Apolló-fejü Byron, a hosszú hajú, finom vonású Musset, az érdekes, elegáns, arisztokratikus arczú Lamartine vagy Châteaubriand volt.

„Sem atléta-testében, sem kutató tekintetében nincs meg az a választékosság, az a rejtelmes varázs, az az előkelő és kissé szinpadias vonás, mely meg volt például Châteaubriandnak a maga java idejében, és amelynek láttára az ember gondolatokba mélyed, úgy érzi, mintha ezt a jelenséget soha se tudná elfeledni.

A Zola arcza (különösen koponyájának alkata) nem fejez ki egyebet, csak a nagy értelmi erőt és egyensúlyt. Összeségében pedig egész külseje megfelel annak a prózaiságnak, mely élete filozófiáját jellemzi.

Ha Zolának a prózaiságáról beszélek, nem arra célzok, hogy a regényeiben alantas, rut vagy közönséges tárgyakat ölel fel. Goethe azt mondja, hogy ilyen tárgyak nincsenek; a költő mindent megszépit, amihez csak hozzányul.

Inkább jellemére, életére, cselekvéseire gondolok, a melyekben semmi nyoma az álmodozó természetnek, arra az eredetiségére, hogy ellensége a költeményeknek és rehabilitálója a praktikusnak.

Mint a régi atléták, Zola is szigorú erkölcsű. Hasonlóan -144- Flauberthez, azzal dicsekszik, hogy inkább élt a barátságnak, mint a szerelemnek; kissé asszonygyűlölőnek vallja magát s elitéli Sainte Beuve-öt, mert a nagy kritikus nagy szoknyahős is volt. S azonkivül, hogy az önmegtartóztatás embere, a jó férj erényei is megvannak benne. Sokszor beszél a feleségéről, nem az amorozók módjára, hanem meleg szeretettel, benső barátsággal. A családi élete csöndes, példaszerű, kerüli a társaságot, s annak a tervének él, hogy nejével visszavonuljon valami békés kis faluba.

Ilyen a naturalizmus rettenetes vezére, akinek munkái lángolóvá teszik a lapozgatva olvasó hölgyek arczocskáit, a modern elvetemültségnek, bűnöknek és tisztátlanságoknak sok embert megriasztó krónikása. Azt mondja magáról: „Nagyon ártalmatlan ember vagyok s kissé sajnálatraméltó, mert még csak bünöm sincs.“

Szent Ágostont sashoz hasonlitották, Zola bikához hasonlitja Balzac-ot. Talán szabad nekem is egy zoologiai példát választanom a Zola jellemzésére. Az az állat, melyhez Zola leginkább hasonlit: – az ökör. Épp oly erővel teljes, hatalmas és lassu. Épp oly kitartással, nehézkesen, hosszadalmasan végzi munkáját, – lépésről-lépésre, fáradhatatlanul háritva el az utjában lévő köveket, akadályokat. Mint az a derék állat, nem kedves, nem elegáns, nem vidám. A formái nem szépek, a járása nem könnyed. S mint az ökör: szolid, maradandó munkát végez.

Hanem van egy tulajdonsága az ökörnek, amely már nincs meg Zolában: a szelidség. A naturalista regényiró a küzdelemben már bikává változik, és pedig dühös bikává, aki vakon támadja meg ellenfelét, s a kinek durva bőre elviseli a kritika szurásait. Valami érzékeny, kényes természetü ember belehalt volna abba -145- a sok megtámadtatásba és inzultusba, amelyeket Zola kiállott, s melyeket, ha nem is vette közömbösen, csak ösztönzésnek és sarkantyuzásnak tekintett, hogy annál tüzesebben folytassa a küzdelmet.“

Ha a spanyol irónő egy kissé tovább folytatja kényes hasonlatát, találhat Zolában még egy vonást, mely közös az ökörrel. A jóságot értjük, mely épp ugy erénye a Germinal szerzőjének, mint annak az emberséges állatnak. S hogy ez a jellemvonás, melyet azelőtt Zola sokáig el tudott takarni a módszeréből következő tárgyilagossággal, a Germinal-ból minden kétséget kizáróan előtünik: ebben egyik legnagyobb érdekességét találjuk meg ennek a hatalmas könyvnek. Talán soha se volt könyv, melyben az emberszeretet és a részvét nagyobb erővel nyilatkozott volna meg, mint a munkáséletnek ebben a meginditó hőskölteményében.

Azok iránt a boldogtalanok iránt, akik „ugy beleeszik magukat a bányába, mint a szu valamely vén fába“, olyan részvétet kelt ez a könyv, hogy a Germinal olvasása után az embernek napokig rosszul esik csak ránézni is a szénre, mely annyi verejték árán kerül a kályha elé. És napokig látja az ember a „Voreux“-t egészen feketén, ahol a szén finom pora fekete porral lepi be a sikságot, a fákat, az utakat, az egész földet“, napokig, akár csak a spanyol irónő a választékosságot, a rejtelmes varázst, és az előkelő, kissé szinpadias vonást, amelyet, mikor a nagy költők arcára gondol, alig tud elfelejteni.

S hogy mit használ az a részvét, melyet ez a könyv fölkelt? Járul-e majd valamivel ahhoz, hogy a nagy társadalmi számadás dolgában a kiegyenlités napja hamarabb elkövetkezzék? „Jób nem tuda erre felelni.“ Megismerni a bajt, bizonyára első lépés a javuláshoz. -146-

III.
AZ EMBERI ÁLLAT.

A Réve után sokan azt várták, hogy Zola ezentul, tekintettel az akadémiára, igyekezni fog brutalitását fékezni és szögletességeit takargatni. Ezek az optimisták (vagy inkább pesszimisták?) alaposan csalatkoztak: az ördögből vénségére se lett remete. Mert bár tisztátalanság és durvaság dolgában a Bête humaine nem olyan kiadós, mint a Terre vagy a Pot-bouille, de bizony Zola ebben a pontban se vált valami nagyon tartózkodóvá; ami pedig tárgyalási módjának ismert nehézkességeit s már megszokott félszegségeit illeti: modorossága soha se volt annyira kiáltó, olyan rikitóan feltünő, mint ebben a regényében. A hatalmas medve nem tanult meg cepperlizni az akadémia kedvéért, sőt mintha tüntetni akart volna ismeretes otrombaságával. Mintha meg akarta volna mutatni: „Már én csak ilyen lomposan járok. Tehetem, mert erős vagyok.“ S mintha jelenteni kivánta volna az akadémiának: „Ha kellek igy, amint vagyok, jó; ha nem, azt se bánom, de megváltozni semmi kedvem.“

A Bête humaine-ben Saulus szól hozzánk, s nem a megjósolt Paulus, aki Madame Craven-nak csinál konkurrenciát, s aki tizenhat éves kisasszonyokat törekszik elbájolni. A megrögzött Saulus, aki szinte kérkedik büneivel s helyenkint majdnem parodizálja az Assomoir iróját.

Ezt a következetességet nem igen lehet gáncsolni; s a legkevésbbé lehetett gáncsolni akkor, amikor az emberi ösztönök „epikusa“ a gyilkolás ösztönének „megirásához“ jutott. Ha előbb nem nyujtotta kezét szenteltviz-tartóba, bizony jól tette, hogy akkor se cselekedte, amikor ahhoz készült, hogy vérben gázoljon. -147-

Kétségtelen, hogy Zolának az a legkevésbbé sikerült munkája, amelyben az álmodozási ösztönt érzékeltette. Ebben is ugyanaz a nagy egyéniség, mint a többiekben, de – hiába – az Álom világa nem az ő birodalma. Nem mintha ő benne magában nem lakozott volna álmodozó érzék; ellenkezőleg. Akik jól kiismerték, tudják, hogy a mi időnknek ő volt az egyik legnagyobb vizionáriusa. De, sajátságos (és biografusának majd foglalkoznia kell ezzel a Zwiespalt der Naturral) nem volt érzéke, fogékonysága a mások álmai, hallucinációi és viziói iránt. Hiányzott belőle az a magasabb rendü „faculté de comprendre“, melylyel bele tudott volna illeszkedni azoknak a világába, akiknek legyőzhetetlen hajlandóságuk van a merengésre, akiket a homály és a rejtelmesség bolygó csillaga vonz, akik az Ismeretlen és Láthatatlan chevalier errant-jai. Mig másokat a sejtelmes, a káprázatos, a földöntuli, az árnyék, a fantóm ejt álmodozásba, ebben a pozitivista hajlandóságu vizionáriusban a konkrét dolgok, a gyárak kéményei, az áruházak obligát kirakatai, a mindennapi, a prózai dolgok ébresztették fel a hallucináló erőt. Amint vannak emberek, akiket a természet csöndje, az erdő suttogása, a sirok körül röpködő méhek zümmögése illetetlenül hágy, ellenben az utcai zaj, kocsizörgés és a gázlámpák fénye álmodozóvá tesz, s akik, ha egyedül bolyonganak a réten, a havi költségvetésükre gondolnak, a sokaság között azonban mint alvajárók sétálnak, mig egy oldalbadöfés föl nem ébreszti őket.

A Rêve ugy illett Zolához, mint – hogy is mondta Szász Móric?! – mint a macskára a gyürü. (A magyar közmondás egy kicsit rusztikusabb. És bár a magyar géniusz ebben a pillanatban a „tehen“-et sugja nekem, mégis csak a macskánál maradok.) -148-

Hanem ennek a másik témának, amelyben a gyilkolás ösztönéről van szó, ennek már embere tudott lenni.

Mindnyájan tudjuk, hogy ebben a regényben a fődolgok a legrövidebben igy rekapitulálhatók:

1. Roubaud megtudja, hogy a felesége leánykorában szeretője volt az öreg Grandmorin-nak. Kényszeriti az asszonyt, hogy a vén rouét tőrbe csalja, és aztán segitségére legyen, mikor az öreget meggyilkolja.

A bün tudata elidegeniti őket egymástól. Jacques Lantier-t, aki a véres tettet látta, s bár a gyilkost nem ismerte meg, gyanakszik rájuk, a maguk körébe vonják. Sévérine és Jacques közt szerelmi viszony fejlődik. A férj tudja, de nem akarja meglátni a dolgot. Fokról-fokra elaljasodott. A kártyázásra adta magát, s hozzányult a pénzhez, amelyet csak azért szedett el áldozatától, hogy a vizsgálatot félrevezesse.

2. Misard lassan ölő méreggel gyilkolja meg a feleségét ezer frankért. Azt hiszi, hogy az asszony a haláltól félve, előadja elrejtett pénzét. De Misardné inkább meghal, semhogy kincsét odaadja.

3. Flóra, aki kétségbeesetten szerelmes Lantierba, meg akarja gyilkolni Sévérinet kedvesével együtt. Evégből szörnyü katasztrófát idéz elő, melybe egy sereg ember belehal, de amelyből Lantier is, Sévérine is élve kerülnek ki. Flóra erre meggyilkolja magát.

4. Jaques és Sévérine meg akarják gyilkolni Roubaud-t, aki terhükre van. De amikor épp a gyilkosságra készülnek, Jaques-ból kitör régi mániája: az asszony-gyilkolás ösztöne. Sévérinet öli meg. Aztán elmenekül. A gyilkossággal Roubaud-t vádolják. Majd el is itélik.

5. Pecqueux, akinek a kedvesét Jacques elszerette, -149- megöli Jacques-ot s vele önmagát. A regénynek vége, a szereplők kihaltak.

Mindez a sok gyilkosság egy év alatt történik, és pedig a nyugati vasutnak páris-havre-i vonalán. A szereplők mind vasutasok. A regényből meg lehet ismerkedni az összes állomásokkal, az ott lakók életmódjával, a forgalom részleteivel, a vonatok indulása és érkezése rendjével stb. A fölösleges részletek egész raja provokálja azt az olcsó gunyolódást, hogy a vasutakra vonatkozó minden hasznos tudnivaló benne van a regényben, csak a helyek ára hiányzik belőle. Vagy, hogy ebben a genreban csak egy tökéletesebb munka van a Zoláénál: a vasuti Utmutató.

De bármily kevéssé vannak is helyükön az egyes leiró részletezések, mindez mellékes ahhoz a nagy kérdéshez képest: mi köze van a vasutnak a gyilkolási ösztönhöz? Erre a kérdésre Zola nem is igyekszik felelni. S ez regényének az egyik legnagyobb gyöngéje. Korábbi regényeiben a cselekvény mindig természetes keretében folyt le; ez volt az első eset rá, hogy: sokat hánytorgatott milieuje mondvacsinált, levegőből kapott.

Magában a mesében olyan sok az, ami konvencionálisnak mondható, hogy fölösleges egyenkint mutogatni ki: mennyi a regényben a valótlanság, akár a müvészet szokás-jogának, akár az „exakt igazság“ kivánalmainak nézőpontjából tekintsük is a dolgot. Annyi bizonyos, hogy az „exakt igazság“-tól kevés nagy iró rugaszkodott el messzebbre, mint ez a naturalistát játszó nagy romantikus, aki a kompozició világossága kedvéért néha olyan konvenciókhoz is folyamodik, amelyek kezdetlegesebbek, mint az „idő- és hely-egység“ elavult konvenciója.

Még zavaróbb az, hogy a Jacques Lantier betegsége meglehetősen kivételes betegség. Hogy micsoda -150- mániáról van szó, Zola tizszer is megmagyarázza, anélkül, hogy meg tudná értetni.

Jacques-ot koronkint, amikor más az ő helyén csak a szerelmi kéjnek adná át magát, hirtelen elfogja valamely vak őrjöngésnek a rohama, a szomju vágy, hogy megboszuljon bizonyos nagyon régi sérelmeket, melyekre mintha csak homályosan emlékezett volna… Ennek a bajnak az eredete nagyon messzire nyult; oka az a sok rossz volt, melyet a fajtájabeli férfiaknak okoztak az asszonyok, az első árulás óta, mely még a barlangban történt. A troglodytha ember idejétől fogva, nemzedékeken és nemzedékeken keresztül férfiról férfira szállott hagyomány ez. Annak a szükségét érzi, hogy holtan teritse maga elé a nőt, mint egy zsákmányt, melyet örökre elragadott a többi férfitól… Ilyenformán szól a magyarázat.

Ez a szörnyü betegség bizonyára nem a Zola találmánya. Olyan őrültek, mint Jacques Lantier, csakugyan szaladgálhatnak a világban, mert, fájdalom, őrültség dolgában a „varietas mundi“ elképzelhetetlenül óriási. A beteg idegzetü és beteg lelkü De Sade márki óta, aki a tizennyolcadik század végén ugyanerről a dologról a Zoláénál sokkal részletesebb és világosabb magyarázatot adott, minden idegorvos tud erről az egészséges lelkü ember előtt oly nehezen megérthető, rettenetes hajlandóságról, s ha soha se is látott ilyen beteget, tudja, hogy vannak rémséges őrültek, akiknek csak a vérontás és a gyötrelem-okozás szerzi meg az érzéki gyönyört. A rettenetes és soha meg nem talált „hasfölmetsző Jack“, aki a londoni rendőrségnek oly sokáig volt réme, kétségtelenül az őrülteknek ehhez a fajtájához tartozott. De azért, hogy hasonló dolog „datur in natura“, az eset még nem válik „igaz“-zá. „Igaz“ csak olyan dolog lehet, amit megértünk. Jacques Lantier -151- pedig rébusz előttük, akár a kétfejü borju vagy az ötlábu kecske. Csak azokat az alakokat értjük meg, melyekben a jellemző, a nagy vonások, ha nem is azonosak, de legalább rokonok a mi jellemvonásainkkal, az átlag-embert jellemző fő-tulajdonokkal. És tőlünk, a jelenkori embertől, semmi sem idegenebb, mint a mániának ez a fajtája. Ha a „barlang“-idők óta egyéb változás nem történt is az „emberi állat“-tal, bizonyára szelidebb lett valamivel, s megtanult borzadni az emberi vértől. A vasutak korszakának embere megőrizhette az ős-állatnak sok rettentő vonását, de okvetetlenül a „gyilkolási ösztön“ fejlődött vissza benne a legnyilvánvalóbban. A jelenkor embere, akinek az iró szól, még akkor is irtózik a vérontástól, mikor a legprimitivebb érzéseiben sértve „kriziseken megy át“, tehát arra az ösztönre érez magában legkevesebb hajlandóságot, amelyet ez a könyv tárgyal. De végre, meg lehet érteni ennek a kihalófélben levő ösztönnek a kitöréseit is, főkép a barbárabb lényekben, akik Zola szerint kiváltképen a vasutaknál szoktak alkalmazást keresni. Hanem azok a dilettáns, felszines ismeretek, amelyekkel Zola a Jacques Lantier psychopathologiai esetét magyarázgatja, odáig már nem tudják felcsigázni a képzeletünket, hogy meg tudjuk érteni azt a „leküzdhetetlen vágy“-at, mely „ősrégi sérelmeket“ kiván megboszulni, mert ennek a velleitásnak már a nyoma is kiveszett belőlünk; és hogy ha olyan ritka individuum akad elénkbe, amelyben ez a velleitás az elementáris ösztönök hatalmával nyilatkozik, megcsodáljuk, mint a faágak között makogó pápuát, de nem találjuk meg benne a magunkhoz hasonló embert, csak a muzeumi objektumot. Ez az „exakt igazság“? Ugyan! Ehhez a Jacques Lantierhez képest Quasimodo realitás és Han d’Islande próza. Mert ami a Bête humaine-ben lényeges, -152- az csupa fantazmagória, tegyük hozzá: olyan fantazmagória, mely egyes részleteiben csodálatosan megragadó s egészben is a nagystilü alkotás jeleivel ékes.

Roubaud és Sévérine, a vizsgálóbiró és az államtitkár jellemzésében, egyes leirásokban, a hóval küzködő vonat odysszeájában, stb., ugyanaz a nagy erő nyilvánul meg, amely az Assomoir-t kreálta. Ez az erő tudvalevőleg az élettelen dolgok megelevenitésében a legbámulatosabb. A lokomotiv ennek a regénynek a legfelejthetetlenebb alakja. Ez a „Lison“ (Lison egy állomás neve, de Lantier női név gyanánt emlegeti) a szerző fantáziájában majd ugy tünik fel, mint egy derék paripa, majd ugy, mint egy jó háziasszony, akit azonban bizonyos tekintetben jól kell tartani, majd mint egy leány, aki egy téli éjszakába belépusztul stb stb. Mindebben van valami gyermekesség, de tagadhatatlanul van egy nagy vonás is. „Lison“ az Ariosto szárnyas lovát juttatja eszünkbe.

IV.
Termékenység.

Mikor, a hetvenes évek derekán, a még igen kevéssé ismert Zola Emil kiadta Rougonék szerencséje cimü regényét, s közzé tette programmját, melyben elmondta, hogy ez a regény csak első darabja egy husz kötetre tervezett regény-ciklusnak, a hozzá közel állók bizonyára mosolyogtak. Egy harmincötesztendős ember, aki idegesebb legtöbb kollégájánál, s ugy fél a haláltól, mint egy sápkóros gyerek – és ez a ciklopsz-önbizalomra valló terv! Meg akarja irni egy képzelt család történetét a második császárság idején, s ebben a keretben meg akarja irni a második császárság egész históriáját. Tárgyalni akarja a kor összes nagy kérdéseit, -153- analizálni akarja minden szociális bajunkat, meg akarja kritizálni a társadalom összes osztályait. Amellett mindennap ir egy cikket, s ezekben kijelenti, hogy egészen másképp akar irni, mint ahogy eddigelé irtak. Mennyi szándék, holott az élet oly rövid! Alighanem csak a felesége vette komolyan ezt az impertinens programmot. Mint a Goncourt-ék naplójából látjuk, a legjobb barátai se igen hitték, hogy a sokat emlegetett ciklus valaha készen lesz.

Nem telt bele husz év s Zola befejezte a Rougon-Macquart-család történetének husz vastag kötetét és befejezett egy másik ciklust is, melynek három város: Lourdes, Róma és Páris nevét adta cimül. Néhány évvel az után, hogy a Rougonék szerencséje megjelent, a csak kis körben ismert zsurnalisztából a világ legolvasottabb irója lett, aki nagyobbik ciklusának egyes darabjaival mind a mai napig hallatlan könyvpiaci sikereket ért el, s közben a világirodalom nagyságai közé küzdötte fel magát. Mindent megcsinált, amit akart. Megirta III. Napoleon korának a történetét, a fődolgokat jobban foglalva össze, mint bármely históriai könyv; elmondta ideáit a szociális kérdésről, a háboruról, leirta a katonák, a papok, a földmivelők, a politikusok, a vállalkozók, a bányamunkások, az iparosok, a pénzemberek, a szinház, a nagy áruházak, a müvészek, a vasutasok, a kereskedők és az ábrándozók világát, az öröklés, az alkoholizmus s a létért való küzdelem összes nyomoruságait. Megkritizálta az arisztokraciát, a középosztályt és a harmadik rendet. Iskolát csinált, mely roppant vitatkozásokat támasztott, fanatikus követőkre talált, le is viharzott, de csak miután páratlanul termékenyitő hatással volt az egész világirodalomra. Kreált végre egy uj esztétikát, melynek alapelve az eszményités tagadása, s melynek -154- nincs hatalmasabb cáfolata, mint az ő, könnyelmüen általánositó s mindent fantasztikus szinekben és arányokban látó irói zsenije.

S csinálta mindezt folytonos halálfélelemben, a hipokondria olyan rémségei között, amelyeket a normális halandó, szerencséjére, nem ismer.

És miután mindezzel elkészült, eszébe se jutott, hogy pihenőre térjen. Mert még nem mondott el mindent, amit mondani akart.

Ha valakinél, nála meg lehetett volna érteni, ha második ciklusának megjelenése után nyugalomra vágyódik. Annyit dolgozott, mint tiz más ember; egy negyedszázadon át volt törvénye: a „nulla dies sine linea“. (Csakhogy nála négy-ötszáz sor volt a linea.) Elér mindent, amit anyagiak dolgában iró elérhet; nagy vagyont szerzett, bátran pihenhetett volna. A dicsőségből is kivette a részét; Charpentier és Fasquelle szalmaszinü kötetei mind az öt világrészbe elvitték a nevét. S ha sokat harcolt ideáiért, tételeinek és formáinak védelmében, bizonynyal elmondhatta, inkább, mint bárki más, hogy non sine gloria militavit. És végre, nem lett volna csoda, ha ugyanakkor, amikor második ciklusát is befejezte, végképpen kedvét veszti; ha ismeretes pöre után megfogadja, hogy soha többé tollat nem vesz a kezébe.

A müveltek emlékezetéből még sokáig nem törlődhetik ki ez a pör, amelynek ő volt az igazi „hős“-e. Szót emelt egy ember érdekében, akinek az igazáról, az ártatlanságáról meg volt győződve. Ezért a messzire elhallatszó szóért olyan meghurcoltatásban részesült, aminőre a legutóbbi száz évben nem volt példa. A politikai fanatizmus a szenvedélyek olyan viharát keltette fel ellene, aminővel az akció és a propaganda emberei -155- is csak ritkán találkoznak s iró talán soha se állott szemben. Ő, aki részesévé tudott lenni a francia zseni dicsőségének, pörének tárgyalása idején csak pereat-kiáltásokat hallhatott maga körül; az utcán szitkok, kövek hullottak feléje, egy pár napig az élete se volt biztonságban. Mert védelmére kelt egy hazaárulással vádolt s meglehet, igazságtalanul elitélt embernek, s mert ugyanekkor állitólag megsértett egy-két magasrangu, azóta kissé kompromittált katonát: el kellett türnie az üldözés minden fajtáját s a szabadságvesztést csak ugy kerülhette el, mint a középkor igazmondói: meneküléssel. Hazájában igy nevezték el: „le dernier des misérables.“ Szerencse, hogy a nagy embereket, akiknek a vezeték- és keresztnevük ad rangot, nem igen lehet „lefokozni“, mint a szimplex kapitányokat; megtörtént volna Zolával ez is.

Hogy került bele Franciaország ebbe a csodálatos, példátlan, minden más országbeli halandó előtt teljesen érthetetlen deliriumba, csak ő tudta volna leirni, aki irásaiban a tömeget ugy tudta szerepeltetni, mint se előtte, se utána, soha semmiféle iró. És csak ő tudta volna leirni, mi mehet végbe egy olyan nagy ember lelkében, aki teljesen önzéstelenül, a humanitás nevében száll sikra egy elkárhozott ember érdekében, s ezért a nemes cselekedetért kénytelen elviselni mindazt, ami a gonosztevőkkel szemben is igazságtalanság. Kár, hogy Zolát soha se érdekelte a régi világ; milyen könyvet irhatott volna Szokrateszről!

De őt tovább is csak a ma foglalkoztatta; a jelen, mely Franciaország határain belül halálos ellenségévé vált. A jelen, és haragosa: Franciaország. Nem fogták el lirai velleitások, nem tárgyalta a maga esetét; és eszébe se jutott, hogy, elkeseredve, végképp elhallgasson. Londoni exiliumában nyugodtan folytatta nagy -156- munkáját, s megkezdte a harmadik ciklust, pedig első ciklusa is bőven elég volna egy emberéletre. Napról-napra megirta penzumát, csakugy, mint otthon tette; s tán még jobban sietett, mint máskor, mert sok időt vesztett a pöre idején. És mig odahaza találgatták: hol bujkál, hogy lehetne hazacitálni s hová kellene elcsukni, azzal a hirrel lepte meg a világot, hogy: ime, elkészült az uj ciklus első nagy regénye. A cime: Termékenység.

Ismét a társadalmi élet egy mizériájával foglalkozott, egy olyan bajjal, amelyet regényiró még nem tárgyalt előtte. Pedig a depopulatiónak nevezett baj megfigyelését kár teljesen a statisztikusokra bizni; s ki elmélkedjék rajta, ha nem a regényiró, akinek a szava ma még sokkal több embert ejt gondolkodóba, mint a ridegen okoskodó szociológusé? Persze, az eféle témák tárgyalásához a Zola bátorsága, szókimondása és érzékeltető hatalma kellett. Hisz erről a bajról beszélni se szokás, Zoláig csak a tudósok könyveiben olvashattunk róla. És mig az egész világ belenyugodott, hogy csak hadd végezzen ezzel a kellemetlen témával a tudomány, amely megállapit, de nem figyelmeztet, nem prédikál s nem leckéztet meg senkit: a nem emlegetett, nem firtatott, s az egyes emberre nézve közömbösnek látszó veszedelem egyre jobban aláássa a nemzetek életerejét.

A baj talán sehol se olyan ijesztő, mint Franciaországban, amelynek a népessége évtizedről évtizedre rémséges arányokban csökken. Ha ez a nagymultu, szerencsétlen ország továbbra is ugy fog élni, ahogy ma, egy-két század mulva nem lesz többé francia a világon. De ha a baj Franciaországban fejlődött legtovább, immár jelentkezik az egész müvelt világon. Azért mindenütt érdekelnie kellett a komolyan gondolkozókat, -157- hogy a Termékenység irója miből deriválja a bajt, minő szociális hatásokat tulajdonit neki, s micsoda orvosszerekre gondol.

Annak, hogy ez a baj oly aggasztóan terjed s hogy természet és emberi érzés ellenére a mai férfi és nő fél a gyermektől, kit a magyar „istenáldásá“-nak mond, nyilvánvalóan két főoka van. Az egyik a gazdasági ok. A megélhetés egyre nehezebb; a gyermekek fölnevelése s exisztenciájuk biztositása egyre nagyobb terheket ró a családfőre, tehát hovatovább félelmet kelt benne. A másik ok: az univerzális idegesség, az asszony félelme az áldott állapottól, a meggyöngült női fizikum rettegése a fájdalomtól, a haláltól, az anyasággal járó bajoktól, az ifjuság és szépség elvesztésétől, stb. stb.

Zola a Termékenység-ben, több család életét rajzolva, a társadalom-filozóf módszerével, de mindig érdekes mese keretében, tárgyalja a szimptomát és különböző okait. Abban látja a baj legelső sulyos következését, hogy mert a vagyonos osztály az, melyben a gyermektől való idegenkedés a legátalánosabb, a világon egyre több lesz az egy kézre jutott nagy vagyon s másfelől egyre nagyobb a nyomor.

Az egész világ érdeklődéssel olvasta ezeket a komoly lapokat: az utolsó nagy munkát, amelyet Zola megirhatott. Mert ha nemeslelküsége miatt hazájában elvesztette presztizsét, hirnevét, a köztiszteletet s otthonának békéjét, soha se veszithette el a Franciaországon kivül élő müvelteknek a tiszteletét. Ez is valami.

AZ UJKORI DEMOKRITOSZ.

A kereszténység eredete, Renan életének nagy monumentuma, bizonyára sokkal teljesebben foglalja magában irója lelkét, mint azok a könyvek, amelyeket Renan lirájának nevezhetünk: más-más időben irt és más-más cimen publikált emlékezései. És sokkal teljesebben tükrözi ezt a gazdag lelket, mint az aprólékos emlékezések bármily bőszavu és változatos gyüjteménye tükrözhetné. De azért Renan lirájának is – és különösen annak a kötetnek, amelyet Gyermekkori és ifjukori emlékek cimen tett közzé 6) – nagy az érdekessége. Azonkivül tudniillik, hogy a legszebben irt vallomások közé tartoznak, amelyeket a memoár-irodalom valaha felmutathatott, nagyon becses adalékot szolgáltatnak korunk psyché-jének a megismeréséhez.

Mert meglehet ugyan, hogy voltak ami időnknek nagyobb irói is, mint Renan (egy idő óta mind többen állitják ezt, de ne méregessük az eszmék matadorait rőffel), – és meglehet, hogy Renannak a kortársai között voltak olyanok is, akik a tudománynak értékesebb és közvetlenebb szolgálatot tettek, mint ő (ne vitatkozzunk ezen, csak éppen emlitsük meg, hogy ujabban -159- kezdik a Renan tudományát és kutatásai eredményét alábecsülni), – de hiába keresnők kivüle akár a bölcselők, akár a tudósok, akár a költők között azt a gondolkozót, akinek a gondolat- és érzés-világa annyira hasonló volna a ma legáltalánosabbhoz, akinek a lelke annyira magában foglalná mindazt a nyugtalanságot, amely korának legjobbjait izgatta és foglalkoztatta. Jean Jacques Rousseaut a mai kritika aranynak, Diderot-t és D’Alembert-t pedig csak papirnak értékeli, megállapitott dolognak fogadva el, hogy amaz jóval több rezgést idézett elő az eszmék világában, mint az Encyclopaedia két kitünő munkása; mégis emezek arcképe tisztábban és teljesebben láttatja a tizennyolcadik század tipikus gondolkozóját, mint a Vallomások irójának arcképe. A tizenkilencedik század Krónoszának vonásait senki se viseli arcán oly határozottan, mint Renan. Nem mond ennek ellene az, hogy Renannak egyik főképpen megkülönböztető, ugyszólván szó szerint „uralkodó“ vonása: bizonyos homályos vallási érzület. Sőt az emlitett hasonlatosságnak itt rejlik a leginkább nyilvánvaló, legkönnyebben fölismerhető bizonyitéka. Ez az idő, mely tuladva egy emberöltőket kinzott, meddő kételyen, s gyermekesnek találva a XVIII. század merev tagadását, kutató s elemző szemmel és oly óriási eszköz segitségével, mint amilyen a Bacon módszere, nézett bele a világegyetembe, – szükségkép eljutott a Renan homályos vallási érzületéhez, amint látta, hogy a XVIII. század álma a világegyetem rationalis megfejtéséről valósithatatlan, – hogy a tudomány a viszonyitott jelenségek végtelen kapcsolatán egy végső okra visszamenni képtelen, hogy az experimentális kutatás eredménye mindössze az a pár szó, mely a tudományt a természetfölötti problemák megoldására mindörökre képtelennek mondja. Tudni azt, -160- hogy van megismerhetetlen, egy lépés vissza az absoluthoz; aki megszédül, midőn észreveszi a tudomány közelgő csődjét, ösztönszerüleg kapaszkodik a vallás düledező, de az idővel még mindig dacoló oszlopaiba. A századot megtöltő pessimismus tehát csak a vallás renaissance-a. Akik ebben a sensibilitásban szenvednek, vannak legalább is annyian, mint a tagadás fanatikusai. Sensibilitásról szólunk, mert vallásosságnak nem nevezhető az a szellemi ingerlékenység, mely ilyképpen tesz fogékonynyá az absolut eszméi iránt. A kornak ez a fogékonysága az iránt, ami a vallásban a legmisztikusabb, tükröződik vissza az Emlékek minden lapján. Bizonytalan sóvárgás a hit után, melyet a német gondolkodásnak, a természettudományoknak és a vallási hagyományok eredetének tanulmányozása kiszakitott lelkéből, de melyért tudományos vizsgálatai eredményében nem nyert kárpótlást, kisért benne lépten-nyomon. Ismét és most már nem tárgya mögött, de leplezetlenül előttünk áll az alaktalan, vallásos természetü sensibilitás, mely az egész „Kereszténység eredeté“-nek alaphangját adta meg. Teljesen ráismerünk a kereszténység nagy elemzőjére, ki rengeteg kritikáját egy vallásos hymnussal kezdi. Maga mondja, hogy mint a breton halász, aki a tengerben elsülyedt, mondai Is város harangjait véli hallani, egy lelkében eltemetett világ fel-felzsongó hangjait hallgatja. És legbelsejéből előtör a szó, mely őt és korát a legerősebben jellemezheti: „Minden lépésemet egy hit vezérli, mely már nem él bennem.“

Ez a poétai lelki feszültség természetesen nem az Emlékek-ben nyilatkozik meg először. Az a tudomány, melynek hieroglifáit élete legnagyobb részén át betüzgette, a lehető legtágabb teret engedi a kutató képzeletének; és korunk, mely az orvosban is megkövetel egy bizonyos mértékü intuitiót, a költőével csaknem azonos -161- szerepet szán a történetirónak; mert a geometriai megfejtésekben senki sem hisz többé, mióta a filozófia az Észnek a tizennyolcadik században proklamált korláttalan pünkösdi királyságát alkotmányos korlátok közé szoritotta. A képzelet áttetsző ködén keresztül pedig csaknem mindig tisztán kivehető az iró énje. Renan is, mint az utána érkező nemzedék egyik elmés kritikusa, Paul Bourget mondja róla (Essais de psychologie contemporaine), hasonlóvá tette a „Kereszténység eredetét“ a Renaissancenak a szent vacsorát ábrázoló ama festményeihez, amelyeken a művész a maga arcát is odafestette azok közé, akik az urat körülveszik.

Ép oly átlátszó subjectivitása „bölcselmi beszélgetései“-ben és moralis értekezéseiben. Mindig költő egy kissé, még talán legkevésbbé akkor, midőn filozófiai költeményeit irja. Sainte Beuve szokta volt erősiteni, hogy minden müvelt és okos ember egy költőt hord magában, egy költőt, aki „meghalt huszonkétéves korában.“ Még legellenségesebb érzésü olvasója is egy ilyen holt költőt tisztelt Renanban. Az Emlékek, ellenkezőleg a Jean Paul holtjaival, akik kikelnek sirjukból és tanuságot tesznek róla, hogy nincs isten, – napvilágra kerülnek és tanuságot tesznek arról, hogy ez a költő él és soha se hal meg. A parányi tények, melyeket ezek az emlékek magukban foglalnak, a legmegragadóbb, legmeginditóbb érzések közvetetlen hatását keltik, ugy, hogy az olyan olvasó, aki odaadó figyelemmel kiséri Renan fejlődését, attól a pillanattól, mikor ez körben táncolva énekli: Il pleut, il pleut, bergére – végre maga is hallani véli Is városának megkonduló harangjait. Nem pragmatikus elbeszélés ez, hanem lirai költemények sorozata.

A költői temperamentum, mely belőlük szól, Renannak egész fajával közös vonása. Anyjától gascon vért -162- kapott, s talán épp ennek köszönheti a kereszténység nagy kritikáját, de apjáról és születése helyéről breton eredetü. Költői hajlama, idealismusa, rajongása közös a breton bardokéval, akiknek utolsó példányaitól gyermekkori danáit hallotta, egyező a bretagnei papokéval, akiknek élete egész első ifjuságának példányképe volt. „A breton faj jellemző vonása – irja ő maga – az idealismus, egy erkölcsi vagy értelmi cél keresése, mely gyakran tévesztett, de mindig önzetlen. Soha egyetlen faj sem volt alkalmatlanabb az iparra, a kereskedelemre. Mindent megkaphatni tőle becsületből; ami nyereség, előtte méltatlan a nemes emberhez; csak az a szép foglalkozás szemében, amely nem hoz jövedelmet, például a katonáé, a tengerészé, a papé, s az igazi nemesé, aki csak szokott hasznát veszi földjének, anélkül, hogy azt bőviteni, gazdagitani óhajtaná.“ Ez a breton idealismus és rajongás, mely annak idején az ismeretes szakitáshoz vezette ősei egyházával szemben, tükröződik vissza a könyv minden lapjáról s gyülik, mint egy gyujtópontba, az Ima az Acropolison cimü fejezetbe. És itt is, ebben a fényes dicsőitő imában, amelyben az antik széphez fohászkodik, a legmodernebb sensibilitás félreismerhetetlen hangjaival kell találkoznunk. „Későn ismertelek meg, tökéletes szép. Egy bölcselkedés – kétségen kivül fonák tanitás – elhitette velem, hogy a jó és rossz, a gyönyör és a fájdalom, a szép és a rut, az ész és az őrültség olyan megkülönböztethetetlen árnyalatokkal fonódnak egymásba, mint a galamb nyakán a tollak. Semmit se szeretni, semmit sem gyülölni korlátlanul – tehát bölcseség… Ha valamely társadalom, filozófia vagy vallás birtokában lett volna az absolut igazságnak, ez a társadalom, filozófia, vallás legyőzte volna a többit s ma már egyedül élne. Mindazok, akik eddig az igazság birtokában hitték magukat, csalódtak; -163- látjuk világosan. Képzelhetjük-e esztelen elbizakodottság nélkül, hogy a jövő bennünket nem ugy fog megitélni, mint mi a multat? Ime, ily káromlásokat sugall mélyen megrontott lelkem.“

Ezek a gondolatok, meg a hozzá hasonlók, melyek az Emlékek-ben egymásra sorakoznak, az eszmék legujabb áradatából valók. Azért, még ha költői értéke nem is tudná eljuttatni a nagyközönséghez az irásművészetnek ezt a remekét, Renan lirája s kivált a Gyermek- és az ifjukori emlékek mindig érdekelni fogja a jövő gondolkodóját, mert ezen a könyvön, mint szórólencsén át, kicsinyitve, de tisztán láthatjuk korunk szellemi vivódásainak képét. (1883.)

II.

A Gyermek- és ifjukori emlékek folytatása 7) 1892-ben jelent meg a párisi könyvpiacon s olyan érdeklődést keltett, amilyenben komoly olvasmánynak ritkán van része. Néhány nap alatt ugy szétkapkodták, akár csak valami kényes tárgyu regényt. A nagy tudósnak ez a könyvárusi sikere nem volt meglepő, mert ámbár a mindenről tájékozott emberek mindjobban kiszoritják a világból az igazán müvelteket, ilyenek is vannak s reméljük, lesznek mindig. És az igazán műveltek abban az időben nem igen láthattak élő embert, aki az istenről és a szerelemről eredetibb, mélyebb és szebb dolgokat tudott volna mondani nekik, mint aminőket Renannak köszönhettek; pedig hát voltaképpen csak ez a két téma az, amely megérdemli, hogy törjük rajta a fejünket, legalább: csak ez a két téma az, melynek fejtegetésébe soha se fárad bele az emberiség. -164-

De, hogy ez a kötet szélesebb körben is kivételes érdeklődéssel találkozott, azt talán nem is magának a könyvnek, hanem főképpen az előszavának kell tulajdonitanunk. A nagyközönség ezt az előszót nemcsak azért találta érdekesnek, mert a nagy iró ismét maga-magáról szólt benne, hanem különösen azért, mert ugy vélekedett, hogy Renannak valószinüleg ezek az utolsó sorai. És ha ezekben a feltünően jókedvü, nagy lelkibékével, csaknem enyelegve irt sorokban valami filozófiai végrendelet-félét keresett: nem is járt rossz nyomon.

Renan ugyanis itt, az előszóban, egy kis beszámolót tart. Elmondja, hogy öregségének nagy munkáját: Izrael népének történetét (mely élete fő-művét: a Kereszténység eredetét teljessé teszi) immár befejezte. Az átnézésével ugyan még nem készült el, s igy hosszu idő telhetik bele, mig az utolsó kötetek is kikerülnek a sajtó alól, de maga a munka megvan s ha ő holnap meg találna halni, a könyv egy jó korrektor segitségével megjelenhetik. Egyéb, kisebb jelentőségü munkálatai is közel vannak a befejezéshez, s az anyaggyüjtést, melyet megkezdett, illetékes emberek folytatják. „Mindez – irja – nagy lelki megelégedésemre szolgál s azt hitette el velem, hogy megfizetvén majdnem minden tartozásomat, most már mulathatok egy kissé, és skrupulusok nélkül adhatom át magam annak az örömnek, hogy e szertekallódott, s tán kissé frivol apróságokat összegyüjtsem.“

A frivol lapok között ott van az Examen de conscience is, az a filozófiai „mérleg“-féle, amelyet 1888-ban irt. Nem szánhatta rá magát, hogy kihagyja a könnyedébb cikkek közül, mert másként ugy tetszett volna neki, mintha dezertálni akarna azoktól a problémáktól, amelyeknek örökkön megszállva kell tartaniok -165- minden nemes életet. „Azóta – igy folytatja – nem igen módosult a világnézetem. Mindinkább hiszem, hogy szörnyen keveset tudunk abból, amit legjobban szeretnénk tudni. Filozófia dolgában: bizzunk a végtelen jóságban s óvakodjunk a mohó tudnivágyástól, mely ugyis hiábavaló. Semmit se nyerünk vele, ha sokat alkalmatlankodunk az igazságnak s ha mindennap a nyakán lógunk. Az igazság siket és hideg; a mi nagy tüzünk nem inditja meg. Die neue Philosophie… Die neuere Philosophie… Die neueste Philosophie… Istenem, milyen gyerekesek az ilyen egymásra licitálások! Mire való igy veszekedni a tévedés elsőbbségéért?! Várjunk; meglehet, hogy végtére se találunk semmit, vagy ki tudja: hogy az igazság nem nagyon szomoru-e? Ne siessünk olyan nagyon megismerni.“

Ime az ouverture. Már felismerhetjük benne a Leitmotiv-et. Az egész magától oszlik szét elemeire: a szokráteszi „semmit sem tudunk“, a montaigne-i árnyalattal: „abból, amit a legjobban szeretnénk tudni“, aztán ez a pyrrhoni megvetése a savanyu szőlőnek: „veszekedni a tévedés elsőbbségéért!“, majd a pozitivista praktikus tagadás: „végtére se találunk semmit“. Mindez a régi dal. De ime az utolsó kétely: vajjon az igazság nem nagyon szomoru-e? Ez már ő… hanem hallgassuk csak tovább.

Bántja az az izgatottság, melyben a fiatalságot látja. Mikor az ifjuságnak, kora kiváltságainál fogva, derültnek kellene lennie! És ezt a tanácsot adja nekik: „Mulassanak kedves barátaim, hisz husz évesek: dolgozzanak is. Ha semmit se látunk is abból, amivel a metafizika foglalkozik, viszont a fizika, a kémia, az asztronomia, a geologia, a historia, egyre-másra szolgálnak mind nagyobb és nagyobb fölfedezésekkel. Mennyi dolgot fognak önök tudni, negyven vagy ötven év mulva, -166- amit én nem fogok megtudni soha! Hány problémának a megoldását fogják megérni! Mivé fog fejlődni II. Vilmos császár? Mire fog vezetni a nemzetiségek érdekeinek az ellenkezése? Hogy fog alakulni a szociális kérdés? Lesz-e valami abból a mozgalomból, mely nevét a szocializmustól kölcsönözte? Mi lesz a pápaság sorsa a közel jövőben? Fájdalom, én csak találgathatom, mi lesz, tudni nem fogom soha, mig önök, önök mint fait accompli-kat fogják szemlélni ezeket a rejtelmeket!… Sokat hallottam mesélni azokról az arab végrendelkezésekről, melyekkel az örökhagyó donációkat tett oly kikötéssel, hogy az utód ki fog menni a sirhoz, értesiteni a halottat, ha a franciák elfoglalnák az országot… És csakugyan, koronkint azt hiszem, hogy volna ujság, amelyet ha siromba suttogna valaki, megreszkettetne ugy, hogy, feltámasztana. De annyiszor olvastam a bibliában, hogy a scheol mélyén nem tudjuk, hogy mi történik a földön, nem hallunk többé semmit és nem emlékszünk már semmire!… Nem, nem teszek efféle klauzulát a végrendeletemhez.“

Ezek már a nevető filozófia körvonalai. Amiről ábrándoztok, az fantóm, nincs más mögötte, csak feketeség. De azért csak törjétek magatokat tovább: nagyon sok szép és hasznos dolgot fogtok megtudni. Meg fogjátok tudni, hogy Vilmos császár geniális ember-e, vagy pedig fumiste? Fejtegethettek és megoldhattok egyéb rébuszokat is. Mindez nagyon mulatságos: az élet csak játék. Rá fogtok jönni, hogy mindaz, amit mi a tulajdon vigasztalásunkra eszeltünk ki, otromba tévedés, gyerekes önáltatás volt és sáros csizmáitokat fogjátok dörgölni azokhoz az ideákhoz, melyek nekünk a legkedvesebbek, a legszentebbek valának. Én már akkor, szerencsémre, jól meg leszek halva és jól el leszek temetve, mert meglehet, ha csak kicsit volnék halott, -167- némelyik ujságra a szivem akkorát dobbanna, hogy fölvetné a koporsó fedelét… Mulassatok, husz évesek vagytok!

Haladjunk tovább, s ismerkedjünk meg ezzel a mulató filózófiával közelebbről, ha még eddig nem ismertük. A vidámság, melyet ez a különös Gambrinus prédikál, elég furcsa arra, hogy megérdemeljen öt-tiz percet, melyet nem tudunk praktikusabb dologgal tölteni el.

A vidámság apostola nem minden részvét nélkül évődik azokkal az ifju pesszimistákkal, akikkel abban az időben tele volt egész Franciaország, s akiknél a filozofálás in ultima analysi csak a haláltól való félelem. „Mért lázongani azok ellen az igazságok ellen, melyek olyan régiek, mint maga a világ? Tegnap fedeztük fel, hogy az ember gyönge és veszendő portéka?… Sajnálom a fiatalokat, akiket hatalmába ejtett s elemészt a pesszimizmus, az a pesszimizmus, mely semmi áron sem akar vigasztalódni. Az antik sirokon gyakran olvasni: „Bátorság, kedves X. Y., senki sem halhatatlan, Heraklesz is meghalt.“ Ezt a vigasztalást kissé gyöngének találhatjuk, pedig hát mégis csak vigasztalás. Marcus Aurelius, kedves barátaim, jóság tekintetében fölötte állott mindnyájunknak s Marcus Aurelius megelégedett vele.“ És ártatlan arccal toldja meg ezt a vigasztalást egy másikkal: „Haljunk meg nyugodtan, a világ meg lesz nélkülünk is; biztositva van a fennállása jó időre… A tudomány jövőjéről biztos kezességünk van… Nyugodtak lehetünk. Ezer év mulva, reméljük, a világ megtalálja a módot: pótolni az elfogyott kőszenet s az elfogyott Erényt.“

Ime a határvonal, mely a vidámság vallását a pesszimizmustól elválasztja. (A pesszimizmustól a vidámság vallása csak egy lépés.) Gambrinus csak mérsékelten -168- sajnálja az életet; ha Marcus Aureliusnak is meg kellett halnia: quid tunc miser sum dicturus? A fordulat igazán bájos. Ez az alázatos és igazság-kereső keresztény maradványa a szkeptikusban. A hivatkozás a stoikusra pedig annál kedvesebb, mert hisz az érzés, melyet kifejez, a hindu dajkatejjel került a vérébe.

Az élet elvesztésének a tudata csak egy melancholikus mosolyt csal a mi nevető bölcsészünk ajkára; más az, ami őt oly rendkivül mulattatja.

Az utoljára idézett sorokból már kitalálni: mi ez a valami; hallgassuk meg a próféciáit és tisztában leszünk vele.

„Rossz napok következnek. A morális értékek hanyatlani fognak, ennyi már bizonyos; az önfeláldozás teljesen eltünik a világból s előre látható a nap, mikor mindent szindikátusok fognak végezni s mikor organizált önzés fogja helyettesiteni a szeretetet és a feláldozást… Azt a két dolgot, mely eddig még ellent tudott állni a tekintélyek ellen támadó erőnek, magával fogja sodorni a nagy vihar. Nem baj; az emberiség segélyforrásai feneketlenek.“

De hát vajjon az örök gondviselés, mely nélkül nem tudjuk elképzelni a világot, melynek, hogy lennie kell, a szivünkbe van irva, a lelkiismeret, az ideál, a belső hang – ezek mind puszta illuziók-e?

„Nem, nem – felel erre a kérdésre. – Hasonló dolgokban a formális tagadás épp oly vakmerő, mint az abszolut állitás. A párhuzamos vonalak találkoznak a végtelenben: a vallás is igaz a végtelenben… Meg vagyok győződve, hogy egyszer határozottan ki fog derülni, hogy a legjobb részt választotta, aki az erényt választotta… Ha az erény jó befektetés volna, a pénzemberek, akik igen okos urak, már régen észrevették volna; mind erényesek volnának. Nem, az erény rossz -169- befektetés a véges rendben; de a végtelenben az ellenmondások elmosódnak, a tagadás elenyészik… Semmi sem bizonyitja, hogy van a világon egy központi tudat, egy szellemi erő, mely mindennek a középpontja, semmi sem bizonyitja, hogy a világegyetemnek lelke van; de semmi sem bizonyitja az ellenkezőt sem. Nem veszünk észre a világegyetemen semmiféle jelt, melyet egy akaró és gondolkozó erő cselekvésének mondhatnánk. Elmondhatjuk, hogy ezer és ezer század óta semmiféle ilynemü cselekvés nem történt. De ezer és ezer század semmi a végtelenben. Amit mi hosszunak nevezünk, relative nagyon rövid egy más nagysághoz mérve. Ha a kémikus megtette intézkedéseit egy kisérlethez, melynek egy évig kell tartania, nem nyul többé az apparatusához, mig a kitüzött idő el nem mulik. Mindaz, ami a görebek mélyén végbemegy, az abszolut öntudatlanság törvényei szerint történik: hanem ez nem zárja ki azt, hogy egy akarat szerepelt a kisérlet kezdetén s egy akarat fog szerepelni a kisérlet végén. Azalatt millió és millió mikróba keletkezhetett a készülékben. Ha ezeknek a mikróbáknak elegendő értelmük volna hozzá, azt mondhatnák: „Ezt a világot nem igazgatja különös akarat.“ És igazuk volna azt a pici időt illetőleg, mely alatt ők megfigyeléseket tehetnek; de a világegyetem erőinek összemüködését tekintve, tévednének.“

„Amit mi végtelennek nevezünk, az talán csak egy perc két csoda között… Ne tagadjunk semmit, ne állitsunk semmit, reméljünk. Ne mondjunk le a temetéseken a zenéről és a tömjénről. Véghetetlen morális hanyatlás következnék be s valószinüleg igen nagy értelmi hanyatlás is, ha a vallás eltünnék a világról. Mi el lehetünk vallás nélkül, mert mások vallásosak mi helyettünk is. Azokat, akik nem hisznek, magával sodorja a nagy tömeg, mely többé-kevésbbé hivő; de ha egy nap -170- a tömegből kiveszne a hit, maguk a bátrak is lanyhán mennének a rohamra. Az emberiség, ha nem hisz a lélek halhatatlanságában, sokkal kevesebbet ér, sokkal kevesebbre képes, mint addig, amig hisz benne. Az ember értéke egyenes arányban áll azzal a vallásos érzéssel, melyet első neveltetéséből kapott… A vallásos érzületü emberek egy árnyékból élnek. Mi egy árnyéknak az árnyékából. Miből fognak élni az utánunk érkezők?“

Mit igérnek ezek a próféciák? Világot vallás és erény nélkül, embereket, kik nem fogják ismerni sem az önfeláldozást, sem a szeretetet. Egy világ vallás és erény nélkül! Mintha csak azt képzelnők: világ, melyben nem lesz többé tavasz. Világ, melyben az Anya csak állami hivatalnok, a Szerelem csak határidő-üzlet lesz, világ, melyben Leonidásnak át kell költöznie a mythológiába, s melyben a lemondást, az áldozatot és a mártiromságot épp oly kevéssé fogják megérteni, mint mi nem értjük, hogy egykor voltak csoda-virágok, olyan magasak, mint ma a fák… szinte az égig értek! Pedig az Idő feltartóztathatatlanul siet azon az uton, mely ebbe a világba vezet. De soha se busuljatok. Vigasztaljon benneteket annak a szórakozásnak a reménysége, hogy ennek az uj kornak az apostola, a szindikusok szindikusa talán Vilmos császár lesz, és ti látni fogjátok uj naprendszerek keletkezését, uj hajnalok hasadását… Mulassatok, husz évesek vagytok.

Ha azonban véletlenül idősebbek volnátok, ne mondjátok kevélyen: „Nem, ez nem lehet. Van a lelkemben valami, ami azt mondja erre, hogy nem lehet.“ Óvakodjatok ettől a belső hangtól. Ez sugta nekünk a legkedvesebb hazugságainkat, amelyek ugy összeforrtak velünk, hogy nélkülök már nem kivánjuk az életet sem. Legfeljebb annyit mondjatok: „Hátha mégsem?!… Que scais-je?! Hátha megőrizhetjük még ezeket az -171- utolsó kedves képzeteket?!…“ Nincsen kizárva. A kékben minden lehetséges. Még az is, ami nekünk kedves. Reméljetek. Remélni nem kerül semmibe.

Persze, ugy tetszik, ez a világ nem akként van berendezve, hogy a reménységeink valami sok táplálékot kaphatnának. Eleinte mindent reméltünk, s a mindenről körülbelül le kell tennünk. De ha megelégszünk a kevesebbel is: ne hivatkozzunk arra, hogy kell egy Igazságnak lennie a világegyetemben, egy czentrális Igazságnak, melylyel a mi fogalmaink az igazságról azonegy szövetből készültek, melynek csak egy parányi része a belénk oltott igazságérzet. Ne reméljük magunknak azt, amit nem remélünk az oroszlánnak vagy a birkának. Ám meglehet, hogy van egy ilyen czentrális Igazság, de a birka, a birka mindenesetre be van csapva.

„Ne vitatkozzunk a vallásnak se dózisán, se formuláján; szoritkozzunk arra, hogy ne tagadjunk; őrizzük meg az ismeretlennek a kategóriáját, az álmodás lehetőségét. Nem következés, hogy a kinyilatkoztatottnak mondott vallásokkal a vallásos érzés is eltünjék a világból. A kereszténység nagyon nehézkesekké, nagyon követelőkké tett bennünket. A menyországot akarjuk, nem kevesebbet s minden áron akarjuk. Elégedjünk meg kevesebbel is. Néhány esztendővel ezelőtt Rothschild báró az izraelita konzisztóriumban igen élénken vitatta, hogy a lélek halhatatlanságának a tana benne van a Mózes vallásában. Egy tudós zsidóember, aki a régibb iskolához tartozik, a következő megjegyzéssel beszélte ezt nekem: „Igazán érthetetlen. Egy ilyen gazdag ember!… s ráadásul még a paradicsomot is akarja!… Hagyja azt nekünk, szegény ördögöknek!“ -172-

„A középkor e tekintetben igazán filozófiai szellemben gondolkozott. Az állatokkal akkor emberségesebben bántak, mint az emberekkel. Az embereknek, akikre örökélet várt, panasz nélkül kellett elviselniök minden igazságtalanságot; ellenben az állatok, hogy a gondviselés számadása rendben legyen velök szemben, már ezen a világon megkapták a jutalmát annak, a mi jót cselekedtek. Beszélik, hogy kegyes apáczák a Szüz iránti ájtatosságra megtanitottak egy szarvas-ünőt. A kis állat letérdepelt a szent kép előtt egy imavánkosra, s csupa áhitat volt. A szarvas-üszőknek nem lévén halhatatlan lelkük, következésképp, pártfogoltjuk nem juthatván a paradicsomba, az apáczák lelkiismeretbeli kötelességüknek tartották, hogy kis pártfogoltjuk itt a földön jutalomban részesüljön jó viseletéért s elhalmozták édességekkel. Hasonló dolgot olvasni a remeték történetében. Az oroszlán, akit szent Antal hivott, eltemetni szent Pált, nagy buzgalommal dolgozik karmaival s ilyképp megássa a sirt. Jutalomképpen szent Antal áldását adja rá, melynek az a hatása, hogy az oroszlán mindjárt talál utjában egy birkát, melyet természetesen nem késlekedik megenni. E történetben az igazságnak elég van téve, ha az oroszlánt tekintjük; vajjon ugy van-e a birkát tekintve is? Nem, megvallom. Világos, hogy a világ egész organizációjában semmi nyoma a birkák Igazságának.“

„Mint az apáczák szarvas-ünője, szokjunk hozzá, jobb sors hiján, megelégedni az apró édességekkel; igyekezzünk örömet találni bennök. Legyünk szigoruak magunk iránt, de ne tegyük szegénynyé az életet. Ne hallgassunk e tekintetben a mi korunk raffinált iróira. Ne foszszuk meg az emberiséget örömeitől; gyönyörködjünk benne, ha látjuk, hogy élvezi örömeit. Mások öröme nagy részét teszi a miénknek; s voltaképp -173- ebben áll egy tisztességes élet legnagyobb jutalma, ami a vidámság.“

„Gyakran szememre vetették, hogy sokat prédikálom ezt a vallást, mely látszólag könnyü, de a valóságban a legnehezebb valamennyi közül. A vidámsághoz nem elég az akarat… okvetetlenül kell hozzá, hogy az ember meg legyen elégedve az életével. Az én életem az volt, amit akartam, amit én a legjobbnak képzeltem. Ha ujra kellene kezdenem, nem sokat változtatnék rajta. Másrészt, nem félek a jövőtől“…

S a derült végrendelkező itt magáról kezd beszélni. Nem fél a biografiájától s nem fél a legendától sem. Nem tart tőle, hogy ötszáz év multán ugy emlegetik, mint akit Rothschild egy millióval vásárolt meg a Jézus élete irására. Csak a hamis szövegektől tart. Sokat idéztek tőle, amit soha se mondott, s kijelenti, hogy csak azt ismeri el magáénak, amin rajta van a Calmann Lévy ház jegye. És elenyeleg rosszhiszemü kritikusaival. Majd a levelezőire tér át s ezek közt arra a jó lélekre, aki minden hónapban emlékezteti, hogy: van pokol. Demokritoszunk ábrándos sóhajjal jegyzi meg a biztatásra, hogy: amen, a pokol is jobb, mint semmi. Különben megvallja, inkább a purgatóriumra számitott, erre a „melankolikus és kedves“ helyre, melyet roppant parknak képzel, végtelen gyertyánfa-alléekkal, ahol a sarkvidék homálya borong… (Az elképzelés gyönyörü, Dante-szerü; vagy ha ugy tetszik: ezt a képet egy Perugino festette egy Meissonnier tudásával. De ezt már tessék elolvasni.) Különben – szól lemondással – legyen meg az Ur akarata…

Elmondja aztán, hogy keleti ismerősei nem haragudtak rá soha; betudták a javára, hogy soha sem kételkedett az Atya Istenben. És igy folytatja:

„Higyjünk Istenben, mindnyájunk Atyjában s ne -174- tagadjuk a lehetőségét, hogy lesz egy nap, mely az igazságszolgáltatás végső napja lesz. Mi soha sem voltunk azokban a tragikus helyzetekben, melyeknek az Isten bizonyos tekintetben a bizalmasa s szükségképpen vigasztalója. De kérdem: a tiszta nő, akit igazságtalanul vádolnak, – vagy: egy helyrehozhatatlan birósági tévedés ártatlan áldozata, – egy férfi, aki meghal, önfeláldozásból, vagy egy bölcs, akit barbár katonák feszitenek kinpadra – mit tegyen, ha nem azt, hogy föltekint az égre!… Hol keressen tanut, ha nem odafenn? S még a mi békés életünkben is, melyben a nagy megpróbáltatások ritkák, hányszor érezzük szükségét, hogy a dolgok abszolut igazságára hivatkozzunk, hogy azt mondjuk neki: „Beszélj, beszélj!“ Az efajta momentumok talán azok, amelyekben igazunk van. És mégis, ami hallatlan, soha semmi jele, hogy protestálásunk valamit meginditott volna. Mikor Nimród fellőtte nyilait az égbe, a nyilak véresen hullottak vissza. Mi, fájdalom, nem kapunk feleletet. Oh, Isten, akit imádunk akaratunk ellenére, akihez naponkint huszszor imádkozunk öntudatlanul, beh elrejtőztél!“

Aztán visszatér arra, amivel kezdette. Mentegeti a kötetét. Azt mondja, hogy ez az utolsó kis gyüjtemény teljessé teszi Emlékei-t, amelyeket munkássága lényegéhez tartozóknak vél. Akár növelik, akár kisebbitik, ugymond, filozófikus tekintélyét ezek az emlékezések, minden esetre világot vetnek nézeteinek, itéleteinek keletkezésére. „Asszonyok és papok neveltek – irja – és ebben lelhetni meg a nyitját minden képességemnek és minden hibámnak.“ S a pár sornyi rajz, melyet ezen az alapon maga-magáról rögtönöz, egy kis remeklés, mely teli van légies gyöngédséggel övéi, s a legfinomabb iróniával önmaga iránt.

„Az embert – ugymond – egész életén át üldözik -175- azok a leányfejek, amelyeket tizenhatéves korában látott. Igy van, hogy minduntalan vissza-visszatérek ezekhez a majdnem elmosódott régi képekhez. Ha e részben tulmentem az illendőség határain: mentsen az a türelem, melylyel a közönség „Emlékeim“-et fogadta. De meg kell jegyeznem, hogy ha hibáztam, e hibában része van a filozófiámnak is. Ugy hiszem, hogy bizonyos általános kérdésekre nézve a társaságban élő emberek, látszólag felületes józanságukkal helyesebben itélnek, mint a katedra emberei. Jobban látják az élő összeséget. A szerelemnek nincsen filozófusa. Pedig hát én most is ugy találom, hogy a szerelem nagyon különös egy misztérium s a legvilágosabban látható kapocs, mely bennünket a világegyetemhez füz. E pontot illetőleg teli vagyok mondanivalóval s untalan szeretném fejtegetni, ujra meg ujra, amit részletekben már többször elmondottam.“

„Hogyan beszélhet ön arról, kérdezhetné tőlem valaki, amit oly kevéssé ismer? Oh, ami ezt illeti, protestálok. Efféle dolgokban nagyon járatosnak lenni annyi, mint nem illetékesnek lenni. A középkor legmeginditóbb csodája az, amelyet Gauthier de Coinci beszél a laoni diakonról. Ennek a szegény embernek roppant mártiromságba került tisztasági fogadalmát megtartania. Egyszer, a kisértésektől gyötörtetve, könyek között aludt el. A Szüz megjelent neki álmában, keblét ajkához értette s megitatta tejével. Ez az isteni ambrózia meggyógyitotta örökre. A szerelemnek ilyen álma után, élete hátralevő éveiben, el lehetett a valóság nélkül.“

„A tizenhetedik század érzése, mely annyira különbözött a középkorétól, hasonló példát mutat. Arnauldnak igaza volt A gyakori áldozásról irt könyvében. A janzenisták, igen helyesen, ugy gondolkoztak, -176- hogy a visszaélés az áldozással, megfosztja ezt izétől, varázsától. Ugyanezt mondhatni a szerelemről. Azok beszélnek róla a legjobban, akik legkevésbbé éltek vissza vele s akik vallási cselekedetnek tekintették. Igen, vallási cselekedetnek, szent pillanatnak, melyben az ember tulemelkedik megszokott középszerüségén, élvező és szerető képességeit a maguk teljességében érzi át s egyszersmind átoltja az életet… A szerelem épp olyan örök, mint a vallás. A szerelem a legnagyobb bizonyitéka annak, hogy van Isten; a szerelem a köldökzsinór köztünk és a természet között; a szerelem a mi igazi közlekedésünk a végtelennel.“

„Örök atya, köszönöm neked az életet. Az élet édes és becses vala nekem, mert kedves és előkelő lelkü lények között éltem, akik nem engedték, hogy valaha kétségeim lehessenek szándékaid felől. Nem voltam bün nélkül; voltak hibáim, mint mindenkinek; de bármit mondjanak is rólam, soha sem követtem el nagyon rossz cselekedetet. Kivántam, hogy jöjjön el a te országod s hiszek benne, hogy el fog jönni. Mikor régi hitemet elvesztettem, nem sirtam és nem zsörtölődtem ellened; a balszerencsét jó szivvel viseltem. Sirni gyávaság lett volna, ellened zsörtölődni: a legotrombább minden képtelenség közül.“

Nem, a legotrombább dolog minden képtelenség közül az volna, ha a vidámságnak erről az ujkori apostoláról anekdota-gyüjteményeket és weberiádákat neveznének el.

III.

Farsang közepén, táncoló párok seregében, mialatt a harántsipok üvöltöznek, az oboj bug, s az álorcások suttognak – a Ma éppen ugy mulat, mint a Hajdan, az emberi elme nem talált fel se egy uj bünt, se egy -177- uj mulatságot – sápadt fiatalok közt, akik már felejteni akarnak és szomoru öregek mellett haladva el, akiknek nincsen többé mire emlékezniök, egyszerre egy különös alak jelenik meg, akin az első pillantásra látni, hogy nem ebből a világból való. Megismerik; a táncoló párok illedelmesen nyitnak utat előtte, a sápadt fiatalok érdeklődve közelednek, huzódnak hozzá, s a szomoru öregek, remegő, hunyorgó szempilláik alól kiváncsi és sötét pillantásokat vetnek feléje. Halk, tisztelettel teli suttogás támad körülötte; a tudatlanokat felvilágositják. Ez ő, a mi korunk profétája. Az, aki a lelkek vezére volt az utolsó évtizekben; az egyetlen mester, akinek szavára az utolsó nemzedék még áhitattal tudott hallgatni. Talán az utolsó próféta, akit ismernünk adatott; mert meglehet, nem lesznek többé próféták.

Nem, nem ugy jelenik meg a mulatók seregében mint Péter apostol a Sergiolus orgiáján, vagy mint az anabaptisták az opera ballerinái között. A szava nem szór átkokat, a karja nem mutat egy szörnyü tisztitóhely felé, ajka nem nyilik ama vontatott, panaszos zsolozsmára, amely oly megrázó ellentéte a balletzenének. Ez nem a dörgedelmek prófétája. Arcán mosolygás, örök, megfagyott, szelid és türelmes mosolygás; a szava nyájas. A vigság vallását prédikálja.

De ez a mosoly rettentőbb, mint a régi próféták dörgedelmei, s a vigság vallása a legridegebb, a legszomorubb minden vallások közül. Ah, ugy várnók ajkáról ezeket a szigoru szókat: „Tartsatok bünbánatot!“ De nem mondja.

Azt mondja, hogy: „Táncoljatok, mulassatok, tegyetek, amit akartok, különösen: igyekezzetek vigak lenni. Ugyis minden mindegy, minden mindegy. Miért törnétek magatokat? Az igazságért? Nem tudom, hogy van-e igazság. Ha van, nem a mi számunkra van, -178- örökre elzárták előlünk. Soha se tudunk meg semmit, élni nem érdemes, s meghalni mégis borzasztó, a jövő vigasztalan, a világ világ lesz a mi erőfeszitéseink nélkül is. Az erény ki fog menni a divatból, hogy a lelkiismeret illuzió-e vagy nem, se tagadni, se állitani nem lehet. Nem tudunk, nem is fogunk soha se tudni semmit, csak azt, hogy minden hiába való, s hogy ezen a világon csak egy kedves dolog van: a tévedéseink. A világ meg lesz erény nélkül, morál nélkül, vallás nélkül, bár talán elvesztésüket sajnálhatjuk egy kissé, mert mindez jó volt annak, akinek csatáznia kellett. De mindegy, minden mindegy. Táncoljatok, mulassatok, vétkezzetek, ha akartok, de igyekezzetek vigak lenni. Nézzetek engem, én mindig vig vagyok.“

Egy hosszu, dicsőséges élet végén, királyi müvének befejezése után, a nyugalom és a lelki béke éveinek derüjével mondja ezeket a próféta; ez a különös vigasság a lenyugvó nap utolsó sugara. Minő testamentum!

És az a próféta mondja, aki lemondás, türelem dolgában leginkább megközelitette a próféták prófétáját. Aki nem ismerte a mulatságot, az örömet, a vétket, csak a munkát, s aki, mig mi földhöz ragadtan a földnek éltünk, vivódott helyettünk az égiekkel; az, aki e kornak minden embere közül a legtöbbet gondolt a vallás és morál kérdéseivel. A mi követünk, akit megbiztunk, hogy keresse meg nekünk a mennyek kapuját.

Semmi kétség, a mi követünk ugy járt, mint az Ibsen Alvingnéja; mire az élet határához ért, elvesztette az utolsó illuziót is. Csakhogy mig Alvingné fellázad, tombol és kétségbe van esve, a mi prófétánk vig és mosolyog.

„Egyetlen szkeptikus szó, mely szeretett és tisztelt ajkáról siklik le, több hitet rombol le, mint egy voltairiánus -179- könyvtár összes limlomja“ – mondotta valaki, aki ismeri a világot.

Ez a mosolygás is megriasztóbbnak tünik fel, mint ezer nagyképü tudós hatalmas, mindent leromboló bizonyitásai. A farsangolók nem nagyon buzdulnak fel ezen a furcsa biztatáson. Minden ajkon ott az ijedt kérdés:

– De hát akkor mi marad a lelkünknek?… Pedig a lelkünknek kell valami, akármi, de valami kell! Táncoljunk, mulassunk! Mért? Ugyan van rá okunk! Ha minden mindegy, akkor még a vétek is elveszti a varázsát. Nem, nem lehetünk ilyen szegényen! Legalább a vétkünket add vissza!… Vigasztalj meg, mosolygó próféta, nagyon megrémitettél bennünket! Adj valamit elvesztett világaink helyett!

A próféta kitalálja ezeket a gondolatokat, s felel, ahogy tud, vállat vonva:

– Végre is, minden lehetséges. A legokosabb, amit tehetünk, az, ha remélünk.

IV.

Halálát közeledni érezvén, még egyszer összegyüjtötte embereit, akik munkájában segitségére voltak és elmondta nekik utolsó akaratját, mint tették hajdan ama pátriárkák, akiknek történetét ő tőle tudjuk. Beszámolt a hátramaradóknak nagy munkája legvégső részével, melynek a gyümölcsei már csak a mieink, megköszönte ragaszkodásukat és elbucsuzott tőlük. Aztán szeretettel teli szókat váltott övéivel: feleségével, lányával, fiával, és családja körében csöndesen, nyugodtan behunyta szemét. Meghalt, fájdalom és agonia nélkül. Az Ur kegyelmesebb volt iránta, mint azok, akik az Ő nevében már előre elitélték, s megadta neki azt a -180- szép halált, amelyet maga kivánt. A nemes halált, amint ő nevezte. Meghalni tudva, kibékülve sorsunkkal, abban a nyugodt érzésben, hogy kötelességünket betöltöttük s elvégeztük, amiért elküldtek bennünket – ezt nevezte ő nemes halálnak, s ilyenben volt része. Mint szent élt, s mint szent halt meg.

És meghalt benne a legnemesebb, a legigazabb és lelki tehetségekben leggazdagabb férfiu, akit e kornak látnia adatott. Nem volt nála nemesebb senki, mert a kötelességről senkinek sem lehettek emelkedettebb képzetei, mint azok, amelyekkel ő ismertette meg ezt a kort, s másrészt nincs, akinek egész élete harmonikusabb lehetne a tulajdon ideáljaival, mint az övé volt a maga eszményeivel.

Nem volt nála igazabb senki, mert senki sem volt szigorubb önmaga és senki sem türelmesebb mások iránt. És nem voltak, nincsenek, nem lehetnek az övénél magasabb rendü lelki tehetségek, mert nem volt senki, akinek gondolkozása szabadabb, s ismeretei gazdagabbak lettek volna, és viszont nem volt senki, aki gondolkozásának és ismereteinek korlátait tisztábban látta volna, mint ő. Hogy nem hagyott hátra egy filozófiai „rendszert“, mely tiz-husz esztendeig talán divatos lett volna, abban az összes filozófiai rendszerek nagy csődje után ne keressünk semmi csodálni valót. Igy volt ő leghivebb kifejezője a mi időnk szellemének, amely elvesztette hitét a rendszerekben, de azért szivesebben filozofál, mint eddig bármelyik kor; mert a rendszerek időhöz kötöttek, ellenben a filozofálás örök. Vagy ha ugy tetszik: rendszer volt ebben a rendszernélküliségben, mint a Hamlet őrültségében.

Különben: ne sajnáljuk, hogy ő nem állitott fel nekünk kategóriákat, tartós használatra. Az ő gondolatai -181- szerettek szárnyalni; fiókokba dugni nehéz lett volna őket.

De ám vitatkozzunk erről is, mint sok egyébről, ami ebben a nagy emberben annyi kicsinyes birálgatás tárgya volt – kiről hallottunk ellentétesebb véleményeket, mint éppen ő róla?! – egy dologban, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk. Abban, hogy a jelen idő legnagyobb poétája halt meg benne, aki a legtöbb misztériumnak nézett a mélyére, s aki szavának ezer varázslatával megaranyozta ezeknek a misztériumoknak a rémségeit, mint a napsugár játéka a mély vizek fölszinét.

Valahol Olaszországban utazott, s egy este éppen le akart feküdni, mikor látogatója akadt. A fogadó szobalánya állitott be hozzá, azzal a kéréssel, hogy mondjon neki számokat, amelyeket ő aztán betehessen a lutriba.

A szobalány ugyanis a templomban, a szószékről sokszor hallotta a Renan nevét. Nem volt egészen tisztában vele: vajjon szent-e vagy ördög, de mikor megtudta, hogy ez a sokat emlegetett személy ott van megszállva az ő fogadójukban, elhatározta, hogy nem szalasztja el a kitünő alkalmat, hanem kopogtat a szerencse ajtaján. Ugy gondolkozott: ha Renan szent, akkor bizonyosan jók lesznek a számai, ha ördög, akkor még bizonyosabban.

Renan nem mondott neki számokat s attól fogva hiába csengetett vizért. A szobalány nem tudta megbocsátani neki, hogy megtagadta tőle a szerencsét.

Ahogy ezzel a szobalánynyal, ugy járt később a Zoilusaival is. Ezek sem tudták megbocsátani neki, -182- hogy nem adott számokat a másvilágra. Kételyeiért senkit sem üldözött többet sem a vak gyülölség, sem a léha irónia.

Immáron nincsenek többé kételyei. Vajjon, amint szelid melancholiával enyelgett egyik utolsó iratában, a tisztitó hely árnyas, homályos gyertyánfa-alléei megnyilnak-e előtte? Reméljük, hogy az Ur mindvégig kegyelmesebb lesz iránta, mint azok a hipokriták, akik hittel a szájukon s megtört fogadalmakkal csuháikon belül, annyira elrágalmazták, s annyi keserüséget okoztak ennek a jó, igaz, szent, nagy embernek.

NAGY HALOTTAK RAVATALÁNÁL.

I.
TAINE.

1893 március 5-én a párisi Rue des Beaux-Arts csöndes, komor házainak egyikében egy nagy iró halt meg: egy az igazán nagyok közül, akinek rendkivüli jelentőségét azonban nehéz volna belefoglalni bármiféle hangzatos mondásba. Az a hatalmas egyéniség, mely ebben a Taine nevü, szürkeszakállu, jelentéktelen alaku öreg professzorban lakott, éppen különös bonyolultságánál és sokféle gazdagságánál fogva tünik el az elől, aki rövid, epigrammatikus sirfeliratban akarná jellemezni az ő nagyságát. Sőt a szavak, amelyek elmondhatnák a Taine mesés munkásságát és ennek a munkásságnak sokféle, mélyreható jelentőségét, mintha szinte csufolódnának azzal, aki őt a magasztalásban pazar, de szóban fukar gyászbeszédek rövidségével akarná méltatni; ha hirtelenében felsoroljuk a sok titulust, melyeknek a legkisebbikével is méltó a legnagyobb irodalmi dicsőségre: ezek a titulusok ugy csoportosulnak előttünk, mintha őt kisebbiteni akarnák. Mert melyek is ezek a titulusok? Nagy filozófus volt, de szisztéma és iskola nélkül, aki a psychologia terén tett vizsgálódásokon kivül, megelégedett a filozófusok és a filozófiai rendszerek kritizálásával. Nagy kritikus volt, aki azonban kritikáiban megmaradt -184- filozófusnak, kritikus, aki tanulmányaiban csak analizált és konstatált s a kritikából kizárta azt, amit előtte a kritika lényegének tekintettek: az itéletet. Nagy hisztorikus volt, de azok közül a hisztorikusok közül való, akik hiába üznek kultuszt a dokumentumokból: minél nagyobb egyéniségek, annál nagyobb poéták. Végre nagy irómüvész s szabad óráiban nagy poéta is – például, mikor utirajzokat irt – aki azonban soha sem szólt a nagyközönségnek s aki valójában nem is volt hozzáférhető, csak a felsőbb tizezreknek.

Csakhogy épp ezek az apró „azonban“-ok állapitják meg az ő dicsőségét, tanuskodván róla, hogy mindenben, bármihez fogott, az a nagy egyéniség maradt, aki hivatva volt rá, hogy Darwin mellett a legtartósabb s legmélyebbre ható befolyással legyen ennek a századnak egész irodalmára.

(Néhány szóban is hányszor kellett a „nagy“ szóhoz folyamodnunk ahhoz a szóhoz, amelylyel a legtöbb visszaélés történik s amely olyan keveset mond!… és mégis mindenkinek el kell ismernie, hogy a felsorolt területeken Taine-nek éppen a „nagy“-ság a megkülönböztető vonása!)

Ritka eset, hogy egy kiváló irodalmi alak, aki egyszerre tudós, filozóf és költő, oly tisztán kifejezhető legyen azonegy ideában, hogy egy nagy irói egyéniség annyira össze legyen forrva valamely generális eszmével, mint Taine a „környezet“-ről szóló doktrinával. S ez a doktrina, mely vezér-ideája a Taine egész impozáns munkásságának, olyan körutat tett az eszmék világában, aminővel századunkban a fejlődés törvényén kivül nem dicsekedhetik semmiféle idea. A „milieu“-ről szóló doktrina megváltoztatta a kritika egész irányát, megadta a kegyelemdöfést a dogmatikus kritikának, szárnyat adott a szubjektiv kritikának, -185- türelmesebbé, igazságosabbá tette a közizlést, s uj érdeklődéseket tudott kelteni minden ép fantáziában. A história-irásban diadalra vezette a Buckle-féle elvet a Carlyleéval szemben, a belletrisztikában utját egyengette az ujabb reális irányzatoknak, rehabilitálta Balzacot és Stendhalt s mély hatással volt a képzőmüvészeti kritikára is.

A környezetről szóló doktrina… nem, nem szabad csak igy per tangentem beszélni erről a doktrináról. De ki nem ismeri ezt a doktrinát? Annyira vérré vált az irodalomban, annyira közhelylyé népszerüsödött, annyira Columbus tojása immár, hogy az is vallja, akinek sejtelme sincs róla többé, hogy tulajdonképp kinek a gondolatát idézi. A valamelyest gondolkodók egy roppant tömege esküszik ma a tainizmus-ra, anélkül, hogy tudná, kinek köszönheti a gondolatvilágát, mint ahogy néptribunok szónokolnak, nem is gyanitva, hogy Diderot-t citálják. És ha uton-utfélen hallani, hogy: az erény és a bün, a jó és a rossz produktumok, mint az ecet, ha Homais ur azt bizonyitgatja, hogy Lionardo da Vinci csak a renaissance Olaszországában csinálhatta meg a Giocondá-t, vagy hogy Spencer fantáziáját csak Anglia köde tehette tündérekben oly bőségessé, hogy Dickens humora John Bull rideg szokásai nélkül soha sem hajtott volna oly gyönyörü virágokat, ha minduntalan Tainetől eredő okoskodásokat, következtetéseket, itéleteket hallunk olyanoktól is, akik soha se hallottak Taineről: ne higyjük azt, hogy ez csak afféle jelenség, mint amikor a páholynyitó kisasszonyokon, akik a hercegnőtől elvették a szinházi jegyet, még percekig megérezni a papirlapról tovaillanó drága illatszer szagát. A „milieu“-elmélet akkora hatással volt Taine kortársaira, hogy az utána következő nemzedék már szinte erre a gondolkodásra hajlandóan, -186- ugyszólván erre a világlátásra formált szemmel jött a világra.

„A szellemi müvek nemzője nemcsak maga az ész. Az egész ember hozzájárul megalkotásukhoz; jelleme, nevelése és élete, multja és jelene, szenvedélyei és összes képességei, erényei és bünei, lelkének minden kis része, cselekedeteinek összes apróságai nyomot hagynak azon, amit gondol és azon, amit ir.“

Ezek a sorok a Nouveaux Essais-ből valók s mint látnivaló, részét teszik a környezetről szóló doktrinának.

Annak, aki majd arra vállalkozik, hogy megirja, miképpen kellett esnie, hogy ezt a hatásaiban oly impozáns elméletet éppen Hippolyte Taine formulázza és fejtse ki, miképpen kellett ehhez a doktrinához jutnia, lelki hajlandóságainál, nevelésénél, tanulmányainál fogva: lesz egy kis dolga a Taine „multjával, szenvedélyeivel és cselekedeteinek apróságaival.“ Ezt a multat megismerni, ezeknek az apróságoknak nyomára jönni éppen nem lesz könnyü az utólagos prófétának. Ami nagy emberünk élete meglehetősen a nyilvánosság mögött folyt le. Minden arra vall, hogy élete néhány szép s ránk nézve is emlékezetes utazáson, meg azon kivül, ami multjából a családjáé volt, nem állott egyébből, csak tanulásból s munkából. A Sarcey emlékezéseiből tudjuk, hogy huszéves korában már kész tudós. Az École Normale-ban, ahol Franciaország legkitünőbb ifjai végzik utolsó tanulmányaikat, hogy az iskolából rögtön tanári kathedrára lépjenek, ő az első eminens, s mig vetélytársa: Edmond About, az osztály „ördög“-e, ő a „nagy kacika“, a tekintélyes kolléga, az eleven Tudományos gyüjtemény, a Lexikon, „egy ember, aki mindent tud“. Még gyerekember, mikor megirja gyönyörü könyvét Liviusról, s pár év mulva sem rendez -187- négyeseket, hanem befejez egy mintaszerü monografiát La Fontaine-ről. Aztán hosszu sorozata a tanári sikereknek, meg ezek a munkák, melyek még nálunk sem egészen ismeretlenek: Az angol irodalom története, A 19-ik század francia filozófusai, nagy munkája az Értelem-ről, az Essai-k és az ujabb essai-k. A müvészet filozófiája, Az ideál a müvészetben, spanyolországi utikönyve, Graindorge Tamás-a és végre históriai remeke: A jelenkori Franciaország alakulása. Ime, életének egész története. De talán ez is valami.

Miközben utolsó, nagy munkáját irta, meglehetősen provokálták rá, hogy elhagyja kathedráját s legalább egy kis önvédelemmel szerepeljen a nyilvánosság előtt. Kemény kritikája a forradalomról nagyon nem tetszett a köztársaság fanatikusainak s a nagy Napoleon jellemzése még kevésbbé a bonapartistáknak. Bőséges része volt a sértő támadásokban, de ez sem birhatta rá, hogy énjével foglalkoztassa a világot, mely pedig eléggé érdeklődött iránta. Gyülölte a feltünést s ebbeli érzékenységében odáig ment, hogy sohasem fotografáltatta le magát. Arcképét hiába is kerestetné a hires emberek fényképeinek az amatőrje: arcképét csak könyveiben lehet megtalálni.

II.
GUY DE MAUPASSANT.

Ott fekszik egy négyméter magas, háromláb széles szobában, Blanche doktor ur intézetében. A cellában az ágyon kivül egy szék az irgalmas testvérnek, egy másik az inspekciós orvosnak, meg egy feszület. Egy feszület, mely őt, akarata ellenére, oly sokat foglalkoztatta. -188- Szőnyegek és képek, bibelot-k és elektromos lámpák nincsenek a szobában. Egy asztalkán öt szál gardénia; az a virág, amelyet legjobban szeretett. Nem tudni, ki küldte. Lábujjhegyen járnak körülötte. Az inspekciós az óráját nézi.

És artikulálatlan hangok fakadnak arról az ajakról, amelyről egykor bübájos zene hangzott, a legmélyebb, legtitokzatosabb emberi érzések zenéje.

Ők nincsenek ott, kik szivták édes vallomásainak mézét, tovább forognak a fényes, pompás termekben, melyekből nem hiányzik senki, csak ő. Vagy talán otthon ülnek és szórakozottan forgatják valamelyik epigon regényét. Illatos leveleik szépen elzárva pihennek egy titkos fiókban, kék pántlikával összekötve. Örökre. Valahol egy kis Madeleine-től azt kérdi Boireau ur „Mit szól a Dagnan-Bouveret képéhez?“ És a kis Madeleine a müveltséget kötelező lelkesedéssel felel: „Oh, gyönyörü! Különösen az esküvő pár… nekem különösen az esküvő pár tetszik.“ S fájdalmasan, szeliden mosolyog hozzá, mint egy antik érmen látható királynő-fej, nem tudni miért fájdalmasan s nem tudni miért szeliden.

Nincs ott a derék öreg inas sem. Valahol Normandiában guggol egy kemence mellett s talán fázik, óbégat és káromkodik. Mint ahogy egy new-foundland-i kutya vonitott, mikor egy ember meghalt Szent Ilona-szigetén.

És nincs ott ő sem, akinek nem szabad tudnia, nem szabad sejtenie semmit, mert ha sejtené, talán megszakadna a szive. Mit tartozik ő rá, minő ünnepélyes pillanat az, midőn megüvegesedik egy szempár, mely többet látott, mint más százezer és százezer szem -189- együtt véve. Ő csak azt látná, hogy vége, vége az ő szegény, bolond fiának!…

Az inspekciós már unja a dolgot. Két éjszaka nem aludt semmit s majdnem leragad a szeme. Blanche doktor urnál nehéz a szolgálat.

A soror halkan mormogja Oremus-ait. A latin könyörgéseket, melyeket átéreznek azok, akik egy kukkot sem értenek belőlük s melyekben az, aki megérti őket, nem talál egyebet, csak szavakat.

Egy eltévedt légy döngicsél a szobában. De utját csak az tudná megirni, ékesen szóló kegyetlenséggel és fellázitó igazsággal, aki ott fekszik azon az ágyon és nem ir le többé soha egy betüt sem.

Oh, mi dicső, nagy elme törik itt össze végkép!… Udvarfi, hős, tudós… A szép hazának, melyet az özönviz gyalázata sem tud tönkre tenni, disze és virága!…

De hát mit vétett, hogy ily nyomorultul kell elvesznie?! Micsoda szu rágta meg ezt a hatalmas tölgyet, amelynél karcsubbat, amelynél magasabbat, amelynél dusabb lombut ez a nemzedék nem látott soha?!

Oh, jaj annak, aki istenek titkát akarja meglesni, jaj annak, aki földi szárnyakkal a nap felé igyekszik, jaj a vakmerőnek, aki betekintett a szaiszi fátyol mögé!

Még csak egy pár óra s a mi időnk elveszitette egyik legcsodálatosabb irói zsenijét. Az Olympuson Shakspere, Cervantes és Goethe már várják az ujon érkezőt:

Amaz soha se hitte, hogy találkozni fog velük. S ha mégis volna ilyen találkozás, meglehet, igy felelne:

– A szegény kis Baskirczev Máriát keresem. Valami félreértés volt közöttünk; azt akarom elvégezni vele.

Volt egyszer a földön egy rendkivül szerencsés ember; Guy de Maupassant-nak hivták. Erős és szép volt, gazdag és hatalmas, és jó, okos szemének a sugara át tudott hatolni az emberi csontvázon és magába tudta fogadni a természet minden szépségét. Senki se volt különb nála se szemre, se lélekre, se szivre. Az összes tündérek jelen voltak keresztelőjén.

Az isteneknek nagyon megtetszett ez a szép, szerencsés élet. És korai, borzasztó halált küldtek rá, hogy mindvégig szerencsés lehessen s ne ismerje meg a halandók közös nyomoruságát, az öregséget.

Az 1893. évi julius 7-ikén kiadott hirlappéldányokat Páristól Melbourne-ig, mindenütt, ahol könyveket olvasnak s ahová az ujság csak eljuthat, hogy helyt álljon a könyvek helyett is a civilizálás munkájában, megilletődötten olvasta a mindenféle nyelven beszélő emberek milliókra menő sokasága. Ezen a napon vitték el az ujságok mind az öt földrészre azt a hirt, hogy Guy de Maupassant, a mi időnk legolvasottabb irója, aki minden szép nőnél ünnepeltebb alakja volt a kényesen finom izlésü irodalmi szalónoknak s egyszersmind legjobb ismerőse azoknak az egyszerü embereknek, akik csak a hirlapok tárcáiból tudnak meg egyet-mást a nagy irodalmi mozgalmakból, meghalt, miután negyvenéves korában olyan tüneményes irodalmi pályafutás -191- állott mögötte, aminőre régóta nem volt példa, és miután két teljes esztendőt reménytelen és vigasztalan elmetompultságban töltött egy harmadrangu, de elég olcsó gyógyintézetben.

Az alkotó erőnek hirtelen, idejekorai megroppanása mindig megriaszt bennünket, nemcsak azért, mert fájdalmas örökre megválni egy nagyon kedves ismerősünktől, akinek mélyebben járó, a természet csodáit és az emberi lélek rejtelmeit fürkésző gondolataival annyiszor találkoztak össze dédelgetett képzelgéseink, de mindig megriaszt és mélyen megrendit kiváltképpen azért, mert ebben a szörnyü végben a régi görögök rettentő Anánkéját kell felismernünk. Hogyan, hát csakugyan igaza volna a borzasztó olasz doktornak, aki azt állitja, hogy a zseni minden szikrájáért az őrültség egy-egy iszonyatos órájával kell fizetni?! Hogyan, hát ilyen végre kellett jutnia a „legegészségesebb“ irói egyéniségnek, pusztán azért, mert mint Prometheüsz, tüzet lopott az égből?!…

Ime, ránk, szegényekre nézve, az ötödik felvonás megrázó és kiengesztelő momentuma. Ne irigyeljük ezt a legdicsőbb kiváltságot, amelynek ilyen rettentő az ára!

Nincs, aki ne tudná, mit vesztett a francia irodalom, tehát az egész világ irodalma Guy de Maupassantban. Mindenki, aki eljutott a müvelődésnek legalább az első állomásáig, az ujságolvasásig, tudja, hogy a mi időnk leggazdagabb tehetségü elbeszélőjét, az uj-kor Boccaccióját. És minő Boccacciót! Aki nemcsak a legkiváltságosabb hatalmu és legpazarabb irómüvész volt, sokkal több életet tükröztető, mint őse, a halhatatlan olasz, hanem egyszersmind egyik legtisztább látásu ismerője az emberi szivnek, az emberi lélekben jól megférő bonyolultságoknak és ellentmondásoknak, -192- az emberi ösztönök egymásra hatásából kialakuló szövevényeknek, másfelől pedig az egész természetnek, a világ és az ember kapcsolatának, a dolgok és az emberi élet egybefüggésének és talán legkivált a természeti szép mindenféle fajta, kis és nagy forrásának. Tehát: a mi időnk lelkéhez szóló filozóf, akinek keserüségeit többen érezték át, mint a Schopenhauer pesszimizmusát (mert hisz a zsenik nyelvén beszélt, amelyet tömegek és kiválasztottak egyformán megértenek) s azonkivül egyik legkalandosabb képzeletü költője is ennek a mi szomoru időnknek, amelynél olthatatlanabb vágygyal egy kor sem epedett a rejtelmes, a megfoghatatlanul szép, az örök megérthetetlen s a nem hitt, de annál inkább esdett földfelettvaló, az örökre titokzatos után.

Tudós doktorok kimagyarázták, hogy ez lett a veszte. Hogy azért kellett kora véget érnie, mert lelke szüntelen a szaiszi fátyol mögött levőket kutatta, mert szelleme és idegei oly erőfeszitéssel igyekeztek ellesni és kifejezni a sejtelmek világába tartozókat, amely erőfeszitések már emberfölöttiek. Ha igaz, csak annál nagyobb volt a veszteségünk; mert hisz ebben az esetben a kötelesség áldozata és pedig olyan kötelességé, melynél fenségesebbet nem ismer az emberi képzelet.

Öntudat nélkül halt meg; egy pillanatra sem tért magához abból a mély kábultságból, amelylyel rémségesen hosszu agoniáját már sokkal előbb megkezdette. A nagy iró, aki a Notre Coeur-t megalkotta s oly megkapó és megriasztó dolgokat tudott elmondani a szivek és vesék titkaiból, egy félesztendő óta nem tudta, hogy létezik, nem tudott magáról többet, mint egy gügyögő gyerek. Mégsem aludt el csendesen; az utolsó napja nagyon kegyetlen volt. Az élet csupa szenvedés, de a szenvedés még tart ott is, ahol az élet már bevégződött. -193-

III.
SARCEY.

Amikor Sarcey tetemét a római egyház ritusa szerint beszentelték, hogy aztán átszállitsák a Père Lachaise holttestégető kamarájába, a Temps olvasói közül bizonyára sokan gondoltak a párisi gyászszertartásra; és alkalmasint találkoztak ezek között a kegyeletesek között, akik ugyanabban az órában, mikor ott az „Et cum Lazaro“ elhangzott, messze a párisi szinházaktól, s messze a Père Lachaise-től, ilyenforma bucsuztatót mondogattak magukban:

– Isten veled, öreg Franciscus Sarcey! Isten veled, te jó, öreg barát, kit szinről-szinre nem láttalak soha, s aki mégis több örömet szereztél nekem, mint a legtöbben azok közül, akiket napról-napra látok. Nem olvasom többé hétfői beszélgetésedet, s megint szegényebb vagyok egy gyönyörüséggel. Egy régóta megszokott, minden reakczió nélkül való, tiszta gyönyörüséggel, amelyet már nem fogok hasonlóval pótolni. Isten veled! Hálásan gondolok Rád, és mély sajnálkozással. Hálásan, mert utolérhetetlen kedvességgel beszéltél nekem kicsinyes, hiábavaló s a nagy természettől távol eső dolgokról, melyek azonban Neked is, nekem is kedvesek valának. És mély sajnálkozással, mert talán jobban érzem, mint más, hogy szegény, perverzus ember voltál, hogy Istennek nem tetsző dolog foglalta el gondolkozásodat, hogy a hiuságok hiuságának adtad oda egész életedet. Ez a szép világ tele van csodával. Fák zöldelnek benne, levegő járja át, s ilyenkor, szép tavaszi éjszakákon, egy roppant mennybolt néz ránk csillagszemekkel. Az egész élet csupa érdekes rejtelem; csak ki kell nyitnunk a szemünket, s amit magunk körül látunk, mindaz magasztos misztérium. De te nem -194- láttad a fákat, a virágokat; az erdő varázslatos világa bezárt könyv maradt előtted. Nem hallottad se a patak csörgedezését, se az óczeán harsogását; nem hallottad a vadak bőgését, s nem a madarak énekét. A csillagok elől fedett butikokba rejtőztél, ahol gáz-szagot szivtál magadba. Az állatok és a növények életének felséges titokzatosságai nem érdekeltek, a világot mozgató erők törvényei ismeretlenek maradtak előtted, hetven esztendeig éltél s meghaltál, mielőtt megtudtad, amit tudni érdemes. Egy festett világnak éltél, mely majom módra csufolja az isteni Természetet, melyben minden ál, hamis, hazug, a durván mázolt bokortól le az asszonyok mosolyáig, s Te e temérdek álság közepett pápaszemeddel hitványságok törvényeit kerested. És ugy haltál meg, ahogy éltél; szemben a misztériumok misztériumával, sejtelme nélkül annak, mi történik veled, gyermekes gondolatok közt forgolódtál halálos ágyadban s ezek voltak utolsó szavaid: „Még egyszer meg kell néznem a Torrent-t; azt hiszem, félreértették ezt a szindarabot, s helytelenül itélte meg a sajtó is, meg a közönség is…“ Isten veled, szegény, perverzus, öreg gyermek, aki egy kimérának éltél s aki annyi szeretettel, oly kedvesen tudtál beszélni ezekről a kicsinyességekről, mint soha senki más!

Hetven évig élni annak, hogy az ember folyton azzal foglalkozzék: vajjon az ünneprendező jól csinálta-e meg a scène à faire-t, kellően preparálta-e helyzeteit, elfogadhatóvá tudta-e tenni, amit mondani akart s amit már százan meg százan elmondtak előtte! Hetven évig vitatkozni arról: helyesen fintorgatták-e az arcukat nevetségesen hiu, szenátor modoru bajazzók és hamis zuzáju, rossz máju, lábujjaik hegyéig romlott, tarka rongyokban páváskodó „petite femme“-ok, akik egy pár sornyi reklámért cigánykereket vetettek előtte! -195- Hetven évig polemizálni izlésről, dikcióról s nem tudom még miről, „divette“-ekkel, akik mintha arra születtek volna, hogy az eredendő vétket testesitsék meg, s akiket már a tudós asszony ugy mártott bele a bünbe, hogy csak a sarkuk maradt ki belőle! És soha, egy pillanatig se jutott eszébe: érdemes-e, hozzá illő-e ennek a mesterségnek élni, átadni egész lelkét ennek a kis besogne-nak? A szinház boldoggá tette, a Français-t jobban szerette, mint ahogy mások az asszonyukat szeretik, de a Français hiján Cluny, Batignolles, még a neuilly-i vásár is jó volt neki, csak komédia legyen.

Bizonyára az Elysium is szomoru volna neki komédia nélkül. De nem hitt az Elysiumban; jó nyárspolgár volt, racionalista, ük-unokaöccse az enciklopedistáknak, messziről rokona egy kissé Prudhomme urnak is. Következésképpen hive a kremációnak, mert, mint Prudhomme ur mondaná, ez egészségesebb, mint a temetés. Meghagyta, már jó eleve, hogy holttestét annak idején – egykor, sokára – égessék el; s teljesiteni fogják a kivánságát. Igy még halála után is távol marad az anyaföldtől; hamvai is csarnokban fognak pihenni. Sir nem domborul fölötte; zöld hant gyepágy nem fogja fedni; fejfa nem jelöli meg pihenőjét; s a petite femme-ok nem mehetnek el nyugvóhelyéhez, leróni a hála adóját; a lelkek órájában nem táncolnak körülötte villik, vérpirossal bélelt gyászruhában.

A PESSZIMIZMUS EGY UJ BIRÁLÓJA

Minden korszaknak meg vannak a maga kedvenc irodalmi alakjai, melyek a kor aspirációit és jellemét költőileg személyesitik. Ugy vagyunk ezekkel a perszonifikácziókkal, mint bizonyos jó ismerőseinkkel, akikkel rövid ideig találkozunk egy kissé mindenütt; egy darabig otthon vannak minden társaságban, ahol megfordulunk; mindennap váltunk velük egy-két szót, mert divatos és jó modoru emberek; egyszerre csak eszünkbe jut, hogy ismerőseinket nem látjuk többé és – ezt valóban nem hittük volna – félév óta nem vettük észre hiányát; a neve sem akar eszünkbe jutni. Jött és ment, mint Arthus király, senki sem tudja, honnan hová. Ez a mai jó ismerősünk, a mai analizáló kor képviselője egy kissé felületes, de különben igen elmés ember, foglalkozására nézve orvos. Szeret egy kissé pózba állani boncoló késével, de egyébként igen finom ember; amit az is bizonyit, hogy még nem untuk meg, noha már eleget láttuk. Láttuk, amint kidugta fejét egyik-másik nagy folió tudományos könyv mögül, hallottuk, amint kritikusokkal és irodalom-bölcselőkkel vitatkozott, megismertük szereplését tömérdek regényben, minden este mint „rezonnőrt“ köszöntjük a szinházban, sőt meglepetésünkre, néha, mikor falura rándulunk -197- egyik vagy másik lirikus csöndes tüzhelyéhez, gazdánk helyett őt találjuk, szép verseket szavalva, melyek mindegyikének refrénje: Névrose.8) Egy szép napon persze el fog tünni, mint a többiek. Où sont les neiges d’antan? Hol van Bietris, hol van Allys? – mint Villon mester mondaná. Ki emlékszik még azokra, akik őt megelőzték rokonszenvünkben? Ki törődik még azokkal a perszonifikációkkal, melyek a maguk idején épp oly szeretetre méltók voltak? A napoleoni eszmék legerősebb hatása alatt egy ifju, zseniális, nagyravágyó volt a közönség szivének Don Juanja; az akkori irodalom az ambició hőseinek egész seregét nevelte föl. Ma már, ha Stendhal hőse, a Rouge et le Noir Julienje ránk nem marad, nem is tudnánk a tipusról. Később, az eredménytelen forradalmak után, az általános politikai enerváció idején, egy nemzedék, mely kimerülten a nagyratörés küzdelmeitől, a semmittevés és semmire vágyódás furiáival adta össze magát, rajongott a blaséért, aki csak annyit hisz, mint a sevillai burlador, hogy: kétszer kettő négy, s aki életét annyira sem becsüli, mint ezt a mennyiségtani igazságot. Minden jól nevelt leánynak volt egy ideálja, aki kelletlenül hurcolja vigalomból vigalomba roncsolt ifjuságát, akinek a szerelem már nem élvezet s élvezete nem a szerelem, aki laudanumot iszik és érdekesen kisérteties arccal, frakkosan és fehérnyakkendősen hever az utca sarában, mindannyiszor, ahányszor csak megjelen a maga frisseségében a rózsaujju hajnal. Az apró Rollák megnépesitették a regényeket és szinházakat épp ugy, mint a kártyabarlangokat és a Pandarusok termeit. Persze, hamar kimultak, végelgyöngülésben. Helyettük uj emberek jöttek, egészen más természetüek, -198- de nem kellemesebbek. Erre a tipusra mindenki emlékezhetik; még nem is veszett ki teljesen. Az ébredő uj erők és a demokrácia izléstelenségeinek a korát éltük. (Mindenki tudja, hogy Demos könnyen beleesik az izléstelenség hibájába, mikor sokat enged meg magának.) A világ egyszerre tele lett emberekkel, akik a Suez-csatornát csinálták, gyárakat emeltek, hidakat és utakat készitettek, nekigyürkőztek a kohóknak s tetszettek maguknak kormosan és széntől sötéten. Mindnyájan ismertünk vagy száz urat, akik mind alagutakat furtak ki és grófkisasszonyokat vettek feleségül, minek utána elmondták nézeteiket a születés és a munka arisztokráciájáról. A „munka“ (elől egy, néha két, sőt néha három „m“ betüvel) – volt a devise, melynek csak a szinpadon való hangoztatása is sokunk életét keseritette meg. Szerencsére, a gépészek, mérnökök és hámorosok ideje is lejárt, és ma már a leggondosabb családapák sem látnak a fiaikban tönkretett Stephensonokat, csak azért, mert az iskolában Tacitust kell olvasniok. A tipus meghalt, éljen a tipus. Nekünk, nagy gyermekeknek, Guignolra van szükségünk, de unjuk Guignolt mindig ugyanabban a ruhában. Most a dottore kosztümjében látjuk a legszivesebben.

Az uj alak az ajkán megfagyott szellemes mosolylyal, lancettájával, sőt egész nécessairejével együtt is jobban elszivelhető, mint elődei. Szavajárása müveltebb, beszéde okosabb, mint régebbi ismerőseinké. Nem tolja eszméit nyakunkra, s ha valamiben feszélyez, ugy azáltal teszi, hogy engedelemkérés nélkül kémlőleg vizsgálgat. Megtapogat, megvillanyoz, s aztán kijelenti, hogy betegek az idegeink, nekem is, önnek is, mindnyájunknak. Csoda, hogy eddig el nem pusztultunk bele. Nem ad tanácsokat, csak tényeket állapit meg. Nem törődik velünk, az egyén érdektelen előtte; csak -199- tényeket keres, minél több apró, világos kis tényt, kisérleteket téve mint a vegyész s uj igazságok után járva, mint a filozóf. A szinpad figurái közt szellemes értekezést tart a társadalom vibrióiról, regényekben legörömestebb mutogatja a szerelem klinikáját, tudósok és bölcselők előtt szivesen beszél az uj törvényeket jelző uj kór-jelenségekről s ha verseket ir, szétszedi és elemzi fájdalmait, hogy valamit megtudjon általuk. (Emlékezzünk csak Rollinatra.) Egy kissé mindig affektál, de azért soha sem kiállhatatlan. Legkevésbbé, mikor az irodalom-pszichológot játszsza. Ezek az orvosok a kritikusok közt nem valami jött-ment emberek. A kisujjukban is többet tudnak, mint a régi könyvamatőrök. Hozzájuk képest az őskorbeli lettrék, a szép rajongó papjai, minden tekintetben valóságos gyermekek. Azok legfőbb érdeme egy érzelem volt, egy misztikus vonzalom a müvészihez, életük szeretkezés az irodalommal, magáért az irodalomért és az élvezetért, melyet nekik az nyujtott. Az uj emberek más fából valók. Hidegek, mint maga a tudomány, melynek önző szeretői, mig elődeik a szépnek lángoló trubadurjai voltak. Az irodalom nem céljuk, csak egy mező, melyen kutatásaiknak tér nyilik. Nem érdekli őket jobban, mint a társadalmi tudományok, vagy a statisztika s ha mégis vizsgálódásra készti őket, csak annak tulajdonitható, hogy az irodalom tükörnek látszik, melyben a morális élet mindenféle természetü tüneményei a legszembetünőbben mutatkoznak. Minthogy eszközük éppen az általánositás, nem zárkóznak egy irodalomba s nem táplálnak hazafias előitéleteket. Az alakot számitáson kivül hagyják, a költőt megfosztják fényes szavaitól, mint vén Aeskuláp a szégyenkező fiatal női pácienst ruháitól, és az egyes esetekben csak általánosabb tünemények jeleit keresve, -200- kapcsolatos okokat találnak s azok alapján kérlelhetetlen logikával állapitanak meg egy közbetegséget, mely ellen nem tudnak orvosságot.

Efféle orvos a kritikusok közt Bourget Pál,9) aki öt különleges eset, öt modern iró lelki életéből következtetve, egy általános betegséget bizonyit ránk, melyben mindnyájan szenvedünk. Bizonyitja pedig ezt nem valami „ouvrage à longue haleine“-ben, hanem egy könnyü, látszólag egység nélküli, elegáns könyvben, melynek érdekelnie kell minden mai olvasót. Hogyne, mikor egy még alig ismert közös gyöngeségünkről van szó, mikor a boncoló asztalra feszitett lelkek legkedvesebb iróinké s mikor maga az értekező legkevésbbé sem az utolsó ember.

Aki csak egy kissé szemügyre veszi a doktor urat, az első pillanatra láthatja, hogy egészen beleillik a Nouvelle Revue finom szalonjába. Tetőtől talpig modern ember, minden tekintetben „bien ganté et bien coiffé“. Szeretetreméltóan beszél mindenről, amire a szó kerül, mint aki járatos a politikában, ért a képzőmüvészetekhez, sokat utazott és teljesen a mai tudomány szinvonalán áll. Ha jobban megismerjük, kitünik, hogy nagyon helyén van a Journal des Débats kitünő tudósainak és szépiróinak diszes társaságában is. Sok nyelvet és sok irodalmat ismer, nem olyan formán, mint az irodalmi „kőmüvesek“, – hogy a Taine szavát használjam – hanem amint az „épitőmesterek“ szokták azokat ismerni. Kitünő szeme van: megtalálni a dolgokban a jellemzetest, világos feje: elrendezni az észlelt jelenségeket s különös adománya a kifejezésben: költői és mégis geometriailag szabatos alakot adni -201- érzéseinek, gondolatainak. Ilyen választékosan csak a választottak szólnak. Nem csodálnám, ha fiatal asszonyok rajonganának a doktor urért. Ők azon sem akadnának fönn, hogy némelykor egy kissé keresetten képletes és mesterkélten költőieskedő, máskor meg nagyon is elvont és homályos, ámbár jóhiszemüen és nagyképüség nélkül. Néha valóban keztyübe bujtatja a szavait, de legalább glaszé-keztyübe.

Az, amit mond, kettős érdeket nyer a beszéd tárgya által. Az öt iró, akiknek szája elé egymásután oda tartja tükrét, hogy annak elhomályosuló foltjairól leolvashassuk közös betegségüket, választott iróink, akik mindannyian befolyással voltak képzeteink, érzéseink alakulásaira. Ki ne ismerné Baudelairet? Ha más nem, az a kép, mely mindenikünket megragadott tizennyolcéves korunkban, Don Juan aux enfers, a Styxen átkelt és áldozataira hidegen, büszkén visszatekintő csábitó képe felejthetetlenné teszi előttünk. Amaz emberek közt is, akiknek életében az egyetlen kaland az volt, hogy a lépcsőn összeütköztek a mosónéjuk lányával, sokan lesznek, akik kivülről tudják a Vámpirt: Toi, qui comme un coup de couteau
Dans mon coeur plaintif es entrée,
Toi, qui forte comme un troupeau
De démons, vins, folle et parée… etc.
s hevültek az abban égő démoni szenvedély lángjánál. Flaubert-t is mindenkinek ismernie és szeretnie kell, aki életében csak három regényt olvasott, hiszen Bovary Emma – e szegény női Don Quijote – történetét épp ugy fogják olvasni a jövő századbeli franczia iskolák, mint ma a Caractèrest, persze „ad usum Delphini“ kiadásokban. És Renan? Ő a század szivéhez nőtt amaz antagonizmus által, melyben világos, kritikus -202- elméje és a rejtélyeshez szitó, ideális lelkülete állottak és állanak egymással szemben. Vagy Taine? Akiben, ha a tudós nem érdekel, érdekel a bölcselő, ha az sem, akkor a nép-pszichológ vagy a történetiró, az irodalombuvár vagy a mükritikus, de mindenesetre az iró, aki elsősorban és mindenekfölött a szó legnagyobb müvészei közül való. Ami Stendhalt illeti, neki valóban joga van kettőzött figyelemre. Könyvei félszázados álmot aludtak, de uj életre keltek s a Dornröschen bennük rejlett örök fiatalságával ingerelnek, hogy foglalkozzunk velük s helyrehozzuk egész nemzedékek mulasztását. „1880 táján fognak engem olvasni“ – irta volt Balzacnak: s a világ most igazat adni kénytelen neki, aki annyi igazságot adott a világnak. Ez a csodás szellem, aki mint az arab regékben szokott történni, eleinte egy pár poros kötetbe volt elzárva, aztán kitörve azokból, hirtelen megnőtt s föléje kerekedve egykoron győztes vetélytársainak, melléje nőtt a század legnagyobb szellemeinek: csak most lett igazán modern, holtan is közelebb álló korunk lelkéhez, mint sokan a nagy élők közül.

Vagy talán nem is az eszmei rokonság, nem is a megalkotás ereje és müvészete, amelyekkel láncolatát adták az általunk csak sejtett, de meg nem talált kapcsolatoknak, s világos és fényes alakban fejezték ki el nem rendezett, homályos képzeteinket, hanem valami más az, ami egy titokszerü kapcsot hoz létre e nagy nevü „homme supérieur“-ök és névtelen olvasóik között? Talán valami egyéb ragad meg bennünket Baudelaireben, mint az az átszellemülten müvészi természetü, finoman érzéki képzelem, mely a kedves boudoirját indus pagodává változtatja át, ahol homályos világnál rejtelmes illatok szállnak a légben s egy titokzatos kigyóbüvölő nő lejti kábitó tánczát igézetéül szegény, -203- megittasult redingoteos kigyóknak? Egészen más, mondja doktor Bourget. Ő is, mint a többiek, egyéniségök varázsával csak békóban tartanak, ha már egyszer le tudtak kötni; ami e zseniális elmék rabjaivá tesz bennünket, az: betegségök. A kóranyag, mely bennök dult, minket is emészt s a közös szenvedés kapcsa hoz velök szorosabb összeköttetésbe.

Azért – igy folyik a következtetés – ezek a kivételes, beteg szellemek nagyon veszedelmes lények az egészségesekre nézve. Minden varázsuk, csábitó erejük csak szirénhang, mely vesztökbe csalja a gyöngéket. Aki közelökbe kerül, elpusztul betegségök ragályától. – Nézzék önök azt a piros arczu fiatal embert – figyelmeztet orvosunk – aki, nem látva a lenyugvó nap gyöngéd fényét s nem hallva a közelében röpködő fiatal lánykák boldog csicsergését, tanulóasztalára dőlve bujja a Fleurs du mal-t, vagy a Jézus életét: el fog veszni. Rövid időn intoxicálva lesz. Kérem: „intoxicálva“.

Látni való, ennek fele sem tréfa. Nem is sejtettük, hogy e könyvekben afféle szellemi bacillusok nyüzsögnek. Az irónia remegő kérdéssé sápad ajkunkon s megilletődve kérdezősködünk tovább az orvos urtól. A ragályozást senki sem szereti. Amióta a Rambosson rengeteg könyvét elolvastuk (az „ideges jelenségekről“) s ebben bebizonyitva láttuk, hogy az ideg betegségei mennyire kontagiózusak, mindannyiszor megijedünk, ha valahol uj ismeretséget kell kötnünk; vajjon nem ragad-e ránk egy kézszoritás által valami myosotis ossificans, vagy maga a szörnyüséges meningitis?! Oh, nekünk avatatlanoknak, roppant respektusunk van az orvosi tudomány iránt!

Bourget kitalálja legtermészetesebb kérdésünket s -204- második szavával megmondja, hogy a betegség, melyről beszél: a pesszimizmus.

Zavarba esünk. Ez is olyan szó, melynek nevében már sokan és sokszor vétkeztek. Csak két szó van, melylyel több visszaélést követtek el: a „reál“ és az „ideál“. Ezekről már azt is olvastuk valahol, hogy nagy tévedés azt hinni, mintha a „reális“ volna a „reál“ s az „ideális“ az „ideál“. Ellenkezőleg, az egyik a másik, és a másik az egyik. A „pesszimizmus“-sal még nem jutottunk ennyire, de bizonyos, hogy ha tizen összeállunk róla vitatkozni, nem leszünk ketten, akik ugyanegy dolgot értsünk alatta. Kérdezzünk meg egy bölcselkedőt, talán: „az élethez való akarat tagadását“ fogja annak mondani, illő kivonatok kiséretében Hartmannból vagy Schopenhauerből. Emlitsük e szót egy hivatásból iró előtt: „ah, igen – fog kiáltani örvendve – a század betegsége!“ És szép tirádákat hallunk René, Manfred et consortesről. Ha jó kedve van, be fogja bizonyitani, hogy Hamletet is a „század betegsége“ ölte meg s mi cserében megkérdezzük, mit szól ahhoz az ötletünkhöz, hogy voltakép az Apulejus arany szamarát is a század betegsége hajtotta a mágiára, mikor még tudnivágyó ifju volt s nem sejtette köztudomásu sorsát. Forduljunk egy világfihoz, mosolyogni fog. „Pesszimizmus – ugymond – szó, melyet a költők találtak ki. Azok, akik hivatásuknak tartják a dolgokat egyes részeikben burleszk arányokban nagyitani, ezzel a föllengős kifejezéssel emlitik azt a kellemetlen érzést, melyet mi közönséges emberek unalomnak mondunk.“ Szoritsunk sarokba végül egy orvost, az majd ilyenformán buvik ki a felelet alól: „Pesszimizmus ugyanannyit jelent, mint idegesség, a nervusok egy gyöngeségét, tulizgatott beteges állapotát. Mindenki tudja, hogy ennek milyen befolyása van az -205- agyvelő müködésére. A többi mind lári-fári. Nézze az a kis fiu, aki ott bedugja a fülét, hogy ne hallja a fürész-ráspolyozást, egy jövendő pesszimista Byronka.“

Bourget Pál, aki bölcselő, iró és világfi egy személyben, s aki emellett még az orvost is játszsza, nem adja e feleletek egyikét sem, sőt általában nem ad világos választ erre a legfontosabb kérdésre. Kétségen kivül sokat foglalkozik magyarázatával, de ugy látszik, ez az ördöngős szó neki sem egyetlen fogalom kifejezésére szolgál. Mint a katholikus dogmatikát, hol szorosabb, hol tágabb értelemben kell venni, hogy megérthessük. Bourget valószinüleg valamely rejtelmes aeont képzel alatta, mely mindig más-más alakba öltözik: Baudelaire előtt Mephisto selyem köpenyével, keztyüsen jelenik meg, kezében arany billikommal, melyben tüznyelvü xeresi és bóditó mákony keverednek; a croisseti remetét ellenben a pusztai szent Antal hiányos kosztümjében kisérti. Legalább a megszállottakon egészen más és más természetü hatások mutatkoznak. Bourget apróra elemzi e hatásokat, de adós marad annak megfejtésével, mi teszi a misztikus aeon lényegét. Hogy a könyv hangulatában maradjunk: a kórtünetek fölsorolása kiszoritja annak a magyarázatát, mennyiben azonos eredetüek és természetüek ezek az oly különböző jelekben nyilvánuló lelki betegségek. Öt különböző bajról van szó, mely egyik sem hasonlit a másikhoz, de mindegyik rokon valamiben egy hatodikhoz, amelyről csak a sorok között olvashatni. Ez magának Bourgetnak a „pesszimizmus“-a. A sok közül ezt lehet a legkomolyabban venni, noha Bourget a tárgyilagosság finom leplével takargatja. Akármilyen feketéknek irja is le a dolgokat, nem akarja bevallani, hogy fekete üvegen át szemlélődve értekezik róluk. Még könyve resuméjében is kitér a határozott szinvallás elől: -206-

„Vizsgáltam egy költőt, Baudelairet; egy történetirót, Renant; egy regényirót, Flaubert-t: egy bölcselőt, Tainet; épen most jutottam végére egy szövevényes elméjü müvész vizsgálatának, amelyikben a kritikus és a képzelmi iró a legszorosabban egyesülnek, és ennél az öt nagy franciánál ugyanarra az általános semmiségtől megundorodott filozófiára találtam. Ez a filozófia, mely érzéki és romlott Baudelairenél, megfinomitott s kissé föllengős Renannál, tudatos és fölháborodott Flaubertnél, szintén tudatos, de egyszersmind lemondó Tainenél, épp oly sötét, de bátrabb a Rouge et le Noir irójánál. Igazat kell-e adnunk e rémületes csömörnek, melyet a legmagasztosabb elmék éreznek az élet hiába való erőlködéseivel szemben? És az ember a müvelődés által valóban nem ért-e el egyebet, mint hogy bonyolultabbá tette barbárságát és raffinálta nyomorát? Azt hiszem, hogy azok kortársaim közül, akiket e problémák foglalkoztatnak, éppen ugy, mint én, majd fájdalmas, majd hittől és reménytől áthatott fölkiáltással válaszolnak erre az aggasztó kérdésre. Az már megoldás, ha valaki, mint Beyle, körülövezi lelkét s a kétely rossz érzéseinek ellenébe állitja egy oly embernek férfias erélyét, aki látja végzete sötét örvényét, aki nem tudja, mit rejt ez az örvény és aki nem fél.“

Ez a mesterien szerkesztett, nagy szókkal keveset mondó végszó csaknem kitalálni engedi, amit a könyv eddig is hallgatag elárult, hogy maga Bourget is meg van támadva a betegségtől, melytől óva int. Annál rosszabb rá s annál jobb ránk, olvasóira nézve, ha szubjektiv érzései segitségére voltak megfigyeléseinek. Kezdjük érteni és ismerni a „pirosarcu fiatal embert“, aki ahelyett, hogy üde kis lánykáknak udvarolna, e poros könyvekből szivja az édes mérget. És ha az epilogusból -207- felénk sugárzó kevés világnál ujra nézzük és egymáshoz hasonlitjuk a meglepő és szellemes ötleteket, melyekkel a szerző bennünket meghajigált, s melyek, miután kezünkből kisiklottak, most körülöttünk szétszórtan hevernek, kezd derengeni előttünk végre az is, mi lehet az az „általános semmiségtől való megcsömörlés“, amely mindnyájunkat fenyeget, ha a veszedelmes könyvek egyikét-másikát kezünkbe veszszük. Valóban, ujra meg kell szerkesztenünk magunkban a Bourget zseniális, de konfuzus könyvét, hogy tisztán felállithassuk az alapvető igazságot, melyre szükségünk van. Lehetetlen belőle egyetlen passzust idézni, melyben a könyv eszméjét összpontositva találhatnók. Álljon itt egy pár szó a sokat emlitett baj eredetéről s egy gondolatsor annak hatásáról, amint azt az egész könyvből kivehettük.

Mindnyájan vallásos, legtöbben katholikus neveltetésben részesültünk. A benyomás, melyet e neveltetés ránk tett, minden bizonynyal elhatározó volt életünkre. A szellemi világ megismerése, bármiképp talált is az bennünket, nyomot hagyott lelkünkben. Kétféle eset szokott bekövetkezni. Vagy alkalmas anyagok voltunk e revelációhoz, vagy nem. Ha természetünk a misztikusra hajló, lelkünk, midőn hisz, nem elégszik meg egy eszmében való hittel. Látjuk az Istent. Nem szó, nem jelkép, nem elvont fogalom az ránk nézve, hanem valóságos lény, melynek társaságában ugy élünk, mint egy atyával, aki minket szeret, ismer és megért. Ez az illuzió oly édes és oly erős, hogy ha egyszer eltünt, nem lehet azt alsóbbrendü, kevésbbé intenziv képzetekkel helyettesiteni. Aki a mákony mámorát megismerte, annak a bor hitvány, émelyitő. És amidőn lépést tartunk századunkkal, megfosztjuk magunkat e kedves képzetektől; lelkünk sérülést szenved, melyen át elillan -208- minden gyönyör. A másik eset nem jobb emennél. Lehet, hogy a szellemi világot kevésbbé fogékony lélekkel ismertük meg. Hittünk Istenben ifjuságunkban, de sohasem éreztük azt élőnek és személynek. Kielégitett bennünket egy hit az eszmékben, elvont hit, mely mindenféle átalakulásra hajlandó. Csak dogma kellett, nem látomány. Első hitünket könnyen helyettesitjük más hittel; egyikünk hisz a szabadságban, másikunk a társadalmi rendben; ez a forradalomban, az a tudományban. Ezeket azonban sokkal hamarabb elveszitjük, mint amazt a másikat, amelynek gyökerei a legmélyebbre hatoltak bennünk. S amint a sok foghuzás fogfájással, ez a sok hitcsere bizonyos fájdalommal jár, melyet rendesen általános melancholia követ.

Láthatni, Bourget, mint jó körökben forgó ember, igen értelmesen kacérkodik a vallásos eszmékkel. Mindig tetszett nekünk ez az urias, izléses, vallásbeli beruházkodás, amely távolról sem hasonlit ama jó papok naiv rajongásához, akiktől a magasztos eszmevilágot megismerni tanultuk. Jól berendezett embernek van vallása, amint van kényelmes lakása, lovai és ismeretsége a balletben. Mert illik, hogy minden legyen, amire kényelmi tekintetből szüksége van. Bourget Pál ugy találja, hogy vallás nélkül kellemetlenül érezzük magunkat; s az ő szellemes ajánlatára bizonynyal sokan fogják e nélkülözhetetlen kényelmi szert megszerezni. Ne szóljunk bele; a vallás még akkor is tiszteletre méltó előttünk, ha valaki házi butornak használja is.

De egyszersmind fölébred a kérdés, hogy ha a vallástalanság nemcsak a mi századunk büne – ettől az elmélettől Bourget még igen távol van – miért nyilatkozik a baj éppen a mi korunkban oly pregnánsul, miért halványitja el éppen a mi időnk arculatát? -209- Lapozgassunk; a Bourget könyve erre is igyekszik megfelelni.

A pesszimizmus e szerint mindig titkos féregként rágódott a társadalmak gyökerén. Hogy mégis ez a „finom szörny“ soha sem tátogatta nyomorát erélyesebben, mint a mi századunk irodalmában, akkor, mikor az életnek annyi föltétele tökéletesedik, annak nem lehet egyéb oka, mint maga ez a tökéletesedés, mely ugy elkényezteti lelkünket, hogy azt képtelenné teszi a boldogságra. Azok, akik hisznek a haladásban, nem akarták észre venni kényelmesebb létünk és teljesebb neveltetésünk e rémitő váltságdiját. Irodalmunk elsötétedésében korunk társadalmi rázkódtatásainak muló hatását látták. Sokkal inkább valószinü, hogy ez a melancholia kikerülhetetlen következménye annak az ellentétnek, mely a civilizáció szülte vágyak s a külső okok valósága közt áll be, annyival inkább, mert Európa egyik végétől a másikig a modern társadalom ennek a melancholiának ugyanazokat a lényegükben megegyező s csak a fajok szerint egyes árnyalatokban különböző jeleit mutatja. Általános elteltség e világ elégtelenségeivel szemben lázitja föl a szlávokat, a germánokat és latinokat, s nyilvánul az elsőknél a nihilizmusban, amazoknál a pesszimizmusban, emezeknél a névrose különféle, rendkivüli nemeiben. A szentpétervári összeesküvők gyilkos dühe, Schopenhauer könyvei, a kommün őrjöngő gyujtogatásai s a naturalista regényirók bőszült embergyülölete – az élet megtagadásának ugyanazt a szellemét tüntetik föl, mely minden nap jobban elhomályositja a nyugati civilizációt. Kétségen kivül távol vagyunk a planéta öngyilkosságától, a kétségbeesés theoretikusainak legfőbb vágyától. De lassan s biztosan növekszik a hit a természet nagy banqueroutejában, mely ugy látszik, a huszadik század -210- szomoru hite lesz, ha a tudomány vagy valamely barbár betörés meg nem menti a nagyon elgondolkozott emberiséget a maga gondolatának fáradtságától.

Tehát a vágyak és a kielégités hiánya, a rohanás a tünő percz után, amelynek azt mondhassuk: „maradj, oly szép vagy!“ – egy szóval, a régi dal. Ime, hét mérföldes csizmákban járva is az országutra lehet tévedni.

Ez a sokat borzasztott pesszimizmus tehát nem valami uj ragály, hanem az öreg, jó szolid betegség, amely már félszázaddal ezelőtt kidühöngte magát. Annyira, hogy ha korunk irodalmának egyik legjelentősebb karakterisztikonját keresnők, azt vélnők, hogy éppen e pesszimizmus elleni visszahatásban találhatjuk föl legkönnyebben. Sőt erős a hitünk, hogy az, ami Stendhalt ma oly közel hozza sziveinkhez, első sorban éppen az, hogy ama beteges áramlatban is meg tudta óvni lelki egészségét. Átjárhatatlan iróniával vette körül magát!

Valóban, se Beyle Henrikről, se (talán Baudelairet kivéve) a többi négy iróról el nem hiteti Bourget, hogy olyan komolyan megtámadta volna őket a „század baja“, mint amilyen szépen kiszinezve előadja. De legkevésbbé Beyleről. Az öt iró közül talán ő – a leghosszabb idő óta halott – áll legközelebb korunkhoz szellemének irányánál és természeténél fogva. Könyvei, ellentétben azokkal a hires munkákkal, melyek rövid ideig királyi ünnepeltetést élnek, mig egyik napról a másikra megvénülve ébrednek föl, mint a szép Pécopin, most élik másodvirágzásukat. Nemcsak azért, mert Taine egy egész iskolát nevelt föl abban a hitben, mely Stendhalt a század legnagyobb psychologjának vallja, s talán azért sem, mert a regényben – figyelmen kivül hagyva e helyt -211- az artisztikus tekinteteket – a legnagyobbat alkotta meg, amire a század képes volt. (A legnagyobb értelmi erők a képzelmi világban az ő teremtményei; hősei éppen oly zseniálisak, éppen ugy rendelkeznek a mély lelki látással s elemző hatalommal, mint ő maga.) A világ ujra előveszi könyveit, mert miután átszenvedte a sensualismust és az ecclecticismust (és még egyéb izmus-okat is, köztük a Bourget kedves pesszimizmusát) fölemelkedett ahhoz a racionalizmus rostáján átszürt pozitiv filozófiához, melyet egy jövendőbeli Helvetiusba oltott Comte fog rendszerbe önteni s melyet Beyle előre látott s alkalmazott.

Ennek a páratlanul világos, tiszta főnek éppen a rendkivüli éleslátásával velejárt egy rendkivül ritka sajátság, melyet soha sem méltányoltak eléggé késő bámulói sem, akik róla képet adni megkisérlették. Lelki egyensulyát értem. Azt a ruganyosságot, melylyel fölül tudott emelkedni az elméje előtt összeütköző ellentéteken – azt a készséget, melylyel mélyére nyult az igazságnak, nem félve, hogy megsérti önnön előitéleteit, érzéseit, – azt a bátorságot, melylyel fölhagyta a czéltalan küzdelmet, – iróniáját, melylyel hidegen birálni tudta olyan érzéseit, amilyenek a gyöngébbeknek életébe kerülnek. Ha valaki, ugy bizonyára ő ment volt ama hányattatástól, amelyet, legyen az bármily természetü, a pesszimizmus fogalma kifejez. Nyugodt szellem volt. Ugy látszik, Bourget is érezte ezt, midőn megjegyezte a különbséget közte és Byron közt, „akinek hasztalan küzdéseitől Stendhal vele született finomsága s még inkább átható elemző ereje által meg volt óva“. Igy hát bátran olvashatják fiatal embereink a Rouge et le Noir-t, még nem ég Ucalegon.

KEZTYÜS KEZÜ IRÓK.

A nyolczvanas évek elején egyszerre nagyon sokat kezdtek beszélni Stendhalról. A remek essai után, melyben Taine a legnagyobb irói dicsőséget vindikálta neki, bálványává lett az egész fiatal Francziaországnak. Szóba hozták Augier Emil, a Fourchambault-család hires szerzője előtt is. „Hagyjanak nekem békét – dörmögött Augier – azzal a szomoru disznó-val!… Később, mikor arról volt szó, hogy Balzac-nak szobrot kell emelni, ugyanezzel az okadással tagadta meg az aláirást. „Balzac – szólt kategoricze – csak egy szomoru disznó volt.“ S végre, mikor a Vitel-dijat, a franczia akadémia legnagyobb jutalmát, Paul Bourgetnak adták ki, a következetes drámairó ismét ezzel a kritikával kisérte votum separatum-át. „Bourget – szólt – csak egy szomoru disznó“. Nagyon megkedvelte az öreg ur ezt a pittoreszk mondást.

(S mily fátum! Ennek az elvszilárd halhatatlannak a legelső utódja az akadémiában: Freycinet lett, a nagy opportunista!)

Nem mondhatni, mintha ez az en masse itélet nem volna feljebbezhetetlen. Sőt, hogy a kritikának ebben a népszerü stilusában maradjunk, inkább azt lehetne mondani, -213- hogy Bourget szomoru ugyan, de éppenséggel nem disznó, hogy Balzac talán disznó volt (ha igen, akkor mindenesetre: vadkan), de egy cseppet sem volt szomoru, s hogy végre Stendhalt elmondhatjuk akárminek, csak szomorunak és disznónak nem. Hanem hát a kritika szabad és független, különösen az akadémiai.

Stendhal-nak és Balzac-nak most már mindegy is, hogy mit mondanak róluk. De Bourgetnak nem mindegy. S ez a vád ki is hozta a sodrából. Nem mintha nem volna hozzászokva az apró kötődésekhez. Mert bár az ifjabb Dumas óta nem volt példa gyorsabb irodalmi karrierre, mint aminőt az ujabbkori franczia irodalomnak ez az enfant gâté-ja csinált: nemcsak a magasztalásokból vette ki a részét, hanem a tüszurásokból is. A könnyedébb irodalmi enyelgésekhez tehát hozzá szokhatott. De ez a kritika kissé erős volt. S tán még érzékenyebben érintette Bourget-t, mint az a másik kritika, mely a Mensonges egy jelentéktelennek látszó passzusát vette czélba.

A Mensonges ugyanis valóságos elragadtatásba ejtette a kritikusokat. Csak a Figaro egyik névtelen olvasónője tett egy gonosz megjegyzést a regény hősnőjének, Madame de Moraines-nek a füzőjére. Ha Bourget ur azt hiszi – igy hangzott a kegyetlen kritika – hogy egy hölgy, aki a Faubourg-Saint-Germain világához tartozik, képes magára venni – fekete selyemfüzőt (ilyet dob le magáról Moraines-né asszony a Mensonges-ban) akkor Bourget ur soha, egyetlen egy mondaine-t se látott – füzőben.

A megjegyzés kemény volt. Az elegáns világ erkölcseinek ez uj Taine-jéről, a nagyvilági léha és szomoru szerelmek éles szavu kritikusáról a legkevesebb, amit föl kell tételezni, az, hogy élt és tapasztalt. A -214- Cruelle Énigme, a Crime d’amour és a Mensonges épp ugy föltételezik a galáns multat, mint az Essais de psychologie contemporaine az École Normale-t. S azt mindenki tudta, hogy az Essais sikere óta az egyszerü vidéki tanár fia mindennapi vendég lett a Faubourg-Saint-Germainben. Se külsőre, se szellemre, se modorra nem maradt mögötte a Desforges báróknak. Épp olyan marquis-vá lett, mint akármelyik, amelyik ott született. S ha volt benne valami hiba, ugy ez nem lehetett egyéb, mint hogy nagyon is tökéletes marquis volt. Az igazi marquis-k nem tökéletesek.

Az a „füző“-megjegyzés tehát nem érinthette kellemesen. De ez se hozta ki a sodrából annyira (mert akkor hallgatott), mint az Augier mot-ja, melyet a Physiologie de l’amour moderne-ben felpanaszol. Persze, az obszczénitás vádja kétszeresen fájhat annak, akinek egész életében csak egy határozott eszménye volt: a Választékosság, s aki akkor, amikor ezt a kritikát mondják róla, egy milliomos és igen jó házból való kisasszonynak a vőlegénye.

Annyira bántotta ez a vád, hogy mikor mint ifju házas a Physiologie-ban egyszer s mindenkorra átadta szerelmi tapasztalatainak apró eredményeit az olvasóközönségnek 10) (mint ahogy más ember elégeti a szerelmes leveleit): jónak látja az Augier mot-jára (bár diszkrét és rejtett formában) egy vallomást tenni. E vallomás szerint az Augier vádja annál igazságtalanabb, mert ő, ha könyveiben merész szavu is, a valóságban tiszta életü.

Ez a vallomás annál érdekesebb, mert nem egyetlen a maga nemében. Zola ugyanezzel dicsekedett. -215- Flaubert ugy élt, mint Szent Antal. Renant koronkint „csak az tette álmatlanná, hogy nincs semmi megbánni valója, semmi kedves kis vétke, amire nem is olyan rosszul esnék visszaemlékezni“… Folytatni lehetne egészen Antoine-ig, a Théâtre Libre igazgatójáig, aki olyan szinházakat követelt, ahol a szinésznőt, ha nem él tiszta életet, az igazgató simpliciter elkergeti… Amire még Paphnucius, az alexandriai anachoréta se mert volna gondolni.

Mindenesetre jellemző, hogy a fin de siècle irodalmát, mely a „merészség“-eket illetőleg elment a legutolsó határokig, olyanoknak köszönjük, akiknek a konfessziói a csufondáros kávéházi nótát juttatják eszünkbe: „Jesszesz, jesszesz, so solid!“ Bezzeg a romantikusok, akik nagy eszmék felhőin lovagoltak, egészen máskép szórakoztak entre eux, mint a bün mai vizionáriusai. Maxime Du Camp egyik könyvében (Théophile Gautier) érdekes eseteket beszél el arról, hogy miképpen mulattak az iró-emberek e század első felében. Alton-Shée meg még egy páran – irja Maxime Du Camp – mindig azon törték a fejöket, hogyan rőkönyitsék meg a bourgeois-t. Egy szép este fekete dominóba öltözött hölgygyel állitottak be a Variétés álarczos báljára. A quadrille megkezdődött, a fekete dominó helyet foglalt a colonne-ban, s a tánczosok, akik közt számos „Ifju Francziaország“ volt, járták javában. Egyszerre a fekete dominó kivált a többi közül, lelökte magáról a fekete dominót s a következő pillanatban olyan kosztümben állt a bámészkodó bourgeois-k között, mint amilyet Éva viselhetett, a fügefalevél divat előtt. A rendőrök tulságosnak találták a kiállitást; el akarták csipni a hölgyet, de az Ifju Francziaország kiverte őket a teremből s tovább tánczoltak, mig egy egész rendőrcsapat nem érkezett, a -216- mikor aztán a hölgyet visszabujtatták dominójába, s kicsempészték a szinházból. Akkoriban igy értették az irodalmi életet. S mellesleg fönséges thémákon gondolkoztak.

A fin de siècle irók (ezt a kifejezést, mely azóta banálissá lett, tudvalevőleg Bourget találta ki) ha könyveikben merészek is, mindenesetre hivatkozhatnak rá, hogy ugy könyveikben, mint a valóságban, komolyabban veszik az életet, mint elődeik. Ha szabadszájuak, ebben csak az egyházatyákhoz hasonlitanak. És őszintébbek is elődeiknél. Nem hallgatják el ama morális kérdéseket, amelyek bizonyára minden czivilizáltabb embert nyugtalanitanak, de amelyekről, hogy emlités ne történjék, ősi konvenczió. A mindenütt ismeretes sebeket, az általános nagy nyomoruságokat, melyeket a régi irók képzelmük megnyerő játékaival felejtetni igyekeztek, emezek feltárják s a közös bajoknak a therapeutikáján törik a fejüket, noha ők maguk tán még az egészségesebbek közül valók.

A Bourget komolysága és őszintesége sokkal kétségtelenebb, semhogy az Augier gyakran használt ötlete vele szemben igazolható volna. Már csak azért is, mert Bourget, amily komoly, épp oly illedelmes, s ha őszinte, őszinteségét nem mondhatni olyan meztelennek, mint a naturalisták némely revelációit.

A Physiologie de l’amour moderne-ben, mely legintimusabb gondolatait tartalmazza, nem ő maga beszél, hanem egyik alakját, a Mensonges-beli Claude Larchert beszélteti. A Mensonges olvasói emlékeznek, hogy René de Vincinek, a regény hősének, kinek Madame de Moraines-vel való szerencsétlen szerelmi története a regénynek főtárgya, van egy idősebb jó barátja, akinek a neve Claude Larcher. Ez a Claude a Mensonges-ban egy Colette Rigaud nevü kis szinésznőbe -217- szerelmes; Colette szereti is Larchert a maga módja szerint, ami azonban nem akadályozza benne, hogy füvel-fával megcsalja. Claude szabadulni akar e gyötrelmes szerelemtől, de hiába; a vizitündér egyet simit a jó Harold Harfagar király homlokán és Harold Harfagar király ismét békésen ül a tengerfenéken.

A Physiologie-ban Bourget ugy szerepel, mint ennek a Claude Larchernek a végrendeleti végrehajtója és kiadója. Nem rejtőzik el, hanem elburkolózik. Ami izlésre vall. Mert ha egy-egy szót tulságosan bizalmasnak kellene tartanunk, nem tehetnők érte felelőssé az irót magát, hanem csak az alakot, akit beszéltet.

S Bourget mindvégig megmarad ebben a fikczióban. A Mensonges Larcher-je szól e könyv lapjairól, akinek a szava sokban különböző a Bourget szavától. Bourget regényeinek előadásában mindig megőrzi a filozóf közömbösségét, Claude Larcher-ban sok a keserüség és az önguny, sőt van némi póz is.

De akár Claude Larcher, akár Bourget a beszélő, annyi bizonyos, hogy e gondolatokban temérdek finomság van. Bámulatos megfigyelések, melyeket egy hasonlithatatlan stilista ad elő. Ne tessék e könyvben egy nagy ideát keresni (e könyv vezérlő ideáját mindenki könyv nélkül tudja) s még kevésbbé azokat az axiomákat, melyek kerek, rövid és fordulatos alakban semmit sem mondanak. Nem egy „bölcs mondás“-gyártó könyve ez, hanem egy filozófusé, aki mellesleg költő is.

Bourgetnak a Barricade-ig sok nagy sikerben volt része. De sikereit a Mensonges és a Physiologie de l’amour moderne után csak szaporithatta, már nem növelhette. A Mensonges és a Physiologie megjelenésének -218- idején volt a legdivatosabb; minden alakja közül irodalmi alteregojának, Claude Larchernek sikerült a legtöbbet beszéltetnie magáról. És – különös találkozása az irodalmi elmulásnak meg az egész élet elmulásának! – Feuillet Octave, akit Bourget szoritott ki az előkelő világ kegyéből, éppen az nap halt meg, amikor a Physiologie megjelent s az egyszerre sokat emlegetett Claude Larcher a maga elméletével, elmés paradoxonaival, s egész szerelmi filozófiájával elözönlötte a párisi könyvkereskedők és bukinisták kirakatait. Feuillet hetvennyolcz éves korában halt meg s a halálával nagy szenvedésekből szabadult ki. Amióta fia, akit valósággal bálványozott, hirtelen meghalt, a testben-lélekben megtört öreg iró folyton betegeskedett; s életének ebben a szomoru, végső időszakában meg kellett érnie hajdani dicsőségének tökéletes elhalványulását is. Uj emberek törtek örökébe, s az elegáns világ agguló moralistáját, aki egykor versenytárs nélkül állott, kiszoritották az olvasó közönség kegyéből ifju jövevények, hidegebb, tudós arczczal okoskodó analizálók, akik inkább meg tudtak felelni az uj idők izlésének. Feuillet sokáig élt, s élete utolsó évtizedeiben a világ sora nagyot változott. Ő, akinek Camors ur-a a második császárság idejében (a Feydeau Fanny-jával) hallatlan realitás számba ment, csak mint a Szegény ifju legendárius szerzője, mint az elvirágzott idealista irás-mód utolsó képviselője éldegélt az uj, idegen generáczió közepett. Presztizse nagyot hanyatlott; egykori kisérleteit a realitásra élesen kritizálták; Camors ur-ban, Julia Tréceur-ben, meg a többi ujabb stilü regényében „a vitriolnak és az opoponaxnak olyan furcsa keverékét“ találták, mely egy cseppet sem volt inyére a körülötte egyre növekedő kritikus generácziónak. Csak azok az olvasói maradtak -219- hivek hozzá, akik régebben is a romantikust, a Szegény ifju érzelmes iróját szerették benne. Mert iskolák jönnek, iskolák mulnak, de ennek az izlésnek, mely előszeretettel keresi az érzelmes, a meginditó, a gyöngéd és nemes vonásokat, ha kell, az irreálisban is: ennek az izlésnek mindig lesznek és pedig állhatatos hivei. Az irreális iránti érzéket mindnyájan ott hordjuk lelkünk mélyén; s mindig lesznek naiv és gyöngéd lelkek, akik a költészetben nem keresnek egyebet, mint épp ama vigasztalást, melyet csak az irreális adhat meg az embernek. Mindnyájan az illuziók Don Quijotei vagyunk. S az illuziók tündére az ujabb irók közül senkinek a hivására sem jelent meg oly készségesen, oly gyakran, oly fényes öltözetben, mint éppen a Szegény ifju költőjének. A lovagiasságnak és a kötelesség-érzetnek egész kodexét össze lehet állitani a Feuillet regényeiből; a vallásos, a finom, a gyöngéd és a lángoló érzelmeket, ezeket a fájdalom, oly ritka, de egyszersmind oly szép érzéseket a modern regényirodalomban Feuillet szólaltatta meg a legékesebben, a legmelegebb s legszinesebb szavakkal. Az előkelő világ rajzolója volt; hőseiül csak keztyüs kezü embereket választott; a Faubourg-Saint-Germain-nek s Eugénia császárné udvarának irt; de az elegáns világban, melyet képzelme kreált, mely a valóságban tán sohase létezett, s mely kicsinyes választékosságaival a mai kritikus szemek előtt tán avultas izlésünek tünik fel: ebben a képzelt világban a kicsiny emberek tán még jobban gyönyörködtek, mint azok, akiknek első sorban szólott. Leányának szólott, hogy menye is értsen belőle, és menye valóban még inkább megértette, mint a leánya. A Szegény ifju története csak a franczia közönség kezén több mint egy millió példányban forog. S leforditották minden európai nyelvre; még ázsiai nyelveken is megjelent e -220- könyv. Későbbi regényei közül csak a materiálizmus ellen irt Camors ur közelitette meg a Szegény ifju sikerét. De nagyon tetszettek: a vallásos irányu Szibill története is, meg a nagyvilági házasság kérdését tárgyaló regényei, melyek a következő sorrendben jelentek meg: A kis grófnő, Trécoeur Julia, Fülöp szerelme, Egy nő naplója, Nagyvilági házasság, Egy párisi nő története, Az özvegy, A halott. Ez elbeszéléseknek egyik legnagyobb érdekességét drámaiságuk teszi; s valóban Feuillet mint drámairó is az elsők sorába tartozik. A Szegény ifju-n kivül, mely csak szinre alkalmazása hires regényének, a következő szinmüvei arattak sikert: A fehér hajszál, A kisértés, Az erdő szépe, Julia, A sphynx, Egy párisi regény és főkép Montjoye. Fia halála után megfogadta, hogy nem ir többet. De ez csak „Serment d’artiste“ volt, két évvel később megirta az Honneur d’artiste-ot. Ebben már alig lehet ráismerni. Tovább élt, mint ameddig zsenijében tartott, de régi kitünő munkái még sokáig fogják gyönyörködtetni a gyöngéd és érzelmes lelkeket.

BASHKIRTSEFF MÁRIA

Bashkirtseff Mária 1884 október 31-én halt meg, huszonnégyéves korában. Néhány festmény és pasztell maradt utána, meg egy iráscsomó, melyet azóta publikáltak. Az iráscsomó két kötetnyi naplót és egy kötetre való levelezést tartalmazott. A naplót 1888-ban tették közzé; a levelek 11) csak 1891-ben jelentek meg.

Ezek a posthumus munkák bizonyára vékonyka irodalmi podgyászt alkotnak. Egy kisleányos napló, meg egy halmaz kisleányos levél nem szoktak ama dolgok közé tartozni, amelyek az irodalmi halhatatlanságra aspirálnak. Amint hogy általában azok, akik huszonnegyedik évük betöltése előtt, tehát abban a korban halnak el, amikor még Nagy Sándor sem tett semmit a halhatatlanságra, még ha lirikusoknak születtek is, nem igen tarthatnak rá számot, hogy hosszu ideig fognak élni az emberek emlékezetében.

És mindamellett ugy tetszik nekem, hogy ama rengeteg sok nyomtatvány között, melyet két világrész megszámlálhatatlan gépe napról-napra produkál, csak igen kevésnek van annyi chance-a a maradandóságra, -222- mint a Bashkirtseff Mária irományainak. Ugy hiszem, hogy ezeknek az intimitásoknak még akkor is lesznek olvasói, mikor már a világ régen nem érdeklődik ama dolgok legtöbbje iránt, melyek bennünket mai napság passzionálnak.

Pedig e napló és e levelek irója bizonyára nem ilyen ambicióval vetette papirra futó benyomásait. A XVIII. századbeli mémoire-irodalom, a Madame d’Epinay vagy a Lespinasse kisasszony levelei és e sebtében firkált naplójegyzetek vagy telegramm-stilusban irt billet-k között ne tessék keresni semmi rokonságot. A tizennyolcadik században a napló és a levél igen tekintélyes irodalmi müfajok voltak. Exprès irták őket, nem annyira a cimzettnek, mint inkább az utókornak. A levelezés részét tette a társaséletnek. A korrespondenciák témája egy egész végtelenség volt. A levéliró filozófált, vitatkozott a materiális és a társadalmi lét nagy kérdéseiről, megbeszélte a nap eseményeit, jellemezni igyekezett a szomszédját, a barátjait, egész környezetét: szóval irt, de omnibus et quibusdam aliis, a lehető legszabadabb formában, de a lehető legnagyobb irodalmi becsvágygyal. Ma már, ebben az értelemben, senki sem ir leveleket. Senki sem ir az utókornak; sőt nem igen irunk a hozzánk tartozóknak sem. Nem élünk olyan csöndesen, előkelően és kényelmesen, mint a mult században élt a társaság; sietve élünk s nem érünk rá értekezni a leveleinkben; leveleinkben csak a legszükségesebbre, a tudatni vagy a kérdezni valóra szoritkozunk. És ehez képest a levelezés nem irodalmi aréna többé, ahol az emberek mutogatják magukat, hanem afféle szellemi budoár, ahol elárulnak egyet-mást a lelkükből kiváncsi, idegen szemek előtt. S a mai levelekben nincs egyéb tanulmányozni való, mint egy-egy emberi lélek, a levéliró énje; mivel hogy az „én“ -223- oly csodás, szerénytelen valami, mely örökkön elárulja, örökkön karakterizálja magát a telegramm-stilus szószegénységében is.

A Bashkirtseff Mária levelei olyannyira fin de siècle irományok, hogy a mi időnk leveleinek ez a közös vonása szinte rikitó rajtuk. Nincs e levelekben semmi irodalmárkodás; semmi a szép szellemek és a galéria számára. E levelek, az elsőtől az utolsóig, csupa intimitások. De éppen ebben áll nagy értékük. Mert az az én, mely az előttünk levő intimitásokban megnyilatkozik, olyannyira nem közönséges, olyan elsőrangu, prima klasszis én, a közlések pedig oly őszinték és olyan mélységesen intimusak, hogy a képzelhető legbecsesebb anyagot szolgáltatják annak a jövő századbeli curieuxnek – a más idők más fából faragott emberének – aki majdan érdeklődni fog az iránt, hogy: mik voltak ama legtitkosabb érzések és gondolatok, amelyek a mi időnk emberét nyugtalanitották, gyötörték, vigasztalták és álmokba ringatták?

Bizonyos, hogy a jövő olvasóit a mi milliárd nyomtatványunkból csak ez az egy dolog fogja érdekelni. És bár a találgatás, hogy az idő rostáját mely irodalmi müvek fogják kiállani, puszta játék is: a föltevés, hogy a maradandóságra első sorban a lélek intimitásaiban leggazdagabb munkák tarthatnak számot, nem egészen alaptalan. Végre is, álmainkban megláthatjuk már a jövőnek ezt a titokzatos emberét. Előre tudhatjuk róla, hogy Ohnet György urnak a regényei, melyek sokáig millió és millió példányban forogtak közkézen, épp oly kevéssé fogják őt intriguálni, mint ahogy bennünket nem csábitanak Richardsonnak az erényes szolgálóról és más erényes lényekről irt elbeszélései. Elképzelhetjük, hogy igazságtalan lesz, amint mi igazságtalanok vagyunk; hogy az egész Buckle-ben csak -224- egy zseniális paradoxont fog találni; hogy tulteszi magát rajta, amint mi tultettük magunkat például Montesquieu-n. Sejthetjük, hogy igen tudós lesz; hogy iskolás gyerek korában többet fog tudni, mint amennyit Darwin tudott; s hogy a Fajok eredetét utszélinek fogja találni, amint mi utszélinek találjuk Diderot-t. De kitalálhatjuk róla azt is, hogy az elmult korszak embere, legmélységesebb vágyaival, szenvedéseivel és apró gyönyörüségeivel egyetemben épp ugy fogja érdekelni, mint érdekelt bennünket az emberiség történetében minden határkő, a troglodittól kezdve a szalónok emberéig. Mert valószinü ugyan, hogy bölcsebb, tudósabb és jobb lesz nálunk, de egyben hasonlatos lesz hozzánk. A misztikusnak – varázsa lesz rá is. S mióta az ember gondolkozik és töprenkedik, nagyobb rejtély soha sem volt előtte, mint: az ember maga.

Bizonyára ugy tünhetik fel a legelső pillanatra, hogy egy kis leány vallomásai nem tartozhatnak amaz intimitások közé, melyek hivatva vannak megadni a kulcsot a jövőnek a mi időnk megértéséhez. Mi lehet irva egy huszonhárom esztendős leány lelkébe? Lapozzák át e három kötetet, s meg fognak győződni róla, hogy ha az a huszonhárom esztendős leány egy kivételes, felsőbb rendü lény, lelkében megtalálhatni a század minden nyugtalanságát, vivódásait, nagyratörését, hányattatásait, összes vágyait és csalódásait, a mindennapos küzködések salakjától menten, kristallizálva.

Sőt ugy fog tetszeni a meglepett olvasónak, mintha a Bashkirtseff Mária iratai szinte predesztinálva volnának arra a szerepre, melyet emlitettem. Erre a kivételes hivatásra a mi huszonhárom éves leányunk minden malaszttal teljes.

Mert hát ki az, aki e ritka szereplés conditio sine qua non-jával rendelkezik? Egy kiválóan előkelő, a -225- lehető leginkább előkelő lélek, aki a lehető legtökéletesebben nyilt és őszinte tud lenni.

Kétségtelenül az utóbbi föltétel az, melynek eleget tehetni a legkevesebbek adománya. Teljesen nyilt és őszinte csakis a kivételesen előkelő lélek lehet, mert csak ilyenben van meg a tökéletes őszinteséghez kellő szabadság, erő és bátorság. De nem minden esprit supérieur képes rá, hogy hasonlóan a fejedelmekhez, akik kastélyaikba bocsátanak minden idegent, megnyittatni engedje a kiváncsiak előtt lelke házának összes kamaráit. A legtöbbnek, mint a kékszakállnak, van egy rejtett szobája, ahová senkit se enged belépni. És éppen a kivételesen ritka nyiltság és leplezetlenség az, mely a Rousseau Vallomásai-nak szupremácziáját a XVIII. század egész mémoire- és levél-irodalmával szemben minden időre biztositja. A nagy Jean Jaques-nál persze jelentékeny heroizmus és még nagyobb önbizalom segitette elő a kivételes közlékenységet; Bashkirtseff Máriának se heroizmusra, se tulságos önbizalomra nincsen szüksége, hogy teljesen nyilt legyen. Neki nincsen titkolni valója.

Ez a szerencsés szituáczió ékesen szóló bizonysága annak, amit a napló és a levelek közlései lépten-nyomon elárulnak, hogy Bashkirtseff Mária az „homme supériuer“-ök között is a kiváltságosak közé tartozik. A természet, a gondviselés, vagy nevezzük bármiképen, olyan javakkal ruházták fel, melynek az összetalálkozása már előre disztingválta őt még az éliteben is.

Önök szivesek lesznek megengedni, hogy a lelki előkelőség fő-feltétele: a függetlenség minden irányban. A függetlenség a dolgoktól és az emberektől, a szellem és az anyag befolyásaitól, a röghöz tapasztó kivánságoktól és szenvedelmektől, a liczencziatus, a kicsinyes gondoktól és elfoglaltságoktól, melyeknek a lelkiekhez -226- semmi köze, a teljesen szabad látókör, a fölülemelkedettség minden földi nélkülözésen, a fogékonyság minden szellemi iránt, egy szóval a teljes lelki szabadság, a „jobbik rész“, melyet Mária választott magának.

Ezt a lelki szabadságot Bashkirtseff Máriának a legpazarabb kézzel biztositották a bölcsőjénél megjelent tündérek.

A természet megáldotta csodálatos szépséggel; ragyogó értelemmel, aminőt csak jó kedvében teremt; zseniálitással, mely minden müvészeti ágban képessé tette a legraffináltabb élvezetekre s legnemesebb alkotásokra; és megáldotta forró, nagy szivvel, mely csak a jóra és nemesre termett. A körülmények megáldották hihetetlen gazdagsággal, a legmagasabb rang minden czifraságaival és azokkal az apró kellemetességekkel, melyet a mai társaságban csak a kivételes születés szerez meg; megáldották mesés müveltséggel, az ünnepeltetés minden örömével; szóval megáldották mindazokkal a jókkal, melyek a köznapi irigység tárgyai, sőt azokkal is, melyek után csak a választottak vágyakoznak. Tegyük hozzá, hogy ifjan, leányul halt meg, megismervén a szerelemből mindazt, ami benne égi, s menten maradva attól a melanchóliától, melyet az érzéki örömök hagynak a lélekben. Tegyük hozzá, hogy a betegséget, a testi szenvedést csak utolsó napjaiban ismerte meg, hogy egy meghülés következtében halt meg, hirtelen, hamarosan, mint egy széltépte virág, mely csak törzsétől elválva kezd fonnyadni, s nem lassankint, hanem egyszerre hervad el.

Ne botránkozzanak meg, ha lelki szabadságáról szólván, hangsulyozom anyagi függetlenségét, nagy vagyonát, szerencsés születését. E kétféle függetlenség között nagyobb az összeköttetés, mint önérzetünk konczedálni szokta. A szegénység demoralizál. Az aprólékos -227- gondok, a nélkülözések, melyek kötve vannak hozzá, többé-kevésbbé, ha időlegesen is, de jó részben s mindenesetre, elvonnak a szellemi dolgoktól. Intenziv és zavartalan lelki életet szegény ember nem élhet; a nyomor nagy rabszolgatartó. A gazdagnak megvan hozzá a módja, föltéve, hogy van hozzá egyebe is. De – sajátságos – az egyenlőség e korszakában a vagyon csorba, ha a rang koronája nem egésziti ki. A mi demokratavilágunkban vannak társadalmi örömök, melyeket semmi pénzzel nem lehet megszerezni, vannak nélkülözések, melyek eloszlatására a nagy vagyon nem elegendő. Sebastopol védőjének, Bashkirtseff tábornoknak az unokája nem ismerte ezeket a nélkülözéseket sem. Ahol ő megfordult – s a kozmopolita előkelő világ minden bevehetetlen vára tárva volt előtte – mindenütt mint a társaság királynője szerepelt. Nemcsak a vagyona és a születése, a szépsége, a tehetségei, a karaktere, mind szinte rákényszeritették erre a szerepre. Mert csodálatosan szép volt. A levelei között négy arczképét láthatja meg az olvasó, s ez arczképek mindenike uj meg uj oldaláról ismerteti meg velünk ezt a kivételes szépséget. A Laura de’Dianti fejének a gyönyörü körvonalai; a Madame Récamier arczának a fensége, és valami mondhatatlan báj, mely egy kissé a Parisienne-é, egy kissé azé a lányé, akiben tatár vér csörgedez. Nem, ennek a lánynak nem kellett megismernie a versengés aggodalmait; a tárgytalan féltékenység és az irigység nyomasztó érzései nem alacsonyithatták le a szivét. Szerelmi csalódás nem alázta meg. Az életerőt és az ifjuságot mint testvéreit üdvözölte. Ismerős volt a muzsák mindenikével; és része volt a szellem lucullusi gyönyörüségeiben. Látóköre oly nagy volt, hogy egy huszonhárom éves leánynál szinte lehetetlen a dolgot megértenünk. Tizenhét éves -228- korában mindent olvasott, ami görögül, latinul, francziául, angolul, olaszul, spanyolul és oroszul olvasható. Rajongó hive volt Platónak és mulatságul a Publius Syrius szentencziáit olvasta. Szellemi fölény, intellektuális befolyás nem nehezedett rá. És a nők hatodik érzékével látott, kitalált, divinált és érezett ott, ahol a legzseniálisabb férfi is csak közönséges tuskó. Mondom, teljes volt minden malaszttal. Gratia plena.

Ennyi együtt müködő lelki energiának bizonynyal meg kellett teremtenie azt az intenziv lelki életet, mely az imént részletezett irodalmi szereplésnek előfeltétele. Amint látni fogjuk, meg is teremtette.

II.

A gondviselés, a sors bona, a természet, vagy ahogy önöknek tetszik, elhalmozta Bashkirtseff Máriát minden jóval, amit csak e földön értékesnek szokás tartani. És, mint emlitettem, a naplójában, meg a levelezésében megtalálni a mi időnk minden nyugtalanságát, minden törekedését és minden csalódását. De hát mi baja lehet egy lelki és testi kincsekben egyformán gazdag, minden materiálisban bővelkedő fiatal leánynak, akit az istenek és az emberek egyformán elkényeztettek? Ugy látszik, igen sok. Naplójában, leveleiben lapozgatva, ujból megszerezhetjük a banális tapasztalatot, hogy ami megvan, az nem számit, s hogy minél kivételesebb egyéniségről van szó, annál több a nélkülözése. Az embernek mindig hiányzik valamije, ha egyéb nem, hiányzanak neki a hétköznapi privácziók, amelyek szintén jók valamire, s amelyek általában nem oly rettentő dolgok, mint azok tartják, akiknek a legtöbb részük van benne.

Mindaz, amit a század az emberi élet kényelmesebbé -229- tételére fölfedezett, ott van a lábainál. És része van mindabban, ami millióknak csak álmodozás, sóvárgás és irigység tárgya. De mindennek a világon megvan a maga váltságdija; s ő is megfizet mindezekért. Csak a szenvedés van ingyen, mely közös sorsa minden idők minden emberének. S ha Bashkirtseff Mária a jövő olvasóját főképp azért fogja érdekelni, mert lelkében nyomot hagytak a XIX. századbeli haute vie minden örömei, s mindaz a melancholia, melyekkel ezekért az örömökért meg kellett fizetnie: mindnyájunkat érdekelhet életéből az a rész, amely az örök, a banális szenvedésé volt.

Levelei nem tárják, nem terpesztgetik elénk, de nem is titkolják el előttünk ezeket a különböző mizériákat. Annak, ami legfőbb érdeklődésünk tárgya, utána kell mennünk; de megtalálhatjuk. Irójuknak nem az volt a czélja, hogy ezeket a mizériákat megértesse velünk; sőt látni való, hogy egyáltalán semmi czélja sem volt, s teljességgel nem számitott rá, hogy a holta után pózba kell állnia a leveleivel. E levelek legnagyobb részének (különösen a korábbi időből valóknak) nem igen van mélyebben járó témája, mint hogy: „Küldjék utánam a fehér napernyőmet“, vagy: „Pincio, a kutyám, elveszett“, avagy tán legfeljebb: „Tessék telegrafálni Worthnak, Laferriérenek vagy Rebouxnak, hogy a báli ruhákat küldjék Nizzába, ahonnan majd utánam küldik.“ Azért ne lepje meg az olvasót, ha elejtett szókból, egyes vonatkozásokból, ismétlődő sóhajokból, szükszavu intimitásokból, sajátságos találkozásokból, megérthető ellenmondásokból stb. – messzire menő következtetéseket állitunk össze. A temérdek vallomás, amelyre épitünk, mind benne van könyvünkben, de nem együtt s nem rendben; ezeket a vallomásokat össze -230- kell keresgélnünk, hogy egymás mellett a jelentéktelenebbeknek látszó intimitások is beszédesekké, kifejezőkké váljanak. Ennek az érdekes léleknek a házába nem tekinthetünk be olyan kényelmesen, mint a Sánta Ördög Madrid palotáiba; a tető eltakar előlünk egyet-mást s az ablakai fölötte kicsinyek, de ha sorba betekintünk rajtuk, hü képet alkothatunk magunknak az intérieurről.

Mielőtt kisérletet teszünk bepillantani ennek a léleknek a rejtekeibe, igyekezzünk megismerni az egész kivételes exisztencziát. A világot, melyben él, környezetét, foglalkozásait; vagy például: egyik szeszélyét a másik után. Az apróságokat, melyekben benne lehet az egész nagy lélek. A gyermeket, akiben benne lehet a nagy ember.

A Bashkirtseff Mária levelezése derült, enyhe világitásu képpel kezdődik. Képzeljenek önök kényelmes uri lakot, melyben gondtalanul, csak a szórakozásnak élő nagy és kis gyermekek nyüzsögnek-mozognak. Mindnyájan rokonok; de csak egy pillanatra vannak együtt. Nagypapák és nagymamák, nagynénik és kuzinok, szép, fiatal mamák és testvérkék, akiket mintha csak skatulyából vettek volna ki. A felnőttek összeülnek közönségnek, a gyermekek pedig rögtönzött szinpadra lépnek, ahol élőképeket ábrázolnak. Ott van az ismeretes Virágistennő, egy egészséges kis Nyár, az obligát Najád, fehér ruhában, sáson ülve, Psyche, amint az alvó Ámort nézi, és a négy évszak. A tavasz a mi barátnőnk: Moussia Bashkirtseff. A szinhely Csernyakovka. A levelet, mely ezzel a sweet home-mal ismertet meg bennünket, Bashkirtseff Mária nyolcz éves korában irta.

Szándékosan irom a nevét ugy, ahogy ő irta. Mi magyarok az orosz neveket a magunk kiejtése szerint -231- szoktuk irni. De ez a név a maga kozmopolita ortografiájával olyan jellemzetes, hogy vétek volna változtatni a betüin. Ez az angolos „sh“, s ez a francziásan irt orosz „eff“ végzet, igy együtt, olyan kifejezők, az egész név ugy illik erre a kozmopolita családra, hogy szinte hamisitásnak tünnék fel előttem oroszabbnak tüntetni fel, mint aminő valójában.

Mert Bashkirtseffék Csernyakovkában csak addig vannak otthon, amig mi egy vendéglőben. Ez a nagyuri család olyan nomád életet él, mint a vándorczigányok. Az ő otthonuk: Európának minden oly városa, ahol a társaság intenzivebb életet él, ahol a felsőbb tizezer a maga világában érzi magát. Bashkirtseff Máriának otthona: Nizza, pátriája: Flórencz, a téli város; legkedvesebb tartózkodási helye: Páris; rendes kiránduló pontja: Róma; lakásuk van Nápolyban, Wiesbadenben és Spaaban; s megfordulnak – még Oroszországban is. A második levélben, mely másfél évvel későbbről való, mint az első, már azt kérdi a kuzénjától, hogy mit hozzon neki a külföldről, ahova készülnek? Hogy kik azok, akik (Márián kivül) mennek, igazán nem tudnám megmondani. A nagy család nem igen van együtt; a különböző tantok, kuzinok és testvérek mindig más-más pontjain vannak a világnak. E pillanatban Mária a mamájával és kuzinjával van; a testvére elutazott a nagynénjével; a kuzin egy harmadik helyen, s Bashkirtseff papa egy negyediken. Bashkirtseff papa különben valóságos férfi Madame Benoiton; soha sincs jelen. Egy levél, melyről később szólunk, némi világot vet rá: miért?

Tizenhárom éves korából Máriának csak egy levele maradt. E levélből megtudjuk, hogy már tud oroszul, francziául, angolul és olaszul s hogy komolyan, de igen komolyan tanul latinul és németül. -232- Egyébként igen szeretne jelen lenni a baden-badeni futtatáson. De hát tanulnia kell s igy csak olvasnia lehet, hogyan futnak az X ur lovai. Ezzel az X urral sokat boszantják a dejeunerek alatt. X urral még találkozunk.

A következő levelet, mely egy évvel későbbi keletü, Spaaból irja. Eldicsekedik vele, hogy énekére az egész kaszinó oda sietett az ablakaihoz. A testvére esküszik rá, hogy Máriának az énekét tisztán hallja a Hôtel de Flandreban. A tizennégyéves kis leánynak igen jól esik ez a hódolat. Az álma az, hogy egykor nagy énekesnővé fog lenni. Anatole France, aki naplójáról igen melegen emlékezik meg (La Vie Littéraire II), biztosit róla, hogy Bashkirtseff Máriának rendkivüli terjedelmü (három oktávos) s igazán fenomenális hangja volt. Az ábránd azonban, hogy a jövő Catalani-ja ő lesz, még csak két esztendeig látogatja meg álmaiban. Két esztendeig ingadozik a festészet és az énekmüvészet között. 1876-tól kezdve leveleiben mind sürübben van szó egy torokbajról s mind ritkábban énekmüvészetről.

Spaaban megcsodálja a grottát, de nem kisérli meg a leirását. „A mi elismerésünk, ugymond, csak megalázó lehet a remek, magasztos és fenséges dolgokra nézve.“ Különben, őszintén szólva, a grotta kevésbbé foglalkoztatja, mint a spaai versenyek. Végre elemében érzi magát. Ma még gyülöli a magánosságot, a társaság életszüksége. És itt van az ő egész udvara: Doënhoff gróf, a kis K., Basilevsky gróf, Souvaroff herczegnek a testvére; tuti quanti. Észrevehetjük, hogy csak a herczegek számitanak. Ne vegyük rossz néven tőle: ez a tizennégyéves kisleány még nagyon meg fog változni. Most persze sokat ad a D. gróf véleményére s D. gróf azt mondta, hogy: „a kis leány ki fogja nőni magát, de sohasem lesz olyan, mint a mamája“. Ez a -233- megjegyzés boldoggá teszi; a mamája igen kedves hozzá, s Moussia ugy érzi, hogy ők ketten még igen jó barátok lesznek. A szerencsétlen kis leány sohasem volt gyermek.

1875-ből már egész csomó levél van előttünk. Moussia és a mamája Schlangenbadban vannak. „El se képzeli kedvesem, – irja a nevelőnőjének – micsoda mélységes csönd és nyugalom van itten, azt hiszem, a sirban sokkal mulatságosabb lehet az állapot… Ha meggondolom (és pedig gyakran gondolok rá), hogy az ember csak egyszer él, csak szidni tudom magamat, hogy a májas hurkák országában töltöm az időmet… A vidék gyönyörü… de a balustrade-okra senki sem támaszkodik, az alléek elhagyottak, a poetikus és festői lépcsők üresek. Mialatt e szép dolgokat megbámulom, nem győzök eléggé szánakozni magamon…“

Későbbi leveleiben, melyeket már Párisból, a Grand Hotelból irt, azt vallja, hogy két hét óta csak akkor lélekzett föl, mikor elérte a franczia határt. Némi szemrehányást tesz magának, hogy nem tudta fékezni az elragadtatását, mikor a nagybátyja Párisba vitte. „Rossz leány vagyok, azzal hagytam el a mamát, hogy boldogan távozom. Ez rosszul esett neki; nem tudják, hogy mennyire szeretem és a látszat után itélnek meg. Oh, a látszat szerint nem vagyok valami gyöngéd szivü, de hát, Istenem!…“ Szegény kis teremtés boldog, mint oroszlánszivü Richárd, mikor megszökhetett osztrák fogságából. Schlangenbad nem az ő tizenöt éves temperamentumának való hely volt; mig most, Párisban ugy érzi magát, mint a hal a vizben. Nagynénjével, Romanoffné asszonynyal, sorra járja összes szállitóit, akik „valóságos angyalok s nem is olyan drágák, mint hitte.“ Velök van K., akinek roppant sok hasznát veszik, meg az a majom L., s az -234- összes nizzai ismerősök. Szóval Párisban otthon érzi magát, és hamarosan kiheveri Schlangenbadot.

Ne itéljünk mi sem a látszat szerint. S ne formáljuk meg tüstént e vallomások alapján azt a hamaros itéletet, hogy Moussiának a természet iránt nincsen érzéke. E vallomások csak annyit árulnak el, hogy a társasági ösztön a fiatalság minden tüzével lobog ebben a tizenöt éves szivben. Nagyon fiatal és nagyon nyugtalan lélekkel van dolgunk; s a fiatal és nyugtalan lélek nem türi a magánosságot. A magánosság csak azoknak való, akik vagy egy teljesen megnyugodott békés ént, vagy egy nagy ambicziót, vagy egy nagy érzelmet visznek oda; legyen bár ez a nagy érzelem egy dédelgetett, ápolgatott nagy fájdalom. Az ember ugy van alkotva, hogy mindig kell neki a társaság; csakhogy ezt a társaságot megadhatja neki az egyetlen egy gondolattal való elfoglaltság is. Azoknak, akiknek ezt még keresniök kell, s akiknek a világ még szüz föld, a remeteség börtön. S a börtön még akkor is türhetetlen, mikor paradicsomhoz hasonló. E vallomások tehát nagyon természetesek. Moussia még csak tizenöt éves. Óvakodjunk megitélni idejekorán.

S óvakodjunk üresszivüséggel vádolni, miközben a szabóit látogatja. Ne állapitsuk meg jó előre, hogy részére a világ csak herczegekből és szabókból áll. Ha odább lapozunk, meggyőződünk róla, hogy a bevásárlások sportja csak ideig-óráig mulattatja. „A legnagyobb gyötrelem rám nézve – irja később – Mária nénémmel kóborolni. Most is mindnyájan oda vannak; elmentek a Bon-Marchéba. Én itthon maradtam, bezárkóztam a szobámba, ami százszor kellemesebb rám nézve, mint egyik magazinból a másikba csatangolni.“

S otthon, bezárkózva, ilyen gondolatokat közöl Colignon kisasszonynyal, a nevelőnőjével, akihez a -235- legtöbb levelet irja: „Mi az, ha egy nő csak ugy, egészen egyszerüen, szereti önt, oh, ura a teremtésnek! Érdemes-e megbecsülni, ha mindjárt imádja is önt? Igen, ha az ember közönséges lélek. Persze, ha ez a nő előbb fölegyenesedik, aztán a porba omlik ön előtt, akkor már ön is megérti, egész nagyságát, szerelmének a nagyságát. Csak akkor nagy tehát, ha igy megalázza magát…“

Ennek a levélnek az aktualitása elveszett ránk nézve. Valószinüleg csak akadémikus értekezés az egész; később legalább alkalmunk lesz ilyen meggyőződést szerezni. De hogy azt az eszmét, mely annyi irót és poétát foglalkoztatott, ilyen különösen persziflálja, mindenesetre jellemző egy tizenöt éves leányra, pedig ez a gondolat gyakran felháboritja. Valami két évvel később, amikor Faure valóságos elragadtatásba ejti Mephistopheles-ével, – mely „maga volt a megtestesült sátán“ – elárulja előttünk, hogy Faustnak a tárgyát utálatosnak találja. Nem immorálisnak, nem visszataszitónak – ismétli még több hévvel – hanem egyszerüen utálatosnak. A női méltóság érzete mindenesetre korán fejlődik Moussiánál. Dans les âmes bien nées la valeur n’attend pas le nombre des années – mondja Corneille.

De térjünk vissza ennek a nomád exisztencziának a megfigyeléséhez. „Olyan kellemetlen az, – irja Moussia egyik barátnőjének – hogy az ember évenkint egy vagy kétszer találkozik azzal, akit szeret, vált vele egy pár szót, aztán ujra, amint előbb voltunk, egyikünk az egyik végén a világnak, a másik a másikon.“ De azért beletalálja magát a table d’hôte-életbe. „A table d’hôte-nál nagyon mulatságosak az emberek. Vannak köztük braziliaiak, akik folyton néznek és folyton követnek. Ez nem minden: van köztük egy kedves kis angol is, aki -236- folyvást sóhajtozik; ez nem minden: van köztük egy rettenetes orosz is, aki valósággal üldöz… ez nem minden: még az asszonyok is mindig csak engem néznek és csupa öröm, mikor végre előáll a viktória, mely kiviszi őket a Boisba, ahol négy sorban haladnak a kocsik.“ Minduntalan megbotránkozik a férfiak rutságán, s ugy találja, hogy mig előbb minden feketének, most minden rózsaszinünek tünik fel előtte. A Boisban annyi nizzait talál, hogy azt hiszi, Nizzában van. Pedig oly jól érezte magát Nizzában tavaly szeptemberben! Oh, szereti Nizzát nagyon, de nagyon! Nizza az ő hazája, Nizza növelte őt fel, Nizza tette egészségessé, Nizza adta meg arczának szép piros szinét. És Nizza oly elragadó szeptemberben! Reggel: az ég, a tenger, a hegyek. Este: megint az ég, megint a tenger, megint a hegyek. Oly boldog volt ott, hogy nem kivánt többé semmit, hanem imádattal borult le a végtelenség előtt. „Te azt nem érted – irja kuzinjának – mert sohasem tapasztaltad, s én nem tudom magamat megértetni. El nem képzeled, mennyire kétségbe vagyok esve, ahányszor csak azt akarom megértetni, amit érezek. Ugy érzem ilyenkor magamat, mint az az ember, akinek boszorkánynyomása van, s aki álmában nem bir kiáltani!… Különben soha semmiféle irás nem adhat valamit érő képet erről a reális életről. Hogy fejezze ki az ember az emlékeknek ezeket a parfümjeit!… kitalálhatunk és alkothatunk, igen, de másolni képtelenek vagyunk… Hiába érez az ember, miközben ir, csak ismert szók kerülnek ki a tollunk alól: erdő, hegyek, ég, hold, stb. stb.“ Hanem kevéssel azután tudatják vele, hogy a szülei villát és birtokot vásároltak Nizzában, s egyszerre vége a lelkesülésének. „Csak Párisban lehet élni – irja nagynénéjének – másutt mindenütt csak vegetál az ember, de nem él. Ha arra gondolok, hogy -237- Nizzában maradunk, szeretném a falba verni a fejemet… Eladni oroszországi földjeinkből és vásárolni Nizzában! Hisz ez őrültség!…“ De az utóirat megmagyarázza a tizenötéves fő összes ellentmondásait: „Ime az arczképem, mint Mignon, az élőképekből.“

III.

Ha Moussia álmodozva gondol a távolból Nizzára, s kétségbeesik, mikor azt hiszi, hogy ott kell megtelepednie: ez igen természetes. Nizza az imént még az emlékezés és a messzeség ködében, ragyogónak tünt fel előtte, de az emberi szivnek egy igen közönséges törvénye szerint, annak, ami már megvan, óráról-órára foszlik a varázsa. S Moussia beleszokott már a nomádéletbe; az egyhangu, soha sem változó életmód gondolata rettenetesnek tetszik neki. Aztán meg e pillanatban rajong Párisért. Azt az időt éli, mikor Páris a világ egyetlen városának tetszik a fiatal lélek előtt. „Ön tudja – irja nagynénjének, önönmagát ironizálva – hogy ki nem állhatom a boulevardokon és a boltokban való ténfergést. Egyedüli gyönyörüségem: élvezni a tiszta falusi levegőt, teli tüdővel szivni magamba a Bois édes kigőzölgését, bámulni a természetet… a kocsikat és a toilette-eket.“ Majd másutt igy csufolja ki a tulajdon hangulatát: „Ha tudná, milyen szép Páris! Laferriére-nél (a hires szabónál) nagy ujság van. Karolina fürdőre ment. A magas sovány helyettesiti, és nem is rosszul. Ezzel legalább azt csinálom, amit akarok.“ Néhány hónap multán vége ennek a lelkesülésnek. Egy rossz órában, mikor „szerencsétlen mandolineja csak panaszos hangokat ad“, azt irja, hogy utálja Párist. Nizzát ismét kegyébe fogadja. Mikor Flórenczből ujra ellátogat oda, már Monte-Carlónál rózsaszinüvé válik -238- az arcza, s ujjong örömében, mikor megérkezik. Kevéssel utóbb Flórencz a világ legszebb városa, majd Róma, eltalálják-e, miért? „A kivonulás az operából nagyon szép; a csarnok tele van férfiakkal. Egy eleven, száz meg száz férfiból álló corridor közepette halad el az ember, aminő corridor Nizzában is van! Csakhogy mig Nizzában alig néhány személy alkotja ezt az ösvényt, itt valóságos gyönyörüség kijönni az operából. Szeretem ezt az ösvényt, melyet emberek formálnak; szeretem ezt a száz meg száz kiváncsi szemet. S aztán itt udvariasak az emberek, helyet engednek.“ Mindezek az apró lelki ellenmondások, folyton váltakozó hangulatok és gyermekes szeszélyek bizonyára nagyon rávallanak a nőre, főképen a leányra, és legfőképen a tizenhat éves leányra. De e remek leány alakját nem is találhatnók oly vonzónak és megnyerőnek, aminőnek látjuk, ha a tipikus vonásokat nem fedezhetnők fel benne. Rendkivüli leány ez (rendkivülivé teszik ritka intellektuális képességei, kivételes müveltsége, s a természeti adományok ama gazdagsága, melyekkel a jóságos természet felruházta), de izről-izre leány. Enélkül sem reánk, sem az utánunk jövendőkre nézve, nem lehetne semmi varázsa. Nem képzelem legalább, hogy azoknak, akik néhány évtized multán a Taine Thomas Graindorge-át uj kiadásban fogják megirni (kevésbbé friss impressziók s inkább csak tanulmányok alapján) kedvük kerekedjék a mi korunk asszonyát a Michel Lujzák, a Madame Séverine-ek és a Hubertine Auclerc-ek után itélni meg. Ezekből a szórványosan jelentkező alakokból igen merész dolog volna arra következtetni, hogy a nőiesség fogyatéka hozzátartoznék a mi időnk asszonyának jellemvonásaihoz. A jövendő pszihológusának tárgyszeretetét ugyis zavarólag fogja érinteni a modern fiatal leánynak az az amerikaias, -239- vagy mondjuk: fius vonása, melyet Taine Graindorge-ában jegyzett fel, s mely a Goncourt szeretetreméltó Chérie-jében is megtalálható. Moussia a Chérie-knek, a monde üvegházi virágainak egy pompás példánya; s e levelezés olvasóit semmiesetre sem fogja meglepni az a Goncourt-hoz intézett levél, melyben Moussia névtelenül és nagy titokban, felajánlja naplója használatát Chérie irójának, aki tudvalevőleg azt a különös kérést intézte olvasónőihez, hogy mint a gyóntatójukat, keressék fel őt is intimus közléseikkel. Moussiá-ban ugy, mint Chérie-ben, szemet szurók a fius allure-ök, az amerikai maniére-ek; s azért, hogy hü képet nyerhessünk róla, nem lehet figyelmen kivül hagynunk kisleányos szeszélyeit és bébé-hangulatait.

Egy szép, előkelő, gazdag leány, mikor betölti a tizenhatodik évét, már körül van véve az udvarlók, a kérők és a nagyokat sóhajtozók seregétől. Moussia arczocskáját is hamar megcsapja az a szellő, mely ebből a sok sóhajtásból kerekedik. Még nincs tizenhatéves, mikor Rómából a következő levelet irja atyjának:

„Ön mindig előitélettel viseltetik irántam, bár én soha semmit se tettem, ami megértetné velem ezt az előitéletet. Mindazáltal nem vesztettem el sem azt a tiszteletet, sem azt a szeretet, melyekkel minden jó nevelésü leány tartozik atyjának. Kötelességemnek tartom kikérni tanácsát minden komoly esetben s meg vagyok győződve, hogy azt az érdeklődést, melyet az efféle dolgok megkivánnak, nem vonja meg tőlem. B. gróf megkérte a kezemet. Mama ezt már bizonyára emlitette önnek; de tegnap megint jelentkezett egy kérő: A. gróf, A. biborosnak az unokaöcscse. Azt hiszem, még nagyon fiatal vagyok ahhoz, hogy férjhez menjek, de mindenesetre: kérem a tanácsát, s remélem, hogy meg is fogja adni. Ezek az urak fiatalok, gazdagok, s megvan bennök -240- minden tetszetős tulajdonság. Rám nézve közömbösek. Remélem, felelni fog a levelemre, s a legmélyebb tisztelettel maradok mindig engedelmes leánya.“

A biboros öcscse, akiről ebben a levélben szó van, a legállhatatosabb minden udvarlója közül. Moussia azonban egy cseppet sem törődik vele. Annyira sem érdeklődik iránta, mint ama teljesen ismeretlen fiatal ember iránt, aki a szinházban, az egész előadás alatt „ugy nézett rá, mint egy kis bolond.“ Ha nem tudunk olvasni a sorok között, ugy tünik fel előttünk, hogy Moussiát most csak a báli ruhái foglalkoztatják. Mert a római farsang alatt temérdek dolga van Worth-nak, Laferriére-nek, Reboux-nak, Ferry-nek, Vertus-nek, meg az öltözetek minden boszorkánymesterének. A biboros öcscse azonban komolyabb jelölt, semhogy a család és az ismerősök csak ugy egykönnyen napirendre térjenek fölötte. Anyja pártját fogja a szimpatikus kérőnek, s azzal akar hatni Moussiára, hogy a kis olasz gróf kétségbe van esve. Moussia nem tehet róla, hogy Pietro szerencsétlen; „miért nincs több energiája?!“ Persze, a kis grófnak megvan az a nagy hibája, hogy egy cseppet se emlékeztet Neró szobrára, melyet Moussia a florenczi Degli uffici-ban látott. A távolabb állók mindamellett sehogy sem tudják elképzelni, hogy Pietro semmi hatást se tudott tenni az elkényeztetett Moussiá-ra. Egy barátnője, aki hitetlenkedik, faggatja, hogy vallja meg az igazat; Moussia kifakad s boszuságában előáll összes „szerelmei“ történetével:

„Nem győzöm eleget ismételni, hogy ez a fiatal ember teljesen közömbös rám nézve, hogy nem tett rám semmiféle impressziót, hogy nekem soha egy pillanatra se tetszett, s hogy ha az ő szeme nem akad meg rajtam, -241- száz esztendeig élhetnék mellette, s azt se tudnám, hogy létezik.

Ami az erős impressziókat illeti, nekem csak két ilyenben volt részem; az elsőt tizenhárom éves koromban éreztem. H. herczegről van szó…

Már csak emlékből beszélek, emlékből, mondom, mert már nem is emlékszem rá. Különben, ugy hiszem, hogy ebben a felbuzdulásban sok volt az előre fölgerjesztett és mesterségesen élesztett exaltáczió, amivel tele voltam minden dolgot illetőleg, s amiben akkora volt a gazdagságom, hogy nem tudtam vele mit csinálni.

A második lángom L. gróf volt, de nem a futtatásokon. A futtatásokon csak csinos fiunak tünt fel előttem.

Egy szép nap ugy vettem észre, hogy X. eredeti firma (qu’il avait du genre.) S végre, nem régiben, a vasutnál, amint éppen elindulni készültem Nápolyból, ért el az, amit közönségesen a coup de foudre-nak neveztem.

Emlékszik, mit mondtam akkor este. Egyszerre csak belébolondultam, amint rám tekintett a waggonom ablakán át.

Nem tudom, hogy fejezzem ki magamat. Ezek az impressziók megmagyarázhatatlanok, érthetetlenek.

Azóta viszont láttam, de anélkül, hogy e találkozás valami nagy hatást tett volna rám; nem éreztem egyéb emócziót, csak annak az elektrikus, különös megrázkódásnak az emlékét. E második találkozás alkalmával ő maga nem tett rám többé semmi impressziót, de visszaemlékeztem a coup de foudre-ra, s ennek puszta emlékére is ujra átéltem ezt a különös érzést, csaknem oly erősen, mint az első alkalommal. -242-

Ha ezeket a „szerelmeit“ se veszi komolyan, a szegény Pietronak még rosszabbul áll az ügye, mint a levelében emlitetteknek. „Nagyon unatkozom – irja – de azért csak nem fogok belehabarodni valami üresfejü urba, sőt még egy szellemes emberbe sem. A mulatságok ez a fajtája egy cseppet se csábit.“ A római farsangon három udvarlóját kosarazza ki, s a szerencsétlenül járt kérők e levelekben csak mint komikus alakok szerepelnek, az egyik például mindig a szolgájával, mint „Milord és lakája.“ A gavallérok csak arra valók neki, hogy legyenek, akiknek a rovására kópéságokat követhet el. Sodenből két német herczeget meg egy bárót üldöz el a malicziáival, akik közül egyik szerelmesebb, mint a másik. Egyik leghevesebb imádójának a következő billet doux-val adja ki az utlevelet:

„Levelének az az előnye van önre nézve, hogy ellenállhatatlanul provokál olyan tanácsokat, amelyeket lehetetlen megtagadni még akkor is, amikor nem kérik.

1. Ne beszéljen soha jogokról, amelyeket adnak önnek, vagy kedvezésekről, amelyeket nem tagadnak meg öntől, ami valamivel helyesebb beszéd…

S végre, éljen, mint jó keresztény, vagy irjon annak a megnyugtató válasznak a reménye nélkül, amely válaszban azt felelik önnek, hogy levelét elolvasták s nem fogják kiszolgáltatni a nyilvánosságnak.“

Egy könnyebben megnyugvó Céladonnal pedig, aki más házasságban keres vigasztalást, még kedélyesebben végez: -243-

Elégedetlenül, dörmögve fogadtam. Minthogy tultettem magamat mindazon, ami az asszonyoknak közönségesen a világát teszi, a hegy tetejéről beszélek, ama szemérmetesség nélkül, mely nem engedi megvallani a gondolatunkat, mihelyt magunk is érdekelve vagyunk.

De hát mi történik önnel? Önre nézve is ütött az az óra, melyben az énekesnők alkalomszerünek látják visszavonulni, hogy még azt mondhassa róluk a világ: ah, mily kár?! Szeretem hinni, hogy ugy van! de ha mégis e nélkül a magasabb nemü ok nélkül követi el a szóban forgó cselekedetet, ugy megvallom, retteneteset csalódtam önben. Én önt már valóságos közmonumentumnak, nemzeti tulajdonnak kezdtem tekinteni… képzelje el, hogy az Arc de Triomphe vagy a Louvre privát-kezekbe megy át. Nem bocsátanám meg ezt önnek, csak a magam előnyére, amint botrányosnak találnám, ha e monumentumokat másnak adnák és nem nekem… Ami szintén bizarr, de az én szememben némileg menthető volna.

Ön áltatja magát, kedves barátom: emlékezzék vissza a multjára… Tudom, azt mondja magában: Én, ez egészen más… Mint mindazok, akikkel megesett, a dolog.

Nem kimélem önt többé, abban a tudatban, hogy semmi se téritheti le az utról, amely voltaképpen nagyon ismert ut; ugyanaz a zenedarab lesz ez, amely a régi volt, csakhogy most ön lesz a kisérő… ön fog kisérni ezentul a bálokba, meg a szinházakba. De ezek a figyelmeztetések fölöslegesek, most már semmi sem fogja a nagy eseményt meggátolni; annak az embernek, aki annyi szenvedélyt korbácsolt fel, annyi szivet -244- tört meg, annyi hüség-esküt tagozott széjjel, végzetszerüleg meg kell házasodnia. Ez az expiáczió.“

Tulajdonképpen a rejtélyes vasuti emberen kivül csak az egy Pére Didon az egyetlen férfi, aki valamelyes hatással van rá. Tetszik neki a prédikátor ragyogó, intelligens szeme, modorának disztinkcziója, szeretetreméltósága és vidám, jó arcza. Mindez nem akadályozza benne, hogy kifigurázza. Észreveszi, hogy a hires szónok nagyon is tudja a hirességét, hogy megszokta az adorálást, s hogy a lárma, melyet körülötte csapnak, az uj Savonarolát egyszerüen boldoggá teszi. Nem kerüli el figyelmét a prédikátor hanghordozásának a modorossága; s kényes nagyvilági fülecskéjét megütik a barát theatralis szokásai, amint a legegyszerübb társalgásban is, hangját a fuvolaszerüségből a dörgedelmességig ereszti meg, stb. – De elpirul a gondolatra, hogy ez a nagy kamasz barát nem élhet valami kifogástalan életet, s ez a tapasztalat megboszantja. „Még csak az volna hátra, hogy elpiruljak, mikor róla beszélnek!… Pedig igazán hatással lehetne rám, s megvallom, semmi kedvem hozzá, hogy igy legyen. Megigérte, hogy ellátogat hozzánk, s egy pillanatig azt óhajtottam magamban, hogy ne váltsa be igéretét. De ez ostobaság, s most már nincs egyéb kivánságom, mint hogy lefesthessem.“

Ekkora hatásra a szegény Pietro egész hosszu udvarlása alatt nem tud szert tenni. De Pietronak is van egy jó pillanata, ha ez a pillanat első, utolsó, egyszeri marad is. Jákob hét évi szolgálat után fölveti a „vagy-vagy“ kérdését. Moussia csak játszik vele. S később igy irja le e szczénát bátyjának:

„– Mondtam, hogy szeretem önt… s ha az, akit szeretünk, leány: ebből az állapotból nem gázolhatunk ki harminczhat féle módon. Csak egy ut van. Vagy-vagy. -245- Nem igaz? Igy tehát nem lehet többé ide visszatérnem.

És sirni kezdett. Ebben a hirtelen meghatottságban volt valami gyermeki, valami nagyon kedves, de a zsebkendő, melylyel letörülte a könyeit, mindent elrontott.

– Ej, ej – feleltem, s nem is nevettem hozzá – most meg már könyezik is! De, kedves barátom, ha az embernek kicsordul a könye, nem törüli le vászondarabbal, hanem letörülteti azzal, akiért ez a könycsepp kicsordult.“

S ujabb félesztendőt kiván Jákóbtól. A boldogtalan szerelmes csak annyit merészkedik kérdezni, hogy ugy-e, nem fosztja meg minden reménytől? „Mindig reméljen, még akkor is, ha egész kategórikusan nem-et mondok is.“

„Végre is – nyugtatja meg Moussia a lelkiismeretét a bátyjához irt levélben – én nem kivánok tőle semmit; ő azt mondja, hogy szeret, én módot nyujtok rá, hogy erről bizonyosságot szerezzen magának. Eddig van. Hát nem mulatságos ez?“

Nem, ő maga se találja olyan mulatságosnak, a minőnek mondja. De hát akkor miért foglalkozik annyit Pietroval? A feleletet megadja erre a kérdésre is, Colignon kisasszonyhoz irt egyik levelében:

„Pietro csak szórakozás nekem. Zene, mely arra való, hogy ne halljam meg tőle lelkemnek a sirámait. Une musique pour couvrir les lamentations de mon âme.“ -246-

IV.

Az a vallomás, hogy Pietro s a kozmopolita világ összes kis grófjai csak apró szórakozások Moussiának, melyek nem valók egyébre, mint hogy felejtessék egy-egy pillanatra lelkének a baját: nem lepi meg a levelezés figyelmes olvasóit. E följegyzésekben már oly időtájt, mikor még igazán feltünő a dolog, meg-megnyilatkoznak valamely különös nyugtalanságnak a panaszkodó hangjai; s ez a nyugtalanság egyre erősebb és közlékenyebb. „Nekem – irja Colignon kisasszonyhoz tizenhatéves korában – aki hét ember helyett óhajtottam élni, alig van egy fertály-életem…“ pedig – folytatja – „Isten nem azért ruházott fel a mindent látás képességével, hogy hiába kinozzon, s hogy semmire se használhassam adományait.“ Majd később: „Azt a kevély álmot dédelgettem, hogy majdan egy nagyon szép és nagyon dicső életet alkotok magamnak; s oly önző szeretettel gondoltam erre az életre, aminővel a festő tekint arra a képre, amelyben remekét akarja megalkotni. Ne szalassza el ezeket az aláhuzott sorokat; itt van minden bánkódásom és melanchóliám oka… Olyan furcsa lény vagyok, aki az életére, mint valami idegen dologra tekint; minden büszkeségem abban volt, hogy ez az élet sikerüljön.“ A napló világosabban beszél e tekintetben, mint a levelek. „Határtalanul nagyravágyó és hiu vagyok – irja egy helyütt. – S ha meggondolja az ember, hogy vannak, akik képesek beleszeretni egy ilyen teremtésbe, talán mert nem tudják, hogy milyen?! Ha ismernék ezt a teremtést… eh, azért mégis belebolondulnának!“ Másutt azt mondja, hogy boldognak érezné magát, ha tudna hinni Pietronak, de kételkedik benne, akármilyen becsületes és naiv is az arcza. „Ime, igy van az, ha az ember maga – -247- canaille.“ De mit Pietro! Az ő álma: megjelenni, ragyogni tündökölni. Emészti a dicsőség vágya. „Ha királynő volnék!“ – ez a rendes sóhajtása. Rómában járva, igy kiált fel: „Szeretnék Caesar, Augustus, Marcus Aurelius, Nero, Caracalla lenni, szeretnék pápa lenni, szeretném, ha én volnék az ördög!“ s ha nem lehet sem pápa, sem az ördög, legalább kivételes müvészi dicsőségről álmodik. „Mi vagyok én? – irja anyjának. – Semmi. S mi akarok lenni? Minden.“ De hogyan? Csak kettő között választhat: az ének és a festészet között. „Az egyikkel a pillanat legnagyobb diadalait, a másikkal az örök dicsőséget lehet elérni“ – tanakodik magában. A hires tenorok: Rapsaïd és Soria nagyon elfoglalják és nagyon érdeklik. Faust nizzai előadása olyan lelkesedésbe ejti, aminő csak a passzionátus zenészek osztályrésze szokott lenni; igaz, hogy lelkesedéséhez hozzájárul az ünnepeltetés öröme, s az a tudat, hogy páholyában egy eleven szobor s nem egy akárminő kisasszony impresszióját teszi. Majd Aida-ról ir gyönyörü lapot, jeléül, hogy a zenének még folyton nagy vonzó ereje van reá, de már Verdi remekét egy képhez hasonlitja, s ilyen refleksziókba bocsátkozik: „A zene arra tesz hajlandóvá, hogy adjuk át magunkat az életnek, a könyeknek, a vigságnak, a szerelemnek, mig a festés olyan munka, mely fölemel a földről, s közömbössé tesz minden iránt, kivéve a müvészetünket.“ S ugy látszik, egy darabig habozik a két müvészet között. Még ezután is vissza-visszatér az álom Catalaniról: de később mind sürübbek a torok-bántalmak, mind gyakoriabbak a látogatások Biarritzba, Cannesba, Nápoly kék ege alá, s az énekmüvészetről lassan elhallgat a krónika.

Hanem azért tovább szövi nagyratörő terveit s egyre tart nyugtalansága, elégedetlensége, melanchóliája. Sehogy sincs megelégedve magával és sehol se -248- érzi jól magát, akárhová megy. „Nem tudom mit csinálunk – irja – s utálom magamat. Rendkivül kellemetlen érzés ez; az ember ugy van, mint a sovány asszony a fürdőben: hiába szalad, követik a lábai.“

S ekközben mind nagyobb és nagyobb helyet foglal el lelkében az az ambiczió, hogy az ecsettel szerzi meg az olyannyira óhajtott dicsőséget. A rajongást a szép képek iránt flórenczi utazásai fejlesztik ki nála. Jellemző őszinteségére, hogy a Palazzo Pitti mükincsei eleinte csak azt a gondolatot ébresztik fel benne, hogy: miért nem öltözködnek az emberek ugy, mint régen, mikor a mostani divatnál csunyábbat már nem is lehetne kitalálni? Szeme eleinte csak a portrékon akad meg; s a szobrok közül csak a rosszul formált lábu Vénuszok intriguálják, talán azért, mert neki nagyon formás kis lába van, amire kellőképpen büszke. De nemsokára már Rafaelt kritizálja, s nem tud eltelni a Fornarina nézésével. Kevéssel utóbb meg müvészet-históriai fejtegetésekbe bocsátkozik, s hevesen, fiatal és kis-lányos határozottsága egész tüzével vitatja, hogy a görög szobrokon az egyiptusi motivumokat és hatásokat kutatni képtelenség. Rómában órákat tölt el a kapitoliumi muzeum márványai között, s már 1878-ban, miután háromszor vagy négyszer látogatott el Flórenczbe és Rómába, azt irja egyik barátnőjének, hogy csak festészettel foglalkozik, hogy nem jár többé a nagyvilágba, s hogy nagyon unatkozik, ha mütermén kivül kell töltenie az időt.

Mária 1877-ben belépett a Julian festészeti akadémiájába, melynek legkitünőbb növendéke lett, s komolyan nekiadta magát a tanulásnak. Ez időtől fogva nem lehet ráismerni többé. Vége az operaházi sorti-knak, a képviselőházi csatangolásoknak, a Worth-ruháknak; szó sincs többé a kis grófokról és a lóversenyek -249- hőseiről. Adieu, kosarak, vége a szüretnek! Régi szórakozásai csupa hiuságoknak tünnek fel előtte, s egész lelkével csak a képeinek él. Leveleiben most már nem találunk egyebet, mint mütermek plánumait, kép- és szobor-kritikákat, atelier-históriákat. A poltavai kormányzóság messzeségében, és spanyolországi utján is csak a munkaterveivel van tele. S az uj életmód szinte fölfrissiti a lelkét. Az élet azelőtt üresnek tünt fel előtte. „Ezen a mi világunkon – irja – mindaz, ami nem szomoru, nagyon ostoba, s mindaz, ami nem ostoba, nagyon szomoru.“ Mindent nélkülözött, mert mindent akart – mondja róla Anatole France. – Most, hogy csak egy a vágya, nem olyan szegény többé. Munkakörében valami lelki-békét talál. S Andrey (ezzel a névvel szignálta első kisérleteit) jóval vidámabb és elégedettebb lény, mint aminő az elkényeztetett kis Moussia volt. Egy uj hang csendül meg leveleiben: a tréfa hangja. (S mily kedvesen, mennyi szellemmel, s amellett mily megnyerő természetességgel tud eltréfálózni!) Érdeklődni kezd a tömeg, a szegények élete iránt; tüzes republikánussá válik, el-elpolitizál, s egy minden irányban független ujságra vágyakozik. És szakadatlanul dolgozik! A „grande médaille“ álma nem enged pihenést neki, s mikor egy-egy „mention honorable“-lal kitüntetik, ez csak fokozottabb munkásságra sarkalja. A tulajdon képeivel semmiképpen sincs megelégedve, s panaszkodik is a mesterének: „Józanon itélem meg magamat, s mondhatom, majdnem teljesen elvesztettem a bátorságomat, amit ön harminczhat lóerővel segitett elérni, s amiért nem is kevéssé haragszom önre… Ha az ember jót akar valakinek, s igazán azt hiszi, hogy az illető beleful a vizbe, bizony nem szép dolog ólomdarabokat dugni a szerencsétlen zsebeibe… De inkább elhibázok egy érdekes és igazán érzett -250- tanulmányt, mint hogy modelláljak… Mindössze három éve, hogy festek. Ez rengeteg idő az én türelmetlenségemnek, de nem sok, közönséges értelemben véve a dolgot… Az első azok közül, amelyeket ön perfidül a festményeimnek nevez, tizennyolcz havi tanulás után készült; az utolsót nagy betegség után, folytonos láz közt csináltam… Látni való, hogy ön nem is sejti, milyen rettenetes, szinte vétkes dolog az, azt mondani egy embernek, aki minden áron tanulni és dolgozni akar, hogy: „Ön! ön már nem tud semmit!“ Hisz ez valóságos morális gyilkolás, kegyetlenebb, mint a másik…“ Nem, semmi áron se akar lemondani álmáról, s beteges érzékenysége szinte megköveteli, hogy álmában ne háboritsák, hanem ringassák el szép csöndesen…

Ekközben tüdőbaja mindinkább előre halad, s mikor a halál árnyéka megjelenik a küszöbön, fellobog benne az életkedv. Most már volna miért élni, s ime – nem lehetnek többé illuziói!… Mindent oly szépnek lát, minden tele van előtte napfénynyel, s meg kell halnia! Görcsösen ragaszkodik bele a tova illanó létbe, de gyermeki sirámairól csak naplója beszél. Leveleiben nincs terhére senkinek a panaszaival.

Ezeknek az utolsó időszakból való leveleknek a tartalma egészen sajátszerü. Rejtőzötten, többnyire álnév alatt, nagy irókat keres fel velük, akiket csak könyveikből ismer, s akik többnyire pszichológok, költők és moralisták. Nem mondja meg határozottan, mit vár a nagy szellemekkel való légies érintkezéstől, de látnivaló, hogy nem a „szép szellemek“ köznapi kiváncsisága vezérli hozzájuk. Ezek a levelek csodálatos mestermüvek. Egy tulraffinált, nyugtalan női lélek subtilis érzés- és impresszió-árnyalatai oly magas szellemmel vannak benne megörökitve, hogy e pszichológiai -251- raritásnak a mását hiába keresnők az egész világirodalomban. E levelekre Bashkirtseff Mária nem kapott olyan válaszokat, aminőket remélt. Felhagyott a kisérlettel.

Azok után, amiket Bashkirtseff Mária utolsó napjairól följegyeztek, gyanitani lehet, hogy a kételyek, melyeket e levelek mindegyike lehel, egy férfi nevéhez vezetnek, s hogy ez a férfi: Bastien Lepage volt. Mária élete utolsó évében ismerkedett meg a nagy festővel, akinek régóta legrajongóbb tisztelője volt. Bastien Lepage akkor már sokat szenvedett a tüdőbaj miatt, mely később megölte. Mária menthetetlenül a halálé volt. S a végzet ugy akarta, hogy e két halálra itélt szivében kihajtson a szerelemnek egy halvány, kései virága… Az utolsó napokban Bastien Lepage mindennap fölvitette magát a haldokló leányhoz. Elbeszélgettek. Miről? Talán a napfényről, a szinekről, az életről. Ilyen lehetett a Jaufre Rudel és Melisande találkozása a tripoliszi várban, éjfélkor. Tulvilági galanteriákban multak el a perczek és az órák. Napok már nem voltak hátra. Bashkirtseff Mária egy ködös őszi délután halt meg, a Bastien Lepage karjai között.

A jövő olvasóját bizonyára egészen más részletek fogják érdekelni e levelezésből. Azok, melyek előttünk szinte köznapiaknak tünnek fel, s inkább csak azért szurnak szemet, mert azonegy alaknak az életében jelentkeznek, és szinte meztelen őszinteséggel nyilvánulnak. Érdekelni fogja például a jövő olvasóját az ellenmondásoknak az a nem leplezett sokasága, mely a Bashkirtseff Mária lelkében helyet talált. A mi korunk emberét mindenekelőtt az ellenmondásoknak ez a szövevénye karakterizálja. A mult alakjai egészben véve hivek voltak egy-egy filozófiához, egy-egy általános felfogáshoz, ha cserélgették is koronkint a világnézeteiket -252- és felfogásaikat. Arra, hogy az ember ideig-óráig sem csatlakozik e rendszerek valamelyikéhez s a tulajdon hangulatán kivül semmiféle szellemi áramlatnak sem enged uralmat maga felett: a mi időnk adja az első példát. Az emberi gondolkozás történetében unikum az a nonchalance, melylyel a modern ember a lét nagy kérdéseivel szemben viselkedik. Régebben az ember, ha nem tartotta magát semmiféle valláshoz, tartotta magát egy tetszése szerinti filozófiához, melyet, ha módositgatott is a tulajdon használatára, egészen soha se lökött el magától. Ma, a raczionalizmus csődbe jutása, s a materializmuson épült népies filozofémák komikus krachja után bárminemü filozófa még inkább diszkreditálva van, mint a temérdek vallás. A modern ember tökéletesen perplex a lét nagy kérdéseivel szemben. Oda jutott, hogy semmire sem támaszkodik többé, de mindent lehetségesnek tart, még a legnagyobb képtelenséget is. És főképp a legnagyobb képtelenséget. Ugy találja, hogy illuzió és illuzió között a régi mese többet ért, mint az ujabb. Nostalgia fogja el, régi álmaira emlékezvén, s ezekre legalább kegyelettel gondol, mig az ujabbak csak a kiábrándulás boszuságával töltik el. S tulhajtva pyrrhonizmusát, a semmivel sem törődés álláspontjára helyezkedik. A „que scais-je“ az idők folyamán „je m’en fiche“-sé torzul. Az ujkori szkeptikusnak nincs egyéb vágya, mint hogy megadja magát mindannak, ami a régi rendszerekben megnyerő volt; s ehhez képest vallásos, sőt fanatikus, pantheista vagy pozitiv gondolkozásu, Istentagadó vagy babonás, a hangulata szerint, Bashkirtseff Mária reggel és este buzgón imádkozik a görög ritus szerint, délelőtt tagadja, hogy: van lélek, délután az alvajáróhoz megy, s a jövendőjét kérdi tőle, este kineveti pére Didont, az összes egyházatyákat, Aristotelest, Kantot, Schopenhauert, -253- Comte Ágostont és Herbert Spencert, s nem tesz kivételt önmagával sem.

Egy másik jelenség, mely fölöttébb karakterizálja a mi időnk emberét: az élet ürességének a hite s e mellett: a haláltól való ideges félelem. Ismét egy ellenmondás, mely a maga teljességében igazán uj, s mondhatni fin de siècle. Az évezredek óta, mióta az ember eszmél, s lelki vivódásait a papyrusokon közölni tudja azokkal is, akik még nem éltek az ő halála órájában: soha se volt rá eset, hogy a halál gondolata ily roppant, mozdulatlan, sötét felleget vetett volna az emberi gondolkozás tükrére, az irodalomra, mint a mi időnkben. Mit jelent ez? Hisz a halál gondolatának egyformán sujtónak kellett lennie minden élőre, minden időben; honnan van tehát, hogy e rettenetes gondolattal való örök évődés csak épp a mi korunk szomoru kiváltsága? A gondolkodás földhöz ragadtságában, vagy az idegek elernyedtségében, az általános hypochondriában találhatjuk fel e jelenség okát? Annyi bizonyos, hogy e rémes hangulat folytonossága a cselekvés századának nehéz válsága gyanánt tünik fel a figyelmes szem előtt. És különös, mig az arany-korban, mikor az élet becsének az ember még naivul tudott örvendeni, az élet elvesztésének a képzete nem járt ilyen válságokkal: a rémlátások mai napság legfőkép azokat látogatják meg, akik az elveszteni valónak, a féltett életnek az értékét korábban a legkevésbbé tudták megbecsülni.

A jövő olvasója ugy fogja találni, hogy a mi időnk e jellemvonásaival rejtelmes, de nem megmagyarázhatatlan összefüggésben van még néhány ismert, gyakran vitatott karakterisztikona a jelenkornak: az élni sietés mániája, az ambiczió szertelensége, a mohó élvezetvágy, melylyel elég sajátszerüen együtt jár az élvezetekre -254- való képtelenség, a szerelmi gyöngeség, nem a fizikai értelemben vett, hanem a fogékonyságnak, a gyulékonyságnak az a fogyatékossága, melyet az ujkori moralisták az impuissance d’aimer elnevezésével jelölnek. Ugy fogja találni, hogy ezekhez a jellemvonásokhoz okozati összefüggésben járul hozzá: az általános meggyőződéstelenség, az elvek lazasága, a hajlékony, impresszionista gondolkozás-mód, az elme örök nyugtalansága és szeszélyessége, a léleknek a kételkedésre, a gunyra, a nem-bánomságra való hajlandósága. S hogy e jellemvonások mily „elváltozásokat“ idézhetnek elő egy női lélekben, erre aligha talál jobb példákat azoknál, amelyeket a Bashkirtseff Mária leveleiből és naplójából merithet.

Aztán meg e napló és e levelek lapjai között egész pompájában ismerheti meg azt a női tipust, mely a mult irodalma előtt teljesen ismeretlen volt: annak a nőnek a tipusát, aki szüzi testében a jó és a rossz teljes tudását hordozza, s akinek gondolkozását e tudás csömöre elbetegiti, anélkül, hogy a test déboire-jaiból valaha része lett volna.

Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd lizáló kor emberi szörnyetegének, a megtestesült homoduplexnek női példányát, akinek átka az, hogy lelkének egyik felével folyton ellenőrizze, lesse és figyelje a másikat.

Megismerheti e korszak uralkodó praetenzióját, azt a dölyföt, melylyel a jelen embere az Igazság rajongó szeretete nevében fölfedi társai előtt minden gyöngéjét, minden nyomoruságát s büszkélkedik a meztelenségével.

Megismerhet egy uj női alakot, aki csak most kezd szerepet játszani az emberiség történetében, s aki lelki -255- éberségével máris fölényben van vetélytársa, az egykori zsarnok felett.

Megismerheti az irónő egy uj tipusát, aki látóköre szélességével és müveltsége kincseivel elhomályositja a régieket, a szerencsés intuiczió kiváltságosait; megismerheti a Lucien Perey-k és Arvéde Barine-ok egy egálisát.

És végre megtalálhatja e kötetben azt is, amit a mai ember kibékitő vonásának nevezhetnénk. A morális nyugtalanságot értem. A mi időnk emberéről sok rosszat mondhat a jövő filozófusa; de ez az egy vonás bizonyára engesztelő hatással lesz reá. Mert mindenesetre mellette szól a jelen emberének, hogy mig ősei a nagy vérontások és formidábilis vétkek elkövetése után is zavartalan lelki békében élték le penziójuk napjait, a nyomorult epigon, hitvány bünei miatt, örökös meghasonlásban van önmagával.

EGY IRÓ GAVALLÉR.

Négy vaskos kötet, melyek cime: Vallomások, alkalmat adott Arsène Houssaye barátainak, akik pedig voltak elegen, hogy az 1885-ik évben még egyszer felrázzák lethargiájából a jó öreg akadémiát, ilyen értelmü szavakkal: „Ime, egy virgoncz legény, „ung gentil compaignon“, ahogy ősapáink mondták; ötven éve már, hogy udvarol minden cocottenek, s neked, ó cocotteok legszeszélyesebbike; nos, hogy tetszik?“

Hát sehogyse tetszett. A negyven irigylésre méltó karosszéknek, ha véletlenül mindannyian egyszerre veszitenék is el a gazdáikat, mind a negyven gazdát, megvannak a maga predesztinált uj gazdái. És Houssaye csak a negyvenegyedikkel vigasztalhatta magát, a „kimaradtak“ hires karosszékével, melynek történetét ő irta meg, Molièretől Bérangerig. De mi neki Hekuba s az utókor minden dicsősége? Megirta rég, hogy ő csak a jelennek ir, nem is a tudós, öreg jelennek, hanem a huszonötéves, vidám, szép jelennek, mely drága ruhában jár és az Avenue de Friedlandon lakik.

S aztán, elég része volt az ünnepeltetésben, hogy ne kivánja meg az utókor tömjénezését is. Ama kiválóan szerencsés irók közé tartozott, akiknek minden -257- lépte egy-egy sikert szerzett. Olyan megnyerő irói egyénisége volt, hogy a prestiget, melyet két kézzel előlegeztek neki, ötven kötettel sem tudta elpazarolni. Mindig előkelő irónak tartották, akinek sok olyan szabad, ami más közönséges halandónak tiltott gyümölcs.

A Tiltott gyümölcs, meg a Rózsaszinü bünök, – a Párisi szörnyek és a Vétkes szerelmek egy szóval az az irodalom, amely velin papiron prédikálja az erkölcsöt, s meztelen vignette-tel szégyenkezik a kirakatokban: ime ez az Arséne Houssaye hatása. Ezeknek a könyveknek a szerzői, nevezzék őket Monseletnek vagy Catulle Mendésnak, Gypnek vagy Maizeroynak, irjanak finoman, vagy elijesztően, – egyformán Arséne Houssayetól kapták azt az ihletet, mely serdülő zsenialitásukat a hiányos öltözetü irodalmi ideál kicsapongó kultuszára csábitotta. A különböző dekameronok és a lenge tárcza-novellák szerzői méltán nevezték Houssaye-t szeretett mesterüknek. Ő volt az, aki a kemény papirt és a szépnyomást irodalmi müfajjá tette, ő volt az, aki először követelte a filozófia tekintélyét a kétértelmü anekdotának.

Párisban, ahol sohasem voltak szükében elmés embereknek, ennyi irodalmi hatás is elegendő jele annak, hogy az, aki ekkora iskolát tudott csinálni, nincs érdekes irói tulajdonságok nélkül.

Csak ezekről az egyéni vonásokról szólok a következő sorokban; a Vallomások tartalmával nem foglalkozom. Ami e vallomásoknak jelentőséget adott, az ugy sem magában a könyvben van. Mert bár nem érdektelenek azok a küzdelmek, melyekre Houssaye a Comédie szinészeivel szemben kényszeritve volt – szinházi igazgatóságának apró eseményei jelentéktelenek s eredménytelenek voltak. A hét év alatt (1849–1856), mikor Moliére házában ő rendelkezett, a Théâtre -258- Français ügyei oly rosszul álltak, mint azóta soha. Nem sokkal nyomatékosabbak azok a közlések sem, amelyek széles összeköttetéseinek köszönhetők. Rachelről, Mussetről, ma már teljes lehetetlen valami eddig nem ismertet mondani. Hüséges barátaik siettek följegyezni balgaságaikat; az adomák róluk, valamint Théophile Gautier-ről, Gérard de Nervalról, Roqueplanról, s az egész romantikus táborról, régóta közkézen forognak. Megirtak egymásról mindent, ami csak megirható volt, néha még azt is, amit nem kellett volna megirni. Houssaye többi barátai közül: Jules Janin, Paul de Saint-Victor és a még kisebbek meg épen elvesztették minden érdekességüket. Jules Janin! Ki az, aki ma csak egyetlen elmés mondását idézné? A találékony, ügyes, néha szellemes fő nem csillogtatja többé leleményét; elmult érdekessége, amint elmult ő maga is; nem élte tul csak az egy Holt szamár.

De az elmult és a halhatatlan irói nevezetességek barátja, mindnyájuk Maeczenása, a hajdani vendéglátó jó fiu, még sokáig szerepelt – mindig fiatalon, mindig legényesen – mint amateurje minden szép dolognak és hetven éves korában is megmaradt annak a gavallérnak, aki III. Napoleon udvarában olyan sokat beszéltetett magáról.

Regényiró sorsa, hogy valamelyik alakjában, természetesen a legérdekesebbikben, vagy abban, amelyiknek lelki életét a legtöbb előszeretettel festette, olvasói rendesen őt magát akarják felismerni. És ez igen természetes; hisz olyan nehéz azt elképzelni, hogy a képzelet embere, aki megfigyeléseit, benyomásait áthelyezi -259- egy nem létező világba, ne keressen ott egy kis helyet maga magának is! Még nehezebb föltételezni, hogy a szigoru elemző, aki megszokta szétszedni az emberi lelket, ne vegye górcsöve alá épp azt a lelket, amelyet legközelebb talál és amelyet a lehető legjobban ismer. Aztán meg olyan sok iró akadt, aki csakugyan igazolta a közönségnek ezt a várakozását. Az iró-népség hiu népség; szereti magát mentegetni, hogy ha rászorult; vagy mikor erre semmi szüksége, szereti magát megmagyarázni, nehogy félreértsék. A dolog természetében van, hogy az ilyen magyarázatokat még akkor sem lehet készpénznek venni, hogy ha önéletrajzok; elkezdve a „Wahrheit und Dichtung“-tól, le, a legszerényebb „vallomások“-ig, ezek is mindannyian mesék; hát még a regények! Nincs sikamlósabb dolog, mint ezeknek a szentjánosbogár fényével keresni az irót, akinek lelke mélyébe látni „ezer gyertyafényt helyettesitő“ világitó készülékekkel is csak kevesen képesek, olyan tudományos készülékekkel sem, amilyenek a kritika mestereinek filozófiai módszerei. És amily nehéz ez a kutatás, vagy jobban mondva kémlelődés, épp oly haszontalan is. Előre is tudhatni, hogy amily bőszivüséggel ad kölcsön az iró a maga lelkéből alakjainak, épp oly féltékenyen őrzi a maga egészét, mert hisz az felerészben gyöngékből, hibákból és tévedésekből áll, hogy ha nem betegségekből, bünökből és oktalanságokból is. Hogy az iró oda feküdjék a bonczolóasztalra, ahhoz nem elég egy Balzacnak az objektivitása, ahhoz egy Vesale András önmegtagadása kellene. Balzac, aki a saját alakjait mintegy vizióban látta maga előtt, s akiről Taine feljegyezte, hogy barátainak hireket mondott alakjairól, mint a valóban élőkről szokás, bizonyára meg volt áldva azzal az adománynyal, hogy szinte kikeljen önmagából, s magát is, mint -260- minden alakját, ugyszólván magán kivül lássa. Mégis, amint regényei minden nagy egyéniségében van valami brutálisan Balzac-szerü, nincs azok között egyetlen sem, akit csak közel rokonának is lehetne mondani.

Balzactól Houssaye-ig – ki nem ismeri a közmondást? – csak egy lépés. Houssaye-nek is van egy nagy egyénisége, aki (mint a Balzac nagy alakjai: Vautrin, Nucingen, Rastignac vissza-visszatérnek számos regényben) megjelenik majdnem minden nagyobb munkájában. Ez: Octave, Parisis herczeg, az ugynevezett „Don Juan de Parisis.“ Annak a regény-cziklusnak, amelyet Houssaye Les comédies parisiennes közös czime alá foglalt, amint hogy Balzac is „Comédie humaine“-nek nevezte a maga regény-csomóját, Parisis a hőse, s ugyszólván a hazajáró lelke. Ez a modern Don Juan a császárság lyonjának a typusa, egy bálványozott „cocodés“, a kinek minden sikerül. Houssayet is sikerült ünnepeltté tennie. A Grandes dames és folytatásai neki köszönhetik, hogy irójokat „mester“ – nek kezdték czimezgetni. A népszerüvé vált alakban Houssayet magát vélték fölismerni, s neki nem jutott eszébe tiltakozni, hogy brilláns hóditójával ne azonositsák. Ez a hallgatag elismerés azonban egy olvasót sem fog alterálni, aki meggyőződött arról, hogy az iró soha sem egy az alakjával. Egy pár lap, s mindenki belátja, hogy Parisis csak fantazmagória, az pedig, aki e tömérdek lapot teleirta, végre is élő lény. Hanem az a körülmény, hogy az iró türte az összehasonlitást, sőt az azonositást, nem lehet érdektelen. Mindenesetre jellemző rá nézve, milyenek a formái annak a fantomnak, melynek ürességébe a maga lelkét akarta lehelni.

Egy verskötetben, mely akkortájt jelent meg, a Georges de Lys Tubarózsái-ban, van egy költemény, melynek „Parisis“ a czime. A Houssaye hősét énekli -261- meg, amint hogy vannak versek, melyek Didoról, Gretchenről, Don Juanról szólanak. A csodálat megnyilatkozása ez, azé a meghatott, naiv csodálaté, amely tányérra, óralapra és dohánytartóra festi a kedves költői alakot. Ime Parisis a tányéron, prózai, de hüséges forditásban:

„Don Juannak nevezed magad. De hisz te nem vagy az! Don Juan egy utópia álmodozója, akit mindjárt elfog a kiábrándulás és az undor, mihelyest szivta a virág illatát. Parisis visszaemlékszik szerelmeire és szereti azokat. Minden könyvből gyönyört merit s emlékében ujra olvassa a kiszakitott lapot… – Parisis boldog. Szive, mely mindig telve vágygyal, tétovázás nélkül egyenesen megy czélja felé. Parisis boldog, mert mindig szeret… Az elmult szerelem nem hagy szivében ürt. Don Juanon rajta ül a szenvedés ólomszin bélyege. Don Juan, mihelyt győzött, nem szerette többé szerelmeit! – Parisis a nőért imádta a nőt; mindegyikből tudta élvezni a szépet, a nélkül, hogy a tökéletest a valóságban kereste volna. Mindnyájoké volt, időről-időre, testestül-lelkestül; s mindnyájan kaptak hatalmas szive lángjából, abból a lángból, melyben a kéj az emberi Ideált szüli. – (A kép egy kissé képtelen, de legalább meg lehet érteni s ezt nem minden költői képről lehet elmondani.) Jertek herczegnők, marquisek, kiáltsátok, hogy nevét örökre bevéste lelketekbe; Alice, Violette, gyönyörü viziók, akik büszkén vallottátok, hogy neki meghódoltatok, s akik elkárhoznátok, hogy még egyszer fölleljétek, jertek, mondjátok el, hogy álmotok ideálja ő! – Ó mester! szivedet enyémnek érzem, bár nincs zsenim, mint neked, hogy méltón megénekeljem ezt a hőst, aki lelked mélyéből született. Mégis érzem őt szivemben dobogni. (Közbevetőleg szólva: ez a Georges de Lys katonatiszt volt; látnivaló, hogy egy azok -262- közül, akiknek erénye a szép elv: ahány szállás, annyi szerelem.) Lovelace szerelme irónia volt, Don Juan álma utópia: Parisis szerelmének a neve: Hit! – Hit a szerelemben, melyet Lovelace tagadott, melyben Don Juan kételkedett, folyton keresve azt s nem látva, hogy minduntalan lábai előtt hever; Parisis megtalálta, szemtől-szembe állt vele s nem kért tőle mást, csak azt az égi kegyelmet, hogy mindig szerethessen, a szerelem után.“

C’est du pur Musset – mondaná Jules Janin, amint megirta a „Comédies parisiennes“-ről: „C’est du pur Balzac“.

A mai olvasó azonban, aki kevésbbé könnyen lelkesülő, mint volt a néhai jó „tárcza-király“, valószinüleg naivnak fogja találni ezt a költői ömlengést s mindenekelőtt sajnálni fogja a költőt, aki oly közel járt ahhoz, hogy megértse Don Juant – valamennyi s bármelyik Don Juant – s mégis oly roppant rosszul kommentálja őt. Mindegy; ez a vers elég világosan mondja el azt, amit Houssaye Parisisában kifejezni akart.

Ez az alak azonban nem csupán „ideál“, hanem tipus is kiván lenni. Parisis a második császárság „muscadin“-je, környezete e világ erkölcseit akarja visszatükröztetni. E világ persze csak az udvar és az előkelőség világa. Houssaye számtalan elő- és utószavában nem győzi eléggé hangsulyozni, hogy a mi e körön kivül van, az számára nem létezik. De egyszersmind reklamálja e világ fölényét minden kivüle állóval szemben. Egy helyt a következőket mondja:

„Jól tudom, hogy ha valaki Balzac-kal versenyezni akar, csökönyösen kell ragaszkodnia a vérszegény polgárok rajzához, s rövidlátó aprólékosságokban kell tanulmányoznia a közönségesség végtelen kicsinyeit. -263- S akkor a regény doktorai a Prudhomme ur hangján kiáltoznak: „Mennyire ez az!“ De micsoda! Egy együgyüségnek a fotográfiája! A szoba-regényiró, aki ugy él, mint egy medve, ha valaha fölment volna a Champs-Elysées hires onyx-lépcsőjén, oly messze érezte volna magát Páristól, mint ha Japánban, egy porczellántoronyban járna. De azért tagadja, hogy létezik az, amit nem lát, mikor kinéz az ablakon. Azt mondták rám, hogy Párisnak csak egy szegletét festem. Aki manapság Párist egy képben akarná feltüntetni, olyan ügyességre volna szüksége, mint annak a régi müvésznek volt, aki az Iliás egész szövegét rávéste egy pajzsra. Páris száz világot foglal magában: én azt választottam, mely a legregényesebb, legkülönösebb, melyben a legtöbb szenvedély van, jól tudva, hogy az igazság soha sem veszti el jogait. Arra a szemrehányásra, hogy ismeretlen világot festek, a Paul de Saint Victor, Barbey d’Aurevilly és Banville arany hangján felelek meg: „A nagy Balzac halála óta egy uj világ keletkezett, melyet láttunk alakulni, összeomlani és ujból feltámadni. Ennek a világnak nem volna történetirója, ha Arséne Houssaye, aki elég jól megfigyelhette erkölcseit, nem irta volna meg ezt a Comédie parisienne-t.“12)

A Commédies parisiennes tehát kiegészitése, sőt betetőzése kivánt lenni annak a nagy münek, amelyet szerzője egésznek gondolt, s Comédie humaine-nek nevezett. Valóban, ebből a hatvan és egynéhány kötetből csaknem teljesen hiányzik az előkelő világ. Tele vannak a mesterségek embereivel s az arany más rabszolgáival, akik többé-kevésbbé, de a leggyakrabban mégis becsületes uton törnek e sárga lidércz után. -264- Egyebekben is nagyon nélkülözik a nemes világ erkölcseit. Hiszen – hogy Balzac legnagyobb kritikusát, Tainet idézzem – „alkotójukból is hiányzott a valódi nemesség; Balzacnak semmi érzéke sem volt a delikát dolgok iránt; bonczoló kezei bemocskolták a szemérmes lényeket; elrutitották a rutságot.“ A Balzac világa alantas, bár telve van hatalmas alakokkal. Titánok azok, kik a föld mélyében kovácsolják óriás miveiket, az izzó arany halvány világa mellett.

Monografiát irni a magas körök erkölcseiről, arról a világról, melynek uralkodó szenvedélyét nem a meggazdagodás vágya, hanem egyéb, emelkedettebb érdekek szitják, bizonyára kiváló müvészhez méltó feladat. A nagyvilág sima padlóján hozni müködésbe olyan erőket, amilyen egy Grandet emberfeletti akarata, egy Brideau ördögi elszántsága, vagy egy Hulot rémitő szenvedélye, oly nagy munka, amely hatalmas kezü alkotót kiván.

Azért, aki elolvasta a Houssaye programmját, érdeklődve fogja végignézni Parisis herczeget, azon a hires onyx lépcsőn, ott a Champs-Elysées mögött.

Az első, ami az olvasónak feltünik Parisis herczeg történetében, az, hogy a tizenkét kötetes regénycsomónak Parisison kivül más szereplője nincs. Nincsenek körülötte, csak puszta nevek. A férfiak, hivják őket Montjoyeuxnek vagy Rio herczegnek, Santa Cruznak vagy Georges d’Aspremont-nak, mindannyian csak apró Parisisok. Ugyanaz a foglalkozásuk, azaz mindannyian semmittevők, hősei az álarcos báloknak s Herkulesei a cabinet particulier-knek; ugyanaz a gondolkozásuk, azaz egyik sem gondol egyébre, mint vig lakomára s apró hóditásokra; ugyanaz az érzésük, azaz egyik sem érez semmit, hacsak azt a sajnálatot nem, amit Neró, hogy nem birhatnak minden nőt. -265- Ugyanazt teszik, ugyanazt az életet élik, s ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Parisis, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy más sorrendben jutnak a nőkhöz, másféle lépcsőt készittetnek és nem éppen onyx-ot, és mikor ezt a lépcsőt használatba veszik, még keresettebb elmésségekkel fogadják hölgyüket, mint Parisis herczeg szokta. Épp oly ellenállhatatlanok s épp oly csodált lények az alsóbb régiók előtt, mint nagy előképük; mindenki szerelmes beléjük, mint amabba; ugyannyira, hogy öreg milliomosok, akik ezeket az urakat csak hirből ismerik, sietnek meghalni s rájuk hagyni millióikat, égve a vágytól, hogy összekapargatott kincseik elegánsan repüljenek el. (Aki nem hiszi, nézze meg a Les parisiennes első kötetét, ahol Georges d’Aspremont-t, abban a pillanatban, mikor magát megöngyilkolni készül, egy ismeretlen milliomos ur igy segiti ki a pillanatnyi zavarból.) Egyik olyan, mint a másik, s csak annyiban különböznek egymástól, mint a sakktábla koczkái, egyik fehér, a másik fekete, egyik szőke, a másik barna. Az olvasó, ha nem rendelkezik különös memóriával a neveket illetőleg, jól teszi, ha megszámozza őket.

Ami a nőket illeti, szintén ilyenformán áll a dolog. Houssaye azt mondja valahol, hogy Parisis története „női arczképekből és nők leveleiből áll, melyek a párisi magas világ legbájosabb titkait foglalják magukban“. Nos, ezeknek a leveleknek stilusa, helyesirása nagyon egyforma, az arczképek ugyanazok, csak a jelmezekben különböznek egymástól. Egyik a nagyvilági nő báli toilettejében van, másik szinész-kosztümöt visel, a harmadik nagyon nyárias öltözetben ült a fotográfus elé; nem tudom, mi lehet. Ezeket már a haj szine sem különbözteti meg egymástól, – mert ki tudhatná, minő szin lappang a szép, vöröslő fürtök alatt, – sőt -266- azt sem, hogy a hajadoni, vagy a férjezett statushoz tartoznak-e? Ezt a körülményt a Houssaye hősnői nem szokták tudomásul venni. Csak egyetlen pontról lehet megismerni, hogy mégis kétféle kategóriába tartoznak, arról a pontról, amelyről a jegyzők szoktak beszélni, akik tudvalevőleg a számok emberei. Houssayenak a legelmésebb mondása az, hogy van nő, aki a szerelmet a mások pénzének tartja. Aki a „Comédies parisiennes“-t irta, az csak ezt az egyetlen nőt ismerte. S ha ismert még egy másikat is, ez amattól csak annyiban különbözött, hogy szerelem dolgában kommunista volt ugyan, – de amint hogy vannak ideális kommunisták is – lemondott a vagyonfelosztásról.

Ezeknek a nőknek, akik oly könnyen gyuladnak, mint a gyufa, s akik oly könnyen dobják magukat az utszélre, mint más ember az elhasznált gyufaszálat dobja a kövezetre, – ezeknek a nőknek szultánja Parisis herczeg.

Megérdemelte őket, eleget foglalkozott velük. Tizenkét köteten át nem tesz egyebet, mint hogy váltogatja az odaliszkeket, mint a keztyüt. Az igaz, hogy némi czeremóniával teszi. Mikor álarczos bálba megy, Faust jelmezét ölti magára, s hogy alkalomszerü elmésségekkel hóditgathassa a hölgyeket, előkészületül Goethet olvassa. Egyszer aztán talál egy Gretchenre, akit nem lehet idézetekkel elszéditeni: elveszi feleségül. Aztán a „Grandes dames“ végén, forma szerint meghal, párbajban. De – ne „kiáltsatok, Alice, Violette, gyönyörü viziók“, – a „Courtisanes du monde“-ban ismét feltámad s ezzel tökéletesen meghal a legjobb hiszemü olvasóra nézve is, aki eddig a legnagyobb türelemmel vette tudomásul párbajait és egyéb izléstelenségeit, – s aki a morál filozófia révén elnézte azt is, hogy az ideális hős mily ügyesen és mily nagyuri módon -267- él a mások vagyonából. A feltámadás azonban, a magas körök Rocamboleját teljesen egyenlővé teszi a csapszékek és csapóajtók hősével, s ennél a pontnál megszünik az irodalom.

Paul de Saint-Victor, akinek sokat meg lehet bocsátani, mert sokat és szépet irt, barátsága tuláradásában azt mondta Parisis herczeg történetéről, hogy száz év mulva, mint a XIX. század intimus emlékiratait fogják olvasni. Lehet, de csak abban az esetben, ha akkorra a „Comédie humaine“-ből egy papirszeletke sem marad hirmondónak. Addig, mig ez meg nem történik, az utolsó liontypusnak mégis csak Rastignac-ot kell tartanunk, mindama sötét dolgok daczára, melyeket lehetetlen emlékétől elválasztani. De ha lion-typust nem is szolgáltatott a második császárság a regénynek, ez fenn fogja tartani courtisanejainak emlékét. Ő volt ugyan, aki a franczia-porosz háboru kitörésekor, regénycziklusának végére, e büszke szavakat irta: „és most, itt nyugszik egy világ, melynek külön lapja lesz a történelemben“, – de nagyon valószinü, hogy ennek a külön lapnak az lesz a czime, hogy: Nana.

Ami a Houssaye irói arczképén dandy-szerü, nem az, hogy mester-munkájául egy balul sikerült dandy-typust választott, ámbár a Parisis üressége és ennek az ürességnek a bálványozása, az iróban is egy gavallér léhaságát sejteti.

De Houssayenak egész gondolkozása és gondolkozásának minden formája a dandyre vall, ha ugyan szabad e mulékony értelmü szóval jelölni azt a mindig élő tipust, mely a hajdani cortegianotól a legutoljára -268- emlegetett „gommeux“-ig, minden változatában ugyanazokat a belső sajátságokat mutatta.

A dandynek nincs filozófiája. Nagyon nehéz suly volna ez a telivér paripák könnyü lovasának. Minthogy minden idejét a nagyvilági élet foglalja el, nincs alkalma az elvont dolgokkal foglalkozni; később aztán el is veszti a kontempláczióra való képességét: mert ehhez is training kell. Azt a pár szemer bölcselkedést, amire a nagyvilági életben szüksége van, készen kapja másoktól, akiknek ez a mesterségük, amint készen kapja a ruhát, amelyet visel. S mivel az utolsó divat még mindig az, amely a XVIII. században nyert a szalónba bebocsáttatást, a dandy született szkeptikus. De mert ő sem ment attól, amitől senki sem szabad, s mert vannak negyedórái, amikor a „föld felett valókról“ gondolkoznia kell: ezek az óriás kérdések őt erőtlenül találják. Ennélfogva babonás. Houssaye is az. A „Comédies Parisiennes“ több példáját mutatja e furcsaságnak. Nemcsak Parisis hisz a jóslatban, az iró is hiszi a Parisisok legendáját és azoknak sulyos végzetét kérlelhetetlen pontossággal teljesiti.

A dandy életének czélja a nő. Nem egy nő, nem egy nehány nő, hanem minden nő. A végtelen kultusszal, melylyel nekik áldoz s mely természetes következménye annak, hogy a nagyvilági élet megteremtői s fentartói az asszonyok, – sajátságosan egyeztet össze bizonyos képtelen megvetést, melyre a hajlamot XVIII. századbeli apáitól örökölte s mely részben a mult század szabadabb erkölcseinek, részben a maga könnyebb sikereinek a következése. A nő bálvány előtte, de olyan bálvány, aminő az afrikai vadaké, akik isteneiket házi butornak használják, s akik bálványaikat elhajitják, mihelyt a házi czélokra nem alkalmasak. Ez a szkeptikus imádat a dandy kizárólagos sajátsága. Rátalálni -269- erre a vonásra Houssayeben is. A Comédies Parisiennes telve van az asszonyok aljasságaival, melyeket – mint Houssaye valamelyik barátja irta – egy „szkeptikus“ jegyzett fel, de olyan szkeptikus, akinek vannak negyedórái, amikor mindent megbocsát. „Ó asszony, asszony, asszony!“ – sóhajtott fel valahol a Grandes dames irója Beaumarchaisval. És ellágyulása pillanataiban a Dumas fils társadalmi doktorkodását negélyezi, s azt a tanácsot adja, hogy akik megtámadják a nőt, kezdjék ezt a védelemmel. Másutt, csak ugy mellékesen, türelmetlenül panaszolja, hogy az apasági keresetnek nincs helye. Hanem aztán csakhamar eldobja a társadalom sebeit nyitogató scalpellumot, s gunyolja, amit előbb szánt. Csakugyan a védelemmel kezdi s a támadással végzi. És ha kedve volna minden ötletét axiomában fejezni ki, sokszor szólalna meg olyan formán, mint az operette-miniszter: „Az asszony minden baj oka, csakis az asszony, csakis az asszony.“ Ekközben pedig nagy előszeretettel ir egy könyvet a demi-mondaine-ek és az extra-mondaine-ek kedves büneiről Ezeregyéjszaka czim alatt.

A dandy nem tud semmit komolyan, de a müveltség máza tökéletes rajta. A világban, melyben él, mindenhez hozzá szólnak: irodalomhoz és müvészethez, politikához és tudományhoz, természetesen csak könnyen és fölületesen, mert nem illik olyat mondani, a mit valaki esetleg nem érthet meg, mert jó izlésü ember kerüli a nagyképüséget, s mert végre ott a legfőbb czél csak az, hogy az ember visszatetszést ne keltsen s nevetségessé ne váljék. A dandy tehát, hogy mindenhez hozzászólhasson, minden iránt érdeklődik; de semmi érdeke, hogy bármely kérdésnek komolyan a mélyébe nézzen. Nem is teszi. Figyelme kettőzött olyan dolgokkal szemben, amelyek asszonyokkal, szinházzal, -270- s mindazzal foglalkoznak, ami mindig napi érdekü. Ismereteit tehát egy részről az általános felületesség, más részről a szalonszerü dolgok előszeretete jellemzi. Ez különbözteti meg a Houssaye „komoly“ munkáit is, mások hasonló tárgyu könyveitől. Ó, járatos ő sokféle dologban. Hozzászól a történelemhez, s megirja La Valliére k. a. és Montespan életét; aztán egyet gondol, s hálával eltelve ama hires asszony iránt, aki a forradalom alatt megkisérlette feltámasztani a megölt szalon-életet, Madame Tallien-t dicsőiti. Ennek a könyvnek: „Notre Dame de Thermidor“ a czime, melynél, csak az a másik jellemzetesebb, amelyikkel az irodalmi essai terére lépett. Ez Voltaire-Királyról szól. Szereti a XVIII. századot, s a kort tárgyaló „tanulmányaiban“ lelkesedéssel beszél Delaclosról, a „Liaisons dangereuses“ szerzőjéről. Ért a müvészetekhez is; könyvet ir a flamand festőkről, a franczia müvészekről, de nem feledkezik meg Lionardo da Vinciről sem. Érdekesek azok a könyvei is, amelyek különböző korbeli szinésznők méltatásával foglalkoznak, például ez a hangzatos czimü: „Princesses de comédie et déesses d’opéra“. Sainte Beuve nem irt olyan könnyüséggel egy hétfői czikket, mint Houssaye egy kötetet. Nagyon jellemzik e könyvek tartalmát a külsőségek, melyekbe öltözve megjelentek. A finom, kemény papir, másodvirágzását Houssaye-nek köszöni. Verseit metszetekkel, tanulmányait arczképekkel adta ki, és soha sem mulasztotta el köteteit hol Velenczében, hol Nizzában lakó, három csillaggal jegyzett herczegnőknek ajánlani.

A dandy nem ugy beszél, mint más ember, igénytelenül és természetesen. Neki mestersége másokat, rendesen persze a nőt, megnyerni; hivatása tetszeni s azért kötelessége szellemesnek lenni. Az ötlet pedig olyan dolog, aminek nehéz parancsolni; annak, aki -271- erőlteti, rendesen balul sikerül. A Houssaye elméssége olyan, mint az álarczos báloké. Elvétve találni benne egy jó mondást, de mennyit kell lenyelni addig, mig erre a mot-ra ráakadunk! Ha finom akar lenni, azt mondja: „a szerelem – Dániel az oroszlán-veremben.“ Mikor vidámságot akar kelteni, azt mondatja egy szellemes nővel: „nem vagyok térkép s nem szeretem a geographokat.“ Idézetei hasonlitanak szép szavaihoz. Ezek közül legjellemzetesebb az, hogy a „Mains pleines de roses, pleines d’or et pleines de sang“-ban, Goethe és La Harpe között idézi Octave de Parisist: „Ez a mosolygó szép asszony a szerelmet és a halált adja neked. De mi az élet szerelem nélkül?“

A dandy sorsa: ünnepeltetés, de csak addig, mig napról-napra megjelen a társaságban. Ha egyszer eltünik, másnap már nem tudnak róla semmit. Ez a Houssaye sorsa is. Lehet ugyan, hogy könyveit halála után is sokan fogják forgatni. De a Coeur Dámát még többen forgatják, s még sincs semmi köze az irodalomhoz. (1885.)

APHRODITE.

Aphrodite istenasszony 1896. évvel a mi Urunk Jézus Krisztus születése után megjelent Páris városának piaczán, s szokásához hiven, lázba ejtett mintegy ötvenezer szegény halandót. Pedig nem is a maga isteni meztelenségében, hanem papirosba öltözötten jelent meg; s nem is az egész világ, csak egyes választottak előtt mutatkozott, a minden piacznál kisebb könyves-piaczon. Szóval – mert hiszen a türelmes olvasó érti már ezt a mi éktelenül sallangos ujságirói nyelvünket – Párisban 1896. telén szenzácziós sikere volt egy könyvnek, melynek hősnője: Aphrodite. Azaz, tulajdonképpen nem is Aphrodite, hanem egy alexandriai hetaira, aki szép volt, mint maga az Anadyomene, s aki életének egy magasztos pillanatában ugy jelenhetett meg Alexandria népe előtt, hogy az álmélkodó sokaság a földre szállott Aphroditének nézte.

Ennek a csodás szépségü alexandriai leánynak a históriája Pierre Louys-t egy pár hónap alatt hires iróvá tette. Pierre Louys akkor huszonöt esztendős fiatal ember volt, akiről Aphrodite-je előtt édes-keveset tudott a világ. Irt ugyan már vagy öt-hat kötetet; mint jó hellenista, leforditotta Meleagert, s forditott egyebeket -273- is; de ezek a munkái egy szük baráti körön kivül nem igen keltettek figyelmet. Annál nagyobb feltünést okozott Aphrodite-je; az első kiadásokat valósággal szétkapkodták, egy hétig minden párisi ujság az uj csillagról czikkezett, s Louys egy szép nap arra ébredt, hogy többet beszélnek róla, mint Sarah Bernhardtról. Párisban még megtörténik ilyesmi. Ez a két szó: „irodalmi esemény“ ott még nem puszta frázis, amelynek nincs és nem lehet értelme. Másutt müvésznek, irónak, okvetetlenül levelenkint kell szednie a borostyánt, ha ugyan jut neki a borostyánból; de Párisban még vannak „jöttem, láttam, győztem“ diadalok, s ezekből a teli sikerekből nincs kizárva az az iró sem, aki „csak“ könyvet ir, és nem szindarabot.

Az a könyvárusi siker, amely Aphrodite-nek jutott osztályrészül, bizonyára Párisban sem mindennapi dolog. Pár nap alatt ötvenöt kiadást kapkodtak el belőle. Ekkora „rekord“ ott is igen kevés irónak adatott, s a franczia irodalomnak van akárhány kitünősége, aki soha se viszi többre két-három kiadásnál. De még ennél is nevezetesebb jelenség, hogy Aphrodite néhány hónap alatt iskolát csinált. A nagy sikerek nyomában felburjánzó apró utánzatok máris megtermettek; s a franczia könyvpiaczot immár valósággal elárasztják az antik tárgyu novellák és regények, Aphrodite nyomában a Ledák, Ariadnék és Dianák egész sora kompareált; egy egész mythológia. Egyre több a fiatal iró, aki a Pierre Louys eszközeivel próbál szerencsét, s ha sikerük jóval kevesebb is, annyi bizonyos, hogy a müfajt egy időre divatossá tették.

Mindez rendkivüli dolog; de az már csoda, ami következik. Ennek a franczia könyvnek, igaz, hogy szükebb, ha ugy tetszik: legszükebb körben, de nálunk is kivételes sikere volt. Eljutott oda is, ahol franczia -274- könyveket csak nagyritkán olvasnak; s az irók és müvészek kis világában szinte rajongással beszéltek róla. Aligha volt még franczia könyv, amelyet nálunk ennyien olvastak, s ennyien megszerettek. Egy eleven Aphrodite sem szerezhetett volna rövidebb időn nagyobb ismeretséget s ez nálunk, a könyv-gyülölet ősi földjén, történt!…

Aphrodite-nek ez a csodálatos hatása érdekesebb magánál a könyvnél is. Mert ezt a hallatlan sikert maga a könyv nem magyarázza meg.

Egy csodálatos szépségü hetaira sétál az alexandriai tengerparton. Szemébe tünik egy férfinak, aki megszólitja:

– De igen – felel a leány. (Chrysisnek hivják, s Galileából való.) – Te Demetrios vagy, a szobrász, aki Aphrodite templomát épitette. Tudom, hogy kedvese vagy Berenice királynőnek; tudom, hogy a királynő imád, s hogy nevében te uralkodol. De rám nézve csak közönséges rabszolga vagy; mert láttál, tehát szeretsz.

Tudja azt is, hogy Demetriost imádják a nők; hogy százat taszitott el magától, s hogy egy tuczat halt meg miatta. Aztán elmondja, hogy ő Chrysis, az egész világé. És még se megy el vele.

Demetrios azt hiszi, hogy elbánhatik vele erőszakkal Chrysis ettől sem fél. Mert mit ér az?!

– Szeretsz. Tehát nemcsak azt akarod, hogy a -275- tied legyek, hanem azt is, hogy oda adjam magamat neked önként, egészen…

– Hanem, tudod mit – folytatja Chrysis – tedd meg, amit kivánok, s akkor szeretni foglak…

Három büntettet követel Demetriostól. Egy tolvajlást, egy gyilkosságot és egy szentségtörést. Lopja el s hozza el számára Bacchisnak, a hetairának gyönyörü ezüst tükrét. Ölje meg egyik kedvesét, a főpap feleségét s rabolja el tőle elefántcsont fésüjét. S végül lopózzék be Aphrodite templomába, s lopja le az istennő nyakáról hétsoros igazgyöngy nyakékét.

Demetrios unja a királynét, s ugy találja, hogy Chrysis méltó rá, hogy elkövesse érte a három büntettet. Méltó rá, mert képes volt ezt követelni tőle.

Ellopja Bacchistól az ezüst tükröt. Ezért a bünért Bacchis keresztre szögezteti egyik rabszolganőjét, akit a lopással gyanusit. S Chrysis tanuja a kivégzésnek. Demetrios tehát már müködik…

Igen, már müködik. Egy arany tüvel keresztül szurja alvó kedvesének a kebelét s elrabolja az elefántcsont fésüt. A szegény asszony neki ajándékozta volna örömmel, de Chrysis gyilkosságot kivánt…

Aztán meglopja az istennőt is; leoldja nyakáról az igazgyöngy-nyakéket; megvan a harmadik büntett is.

Bacchis nagy zenebonát csap a tükre miatt; megtalálják -276- a főpap nejének holttestét; s rájönnek, hogy szörnyü kezek az istennőt megrabolták. Az egész város forrongásban van. Chrysis büszkén, boldogan siet a találkozóra.

S egy nagyravágyó gondolata támad. Demetrios, aki már ennyit megtett érte, megölhetné a királynőt. Mért ne? Igy király lehetne. S akkor… akkor ő királynéja lehetne ennek az egész birodalomnak, ő, Chrysis, a hetaira!…

– Szeretlek, imádlak! – hálálkodik Chrysis. – Soha se éreztem azt, amit most érzek! Most már tudom, mi a szerelem! Lásd, többet adok neked, mint igértem. Neked adom a lelkemet is, amely szüz… Gyere, hagyjuk el ezt a várost, menjünk el valahová, ahol nem lesz senki, csak mi ketten. Olyan boldogok leszünk, mint soha senki e földön. Soha egy szerető se tette meg azt, amit te értem tettél. De soha egy asszony se szeretett ugy, mint ahogy én szeretlek! Csókolj meg!

Hasztalan. Demetrios minden könyörgésre hideg marad. S azt mondja a leánynak: -277-

– Igen, megtettem, amit kivántál. S most át kellene adnom a három ajándékot, cserébe azért az áldozatért, amit tőled kértem. Ha teljesitettem a kivánságodat, azért történt, ugy-e, mert nagyra tartottam az áldozatot, amit tőled kértem. Nos, most már nem tulajdonitok neki ilyen nagy értéket, s nem kérek tőled semmit. Tégy te is ugy, mint én s váljunk el.

– Álmomban. Ah, mily szép voltál, Chrysis! Ezt a boldogságot csak egyszer lehet érezni, másodszor nem. Nem vagyok olyan bolond, hogy megrontsam a legédesebb emlékemet.

– Törődtél vele, mikor elmondtad, mit kivánsz, hogy tönkre tehetem magamat, s hogy e háromszoros gaztett emléke mindig megmarad bennem!…

– Azért tettem, hogy magamhoz kösselek. Nem lettél volna az enyém, ha odaadom magamat.

– Jó. Ugy történt, amint akartad. Azt kivántad, hogy rabszolgád legyek. Az voltam; nem sokáig ugyan, de az voltam. Most azonban kiszabaditom magamat ebből a rabszolgaságból.

– Ne hazudj. Szeretsz. De szégyelled, hogy megtetted, amit kivántam. Hallgass rám, drágám! Ha csak ez bánt, én még többet megteszek, mint amit te -278- tettél. Kész vagyok minden áldozatra, megteszek mindent, amit kivánsz. Csak szeress!

– Én nem kivánok tőled három ajándékot. Azt kivánom, hogy fogadd el a három ajándékot, amelyre vágyódtál. Persze, te nem akartad használni se a tükröt, se a fésüt, se a nyakéket. Lopott dolgokat nem szokás viselni. Puszta kegyetlenségből kivántad, hogy ezt a három gaztettet elkövessem. Nos hát használni fogod a tükröt, a hajadba tüzöd a fésüt, s viselni fogod a nyakéket.

S aztán elmagyarázza neki, hogy egy elhagyatott helyen megleli a három drágaságot.

– A tükröt a kezedbe veszed, a fésüt a hajadba tüzöd s a hét gyöngysort a nyakadba akasztod. S aztán keresztül mégysz a városon. A királyné katonái le fognak tartóztatni; de meglesz, amit kivántál, s napkelte előtt meglátogatlak börtönödben.

Chrysis először vállat von. Csak nem lesz olyan bolond, hogy megtartsa a szavát!…

De aztán fölébred benne a kiváncsiság. Látni akarja drága ajándékait, megérinteni, legalább egy perczre. Hisz diadala csak akkor lesz teljes!…

Demetriost majd csak visszahóditja valahogy. Mert bármily forrón szeresse is, csak nem lesz oly őrült, hogy az élete árán igyekezzék megnyerni szerelmét, mikor erre más mód is kinálkozik. Ámbár nem is volna oly csunya vége: azután, hogy az egész világ előtt büszkélkedhetett kincseivel, azután, hogy megismerhette a végtelen szerelem minden boldogságát, meghalni egyszerre, egy pár pillanat alatt… -279-

S lassankint hatalmába ejti a kisértés. Elmegy a drágaságokért: hajába dugja az elefántcsont fésüt, fölveszi a nyaklánczot, s megnézi magát a tükörben…

Ma olyan dolgot fog látni a világ, aminőt nem látott ama nap óta, amikor az istennő leszállott az Ida hegyére. Olyan dolgot fog látni, amilyet még egyszer nem lát halandó szeme a világ végezetéig…

S félig álomban, elmegy a világitó toronyig. Nem veszik észre, hogy kinyitja a nyolczemeletes vörös torony ajtaját s aztán becsapja maga után az ajtót…

A világitó tornyot körülfutó csiga-lépcsőzeten egy meztelen női alak halad felfelé mondhatatlan bájjal és méltósággal. Egyik kezében biborszerü fátyol, melylyel az esti szellő játszik, másik kezében egy tükör, melyben a hunyó nap visszatükrözik.

Csak most jő tudatára annak, mit cselekedett: s fiatal testében feltámad a vágy: megszabadulni, élni…

Demetrios megjelenik a börtönben, de Chrysis hiába rohan elébe örömmel; végig megőrzi fagyos nyugalmát.

A börtönőr már hozza a bürökkel teli serleget. Chrysis Demetriosra tekint, de az másfelé néz.

Chrysis ajkához emeli a serleget, aztán kiiszsza a méregnek a felét. A másik felét oda nyujtja Demetriosnak. Amaz nem kér belőle.

Ekkor a galileai leány felhajtja a serleget s kiiszsza a mérget az utolsó cseppig. Ajakán keserü mosoly, melyben van egy kevés megvetés is.

A bürök gyorsan hat. Pár percz, egy kis szédülés; -280- a láb, a térd érzéketlenné válnak… Még egy tekintet Demetrios felé… Aztán a két szép szem kialszik örökre.

A jelen levő katonák egyike azt véli, hogy a börtönben álló nagyurat valaha gyöngéd emlékek füzhették a kivégzetthez s kardja hegyével levág a kövön elterülő szőke hajból egy kis darabot.

Demetrios megérinti a puha hajfürtöt s lassankint szétmorzsolja ujjai között; aztán rálép s összekeveri a porral…

Végezetül pedig megszerzi a holttestet, hogy lemintázza. Bezárkózik a halottal; s a minta, a holttest, mintha szerelmi mámorban feküdnék előtte… Orrlyukából egy vércsepp átszivárog félig nyilt ajkai közé.

II.

Elmondtam Chrysis históriáját. Mire emlékeztet inkább ez a vázlat? Kelet tanulságokkal teli meséire? Vagy nyugat drámáira, melyekben a tanulság közömbös, ellenben a fődolog az, hogy: „Lám, ilyen az élet; lám, ilyen dolgokra képes a szenvedély?“ Kihez áll közelebb ez a galileai leány? A mesebeli Százszorszépekhez? A fabliau-k, a románczok és az operák hősnőihez? A fantasztikus történetek szép szörnyeihez? Vagy ama nagy „amoureuse“-ökhöz, akik a modern regény és dráma fölfedezései? Mese-e ez az Aphrodite? Filozófiai elbeszélés, ahogy a mesét ujabban nevezik? Vagy egyszerüen: regény, ami azt akarja mondani, hogy: „nem mese az, gyermek?“ Mi ez a Pierre Louys? Poéta, aki mesét mesére sző, hogy a sok szines fantazmagóriával, mint megannyi lampionnal, egy jelszót, egy nagy igazságot -281- világitson meg, vagy regényiró, a szónak mai értelmében, aki nem vadászsza az általános igazságokat, hanem kiszakit abból, amit látott, egy darabot s azt mondja: „Vegyétek; ez az élet.“

Ez a kérdés egy cseppet sem mellékes. Ujabban a „conte bleu“ és a „conte philosophique“ nagyon divatossá lett. Az egyik is, a másik is, csak „költemény prózában“. Mindössze abban különböznek egymástól, hogy amaz csak a fantáziára támaszkodik, emez pedig félig a képzeletre, félig az erudiczióra. De mind a kettőnek, a dolog természeténél fogva, mások a törvényei, mint a regénynek. A „conte“ czélja mindig egy általános igazság; ami a mesében van, mind csak arra van hivatva, hogy ezt az igazságot illusztrálja. Ez a „conte“ legfőbb törvénye. Minél több benne a szin, annál elevenebb, tehát annál igazabb a mese; s hogy a mesélő honnan veszi a szineit, az az ő dolga. Lehet festékes palettája maga a szivárvány; a szép korlátai között nagy, igen nagy az ő szabadsága. Ehhez képest alakjai lehetnek misztikusak, lehetnek óriások és törpék, emberfölötti lények és szörnyetegek, lehetnek százesztendős öregek, akik a gyermekek vagy a gnómok nyelvén beszélnek, lehetnek öntudatlan lények, akiknek a testvérei a madarak és a virágok. Fabulájának nincs egyéb törvénye, mint hogy logikus, magával megegyező s harmonikus legyen; se az élettel, se a kétszerkettővel nem kell számolnia. Megtörténik, hogy ez a fabula az életből való; ilyenkor az iró fantasztikus világba helyezi az alakjait; csillogó tarka-barka köntöst akaszt rájuk, hogy felismerhetetlenné tegye őket s fabuláját tele szövi détailokkal, melyek csupa hihetetlenségek: „Mese, mese, meskete.“ Összehozza egy terembe három különböző világ gondolkozó világát, három mesés figurában; s gyönyörködve olvassuk, mint gázol mesélőnk azon, -282- amit mi valóságnak tartunk. Mert mindez itt detail-kérdés; s ebben a pontban a mesélőnek carte-blanche-a van. A regényirónál, ellenkezőleg ebben a pontban van a „Hic Rhodus, hic salta“. A regényben a détail minden; ha a détail-ai nem igazak, az egész regény nem ér egy hajitófát.

Mese-e, vagy regény Aphrodite? Egy párisi szobrász meg egy párisi cocotte története: antik köntösbe bujtatott figurákkal, csodás détail-okkal? Egy darabig azt hihetnők, igen. De aztán le kell mondanunk erről a föltevésről. Helyezzük át gondolatban Demetriost és Chrysist a mai életviszonyok közé – ahogy Sarcey szokta tenni Corneille és Racine alakjaival, hogy örök időknek szóló igazságukat bizonyitsa – s be kell látnunk, hogy drámájuk második része a mi világunkban nemcsak materiális, hanem egyszersmind erkölcsi lehetetlenség. A párisi szobrász boszut állhat, de nem állhat boszut ilyen antik kegyetlenséggel. A mi időnkben nem képzelhető ember, akiben a szép iránti érzék és a neronizmus oly békén megférjenek egymással, mint Demetriosban. (Ne felejtsük el, hogy csak egy szavába kerülne Chrysist megmenteni.) S itt nem egy détailról van szó (mint aminő pl. Aphrodisia kivégzése, vagy a főpapné meggyilkolása), hanem a dráma nagy fordulójáról. Szóval arról a föltevésről, hogy egy antik mezbe bujtatott párisi történettel van dolgunk, le kell mondanunk. De, ha Aphrodite mese, hol e mesének a köteles „igazság“-a? A tanulság valami afféle volna, aminő a Handschuh-é. Chrysis esete leginkább a Fräulein Kunigunde esetéhez hasonlit, s az általános igazság ilyenformán hangzanék: „Oh, asszonyok, ne követeljetek a férfiaktól nagy hiuságotokban mindenféle szörnyüségeket; mert annak a férfinak, aki képes megtenni ezeket a szörnyüségeket, rabszolgái lesztek, -283- sőt áldozatai.“ Ez valamivel több, s valamivel kevesebb (mert nem oly kétségtelen), mint a Schiller kissé polgárias „moralité“-ja. Semmi esetre se olyan ötlet, melyet érdemes volna a históriás képek egész sorozatával bizonyitani. Ehhez a gombhoz kissé kár lett volna himzett palástot varrni.

De Pierre Louys nem is ezért a tanulságért irta meg Aphrodité-jét. Előszavában elmondja, hogy mit akart mondani. Ime, néhány szó ebből az előszóból:

„A görögök a szerelmet a legfőbb erénynek, s minden nagy dolog szülő-anyjának tekintették“…

„Az antik morál azt tartotta, hogy nincs szentebb dolog a nap alatt, mint a fizikai szerelem s nincs szebb, mint az emberi test“…

„Az érzékiség az értelmi fejlődésnek egy titokzatos alapföltétele“…

„Azok a nagyvárosok, amelyeket az egész világ uralt, Babylon, Alexandria, Athen, Róma, Velencze, Páris, valamely általános törvénynél fogva, annál nagyobb kicsapongásban éltek, minél nagyobb volt a hatalmuk, mintha feslettségük fényüknek alap-föltétele lett volna“…

„Legyen szabad azoknak, akik örökkön sajnálni fogják, hogy nem ismerhették a földnek ezt a mámoros ifjuságát, melyet az antik világnak nevezünk, gondolatban bele élni magukat ama korba“… stb.

S huszonöt évére hivatkozván, erősen kikel ama hipokriták ellen, akik a szerelmet morállal etc. akarják fegyelmezni.

Huszonötéves emberekkel megesik, hogy ujra fölfedezik a szerelmet. (Ámbár vannak rossz fiuk, akik előtt sokkal korábban nincs uj a nap alatt.) Ez a lelkesedés mindig megnyerő, de valljuk meg, amit Louys az antik világról kisüt, az olyan régi dolog, mint maga -284- az antik világ. S különös, ha könyve a szerelem himnusza és az antik világ glorifikálása akar lenni, ezt a czélját meglehetős szerencsétlenül szolgálja, mert mig a szerelemnek jóformán csak a perverzitásairól beszél – a férfi és a nő közti szerelmet csak egy álom-képben irja le – másrészt sokkal többet foglalkozik az antik világnak egyes árnyék-oldalaival, mint minden „mámoros ifjuságá“-val. Azok, akik Aphrodité-ben a szerelemnek élnek, többnyire igen drágán fizetik meg mámoros ifjuságukat, pusztán azért, mert a szerelemnek éltek. Aphrodisia, Touni, Chrysis, mennyi vér két-három nap alatt!… S félő, hogy azok közül, akik nem ismerhették a földnek ezt az ifjuságát, sokan találkoznak, akik nem fogják örökkön sajnálni ezeket a szép időket, amikor Ámor és a halálfej minduntalan együtt ólálkodtak az ágyak körül. A szerelem, végre, a körülményekhez képest, ma is elég jól érzi magát, s a moralisták trucczára békén végzi áldásos müködését; viszont azt, ami elmult: a keresztre szögezést, a vértől csepegő arany tüt, meg a bürköt, bármily poétikus és szines dolgok is különben, nem érdemes oly élénken sajnálni.

Igy, kényelmes szobában, lámpafénynél ülve, kivált ha az egyes fejezetek között elgondoljuk, hogy igazságszolgáltatásunk jó, s hogy türhető közbiztonsági viszonyok közt élünk: bizonyára gyönyörünek találjuk az antik világot. Mindenesetre jobb olvasni róla, mint volt benne élni. Aki ezt a világot elevenné tudja tenni a tagadhatatlanul nyárspolgár, de ismeretre vágyó epigonok előtt: az kétségtelenül jó munkát végzett. Még akkor is, ha csak a milieut sikerült elevenné tennie, az emberek lelkét nem.

Igaz, hogy ez nem is volt könnyü dolog. Történeti regényt irni olyan alakokról, akik több mint kétezer -285- éve halottak! Pedig az előszó és a czimlap („Moeurs antiques“) igazat mondanak: csakugyan történeti regénynyel van dolgunk. Ami az alakokon első pillanatra fantasztikus köntösnek látszik, az kosztüm; a „couleur locale“ apróságai nem rózsafán termettek, hanem anyától lettek: nem puszta fantázia, hanem egyszersmind az erudiczió alkotásai. S jegyezzük meg mindjárt, hogy Louys kitünő ismerője annak a világnak, amelyet fest; ahol vét, nem azért vét, mintha keveset tudna, hanem mert kitalál.

Teljességgel nem ambicziója, hogy oktasson bennünket. Ugy kell rájönnünk (a Demetrios és Berenice királynő neveiből), hogy Aphrodite harmadfél századdal időszámitásunk előtt, a harmadik Ptolemeus, Euergetes idejében játszik. Ennek a felesége volt Berenice (ezen a néven a második), aki kedvesét: Demetriost, féltékenységből megölette, kitudódván, hogy Demetrios nemcsak Berenicenek, hanem Berenice mamájának is udvarolt.

Demetrios tehát csak egy vérfolt a históriában. A legenda valamivel többet mond. E szerint Berenice királyné, mikor magához tért első dühéből, rettenetesen megbánta, hogy Demetriost kivégeztette, s kétségbeesetten siratta meggyilkolt szeretőjét. Mély gyászában levágta gyönyörü aranyszőke haját – nem akart többé a férfiaknak tetszeni, mert hisz olyan férfi, mint Demetrios, nem lehetett még egy a világon – s az arany szinü ékességét letette, Aphrodite templomában, az istennő lábai elé. Az istenek azonban ellopták a ragyogó szőkeséget s felvitték az égbe. Ott csillag lett belőle; az asztronomusok ma is ugy hivják ezt a csillag-képletet, hogy: a Berenice hajfürtjei.

Pierre Louys-nál Berenice csak mint másodrangu személy szerepel. Mint elhanyagolt, de annál inkább lángoló kedves, akit Demetrios már alaposan un. A -286- szerző többször czélozgat rá, hogy ebből a dologból még baj lesz, s hogy ez az asszony egykor még ki fogja végeztetni Demetriost. De idáig már nem terjed a regény; ugy látszik, a szerző maga is megelégelte a vért. Szóval, Berenice jóformán csak keresztül sétál a regényen, pedig alighanem az ő mesés szépsége és legendás szenvedélye volt az, ami e csillogással és vérrel teli könyv megirásához az első ideát adta. Szőke haját át kellett engednie Chrysisnek, s ez a szőke haj volt mindaz, amit Louys a legendából megtartott. A história apró-cseprő adataival egyáltalán nem is törődött, amivel különben nem hanyagolt el sokat, mert ezek az adatok soványak, semmitmondók.

De hát egy történeti regénynek az értéke nem is attól függ, hogy mennyiben támaszkodik az annalesekre, s hány véka históriai faktumot foglal magában. Vannak történeti regények, melyek az adatok bősége és hitelessége tekintetében vetekednek bármely kompendiummal, hanem azért egy batkát sem érnek; viszont vannak mások, melyekben csak egy morzsányi az adat, s mégis kitünőek, mert visszatükrözik az illető kor lelkét. A történeti regény nem akkor jó, ha tele van hasznos tudnivalóval, hanem ha meg tudja eleveniteni azt a világot, amelyről beszél, s ha uj életre tudja kelteni azokat az embereket, akik ebben az eltünt világban éreztek, gondolkoztak.

A feladat könnyebbik része Louysnak fényesen sikerült. Magát a milieut rendkivüli erővel festette meg, s a hajdani Alexandriát, magát a várost ugy meg tudta eleveniteni, hogy könyvének ezek a képei szinte felejthetetlenek. Az ó-kor Párisát egész ragyogásában látjuk; s mily üde szinek, mily lágy tónusok!… Louys pompás leiró, s a Didascalion képe igazán mesteri. Itt nyilatkozik meg zsenialitása egész teljességében; -287- másutt… de várjunk. Siessünk megjegyezni, hogy ennek az elsőrangu irói talentumnak egyes alkotó részei: a nagyon jó szem, feltünő érzék a formák, a szinek, szóval a pittoresque iránt, üde fantázia, melynek gazdagságait szolid, fiatal embernél példátlan erudiczió növeli, s végül a kifejezésnek az a rendkivüli hatalma, mely a primae classis irók kiváltsága. Nem nagy komponáló, nem valami erős gondolkozó, s még kevésbbé kiváló psycholog; de született poéta, még pedig olyan poéta, akiben egy festő veszett el. Röviden: Théophile Gautier, második kiadásban.

Épp oly kedvelője az exotikusnak, a szinesnek, a bizarrnak, mint ama nagy elődje. Az arany, a bibor, a rózsák és a csillagok, az elefántcsont, a kagylók, a smaragd szinü bor- és a lángszinü szemek birodalmának született trónkövetelője.

S amiképpen Théophile Gautier-t, az emberi lélekből Louys-t is csak a rejtelmek érdeklik. Ő is csak abracadabrá-kat talál ott, de mig Théophile Gautier valóságos Nostradamusa volt ezeknek a rejtelmeknek, az ő abracadabrái megmaradnak ákom-bákomoknak.

Alexandriát, a várost, a tengerpart bellevue-jét, a parkok és a temetők egyes paysage-ait, a lakások, a ruházat, a hajdankori életmód és berendezkedés holt természetét, a letünt idők összes külsőségeit, mesteri erővel tudta megeleveniteni, gyönyörü képet fest az agorán nyüzsgő vagy a tengerparton fel s alá hullámzó tömegről, a hetairák külön városáról (ezernégyszáz virág egy roppant kirakatban) stb., de nem tudta megeleveniteni e letünt világból az embert. Mert Demetrios és Chrysis nem azok, hanem szfinxek.

Szfinxek, nem azért, mert Demetriosnak a hirtelen szenvedélye, vállalkozása, büntettei, intenziv álma, lelki elváltozása, rögtönös kihülése, pokoli ötlete, utolsó -288- embertelensége és a halottal szemben tanusitott „esthetic“ kegyetlenségei, vagy Chrysis esztelen nagyravágyása, egy éj alatt kivirágzott, végzetes szerelme, mesés, öngyilkos hiusága, stb., stb., hihetetleneknek tünnek fel. Oh, nem ezért. Mindezt érthetővé lehetett volna tenni. Annyival inkább, mert az ember akkor közelebb volt a bünhöz is, a nagysághoz is, mint mai napság, jobban értette a szépet s kevésbbé irtózott a vértől, mint mi, vén gyermekek, s Demetrios, a históriai, bizonyára szintén aczél-idegü legény volt, akiben nem lakoztak keresztény gyöngédségek, s az „emberi szenvedésnek ama tisztelete“, amelyről Bourget beszél. Annyival inkább, mert az asszonyi lélek, még a hetairában is, öröktől fogva képes volt minden nagy dologra, különösen: vétekben, szerelemben és hiuságban.

Nem ezért szfinxek. Mindezt meg lehetett volna magyarázni, el lehetett volna hitetni. De Louys nem magyaráz. Megveti az analizálást. Nem kommentálja az alakjait. Igy akarja őket. Bizik benne, hogy igy is az élet hatását teszik.

Igazán nem lett volna szükség rá, hogy kommentálja, ha ők maguk beszélnek. De nem beszélnek. Drámájokból az egész Aphrodité-ben nincs több, mint amennyit vázlatom idézett. Két jelenet e dráma; szinte szó szerint adtam, amit a hős és a hősnő lelki életükből velünk közölni méltóztatnak.

S hogy mihelyt beszéltetni kezdi az alakjait, mennyire tétovázó a Louys tehetsége, arra, ime, egy pár szembeszökő példa. A fuvaros leány több helyütt ugy beszél, mint a bölcsek és a költők; többek közt van egy három oldalas szónoklata. Djala, a szolgáló leány, -289- Chrysis bájait dicséri. Ezek a hasonlatok (lapokon át) az Énekek énekének apró utánzatai. Ez még hagyján; végre is, Chrysis galileai leány. De annál különösebben hangzanak az egymást szerető leányok vallomásai, meg Aphrodite imádása, vagy tiz különböző ajkon. Ezekből a szavakból már nem görög szellem szól; ezt a nyelvet csak az értheti meg, aki járatos az erotikus irodalomban s ráismer Dsajadéva, a hindu költő hangjára. És a lakoma! Mily hamisan hangzik Bacchis és társnői ajkán a Louys filozófiája! Hisz épp azért voltak olyanok, aminők, mert életüket nem „betegitette halványra“ ez a meditálás! Mily más a Thaïs bankettje! Amit a Thaïs filozófusai mondanak, az akkori gondolkozás-világ, a maga különböző árnyalataiban. Amit Bacchis lakomáján beszélnek, az a Louys sütetje.

S Louys előszavában Thaïs-t kicsinyli! (Mert Thaïs megtér; de hisz a paganizmusnak nincs gyönyörübb dicsérete, mint ez a csudálatos remekmü! Igazán kár Anatole Francet juttatnia eszünkbe. Ha Thaïs-ra, vagy Flaubert Salammbo-jára és Cleopatra-jára gondolunk, ez Aphrodité-nek nem igen válik előnyére.

Mindegy; a Louys nagy talentuma igy is sokat igér. De e tekintetben kissé aggasztó jelenség, hogy Louys rosszhiszemü. Rosszhiszemü, akár Marcel Prévost, csakhogy más arczot vág a dologhoz. Prévost szemenszedett „pajzánságokat“ válogat össze, s aztán a fejét csóválja hozzá: „Ez nem helyes! Mindez nem helyes!“ Louys valamivel kevésbbé hipokrita. Ő csak helyesel, mindent helyesel…

Erről a témáról bajos beszélni. Szóval Aphrodite tele van az „amor lesbicus“ képeivel, s ez nem lehet minden szándékosság nélkül. Vannak dolgok, amelyekkel mindig bizton hatni, s ugy látszik, az a nagy -290- könyvárusi siker Louys-nak nem is volt olyan nagy meglepetés…

Barátai erre tudnak egy mentséget. Louys néhány esztendővel ezelőtt halálos beteg volt, s ugyanakkor egy vagyont örökölt. Az orvosok kimondták rá a szentencziát: két évig elélhet, tovább egy perczig se. Louys ugy gondolkozott, hogy a hátra lévő két esztendő alatt kár volna morfondálni; okosabb lesz elverni az örökséget s mulatva menni át a halálba. (Mint a Dickens matrózai, akik, szemben a biztos halállal, leitták magukat, s részegen mentek a másvilágra.) Kapta magát, elutazott délre, s élt a szerelemnek. A két esztendő elmult, Louys elverte az örökséget, s meggyógyult. Most irással kénytelen a kenyerét megkeresni, de azóta mindig tele a feje erotikus képekkel. Majd ki fogja heverni…

Mindez nem teszi érthetővé, mért kisértik éppen az „amor lesbicus“ viziói?… S mennyire gyönyörködik benne!… Majdnem annyira, mint azok a cocotte-ok, akik a divatos könyvek leghüségesebb vásárlói.

Ez volna Aphrodite sikerének titka? Nem. Ez jelenthet néhány ezer példányt, de az irodalmi sikert nem az efféle érdeklődés csinálja. Hisz van egy egész „pajkos“ irodalom; alig hogy tengődik a szegény.

Mi hát a kivételes hatás titka, ha ezt a hatást se az ilyen kancsal érdeklődés, se maga a könyv nem magyarázza meg?

Nagyon elszaporodtak a reáliskolák, számüztük a görög nyelvet, s kezdjük belátni, hogy nagy bolondot cselekedtünk. Lemondottunk, önként, egy világról, mely még emlékeiben is maga a szépség és a ragyogás. S most kezdjük szánni-bánni büneinket. Immár boldogok vagyunk, ha valaki erről a világról beszél nekünk, a -291- melyről nemrégiben tudni se akartunk. Fölfedezzük ujra, s bolondul örölünk neki.

Vannak ily fordulatok. Az arisztokrácziát soha se tartotta a világ olyan nagy tiszteletben, mint amilyen tiszteletben tartjuk azóta, hogy meg van fosztva kiváltságaitól.

A szépnek soha se volt annyi fanatikusa, mint most, mikor a világ csupa szürkeség és formátlanság, csupa köd és sár. S a szerelem, az egykor mindenható szerelem, soha se imponált annyira az embereknek, mint ma, amikor immár távozóban van a világról, mint az utolsó bölény.

CLAUDINE.

Egy Willy álnév alá rejtőző franczia iró 1891-ben és 1892-ben három kötetet 13) tett közzé egy bizonyos Claudine viselt dolgairól. Az első kötetnek „Claudine à l’École“ volt a czime; a másodiké: „Claudine à Paris“; a harmadik kötet Claudine házaséletét irta le: „Claudine en ménage“ czimen. E három kötetnek olyan könyvárusi siker jutott osztályrészül, aminőre a kontinensen csak Zola hivatkozhatik. Az első kettőből rövid időn százhuszezer példányt adtak el; a harmadikból még többet.

A hasonló anyagi eredmény Párisban se olyan mindennapos dolog, mint ahogy nálunk sokan képzelik. Guy de Maupassant, akiben minden irói erény megvolt arra, hogy az egész világnak tessék, soha se vitte ennyire. Alphonse Daudet legszebb munkái – Fromont és Sapho kivételével – nem értek el husznál több kiadást; Cherbuliez, aki a lelkesebb, de egyszersmind finnyásabb regény-fogyasztók favorizált szállitója volt, ötezer példányt se adhatott el egy-egy -293- könyvéből. Az „Assomoir“-ról, „Nana“-ról s még egy pár Zola-regényről nem beszélve, amelyek rekordját eddig csak Angliában és Amerikában multák felül, mindössze öt-hat franczia regény tett szert a Claudine-ét megközelitő piaczi sikerre: Pierre Louys „Aphrodite“-je, Marcel Prévost és Octave Mirbeau egyes kötetei, és még egy-kettő. Megjegyzendő, hogy e sikerek mindegyikének volt valami külön magyarázata. Octave Mirbeau tulajdonképpen pamfletista; példátlan, százakat meg százakat sebző személyeskedései az egész élő Francziaországot érdekelték; hallatlan szabadszájusága s a disznólkodás terén kifejtett bravurjai meghóditották neki a közömbös kiváncsiak sokaságát is. Pierre Louys „Aphrodite“-je, bár kiváló müvészettel irt, de erotikával teli munka. A kétszinü és ravasz Marcel Prévost nem olyan illetlen, mint amazok, de ő is az erotikusoktól hóditott motivumokkal és sajátosságokkal tett szert kivételes népszerüségére.

Szóval természetes, hogy fölébred a kiváncsiság: vajjon mi lehet ezekben az uj regényekben, ami a sárga boritékos kötetek müvelt vevőinek ezt a rendkivüli érdeklődését valamennyire megmagyarázhatja? Olyan irói zseni nyilatkoznék meg a trilógiájában, amelynek az ereje egyszerre megváltoztatta volna a dolgok rendjét, ez az uj Orfeusz meg tudná inditani még a köveket is? Nem. Az első iv elolvasása után tisztában lehetünk vele, hogy az álnevü szerző csak igen-igen ügyes iró. Akkor hát mégis az erotika hatalmára kell gondolnunk – de mit lehet mondani ebben a genreban, amit eddig még nem mondtak el? Lehetséges-e Mirbeaut tulliczitálni? Ugy-e nem?

Nos, Claudine trilógiája nem erotikus képek gyüjteménye, nem pornografia. Sokkal veszedelmesebb valami -294- ez. A pornografia érzéki jelenetek leirását adja, azzal az immorális, az irodalom hivatását megcsufoló czélzattal, hogy izgatólag hasson az efféle ingert kivánó, beteges képzeletre. Willy nem ad ilyes leirásokat; nem részletezi a „jelenet“-eket, nem nyujt képeket, nem illetlen, valami nagyon szabadszájunak se mondható. A tónusa irodalmi; a mondataiba, vagy regényeinek egyes helyeibe, passzusaiba czenzura vagy biróság nem igen köthetne bele. Meglehet, hogy akárhány tiszta lelkü asszony egy kukkot se értene meg belőle. Willy nem a naivakhoz szól, hanem azokhoz, akik megértik – s virágnyelven szól. Csak keresztülsiklik az örvények felett (de mi van ezekben az örvényekben!…) és nem igen mond olyat, amit egy szalonban nem ismételhetne el. Csakhogy ahhoz a munkához képest, amelyet Willy végez, a pornografia szinte falusi „gauloiserie“-nak tünik fel. Willy mellett Seingalti Casanova Jakab egy nagyokat hazudó, jámbor öreg bácsi.

Hogy lehető röviden jellemezhessük ezt a trilógiát – Willy témája: a perverzitás. Ez se uj dolog a franczia irodalomban. A már többször emlitett Mirbeau egy egész hajórakomány ocsmányságot irt össze erről a csunya tárgyról. Már előbb többen bevezették az irodalomba ezt a visszataszitó sujet-t. A „Claudine en ménage“ például Adolphe Belot-nak „Mlle Giraud, ma femme“ czimü könyvére emlékeztet. De ez a régi iró-mesterember megelégedett egy alap-disznósággal; neki ez is elég volt arra, hogy kierőszakolja a kiváncsiságot és érdeklődést. Vakmerősége csak odáig terjedt, hogy vakmerő témát választott; aztán nagy vigyázva tánczolta körül a maga választotta psychopathologikus esetet. Rosszhiszemü volt, de valósággal ártatlan Willyhez képest. Messziről mutogatott rá a betegségre, -295- s adta a szörnyüködőt. Willy egy cseppet se szörnyüködik; ő már tul van azon, hogy ezt a betegséget szörnyünek találja. Jóformán egyebet se lát maga körül, mint ilyes betegségeket. S mig Mirbeau, a felháborodott szatirikust játszva, bocsánat a szóért, de ráköpött a tulajdon kóreseteire, Willy lehajol betegeihez, megértetni iparkodik s regényhősökké avatja fel őket.

Jellemző erre a munkára nézve, hogy csaknem valamennyi részletét le lehetne forditani, ugyszólván minden aggodalom nélkül, de a tartalmát, a meséjét szinte lehetetlen elmondani a magyar olvasónak, mert hisz a kivonatolás munkája határozott szavakat kiván. Egy dologra mégis rá kell mutatnunk, hogy megértessük, mi az, amiben Willy minden elődét tulszárnyalja. A „Claudine en ménage“ tárgya az a, mondjuk igy: tulságos barátság, amelylyel Renaud felesége, Claudine, egy Rézi nevü bécsi asszony iránt viseltetik. Rézi férjének nem tetszik ez a barátság, bár Rézi rajta van, hogy barátnőjéhez való vonzódását férje előtt futó ismeretségnek tüntesse fel, Renaud ellenben protegálja és elősegiti az amugy is tulságos bizalmasságot. Claudine, aki férjét is szereti, nemcsak a barátnőjét, azzal bünhődik, hogy férje maga is megkedveli Rézit s hütlenné válik feleségéhez, mert Rézi, aki különben nem olyan „kétlaki“, mint Claudine, kénytelen meghálálni a Renaud hihetetlenül tulságos szivességeit.

De ennyi is elég a meséből arra, hogy kevés szóval meg lehessen mondani, mivel liczitálta tul Willy nemcsak Mirbeauékat, hanem az egész régi módi irodalmat, az antikot is ideértve. Willy Claudine és Rézi vonzalmának fejlődését ugy adja elő, mint ahogy Octave Feuillet rajzolja „Julia Trécoeur“ szenvedélyének egyes étape-jait és elbukásának körülményeit. -296- Nem felfujt novella, egész regény ez; lelki küzdelmekkel, kalandokkal, akadályokkal, a véletlen szereplésével, s ehhez képest mindenféle metamorfózissal teljes regény, melyben az emberek folyton-folyvást küzdenek az érzéseikkel, csak azért, hogy végül elbukjanak. A betegek nem mint betegek, hanem mint érdekes személyiségek, az érzelgős és szenvedélyeket rajzoló regény tetszetős jelmezeiben jelennek meg az olvasó előtt. Olyan költőileg éreznek, olyan intenziv lelki életet élnek, hogy – a Willy számitása nyilvánvaló: mindez a Claudine-ok és Rézik számára van irva…

De ez még nem minden. Eddig két betegről volt szó, akik egy bizonyos perverzitásban szenvednek; meg kellene emliteni egy harmadikat is, akinek a perverzitása még undokabb; de itt van mindenekfelett a főalak, Renaud, akinek egész gondolkozása, egész lelke: maga a perverzitás. Ebből már kihalt minden természetes és erkölcsi érzés; amire a normális ember csak irtózattal gondolhatna, rá nézve, ellenkezőleg, csak érdekes és izgató. Meglehet, hogy élnek ilyen teremtmények, akiket a teljes enerváltság kivetkőztetett egész emberségükből, akiket a beteges kiváncsiság megrontott a lelkük fenekéig, de ez már nem is a métely, hanem egyszerüen a rákfene. S mig az első kettő legalább küzködik és gyötrődik, s akarata ellenére enged az agyvelejében pusztitó betegségnek, ez a rákfene tudatos és nyugodt, mint egy görög bölcs. Willy ezt az alakot tipusnak tekinti – amivel bizonynyal eleget mondtunk.

És ez az, ami Európa müvelt regényolvasóit egy idő óta mindennél jobban érdekli! Mert az ódiumot nem hárithatjuk egyes-egyedül Francziaországra. Tudvalevő, hogy a franczia könyvpiacz sárga boritékos köteteinek -297- egész Európában, különösen Oroszországban, Belgiumban, Angliában, Olaszországban, de Ausztria-Magyarországban, Romániában és Németországban és másutt is, nevezetes klientélája van, mely az amerikaival együtt csaknem akkora, mint a párisi vevőközönség. (Francziaország vidéke valahova a liszta aljára kerülne.) Ez az, ami a „nép“-nek kell, azaz hogy nem a népnek, nem a tömegnek, hanem a müveltebbeknek, a kiválasztottaknak, a jómódban élőknek! Európa müvelt társadalmát sulyosan vádolja ez a könyvárusi siker. Mert ha azok a dolgok, amelyeket felemliteni is csak a legnagyobb óvatossággal lehet, ennyire érdeklik a franczia könyvpiacz klientéláját, ez nem jelenthet egyebet, minthogy a szóban forgó közönség máskor is sokat foglalkozik, ha csak gondolatban is, a Willy témáival. Nem jelenthet egyebet, mint hogy ez a közönség megérti a Renaud-kat és Claudine-okat s ráismer bizonyos megfigyelésekre, vagy legalább szivesen hall ezekről. Higyjük a jobbat, hogy ezt a könyvet sok ezer cocotte vette meg, akik egyebet nem olvasnak: még ekkor is sok ezer kötet esik másokra, s a Willy poézise iránt tanusitott érdeklődés még ez esetben is graváló marad.

Olyan jelenség ez, mely kétségtelenné teszi, hogy Európa müveltjeinek az erkölcse nagyon is türelmessé vált. A világhistóriának csak kiválóan dekadens korszakaiban virágzott az e fajta irodalom: a Willy-féle elbeszélők csak olyan időkben találtak meghallgatásra, amikor elbeszéléseik főtárgya nem volt idegen dolog a müvelt sokaságra nézve.

Valaki azt mondhatná: mit tartozik ez ránk? Magyarországon Willynek nincs közönsége, s ez egyik jele, hogy Magyarországot nem fenyegeti az emlitett erkölcsi nyavalya. Félő, hogy áltatjuk magunkat, ha ennyire intaktnak tartjuk az állapotokat. A magyar -298- könyvekből s ezek visszhangjából persze nincs mit következtetni, egyszerüen azért, mert a magyar könyveknek nem igen van visszhangja. De van egy aggasztó jelenség. Szinházaink müsora e tekintetben rohamos változást mutat, s a szinházi közönség viselkedése még nagyobb átalakulást. Olyan szindarabok, melyek a mult század hetvenes éveiben általános erkölcsi felháborodást keltettek (Kornélia, Fernande), ma jámbor dolgoknak tünnek fel, s a párisi boulevard-darabok egyre pikánsabb haut-goût-ját (azelőtt a szelidebb is megütközést és visszatetszést keltett) egyre nagyobb közönség méltányolja, asszonyok és leányok is. Ez már bizonyos erkölcsi elernyedés tünete, s az ilyes szimptómák a legtöbbször gyorsan következnek egymásra. Nem jó tehát elbizakodnunk; ezen a téren az elővigyázat soha sincs korán.

Mi a tennivaló? A vesztegzár a külföldről érkező veszedelmes szellemi termékekre? Erősebb ellenőrzése azoknak a dolgoknak, melyekkel az üzleti szellem a tömeg s kivált a serdületlenek érzékiségére spekulál? A nagyon is pajzán képes levelező lapok, a frivolitást szolgáló élczlapok, az ál-aktstudiumok és az őszinte sztereoszkóp-képek, az olcsón árult pornografikus iratok, az illetlen kirakatok és a lelkiismeretlen „orvosi tanácsadó“-k egy nagy szicziliai vecsernyéje? Ugy látszik, ebben az irányban nálunk is megpróbálják a szokásos fél-intézkedéseket.

De az efajta intézkedések mindenekelőtt problematikus értéküek, és a mellett alárendelt jelentőségüek is, mert efféle beavatkozással csak a szimptomákat lehet eltüntetni, magát a bajt nem.

A fatalisztikusan gondolkozók ugy hiszik, hogy magával a bajjal szemben állam és társadalom egyformán tehetetlen, mert mit lehessen tenni az általános -299- degeneráczió, az általános testi és lelki elsatnyulás ellen? Ez a felfogás azt vallja, hogy minden immoralitás örökölt dolog; folyománya, eredménye előbbi generácziók büneinek, amely előbbi generácziókat nem lehet feltámasztani, jobb erkölcsökre szoktatni s eredményesebb munkára serkenteni. Szerintök a baj megvan, el kell számolni vele, s bele kell törődni. Nos, ez legalább is nagyon vitatható. Mert a természetben megvan a regeneráló erő, csak élni kell vele. Ha az öröklés olyan végzetes volna, mint ez a felfogás vallja, a világ már régen nem volna világ. De minden élő szervezet a regeneráczió, a megujhodás képességeit rejti magában; aki időt nyer, mindent nyer, s mindegyik uj életben benne van a megtisztulás lehetősége, s a nagyobb erő csirája. Persze a jó isten csak akkor segiti meg az embert, ha az ember maga is igyekszik egy kicsit.

Nemcsak, hogy nem lehetetlen a degeneráltság ellen való küzdelem: máris történt valami a helyes irányban. A gondos testi nevelés kötelezővé tétele, mely az ujabb idők egyik legkülönb vivmánya, már jelentős lépés volt e felé a czél felé. S a testi nevelés üdvös hatása még csak a következő nemzedékeken fog igazán meglátszani; ha az elődök is annyit törődtek volna ezzel, mint a mai idő: a sokszor emlitett tünetek most kisebb számban mutatkoznának, s Willynek nem volna ekkora közönsége. A perverzitás, hogy egy „lucus a non lucendo“-val szóljunk: a kimerültségből táplálkozik; mindaz, ami a testi erőt s az ellentálló képességet fejleszti, javára válik az erkölcsnek is.

KELLER HELÉN.

Mark Twain szalasztotta ki a tollán azt a mondást, hogy a XIX. század legérdekesebb jellemei: Napoleon és Keller Helén. Ez a mondás, mely a Keller Helénben lakó óriási akaraterőt akarja jellemezni, Mark Twainhez mérve is meglehetősen vadnak mondható, mert a két név egymás mellé állitására teljesen józan elme nem találhat semmi alapot, Keller Helén alakjának ilyen kiemelése meg nem okolható, s az összehasonlitás fölötte szerencsétlen. Keller Helénről szólva Mark Twain inkább Robinsont emlegethette volna. Az emberiség emlékezetében élő történeti és képzeleti alakok közül Defoe hőse az, akinek elmesélt életfolyása a legtöbb joggal hasonlitható össze a Keller Helén multjával, mert Robinsonnak és Keller Helénnek van egy közös vonása, amely csak kettőjüké: mind a ketten iszonyu munkát végeztek azért, amit más ember ingyen kap, ami mindenki másnak az ölébe hull. A józan Brandes mosolyog Mark Twainen, de ő is azt mondja, hogy Keller Helént az emberiség történetében külön helyecske illeti meg; inkább ugy mondhatta volna, – mert az emberiség életére, történetére Keller Helén nem volt és nem lehet semmi befolyással – hogy Keller Helént külön, szép, diszes hely illeti meg a kuriózumok történetében. -301-

Keller Helén Amerikában született s másféléves korában, egy rettenetes betegség után, elveszitette a látását és hallását. Másféléves korától tiz éves koráig vak volt és süketnéma. Huszonnégyéves korában is vak és süket, de már nem néma, sőt alkalomadtán szónok. Hét esztendős koráig ugy növekedett, mint egy szerencsétlen kis vadállat. Nem látta a napvilágot, a nagy természetet, nem hallott emberi hangot, a világból nem ismert egyebet, csak magamagát és amit megérinthetett. Lelkét nem igen foglalkoztatta egyéb, csak a düh, hogy nem értetheti meg magát, a kivánságok, a harag, a féltékenység és a rosszindulat.

Huszonnégy éves korában is (amikor a könyve minden müvelt nemzet nyelvén, magyarul is megjelent) örök sötétség és örök csend fogja körül, de ez a vak és süket leány ekkor már doktori vizsgálatra készül; a cambridge-i (Massachussetts állam) egyetem „hallgatója“-ja; tökéletesen beszél angolul, francziául és németül; ért, sőt ir: latinul és görögül; ir kézzel és irógépen. Irónő, akinek világos stilusát, tőzsgyökeres angolságát és judicziumát, érdekes, sajátos, önálló itéletét általánosan dicsérik (bár, ugy látszik, fölötte szigoruan itéli meg Macaulayt s Alfred de Musset-t.) Kiválóan müvelt lény, aki tud aritmetikát, geometriát, fizikai geografiát, s aki, miután tizennégy éves korában Julius Caesar De bello gallico-ját, tizenhat éves korában pedig Molièret, Racinet, Lafontaine-t, Homért, Shakespearet, Burket olvasta, már néhány évvel ezelőtt sikerrel állotta ki azt a képesitő vizsgálatot, amely a privatim tanulókat az egyetem látogatására feljogositja. És nemcsak müvelt elme, hanem jó, nemeslelkü, vidám ember, aki csak szép és csak közhasznu dolgokkal foglalkozik, s akit a foglalkozása boldoggá tesz, különb a legtöbb fiatal lénynél, mert csupa tudnivágyás és csupa -302- emberszeretet, akiben az önzés a képzelhető legkevesebb, és különb a legtöbb embernél, mert ambicziói vakmerőek s akarata, kitartása példátlan.

Nem egy, több csodának kellett szerepelnie ahhoz, hogy valaki olyan mélyről, annyi nehézségen át, ilyen magaslatra juthasson. Az alapföltételről: a jómódról, amely nélkül ez az értékes lélek hitványul pusztult volna el, ne is beszéljünk. De Keller Helén mindenekelőtt a nevelés csodája. Miss Sullivan nélkül Keller Helén ma nem volna nevezetesség s a Miss Sullivan-ek épp olyan ritkák, mint a Keller Helének. Sajnos, van némi igazuk azoknak, akik az iskolák egy részében butitó intézeteket s a nevelők némelyikében embernyomoritókat látnak. Keller Helénnek a bámulatos véletlen, vagy a gondviselés, egy pedagógiai zsenit juttatott nevelőül. És olyan pedagógiai zsenit, akit a szerencsétlenség irgalmas nővérré tett. A vakságból kigyógyitott Miss Sullivannak a szegény kis vak és süketnéma leányka iránt érzett mélységes részvéte volt szükséges ahhoz az angyali türelemhez, amelyet Keller Helénnek a nevelése megkövetelt. Érdekes és jellemző, egyrészt arra, hogy mennyire „nincs uj a nap alatt“, mennyire megvan minden jelenségnek a maga anteczedencziája, másrészt arra, hogy az irodalom mekkora szolgálatokat tehet az emberiességnek is, hogy Dickens volt az, a már halott Dickens, aki először ajánlott nevelőnőt Keller Helénnek. Ez a nagy iró ugyanis amerikai rajzaiban egy vak és süketnéma leánykáról is szól, akit, nyomoréksága ellenére, megtanitanak egyre-másra. Ennek a rajznak az olvasása keltette fel először azt a gondolatot, hogy hátha meg lehetne tanitani valamire a hét esztendős Helént is?! És egy kis utazgatás, tanácskozás, keresgélés után megtalálták Miss Sullivant. -303-

Hogyan hajtotta végre Miss Sullivan, akinek az intelligencziája épp olyan kiváló, mint amilyen kivételes volt az önfeláldozó-készsége, a nevelésnek ezt a csodamüvét: Keller Helén autobiográfiája részletesen beszéli el s voltaképpen nem mond el egyebet. Türelem kell hozzá végigolvasni, miképpen haladt előre, lassan-lassan, ez a hangyamunka, amelynek az elvégzéséhez már nem is türelem, hanem valami égi lelkibéke és a teljes lemondással egyesült kötelesség-teljesitésnek valami kivételes, a karmelitákra emlékeztető tökéletessége kellett. Miss Sullivan ugy tanitotta meg növendékét a világ ismeretére, hogy ujjával mindent belerajzolt a kislány tenyerébe. A kezdet kezdete némi fogalmat nyujt arról, milyen módon történt ez. A szerencsétlen gyermek egy babával szokott játszani. Valahányszor ezt a kezében tartotta, nevelője megfogta a másik kezét s lassan beleirta a kis tenyérbe ezt a szót: doll (baba). A kislány eleinte nem ügyelt erre, de később észrevette, hogy a tenyerébe irt jel s a másik kezében tartott baba közt valami összefüggésnek kell lennie. Az utánzás ösztöne dolgozni kezdett benne; ő is megkisérlette azt, amit Miss Sullivan tett; s utóbb éppen ugy irta nevelője tenyerébe a jelt, ahogyan emez szokta az ő kezébe, természetesen anélkül, hogy tudta volna, mit müvel. Egyszer aztán Miss Sullivan nem adta oda neki a babát, s mikor a kis leány sirni kezdett, addig ismételte a jelnek a kis tenyérbe rajzolását, mig végre a gyermek is beleirta a „doll“ betüit formáló jelt a Miss Sullivan kezébe. Erre megkapta a babáját. Később azután egy más, nagyobb babát adott neki Miss Sullivan s megint csak ugyanazt a jelt irta a tenyerébe. Ebből lassanként megértette a kislány, hogy mit mond a jel. Fölfedezése nagy örömmel töltötte el; fölkereste anyját, beleirta anyja tenyerébe a „doll“ szót s boldogan -304- mutatta neki a babáját. Igy tanitgatták tovább. A „pohár viz“ eleinte ugyanegy fogalom volt neki; de forrásvizet kellett érintenie s megtudta: mi a „viz“ és mi a „pohár“. Hogyan ismertette meg vele Miss Sullivan sorra, ami megtapintható, hogyan magyarázta meg neki, hogyan érttette meg vele az elvont fogalmakat, hogyan tanitotta meg a vakok irására stb.: mindezt nagy részletességgel beszéli el az autobiográfia. Szóval Miss Sullivan a türelmességével és a fáradhatatlanságával pótolni igyekezett a fényt és a hangot, amit Keller Helénnek megismernie nem adatott meg; örömöket okozott a szerencsétlennek, életre keltette, kifejlesztette a képességeit, megmentett egy már-már elveszett lelket. Hogy mennyit haladt előre három év alatt, mutatja az, hogy milyen hamar tanult meg beszélni. Tiz esztendős volt ekkor. Anyja megismerkedett valakivel, aki elbeszélte neki, hogy Norvégiában ismert egy süketnéma és vak leánykát, akit megtanitottak beszélni. (Ismét bebizonyult, hogy: semmi se uj a nap alatt.) Ez az ujság lázassá tette Helént; akkor neki is meg kell tanulnia beszélni. Nem nyugodott addig, mig családja fel nem kutatott egy tanitónőt, aki sokat foglalkozott siketnémák és vakok oktatásával s aki vállalkozott a nem könnyü feladatra. A tanulás ugy történt, hogy Helén ujjaival megérintette a beszélő ajkait és gégéjét, megfigyelte ezek mozgását s azután ezt a mozgást utánozni igyekezett. Tizenegy leczke után már beszélt. Igen, mindez csoda: a nevelés csodája.

És – bizonyára – egyszersmind az energia csodája. Könnyü elképzelni, micsoda lelkierő, mily kemény akarat kellett ahhoz, hogy az az előrehaladás, amelyet a teljes öntudatlanságból kellett megtenni a doktorátusig, tizenhét év alatt megtörténhessék, ilyen körülmények között! Gondoljuk el, hogy Keller Helénnek, -305- szellemi előrehaladottsága mai fokán is, minden uj lépéséért, a továbbhaladás minden csekélységéért, olyan nagy nehézségekkel kell küzdenie, amelyeket mi nem ismerünk. Mennyire fel kellett használnia minden idejét! Fáradtságot gyakran érezhetett, de pihenni sohase pihenhetett. És neki is vannak rossz napjai; panaszkodik, hogy néha minden jóakarata hiábavaló; ilyenkor órákkal többet kell forditania valaminek a megtanulására, mint máskor, a jó napjaiban. Kétségtelen, hogy energiájának nagy segitségére lehetett: a folytonosan sóvárgó ambiczió ugyszólván mindennapos kielégülésének hasonlithatatlanul édes öröme. Neki az előrehaladás minden egyes határjelzője fokozott, hatványozott gyönyörüségeket jelentett, nem csupán annyit, amennyit más embernek. Azon való öröme, hogy megtalálja az utat a tőle elzárt világhoz, hogy egyre több és több módja van közlekedni az emberekkel, hogy végül azok sorába léphet, akik hasznos munkások az emberiség szolgálatában, az oly nagy fáradság árán elért becses sikerek bizonyára megkettőztették energiáját, s ha nem is könnyitették meg, de okvetetlenül megédesitették munkáját. Mindamellett az ő helyén hányan dőltek volna ki, talán a feleuton! Akármilyen sok jóleső érzéssel járt nehéz munkája, annyi bizonyos, hogy ebben a vak és süket leányban gyönyörü akarat lakozik; olyan lelkierő, amelyet érdemes volt megmenteni.

De a Keller Helén történetében még egy csodának kellett szerepelnie, amelyet csak a természet csodájának mondhatni. Tizennyolcz vagy tizenkilencz hónapos koráig Keller Helén látta az ég kékjét, a fák zöldjét, hallott hangokat, voltak benyomásai. Ezeknek a benyomásoknak soha semmi nyoma nem mutatkozott többé; abból, amit a másfél esztendős gyermek látott és hallott, semmi se maradt meg a vak és süketnéma gyermek -306- emlékezetében. De akármennyire öntudatlan agyvelő volt az, mely ama benyomásokat magába fogadta, akármennyire eltokolódhattak és elrejtőzhettek ezek a benyomások a kis nyomorék teremtés agyvelejében: hogy ezek a benyomások örökre, egészen, tökéletesen elvesztek volna, hogy a lélek titokzatos mühelyében nem tehettek-e valamelyes szolgálatot, nem járulhattak-e bármi csekély részben a leányka szellemi képességeinek fejlődéséhez: senki se tudhatja. És kérdés, hogy ha Keller Helén már születésétől fogva vak és süketnéma, akkor is eljuthatott volna-e a szellemi fejlődésnek ugyanarra a fokára, amelyről most tanuságot tesz. Föltéve, hogy: igen, – csak még inkább áll az, hogy Keller Helén esete nem történhetett volna meg (s hiábavaló lett volna ugy a nevelés, mint az energia csodája) a természetének csodaszámba menően ritka, rejtelmesen jótékony segitsége nélkül. S bizonynyal igazuk van azoknak, akik, a Keller Helén esetéről szólva, a „hatodik érzék“-ről és a titokzatos „belső látás“-ról beszélnek. Mindez nem mond egyebet, csak utal arra a jelenségre, amelyet a köztapasztalat is régóta ismer, hogy t. i. olyanoknak, akiknek egy vagy két érzékszervük nem müködik, egyik vagy másik müködő érzékszervük, nevezetesen: a tapintó érzékük, fejlettebb, mint a normális emberé, és valószinüen nem csupán történelmi eredményképpen (mert emezt a rendesnél nagyobb mértékben használják). És ez természetes, mert hiszen az érzékelő erő voltaképpen egy, csak a funkczionáriusai vannak öten. Azért a paradoxonok kedvelői ugy mondhatnák, hogy: ebben a süket és vak leányban bámulatos az érzékelő erő, és azokat az eredményeket, amelyekre hivatkozik, Keller Helén sohase érhette volna el a természet ama csodaszámba menően ritka -307- adománya nélkül, amelyet ám nevezzünk „belső látás“-nak.

De mik ezek az eredmények? Mit ér, szubjektive, az a diadal, melyet Keller Helén ennyi csoda segitségével, minden poklok ellenében kivivott? (Mert hiszen objektive alig lehet valami nagy vivmányról beszélni; a szolgálat, melyet Keller Helén oly iszonyu munka árán szerzett képességeivel a köznek, az emberiségnek „a haladás érdekében“ tehet, nem igen haladja meg azt a szolgálatot, amelyet az átlag-ember, a sok millió müvelt ember végez.) Mi a Keller Helén személyes sikere? Mi haszna van roppant munkájából neki magának?

Mi haszna van? A képzelhető legnagyobb haszon: a boldogság! Keller Helén ma a legboldogabb lény a földön. Mert csak az a boldog, aki maga kovácsolja a boldogságát. Rendeltetésünk, hogy minél nagyobbra, a lehető legnagyobbra törekedjünk; s ha elérjük, a magunk emberségéből, azt, amire törekszünk: megszereztük a boldogságot. Ez a világrend. Minden féreg rajta van, hogy javitson a helyzetén; a világegyetemben káotikus ködtömegek akképpen rendezkednek el, hogy világokká alakulnak át. Az egész mindenséget átható fejlődési törvénynek feljebbtörő lelkünkkel való harmóniájából származik a legtisztább, legtökéletesebb boldogság. Azért az az ember a legboldogabb, aki a legjobban érzi ennek a fejlődésnek a szükségét, s aki egyszersmind, akaratának és képességeinek erejénél fogva, a lehető legtöbbet érheti el abból, amire törekszik. Minél nagyobbak az akadályok, minél több és többféle a leküzdeni való nehézség: annál tökéletesebb a diadal s annál nagyobb az ezen való boldogság-érzet. Minél -308- tökéletlenebbek eszközeink, amelyekkel a küzdelembe bocsátkozunk, annál bizonyosabb a boldogságunk!

Mindez igen szép, de csak elmélet. Föltevés, melynek meglehetősen kevés a bizonysága.

Az emberi boldogság titkát nem fejti meg semmiféle elmélet. A fejlődés törvénye kétségtelen, de akik ezzel a törvénynyel minden nagy kérdésre meg akarnak felelni, nem érdemelnek több hitelt, mint azok, akik naivan vagy rosszhiszemüen, csodaszert tudnak, mely minden betegséget meggyógyit. A boldogság problémájának megoldásához a fejlődés törvénye nem vitte közelebb az emberiséget. Hogy az örök törekvés egyképpen törvénye az embernek és az egész mindenségnek, ebből még nem következik, hogy ennek a rendeltetésnek a betöltése szükségképpen kielégitené az embernek a boldogságra való vágyakozását. Sőt inkább majdnem minden arra mutat, hogy ez, legalább magában, teljességgel nem elégiti ki. A ködtömegekből alakult világok erre nézve nem mondanak többet, mint hogy: nincs kivétel a fejlődés törvénye alól. Nem is sejthetjük, mifajta s mekkora kielégüléssel járhat, ha a féreg rendeltetését betölti és helyzetén javitani igyekszik. Ezekre a példákra tehát nincs miért hivatkozni. Csak az ember ismeretes előttünk valamelyest. Az emberi boldogság problémáját pedig ennek a törvénynek az általánossága még nem oldja meg. A jelenségek tömegére hivatkozva, az idézett tétellel ellenkező állitást épp olyan joggal lehet vitatni; más tételeket szintén. Semmi se mutatja, hogy olyanok, akik messzi czélokat, vagy nagyobbszerü czélokat értek el, boldogabbak volnának, mint akik kevésre törekedtek; hogy akik a legnagyobbra törtek s a legtöbb akadályon át, a legtöbb nehézségen győzedelmeskedtek, nagyobb boldogsághoz jutottak, mint akik jelentéktelenebb és simább pályát -309- futottak be. Abból, hogy ezek vagy azok az elégedettségnek mennyi jelét s milyen jeleit adták, épp ugy lehet következtetni jobbra, mint balra; özönlenek a példák, amelyek egymásnak ellentmondanak. Hasonló joggal lehet bizonygatni azt, hogy: az a legboldogabb ember, akinek az igénye a legkevesebb, aki mindig csak olyan kis czélokat tüzött maga elé, amelyeket, akaratának és képességeinek fölös erejénél fogva, könnyüszerrel érhetett el. Vagy akár azt, hogy: a legboldogabb ember az, aki szellemi czélokat nem ismert s zavartalanul nyugodt, tisztán állati életet élt. Az kétségtelen, hogy a boldogsághoz harmónia kell, de hogy a törekvésnek a rendeltetéssel való harmóniája elégséges-e hozzá, az már nagyon is kétséges; valószinüen több, sőt minden életföltétellel kiegyezkedő, tökéletes harmónia kell hozzá. Az emberi boldogság probléma volt és probléma marad; minden elképzelhető tétel csak találgatás, minden elképzelhető tétel vagy egészen téves, vagy legalább is nagyon hézagos.

Csak föltevés tehát, és igen merész föltevés, hogy Keller Helén volna a legboldogabb ember a világon. Nem lehetetlen, hogy – akármilyen sajnálatraméltó lénynek tartják, akik a testi épséget mindenek fölé értékelik – a boldogabb, s – bármily furcsán hangzik – az elégedettebb lények közé tartozik, de Keller Helén, noha, érthetően, tele van illuziókkal, maga se fogja elhinni, hogy a német tisztelője nem tuloz, legalább egy kevéssé. Annyi azonban bizonyos, hogy Keller Helénnek sok és nagy öröme volt, amelyek megjutalmazták rengeteg és nagyon tiszteletreméltó, igazán ideális munkáját.

Csakhogy kérdés: számithat-e rá, hogy mindig örömök fogják jutalmazni fáradozását, sőt még az is, nem fog-e elfáradni? Hogyha csakugyan boldog, boldogságának -310- alapja kissé törékeny. Ne felejtsük el, hogy ez a vak leány egy kissé másnak képzeli a világot, mint amilyennek a normális ember látja. Mindössze annyit ismer a világból, amennyit a vakirással is megjelent jóakaratu oktató eszközök ismertetnek meg belőle, ezenkivül csak azt, amit környezetétől tudhatott meg, s környezetének mindig az volt az igyekezete, hogy mindent távol tartsanak képzeletétől, ami nem szép s ami neki nem kellemes. Boldogságának hirdetője is elismeri, hogy Keller Helén benyomásai nagyon különböznek a mieinktől; boldogságának épülete tehát részben bizonyos tudatlanságon nyugszik. Tudatlansága nagyobb világismeretnek adhat helyet, s ez talán keserü lesz. Ideálizmusa, melylyel nemrégen oly kedvesen lángolt a burok ügyéért, egészen szétfoszolhatik, mint oly sok fiatalé. Már nem hisz; nem reméli lelkének halhatatlanságát. Pedig még gyermek. Ma szórakoztatja az a játék, melyben a babát irodalmi és politikai kérdések helyettesitik; ma még elküldözgeti könyvét a külföldi kritikusoknak s megkérdezi tőlük: mit szólnak az ő ritka munkájához? De meglehet, hogy nemsokára már nem fogja szórakoztatni ez a játék. Mindig óvták minden tisztátalantól, s bár tudja, hogy van egy világ, amelyből őt mostoha sorsa kizárta, ma még ugy gondol a szerelem világára, mint a pun háborukra. De egy napon megszólalhat benne valami s megirigyelheti a szerelem és az anyaság örömeit. Máris érték csalódások és keserüségek; még gyermekkorában, elég ostobán, plágiummal vádolták, s azt az örömet, hogy mesécskéjével eldicsekedhetett, azzal fizette meg, hogy inkvizicziónak vetették alá, s mert, ugy látszik, valami reminiszczenczia ihlette meg, szégyenben maradt. De mi ez a keserüség ahhoz képest, mely akkor érheti, ha véletlenül feltámad benne a minden élőlényben természetes -311- sóvárgás? Meg kell tudnia, hogy hiába óhajtana szeretni: nincs, aki a vak és süket leányt szeresse. Meg kell tudnia, hogy gigászi munkája gyerekség volt; hogy ez a törekvés az, mely világokká alakitja át a káotikus ködtömegeket, mely arra birja a férgeket, hogy betöltsék rendeltetésüket és helyzetükön javitsanak; hogy ez a törekvés a legkomolyabb emberi törekvés, s hogy ez a törekvés hiábavaló. Gyönyörü jutalom volna fenségesen nagy munkájáért, rettenetesen sok tanulásáért, ha ezt az egyet sohase tudná meg.

KATONA-REGÉNYEK.

Bilse hadnagy iskolát teremtett. A „teremteni“ igét kell itt használnunk, mert ez az európai nevezetesség egész nagy alkotását, mint a jóisten, a semmiből varázsolta elő. Iskola-alapitó müve és korszakalkotó szereplése már untig ismeretes. Láthattuk, hogy Bilse mesternek több követője és utánzója akadt, mint az utolsó százév bármelyik nagy irójának. A forbachi kis helyőrséget leleplező könyv számtalan képzeletet tett lázassá. A hadseregnek még nem volt ideje utlevelet adni a saját fészkét megcsufoló zseninek, s már gombamódra termett a sok utánzat; egyik könyv a másik után leplezte le a többi kis helyőrséget, a nagyobb helyőrségeket, a berlini kaszárnyákat s mindazt, amit az egyenruhák szellőztetésével egyáltalán leleplezni lehetett. Hamarjában egész kis katonai irodalom keletkezett, melynek egyik, nem éppen botrányhajhászó, de a már fölkeltett érdeklődésre körmönfont okoskodással számitó termékét: a Takarodó czimü szinmüvet a Vigszinházban is előadták. A német szinpad és könyvpiacz egy darabig jóformán csak azt az uj müfajt szolgálta, amelyet határozottan „katonai müfaj“-nak kell nevezni. De a hatás nem szoritkozott Németországra. Azonnal találkoztak franczia és olasz Bilsék is, akik leleplezték a franczia kis helyőrségeket -313- és az olasz kaszárnyák nem egészen angolos berendezkedését. Még egy osztrák tiszt is akadt, aki inkognitójának megőrzésével hátrahagyott az országuton egy könyvet, hogy könnyitsen a szivén s elmondhassa, ami rosszat társairól tudott. Bilse itt, Bilse ott, Bilse mindenütt; ez a név maradandó lesz.

És ezek a leleplezések nagy példányszámban jelentek meg, de nem jelenhettek meg olyan sok kiadásban, hogy végképpen el ne fogyjanak. Még Amerikából is jelentkeztek értök a könyvkereskedők és angol forditásaikért a kiadók, pedig talán az Egyesült-Államoknak van legkevesebb baja a katonáival. Annak idején mindenki olvashatta, hogy Bilse hadnagy a fel nem jogositott forditókkal, meg az „utánnyomás“-ra vetemedő irodalmi kalózokkal szemben ugy védte a jogait, mint egy nagy fölfedező a találmányát. Hogy fogságra itélték s kizárták a hadseregből, ez sokáig aligha busitotta: busás szerzői tantiéme-ek kárpótolták az állásvesztésért. Követői, utánzói és az ezek által fölkeltett érdeklődés kiaknázói hasonlóképpen nagy piaczi sikereket értek el. Olyan könyveken, amelyekben még csak botrány sincs, csak unalmas szószaporitás a feljebbvaló és az alárendelt viszonyáról, meg a tiszt urak és a kincstári hölgyek szórakozásairól, ott pompázik az érdemrend: „hatodik ezer“, „tizedik ezer“.

„Szükséges, hogy botrányok legyenek“, – ez már régi dolog. Az emberek mindig szomjazták a megbotránkozás örömét és bizonyára jól számit, aki csak ezt a szomjuságot akarja kielégiteni. De maga a botrány, ha kapóssá is tehet egy vagy két könyvet, ilyen nagy eredményekre, aminők a Bilse-iskola fellépését kisérték, nem tehet szert. Honnan keletkezett hát az a rendkivüli piaczi siker, mely irigygyé tehette a legnagyobb népszerüségnek -314- örvendő franczia bohózat-irókat, az ezerszer adott angol látványosságok gazdag szerzőit s a pornografiával kaczérkodó nemzetközi elbeszélőket? Bilse és társai véletlenül nagy irók volnának? Az egyenruha alatt Balzac-ok rejtőztek, akik egy darabig nem méltóztattak irni, mert ez derogált nekik, de mikor mérgükben tollat ragadtak, nyomban lefőzték a hivatásos pennarágókat? Szó sincs róla. Ezek a katonai regények – nagyon kevés kivétellel – nem regények, hanem pamfletek, s a Bilse-iskola irói nem irók, csak megirók. Egyetlenegy ember találkozik közöttük, akiben tehetség is van: Baudissin gróf, az Erstklassige Menschen szerzője. Baudissin gróf legalább gondolkozó fő s elég jó szemü megfigyelő; az előadásban sem ügyetlen, mert „katonai humoreszk“-jeinek gyártása közben némelyes irói gyakorlatot szerzett. A többiekről ennyi jót se mondhatni. Látókörük olyan kicsiny, hogy ebben a fogyatékosságban való találkozásuk a katonai iskolákat nagyon furcsa szinben tünteti fel; gondolataik olyan sekélyesek, hogy irodalmukból azt kellene következtetnünk, mintha a német tisztikar csakis a fizikum dolgában volna jó matéria; lelkiviláguk oly sivár, a legkicsinyesebb anyagiasságnak oly kevéssé emelkedik föléje, hogy szellemi erőkifejtésük egy kissé kompromittálja a katonai foglalkozást; előadásuk formája: kizáróan az utszéli, s ami már régtől fogva stereotyp. Maga az atyamester: Bilse épp olyan kevéssé született irónak, mint nem született katonának. És ha arra számit, hogy ezentul az irásból fog megélni, alighanem olyan csalódás várja, amilyen Ferdinand Fabre-t érte, a „pap-regény“ fölfedezőjét. Az első regény, melyet Fabre a papokról irt, annak idején szenzácziót keltett; Fabre-t a szemináriumok és a kolostorok Balzac-jának kiáltották ki, s könyvének sok ezer példányát rövid időn -315- szétkapkodták. Fabre nekibuzdult, s irt még egy, még két, még tiz regényt, valamennyit a papokról; de a közönség már a második regénytől fogva ugy találta, hogy: „plus ça change, plus c’est la même chose“, és Fabre-t nem olvasta többé. Pedig ez nem tartozott a botrány-vadászat lesipuskásai közé; kiváló iró volt, akinek a megfigyelései ma se vesztették el becsöket, mig annak, amit Bilse Forbachban látott, csak addig volt értéke, mig a „leleplezettek“ sokasága végképpen ki nem prüszkölte magát, kitünő reklámot szolgáltatva a csunya kis pamfletnek.

Annál a föltevésnél, hogy Bilse és társai rászolgáltak nevezetességükre, közelebb esik az a másik föltevés, hogy a szóban forgó hamarjában fölburjánzott katonai irodalom valami uj társadalmi irányzatot szolgált s piaczi sikereit annak az érdemének köszönheti, hogy először rántotta le a leplet olyan titkokról, melyeket a militárizmus hatalmas szervezete eddigelé meg tudott őrizni háziügyének. De ez a föltevés se állhat meg. A Bilse-iskola semmi olyat nem revelált, ami eddig nem volt ismeretes; amit olyan fontoskodó részletességgel a „terhelő tanuk“ untató körülményességével tálal fel, lényegében egy cseppet sem uj. Mióta az államok – egyre nagyobb pénzáldozattal – állandó hadsereget tartanak, melyben a hierarchia szükségesebb, mint bárhol: ennek a kolosszális intézménynek megvannak a maga házibajai is, amelyek természetesek, mert szervezetéből következnek, s mert természetesek, tehát örökletesek is. A hadseregben a legnagyobb szükségesség: a fegyelem; másfelől: a hadseregnek tekintélyt kell tartania mindennel szemben, ami kivüle esik. Már pedig a fegyelem, minthogy semmiféle összesség nem áll csupa tökéletes egyénből, nem tartható fenn anélkül, hogy egyesek ezen a czimen visszaéléseket -316- ne kövessenek el. És másfelől: a tekintély fentartásának elve olyan igényeket kényszerit rá a hadsereget alkotó egyesekre, amely igényeknek tökéletes kielégitése – minthogy a már emlitett, egyre növekedő pénzáldozatoknak is meg van a maga határa – természetes nehézségekbe ütközik. Világos tehát, hogy a tekintély fentartásának szüksége nyomán támadnak – az egyén tökéletlenségének természetes folyományaképpen – hibák, melyek magát az elvet szinte kigunyolják. Mióta hadseregek vannak és amig hadseregek lesznek, mindig voltak és lesznek feljebbvalók, akik alárendeltjeikkel emberség nélkül, brutálisan bánnak, s mindig voltak és lesznek egyesek, akik már csak azért is, hogy fentarthassák azt a dekórumot, melyet megőrizni kötelesek, alattomban olyan dolgokat követnek el, amelyek a megőrzött látszatra ráczáfolnak s nemcsak a dekórummal nem férnek össze, hanem éppenséggel nem illők ahhoz a szituáczióhoz, amelyet az illetők elfoglalnak. Már az, hogy a hadsereg a maga kebelében külön törvényeket statuál, melyek szigoruan büntetik az alárendeltekkel való kegyetlenkedést s a dekórum rovására eső legkisebb hibát is: nyilvánvalóvá teszi, hogy ilyen esetek a hadseregben minduntalan előfordulhatnak. De egyébként is mindig nyilt titok volt, hogy ennek a nagy és tekintélyes intézménynek melyek a házi mizériái. Soha senki se tagadta le ezeket, s a mennyire egyáltalán lehetett, igyekeztek segiteni a bajon, ugy preventiv, mint megtorló intézkedésekkel. Hogy azonban a baj végképpen ki nem irtható: ez nem volt féltve őrzött titok, ellenkezőleg, régen ismeretes és sokat tárgyalt dolog. Az irodalom, ez az enfant terrible, aki mindenbe beleüti az orrát, nem egyszer foglalkozott e megoldhatatlan kérdéssel. Már Alfred de Vigny, aki katonatiszt volt és költő, Servitude et Grandeur -317- militaires czimü munkájában sok szemrehányást tesz a hadseregnek; alaposan letárgyalja a fegyelemtartás kinövéseit, s tagadja annak parancsoló szükségét, hogy a regula annyira fölébe kerekedjék a katona egyéniségének. Persze Alfred de Vigny olyan formában vitatta ezt a fájó kérdést, hogy egyaránt kiérdemelte ugy bajtársai, mint iró-kollégái tiszteletét. Később Malot, Descaves, Margueritte regényirók hosszu elbeszélő müvekben foglalkoztak a szegény katonatisztek czifra nyomoruságával, a rájok rótt, rájok kényszeritett igényekkel, s azokkal a bajokkal, melyek onnan keletkeznek, hogy a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközök éppen nem állanak arányban ezekkel az igényekkel. Még az se uj, hogy a katonaság bajainak nyomtatásban való firtatásával csinos botrányt lehet csapni. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt Abel Hermant, Le Cavalier Miserey czimü regényében ugyanazokkal a vádakkal állott elő, amelyekkel most Bilse és társai, s könyve, mely a franczia hadseregre azt sütötte rá, hogy tisztjei közül igen sokan kegyetlenek, gyávák és pénzért mindenre képesek, jókora szenzácziót, a hadseregben pedig érthető felháborodást keltett. A megtámadott tisztikar előkelői azzal feleltek a regényre, hogy kiadták a rendeletet napiparancsban: a Cavalier Miserey minden példányát, amelyet a kaszárnyában találnak, el kell égetni a szemétdombon, s mindenkit, aki a regényt olvassa, szó nélkül be kell csukni. Egyéb elégtételt nem szerezhettek maguknak, mert Abel Hermantnak volt annyi esze, hogy akkor adta elő a kaszárnyában gyüjtött tapasztalatait, mikor katonai kötelezettségeivel már végképpen leszámolt.

Bilse és társai fellépésében csak az az uj, hogy mindezeket a mérges dolgokat, amelyek már régi nóták, aktiv katonatisztek mondják el, olyanok, akik könyvük -318- megjelenésének idején még szolgálatban állottak. Erre még nem volt eset. Nem az az érdekes, hogy mit mondanak; az érdekes az, hogy mindezt ők mondják el. Nem a könyv kelt figyelmet, hanem maga a szerző. A szerző érdekességét bizonyára csökkenti az, hogy a legtöbbször szeretné megőrizni inkognitóját; de okvetlenül számolt minden eshetőséggel, elkészült rá, hogy könnyen fölfedezhetik, s ha fölfedezik: nemcsak hogy repülni fog a hadseregből, hanem ülni is fog rövidebb, vagy hosszabb ideig. Ezzel a kilátással szemben a Bilsék tömeges jelentkezése kétségtelen jele annak, hogy valami forradalmias szellem kezd lábrakapni mindenekelőtt a német hadsereg egyes köreiben, de talán másutt is.

Uj még az irodalom mai nagy hatalma. Ime, nemcsak hogy támasztékot nyujt az osztályából kitaszitottnak és megbélyegzettnek: olyan pártfogást igér, mely arra készti az elégedetlent, hogy ennek a pártfogásnak a reményében szembeszálljon az állásvesztés, a társadalmi lefokoztatás és a megbélyegeztetés önként előidézett veszedelmével is. Régente is megesett, hogy az erkölcsi halott tisztes irodalmi munkássággal expiálta a rovott multat; az irodalom már régebben is afféle refugiumul szolgált, melybe, mint hajdan az istennő templomába, boldog-boldogtalan bemenekülhetett, ha máshol végképpen eljátszotta játékait, s ha körülötte minden kötél szakadt. De az már uj társadalmi jelenség, hogy valaki önként menjen a tisztességvesztésbe, s egy könnyen kikerülhető, de igen kevéssé menthető cselekedettel saját jószántából mondjon le társadalmi pozicziójáról, sőt a közbecsülésről is, cserében azért a hathatós pártfogásért, amelyet az irodalom nyujthat, cserében a sok kétgarasért, amelylyel a nyilvánosság a botrányt honorálja. -319-

Azelőtt az irodalom segitő kezet nyujtott az elbukottnak, hogy reparálhassa a becsületét; ma az irodalom ama csábitók között szerepel, akik rábirják a szegény ördögöt, hogy áruba bocsássa hivatalos tapasztalatait, a titkokat, melyek nem az övéi, a barátság vagy a szerelem czimén szerzett megfigyeléseit, amelyekhez a diszkrécziójához füződő bizalom juttatta, állását, társadalmi helyzetét, s azt a tiszteletet, melyet esztendők fáradságos munkájával szerzett.

Bilséék ugynevezett regényeikben, felhalmoznak minden elképzelhető adatot, hogy a vagyontalan német tisztek titkolni kivánt, de annál több leplezett csunyaságban nyilvánuló nagy nyomoruságát minél szinesebben illusztrálhassák. De ezt a nyomoruságot semmi se dokumentálja olyan ékesszólón, mint a tulajdon példájuk. Szegény ördögök! Mennyire megvetették a pennarágókat, az ifjui álmok, a reménységek idején! És amióta várakozásaikban megcsalódtak, amióta rájöttek, hogy Mars csak tisztességet ad, ellenben Apolló jóval több márkát, sőt tallérokat is: mily buzgalommal forgatják az irótollat, mily lázas gyorsasággal készitik el élményeik leirását, mily tömegesen jelentkeznek az irói tantième-ekért! A pénzért, ami oly iszonyuan kell, még a pennarágásra is elszánják magukat, elmondják mindazt, amit tudnak, elbeszélik felebbvalóik és pajtásaik, továbbá ezek hölgyeinek összes gyöngéit, elmondanák talán a tulajdon bajaikat is.

Ez a nagy készség, ez a sok igyekezet nem hiábavaló; fáradságuk megleli bőséges anyagi jutalmát. De honnan hát ez az eredmény, mely könyveik tartalma után meglepő? Mi magyarázza meg munkáik piaczi sikerét, a tömegnek a csekély érdekességü leleplezésekkel szemben tanusitott szertelen érdeklődését? A feleletet ne keressük Bilséék irói kvalitásaiban és abban, -320- hogy munkáik mi ujat tartalmaznak; a feleletet csak a tömeg gondolkozásában találhatjuk meg. És itt egy ellenmondásra lelünk, amely azonban már nem ismeretlen.

Sikereik alapja az, hogy mindannyian olyan témáról szólanak, amelynek a kicsinyességei is biztosan számithatnak a nagyközönség érdeklődésére, s a kicsinyességei sokkal inkább, mint a komolyabb részei. A katonai élet intimitásai épp ugy vonzzák a tömeg képzeletét, mint a kulisszák világának apró rejtelmei. A sokaság szemében a szinésznő mellett a katonatiszt a mai társasélet legérdekesebb tipusa. A tisztikar, minden más osztályon kivül és felett, első osztályt alkot, s a respektusból, melyet joggal igényel, mindenki, aki hozzá tartozik, kiveszi a maga részét. Minél inkább elmosódik a különbség polgár és polgár, az egyik vagy a másik foglalkozás között, amelyek rangban ma már nem igen differálnak, s aszerint adnak tekintélyt, amily arányban sikert és vagyont: a katonatiszti egyenruha, amely még az egyetlen nevezetesebb disztinkcziót állapitja meg a nem rangbeliek között, annál nagyobb hatással van a tömegre. A portepé viselői a társaséletben bizonyos arisztokrácziát alkotnak; s ugyanaz a sokaság, mely egyre több és több vonalon követeli az egyenlőséget, minél radikálisabb elveknek hódol, annál inkább tisztel mindent, ami arisztokratikus. Bepillantani a katonatisztek életének intimitásaiba, ez ma majdnem annyit jelent: mint bejuthatni egy pillanatra a rangbeliek körébe, ahová mindenki törekszik, annál nagyobb buzgalommal és annál nagyobb tömeg társaságában, minél sürübben emlegeti az egész világ a demokratikus elvek már kissé hervadt szóvirágait.

Erre a naiv érdeklődésre Bilséék nyugodtan számithattak. És könyveik nemcsak a sövény mögül -321- bámészkodókat elégitették ki, hanem azokat is, akik a katona-regények tartalmából, de különösen abból, hogy a tiszt urak ilyen könyveket adnak ki, kárörömmel látták, hogy a hatalmas német hadsereg egyes köreiben s itt-ott más hadseregek alantasabb rétegeiben is, eddigelé hallatlan, minden fegyelmet megcsufoló, éppen nem katonai szellem kezd lábrakapni. Bilséék regényei kétségtelenné teszik, hogy a zugolódó elégedetlenség, a forradalmi szellem első megnyilvánulása már a hadseregek egyes rétegeibe is befészkelte magát, s azt sejtetik, hogy a hadseregek egyre szaporodó és növekedő házi mizériái lassanként ki fogják kezdeni ezt a tiszteletreméltó intézményt. És a polgári társadalomnak talán ugyanazok az elemei, amelyek tisztelettel és irigységgel teli érdeklődéssel leskelődnek az arisztokratikus helyzetnek örvendő tisztek intimitásaira, még akkor is, mikor ezek minden katonai kötelességet megcsufolnak: ugyanezek az elemek ujjonganak, mikor azt hiszik, hogy a szükséges és minden tiszteletre méltó intézmény dekompozicziójának a tüneteit látják. A tömeg ma különb egyesekből verődik össze, de naivitásában, ösztöneiben, indulataiban ma is ugyanolyan, mint Shakspere-nek a „nép“-e. A tömeg örök gyermek; vásott és korlátolt.

II.

A sok ujonnan keletkezett katona-história közül Baudissin Farkas gróf, irói nevén Freiherr von Schlicht Erstklassige Menschen czimü, ugynevezett regénye érdemli meg figyelmünket. Ez se ajánlható azoknak, akik nem vitairatot, hanem tendencziák nélkül való szépirodalmi munkát akarnak olvasni; igazi regénynek a legjobb akarattal se mondható. Tessék-lássék -322- meséje mindössze annyi, hogy egy polgári származásu tiszt, akit olyan gárdaezredbe helyeztek át, ahol csupa előkelő származásu tiszt szolgál, uj bajtársai körében a megalázások egész kálváriáját járja végig, s végre is kénytelen tiszti rangjáról lemondani, egyesegyedül a polgári származása miatt, ennekutána pedig feleségül vesz egy katona-családból származó, előkelő, de szegény leányt, akivel a gárdaezrednél tartózkodása idején ismerkedett meg. Ennyi mesével a legszerényebb és legtürelmesebb regényolvasó se elégszik meg, s ezt a mesét hasonlóan keveset mondó epizódok fujják fel hosszu elbeszéléssé.

De mélyebben jellemzett s elevenné tett alakok sincsenek e könyvben; a szerző a szereplők lelkét nem világitja meg, csak a társaságban való viselkedésüket irja le szinesebben és adatokat közöl róluk, rábizván az olvasóra, mint a kávéházi beszélgető rábizza hallgatójára, hogy ezekből az adatokból maga alkosson képet magának a legtöbbször emlegetett figurák lelki világáról. De a sovány mesén, a szóra se érdemes epizódokon s a nagyon fölületesen jellemzett alakokon kivül van ebben a könyvben valami, ami, ha a czélzatosságokkal nem törődő regényolvasót nem is elégiti ki, megkapja azok figyelmét, akiket ennek az ugynevezett regénynek a tárgya, milieuje s gondolatköre még akkor is érdekel, ha ezekről nem valamely elsőrangu irómüvész szól, hanem csak egy intelligens megfigyelő, aki sokat foglalkozott a szóbanforgó tárgygyal, ügyesen irja le a részleteiben kevésbbé ismert milieut, s helyes itélettel ismerteti ama kihatásainál fogva általános érdekességü gondolatkört. A szerző ugyanis érdekes képeket ad a német tisztek életmódjáról, a viselkedésükben megnyilatkozó gondolkozásról és jellemvonásokról, s a fejtegetésekbe, melyekkel e képeket kiséri, -323- beleszövi azt a kritikát, amelyet a hagyományos katonai szellem ellen izgató, s a hadsereg reformálását követelő, legujabb keletü „irodalom“ ma már sok könyvben hangoztat.

Ha egy kissé szemügyre veszszük ezeket a képeket, sorra megismerkedünk a hadsereg mai szervezetét vádoló összes panaszokkal, és megismerjük egyszersmind minden részletükben azokat a viszonyokat is, amelyek a nem mindig jóhiszemü Bilse-iskola feljajdulásaira okot vagy ürügyet szolgáltattak.

A Baudissin gróf könyvében szereplő gárdaezred tisztikarát ünnepen találjuk. Harmincz és egynéhányadik évfordulója van a gravelottei csatának, amelyen ez a gárdaezred igen kitüntette magát, mert legénységének egy harmada, tisztikarának pedig a fele ott maradt a csatatéren. Az ilyen évfordulókon az elesettek óriási koszorut kapnak, az élők pedig, akik a csatában nem vettek részt, fényes lakomát, pezsgővel. Az emlékezetes nap megünneplését ez alkalommal összekötik az ezred uj kaszinó-épületének a felavatásával. Vendégeik is vannak: az ulánustisztek, akikkel iszonyuan szeretnének minél vastagabb barátságba keveredni. Mert mégis csak a lovasság a hadseregnek a crême-je s az ulánusok olyanforma felsőbbséggel tekintenek le rájuk, mint aminővel ők tekintenek a közönséges gyalogos tisztekre. Az ulánusok alkotják a hadsereg „legfeudálisabb“ elemét; tisztjeik között egy sincs, aki nem előkelő származásu. Az ünneplőknek is az a főbüszkesége, hogy köztük nincsen polgár-ivadék; s éppen ez ad nekik jogczimet arra, hogy az ulánusok barátságát kereshessék. A lakomán csak egyetlenegy czivil van jelen: az épitész, aki a kaszinó-épület tervét ingyen készitette, a gárdaezredhez való ragaszkodásból, mert annak idején itt önkénteskedett. Szivességét azzal viszonozzák, hogy meghivják -324- a bankettre. Hadd emlegesse egész életében, hogy micsoda szerencsében volt része ezen az estén. Aztán meg kitünő reklám neki, hogy egy tálból ehetett velük. Különben türhető embernek találják, mert meglátszik a kezén, hogy manicure-rel ápoltatja.

Miről beszélgetnek a lakomán az előkelő gárdatisztek és a még előkelőbb ulánusok? Ilyenekről: mi történik amazoknál és mi történik emezeknél, ha a hadnagy részegségében inzultálja a tiszthelyettes altisztet, aki nem elég gyorsan ugrott fel, mikor a tiszt ráköszöntött? Itt is, ott is ugyanaz történik; tudniillik csak két megoldás képzelhető. Vagy: bocsánatot kér a hadnagy a tiszthelyettes altiszttől az egész tisztikar előtt; vagy: a hadnagy „repül“, de amannak nem marad más választása, mint hogy agyonlőjje magát, mert a felpofozott altisztből soha se lehet tiszt. Majd panaszkodnak, hogy ma már tiszt lehet mindenki, akinek a családja a rendőrséggel nem került konfliktusba. A vendéglátók eldicsekednek vele, hogy a gárdaezredekben nincs senki, aki polgári családból származnék. Az ilyen tiszt mindnyájukat feszélyezné, de bizonyára ő maga is igen kényelmetlenül érezné magát közöttük; ott, ahova nem való. Elmondják végül egymásnak, hogy ők továbbra is azok akarnak maradni, akik ma; tudniillik olyan emberek, akik a társadalom első osztályát alkotják. Azért jelszavuk: az összetartás s fentartása annak a választófalnak, mely a polgári társadalmat tőlük távoltartja.

Egy kissé „exprès“, az olvasó számára beszélgetnek igy; a valóságban talán egyébről is diskurálnak. De ennyi nagyitást meg lehet bocsátani a regényirónak, akinek végre is ki kell éleznie a mondanivalóját. Az bizonyos, hogy sok tulzás nincsen ebben az előadásban. Egyforma foglalkozásu emberek, ha maguk közt vannak, -325- mindig sokat beszélgetnek a mesterségük dolgairól, s ez a szabály talán sehol se érvényesül annyira, mint a katonatiszteknél, akiket sokféle érdeklődés, sokféle ismeretek nem igen vonnak el a közös témától. Az se tünik fel tóditásnak, hogy sok „jó házból való“ hadnagyocska szaladgál a világban, aki sehogy se tud eltelni szerencsés társadalmi helyzetével, s akit ezen a hiuságon kivül jóformán semmi se foglalkoztat. Elhiszszük Baudissin grófnak, hogy egy ilyen lakomán egész sereg olyan alak találkozik, akinek minden igyekezete az, hogy az előkelők közt a legelőkelőbb legyen, aki tartózkodó és zárkózott, mert „ez előkelő“, aki keveset beszél, a szemlélődőt játszsza, elmésségeken töri a fejét s teszi magát, mintha már mindent megunt volna, csak azért, mert ezt igy látta előkelő mintáktól. És nem éppen hihetetlen alak az az idősebb tiszt se, aki igy nyilatkozik: „Büszkeségünk, hogy csekély eszközeink ellenére is azok maradhassunk, akik vagyunk“ – arra czélozván, hogy akárhány társának sok nélkülözést kell elszenvednie, hogy állásához méltón léphessen fel. Annyival könnyebben elképzelhető, hogy sokan beszélnek igy, mert hiszen ebben a felfogásban már bizonyos nemesebb fajta büszkeség nyilatkozik meg; ezen tehát a szatirikusnak nincs mért fennakadnia. De jegyezzük meg mindjárt, hogy az a másik hiuság, a gyerekes hiuság, melynek a szerző néhány mulatságos példáját beszéli el, nem valami specziális hibája a hadseregnek. Ezzel a hiusággal nemcsak a tiszti kaszinóban találkozni, hanem mindenütt, ahol nagy számban vannak együtt előkelő származásu fiatal emberek; s ezt a hibát csak ott lehet a katonaság rovására irni, ahol, mint a nagynémet hadseregben, az a felfogás érvényesül, hogy a tiszti állás első sorban a nemesi osztálynak való. S kérdés, nem helyesebb-e, hogy itt az előkelőket ugyanazokra -326- a helyekre csoportositják „előkelő ezred“-eket formálván, mintha szétszórnák őket a hadseregben, s az olyan konfliktusokat, aminőt Baudissin gróf beszél el, nem csupán egy-két, hanem sok ezredben tennék lehetővé, tehát gyakorivá s szinte mindennapossá?!

A lakomán az udvar képviselője a hivatalos tósztok után, kissé savanyu arczot vágva, mondja el a felsőbb helyről hozott üzenetet, hogy az ünneplők uj bajtársat kapnak, bizonyos Winkler személyében, akit valamelyik határszéli, közönséges gyalogos ezredtől helyeztek át a gárdaezredhez. Maga a hirhozó is igyekszik átsiklani a kellemetlen ujságon s örül, mikor már másról beszélhet. A többieket valósággal konsternálja a hir; az ezredestől a legfiatalabb hadnagyig mindegyik kétségbe van esve. „Polgáriak lettünk!“ – fut végig a suttogás a termen. És éppen most! Alig hogy végre összejöttek az ulánusokkal, alig hogy megvan az óhajtott barátság! Félő, hogy mindjárt vége a komaságnak, mert hiszen polgári származásu cseppent közéjök! És az ulánusok csakugyan egyszerre elkezdenek feszengeni.

De hogyan kerülhetett közéjük az a bizonyos Winkler? Winkler egy gazdag gyárosnak a fia. Az apa grata persona az udvarnál, melynek szolgálatokat tett. A fiunak nem volt kedve a katonai pályához; a szülei kedvéért szolgál, akik persze igen szeretnének nagy urat faragni belőle. Anyjának nincsen forróbb óhajtása, mint hogy fiuk annál az előkelő ezrednél szolgáljon; bántja az a gondolat, hogy vannak ajtók, amelyeket a pénz nem nyit fel előttük. Az idősebb Winkler tehát nagyszerü alapitványt tesz, amelyet nem lehet egyébbel honorálni, mint hogy teljesitik a kérését, s fiát áthelyezik a gárdához. Megint a hiuság; itt is, ott is, mindig a hiuság. Nemcsak az arisztokraták -327- hibája ez, hanem a többieké is, akik csak azért nem arisztokraták, mert nem lehetnek azok.

Baudissin gróf regénye hosszasan irja le, mily fagyosan fogadják az ezrednél a Winkler-fiut s mennyire éreztetik vele, hogy nem tartják közéjük valónak. Nem mondja, hogy a szolgálatban is okoznának neki kellemetlenségeket, – pedig a vitairat csak igy bizonyithatná azt, hogy a hadsereg szervezetében van a hiba – de beszámol vele, hogy a szolgálaton kivül, a társadalmi érintkezésben hogyan éreztetik vele a polgári származását, milyen fagyosak maradnak hozzá, mennyire magára hagyják s hányszor adják jelét azokban a társaságokban, ahol mindnyájuknak meg kell jelenniök, hogy nem tartják magukkal egyenrangunak. A regény folyamán Baudissin gróf alkalmat talál annak hangsulyozására, hogy Winkler különb ember, mint többen azok közül, akik lenézik, de hősét azért nem tudja valami rendkivül szimpatikussá tenni, mert Winklernek csak folyton sebzett érzékenységét és hiuságában való szenvedését látjuk, meg azt a jómódját, hogy mindig szórhatja a pénzét, mig azok közül néhányan, akik „nem fogadják be“, gyakran vért izzadnak a garas hijján. Az apró szekaturákat, amelyeket el kell viselnie, szintén nem találjuk szörnyüeknek; nagyon ridegen, de korrektül viselkednek vele szemben, egyetlenegy embert kivéve. Nem igazságtalanok hozzá, csak előitélettel vannak iránta. Nem találjuk se szimpatikusnak, se eléggé érthetőnek, hogy Winkler – bármennyiszer adják értésére bajtársai, hogy szeretnék maguk közül kinézni – olyan sokáig türi ferde helyzetét; s miután „daczból“ egy jó darabig kitartott, de aztán hirtelen megelégli a mulatságot, elhatározását nem találjuk eléggé motiváltnak. Az ok, mely arra készti, hogy lemondjon tiszti rangjáról, csekélység; a -328- mit nem tud türni, semmi ahhoz képest, amit már lenyelt. Példája tehát nem meggyőző, s ha arról van szó, hogy egy olyan gárdaezredben, ahol csupa nemesi sarj szolgál, a polgári származásu tiszt helyzete tarthatatlan: Winkler tulajdonképpen nem is panaszkodhatik. Bizonyára akadtak, akik, épp oly ártatlanul, rosszabbul jártak nála, holott nem voltak abban a kedvező helyzetben, mint ő, hogy az első kellemetlenség után „valet“-et mondhattak volna a lehetetlen szituácziónak. Szóval, mikor Winkler megelégli a gárdaezrednél való szolgálatot, az olvasó benyomása az, hogy: debuisset pridem, és mit is keresett azon a gályán?!

Ha a szerző, aki előkelő származásu ember és sokáig volt katonatiszt, teljesen együtt érez a határozatlanságból s szüleinek kedvéért kapaszkodó, habozó természetü és kissé türelmes Winklerrel: ez az iró mögött rejtőzködő embernek bizonyára becsületére válik. Világos, hogy Baudissin gróf nemes gondolkozásu, előitéletek nélkül való ember, akiben nincsen osztálygőg és korlátoltság. De ebből nem következik, hogy az, amit támad, csakugyan olyan értelmetlenség volna, mint amilyennek ő tünteti fel. Ahhoz, hogy a világon minden hierarchia eltörlődjék, olyan társadalmi átalakulásoknak kellene elkövetkezniök, amelyeket ma még elképzelni sem tudunk. Egyelőre a különböző foglalkozásokat nem tekinthetjük egyenranguaknak. Aki a szemetet söpri el, nem végez olyan értékes munkát, mint az, aki a tudományt egy lépéssel előbbre viszi, és az, aki a kóbor kutyákat fogdossa össze, nem tarthat számot akkora megbecsülésre, mint az operatőr, akinek a tudásától, az eszétől, a szemétől és a kezétől mindennap egy pár emberélet függ. A tekintélyből mindenekelőtt annyit arrogálhat valaki, amennyi a foglalkozását megilleti, és a sokféleképpen értékelhető, -329- különböző foglalkozások között a katonáé kivételes disztinkczióra tarthat számot. Akármennyire elmosódik is a hosszas békében a katonaság presztizse és akármilyen kicsinyeseknek látszanak a háboru apró előkészületei: maga a dolog ma még az emberi akarat nagyobb erőfeszitései közé tartozik. Végre is, aki az életét viszi a vásárra egy közczél érdekében, több becsülésre szolgál rá, mint az, akinek a foglalkozása nem szolgál egyebet, csak a saját életének fentartását. És ameddig minden fogalmunk meg nem változik a férfiasságról, amely ma még abban találja meg legvilágosabb kifejezését, hogy valaki az életét is kész feláldozni valamely közczélért vagy eszméért, ami ugyanazt jelenti, s csak bizonyos, erejét és egyéniségét megillető föltételek közt hajlandó megalkudni az élettel: a katonai hiuság természetes marad, s annak arrogálása, hogy a katonai hivatás bizonyos morális fensőbbségben van számtalan, a legtöbb békés foglalkozás felett: nem esztelenség. Akármit mondjon némely ujabb elmélet: ez a tétel ma a közfelfogásban is érvényesül s alighanem érvényesülni fog, amig az örökbéke valósággá nem válik; az élet, a „gyakorlat“, a konvencziók, a szokások, számtalan társadalmi jelenség mind bizonyitják, hogy érvényesül. Ez a követelés csak ott válik esztelenséggé, kómikussá vagy gyülöletessé, ahol a tulzás kezdődik, ahol ez a követelés az itélet nélkül való, az összesség jogait az egyén jogaitól megkülönböztetni nem tudó, brutális önzéssel, vagy a más jogát nem respektáló s magának képzelt jogokat tulajdonitó nevetséges arrogancziával egyesülten lép fel.

Nem esztelenség az a másik előitélet sem, amelyet a szerző ab ovo elitél. Ma, amikor annyi szó van a betegségek, a bün és a lelki tehetségnek örökléséről, jóhiszemüen nem lehet azt állitani, hogy csak éppen azok -330- a kiválóságok nem öröklődnek, melyekkel annak idején rangot szereztek a mai előkelők ősei. Persze ez a hereditás nem megy odáig, hogy minden főuri ivadék nemesebb anyagnak, vagy éppen kiválóságnak születnék; hiszen talán az a hajdani kiválóság is csak nagyobb erő vagy véletlen szerencse volt. De csak az elfogultság tagadhatja, hogy az arisztokráczián általában igenis meglátszanak valamely régi kiválóság, a régibb kultura, vagy legalább is a nemzedékről-nemzedékre örökölt szerencsésebb életmód és testi jólét hatásai; ha akad köztük akárhány, aki olyan canaille, mintha nem rózsafán termett volna: összességük, egészben – s mindenütt a világon – jobb emberanyag, mint a megfelelő számu szolga-ivadék; talán nem épebb, de fejlettebb agy- és idegrendszerü. Azért a származáshoz füződő előitélet tisztára babonának nem mondható; s az ősi névvel, a ranggal és az ezekkel kapcsolatos egyéb, örökölt jókkal való megelégedés igen érthető. De hiszen az arisztokratikus büszkeség voltaképpen nem is abból áll, mintha az előkelők folyton az őseiken lovagolnának; ez a büszkeség inkább a gondolkozásmód és az izlés bizonyos közösségén alapszik s a leggyakrabban a másféle gondolkozástól és másféle izléstől való idegenkedésben nyilatkozik meg. Hogy tehát ebben a büszkeségben ne volna némi ráczió és hogy a tömegből való huzódozásuknak, még exkluzivitásuknak is, ne volna elfogadható oka, vagy legalább némi alapja, magyarázata: bajos állitani. Következésképpen ennek a büszkeségnek csak az elfajulásai foglalkoztathatják a szatirikust.

Baudissin gróf olyan arisztokratákról szól, akik közt van négy vagy öt canaille, vannak korrekt urak, a legtöbben tuczatemberek. Ügyet se vet rá, észre se veszi, hogy miközben alakjait bemutatja, sok olyan jótulajdonságról -331- emlékszik meg, amelyek az arisztokraták speczialitásai. (A szegény rokonok gyámolitása; a koldus grófkisasszony nemes büszkesége: a szeretett, de vagyonos kérőtől való huzódozása stb.) Nem veszi észre, hogy „a munka emberei“-ről, akiket magasztal, nem tud ennyi jót mondani, s csak a hiuságot, az élvezetvágyat, s a szükségtelenül exponált érzékenységet mutatja meg bennök. Megbotránkozik, joggal, a fényes nevet viselő, kevély, de pénztelenségükben mindenre képes canaille-ok elvetemültségén, de legtöbbet a tuczatemberekkel foglalkozik, akik lenézik a polgári származásu pénzes embert s el vannak telve kiváltságos helyzetükkel, holott nincs egyebük, mint a rangjok. Nem veszi észre, hogy ezek a tuczat-emberek voltaképpen igen menthetően, barátságtalanul, de tisztességesen viselkednek Winklerrel szemben. Nem tetszik nekik a köztük léte, előitélettel fogadják, ridegen szólnak hozzá, éreztetik vele vélt felsőbbségüket; de nem utaznak rá, soha se bántják meg, nem iparkodnak maguk közül kiintrikálni; mikor rászolgál, nem tagadják meg tőle az elismerést; kiméletesen bánnak vele, sőt még védik is, mikor bajba kerül. Csak éppen nem ugranak a nyakába.

De hát mit is keres azon a gályán? Mért kivánkozott éppen a grófok közé? Nem tudott ott maradni a hozzá hasonlók között? Mért találja jobbnak a cseresznyét, ha a nagyurakkal egy tálból eheti? Nem gondolta meg, hogy ha olyan helyre törekszik, amelyet az előbbinél jobbnak, finomabbnak, előkelőbbnek, kiváltságosnak talál, ennek a helynek ára van, amelyet az érzékenysége fog megfizetni? Vagy azt hitte, hogy a pénzével mindent megfizethet? Mivel különb annak a hiusága, aki szeretne a grófokhoz dörgölőzni, annak a -332- grófnak a hiuságánál, aki nem szeret a polgárral parolázni?

Winklernek nincs igaza és itt nincs igaza Baudissin grófnak sem. Előkelő hadnagyocskáinak a kevélysége oktalan és ott, ahova ők még csak megvetéssel se tekintenek le, a derék és okos embereknek egész sokasága él, amely csak kómikusnak, szánalmasnak és együgyünek találhatja ezt a kevélységet. De az a hiba, melyet Baudissin gróf a hadsereg rovására ir, nem a hadsereg hibája. Nem ennek a szervezete fejleszti ki az önérzetnek ilyen nevetséges tultengését. Az efajta visszásságok megvannak minden téren, nemcsak a tiszti kaszinóban; s azok a kómikus vonások, amelyeket Baudissin gróf véletlenül tiszteken vett észre, megfigyelhetők olyan embereken is, akiknek nem a kardcsörtetés a foglalkozása. A Baudissin gróf regénye is azt bizonyitja. Ez a könyv semmivel se foglalkozik annyit, mint a hiusággal. Egész sereg előkelő származásu katonatisztet szerepeltet, akiket az Isten megfosztott az eszüktől s e helyett nevetnivaló hiusággal vert meg. De a regénynek az az alakja, akiben a hiuság a legnagyobb s a legvégzetesebb: egy nadrággomb-gyáros.

IRODALOM ÉS UJSÁGIRÁS.

Már jó régóta röpköd az a szállóige, amely a sajtót is besorozta a nagyhatalmak közé, de egy kissé félénken utolsónak sorozta be. Ennek a szállóigének a világgá bocsátója, akiben kétségtelenül ujságirói szellem élt, abban az időben, mikor a mondását szárnyra eresztette, alighanem maga is ugy gondolkozott, hogy az elmés forma kedvéért egy kicsit sokat talált mondani, tulzott, elvetette a sulykot. Ma a mondása éppen olyan naivitásnak tünik fel előttünk, mint az a régi felfogás, amely Szemirámisz függő kertjét meg a róduszi kolosszust emlegette a világ csodáinak, és amely, ha álmélkodni és szörnyüködni akart, a nyolczadik világ-csodájáról beszélt. Ma a sajtó nem a nagyhatalmak egyike, nem az utolsó a nagyhatalmak között, hanem: a legnagyobb hatalom a világon. Hatalmasabb, mint a dinasztiák, a kormányok és a törvényhozó testületek; hatalmasabb, mint a templomi szószék, mint a tudomány és a müvészet; hatalmasabb, mint a mult és a jelen legnagyobb szellemei; hatalmasabb a tőkénél; még a nagy tömegeknél is hatalmasabb. Ali keze hosszu; hosszabb, mint bármelyik mesebeli hősé. A krajczárért osztogatott betü jobban behálózza a világ testét, mint a vasutak. Befolyásra, kényszeritő erőre -334- semmi se versenyezhet azzal az ugynevezett közvéleménynyel, amelyet napról-napra a hirlapirás röpit szerte. Nincs tényező, mely meg lehetne a sajtó nélkül; és nincs tényező, mely szembeszállhatna vele, ellene törhetne, vagy csak ki is kezdhetné a hatalmát. Minden erő eltörpül a sajtó – talán fölösleges megjegyezni, hogy nevezetesen és főképpen a napisajtó – ereje mellett.

A több száz esztendős, de sokáig, még nemrégiben is szerény, a maihoz képest kicsinyes hirlapirás ugyszólván a szemünk láttára szerezte meg ezt a roppant hatalmat. Nem lehet látni a fü növését, de a napisajtó hatalmának rohamos növekedése szinte érzékelhető volt; látni lehetett, látni kellett. Ugy növekedett ez a hatalom, mint a tengerben talált ládából kiszabaduló Szellem szemlátomást nő óriásira az Ezeregyéj halásza előtt. A még ma is élő vének és a most öregedő emberek tanui voltak e csodálatos föllendülés egész tüneményének, mert hiszen a szóbanforgó mesés haladás alig egy negyedszázaddal ezelőtt kezdődött. Ez az idősebb és legidősebb nemzedék, amely átélte a nagy találmányok egész korát, sok tündérmesének a megvalósulását látta, de azon a nagyszerüségre páratlan evoluczión kivül, amely a világot oly sokban átalakitó nagy találmányok nyomán támadt, nem látott csodálatosabb jelenséget, mint aminő a hirlapirás rengeteg fejlődése volt. Méltán sorakozik ez a fejlődés azokhoz a bámulatraméltó, eddigelé példátlanul nagy, azelőtt el se képzelt, nem is sejtett eredményekhez. Jelentőségre nem igen alább való náluk; következései hasonlóan mélyre s talán még messzebbre hatók.

Ennek az abnormis fejlődésnek s ennek a roppant hatalomnak ki kellett hivnia a kritikát.

Nincs az a hatalom, amelynek nevében kisebb -335- vagy nagyobb visszaélések ne történnének. És nincs az a nagy erő, amely, amellett, hogy állandóan hasznot hajt, egyszersmind időnkint, itt vagy ott, károkat is ne okozna. A sajtó nevében is sok bünt követnek el; a sajtó is okoz károkat. És mióta a hirlapirás, melynek a hatalma lassankint a politikai, a közgazdasági, a társadalmi, a tudományos és a müvészeti élet összes nagy mezőire kiterjeszkedett, minden tényezőre egyre erősebben érezteti a maga kivételesen nagy befolyását: ezekről a bünökről és ezekről a károkról mind több és több szó esik. Idővel minden nagyon elhatalmasodó erő zsarnokinak tünik fel és minden zsarnokság egyre több embert lázit fel. Az „antizsurnalisztikus“ tendencziának is a világra kellett jönnie, mert hiszen ez csak természetes következése volt a sajtó minden térre kiterjeszkedő rendkivüli befolyásának, mely persze az érdekeltek előtt, mihelyt a nekik nem közömbös térről van szó, mindig tulságosnak tünik fel, mig más téreken, a rájuk nézve idegen téren, ez a befolyás érthetőnek, szinte magától értetődőnek tetszik. Az „antizsurnalisztikus“ tendenczia, ez a legujabb „ellen-áramlat“, az utóbbi időkben hamarosan annyi szimpátiát szerzett, hogy ma már a higgadtan gondolkozók között is akadnak, akik egész komolyan fölvetik a kérdést: vajjon a sajtó teljes és tökéletes szabadsága, amely féktelenkedésekhez vezethet és ajtót nyit minden elképzelhető visszaélésnek, összeegyeztethető-e az egyetemesség érdekével? Mintha bizony a sajtó büneinek egész halmozata nem szöknék fel a mérlegen, ha a mérleg másik oldalára a sajtó sulyos, nagy érdemeit helyezzük; mintha mind az a kár, amelyet a sajtó okoz, nem volna elenyésző csekélység ahhoz az óriási haszonhoz képest, amelyet a gondolat szabadsága és – ami ezzel ma már szinte egy – a sajtó teljes és tökéletes szabadsága hajt -336- az egyetemességnek. Mindig lesznek hajó-szerencsétlenségek, de kinek jut eszébe bojkottálni a tengert?!

Ehelyütt, ahol egy kárt teszek szóvá, amelyet a hirlapirás okozott az irodalomnak, hogy elejét vegyem a félreértésnek, bevezetésül meg kell jegyeznem, hogy ezt a károsodást is jelentéktelennek tartom ahhoz a roppant haszonhoz képest, amelyet a világ a hirlapirásnak köszönhet.

Ez a károsodás semmisnek látszik, ha az egyetemesség nézőpontjából tekintjük. Nem is jöhet szóba, amikor a hirlapirásnak azt az érdemét nézzük, hogy az egyetemesség mindenféle érdekének a napisajtó a leghatalmasabb szószólója és oltalmazója.

Csekélységnek tünik fel akkor is, ha már közelebbről, az általános kultura nézőpontjából vizsgáljuk ezt a károsodást. A hirlapirás a kulturának olyan óriási, megmérhetetlen, általánosan ismert szolgálatokat tett és tesz, – többek között, legelőször is, annyi embert emelt és emel ki a teljes müveletlenségből – hogy ezek mellett a nagy szolgálatok mellett az emlitett kár jelentéktelen aprósággá zsugorodik.

Végül, ha legközelebbről, magának az irodalomnak a nézőpontjából mérlegeljük ezt a károsodást, akkor is meg kell vallanunk, hogy a hirlapirás magának az irodalomnak is több szolgálatot tett, mint amennyi kárt okozott neki. Ha egyéb érdeme nem volna e tekintetben, csak az, hogy a réginél sokszorosan nagyobb közönséget szerzett, nevelt az irodalomnak, s ezzel az irodalom fejlődését is elősegitette, már ez az egy érdeme is ellensulyozná az okozott kárt.

Mindamellett ez a károsodás megérdemli a figyelmet, már csak azért is, mert némi figyelmesség sokat érne arra a czélra, hogy a jövőben ez a kár is csökkenthető legyen. -337-

II.

Hogy a hirlapirás vadházasságra csábitotta az erkölcsösebb életre (például talán a társadalmi tudománynyal való tisztes frigyre) hivatott irodalmat, – hogy, egy kis tulzással szólva, a hirlapirodalom felszitta magába az irodalmat, vagy legalább az irók leginkább számottevő részét: ez nem parcziális jelenség, nem csupán magyarországi tünet. Mindenütt megtörtént ez, sőt a hirlapirás nagy befolyása az irodalomra s az irodalom képének az a nagy átalakulása, mely ezt a frigyet nyomon követte, másutt, a fejlettebb müveltségü országokban, még korábban kezdődött. Valamivel korábban kezdődött, az átalakulás proczesszusa lassubb volt, hosszabban tartott, s a hirlapirásnak ez az uj honfoglalása, rohamos inváziója nem mindenütt ért el olyan nagy eredményeket, mint nálunk. A nevezetesebb különbség e tekintetben a nagy külföldi irodalmak és a magyar irodalom között mindössze az, hogy a zsurnalisztika helyenkint hamarább találta meg a nagystilü fejlődés feltételeit, tehát hamarább hozzáláthatott az irodalom meghóditásához és vazallussá lefokozásához; másutt néhol nagyobb ellentállással találkozott, s erejének megszerzéséhez és kifejtéséhez, továbbá a térfoglalás befejezéséhez hosszabb időre volt szüksége, nemcsak az emlitett negyedszázadra, mint nálunk és a legtöbb kis országban, vagy még kevesebb időre, mint Japánban; végül a zsurnalisztika ott, ahol nagy, fényes multu, százados tradicziókon épült, már hatalmassá vált irodalmakat kellett befolyása alá keritenie, mind e mai napig se lett olyan nagy urrá az irodalom összes berkeiben, mint éppen nálunk.

De nagyjában mindenütt megtörtént az, amiről szólunk; s azokat az elváltozásokat, amelyeket a mi -338- irodalmi viszonyainkban – előbb csak a körülményekben, de utóbb ezek következtében magában az irodalmi fejlődésben is – a hirlapirás gyors megerősödése és rohamos térfoglalása idézett elő, jórészt a nagy külföldi irodalmakban is megtalálhatjuk; megtalálhatjuk legalább, ha nem is az összes azonos jelenségeket, ezeknek a jelenségeknek a mását vagy rokon tüneteit. És az, amit az elfoglalt nézőpontból a mi irodalmi viszonyainkban figyelhetünk meg, nem csupán „texaszi történet“.

Ezek a hasonlatosságok igen érdekesek, és már csak ezért is érdemes volna némi figyelmet szentelni annak, hogy a hirlapirás honfoglalása a külföld nagy országaiban miképpen folyt le, és hogy ennek az inváziónak másutt észlelhető következései miben különböznek attól, amit itthon is láthatunk. De ez igen messzire vezetne.

Azért itt pusztán annak megállapitására kell szoritkoznunk, hogy a zsurnalisztika térfoglalása sehol se volt, legalább relative, nagyobb, és sehol se ért el – a fődologban: a szellemi befolyás dolgában – nagyobb eredményeket, mint éppen nálunk. Ennek két főoka nyilvánvaló. Az egyik ok az, hogy a mi politikailag századok óta sanyargatott, közgazdasági tekintetben mindig a legnagyobb bajokkal küzdő országunkban, ahol a kultura előbbrevitelére hivatott társadalmi osztályok nem elég erősek, s ahol az irodalom még zsenge, a nivellálódás korszakában, amikor az idők szelleme hirtelen igen nagy szerepet juttatott a nagy tömegeknek, a még nem eléggé müvelt, nemrég teljesen müveletlen rétegeknek, a hirlapirás, melynek roppant hatalma éppen a nagy tömegekre, a nem eléggé müvelt elemeken való uralomra, befolyásra támaszkodik, nálunk kevesebb ellenállással találkozhatott, mint azokban -339- a nagy országokban, ahol a társadalom vezetésre hivatott osztályai erősek, s ahol a tudomány, a müvészetek és az irodalom befolyása hatalmas, megrendithetetlen. A másik ok specziális. Nálunk az az idő, mikor a hirlapirás rohamosan fokozódó lendülettel látott hozzá a hóditáshoz, összeesett azzal az idővel, amikor relative békés, általában jó, s közgazdasági tekintetben is elég kedvező évek után minden téren, s különösen az irodalomban is, uj életnek nevezhető megerősödés kezdődött. Az irodalomnak, alig hogy hozzájutott a fejlődés kedvezőbb feltételeihez, szövetkeznie kellett a már akkor is hatalmasabb versenytárssal, mely számolva a nagy tömegek minden – nem is csupán szellemi – szükségletével, sokkal nagyobb közönséghez szólhatott és már eszközeinél fogva is sokkal nagyobb hatásra számithatott. Szövetkeznie kellett, mert hiszen a harcban nemcsak hogy okvetetlenül a rövidebbet huzza, hanem a majdnem bizonyos nem kedvező esetben olyan veszteségek is érhették volna, amelyeket egykönnyen nem igen heverhet ki. Ennek az egyik részről számitásból kivánt, s a másik részről kénytelen szövetkezésnek a hirlapirás nem vallotta kárát, hanem az irodalom igen. Mert igaz ugyan, hogy a hirlapirás sok tekintetben előre segitette az irodalom ügyét, mindenekelőtt azzal, hogy nagyobb közönséget szerzett neki, mint amekkora az irodalomnak előbb volt, ha nem is akkorát, aminőt ez megérdemelt és más viszonyok közt talán elérhetett volna; de ezért a segitségért roppant nagy árt fizettetett magának: abban a nagy befolyásban, amelyet magára az irodalomra is gyakorolt. A vadházasságban a hirlapirás lett az ur, a diktáló, a parancsoló, s ha a másiknak is ő szerezte meg a száraz kenyeret, ezért viszont olyan szolgálatokra kényszeritette a másikat, amelyek emezt megalázták, -340- amelyek emennek veleszületett czéljaival nem egyezők, néha ellentétesek. A vadházasságba a mindennap kenyérrel, de néha ütleggel is tartott Litteratura egy tipegő kis leánykát hozott magával, a törvényes házasságából való kis Belletristicát; ha ez az elhanyagolt, borzas kis Hamupipőke később is elhanyagolt, fésületlen, rongyos és mezitlábas maradt: abban nem kevés része van a mostoha apának.

III.

Aki a mai idők irodalmának a történetét fogja megirni, szükségkép tüzetesen fogja tárgyalni azt a témát, amelyet mi csak megpendithetünk. A legtöbb irói egyéniség vizsgálata, s nevezetesen az irók legsajátosabb tulajdonságainak elhatárolása alkalmával, minduntalan eléje fog tolakodni az a kérdés, hogy az illető munkásságán miben mutatható ki a hirlapirás befolyása, – mi az müveiben, ami nem individuális tulajdonságaiból eredt, s ezekhez talán nem is illik, – irodalmi termeléséből min és mennyire látszik meg körülményeinek s ezek közül legkivált a hirlapirodalommal való összeköttetésének a következése. Nagyon különböző irói egyéniségek nagyon különböző értékü müveiben feltünően sok közösséget fog találni, s a közös vonásokban lehetetlen lesz fel nem ismernie a „zsurnalizmus“ hatását. Meglehet, éppen ebben a közösségben fogja felfedezni a mi időnk irodalmának egyik legjellemzetesebb vonását; de azzal a kérdéssel, amelyre itt csak rámutatunk, mindenesetre sok dolga lesz.

Ma még csak sejteni lehet, mit fog mondani a jövő irodalomtörténet-irója, de azt már ma is meg lehet állapitani, hogy az utolsó negyedszázad irodalmának a hirlapirás befolyása nélkül egészen más képe volna. -341-

A „volna“ hosszas és messzemenő feszegetése bizonyára meddő játék. Az afféle következtetések, amelyeket a régi tréfa ugy ironizál, hogy megmondja: mi volna ma akkor, ha Cleopatra orra pisze lett volna – értéktelenebbek, mint a czigányasszonyok jóslatai. Mert azonkivül, hogy mindennek ugy kellett történnie, ahogyan történt, mivelhogy, ami történik, az milliárd és milliárd tényező összetalálkozásának az eredménye, ugyanennél az oknál fogva (hogy t. i. az ilyen következtetéseknél a számitásból nem egy, hanem számtalan tényező esik ki) a „volna“, a meg nem történt, mindig kiszámithatatlan, s az a találgatás, hogy mi történhetik, ha a közreható tényezők helyett mások szerepelnek – gyermekesség. De a „volna“ szó néha csak szólás-mondás, amelybe tulajdonképpen az itélet burkolózik. A csufondáros „ha nem másztál volna fel, nem estél volna le“ – már nem találgatás; ez az utóbbi „volna“ már kiszámitható. Sőt a legközelebbi következtetésig a találgatásnak is megvan a maga jogossága, amig igen nagy a valószinüsége. Ha arról van szó, hogy valaki, aki gazdag volt, de a börzén mindenét elvesztette, nem éhezett volna, ha a börzén nem játszik – ezt a következtetést már meg lehet koczkáztatni, ha egyben találgatás is. Hasonló biztonsággal lehet megkoczkáztatni azt a következtetést, hogy: a hirlapirás befolyása nélkül az utolsó negyedszázad irodalmában sokkal több volna a komolyság, a tartalmasság, az elmélyedés, és sokkal kevesebb a felületes, az elnagyolt munka, s ha talán kevesebb az elevenség is, viszont kevesebb az olyan tehetség, aki elforgácsolta magát. Meg lehet koczkáztatni ezt az állitást arra a kétségtelen jelenségre támaszkodva, hogy az utolsó negyedszázad irodalmában a tehetségek sokkal különbek voltak, mint a produkczió. -342-

Hogy az a szertelenül nagy befolyás, amelyet a hirlapirás szövetséges-társára, az irodalomra gyakorolt, ez utóbbira nézve károsnak bizonyult, és hogy ez a frigy, amelybe a két fél nagyon különböző temperamentumot és – ami a fődolog – összeegyeztethetetlen czélokat vitt magával, az egyik félre nézve nem lehetett nagyon áldásos: természetes. Elég arra gondolnunk, mennyire különböznek főtörekvéseik, és hogy ezek mennyire más-más szerepet juttatnak a két szövetséges társnak a közönséggel szemben: és át kell látnunk, hogy ez az együttélés a gyöngébbik, a kevésbbé hatalmas félnek csak ártalmára lehetett.

De mielőtt erre kiterjeszkedünk, meg kell emlékeznünk arról is, hogy, ha a hirlap és az irodalom czéljai nagyon különbözők: ez nem szükségképpen van igy. Ha a hirlap ideális volna – ami alatt azt értjük, hogy: csakis ideális czélokat szolgálna – akkor a hirlap és az irodalom, az azonos czél szolgálatában, egymásnak csak hasznára lehetnének. De az ideális hirlap egyelőre a jövő zenéje. Az ilyen hirlap csak örökre eltemetett nagy tőkék sirhalmából virágozhatnék ki; minél tovább virágoznék, annál nagyobb összegeket emésztene fel; és még igy is csupán egy kisebbségnek kellene, mert az ilyen hirlap a mai nagy tömegnek nem szükséglete, az ilyen hirlapnak csak a mainál sokkal magasabb foku czivilizáczióban lehet meg a kellő talaja. Egyelőre csak háromféle hirlapot ismerünk: az egyiknek – ha természetesen tagadja is – egyetlen igazi czélja: az üzlet; a másik mellékesen ideális czélokat is szolgál; a harmadik, a legjobb, főképpen ideális czélokat szolgálna, de az üzletről se mondhat le, mert hiszen ez rá nézve a megmaradhatás, az élet kérdése.

Hasonlitsuk össze az irodalom törekvéseit ennek a legjobb hirlapnak – amely főképpen ideális czélokat -343- szolgálna, de az üzletről se mondhat le – elsőnek kitüzött czéljával és mindennapos törekvéseivel.

(Talán szükségtelen megjegyeznünk, hogy ugy itt, mint később, ha egyszerüen hirlapot mondunk, mindig a napisajtónak azokat a nagyobb organumait értjük, amelyek főfeladata: a hirszolgálat teljesitése; ezeké a hatalom oroszlánrésze, ezek vannak szorosabb összeköttetésben az irodalommal, ezek gyakorolják és ezek elődei gyakorolták a szóban levő befolyást. A jelentékenyebb szerepet nem játszó, akár naponkint, akár időnkint megjelenő hirlapokra itt nem tekintünk, se a – talán csak ideális czéloknak élő, de – a hatalomban csak igen kevéssé részes folyóiratokra.)

Az irodalom czéljai és törekvései mindig ideálisak. (Ami alatt azt értjük, hogy szükségképpen, okvetetlenül az eszmét szolgálja.) Még akkor is, ha az irónak csak a kenyérkereset adja a kezébe a tollat: amit mond, amit ir, azért mondja és irja, mert igy gondolja, mert ez az érzése vagy a nézete, mert őt ez foglalkoztatja, vagy mert erről akarja meggyőzni az ismeretlen olvasót. Ha ma már olykor akad olyan iró is, aki csak azért tárgyal valamit, mert ez az aktualitás, vagy mert ez az okfejtés az, amelyet a közönsége a legszivesebben olvas: az ilyen eset mindenekelőtt elenyészően csekély kivétel, és még ez a csekély – nem százalék, hanem – ezrelék is voltaképpen csak burkolt hirlapirás.

A hirlapnak ellenben az első, a legfőbb czélja, s jóformán az egyetlen mindennapos törekvése, amely állandó, mindig megujuló: az, hogy minél inkább elterjedjen, hogy minél nagyobb közönségre tegyen szert. Nála ez létfentartás kérdése; s olyan kérdés, amely mellett minden egyéb eltörpül. Mig az irodalom ezt a struggle for life-ot alig ismeri, mert hiszen az iró munkájának befejezésével egyszersmind anyagi czélját is -344- eléri – és eléri anélkül, hogy előbb szünettelen erre kellett volna gondolnia – az ujság erőkifejtésének, igyekezetének jelentékeny részét ez a létért való küzdelem emészti fel. Életének törvényeit mindenekelőtt ez határozza meg; és eleve lemondatja arról, hogy a közönséggel szemben bizonyos felsőbbséges álláspontra helyezkedhessék. Mig az iró lóhátról beszélhet az olvasóval, az ujságnak életérdeke, hogy az olvasónak kedvében járjon. És mig az iró olyan arisztokratikus, olyan kis közönséget választhat magának, amilyet éppen akar, az ujság nem mondhat le a közönségnek legkevésbbé értelmes rétegéről se. Igyekeznie kell minél nagyobb közönségre tennie szert, minél nagyobb tömegeket hóditani meg; és minthogy nem mondhat le a félig müvelt vagy egészen müveletlen tömegről se, amelynek a gondolkozása alantjáró, érzései felszinesek, ösztönei a vadságtól meg nem tisztultak, megértő képessége minimális és izlése sekélyes: alkalmazkodnia kell még ennek a tömegnek az izléséhez, hajlandóságaihoz és reczipiáló képességéhez is.

Már most legyen szabad minden bizonyitás nélkül megállapitanunk, ami aligha tagadható, hogy t. i. az ujságnak ez a szükségszerü törekvése bizonyos természet-ellenességet rejt magában. Minden irásnak a czélja valami hatás; már akár filozófiai, akár erkölcsi, akár esztétikai hatás. Aki ezt a hatást el akarja érni, valamely tekintetben némi felsőbbséget arrogál azzal szemben, akire hatni akar, legalább abban, hogy valamit közöl vele, ami ennek uj, legalább is olyan, amit az iró hamarább figyelt meg, mint az olvasó. Ennek a hatásnak az eléréséhez az értelmi felsőbbség, a müveltség felsőbbsége s minden egyéb felsőbbség – igen hasznosak; de az a szellemi vagy morális felsőbbség, hogy a közlő kitart valamely gondolat mellett, amelyhez -345- a másikat is le akarja kötni: conditio sine qua non. A természetes az, hogy az iró legyen a vezető, a cicerone, és az olvasó a vezetett. Ha az iró nem emeli fel az olvasót, hanem leereszkedik az olvasóhoz: ez természet-ellenes.

És az a hajlandóság, amely erre a természetellenességre csábit: veleszületett alkathibája a hirlapnak. Eredendő büne az alkalmazkodásra való készség. Minthogy egyik felől az üzlettől fogantatott, arra született, hogy egy kissé mindig a közönséggel való megalkuvásnak éljen.

A szövetségesek tehát – amelyek különben temperamentum dolgában se igen összeillők, mert hiszen az egyik eleven, könnyed, felületes, tüzes és gyorskezü, mig a másik inkább a komolyságra hajlik és szeret elmélyedni – nagyon differálnak mindenekelőtt czéljaik tekintetében. De a különböző czélokhoz képest, mindegyik a saját czéljainak megfelelően, abban is, hogy miképpen fordulnak a közönséghez. Az iró vagy a hasonlókhoz szól, és ilyenkor nem törődik a nagy tömeggel, amelynek az ő beszéde kinai nyelv; vagy, ha a nagy tömeghez iparkodik szólni, nem mond le az oktató, a nevelő szerepéről, és azon van, hogy a nagy tömeget fölemelje az ő emelkedettebb gondolkozás-világába. Akármit hirdet, fejteget, bizonyitgat vagy érzékeltet, mondanivalóját nem szabja közönségének a várakozásához; azt, hogy mit mondjon, nem teszi függővé senkinek a tetszésétől; még azt se, hogy közölnivalóját miképpen adja elő, mert nála ezt se a közönség reczipiáló képességére való tekintet szabályozza, és nem az a vágy, hogy a szavai minél több emberben keltsenek érdeklődést, hanem megállapodott nézetek, elvek, a maga esztétikája, müvészete vagy logikája, egyszóval: az egyénisége. Tetszeni fog-e, lesz-e hatása annak, amit -346- mond: ez rá nézve csak másodrendü, utólagos, érzelmi kérdés, amely csak akkor merül fel, amikor közölnivalóját már elmondotta. Meglehet, hogy ha falra borsót hányt és szava hatástalanul hangzik el – ezzel se törődik; beéri azzal, hogy azt mondta el, aminek szükségét érezte, és ugy mondta el, ahogy isten tudnia adta.

A hirlapirásnál nem lehet igy. Az ujság nem szólhat közönségéhez a hatás ilyen szuverén ignorálásával. Sőt, mert életérdeke kedvében járni nemcsak a közönségének, hanem minél nagyobb tömegnek, nem arrogálja azt a felsőbbséget, amelyet az iró; lemond az oktató, a nevelő szerepéről; ehelyett megalkuszik és alkalmazkodik. Szereplése a legjobb esetben a szónokéra emlékeztet, aki, hogy meggyőzze hallgatóságát vagy legalább hatást érjen el, leereszkedik közönségéhez, számot vet hallgatói megértő képességével és alkalmazkodik népének izléséhez. A legrosszabb esetben pedig szereplése olyan, mint azé a szinészé, aki nem törődik a szerepével és nem törődik a müvészettel, csak a karzat tapsát keresi, mert a karzaton vannak a legtöbben, itt ülnek a legjobb fizetők és itt éljeneznek a leghangosabban.

A czélok és ezekhez képest a szereplés nagy különbözőségének a gyöngébbik szövetséges és a parancsoló szövetséges között olyan érdek-ellentétekre, összekocczanásokra és békekötésekre kellett vezetnie, amelyeknek csak a gyöngébb fél láthatta kárát.

IV.

Nem lehet figyelmen kivül hagyni azt sem, hogy a mi hirlapjainknál – talán azért, mert a szerkesztői üzenetek révén a hirlap a közönségnek csak legnaivabb -347- és legmüveletlenebb részével, de ezzel folytonosan érintkezett – egyik helyen kevésbbé, másutt inkább, de majdnem mindenütt és mindig megvolt a hajlandóság arra, hogy az olvasó-közönség szellemi szinvonalát nagyon is alábecsüljék. A müvelt, gondolkozó, izléses, itélni tudó olvasók számát sokkal kisebbnek tartották, mint amekkora mindig volt, s különösen amekkorává ujabban lett; másfelül pedig mindig tulságos figyelmet szenteltek a nehezen meghóditható, a tyukkal-kalácscsal is hiába édesgetett félmüvelteknek, azoknak, akik nemrégen még analfabéták voltak, s akik, ha nagynehezen kötélnek állottak és végre mégis csak honorálták a hirlapoknak velük való kaczérkodását, a krajczárjaikért nyomban jelentkeztek a kivánságaikkal.

A hirlapok természetes, közös törekvését ez a tévedés fokozott buzgóságra serkentette, s a fokozott buzgóság következése az volt, hogy igen sok helyütt, csaknem mindenütt uralkodóvá, parancsolóvá lett az a vezérelv, melynek jeligéit már nem is kellett kifüggeszteni a szerkesztőségek falára, mint a szokásos figyelmeztetést, hogy: „Az idő pénz“ – mert hiszen vérré vált az ujságirók ügyesebbjeiben – az a vezérelv, amelyet talán igy lehetne megszövegezni:

„Mi nem kell a közönségnek? A komolyság; vagy ahol a komoly hang kötelező: a tartalmasság; a logikus fejtegetés; a tárgyba elmélyedés; az alaposság; a „hosszabb lélekzetü“ munka; és semmi, ami komolyabb figyelmet, a minimálisnál több megértő képességet vagy némi csekély ismeretet, például polgári iskolai müveltséget kiván.

Mi kell a közönségnek? A vidámság; a könnyedség; a fecsegés; a viccz; az anekdota; a léha szellem; a szenzáczió; a személykultusz.“

Ez a vezérelv, mely „minden vonalon“ érvényesült, -348- nem maradhatott hatás nélkül azokra az irókra, akiket a hirlap is foglalkoztatott. És kiket nem foglalkoztatott? Az utolsó negyedszázadnak majdnem összes iróit bevonta érdekkörébe; a tehetségeseknek legalább is kilenczven százalékát.

Ezekre nézve a csatlakozás kénytelenség volt. A kiadók el se olvasták a munkáikat addig, amig a hirlapoknál nevet, ismeretességet nem szereztek. A hirlap nekik, ha egyébként nem is szorultak volna rá, ami ritkán történt meg, magasabb iskola volt, ahol diplomát, kvalifikácziót kellett keresniök. Anélkül a minősités és nem éppen nagy reklám nélkül, amelyet a hirlap adott nekik, nem boldogulhattak volna a sokáig nem kedvező irodalmi viszonyok közepett, a lehető legközömbösebb és legbizalmatlanabb közönség, a semmi iránt nem érdeklődő Pató Pálok sokaságának figyelmét hiába lesve, kivált azokban az időkben, amikor nálunk a nyilvánosságnak minden jogát szinte egyedül a zsurnalisztika gyakorolta.

Munkásságukért a hirlap megadta nekik a száraz kenyeret, néha nemcsak a száraz kenyeret, hanem sokkal többet ennél. De minél többet adott a hirlap az irónak, emennek viszont annál többet kellett adóznia ezért a kedvezésért. Annál többet kellett feladnia a szabadságából, annál többet kellett feláldoznia az egyéniségéből. Mert hiszen amit a hirlap mindegyiktől kivánt, az rendesen olyan munka volt, amely talán megfelelt egyik vagy másik irói egyéniségnek, de a legtöbbhöz igen kevéssé illett.

Igaz, a hirlap rendszerint – mert itt-ott az ellenkező is megesett – nem adott utasitásokat. De minek is adott volna? A siker föltételei oly határozottak, oly félreérthetetlenek voltak; ezekhez csak igazodni, -349- alkalmazkodni lehetett, daczolni velük annyit jelentett volna, mint: előre lemondani az érvényesülésről.

És itt jegyezzük meg, hogy ezt a függő viszonyt még szigorubbá, még sulyosabbá tette az iróknak a hirlapoktól való anyagi függése. Nálunk a vagyonos iró ritka kivétel; a mi vagyonos embereink, ha egyáltalán kedvet kapnak valami foglalkozáshoz, sokfélét megpróbálnak, de az irói munkásság nem igen jut eszükbe; az efféle példákért igazán „a szomszédba kell mennünk“; olyan országokba, ahol fejlettebb a kultura, mint nálunk. Még az olyan irók is kevesen vannak, akiket valamely másféle foglalkozás tart el, s akik „üres óráikat“ áldozzák az irói munkásságnak. A legtöbb iró nálunk iró és hirlapiró egyszerre; a szerencsésebbek inkább irók, mint zsurnaliszták, a kevésbbé szerencsések vagy a fiatalabbak inkább zsurnaliszták, mint irók. De az utolsó negyedszázad iróinak nagy része kenyerét zsurnalisztikai és irói munkássággal kereste és keresi meg, s minthogy – legalább a jelentékenyebb sikerig – a hirlap könnyebben és bővebben adja a kenyeret, mint az irodalom, mint az az irodalmi piacznak csufolt terrénum, amelyen még ma is csak a tankönyvek körül észlelhető egy kis nyüzsgés: nagyon érthető, hogy a hirlap az iróknak java erejét, java idejét, java munkásságát abszorbeálja. Igy volt ez az utolsó negyedszázadban mindig, és igy volt már a hirlapirás rohamosan fokozódó megerősödése előtt is.

Ennek a tulontul nagy függésnek a következéseit az iróknak viselniök kellett. És viselték is.

Egyéniségük erejéhez képest többé vagy kevésbbé adták meg magukat a velük szemben is érvényesülő, szövetséges erőnek, de csak igen kevesen lehettek közöttük, akiknek egyénisége ettől a befolyástól szabadon fejlődött, akiknek irodalmi munkásságán ez a függés -350- nem hagyott eltörölhetetlen nyomokat. A legtöbbnek meg kellett alkudnia a parancsoló erővel.

Mindenekelőtt a legtöbbnek le kellett mondania arról, az egyiknek nagy időre, a másiknak mindenkorra, hogy – ha talán kedvet érzett is erre – valamely „hosszabb lélekzetü“ munkának, egy-egy nagyobb kompozicziónak szentelhesse a talentumát. Először azért, mert a hirlap idejének, munkabirásának nagyobbik részét a zsurnalisztikai munkára foglalta le. És már itt az irodalom veszteségének a számlájára kell irnunk, hogy a hirlapirás értéktelen vagy muló értékü munkára fogott olyan tehetségeket, amelyektől egyéb is kitelt volna, amelyek, mialatt az efemeridák lomját növelték, azalatt is valami értékesebbet alkothattak volna.

De nem csupán ezért kellett a komponálásról lemondaniok, – talán éppen akkor, mikor erejüknek, képességeiknek még teljességében voltak, – hanem azért is, mert a zsurnalisztika szelleme nem kedvezett a „hosszabb lélekzetü“ müveknek. A dogma ugy szólt, hogy a közönség nem szereti a hosszu munkát, csak a rövidet, mert türelmetlen, szórakozott, figyelmetlen, s a hirlap szinte kiirtotta az irodalomból – mert hiszen ide a hirlapon át vezetett az ut – előbb a nagyobb regényt, aztán a hosszabb elbeszélést is, hogy az előbbinek a helyét a regénynyé felfujt novella, az utóbbinak a helyét pedig a novellisztikus tárcza és a „rajz“ foglalhassa el.

Nem tulajdonitunk ennek nagyobb jelentőséget. Bármelyik müfajban lehet kitünőt alkotni; ez nem a müfajtól, hanem a tehetségtől függ. A rövidség kultusza talán több haszon, mint kár. De végül az irodalomnak ez is csak szegényitésére szolgált.

Nagyobb jelentőségü a léhaság kultusza. A zsurnalisztika -351- egy időben – ezen az időn, szerencsére, már tul vagyunk – az elevenség keresésének örve alatt valósággal üldözte a komolyságot. Ebben az időben mindaz, ami az olvasótól némi figyelmet, valami csekély ismeretet vagy egy csepp erkölcsi komolyságot kiván, egyet jelentett az unalmassággal. Az érdemes zsurnalisztának, a máskor „röviden és vigan“ iró tehetségnek néha elnézték, érdemeinek elismerése fejében grácziából megengedték ezt az ugynevezett unalmasságot, de ezt a munkát nem értékelték, csak megbocsátották. És az iróra nézve, akármilyen leküzdhetetlen hajlama volt a komoly témák feszegetésére, csak demoralizáló, sőt depraváló hatással lehetett az a tapasztalat, hogy mig könnyedén elszórt ötleteit tulontul megbecsülték és a rá forditott munkához mérten fényesen jutalmazták, azt a munkáját, mely tehetségének jobb részét kivánta meg, s amelyen megfeszitett erővel kellett dolgoznia, nemcsak hogy minden hatás nélkül irta meg, de csak a többi, könnyedébb munkáival szerzett hitelre támaszkodva, talán anyagi kárával bocsáthatta közre, és ugyszólván szégyenkezve kellett – elkövetnie.

A léhaság sokáig tartó kultusza nagy nyomokat hagyott nem csupán az anekdota-irodalomnak az értékesebb dolgok rovására való nagy föllendülésében, hanem abban is, hogy meglehetősen alantjáró szellemnek, izlésnek és hangnak engedett tért előbb a hirlapokban, később pedig az irodalomban, ahová mindez szükségképpen átplántálódott.

Ide tartozik az is, amit egy ideig érdemnek szerettek feltüntetni, hogy a hirlap sokáig kizárta hasábjairól az olyan komoly témák feszegetését, amelyek a serdületlen lányokat talán gondolkodóba ejthetik s amelyek csakugyan nem ezek mulattatására valók. Kizárta azon a czimen, hogy a hirlap a családok számára készül, s -352- kizárta ugyanakkor, mikor kis hirdetéseiben találkozóhelyet nyitott minden erkölcstelenségnek. Kizárta még a szépirodalmi produkczióból is, ami végül ismét az irodalom veszteségét jelentette, mert ennek éppenséggel nem vált javára, ha ez a – voltaképpen az erkölcsi komolyság hiányából eredő – korlátozás a tehetségeket is elszoktatta a „veszedelmes“ moralizálástól, és ehelyett az ártatlan, a könnyed, s talán semmitmondó témák keresésére utalta vagy legalább buzditotta. Erről is ott kellett megemlékezni, ahol a többi – ma már nem aktuális – léhaságról, ha ez nem is látszik léhaságnak.

A hirlap talán nem jelölt ki témákat, de azzal, hogy másképpen értékelte, méltatta a neki tetszőt, mint a rá nézve nem érdekest, nagyban hozzájárult, hogy a hirlapi sikerért küzdő tehetségek azok felé a témák felé forduljanak, amelyek a „közönséget érdeklik“. Mi érdekelhette ezt a nagy közönséget, amelyet a hirlap éppen csak az imént hóditott meg az olvasás örömének, amely nagyobbrészt féligmüveltekből vagy naiv lényekből állott, amelynek már a figyelmesség is szellemi megerőltetés volt? Az őket foglalkoztató kicsinyességeken való vidám mókázás; a tulajdon gondolat-világuk: az első bál és az effélék; mindaz, ami az idegeket vagy a gyermekes kiváncsiságot izgatja: a „szenzácziós“ és más hasonlók. A hirlapnál elérhető sikerért versenyezve, az irók közül sokan tulzott buzgalommal tették magukévá a hirlapnak a közönséggel szemben tanusitott – a füszeres-segédek nyájasságára emlékeztető – egy cseppet se válogatós figyelmességét; és hogy ez a buzgalom nem emelte a produkczió irodalmi szinvonalát, talán nem kell bizonyitgatni.

A hirlapokra előfizető, meglehetősen vegyes közönség praedilectiójának tulbecsülése és a hirlapirói gyors munkának a megszokása nagyban hozzá járult, hogy -353- az irodalmi produkczióban is gyakori jelenség az elnagyoltság; hogy a kompoziczió elhanyagolása és a megfigyelés felszinessége egy időben szinte mindennapos irói hibává lett; hogy a felületességet sokáig irói erénynek tekintették, mint az elevenség jelét; hogy a könnyen érthetőség czimén az ürességet sok iró tetszetősebbnek találta a tartalmasságnál; hogy a pongyola előadásmód divatossá válhatott; hogy a jóizlés ellen jóizlésü és tehetséges irók is sokat vétettek; hogy az irók többsége elszokott a hirlapnál meg nem becsült mügondtól, sőt néha minden müvészi munkától; és hogy végül annak következtében, mert a közönség és nyomában a hirlap a szinházi mulatságot érdekesebbnek találta a könyveknél, a kritika abból a nagy figyelemből, amelyet még a szinmü-készitő ipar legsilányabb produkcziójától se tagadott meg, az irodalom másnemü, értékesebb termékeinek jóformán semmit se juttatott.

A hirlapirodalomnak kétségtelen érdemei vannak a magyar nyelv és nevezetesen a helytelenül képzett szók, a fölösleges idegen szók és a germanizmusok irtása körül. De még e tekintetben is majdnem ugyanannyit ártott, mint amennyit használt. A purifikáló mozgalomnak kétféle tulzása is szegényitette a nyelvet. Az egyik tulzás az a makacsság volt, amely az orthologia győzedelmes elveit kérlelhetetlen következetességgel akarta érvényesiteni, s ki akart küszöbölni a nyelvből minden helytelenül képzett szót, azokat is, amelyek már gyökeret vertek, és azokat is, amelyek helyett csak elfogadhatatlan furcsaságokat vagy idegen szókat tudott ajánlani. Ez a konokság nem vetett számot azzal, hogy maga is beleesik a neológusok hibájába, és nem vetett számot azzal se, hogy ha kellő szókészlet hijján az eddig nem igen használt idegen szók egész tömegének -354- adunk egyszerre polgárjogot, voltaképpen cseberből vederbe esünk. Hogy ennek a konokságnak végül visszavonulót kell fujnia, előre látható volt; ugy is történt. De amikor ez megtörtént, akkorára már ez a fanatizmus jó hosszu időre kiüldözött a forgalomból sok szükségest, különösen sok szükséges finomabb árnyalatot. A másik tulzás pedig az volt, amely semmit se fogadva el az orthológusoktól, még a szükséges jót se, szeretettel ölelte keblére a neológia szörnyszülötteit és árkon-bokron át üldözte az idegen szókat, még azokat is, amelyeknek nincs magyar egyértékese, amelyek helyett a régi szörnyüségeken kivül csak más jelentésü szókat, vagy soha se használt érthetetlenségeket tudott ajánlani. Azonkivül, hogy mind a két tulzás többet rombolt, mint amennyit épiteni tudott, az a kis bábeli zavar, mely ezekből a harczokból keletkezett, ugyancsak próbára tette az irók nyelvérzékét, s a sok ingadozás és kisérletezés valami különös határozatlanság formájában hagyott nyomot az időközben irt munkákon. A győztes tábor nem dicsekedhetik azzal, hogy következetes maradhatott; a legyőzöttek nem adták meg magukat; a sokféle tapogatózás, kisérletezés, az ellentétes elvek harcza vagy alkudozása nem vezetett olyan megállapodásra, amely legalább egyelőre kielégitő lehetne; a nyelv, akközben, hogy kétfelől is gyomlálták, minthogy a gyommal sok szükségest is kivetettek belőle, többet veszitett kifejező erejéből, mint amennyit tisztult; ha csak egy kis időre is, de szegényedett. Az iróknak pedig sok tanakodás, ingadozás, s a következetesség hajszolása közben kifejtett hosszantartó erőködés után át kellett látniok, hogy ez a küzködés, mely csak csökkentette a kifejezésben való bátorságukat és csak rontott nyelvük természetességén, müveik stilusát szinben, árnyalásban szegényebbé tette, a nélkül, hogy -355- a nyelvtisztitás kétségtelen eredménye megérné azt, amibe került. Ezekben a harczokban, melyek pyrrhusi győzelemmel végződtek, a hirlapirodalom vezetett, s azért a dicsőség az övé; de harczközben szövetségestársa szenvedte a legtöbbet; amazé volt a győzelem, emezé a sebek.

A zsurnalisztikának az irodalomhoz való viszonyáról szólva, nem terjeszkedünk ki arra, hogy ez a szövetség az irodalomnak egyebekben is kárára volt. Például abban, hogy a hirlap sok tehetséget vont el az irodalomtól, a maga érdekkörébe; vagy abban, hogy a hirlap sok irói tehetséget kedvetlenitett el és hallgattatott el örökre, azzal, hogy az elismerést nem az irói képességhez, hanem ahhoz mérten osztogatta, hogy a hirlap mennyire vehette hasznát a nála dolgozók képességeinek. A hirlapnál elérhető sikerért küzdők közül sok tehetséges fiatal bukott ki a sorból csüggedten, aki az irodalomnak hasznára lehetett volna, idejekorán elveszitve bátorságát a miatt, hogy a hirlapnál nem tud érvényesülni és nem tud versenyezni másokkal, akik minden irói tehetség hijján jelentékeny hirlapirói sikereket érnek el – mert hiszen az irót csak az teszi, hogy tud-e irni és van-e mit irnia, a hirlapirót pedig ezenkivül, vagy akár e nélkül is, egészen másféle tulajdonságok: a szerencsés megjelenéstől vagy a jó modortól kezdve az élelmességig.

Még más károkról is lehetne szó. A kénytelen szövetkezés az irodalomnak jóval több veszteséget okozott, semhogy az a haszon, amelyet szövetséges-társának köszönhet, mindezt ellensulyozhatná. Azon kivül, hogy a hirlap munkát adott az iróknak – ami az irodalomnak szintén több kár volt, mint haszon, mert a zsurnalisztika szolgálatában az irók félannyi irodalmi munkát se végeztek, mint másfélét – az irodalom főképpen -356- azt köszönheti a hirlapnak, hogy ez közönséget nevelt az ő számára is, hogy megsokszorozta a közönséget, hogy toborzotta, sőt kötéllel is fogta az olvasókat. De ha sok olvasót szerzett az irodalomnak, a könyvnek, viszont sok olvasót vont el tőle, mert a kötéllel fogott olvasót az ujság teljesen kielégiti. És igy – különösen nálunk, Magyarországon – amit az egyik kezével adott, a másik kezével visszavette.

IRODALMUNK S A KÜLFÖLD.

Valamelyik németországi szinházban egyszer egy uj operettet adtak elő, Fogaras szépei czimen. Az uj operett zenéjét egy Magyarországból elszármazott muzsikus szerzette, szövegét pedig Mikszáth Kálmán egyik legszebb regényéből egy ismert bécsi librettó-gyáros szerkesztette össze. Az uj operettnek nagy sikere volt; a komponistát és a szövegirót nem győzték eléggé ünnepelni. Hanem a helybeli Sarceyt, ugy látszik, untatta, hogy tulontul sok dicséretet kell leirnia, s hogy valamelyest könnyitsen kritikusi lelkiismeretén, nem állhatta meg, hogy legalább egyet ne rugjon a felé az iró felé, aki neki a legidegenebb volt. Bókkal halmozta el a zeneszerzőt s aztán ilyenformán folytatta: „a Mikszáth név nekünk csak egy magyar falut jelent; hanem ami a Léon Viktor müvészi munkáját illeti, ó, azt nem lehet eléggé magasztalni!“ Mindent dicsért a kisebb körben bizonyára rettegett F. B. ur; lovaggá ütötte és zenegrófnak nevezte ki elszármazott hazánkfiát, akinek a neve minket nem érdekel; hozsannát zengett a derék – bécsi illetőségü – szinházi iparosnak, aki „szinre alkalmazás“ czimén ügyesen ácsolja össze azt a sok szépet, ami mind másoknak jutott eszébe; de kitört belőle az őserő és csak rugni tudott a felé a magyar iró felé, akinek a képzelete virágaiból drótozták össze mindazt, ami ebben az operettnek nevezett vásári mutatványban -358- a megkülönböztető valami, mondjuk röviden: a lélek volt.

Abban, ha valaki egy szép regény irásával alkalmat nyujt a szinházi iparczikkek szállitóinak – akik ma már végképpen „eldifferencziálódtak“ az irodalomtól – hogy más szétrágni való hijján az ő termésén élősködjenek: ebben a puszta tényben talán még az F. B. betüjegyeket használó szigoru idegen se találhatott semmi megvetni valót, a tudományos vizsgálódás semmiféle mikroszkópjával sem. Azzal se szolgált rá Mikszáth Kálmán ennek a szigoru idegennek a szánakozására, hogy olyan irodalmi vétket követett volna el, amely nem állotta volna ki az ő kritikáját; mert hiszen a szigoru idegen – a német nemzeti öntudat egész felsőbbségével és az efféle felsőbbség birtokában gyönyörködő elmék gunyos finnyásságával – elzárkózott Mikszáth munkájának megismerése elől: a Mikszáth név neki csak egy magyar falut jelent, Mikszáth munkáit tehát nem tartotta érdemesnek elolvasni. Azért bizvást meg lehet állapitani, ami az idegen lenézést sugárzó vallomásából tisztára kiolvasható: ez a rugás annak idején nem Mikszáth Kálmánnak szólt, hanem mindnyájunknak, akik magyarok vagyunk.

Nem az első rugás volt ez és nem az utolsó. Az F. B. urak száma: légió. És nem is valami különös jelenségképpen emlegetem itt ezt az esetet, hanem mint gyönyörü példáját annak a – nem csupán gyanakodásnak és bizalmatlanságnak, hanem – a vakságig eljutó elfogultságnak és gyülölködésnek, amelylyel milliók és milliók itélnek meg bennünket – mindenkit és mindent, aki és ami magyar – nemcsak Ausztriában és Németországban, hanem most már az egész külföldön.

Akik ebben a gyakori jelenségben pusztán németgyülöletet -359- láttak: azokat Björnson és Tolsztoj példája alaposan kiábrándithatta. Ha Björnson, akinek az irodalmi müködése életének utolsó korszakában már csak a demagógok utszéli szólamainak vastag felkiáltójelekbe foglalása volt, Victor Hugót és Zolát utánzó szinész-pózzal szavalhatta el, hogy: ő nem ül le azon a helyen, ahol Apponyi, a tótok zsarnoka ül, – ha Tolsztoj leirhatta azt a hihetetlen tájékozatlanságból eredő mulatságos tévedést, hogy Apponyi vallási türelmetlenségből üldözi a katholikus tótokat: akkor nem ámithatjuk többé magunkat azzal, hogy a külföldön csak a német gyülölködés dolgozik ellenünk, hanem át kell látnunk, hogy a magyargyülölet olyan lelki betegség, amely már egész Európaszerte elharapózott.

Messze vezetne tárgyunktól azt vizsgálni, honnan eredt s hogyan terjedt el ilyen rettenetesen ez a ránk nézve kétségtelenül káros s egyre általánosabb gyülölködés, továbbá az a még általánosabb – a tanultakat is megvesztegető, tehát még károsabb – előitélet, idegenkedés és elfogultság, amelylyel mi magyarok most már mindenfelé találkozunk. Ehelyütt arra kell szoritkoznunk, hogy összegezzük a véleményünket, amelynek senki tapasztalata nem fog ellentmondani s egyszerüen megjegyezzük, hogy ez az előitélet csakis politikai okokból ered s – bár egyebekben is megnyilatkozik – nem csak alapjában, hanem egész valóságában pusztán politikai tényező. Belső ellenségeink és szövetséges, de szintén nem barátságos szomszédaink hasznosnak vélték alaposan elrágalmazni bennünket a külföld előtt, s minthogy erre a munkára nem sajnálták sem a pénzt, sem a fáradságot, sikerült elérniök a czéljukat; és – nincs tovább.

Minket a kérdésnek egy másik részlete érdekel. Az a részlete, hogy mi magunk miképpen reagálunk arra -360- az igazságtalanságra, amelylyel most már mindenütt találkozunk.

Tökéletesen azon a módon reagálunk, ahogyan reagáltunk arra a végtelen közömbösségre, amelylyel századokon át találkoztunk. A külföld azelőtt egyszerüen nem vett észre bennünket; és mi nem győztük bámulni az idegen világot, amely olyan nagy, hogy nem kellünk, nem létezünk neki. Most már lenéz és gyülöl bennünket; és mi annál nagyobb tisztelettel adózunk neki. Mióta tudjuk, hogy: lenéz és gyülöl, azóta irányában érzett tiszteletünk nem ismer határt. Mértéktelen, gyermekes hiuságunk annyival inkább szomjazza a külföld figyelmét és elismerését, minél határozottabb elutasitással viszonozza a külföld epedő vonzalmunkat.

Viszonyunk a külfölddel mindig olyan természetü volt, hogy a japániak nevetnének rajtunk, – ha ismernének. Viszonyunk sokáig semmiben sem különbözött attól a viszonytól, amelyben Pizarro állott a pérui vadakkal. Pizarro olcsón, nevetségesen olcsón megvásárolta a vadaktól azokat az értékeket, amelyeket a természet adott nekik: a szinaranyat, s mindazt, ami nem kevésbbé értékes, mint a szinarany; viszont drágán, rettenetesen drágán eladta nekik a rossz, a félig-meddig használhatatlanná vált, a kimustrált fegyvereit… hadd higyjék, hogy hadakozhatnak vele! Minthogy semmi iparunk nem volt, mi vásároltuk meg a legdrágábban a külföld legrosszabb iparczikkeit, és boldogok voltunk, ha a külföldön eladhattuk, szöszért-borért, a nyersterményeinket. Később, mikor a külföld fölismerte életképességünket – nem az életrevalóságunkat!… a jó magyar szót itt nem használhatjuk – és arra méltatott bennünket, hogy kihasználja a szegénységünket: viszonyunk bensőbbé vált. Uzsora-kölcsönökkel tisztelt meg bennünket, amelyeket siettünk -361- elczigányozni, hogy ujabb uzsora-kölcsönöket szerezhessünk kitünő pártfogónktól. Még később, legutóbb, ha azon mozgolódunk, hogy egy kicsit megerősödjünk, ha olyan valamit cselekszünk, ami előtte érthetetlen és nem tetszetős, vagy ha nem is mukkanunk, de olyasmit hitetnek el vele rólunk, amit magának megenged, de nem enged meg nekünk, azzal büntet meg bennünket, hogy visszaküldi a papirjainkat, megvonja tőlünk uzsora-kölcsöneinek áldásos jótékonyságát, arra figyelmeztet bennünket, hogy Ausztriának adósai vagyunk, viselkedjünk hát vele szemben illedelmesen, felmondja a barátságot, biztosit bennünket változatlan közömbösségéről, sulyosbitva ezt uj keletü idegenkedésével, növekedő lenézésével és megtisztelő gyülölködésével, mi pedig kesergünk, kétségbeesünk, erőlködünk, hogy igazoljuk magunkat, rajta vagyunk, hogy ujra vagy talán végre-valahára először, kegyesen észrevegyen bennünket, kelletjük magunkat, epedünk érte, egyre jobban tiszteljük és igazságtalanságáért csak még inkább tiszteljük, verejtékezünk, hogy pártfogására méltóknak mutatkozzunk, és viszonzatlan szerelmünkben, egyre több keservvel teli viszonyunkban változatlanul mindig a rövidebbet huzzuk.

Tanulni nem tanultunk tőle, mint a japánok. Nem mentünk el meglesni arzenáljait és főképpen kulturája arzenálját – hogy viszonyunk: egyenlő fegyverekkel vivott harcz legyen! – ellenben iszonyuan erőlködünk, hogy magunkra irányozzuk a figyelmét, hogy fölébreszszük benne azt az érdeklődést, amelyet csak hiuságunk szomjaz és kicsikarjuk elismerését azzal, ami itthon – magától terem.

Például: nem a készültségünkkel, ami nincs, nem az erőnkre támaszkodó önérzetünkkel, amely még csak a jövő zenéje, hanem: a tehetségeinkkel. -362-

És mikor az aggkorában meggyöngült elméjü Björnson, veszekedési mániájában felbőszülten ekhózta azokat az ostobaságokat, amelyeket ellenségeink adtak a szájába, mi nem nevettük ki a tudatlanságban megőszült népéletrajzoló rémes tájékozatlanságból eredő okvetetlenkedését, komikus haragját és puffogó szavait, mi csak lamentálni tudtunk azon, hogy egy ilyen nagy elme, noha egy cseppet se ismer, ennyire félreismer bennünket, egymást okoltuk a dementia senilisbe jutott öreg ember eltévelyedéséért, ádázódtunk, hogy mindez semmit sem von le azokból a halhatatlan irodalmi érdemekből, amelyeket a német kiadók az ő safe depositjaként őriznek, tiszteletünk csak növekedett iránta, minél nagyobbakat rugott a magyarságon, annál inkább növekedett, azért ő nekünk mégis csak a „norvég óriás“ maradt; mióta ok nélkül tombolni kezdett, nekünk óriásibb volt, mint valaha.

Nem is illett volna, hogy nagyságának a méreteit vizsgálgassuk. Ehhez jobban kellett volna emlékezni a szindarabjaira és jobban kellett volna ismerni egyéb munkáit. De az emlékezetünk sohasem volt jó és a sokat olvasás soha se volt kenyerünk… hát csak inkább elismertük, hogy ő az utolsó igazi próféta és hosszasan el-elkeseregtünk azon, hogy ez egyszer, véletlenül éppen a mi rovásunkra téved.

Imponált nekünk, hogy a szava olyan messzire elhallatszott. Irigyeltük. És egy kis eszmetársulással eszünkbe jutott, hogy: ime, a magyar iróknak soha se volt ilyen világraszóló tekintélyük!… De hát honnan is van az, hogy a külföld forditásban sem akarja észrevenni, nem becsüli meg és nem olvassa a mi iróinkat? Akiket különben mi magunk se becsülünk meg eléggé. -363-

II.

Keserü igazság, de igazság, hogy a külföldnek soha se kellettek a magyar irók. Mert hogy mindenütt akadtak irástudók és más finom lelkü emberek, néhol sokan, akik érdemök szerint méltatták Petőfit, Aranyt, Madáchot, ez még nem a külföld. A külföld: a külföldi nagyközönség.

Ez, valljuk meg, soha se méltatta a mi legnagyobbjainkat sem. A mi büszkeségeink soha se váltak a külföldi nagyközönség előtt jól ismertekké, népszerüekké, igazán „világhirü“-ekké; nevök soha se lett olyanná, amelyet millió és millió külföldi, minden kabátos ember, minden ujságolvasó ismer; munkáikat csak a legmüveltebbek olvasták el, könyveik forditásait soha se vásárolták sok példányban. Jókait minden európai nyelvre leforditották; de munkái Németországban se leltek annyi olvasóra, amennyire sok igen közepes iró, és Francziaországban soha se értek meg két kiadást, ami azt jelenti, hogy ezer vevőre nem találtak.

Hogy régebben igy volt, ennek a jelentőségét még sokféle magyarázattal kisebbithetjük. Régente a propagálás eszközei primitivek voltak. Nagyjaink nem igen találtak elég jó forditókat. Ország és ország közt nem volt olyan élénk az összeköttetés, mint ma. Nagyobb volt az exkluzivitás, az idegenkedés a más nyelven iró jelesekkel szemben.

De azóta nagyot változott a világ. És mégis, Mikszáth-tal ugyanaz történt a külföldön, ami Jókaival.

Pedig a nagyközönség ma már mindenütt olvassa az idegen irókat is. Az orosz, az északi, az olasz, a spanyol iróknak temérdek olvasójuk van minden országban (a franczia, angol és német irókról nem is szólva). Kis nemzeteknek is vannak világhirü, mindenfelé nagyon -364- olvasott iróik. Van még a lengyelnek is; csak éppen a magyarnak nincs.

Mit tudnak ezek a külföldi irók: a svédek, a norvégek, a hollandok, a dánok, a lengyel Sienkievic – aki például meglehetősen másodrangu munkával hóditotta meg az egész világot – mit tudnak mindannyian, a mit a magyar irók nem tudnak?

Nemzeti elfogultság szól belőlünk, amikor azt állitjuk, hogy: pedig nekünk is vannak olyan iróink, akik kiállják a versenyt a népszerü külföldiekkel?

Még inkább feltünő ez a jelenség, ha egyfelől az irodalom mai munkásságát, másfelől az iróknak a nagyközönséghez való viszonyát tekintjük.

Az irodalom világszerte a korszakonkint el-elmuló, majd ujra meg ujra jelentkező dekadenczia tüneteit mutatja. Az élő irók között igazi nagyságok, akik előtte járnának koruknak és meghatározott eszmények felé vezetnék a szellemi világot, nincsenek. Az utolsó ilyen nagy iró Tolsztoj volt (minden nagy tévedése, minden fanatizmusa, minden – kellő tudás hiányából eredő – naivitása ellenére).

Bizonyára vannak a mai irodalomnak is kitünő, sőt nagynak nevezhető irói. De a nagyokként emlegetett irók legtöbbje, noha világhirnek örvend, csak talmi nagyság.

És mégis olyan sikerben van részük, aminőről az igazán nagy elődök nem is álmodhattak.

Nevük olyan általánosan ismertté vált, könyveik olyan példányszámban fogynak el, akkora olvasóközönségre tettek szert, hogy a multban hiába keresnénk hasonló példákat.

Igaz, hogy eleve, az anyanyelvükön is nagyobb olvasóközönséghez szólnak, mint a mi iróink. Igaz, hogy a reklám ma már az irodalomban is rendkivüli -365- szolgálatokat tesz. Igaz, hogy ezeknek a talmi nagyságoknak meglehetősen segitségére van a külföldön egyre növekedő szellemi csereforgalom.

De miért, hogy a velök való versenyben a mi jeleseink ma sem tudnak érvényesülni?

III.

Miért nem érvényesülnek a mi jeleseink a külföldön? Miért nem kell a külföldi nagyközönségnek a magyar iró, és éppen csak a magyar iró nem, a legnagyobbjaink sem? – erre a nem minden érdekesség nélkül való kérdésre, amely egyébként inkább csak a hiuságunkat izgathatja és sokkal kevésbbé az önérzetünket, már többször lehetett hallani vagy olvasni olyan feleleteket, amelyek nyilván nem állhatnak meg.

– Kevesen vagyunk magyarok, a nyelvünket magunkon kivül senki se ismeri, jeleseink többnyire rossz vagy gyönge forditókra találtak, akik nem tudtak róluk hü képet adni, valójában a tolmácsolás után is ismeretlenek maradtak, és bizony még sokáig tarthat, amig a kényelmes és minden idegentől huzódozó más nyelvü olvasó alaposan megismeri, következésképpen méltatni tudja őket.

Erre az okoskodásra a tapasztalat alaposan ráczáfol. De hiszen a lengyel nyelvet se beszéli és érti senki a lengyeleken kivül és azért még a meglehetősen másodrangu Sienkievic is meg tudta hóditani az egész világ olvasóközönségét! A dán is kicsiny nemzet; a dán irónak se könnyü a külföldre eljutnia és a forditásban is meghóditania az idegen olvasót, de azért a kitünő Jacobsent mégis minden nyelven olvassák!

Mások, a kishitüek hamarosan elhitték, amit osztrák -366- szomszédaink találtak ki – ha nem is éppen az osztrák közvélemény, de azok az osztrák irók és ujságirók, akiknek erre a közvéleményre a legnagyobb hatásuk van, noha a világirodalomban teljességgel nem tartoznak a világitó fáklyák közé –:

– Hja, a magyar irodalom még nincs azon a fokon, amelyen már méltó volna a külföld érdeklődésére!

De hiszen a külföld nem szokott fukarkodni érdeklődésével olyankor sem, amikor kétségtelenül közepes irodalmi termékekről van szó! Egész sereg franczia, angol és német irót nevezhetünk meg, akiknek a munkáit idegen országokban is mohón olvassák, jóllehet kétségen kivül minden tekintetben jelentéktelenebbek, mint a mi nagyjaink – és ezt még a rosszakaratu elfogultság se tagadhatja.

Ez is, mint amaz, elfogadhatatlan magyarázat. És a hasonló tartalmu megjegyzésekkel nem érdemes bővebben foglalkozni, vagy pláne, példákra hivatkozva vitázni.

Mindamellett kell valami okának lennie, hogy iróink a külföldön nem tudnak tért foglalni. Mi ez az ok?

Ezt ugy tudhatjuk meg, ha először megfigyeljük: melyek azok a külföldi munkák, amelyek hazájukon kivül, forditásban is népszerüekké tudtak válni, és másodszor, összefoglalva ezeket a megfigyeléseket, megkeressük: mi a közös vonás azokban a müvekben, amelyek idegen országokban is meg tudták szerezni a nagyközönség kegyét?

Az angol irók java a legtöbbször nem is jut el a kontinensre. Mig a Conan Doyle-féle ponyvairodalmat -367- és a Rider Haggard-féle, enyhén szólva alig közepes regényirókat temérdek franczia, német és minden nemzetbeli olvassa, a kiváló angol irókat vagy le se forditják idegen nyelvekre, vagy nem igen veszi észre a külföldi közönség. Az igazán kiválók közül mostanában csak az egy Kiplingnek sikerült külföldön is népszerüvé válni.

A franczia irodalom exportálja a legtöbbet. De mig számtalan franczia irodalmi iparos van, akiknek a munkáit a világ minden részében ismerik és élvezik, mindig van a franczia irodalomban több elsőrangu iró, akiket a külföldi nagyközönség egyáltalán nem ismer, akiknek a munkái soha se jelennek meg idegen nyelven, vagy ha kivételesen le is forditják ezeket, a külföldön könyveik nem hatnak.

Az orosz irók közül már a gyöngébbek is nagy közönségnek örvendtek az egész világon, amikor a leghatalmasabbak egyikét, Goncsárovot, végre fölfedezték a németek meg a francziák, és forditgatni kezdték – eleinte csak kivonatosan.

Az északi irókat mindenfelé olvassák. De vannak kitünő északiak, akik a hazájukon kivül majdnem egészen ismeretlenek maradtak, noha értékesebb dolgokat alkottak, mint sok honfitársuk, akik mindenütt népszerüek.

A ma élő olasz irók közül a legkülönbet, Vergát, nem ismerik olyan sokfelé és távolról sem oly jól, mint a meglehetősen jelentéktelen D’Annunziot és több más olasz középszerüséget. Alarcont, az ujabbkori spanyol irodalom legnagyobb alakját, csak a halála után kezdték az idegen országokban is megismerni, mig igen harmadrangu spanyol irók már a föllépésük idején népszerüekké váltak a külföldön is.

A német iróknak végül igen nagy közönségük van -368- mindenfelé, ahol németül beszélnek, de forditásban csak kevesen váltak közülök idegen földön is ismertekké. És ez a kisebbség véletlenül nagyobbrészt nem a legjobb iróikból került ki.

Az, hogy nem a leforditott munkák értékétől függ, ellenkezőleg, az iró irodalmi fajsulyától teljesen függetlenül történik, hogy az idegenben is bemutatott munkát és iróját a külföldi közönség megkedveli-e. Az idegen országokban népszerüekké válhatnak nemcsak a kitünők, hanem a középszerüségek, sőt a csak félig-meddig irók is. Máskor a legkülönbet se veszi észre, vagy ha kivételesen el is olvassa, nem tudja méltatni a külföldi közönség. Az idegenben nem méltatott kitünőek száma igen nagy; azoké, akik nem érdemelnek különösebb figyelmet s a külföldön mégis népszerüekké válnak, még nagyobb.

De ha nem az iró értékétől függ, mitől függ hát, hogy az iró meg tudja-e hóditani a külföldet is?

Erre már nem olyan könnyü a felelet. És alighanem tévednek azok, akik erre a kérdésre egy mondatban akarnak megfelelni.

Minden arra vall, hogy a sok különböző – és nem csupán értékre különböző – iró, aki népszerüséget tud szerezni idegen országokban is, ezt a sikert különböző eszközökkel, ha nem is minden esetben más eszközzel éri el.

Bizonyára nagy szerepe van itt például az exotizmus már több mint száz esztendős kultuszának. A külföldi népszerüség megszerzésében, ugy látszik, jelentékenyen segiti az irót, ha – akármekkora erővel, néha talán minden müvészet nélkül – uj, teljesen ismeretlen világokat tár fel az olvasónak. Ezt nemcsak földrajzi vagy ethnografiai értelemben kell venni; nemcsak -369- azokról az uj világokról van szó, amelyeket az ethnologia és a folklore fedez fel. Az uj világ lehet a közönséghez igen közel eső: az előbb észrevétlenül élőknek valahol a szomszédságban rejtőző világa, amelyre az iró megfigyelései kezdik ráirányozni a sokaság figyelmét. Sőt lehet az uj világ a történelemnek valamely már elfelejtett korszaka is, amely – talán a politikai vagy a társadalmi viszonyok bizonyos hasonlóságainál fogva – már korábban, az iró fölfedezései előtt is, izgatni kezdte a jelen érdeklődését.

Nagyon segitheti az irót a külföldi siker megszerzésében, ha megfigyelő tehetségével olyan társadalmi rétegek vagy olyan küzdő táborok élete felé fordul, amelyeknek a sorsa világszerte a leginkább érdekli az olvasók nagy tömegét.

Nagyon segitheti, ha a legujabb eszme-áramlatok slepp-hordozójává szegődik.

De a legjobban segitheti, ha a szónoktól ellesett fogással pótolja, ami belőle, az iróból, talán hiányzik, és nem arról meg nem ugy igyekszik irni, ami őt a leginkább érdekli és ahogyan az isten tudnia adta, hanem olyan tárgyakról és olyan módon, olyannyira a nagytömeg szája-izéhez alkalmazkodva szól – talán minden eredetiség nélkül – amely tárgyak a sokaság előtt a legérdekesebbek, és amely előadásmód lehetővé teszi, hogy őt minél nagyobb tömeg érthesse meg és minél könnyebben.

Az eszközök, amelyekkel nagyon különböző erejü irók idegen országokban is meg tudják szerezni a népszerüséget, mások és mások. De ha nem hagyjuk tekinteten kivül azt a kérdést sem, hogy az ilyen nagysikerü munkák milyen fogadtatásban részesültek otthon, az iró hazájában, ugy találjuk, hogy az idegen földön is népszerü munkáknak a sorsában van ezenkivül még egy másik közös vonás is. -370-

Az, hogy mindezek a munkák, mielőtt népszerüségre vergődtek a külföldön, valamennyien, kivétel nélkül, nagy feltünést keltettek és rendkivüli sikert arattak otthon, az iró hazájában is.

És ugy látszik, az, hogy az iró a hazájában már megszerzett nagy siker morális erejével induljon el az idegen országok kegyének meghóditására: alapföltétele, conditio sine que non-ja a külföldi népszerüségnek.

A hazai elismerés, a hazai reklám ajánlása nélkül a külföld még soha egy irót se tett nagygyá. Ezt az ajánlólevelet, ezt a jótállást megköveteli. Figyelmének és bizalmának egy csekély részével se ajándékoz meg senkit, aki mikor megjelenik előtte, nem hivatkozhatik tulajdon népének hódolatára. Egyszerü vendégként se ereszti be magához azt, aki a maga hazájában nem tartozik az irodalmi előkelőségek közé. Legalább is irodalmi gróf legyen otthon, akinek csak egy pillanatnyi figyelmet szentel.

És figyelmét, elismerését mindig, kivétel nélkül, csak a hazai jótállás erejéig utalványozza. Mindenkinek csak annyi hitele van előtte, ameddig otthon „jó“ a vendég.

A mi kedvünkért nem tesz kivételt. Ellenkezőleg: irántunk a legbizalmatlanabb. Velünk szemben – politikai intrikák sugalmazására hallgatva – csupa előitélet.

Már most, ha ebben a tekintetben soha sem változó – és minden egyes esetben meggyőződhetünk róla, hogy csak olyanokat ünnepel, akiknek otthon már nagyobb ünneplésben is volt részük – hogyan várhatjuk, hogy kegyével halmozza el a mi iróinkat, akiket mi magunk se becsülünk meg eléggé, hogy népszerüek legyenek a külföldön azok, akik itthon sem igazán népszerüek?! -371-

Van a mi iróinknak nagy hazai reklámjuk, messzire hangzó, imponáló sikerük, van elég nagy közönségük és egy egész ország hódolatának mondható igazi elismerésük?!

A legnagyobbjainknak sincs. A legnagyobbjaink is hidegen hagyták az ország lakosságának tulnyomóan nagy részét, még a legmüveltebb elemek majoritását is, mert itt az irodalom még a müveltebbek majoritásának is Hekuba. A főnemességnek, a dzsentrinek, a honorácziorok nagyobb részének, a polgárságnak, – a szegényebbek világáról nem is szólva – mondhatni: a müveltebb férfiak kilenczvenöt százalékának soha se kellett a magyar irodalom; nálunk csak a müveltebb asszonyok, leányok és fiatalemberek egy kis töredéke olvasta a mi iróinkat. Ujabban már az utóbbiak se olvasnak, s ha a zsidóság egy része nem gyarapitotta volna valamelyest az „olvasóközönség“-et, ilyenről talán nem is lehetne beszélni. A legnagyobbjainknak se voltak soha igazán nagy sikereik, igazán nagy közönségük.

Vessünk egy pillantást azokra a statisztikai adatokra, amelyek kimutatják, hogy ma több mint harmincz olyan orosz iró van, akinek a munkái fejedelmi vagyonként jövedelmeznek, – képzeljük el ebből, hogy ennek a „barbár“ földnek az irói mekkora közönségnek szólnak otthon is, – jusson eszünkbe, hogy a mi nagy Jókaink, a legnagyobb magyar irodalmi dicsőség szerencsés birtokosa, miután egy életen át maga volt a megtestesült szorgalom, aggságában kénytelen volt akkordmunkával keresni meg a kenyerét – és azután ne csodálkozzunk, ha a külföld ma se akarja elhinni, hogy igenis vannak iróink, akik méltók volnának kegyes figyelmére, amelylyel különben többször tiszteli meg az érdemetlent, mint az igazán nagyot.

A KRITIKA JOGA.

Sardou utolsó szindarabjának fél-sikere vagy inkább balsikere után bepörölte a párisi „Matin“ czimü ujságot, mert bukását vagy sikerének megrövidülését annak tulajdonitotta, hogy az óriási publiczitásu „Matin“ már az előadás előtt gáncsoló, gunyos, „levágó“ birálatot közölt az uj szindarabról. Egy Picard nevü szinmüiró, akivel szemben a „Matin“ hasonlóképpen járt el, okult Sardou példáján s szintén kártéritést követelt a „Matin“-tól, pör utján, mint Sardou. Végül Alvarez, a párisi Nagy Opera hires tenorja, egy másik ujságnak a referensét pörölte be, amiért ez a zenekritikus azt irta, hogy Alvarez „állandóan hamisan énekel“. Alvarez ügyében a biró hamarosan itélt: ezerötszáz frank kártéritésre kötelezte a zenekritikust, aki ezután bizonyosan óvatosabb lett annak megállapitásában, hogy ki és mikor énekel hamisan.

Mikor ezek a pörök megindultak a francia napilapok sokat irtak „a kritika jogá“-ról. És abban az egyben mindenesetre igazuk volt, ha sokat foglalkoztak a dologgal, mert ez a kérdés csakugyan megérett a tüzetes tárgyalásra. De a kérdésnek nem a lényege foglalkoztatta őket; csak a részletkérdéseken nyargaltak. Ami a fődolgot illeti, hallgatag arra az álláspontra -373- helyezkedtek, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. Érthető, mert hiszen a sajtó hatalma éppen azon alapul, hogy mindenkivel és mindennel szemben kritikát gyakorol; természetes tehát, ha nem akarja megengedni, hogy ehhez való „jogát“ vita tárgyává tegyék (amint például az egyház sem engedte meg a dogmák vitatását), mert hiszen ennek a kérdésnek a puszta feszegetése is mélyen belevág az érdekébe, s ha eltüri, hogy ebből a „jog“-ából valamit elvitassanak, ez nem történhetik hatalmi körének jelentékeny csorbulása nélkül. Hanem ezt a kérdést a sajtó mégsem intézheti el „házilag“. Ma már minden vita tárgya; s akármekkora hatalom a sajtó, mégsem arrogálhat magának minden kiváltságot, s főképpen azt nem, hogy mindazt, ami az ő hatalmi körét érdekli, ki kellene vonni a szabad vizsgálódás és a megvitatás szabadsága alól. Ha a kritika jog, a sajtó jogait is meg lehet kritizálni.

A kérdés megérdemelné, hogy valaki egész térfogatában, minden vonatkozásában, minden oldalról megvilágitsa; annyival inkább megérdemli, hogy néha legalább rövidesen foglalkozzunk vele.

Számoljunk le legelőször azzal a részletkérdéssel, amelyet nem minden rosszhiszemüség nélkül helyeztek előtérbe, hogy eltereljék a figyelmet a fődologról.

A „Matin“ – a maga érdekében igen ügyesen – azon lovagolt, hogy ő nem köteles alávetni magát annak a régi, álmos szokásnak, amely megelégedett azzal, hogy a birálatot az előadás után közölte. Nem köteles respektálni a szinházigazgatóknak azt a felfogását, hogy a főpróbára meghivott sajtónak az előadás részleteiből a bemutató est előtt semmit sem szabad elárulnia s különösen nem szabad előre leteremtenie az -374- uj darabot. Nem köteles tartózkodással viszonozni a szinházaknak azt a figyelmességét, hogy könnyiteni akarva a birálók esti munkáján, a sajtót is meghivják a különben zártkörü, „magánjellegü“ főpróbára. Az előrebirálás jobban megfelel az ő czéljainak; az ujságirás fejlődése ma már megkivánja, hogy szakitsanak a hagyományos szokással. Ha a szinházaknak ez nem tetszik, hát ne hivják meg a főpróbára a sajtó képviselőit. Neki joga van kritizálni, előbb csak ugy, mint utóbb; semmi köze a szinházak és a szerző érdekéhez, ami pedig az illendőséget illeti, ezen tulteszi magát, a közönsége érdekében, mert neki csak egy czélja van: az, hogy minél gyorsabb és minél teljesebb informácziót nyujtson.

Nem mondta meg, de sejtette – és ez a „fejlődés“ előre látható – hogy előre fog birálni akkor is, ha nem hivják meg a főpróbára. Mindig fog találni másolót, szinházi tisztviselőt, sugót vagy szinészt, akinek az indiszkrécziójából előre megismerheti és előre megbirálhatja az ujdonságot; módját fogja ejteni ennek még akkor is, ha a szerző szakácsnéjától kell megszereznie az uj darab kéziratát. Neki joga van a birálathoz, előbb csakugy, mint utóbb; hogy honnan szerzi meg az ehhez szükséges tájékozódást, ez már az ő dolga.

A biró persze nem tehette magáévá ezt a felfogást, s ha méltatta is a „Matin“-nek a „fejlődés“ és a „haladás“ érdekében kieszelt ujitását, nem helyezkedhetett arra az álláspontra, hogy a „Matin“ reformjának hirtelen megvalósitásával csak az illendőséget sértette volna. Végre is kétségtelen, hogy ha egy példátlan reklámmal dolgozó s ennek következtében példátlanul nagy közönségnek szóló ujság már előre sujtó birálatot közöl valamely uj szindarabról, ezzel igen sok -375- embert elriaszt ennek a szindarabnak a megtekintésétől, tehát kiszámithatatlan anyagi kárt okoz a szerzőnek, s a szinháznak se használ. És ha a szinház nem is panaszkodhatik, mert a „Matin“-nek a főpróbára való meghivásával ő maga mulasztotta el a tulajdon érdekének megvédését, Sardou joggal mondhatta, hogy viszont neki semmi köze ahhoz, hogy mit kiván az ujságirás fejlődése s mit kiván a minél gyorsabb informácziót mohón kereső olvasóközönség, sőt ahhoz sincs köze, hogy kiket hi meg a szinház a főpróbára, – mindez nem ok rá, hogy ő kénytelen legyen eltürni az anyagi megkárositást.

De az előrebirálás kérdése csak jelentéktelen részletkérdés. Napi kérdés, amelyet néhány birói itélet bizonynyal hamarosan meg fog ölni. Ha a biró hasonló esetekben háromszor vagy négyszer busás kártéritésre fogja itélni az előre biráló ujságot: az ujságok fütyölni fognak az ujságirás fejlődésének a szükségeire és ugy le fognak tenni a reformról, mintha a „Matin“ semmit se szólt volna. Ha pedig az történik meg gyakrabban, hogy egyik-másik biróság annak a felfogásnak ad igazat, a mely az előrebirálást megengedhetőnek tartja: a szinházak meg fogják szüntetni a főpróbákat vagy pedig a szerző fog szerződés utján gondoskodni arról, hogy anyagi érdekeiben a főpróbák szokása ne károsithassa meg. Mindenesetre meg fogják találni a módját annak, hogy, ha az ujságok előre is közölhetik a birálatot, ezt csak nagy anyagi áldozatok árán, indiszkrécziók megkeritésével tehessék, ami mindenesetre csökkenteni fogja az ujságok ebbeli buzgalmát. Szóval, mihelyt akár a szinház, akár a szerző nem nyujt rá módot, hogy az uj szindarabot az ujságok előre megismerhessék, az előrebirálás kérdése azonnal elintéződik és pedig nem ugy, ahogyan ezt a „Matin“ állásfoglalása jósolta. -376-

Az igazi, a jelentőséges, a jövőre is kiható, a kontroverziák elkerülése végett, a mindegyre nagyobb komplikácziók kiküszöbölése czéljából minél hamarább és okvetetlenül megoldandó kérdés az, hogy csakugyan semmi se korlátozhatja-e a kritika jogát? – és igaza volt-e a „Matin“-nek, amikor azt mondta, hogy: neki semmi köze a szinházak és a szerzők érdekéhez, vagy nem volt igaza és bizony köteles ezt az érdeket respektálni?

Régente soha senkinek se jutott eszébe a kritika jogát vitatni. De régente nem is fordultak elő hasonló esetek, mondhatni: visszaélések.

Ha pedig ez a kérdés azelőtt soha se merült fel, ebből nem következik az, hogy ez a kérdés már régen el van döntve, ez a kérdés nem kérdés és hogy a kritika joga korlátlan, ez vitathatatlan, szent dogma volna, amely „ne nyulj hozzám“. Csak az következik, hogy: azelőtt ezt a kérdést nem volt érdemes fölvetni.

Ameddig az irodalmi produktum nem képviselt akkora anyagi értéket, hogy fogadtatása, kedvező vagy nem kedvező megitélése, szerencséje vagy balszerencséje nevezetes anyagi különbséget jelentett volna, ameddig tehát a kritika, ha még oly nagy erkölcsi kárt is, de csak jelentéktelen, szóra se méltó anyagi kárt okozhatott a szerzőnek: ezzel a kérdéssel nem volt érdemes foglalkozni és nem is foglalkoztak vele.

De a gazdasági élet nagy föllendülésével és specziálisan a szinházi iparág csodálatos kivirágzásával a régi állapot a felismerhetetlenségig megváltozott.

Ma már lehetetlen a gazdasági szempont figyelmen kivül hagyásával tekinteni az irodalmi dolgokat. -377- Ma már az irodalmi produktumban is meg kell látnunk a felhalmozott munkát, mely bizonyos anyagi értéket is képvisel s ennek az anyagi értéknek, a jogos tulajdon egy nemének a védelméről semmiféle irodalmi szempontból nem lehet lemondani. Végül ma már különösen az előadott szindarab olyan nagy anyagi értéket képviselhet, hogy az ilyen szindarabnak sorsa a tulajdonosra nézve néha a képzelhető legnagyobb anyagi előnyt, néha a képzelhető legnagyobb anyagi kárt jelenti. És ezt a tulajdont, ezt az értéket respektálnia kell még az irodalom érdekeinek is, mert még ezek se állanak fölötte a tulajdon törvényének, amelyen az egész mai társadalom berendezkedése alapul és nyugszik, ha már kissé inog is. De különösen meg kell védeni ezt a tulajdont, ezt az értéket akkor, amikor ezt nem is az irodalmi érdekek veszélyeztetik, hanem csak az irodalmi érdekek hangoztatásával rosszhiszemüen visszaélő, álczázott magánérdek, amely az igazság szavaival való játékot, képmutató módon és nagyképüsködve, csak a tulajdon czéljaira használja.

Rendet kell teremteni ebben a kaoszban – akármilyen nehéz itt rendet teremteni – legalább is olyan rendet, aminőnek egyebekben örvendünk.

II.

– Természetes, hogy a kritika jogát nem korlátozhatja semmi. Azt a szabadságot, hogy gondolkozzam, senki se veheti el tőlem. És minden gondolatom kritika. Hogy gondolataimat szabadon közölhessem másokkal is: ez azoknak az emberi jogoknak egyike, amelyek egyáltalán nem vitathatók azóta, amióta a világ nem csupán satrapákból és rabszolgákból áll. A szabadság -378- itt kezdődik. A szabadságok elseje: a gondolat szabadsága. És mindjárt másodika: a sajtószabadság. Nemcsak az egyén joga, hanem egyszersmind a közszabadságok egyik biztositéka, hogy gondolatait mindenki szabadon terjeszthesse, sajtó utján, a nyomtatott betüvel is. A kritika joga? Ez nem kérdés. Persze hogy korlátlan! Ez a sarkigazságok egyike.

– Mindaz, amit az elmélet mond, nagyon szép. Nagyon szép és nagyon szükséges. És legnagyobbrészt megtámadhatatlan. Csak egy szó nem szép abban, amit mond: a korlátlanság. Semmi se korlátlan – a világegyetemet kivéve. Gondolataimat szabadon közölhetem másokkal, de azért, ha megsértem valakinek a becsületét, a biróság mégis elitél, még olyankor is, amikor az illető megitélésében igazam van. Gondolataimat szabadon terjeszthetem sajtó utján, de ha olyan diffamáló állitást nyomtatok ki valakiről, amelyet nem tudok bebizonyitani, becsuknak, mint rágalmazót. A társadalom tehát megvédi az egyest ugy anyagi, mint erkölcsi érdekében, a gondolat- és sajtószabadság ellenére is. És ez még nem minden. A czivilizáczió nyomán előkerülnek az ipar meg a kereskedelem és igy vagy ilyenformán alkudoznak: „Nincs tiszteletreméltóbb valami, mint a gondolat- és sajtószabadság!… Isten mentsen, hogy birálgató szóval illessük! De ha a társadalom nem véd meg bennünket ennek a hatalomnak, ennek a mindenhatóságnak a könnyen elképzelhető tulkapásai ellen, akkor – nincs ipar és kereskedelem. Mert a mi szabad mozgásunk, sőt megélhetésünk a belénk vetett bizodalmon alapszik, és ha ezt az ilyen tulkapás könnyen és büntetlenül megrenditheti, akkor jobb, ha hozzá se fogunk a munkához vagy a vállalkozáshoz. Szivesen elismerjük tehát a birálat korlátlan jogát, de -379- arra kérjük a társadalmat, adja meg nekünk azt a konczessziót, hogy a mi dolgainkról a birálatban ne lehessen szó, módolja ki nekünk a gondolat- és sajtószabadságtól azt az engedményt, azt a kiváltságot, hogy a mi müködésünkre a fölötte tisztelt birálat ne terjedhessen ki és jóhirünket nemcsak a ráfogás, hanem még a leszólás és a lekicsinylés ellenében is csakugy megvédhesse a társadalom, mint egyéb tulajdonunkat. Mert csak ezzel a föltétellel lehet ipar, e föltétel nélkül nincs kereskedelem.“ És ebbe a megalkuvásba belement a társadalom, hogy lehessen ipar és kereskedés. Már pedig ez is csak korlátozása a kritikának, ugy-e?!

Az elmélet természetesen ragaszkodik az igazához, de a gyakorlat is meg tudja védeni a maga igazát. És ha ön elhireszteli a városban vagy kiirja az ujságba, hogy X. Y. suszter mindig rossz czipőt készitett önnek vagy hogy N. N. kereskedő silány portékát árul, a suszter meg a kereskedő beperlik önt és ön hiába akar bizonyitani, a pör vége az lesz, hogy önt kártéritésre itélik, mert önnek nem szabad rontania a suszter vagy a kereskedő üzletének jóhirét, noha ön nemcsak veleszületett biráló jogával, a gondolatközlés és a sajtó szabadságával élt, hanem még hozzá külön jogot váltott erre a birálatra, amikor pénzt adott egy olyan tárgyért, amelyet nem tud használni.

Budapesten sokan emlékezhetnek még annak az urnak az esetére, aki évekig mulatságot lelt benne, hogy nem éppen mélyreható kritikával s kevés komolysággal, ötletesen, de szinte hires felületességgel birálgatott „mindent és még egyebeket is“: irókat, tudósokat, szinészeket, képzőmüvészeket, néha politikusokat is, az utóbbiakat a legtöbb szerencsével, mert az efféle birálathoz tökéletesen elég: a világlátottság és egy pár mulattató -380- ötlet. Egyszer az jutott eszébe, hogy megkritizálja a budapesti vendéglőket. Talán minden dolog közül a gasztronomiához értett a legjobban és ebben a birálatban sok olyan igazságot mondott el, amelyet akkor Budapesten mindenki tudott vagy – érezhetett. De azt a hibát követte el, hogy megnevezett egy pár budapesti vendéglőst, s valamelyiküket kinevezte a „generálszaft“ feltalálójának. Az aposztrofált vendéglős perelt s a birálót csinos pénzbirságra itélték – pedig irodalmi müködésében talán soha se vezette több komolyság és soha se állott elő általánosabban helyeselt megjegyzésekkel.

Hogy a hasonló példák se nálunk, se másutt nem gyakoriak, nagyon érthető. A birálat már mindenütt megtanulta, hogy az iparral és a kereskedelemmel szemben óvatosabbnak kell lennie, mint amikor másról szól.

Az ipar és kereskedelem müködését nemcsak a ráfogás, hanem a leszólás ellenében is védelmezi a társadalom. Védelmet nyujt másféle munkának is; csak éppen a tudományos, irodalmi és müvészeti munkát nem védi.

Miért? Ez a müködés nem volna olyan értékes, mint a többi? Ellenkezőleg; értékesebb a többinél. És a birálatnak sehol sincs akkora hatása, mint ezeken a területeken; többet használhat vagy árthat a megbiráltnak, mint máshol.

Bizonyára itt a legszükségesebb – tehát a legtermészetesebb – a birálat ellenőrző szereplése. De ez még nem ok rá, hogy a társadalom a tudományos, az irodalmi és müvészi munkától megvonja azt a védelmet, amelyet megad az ipari munkának s a kereskedő vállalkozásának. -381-

Számitsuk ehhez, hogy a birálat jogával való visszaélés itt a legkönnyebb. Hogy a kritika álarczát itt ölti a leggyakrabban magára a magánérdek, a tisztességtelen verseny és az alantas boszuállás.

És ezt a visszaélést nem lehetne meggátolni vagy legalább megneheziteni, csak azért, mert tudományos, irodalmi és müvészi munkáról van szó, amelynek a kritika természetes ellenőrzője?! Hiszen a nagyobb javak és értékek még gondosabb védelmet kivánnának! És akármilyen kivánatos itt a birálat lelkiismeretes szereplése, semmi ok sincs a védelem megtagadására, mihelyt könnyü megkülönböztetni az igazi birálatot a birálat álarcza alá bujt érdektől.

De hát ez rendesen nem könnyü. Az érdeknek van gondja rá, hogy amikor a birálat maszkját használja, nehezen lehessen leálczázni. Semmi se könnyebb, mint ügyesen tettetni a jóhiszemüt és a birálót mimelni, amikor valójában csak az érdek, a tisztességtelen verseny vagy a boszuállás szól a képmutatóból. Nem kell ehhez egyéb, csak a közkeletü szólamok hangoztatása, a nem őszinte, de annál kategórikusabb nemtetszés kifejezése, egy kis rabulisztika, egy kis frazeologia. A közmondás tuloz, mikor azt mondja, hogy nincs könnyebb, mint a hazugot és a sánta kutyát utólérni. De bizony szaladni kell utána! S hazudni könnyebb; nincs könnyebb, mint hazudni.

Azért, ha a társadalom védelmébe venné az effajta visszaélések ellenében a tudományos, irodalmi és müvészi munkát is, temérdek pörnek és nagyon bonyodalmas pöröknek néznénk elébe, amelyekben a biró nem könnyen ismerné ki magát és még nehezebben tudna kifogástalanul itélkezni. Attól a birótól, akire a társadalom ezt a munkát bizná, azon a készültségen és azokon a képességeken kivül, amelyeket minden birótól -382- megvárhatunk, rendkivüli tájékozottságot és mindenféle szakmához való hozzáértést kivánna ez a munka. Valósággal speczialista birákat kellene alkalmazni.

Ez az egyik nehézség. A másik pedig: hogy a tudományos, irói és müvészi munka védelmének ez a módja nagyon megnehezitené az igazi birálat fölötte kivánatos müködését. Mert hiszen nyilvánvaló, hogy mihelyt ilyen fórumokhoz lehetne folyamodni, ezeket a fórumokat a legjobban azok rohannák meg, akik csak képzelik, hogy sérelmet szenvedtek, akiknek csak fáj a jóhiszemü, a tárgyias, a jogos megitélés – ami végső eredményben csak az igazi birálat nem igazolható molesztálására vezetne.

Ezzel szemben azonban az is kétségtelen, hogy az igazi birálatnak magának is érdekében áll, hogy ne téveszszék össze a kritika álarczába bujt érdekkel. Az, hogy ilyen is van, sőt orgiákat ül, neki árt a legtöbbet; amikor az utóbbi őt érdemetlenül diszkreditálja, ő maga is kárvallott, nemcsak a lebirált.

Nagyon valószinü tehát, hogy az igazi birálat, még a kellemetlen következésnek: a gyakori molesztáltatásnak eltürésével is bele nyugodnék, hogy a tudományos, irodalmi és müvészeti produkcziót ilyenforma védelem sánczolja körül. Nemcsak a produkczióra, rá nézve is fontos, hogy megkülönböztessék attól az ál-birálattól, amely az ő nevével, hitelével és tekintélyével csak visszaél, nemcsak a produkczió, sőt nem is csak az igazság rovására, hanem az ő rovására is.

És annak fejében, hogy megszabadulhat ettől a rá nézve is kártékony, mindenképpen csak ártalmas konkurrencziától, talán beleegyeznék abba is, hogy „jog“-a ezentul ne legyen korlátlan. Például a birálat hangjának a szabadsága dolgában miért ne tehetne engedményeket?! -383-

Ámbátor, attól fogva, mihelyt nincs visszaélés, ismét nem aktuális többé az az elvi kérdés, hogy a kritika joga korlátlan-e avagy sem? A tudományos, irodalmi és müvészi produkczió komoly munkásai kétségen kivül maguk is igy felelnének erre a kérdésre: ám legyen az, de csakis az igazi birálaté!

Mert elképzelhető a megoldásnak olyan módja is, amely áthidalhatná az elmélet és a gyakorlat között mutatkozó szakadékot. Elképzelhető a megoldásnak olyan módja, amely orvosolhatná azt, amit a gyakorlat panaszol, anélkül, hogy sértené azt az elvet, amelyet az elmélet hirdet. Igy felelne tudniillik a fölvetett kérdésre: igenis, az igazi birálat joga korlátlan, de semmi joga a birálat álarcza alá bujt érdeknek.

Itt is valami olyanforma törvényt kellene statuálni – és nemcsak statuálni, hanem érvényesiteni is – amelyet Deák Ferencz fejezett ki a legrövidebben: „Hazudni nem szabad!“

Hogyan lehet elképzelni erre vonatkozó és ilyen törvényt, egy példa is megvilágitja. A vakmerővé vált ál-birálatnak egyik legtöbbet használt fegyvere: a ténybeli hazugság. Nem azt mondja: ez a könyv vagy ez a szindarab rossz, én legalább rossznak tartom, hanem azt, hogy: ez a könyv nem kell a közönségnek, ott maradt a kiadó nyakán, vagy: ezt a szindarabot üres nézőtér előtt adják, noha tudja és bebizonyitható, hogy a könyvnek majdnem minden példánya elkelt és hogy a szinház mindannyiszor megtelik, ahányszor a leszólt szindarabot adják. De mégis azt mondja, hogy: ez a könyv vagy ez a szindarab nem kell a közönségnek, mert tisztában van vele, hogy ez jobban diszkreditálja a könyvet vagy a darabot s inkább elriasztja a könyv -384- elolvasásától vagy a darab megnézésétől a később érkező közönséget, mint az ő rosszhiszemü itélete, vagy legjobb esetben: véleménye. Az ilyen bebizonyithatóan hazug állitás ha erkölcsi kárt nem is, de – egy kis statisztikával könnyen kimutatható – anyagi kárt okoz a szerzőnek. Miért ne volna ez a tudatos, kártevő hazugság a kártérités kötelezettségével büntethető?! És miben korlátozná ez az igazi birálat jogát?!

Szóval a kaoszból kivezető utat alighanem mégis csak ott kell keresgélniök a tudományos, irodalmi és müvészi produkció munkásainak is, ahol a többiek már megtalálták a modus vivendit. Itéljen a biró.

Hogy a tudományos, irodalmi és müvészi produkció legjobb munkásai mindig elhanyagolták anyagi érdekeiknek a védelmét és hogy a tisztességtelen versenynyel szemben való védekezésnek ehhez a módjához most is többnyire csak az iparüzők, különösen a nagy iparüzők folyamodnak – ez csak azt jelenti, hogy az igazi müvészek többnyire könnyelmüek s hogy az iparüzők élelmesebbek.

Lábjegyzetek.

1) Taine Hippolit Adolf: Az angol irodalom története. Forditotta Csiky Gergely. Budapest, 1885., a Magyar Tudományos Akadémia kiadása. Ötödik kötet.

2) Anatole France: La vie littéraire, Paris, Calmann Lévy, 1888. –

3) Taine: Nouveaux essais de critique et d’historie, Paris, Hachette, 1865.

4) Jules Lemaitre: Les Contemporains. Deûxième série. Paris, Lecène et Oudin, 1886.

5) Lettres de Gustave Flaubert á Georges Sand. Précédées d’une étude par Guy de Maupassant. Paris, Charpentier, 1884.

6) Souvenirs d’enfance et de jeunesse, par Ernest Renan. Paris, Calmann Lévy, 1883.

7) Feuilles détachées, faisant suite aux souvenirs d’enfance et de jeunesse. Par Ernest Renan. Paris, Calmann Lévy, 1892.

8) Les Névroses, par Maurice Rollinat. Paris, 1883.

9) Paul Bourget: Essais de psychologie contemporaine. (Baudelaire, Renan, Flaubert, Taine, Stendhal.) Paris, Lemerre, 1883.

10) Physiologie de l’amour moderne. Fragments posthumes d’un ouvrage de Claude Larcher recueillis et publiés par Paul Bourget, son exécuteur testamentaire. Paris, Lemerre, 1891.

11) Lettres de Marie Bashkirtseff. Paris, Charpentier, 1891.

12) „A propos des Trois Duchesses.“ A „Trois Duchesses“ IV-ik kötetében.

13) Azóta egy negyediket is: „Claudine s’en va“ czimen és sok más kötetet más regényhősnőkről. Azóta megtudtuk azt is, hogy Willy polgári neve: Gauthier-Villars.

TARTALOM

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

39	hatalmas alajka	hatalmas alakja
41	Ök ismertették	Ők ismertették
46	szerettel vegyes	szeretettel vegyes
47	kisé visszaéltek	kissé visszaéltek
48	töbször elmondják	többször elmondják
51	tettek kortásaikra	tettek kortársaikra
53	Bováryné-val	Bovaryné-val
88	páldátlan népszerüség	példátlan népszerüség
92	ugyancsak raszo rult	ugyancsak rászorult
102	tudás kinünőségeihez	tudás kitünőségeihez
107	halálálig szorgalmas	haláláig szorgalmas
114	Pécuchet“-t	Pécuchet-t
114	redkivüli dualizmusával	rendkivüli dualizmusával
124	Faubert, akit	Flaubert, akit
136	legfőbb hatalmssság	legfőbb hatalmasság
136	Desforgesné részesitit	Desforgesné részesiti
145	lépés a juvuláshoz	lépés a javuláshoz
146	AZ EBMERI ÁLLAT	AZ EMBERI ÁLLAT
150	férfiról féfira	férfiról férfira
160	természetsen nem	természetesen nem
165	Ne siesssünk	Ne siessünk
172	kis párfogoltjuk	kis pártfogoltjuk
178	es morál	és morál
190	ünnepelteb alakja	ünnepeltebb alakja
209	regényirők bőszült	regényirók bőszült
224	trogloditttól kezdve	troglodittól kezdve
236	tavaly szetpemberben	tavaly szeptemberben
248	egyik barátnőjénak	egyik barátnőjének
253	rettentes gondolattal	rettenetes gondolattal
254	figyelje a a másikat	figyelje a másikat
269	asszonyok aljaasságaival	asszonyok aljasságaival
306	fejletteb, mint	fejlettebb, mint
316	hadseregk lesznek	hadseregek lesznek
320	élet intimitási	élet intimitásai
334	roppont hatalomnak	roppant hatalomnak
344	mint az ovasó	mint az olvasó
377	azóta, amóta	azóta, amióta

Megjegyzések:

DICKENS.

BALZAC.

FLAUBERT.

A GONCOURT-TESTVÉREK.

DAUDET.

ZOLA.

I.

II.

III.

AZ IDŐSEBB DUMAS.

AZ IFJABBIK DUMAS.

I.

II.

III.

IV.

CHERBULIEZ.

FLAUBERT, MINT KRITIKUS.

ZOLA-REGÉNYEKRŐL.

I. A „HÖLGYEK ÖRÖME.“

II. GERMINAL.

III. AZ EMBERI ÁLLAT.

IV. Termékenység.

AZ UJKORI DEMOKRITOSZ.

I.

II.

III.

IV.

NAGY HALOTTAK RAVATALÁNÁL.

I. TAINE.

II. GUY DE MAUPASSANT.

III. SARCEY.

A PESSZIMIZMUS EGY UJ BIRÁLÓJA

KEZTYÜS KEZÜ IRÓK.

BASHKIRTSEFF MÁRIA

I.

II.

III.

IV.

EGY IRÓ GAVALLÉR.

APHRODITE.

I.

II.

CLAUDINE.

KELLER HELÉN.

KATONA-REGÉNYEK.

I.

II.

IRODALOM ÉS UJSÁGIRÁS.

I.

II.

III.

IV.

IRODALMUNK S A KÜLFÖLD.

I.

II.

III.

A KRITIKA JOGA.

I.

II.

Lábjegyzetek.

TARTALOM

Javítások.

I.
A „HÖLGYEK ÖRÖME.“

II.
GERMINAL.

III.
AZ EMBERI ÁLLAT.

IV.
Termékenység.

I.
TAINE.

II.
GUY DE MAUPASSANT.

III.
SARCEY.