The Project Gutenberg eBook of Magnéta; Tégy jót by Mór Jókai

Megjegyzések:

A tartalomjegyzék a 247. oldalon található.

Az eredeti képek elérhetők innen: http://books.google.com/books?id=P-xkAAAAMAAJ.

Facebook oldalunk: http://www.facebook.com/PGHungarianTeam.

MAGNÉTA

Igy látta a publikum. Látta mind a két hemiszfériumon Chicagotól elkezdve Szentpétervárig. Égbenjáró tündér volt.

Én is azok közé a százezrek közé tartozom, a kik lefizették a három frankot azért, hogy Magnétát a légben repülni lássák a hold felé, dusgazdag hajával előre, fölfelé emelkedve s aztán megint fejjel lefelé alászállni a földre s a kik aztán még egyszer lefizették a három frankot, – a kilépéskor a kasszánál, – egy momentfölvételű fényképeért. Ötször megnéztem, mind az ötször megvettem a fényképet – más-más poseban. Most is meg vannak nálam: bebizonyíthatom velük, hogy nem álmodtam a tüneményt.

Egy félkörű teremben, melyből ki volt zárva a napfény, foglalt helyet félkörben a néző közönség; a villanyvilágítás csak annyira derengett, hogy az ember a szomszédján fölismerheté, hogy hölgy-e, vagy úr? A félkört egy szinpad zárta el, melynek prosceniuma egészen hasonlított a régi görög theátrumokéhoz, minden diszítés nélkül. A háttér teljesen sötét volt.

Pontban az előadás kitűzött órájára bezárult minden ajtó, mely a nézőtérhez vezetett és a folyosóhoz, többé senkit sem bocsátottak be. Valahonnan nagy távolból dallamos zene kezdett megszólalni, a mi maga is oly kitalálhatatlan volt, miféle hangszerből származik? aluminium -4- orgonából, vagy üveghúrú hegedűből? szinte csiklandozta az embernek a szivét, a gyöngébb idegzetűeket az alvás kerülgette tőle. Valami ügyes zenepirata lopogathatta össze mindenféle mystikus zeneművekből, a Varázsfuvolából, Dinorából, Macbeth boszorkány chórusaiból, a walkürökből és melankholikus svéd népdalokból. Bizonyosan zenélő gép volt, de annak remek szerkezetűnek kellett lenni.

A zene kezdetével ugyanegy pillanatban derengeni kezdett a szinpad háttere, lilaszinű égalj, majd skarlátpiros ég tünt elő; de nem piros, hanem fekete felhőkkel, a mik lassan vonultak fölfelé.

Erre ugyanazon gentleman, a ki a bejáratnál szedte a belépti díjat, fekete frakkban fehér mellénynyel és nyakravalóval, a szinpad egyik sarkához állt és elkezdett deklamálni.

A magyarázó költemény, a mit elszavalt, valóságos költői mű volt, hibátlan strófákban, meleg fantáziával irva s a szavaló is routinált szinész lehetett, a ki eltalálta a középutat a páthos és kedélyesség között: lágy, behizelgő hangja volt; fiatal ember volt, rokonszenves arczú, sűrű, szemébe hulló fekete hajjal.

Az első strófában mindjárt megmagyarázta, hogy az, a mi előttünk dereng, az északi hajnal, az aurora borealis, a melynek fényében a felhők feketéknek látszanak. Ennek a fényszérűnek a közepéből fog megszületni a föld delejének a leánya, Magnéta.

Közeledtét csillagfény jelzé. A csillag elől jött. Az pedig nem volt valami villanyos-körte, hanem egy mogyorónyi gyémánt.

Ha igazi gyémánt volt, akkor nagy összeget képviselhetett, ha utánzat volt, mestermű lehetett; csak úgy szórta maga körül a szivárvány-sugarakat. A közönség között halk mormogás támadt: vajjon mi lehet az?

De a következő perczben már senki sem nézte a mesés csillagot, hanem a még mesésebb főt, mely utána emelkedett. -5- Eszményi szép arcz volt, klasszikus arczéllel. A míg lassan emelkedett fölfelé, hosszú szempillái le voltak zárva. Aludt. Két keze keblén volt összetéve. Hosszú hullámos fekete hajpalást omlott alá vállaira, aztán a keblére, a mint még feljebb lebegett, a hajzat a csípőit takarta. És aztán még tovább tartott. Vajjon mikor lesz már vége? Türelem! Még a bokáját is takarta.

A szavaló magyarázta a dolgot versekben, hogy a haj delejessége a föld mágnesével találkozva, egész burkolatot sző a tündérszülött körül; de majd mindjárt máskép lesz az, mihelyt az északfényt a hajnalpir fogja fölváltani.

A hajnali melódia megzendültével aztán változott az ég alapszine: az északfény skarlátja a hajnal biborába ment át s a csendesen lebegő felhők rózsaszínt váltottak. Ekkor egyszerre fölébredt a tündér, keblére tett két kezével kétfelé hárítá a dús hajtakarót s ott állt az ég derüjében, a hogy a földanya megszülte.

Csak egy nagyon vékony selyem kötött burkolat (trikot) őrizte, de mely miatt a női termet minden csodás izomzata, hajlása, kecsessége meglátszott.

Aztán egy lenge bayadére volt keresztül vetve a csípőin, de melynek a szélei szabadon libegtek kétfelől.

Micsoda szemek voltak azok! Nagyok, feketék, ragyogók; tele tűzzel, égi ihlettel és földi vágygyal. Ezek miatt a szemek miatt nem lehetett látni a termetét. A bámulatot azok szívták föl mind.

Pedig az a termet is megcsodálni való volt. Tiszta szépségvonalakból összeállítva; csodálatos hajlékonysággal, deli mozdulatok természetes változékonyságával.

S a háttér, a hajnalpiros ég, az egész márványfehér tündéralakon valami bűbájos zöld színt ömleszte el láttani színellentét kicseréltével, úgy, hogy az inkább léleknek látszott, mint emberi testnek; zöld pára, emberalakú füst a biboros égen.

Mikor már egész alakja fölemelkedett, utána következett -6- a szülő, a föld. Egy óriási kék gömb, a pólus jéghegyeivel.

Akkor egyszerre egy könnyű taszítást adott a lábával a földgömbnek, arra az rögtön lesülyedt; a tünemény hívó mozdulatot tett a kezével a nap felé, minden támasz nélkül lebegve az ürben.

A melódia és a strófa jelezte, hogy földanya sír! Bánkódik égbe távozó leányán.

Akkor aztán rögtön napvilágos ég lett s arra a zöldes színű szellemalak egyszerre átalakult eleven tündérré. Olyan lett a színe, mintha rózsalevelekből volna alkotva. Hanem a szemei is átváltoztak. Az előbbi szikrázó tűz, ihlet, vágy elmult belőlük. Az ember megfagyott tőlük, olyan hidegen tudtak nézni.

A strófa magyarázta a látományt. A földet eltaszítva magától a föld szülötte, azzal együtt minden emberi érzést is ellökött magától.

S hogy jelképezze is azt, hogy a földnek semmi vonzereje nincs rá többé, két karjával fölemelte azt a hosszú leomló hajsátorát s fölvetette magasra a feje fölé. – S a földobott haj ott maradt a feje fölé szórva, ziláltan, mintha annál fogva húzná föl valami a végtelen égbe. – A bámulat tapsvihara következett rá a földön maradt nézők részéről.

A vers tudtunkra adá, hogy a feje fölött égő csillag az, mely őt fölfelé emeli.

Újabb melódia hangzott, új vers következett. – Ime, közeledik a hold. Ez a rejtélyes, örök egyarczú égi jelenség. Tökéletes utánzata volt az igazi holdnak; a szivárványos «halo» is meg volt körülötte: a holdudvar.

Ha a hold vonzkörébe jut a tündér, az őt magához fogja -7- ragadni s akkor aztán csillagostól együtt maga körül fogja kerengetni, mint a hogy őt csóválja maga körül az ő zsarnoka, a föld.

A zene fájdalmas akkordokba tört ki. A vers megegyezőleg hirdeté: földanya kétségbeesetten hívja vissza leányát, szülői keblére.

Erre a tündér leszakítá fejéről azt a ragyogó csillagot s fölhajítá a magasba.

És a mint a sziporkázó csillag odaért a hold udvarába, itt egyszerre keringő nyargalásba kezdett s aztán folyvást keringett a hold tányéra körül, mint egy égő trabant.

«Ezt az ördög értse meg!» kiabálták a nézők. Micsoda mechanismus forgatja ezt a csillagot körfutásban?

Erre a Magnéta lassankint hátrahanyatlik, horizontalis helyzetet vesz föl az égen; a haja aláomlik s most már lefelé húzza a fejét. Csodálatos hajlékonysága van a termetének: a feje csaknem összeér a sarkaival. Arcza fájdalmas kifejezést vesz föl, ajkai szétnyilnak, szemei félig elbujnak pilláik alá. Akkor egyszerre túlsulyra kap a fő s az egész alak aláfelé fordul, fejjel le, szállva alá a magasból.

Ha a föld vonzereje ismét érvényre jutott a Magnéta ellenében, akkor annak minden hozzátartozandóságaira ki kell terjedni.

Akkor annak a lenge bajadérnak is helyet kell változtatni, mely fölfelé szálltában a csípőire volt vetve s lefelé fordultában a tündér földleányát egész isteni szépségében kell láttatni.

… De hát ezuttal Newton nehézkedési törvénye kudarczot vallott. Minden hullott lefelé, csak az a bajadéröv -8- nem mozdult sehova, csak úgy repkedett két oldalt körülötte, mint fölfelé szálltában.

A Magnéta kinyujtá jobb kezét alá felé; arra a földgömb fölemelkedett hozzá; a tündér öt ujja hegyére támaszkodott meg a polusi jéghegyeken, így szállt alá lassan a földgömbbel együtt.

Versnek, melódiának vége volt. Az ég sötét lett. Csak a nézőtér villanylámpái pislogtak.

II.

A nézőtért elhagyó férfiak, természetesen, ebben az egész csodában azt subsummálták legjobban, hogy miképen nem hull le az a csípőre vetett bayadér, mikor a Magnéta fejjel aláfelé száll?

«Annak a szélében pedig vékony ezüstsodrony lehet huzva, mely annak gyürődési hajlásait szabályozza.»

«Igen; de az a két fátyolvég minden fordulatánál az alaknak új ránczokra változik.»

Volt olyan okos ember, a ki louisdort nyomott a deklamáló úr markába azért, hogy annak a titkát megtudja tőle.

A Cicerone volt olyan okos, hogy zsebre dugta az aranyat s őszintén megmondta:

Meghítták vacsorára. Azt is elfogadta. Ugyanabban a házban, a hol Magnéta produkcziói vonzották az elegáns világot, mindjárt ott is tartotta azt az újan établirozott trattoria, a hol száz frankon alul nem vesztegetik a vacsorát. Monsieur, vagy mister (biz én elfeledtem a nevét a deklamáló úrnak) izléssel tudott szupirozni; ámbár nem hallgatta el, hogy odafönn (a belle étágeban) Magnétánál -9- sokkal jobb Chateau Lafittet és Mummot isznak s a whitestable osztrigák is nagyobbak.

Ott azután poharazás közben, bizalmas társaság előtt elmondta a jó czimbora a Magnéta csodatételeinek a titkát.

Az egész mesterség egy óriási villanytelepen alapul, melynek akkumulátorai oly erőkifejtést engednek, hogy mázsányi terheket fölemelhet.

«Hisz azt tetszik tudni az iskolából, hogy minden magnesnek pozitiv és negativ polusa van. A Magnétának mind a két kézcsuklóján van két széles aczél karperecz. A positiv delej, mely a feje fölött lebegő holdban van, ezeknél fogva huzza föl őt a magasba, mikor aztán megfordulva a saját tengelyén, visszafelé akar szállni, akkor meg a negativ delejt fordítják feléje a földglobusban s az paralysálja a saját testének a pondus specifikumát.»

«A Magnétának saját testi adománya a legnagyobb fokú delejesség. A félkezének a taszításával úgy a falhoz tudja vágni a legerősebb férfit, hogy ottragad. (Szapriszti!) S ha valakinek az öt ujját végig húzza az arczán, hát egyszerre elalszik s a míg föl nem ébreszti, addig azt kénytelen tenni, a mit ő parancsol neki; s ha azt mondja neki, hogy egye meg a viaszgyertyát, hát megeszi s magasztalja, mint ludmájpástétomot. Ez mind különös természeti adomány! Állati delejnek determinálják a szaktudósok. Hiszen tetszik rá emlékezni, kis diák korunkban elégszer próbáltuk: a spanyolviaszk szálat oda dörzsöltük a posztó ruhánkhoz s akkor az a papirszeletkét messziről magához rántotta s ott tartotta függve, míg maga ki nem hült. Hát ugyan ez a bajadér tapadásának a magyarázata. A Magnéta saját testi delejessége. Biztosíthatom önöket, uraim, hogy az a kötött szövet, a mit a produkczióknál visel, annyira hozzátapad az alakjához, hogy nincs az az erős -10- női kéz, mint hogy az elektroszimpatikus, mely azt előadás után le tudja húzni róla. («Hát?») Hanem e végett kell neki tartani egy antipathikus nőcselédet, a kit különösen ki nem állhat. Egyedül ez képes ennél a toilettjénél segítségére lenni.

«Hiszen holnap majd megláthatják önök; a holnapi előadásnál a Magnéta nem a bajadért fogja viselni, hanem az «alme-övet». Annál majd teljesen meg fognak győződhetni az urak az állati magnetizmus diadaláról a pondus speczifikum szabályai fölött?

A jockeyklub olvasótermében soha sem volt nagyobb kelete a keletindiai illusztrált kiadásoknak. Mind az alme-övet keresték. Ez az! Ebben jön elő a Magnéta? Lehetetlen! Az már szép lesz!

A ki ülőhelyet nem kapott, vesztegetési kisérleteket tett az impresáriónál, hogy csak állni engedje a szinpad közelében, a proscenium előtt.

– Nem lehet, uram! A rendőrséggel jönnék összeütközésbe. A szinpad előtt ugyanis egy rézhíd vonul egész hosszában végig, a pódium mentében pedig egy horganysodrony huzódik át. Ezek tartják fönn a villanyfolyamot. Ha valaki rá talál lépni arra a rézhídra s meg találja fogni a sodronyt, olyan ütést kap az egész testében, hogy három napig úgy fog járni, mintha lovon ülne: összehuzott térddel. Nem. A parapetton innen nem szabad a Magnéta-szinpadhoz közelíteni.

Tehát, ha van önnek uram parketjegye, megláthatja a Magnétát az alme-övvel; ha nincs, prænumeráljon holnapra, akkor is éjszaka lesz.

No hát mielőtt a tündérmesét folytatnók, elébb becsületesen számot kell adnunk az egész vállalatról. -11-

Mert, hogy ez egy vállalat, arról az eddig előadottakból is mindenki elővéleményt szerezhetett.

Azt már mindenki sejtheti, hogy a Magnéta (a művészetét illetőleg) a legraffináltabb komédiásnő. Figuránsnő, kombinálva szemfényvesztői allürökkel.

A mellett (a személyére nézve) lehet egy teljesen ideális, sőt ártatlan regényhősnői specialitás, de in ultima analysi még is csak poseirozó figuránsnő.

Megelőzi egy világvárosba megérkezését (mondjuk, Páris, London, Bécs, Szent-Pétervár) az a «tény», hogy egy épen akkor épülő félben levő új házat (egyikében a leglátogatottabb utczáknak) megvesz az előreküldött impresárió a még más országban tündöklő Magnéta számára. Holmi százezer forintnak oda sem néznek.

Egy bűvésznő, a ki százezer forintot bocsát előre, semmi esetre sem tartozik az alsórendű komédiásnők közé,

Azt az újon épült házat azonnal alapos átalakítás alá veszik. Emeletek stukaturjait törik át, pinczeboltokat szakgatnak föl. Azután saját önkezelésű villanyvilágítást vezetnek be. (Azon időkben még egészen új intézményt; Bécsben a villanyossági kiállítás éve előtt.) A szöglet-parterren a legpompásabban fölszerelt étkező-termet nyitnak, diszítve freskókkal, stukkokkal és kariatidákkal s ellátva a szokatlan fényű villanyvilágítással. A vendéglő elébb adatik át a közhasználatnak, mint a szinpad. Csak azután hozzák nehéz szekereken az óriási kazánokat, gépeket, rengeteg üvegtáblákat, a mik a villanyos szinpadi apparatushoz tartoznak. Utoljára jön a Magnéta butorzata; nagy összegre biztosított vasúti szállítmány. Egy vasláda, a Magnéta ékszereivel, drágaságaival, két detektiv kiséretében. Mind ezt megtudja a közönség a hirlapokból.

Az pedig tény marad, hogy a Magnéta-szinpad a bűvésznő tulajdonául van bejegyezve a telekkönyvben; a vendéglőt az ő bérlője kezeli; az emeletet egyedül ő maga lakja a cselédségével és gépészeivel; az istállóban az ő fogata áll -12- s ha egyszer odább költözik más metropolisba, a szinházat és a lakosztályát bezárják; közhasználatra csak a vendéglő hagyatik; a ház alig jövedelmez három perczentet.

És ilyen saját háza minden európai és amerikai fővárosban van a Magnétának.

Lehet nála látogatást tenni, magas rang és nagy vagyon által kitüntetett férfiaknak. A Magnéta előkelő úrnő módjára fogadja a tisztelőit. Herczegi etikettel folyik a társalgás. Gallonirozott inasok hordják körül a frissítőt. Zongoráznak és gordonkáznak művészi preczizióval. A Magnéta társalog minden művelt világnyelven.

Anyósnak nem volna épen kellemetlen a «Föld», a míg csak a hozományról van szó; de bezzeg, ha elkezd veszekedni!

Az impresário ugyan ott lábatlankodik a közelében, de előre megmondja mindenkinek:

– Uraim! Én nem vagyok a Magnétának sem bátyja, sem imádója, sem erényőre; engemet úgy vegyenek, mintha ott sem volnék. A nehézségek rajtam kívül keresendők.

Egy ilyen tündéri szépségnek pedig nem lehet büntetlenül az ég és föld között lebegni.

S ha vannak tündérkirálynők, vannak azokkal egyenrangú ezüstkirályok, petroleum-fejedelmek, indus maharadzsák, muszka herczegek és börzeszultánok, a kik előtt mindig nyitva tündérország.

S ha van olyan istenasszony a földön, a ki megér egy milliót, hát van olyan millió is, a mi ekviváleál egy istenasszonynyal. -13-

A Magnéta boudoirasztalán azonban volt egy marokinba kötött album, melyben szabad volt az előkelő financzkirályoknak lapozgatni.

Abba az albumba voltak elhelyezve az európai minden nagyhatalmasságok adóhivatalainak nyugtatványai, valamennyi fővárosból; a miknek tanulmányozásából kiderült, hogy a Magnéta, azok után az adótételek után, melyeket a hitelesen kimutatott bevételeiből az államnak fizet, az ország első virilistái közé tartozik.

III.

Az előadás ugyanazon látványt mutatta, a mit az előző estén, külömbség csak a jelmezben volt. Ha ugyan szabad jelmeznek nevezni az alme-övet.

A hogy azt a női toilettdarabot a keletindiai illusztrácziókból ismerjük, ez a derekat ölelő tüsző megközelíti a vállfűző (hol van oda még a váll!) mondjuk mieder fogalmát, csakhogy sokkal kevesebb van rá vesztegetve a kelméből, annál több a drágakövekből. Magnéta övén alig látszik a piros szövet az igaz gyöngyöktől és minden szinű drágakövektől. Föld mamának van módja fölékesíteni a leányát.

A széléről azonban köröskörül száz füzér csüng alá, csaknem térdig, mely körül betakarja. Azok a füzérek gömbölyű aczélgyöngyökből vannak.

Hogy ezek a gyöngysorok nincsenek a trikóhoz öltögetve, az minden mozdulatánál a Magnétának kitünik; mikor egyet fordul a légben, szabadon repülnek egyik oldalról a másikra, hogy a másik pillanatban ismét kötelességtudón egymás mellé sorakozzanak; mikor a karjait a feje fölé emeli, a gyöngykötény fölfelé huzódik jó magasan s aztán megint alá siklik, folyvást a termet idomaihoz simulva s a szépségvonalakat követve. -14-

A Magnéta horizontális állást foglalt a légben, hátra hajlott, alá fordult; hanem azért az alme-öv száz aczélzsinórja mind úgy omlott végig a termetén, követve annak bájos hajlásait, mintha az aczélnak megszünt volna súlya lenni. Úgy sülyedt alá ízről-ízre a felé szegezett látcsövek elől. Bámultak, fürkésztek: nem találtak ki semmit.

Az ember a szeme közé nézhetett s azt képzelhette, hogy hallja a nyitott ajkainak a lihegését.

De persze az a fatális villanyos rézhíd közbe esett, a mi az embernek a talpára olyat üt, hogy görbelábú lesz tőle.

«Uraim és hölgyeim! Ez a delejesség csodája! A Magnéta úgy magához tapasztja az aczélt, mint a mágnespatkó.»

IV.

Hát csupa békák nézték ezt a tüneményt? vagy még azoknál is hüllőbbek: csupa feleséges emberek?

Minden előadás után be kellett vinni egy pár embert a megfigyelő osztályba excentrikus viselkedése miatt, néhány a kényszer-zubbonyba is bekerült, az orvosok kezdtek egy új betegséget osztályozni «magnetaismus» (így «a»-val a közepén), mely ragályos jellemmel birt. Házassági ajánlatokkal az előszobáját tapecziroztathatta Magnéta (a boudoirjáig nem hatoltak be), sőt, a mely városban parlament -15- volt, a minisztert interpellálták meg miatta; a hol pedig nem volt tribüne, volt kathedra; a kegyes atyák a szószékről prédikáltak a vakmerő bűvésznő ellen, a ki élő testben emelkedik az égbe s hamis fogalmakat támaszt az emberekben a mennyország felől. Ott ebből nem osztogatnak!

Egyszer aztán akadt egy erős szenvedélyű férfi, a ki megkisérté erővel érni el a megközelíthetlent.

Muszka herczegnek hítták a klubban; de nem volt az: olasz volt. Hanem tűrte az elkeresztelést, mert az nagyon népszerű firma egész Európa-szerte.

Csak a keresztnevén fogjuk czímezni: «Iván». Ezt a változását a Johannesnek (mely a «Muki»-tól elkezdve a «Hanzi»-ig minden facsarulatot megenged), úgy hiszem, minden nemzet regényhősei használni szokták.

A Magnéta-vendéglő table d’hôtejánál találkoztak mindenféle nemzet előkelőségei s bizonyára voltak ott oroszok, angolok, francziák, németek, még magyarok is: csakhogy azok mind nem képviselték külső megjelenésükben, fizionomiájukban a maguk nemzetiségét; sőt valamennyit össze lehetett téveszteni.

Iván például tökéletes fehér szerecsen volt. Azzal az arczjelleggel, a mi a valódi Bisbariba néger tulajdona; csakhogy fehér színben. A mi igen érdekessé tette. Még a haja is olyan természetes birkaszerű göndörséggel birt.

– Megálljatok csak! mondá egyszer punchozás közben a magas rangú társaságnak, mely a külön teremben étkezett. Majd elfogom én ezt a bűvésznőt egyszer, mikor az égből lefelé esik. Vagyok olyan akrobata, hogy a zártszékemről egy saltomortaléval keresztül vetem magamat a rézhídon, a villanyos sodronyon a Magnétáig.

– Hát azután? kérdezé egy simára borotvált arczú idős úr, a kiből egy angol bankárt lehetett kinézni, de a -16- ki egy valóságos orosz nagybirtokos volt; még pedig jó messziről: Irkucskból. Finom modorú uraság.

– Azután? Karjaim közé szorítom s kiszívom a lelkét a száján keresztül.

A kik ezt hallották, kölcsönösen becsületszavukat adták egymásnak, hogy ebből a merénylett tervből egy szót sem beszélnek ki. Mert ha megtudja Magnéta – egyszerűen kidobatja a teremből Iván urat, ott azután produkálhatja a salto mortaléját; vagy a mi még hihetőbb, félbe szakítja a produkcziókat s itt hagyja ezt a várost.

Ah ha! Mintha a Magnétának ilyen banális módszerekhez kellene folyamodni! Majd meglátják önök azt!

Azt hiszik önök, hogy a Magnéta nem hallgatja ki azt, a mit önök itt a bezárt szobában beszélnek s nagyokat nevet az önök satyriásisos exaltatióin? Ebben a perczben tud az már mindent, a mi róla elmondatott.

Hogyan, miképen fixirozza a beszélt szavakat? Gelatinnal, collodium membranával? Hogyan továbbítja? Villanytelefonnal? Szimpatétikus csigabigákkal? Telepathiával? – Legyenek a felől bizton, hogy a Magnéta mindenről értesül, a mi ő rá vonatkozik.

A table movingoknak a hitele már ekkor végképen elveszett, ámbár ez is az állati magnetizmus csodáit öregbítette; de már avult divat volt és senki sem foglalkozott vele.

Minden ember arról beszélt, hogy milyen érdekes nászutazás volna a Magnétával, mint menyasszonynyal, «bras dessu, bras dessous», repülni a hold felé!

A mondott napon Iván herczeg egy kurtaszárnyú, vastag azurszövetű zsakéban jelent meg a Magnéta-theatrumban.

Egymás mellett volt a zártszékük Prokopin úrral. Igy hítták a sokmilliomos szibériai földesurat, a százszoros fogadástartót.

– Ventrebleu! monda Prokopin úr. Ön fázik, hogy ilyen bolyhos jánklit vett föl?

Az alme-övön fölváltották az aczélgyöngyfüzéreket, egymás mellé sorozott minden szinű selyemszalagok.

Már most, a ki egy kicsit járatos a fizikában, sejthet hozzá, hogy ebből micsoda attentátum fog következni az életképes férfi-szivekre.

Ugyanaz a villanyos telep (legyen az leideni palaczk, mágnes patkó, vagy meleg női test), mely az aczélgyöngyzsinórt magához tapasztja, a selyem szalagot elfujja magától.

A légben libegő alak termete körül folyton repkedett az a száz selyem szalag, egymáson keresztül-kasul, néha kört képeztek körüle, mintha egy óriási chrizanthem virág volna, alá hulló szirmokkal.

Még sem volt botrány, mert a szalagok egy fél perczig sem maradtak nyugton: folyton zavarta őket a kisugárzó delej.

Csintalan, mosolygó tekintettel nézett épen oda, a hol az összeesküvők ültek, csábító volt ez a mosoly, «no hát itt a paradicsom, félig nyitva, ki meri azt egészen kinyitni?» Gunyolódott, háttal fordult, úgy tekintett a vállán keresztül hátra felé. Minő hát volt! Az eleven syrakuzi oltár-szobor! a ki most a nápolyi muzeumban mutogatja azt, a minek a tiszteletére hajdanában templomot emeltek. Meg is érdemelte!

A mint megjelent teljesen megvilágított gömbjével a Magnéta feje fölött: bizonyosan a negativ magnesénél fogva mindjobban kezdte fölfelé emelni a repkedő szalagokat.

Ekkor azonban interveniált a tisztességére sokatadó földmama s hirtelen odatolt egy rózsaszinű felhőt a Magneta elé, mely annak féltett bájait eltakarta s később, midőn az anyai szózat megtiltotta tündér magzatának a további közeledést a holdhoz (az inasához!), akkor a csillagától megvált Magnéta ugyanazon felhőre feküdt hanyatt, mint egy kerevetre, fejét aláfelé hajtva s a kéj eksztázisában mosolyogva.

Ez aztán a túlvilági kaczérkodás! Visszafordított arczczal mosolyogni a megigézett áldozatra!

Egyszerre felugrott a székére s onnan egy akrobatai salto mortaléval keresztül vetette magát rézhidon és villanyvezetőn, bele a felhőbe, jobb kezével utána kapva a repkedő alme-övnek. – És aztán eltünt a felhőben.

A Magnéta azonban nem tünt el vele együtt, hanem hirtelen összegombolyította a termetét, térdeit karjai közé s fejét térdeire szorítá; tökéletes gömb-alakot vett föl s azt körül betakarta a haja, mint a földet a gőzkör, akkor aztán elkezdett a saját tengelye körül forogni s egyidejűleg a hold körül keringeni, a hold udvarához érve, hasonlón -19- az eldobott csillaghoz; – köröskörül; – egy planétává idomult tündér; míg utóljára beleesett a holdba s ott végképen eltünt.

– Ott van ni! Monsieur! Ön belekergette a Magnétát a holdba! Soha sem látjuk többet! Ön maga pedig beleesett az északi pólusba, a hova Franklin és Weyprecht urak el nem tudtak hatolni. Most már ott van! Elnevezheti az északi pólust a maga nevéről.

A közönség rendkivüli izgalomba jött. A legtöbben azt hitték, hogy ez is valami kicsinált komédia. Az a holdba esés tüneménye, megelőzve a hold körül keringés fenomenjától, bámulatot gerjesztett. A hold tovább ment s nem adta vissza a Magnétát. – Hogy történhetett ez rögtönözve? – A «Kerek asztal» beavatottjai tudták legjobban, hogy Iván és Magnéta között nem volt semmi előleges összebeszélés.

Miből van az a hold, hogy úgy világít? Ha üvegből volna, a mögéje jutott Magnéta alakjának meg kellene benne látszani. Van-e annak ürege, melyben egy összegombolyodott nő alakja elrejtőzhetik?

Mi volt az az erő, mely ezt a gömbalakuvá lett női testet fölfelé ragadta, orsó-forgásba és körben-keringésbe hozta?

Az, hogy hát a merész ugróval mi lett a felhők között, csak másodrendű kérdés volt.

– Signore impresario! Mi történt Iván herczeggel? Ezt kivánom én megtudni.

– Magam is abban fáradok. Mondá a signore. S nagy serénységgel húzott elő a kulissza mögül egy kerekeken járó, hatalmas teleskopiumot, a mit hasonló esetekre készen -20- tartottak s azt lefelé irányozva belenézett. – Csendet kérek! Már megtaláltam. Ő folyvást esik lefelé. Tetszik tudni, a holdtól a földig nem szöcskeugrás. Hogy mi végzet vár reá? Annak különféle esélye van. Ha megtartja a perpendikuláris irányt, a mi attól függ, hogy folyvást a fejével lefelé hull-e? akkor bele fog fúródni a jégsarkot fedő örök hóhalmok egyikébe. Ha azonban összehúzza magát, akkor ferde irányt fog venni, elkapja a föld lódító ereje, mely a holdat is maga körül csóválja…

– Az nem! Hanem meteor. Hulló csillag. A mint a föld gőzkörébe jut, a másodperczenkint négy mérföldnyi sebességgel végrehajtott gyorsaság okozta zsurolástól lángra gyullad, a hogy szoktak a lebkövek, összeolvad s ha valahol az amerikai kontinensen leesik, a természettudósok rendkivül fognak rajta bámulni a vegyelemzésnél, hogyan került egy meteorkő közepébe egy arany chronometer?

A hölgyek a nézőtéren, kik a lángra gyulladás ötleténél ájuldozni szándékoztak, a chronometer említésénél áttértek a nevetésbe.

– Kérem! Ne tessék se elájulni, se nevetni! Még van egy harmadik eset s azt látom fölmerülni. Az anyaföld delejes eruptiója. Tetszik tudni, az északfény nem egyéb, mint az északi polus mágneses kitörése. Ez gyakran fölhatol a fél holdtávolságig. Ez az óriás fénykoszorú elszakít egy darabot a föld athmosferájából s átalakítja hófelhővé. Ezt az összegömbölygetett hó-felleget látom gyorsan, meteori sebességgel közelíteni. Már fölvette a hulló herczeget. Mindjárt itt lesz. Rögtön bírni fogjuk őtet. Hanem kérem az urakat és hölgyeket, méltóztassanak az umbrelláikat kifeszíteni, mert abból a hó-fellegből mi is mindnyájan fogunk kapni.

S az impresario épen nem blagirozott (olvasd «svihákoskodott»). Pillanatok mulva egy gomolygó hófelhő emelkedett ki a színpad mélyéből, s az egész nézőtér el lett árasztva pelyhekkel, a mikről ugyan kiderült, hogy nem -21- annyira hópelyhek, mint fosztott lúdtollak; az esernyők fölpattantak, nagy volt a tintamarre, a hölgyek nevettek, a férfiak szitkozódtak, s mikor aztán vége volt a hóförmetegnek s minden ember kezdte lerázni az esernyőjéről, a kabátjáról a pelyheket, végre concentrálódott a bámulat egy az Iván herczeg zártszékére jutott alakon, a kire nehéz volt ráismerni.

Ő volt az maga Iván herczeg, de milyen tatarozásban. Mint a ki a villanyos hófelhőből esett ide. Köröskörül befedve pelyhekkel. A bolyhos azurkabát, a göndör négerhajzat, bajusz, szakáll, még a sürü szemöldök is, mind csupa fehérek. Hasonlított azokhoz a hóemberekhez, a miket vízkeresztkor csinálnak a gyerekek az udvar közepén.

A mint aztán a színpad elsötétült s a nézőtér megvilágosodott, akkor minden ember elkezdett nevetni, először magán, azután a szomszédján, de különösen Iván herczegen, a ki igazán furcsa figura volt. Alig tudott magához térni, csak úgy tátogott és köpködött. Persze, hogy a szájába is jutott a mennyországi pehelyből.

Hanem azt el kell ismerni, hogy ez a kunststück remekműve volt a mechanikai, dinamikai és elektrotechnikai kombinált művészetnek. Ez már a csodaművek közé számítható.

A nézők, mint souvenirt vitték haza magukkal, a bámulatos produkczióból rájuk ragadt pelyheket.

Csak tessék türelemmel végig elolvasni ezt az igaz történetet, majd el lesz mondva ennek a szakszerű magyarázata is a maga kellő helyén. -22-

VI.

A jó társaságban az volt a szokás, hogy ha a gentlemanek egymás között fogadásokat kötöttek, a fogadott összeget a vendéglős kezébe deponálták.

Iván herczeg igaz jó orosz bankjegyekben adta át a maga tételét, öt ezer rubelt, Prokopin úr pedig egy darab csekkben (írjad checks). Szólt az ötszázezer rubelre – «saját rendeletre». A hátlapján «fizetendő… rendeletére» a csekk-tulajdonos nevével. A rendelő neve kitöltetlen maradt.

Az éjfél utáni tábldótnál Prokopin úr száz pezsgőt rendelt frappiroztatni.

Mind a ketten theater paré mintán voltak öltözve, frakkban, fehér mellénynyel, kravátlival.

– No hát abból az ötezer rubelből, a mit öntől elnyerni szerencsés voltam a fogadáson.

– Arra, hogy ön elhozza, troféumképen a Magneta alme-övét és még egyebet – holmi kiszivott lelkekről.

– De az nem volt stipulálva, hogy «mikor»? Sem az, hogy ez plein air mellett, vagy villanyvilágítás mellett történik.

– Hát babra játszunk? Kalamburra (calembourgh) fogadunk. Ön fiaskót csinált.

Prokopin úr fölnyitá a kezébe adott levelet, neki szegezte az arany fogantyus lornyettjét s a míg elolvasta, nagyon eltátotta a száját.

Azután előhivatta a hoteliét, visszarendelte a száz palaczk pezsgőt, a társaság előtt fönhangon deklarálva, hogy -23- a pari még nincs végleg eldöntve, csak igyék kiki a maga kontójára.

Azután pedig egy kabinet partiküliét rendelt fölnyittatni, két terítékkel; borból haute Sauternet.

– «Lö», mondá Prokopin úr, karonfogva Ivánt s a külön szobába vezetve. Ezúttal ő lesz a tétatét osztályosa.

– Ez nagyot fordít a dolgon. Lássuk csak, mit ír ő tündéri fensége, a földkirályné leánya.

«Uram. Ön, mint jó nevelésű ember, tudhatná, hogy egy hölgyhöz fejtetőre bukfenczezve beugrani nem szokás; művészi előadást megzavarni pedig a közönség iránti tiszteletlenség. Ha önnek valami mondani valója van hozzám, jöhet vele fényes nappal, reggel 12 órától 2-ig fogadok mindenkit, a ki tisztességes látogató. Ha pedig bensőbb közlendői vannak velem, eljöhet hozzám az előadás után egy órával theára s elmondhatja tartózkodás nélkül, négyszem között. Én amerikai leány vagyok; meghallhatok mindent a maga teljes érthetőségében. A természetben nincs semmi titkolandó. Jöhet ön akár holnap este. Fehér kravátli sem kell hozzá. Aztán majd én is megmondom önnek a magam véleményét a legvilágosabb kifejezésekkel, minden flirt nélkül. Magnéta.»

– Ez eddig jó, monda Prokopin úr. Tehát ön holnap el fog menni a Magnétához, bizalmas tétatét theára s a következőket fogja neki mondani…

– Dehogy tudja! Hagyjon csak engemet beszélni. «Istennőm! Azt a tegnapi ugrásomból a végtelenbe megtudhatta ön, hogy én önt őrülten szeretem s mindenre -24- képes vagyok azért, hogy önt az égből lehozhassam a földre.» Ha a társalgás regényes színezetet igényel, elmondhatja ön a Magnéta előtt azt a népmesét, melyben az elbűvölt halászlegény elragadja a varázstó hullámaiból a férfigyilkos tündér királyleányt s csinál belőle jó sütő-főző földi menyecskét. Ez az a bizonyos lélekkiszivás s helyébe más lélek befujása. Hajdan boszorkányságnak hivták, most hipnotizálás és szuggesztio. – Ehez ön is ért, csak az lesz a baj, hogyha a médium úgy vissza találja önt hipnotizálni, hogy megcsendül bele a füle. Ennél kivált præponderál a villanyosság.

– Hát hisz én is azt mondtam, hogy nem fogja neki ezt mondani; hanem a következőt: «Miszsz Magnéta! nézze ön, itt van nekem a tárczámban egy csekk ötszázezer rubelről; a hátlapján csak egy név hiányzik, annak a neve, a kinek ez összeg kiszolgáltassék, a tulajdonos által beiratva. Ha akarja ön, önnek a nevét fogja beirni. S ehez nem kell egyéb, mint az ön akarata. Akar-e ön velem egybekelni? Akár a spanyol polgári házasság szerint: egyidejűleg a templomban a pap és jegyző előtt, akár a franczia szokás szerint: csupán a jegyzőnél; akár a muszka divat szerint, az oltár és három pópa előtt, egyházi énekkel; akár a bécsi törvény szerint, a Nothcivilehe mellett, akár a gretna-greeni kovács előtt, az nekem mindegy. Nálam csak az a fődolog, hogy ön elfogadja ezt az ötszázezer rubeles csekket és ráadásul engemet, mint obligát férjet.

– Well ám. Hanem – az algebra szerint: semmi a semmivel sokszorozva = semmi. Semmi a semmihez hozzá adva megint semmi. Gondolja ön, hogy én a semmit megveszem félmillió rubelért?

– Ön azt gondolja, hogy ha egyszer a Magnétának ura van, ez az úr könnyen vazalljává tehető egy még nagyobb úrnak, mint például egy vojvoda egy szultánnak.

Iván herczeg a tenyerét a poharára tette, hogy Prokopin ne tölthessen abba a hautsauternből.

– De hátha csalatkozik ön abban a föltevésben, hogy egy fiatal gentleman képes lesz egy ily alávaló alkura?

– Nem hiszem, hogy csalatkozzam. Mert jól ismerem a fiatal emberemet. Önnek a herczegsége ott van már, a hová a Magnétát beugratta: a holdban. Utolsó vagyona ez az ötezer rubel, a mi fogadásunkra le van téve. Ha ezt elveszti ön, nincs más választása, mint a pisztolyai között kikeresni a legszebbet s annak megcsókolni a száját. Ez lesz aztán az igazi lélekkiszívás. Ki törődik vele? Ilyen borzashajú ficzkó marad még elég a világon. Üresség nem fog ön után maradni. Ha pedig az én ajánlatomat beveszi, akkor két helyet is betölt ön ezzel a figurával.

– Hát lefotografiroztassam magamat vele együtt, mint vőlegény és menyasszony, a Magnétát teljes araköntösben?

– Közelít az igazihoz. Csakhogy háttal előre. Ha ön azt akarja bebizonyítani, hogy csakugyan «ura» a Magnétának, akkor ön elő fogja mutatni nekem a tündérnőnek egy fényképét – minden alme-öv nélkül.

VII.

Kétszer is elment a Magnéta palotája előtt, az előadás után egy órával. A portás ott állt, fehér medve-prémes bundájában, nagy ezüst fejű botjával. -26-

Ott lucullusi lakoma vár rá, a minek az ő ötezer rubele adja meg az árát, ha semmit sem végzett.

A kolompolásra önműködő gép nyitá föl az oldallépcső rácsajtaját. Iván belépett rajta, a rácsajtó becsapódott utána.

Mire fölért a csarnokba, már akkorra a kapus föltelefonálta a nevét a kiabáló csövön, nyitott ajtóval várták. Ezüst vállzsinóros inas fogadta. Kegyelmes úrnak czímezte, lehúzta a felső kabátját. S aztán jelentőségteljes mosolylyal értesíté, hogy nem kell a várakozó terembe mennie, hanem egy oldalajtón át (adandó jelre) a szobacziczus kamarájába, a ki azután majd tovább fogja kalauzolni.

A jel egy villanycsengetyű-pendülés volt, a szőnyeg-ajtó magától fölnyilt. Iván belépett a kamrába. Annak nem volt semmi ablaka, teljesen sötét volt, azonban egy percz mulva kigyulladt a villanylámpás s Iván maga előtt látta a szobacziczust.

Erős meglepetés volt. Egy hat láb magas némber, félöles vállakkal, széles, csontos arczczal, hatalmas karokkal. Élő mintája annak a kariatidának, a ki az erkélyt tartja a kapu fölött.

– Hát mi az ördög volnék más? dörgé bassus hangon a hölgy. Csak nem néz ön a Magnéta kisasszonynak? -27-

– Annak nem. De nekem úgy tetszik, mintha lett volna már szerencsém bájos nagyságod alakjában gyönyörködhetni.

– Nem kegyed az a Szamszonina, a ki egy időben a Renz czirkuszában a férfiakat birkózásra hívta föl s egymás után verte a földhöz?

– De én voltam az. Hanem az ostoba rendőrség betiltotta a productiómat, nem tudom, miért? Ha én hagytam volna magamat a férfiaktól legyőzetni, azt elnézték volna.

– És így most kegyed az a szerencsés médium, a kinek egyedül lehető Magnéta kisasszonyt az előadás alatt viselt selyem burkolatától megszabadítani.

– Arról nem szabad kérdezősködni – a komornától. A Magnétától megkérdezheti ön. Ott várja önt a boudoirban.

Azzal kinyitá előtte az alacsony szőnyegajtót s betolta rajta a látogatót hatalmas tenyerével, mintha egy játékbábot tenne egyik helyről a másikra.

Az otthonos szoba csak gyöngén volt világítva az üvegernyővel árnyékolt villanylámpától, több fényt adott a kandalló ropogó tüze.

A Magnéta a kandalló előtt ült, háttal az ajtónak s épen akkor gyujtott szivarra, mikor Iván belépett a szőnyeg-ajtón. A mint a kandalló fölötti tükörben meglátta az úrfit, fölugrott a karszékből s elkezdett féktelenül kaczagni; eléje futott, a vállára tette a két kezét s úgy kaczagott a szemébe.

– Dehogy azon: a main. A tegnapi igen komoly dolog volt. Ön az életét koczkáztatta. Az ilyen merénylet becsülésre méltó. Ön bele fulladhatott volna a pehelyhalomba, mert fejjel le esett belé, ha én hirtelen oda nem -28- ugrom s ki nem rántom a lábánál fogva. Hát nem vette észre?

– A holdból ugy-e? Oh, de kedvesek az ilyen gyerekek, a kik sokáig megmaradnak ostobának! Hát fél a boszorkányoktól? No ne sírjon. Itt van egy szopogató.

S bedugta a száját a meggyujtott szivarral, mint egy czuczlival s aztán a kezét a karja alá dugva a kandallóhoz vezette.

– Hát azt sem vette ön észre, hogy megfogtam a nyakát, s a visszarepülésnél én ültettem oda a helyére, különben fejtetőre esett volna a publikum közé s egynehány nézőnek betörte volna a fejét. Nem vették észre, mert minden embernek tele volt szeme-szája pihével.

– A levegőben ugy-e? A hol aztán bele estem a holdba. No ne beszéljünk erről; ez arabusul van. Megesett ez már máson is. Minden városban akad ilyen merész vállalkozó. El vagyunk készülve hozzá. Külömben a rendőrséggel gyűlne meg a bajunk, ha valaki kitörné a nyakát én miattam. Ezért egyenesen én vagyok felelős. Hát most csak igen komolyan kérem, hogy máskor ne ugorjék utánam a holdba, mert annak igen tragikus vége lehet; hanem jőjjön az ajtóra. Nem vagyok én boszorkány. Nem fordítom hátrafelé a fejét. Hanem a mai megjelenése, ez az, a mi kaczagásra ingerel.

Magnéta helyet mutatott neki egy japáni, két keresztbetett vánkosból alakított guggonkán, maga pedig fölkuporodott a kerevetre, maga alá szedve a lábait, a miknek egyikéről lerántotta azt a parányi, gyöngyhimzésű papucsot s azt úgy forgatta a kezében, mintha jelképezni akarná vele azt az alkotmányt, amelylyel a nők országában kormányoznak. A thea ott párolgott előttük egy ezüst -29- és arany intarziaturás asztalkán, a mit két bronz krokodilus tartott a fölkunkorított farkával.

A Magnétán sima, ráncztalan nyers selyemruha volt a nyakától az aljáig rubingombokkal; bő ujjai a könyökhajlásig fölcsiptetve szintén rubinboglárral. Aligha volt rajta más gúnya is.

– Az adott viszonyok között igen. Ön egy ötszázezer rubeles checkket hozott magával, a mely egy szibériai nábobnak a tulajdona.

– De a mely rögtön enyim – tied lesz, a mint Magnéta istennő rá engedi irni a nevét. Jogos tulajdonom, a mit «gentlemanlike» szereztem gavalléros fogadásban s a mit önnek csak egy kézszorításába kerül magáévá tenni.

– Hát ez a nevetni való. Önök azt hiszik, hogy én tőlem meg lehet venni az eget. Önök kisajátíthatónak tartják azt az én uradalmamat, a minek a határát a föld és a hold képezi? Ugyan, kérem, lapozza ön végig azt a bagariába kötött albumot az asztalon, a miben a különféle városokban teljesített adófizetéseim nyugtái vannak. Azokból meg fog ön győződhetni, hogy nekem több jövedelmem van, mint a pénzkirályoknak. Tizenhárom éves koromban kezdtem, mint Magnéta, most húsz éves vagyok. Vagyont szereztem. Minden fővárosban van házam; ott vagyok honn, a hol akarok. Fényt űzhetek, dobzódhatok, én vehetem az élvezetet. De nekem az mind nem kell. Sem a luxus, sem a luxuries. (A mi két szót az önök irói állandóan egynek vesznek.) Önöknek az a fogalmuk felőlünk, légben járó komédiásnőkről, hogy a mi életünk egy folytonos dorbézolás. Persze az ismeretségüket azoknál a deszkán ugrándozó szépségeknél szerezték, a kikről egy geniális magyar úr azt mondta: hogy a «szivük a valóságos góthai almanach». De én mondhatom önnek, hogy az a kötéltánczoló nő, a ki a művészetét igazán szereti, -30- szigorúbb askétai életrendet tart, mint egy karmelita apácza. Nekem egész nap nem szabad egy falatot ennem, bort innom soha. Csak az előadás után kapok egy darab félig sült hust, hozzá kenyérhajat és teát. Másoknak az ágya gyönyörtanya, vagy ébren vagy álomban, nekem kinzópad; vizes lepedőkbe, pokróczokba burkolva, eleven mumia vagyok. Aztán kibontanak, jeges vízbe dobnak, ledörzsölnek, hogy más jajgatna bele. Akkor következnek a testgyakorlatok, kötélen, trapézon, nyujtón, a tagficzamításig s ezt mindennap meg kell tennem, mert ha egy-két nap elmulasztom, másnap minden izületem fáj s az izmaim nem szolgálnak jól. Rám nézve nincs ünnepnap. Ezt az életrendet még a vasuton is meg kell tartanom.

– De hát akkor mi gyönyörüsége van önnek az életben? Miért keres annyi pénzt?

– Először is az utóbbira hadd feleljek. Nekem a nagy jövedelmemhez a kiadásom is tetemes. Bűvészetem igen nagy apparátussal jár. Az impresárión kívül kell gépészeket magammal hordanom s egy sereg betanult segédet. Ezek az inasok, a kiket ön livréeban lát az előszobámban, mind jól fizetett bűvészsegédek, a kiknek ügyességétől, hajszálra kimért pontosságától függ az én bűvészetemnek a sikere. Én az életemet, a tagjaim épségét koczkáztatom, ha valamelyik elhibázza a rábizott teendőt. S aztán annyifelé igénybe veszik a jótékonyságomat. Mert hát azt mindenki természetesnek találja, hogy egy földesúrnak, egy börzefejedelemnek nagy jövedelme legyen; senki sem panaszolja föl neki: de ha egy komédiásnak hull az ölébe a pénz, ahoz minden inséges ember igényt tart, s nagyon helyes a logika. Mert annak a földes úrnak, bankárnak épen semmi gyönyörüsége sincs abban, hogy a jövedelmét inségesek között szétoszsza, de annak a komédiásnőnek bolond nagy öröme telik benne.

– De igen. Nem felejtettem el. Nekem a más ember gyönyöre az élvezet. Szeretem elnézni, mikor egy kiéhezett ember mohón falja az ételt. Én nem laktam jól soha. Szeretem látni, mikor a beteg embert ápolják, mikor lábbadozik, fölüdül. Én beteg nem lehetek soha. Az életmódom olyan, mint a vadállaté; azért nem ismerem az emberek közt divó nyavalyákat, mint a hogy az őz, a szarvas nem ismeri. Csak a mások bajából tudom, hogy mi az? Látom, hogy jól esik nekik, mikor megszabadultak tőle. – Aztán tudok gyönyörködni abban, mikor egy szegény leány odahozza a vőlegényét elém, s aztán örül a kapott kelengyének, csinosítja magát a fölvett menyasszonyruhában. Ilyen costume az én garderobeomban nincs.

– Azért, mert én vagyok a Magnéta. Azt tartják rólam, hogy az én csodatetteimnek a föltétele a virginitas.

– Soha sem olvasott ön meséket églakók és halandók közötti szerelemről?

– Olvastam biz én s nem is megyek érte Dione és Aeneasig, vagy Artemis és Endymionig vissza; itt vannak előttem a modern világ «divái», a kik művészetükkel szerzett millióikon vettek maguknak egy grófot, marquist, celebritást, egy férjet. Hahaha! Az a bolond, hogy az őzeknél a hím viseli a szarvakat, a művészek vadaskertjében pedig rendesen az asszony. Nem biztat az istennők példája.

– A hány nagy művésznőt híréből ismerek, valamennyinek csak egy gyermeke volt életében. Annak a születésénél kezdődött a válópör. Hűséget a párjukhoz csak a nagy dúvadak ismernek: az oroszlán, meg a medve. Az őrzi és félti nőstényét, az védelmezi a kölykét; a háziállatok mind csapodárok, első sorban az «animal implume, bipes».

– Bizony mondom, hogy az. Én nem jöttem önhöz azzal az alázatos kéréssel, hogy vegyen föl engemet a diadalszekerére, mint czímadó férjet; én majd járok önnel városról-városra; sorba szaladgálom a szerkesztőségeket, reklámot követelve, ha kell, megfizetve; odaállok a prosceniumhoz, kezdem a tapsot, ájuldozom, ha kell; birkózom az ellenkező kritikai véleménynyel, megtámasztom a hátammal az ajtót, ha valami nagy befolyású protektor van önnek a budoirjában látogatáson. – Nem. Én azzal a követeléssel jövök, hogy hagyja ön el a működése színterét s aztán legyünk együtt boldog földlakók.

– No, hát akkor fordítsuk meg a dolgot. Maradjon ön Magnéta. Folytassa megmagyarázhatatlan bűvészetét. Én nem leszek önre nézve senki és semmi. Nem mutatom magamat sehol. Nem dicsekedem vele, hogy én vagyok a Magnétának a férje. Hanem, a mikor ön a mutatványai után kifáradtan hazatér: ott fog önnek a lábai előtt ülni egy hűséges házi állat, a ki önnek a lábait megnyalja, a ki önben nem látja a művésznőt; – de tiszteli az asszonyt.

– Ez szép volna, de képtelenség. Még a drámaiművésznőnek a férje is kiábrándul a feleségéből. A művészi előkészület egy rettenetes próza. Még az olyan istenihlette művésznőknél is, mint egy Rachel, egy Ristori, egy Sarah Bernhard, egy Duse, egy Patti. A férj látja a stereotyp mesterséggé vált lelkesedést, a befűtött poklot, az illuminált -33- mennyországot. Hát még az olyan művésznőnél, mint a Magnéta, a kinek az egész bűbája egy nagy ámításon alapszik. – Hogy kivánhatná az, a ki az egész világot elbolondította, hogy ő hozzá igaz legyen az, a ki ő neki az egész világa? Hiszen, a mint valaki az én titkomat megtudja, az engem kinevet, kicsúfol, lenéz. Pedig annak, a ki férj, meg kell azt tudni. A sphinx megöli a jövevényt, a ki a rejtélyét ki nem találja, de ha ki tudta találni, akkor a sphinx hal meg.

– De hát elvégre is, örökké csak nem akar ön Magnéta maradni? A szív érzelmeit lehet sokáig megfagyasztani, de nem végkép. Az elfojtott érzések boszút fognak magukért állni. S mentől később, annál rosszabb önre nézve. Az lehetetlen, hogy ön ne ábrándozott volna soha.

A Magnéta hanyatt veté magát a duzzadó selyemvánkosokra, hosszan elnyulva a kereveten.

– Ábrándjaim voltak. Mondá, magasra fujva a szivarfüstöt. Vannak most is. Van egy negativ, meg egy pozitiv ábrándképem. Az első az az ember, a ki megbánatta Éva anyánkkal – halálba, – hogy megkóstoltatta vele a mindenttudás fájának almáját; a kit összekötött vele a szent szakramentum is s a kigyó sugallta polgári házasság is s a ki csak gúnynyal viszonozza az ő gyöngédségeit. Ellenben positiv ideálom tudna lenni, a ki hasonlón hirhedett bűvész, mint én vagyok; épen úgy kitalálhatatlan rejtélyű, mint én. Ha kölcsönösen egymás kezébe letennők a titkainkat, akkor azután össze volnánk egymással kötve, elválaszthatatlanul; a kinek a titkát a másik elárulja, az semmivé van téve s a megsemmisítés kölcsönbe esik. Ilyenről szoktam én álmodozni.

– Akkor csak stornirozza ön a vállalatát. Láthatja, hogy «a házasságok az égben nem köttetnek».

– Már most aztán szép istennőm, én ezt az ön kosarát egyúttal koldustarisznyának is viselhetem, mert nemcsak ezt az ötszázezer rubelt kell visszaadnom meg nem nyert -34- fogadásban, hanem saját vagyonomat is elveszítem rajta.

– Hát már most, miután ön mindenemből kifosztott s a nagy lépcsőn ledobott, én is azoknak a mezitlábasoknak a kategoriájába tartozom, a kik önnél a kis ajtón kopogtatnak s a kiket fölsegíteni önnek olyan tündéri gyönyörüség.

Magnéta sivított a kaczagástól. A két tenyerével fogta a fejét, úgy nevetett.

– Hahaha! Ez igazán eredeti ötlet. Ha nem lehet férjem: beáll hozzám komornyiknak!

– Sőt még az a javadalma is megvan, hogy ha vetélytársa akad, a ki nekem udvarol, azt nem köteles párbajra kényszeríteni, hanem ledobhatja a lépcsőn. Hahaha!

– Elfogadom az ajánlatot; mondá Magnéta folyvást kaczagva, mint valami nagy tréfán. A fizetés megszabását rám bízza ön?

Magnéta ismerte a föladatát; kegyosztó mozdulattal nyujtá eléje a kezét, a mit Ivánnak tartozó kötelessége volt megcsókolni.

(Csakugyan villanyterhes a keze: az ember megégeti rajta a száját! Hát még ha egy pofont lehetne tőle kapni! Az lenne a villanyütés!)

– Kiviszem a komorna szobájába, annak a társaságában folytatom a theázást. A komornyik csak nem theázhat egy asztalnál az úrnőjével.

– Nagyon helyes. Akkor vigye ki édes Iván az egész edényt is, a szamovárral együtt, nem iszom több theát.

Iván szépen rárakta az ezüst tálczára a csészéket, czukorszelenczét, ibrikeket, fiolákat s vitte egész hivatalos aplombbal az ajtó felé.

– Aztán mondja meg a komornának, hogy nincs rá ma több szükségem; ágyba megyek.

Csak egy sor apró csillag pislogott az alkóvenben, az ágymennyezet körül, mint egy miniatür zodiakus.

Aztán meg a kandallóban lobogott a láng; a tűznyelvek fütyültek az égő hasábokból.

Fütyülni! átkozott egy hang. Fütyülni szokás az inasnak, aztán meg a bukott komédiásnak.

Iván visszatekintett. A Magnéta a kandalló előtt állt s a haját lefekvéshez fonta – három ágra osztott tömött egy tekercsbe.

A kandalló lángja a háta mögött világított szétlövellve s attól az a selyem öltöny átlátszóvá lett.

Ivánt valami olyan hevület fogta elő, a milyent érzett -36- Asmodái (a nősz-örömök dæmona), mikor Szárah, a rágeszi szép menyasszony vőlegényeit egymásután megöldöste; vagy az éhes farkas, mikor egy gödölyét mutatnak neki csalétkül. Közel volt hozzá, hogy földhöz csapjon tálczát, porczellánt, szamovárt s visszarohanjon, mint trónkövetelő.

Azzal csendesen fölhuzta a selyem köntösét térdig. Csipkeszerű selyemharisnya volt a lábán, áttört virágokkal; a térd fölött átszorítva széles selyem jarretiérrel; annak is rubintos csattja volt.

Azok közül a szétnyiló tulipánajkak közül két sor gyöngyfehér fog villogott elő, fenyegetően összeszorítva; a tőr markolata az alsó ajkhoz értetve.

Asmodái kurrogva csapta össze a denevérszárnyait, fejét fülei közé huzva s elkotródott.

VIII.

A Bavária-szobor termetű szabacziczus nagyot bámult, mikor Iván herczeget a theás-edényekkel a kezében kilépni látta.

– Ugyan hagyja el! Hisz ez plagium! Tavaly lett híressé róla egy franczia trónkövetelő princz, hogy komornyik képében kisérte végig fél Európán Anglia leghíresebb -37- énekesnőjét. Most is folyik miatta a proczesszusa a férjjel. Ön csak utánozni tud.

– Már akárhogyan, akármiképen: j’y suis, j’y reste: én itt vagyok és itt maradok; a szerződést ebben a mommában kötöttem meg a divával, s ezentúl itt fogok theázni az ön kellemetes társaságában.

– Hát persze hogy leány? Ki merne ennek a megczáfolására vállalkozni? Hiszen ha ezt a kart meglátja egy férfi, ha még akkora «lyon» is, egyszerre kis kutya lesz belőle.

S azzal válláig föltűrve a szerviánkája patyolat ujját, oda tartá a karját Iván elé.

– Nem reszketek biz én! Sőt az ilyen kar nekem épen az ideálom. Hát hogy együtt theázhassunk, én elveszem önt feleségül.

– Igen is, önt, Szamszonina kisasszony. Ezennel ünnepélyesen megkérem a kezét.

– Ihol van ni! Már megint plágiumot csinál! Hiszen ugyanezt tette egy világhirű hős hadvezér (úgy mondják magyar volt), a ki megkérte egy főrangú kisasszonynak a kezét s mikor az elutasította, egyet fordult a sarkán s megkérte a társalkodónőt; azt vette el.

– S jól járt vele. No hát elég illustris példa van előttem. Nem kaptam meg a Magnétát, megkérem a Szamszonina kezét.

– Ezt a kezet ni? Ezt a tenyeret, a melyikre ön felállhat s aztán még egy pajtást vehet a vállára, mind a kettőjüket fölemelem. Ezt a kezet akarja ön megkapni, -38- cserébe azért a majom-mancsért, a minek semmije sincs már?

– Van még egy pecsétnyomó gyűrűje, egy ócska koronás czímerrel. A többi vagyonát már mind elverte. Hát azt hiszi, hogy én is olyan művésznő vagyok, a ki herczeget vesz magának – bolti áron, – vulkanizált kaucsukból?

– Üljön csak ide mellém, bájos Szamszonina. Majd mindjárt felvilágosítom én önt az iránt, hogy én vagyok az a mesebeli elátkozott herczeg, a ki félig kővé van válva, de ha egy kis szentelt vízzel megpermetezik, egész ember válik belőle legott.

– Szentelt vízzel? A pap ugy-e? De hát ha én történetesen zsidó vagyok? A nevem is sejteti.

– Hát hiszen van ebben az országban «Nothcivilehe». Azt még jobban szeretném. Azt akarnám önnel megértetni, hogy énnekem itt van a markomban ötszázezer rubel, a mit mi kétfelé oszthatnánk, ha ön segítségemre akarna lenni ennek a realizálásában s belépne a sindicatusba. Érti ön e kifejezéseket?

(Iván is úgy volt, mint a Schuszter Lippli öreg anyja, hogy minden bolond hazug mesét elhitt, csak azt az egy adatot nem, a mi történetesen igaz volt. Hát persze, hogy a mágnes tudatott minden titkot a Magnétával. Még akkor csak ő volt birtokában Edison csoda találmányainak. Új palotája úgy volt építve, hogy telefonhuzatok vezettek a budoárjából a trattoriába, a kabinet szépáréba és más helyekre -39- is s ő szépen kihallgatta, hogy mit beszélnek, mit terveznek itt is, ott is. Igy jutott minden titoknak birtokába s elkészülten várhatott a meglepetésekre.)

– No hát tudok mindent. Ön fogadott az eszeveszett nábobbal, hogy a Magnétát lehozza az égből. Csak egyszer aztán ide lenn legyen a földön: csak egyszer be legyen sározva a félczipője! A Magnéta kikergette önt az ötszázezer rubelével. Most ön a Magnétáról lemond, de nem a félmillióról. Hanem úgy okoskodik, hogy egy étappot már bevett. Odáig eljutott, hogy fényes nappal ideköltözhet a bőröndjeivel a Magnéta palotájába, hordhat egy kulcsot a zsebében, a mivel a sikátorra nyiló kis vasajtót fölnyithatja s a rejtett lépcsőn följárhat. Ez azonban a nábobnak nem elég. Ő szemmel látható tanujelt akar a kezébe kapni. Egy fényképet a Magnétáról? Olyant, a milyen nincs.

– Remek találékonyság! Nézze csak, mi módon lehetne az? Egy negyedmillió megérdemli a fáradságot. Előadás után ön szokta a Magnétát átöltöztetni. Vannak moment fölvevő fotograf-gépek. Akkorák, hogy egy nyaklánczon függő medaillonban el lehet rejteni. Egy ilyent hoznék önnek. Érti a többit.

– Természetesen. Az a fénykép, mely az én birtokomba kerül, bizonyítani fogja, hogy nekem sikerült a Magnétát lehozni a földre.

– Jól van. Értem. Hanem itt még nincs mindennek vége. Ilyen apró gazságért még Szibériában sem adnak félmilliót. Ön még egyébre is kötelezve lesz a nábobnak. Erőtesse csak meg az emlékezetét.

– Hát igen. Hogy a feleségem hálószobájának a kulcsát -40- az ő diskrécziójára fogom bízni. Ezt én becsületemre fogadtam.

– Nos, hát azt megtehetem, mihelyt ön lesz a feleségem. Átadhatom, bona fide, a nábobnak azt az aranyos kulcsot, ezzel a szóval: ez a feleségem hálószobájának a kulcsa. Én nem leszek féltékeny.

Szamszonina leányasszonynak a kaczagása úgy dörgött, mint egy nőstényoroszlán bömbölése.

– Kolosszális gazság! A Magnéta helyett a Szamszoninát dobni a szibériai nábob karjai közé! Most már megölelhet ön. Ön zsenális akasztófára való. Most már szeretem önt. Csinálhatjuk a theát…

IX.

Másnap ismét találkozott Iván herczeg Prokopin úrral – bizalmas páros vacsorázásnál a külön szobában.

– Minden meg van nyerve, mondá Iván. Holnap idejön a polgármester két hivatalos tanúval. A szerződést hozza. «Nothcivilehe.»

Erre a hírre Prokopin úr a pezsgős pohárba egy kis kupicza ylang-ylang parfümöt öntött. Azt tartják, hogy ez a parfüm csodás serkentő hatással bir az idegekre.

Különös ez! Az a fölfedezés, hogy egy tündérnő zsidóleány, egész új varázst idéz elő. A fantázia talán valami -41- exotikus bájakat szimatol? Vagy tán a lelkiismeret könnyebben megnyugtatható? A bűn egyszerre virtussá válik. Hisz a férfi a szép nővel szemben természetes ellenség s ha még zsidó is a szép hölgy, akkor duplán ellenség. Azért nem viszi el az embert az ördög. Hisz a zsidó bibliai történetekben az ördög maga is nagy gavallér, úri nőcsábító. Cape nasum! Tőled tanultuk az istentelenséget! Belzebub a ki vagy!

– Ha meggyőződést akar ön szerezni, reggelizzen itt a trattoriában holnap tizenkét órakor. Egy nyitott bérkocsi fog a kapu előtt megállni s az inasok fogják a vendéglőből elhozott bőröndjeimet leszedni róla és utánam fölhordani a Magnéta szállására.

– Délután pedig ki fogok könyökölni a szögletszoba ablakán, házi sipkával a fejemen s csibukból pöfékelni.

– Mondtam, hogy előttem csak egy hiteles bizonyíték van: a fénykép; Magnéta, mint Anadyomene – az ön birtokában; ön által kiállítva s én rám girálva.

– Az is meg lesz. De a kinálkozó alkalmat kell megtalálni. Ad vocem «giro.» Ha a fogadást megnyerem, önnek ki kell tölteni a checkken a girót.

– Azaz, hogy a tündérnő igazi családnevével; mert a kereskedelmi bank a tündérnevekre nem ad semmit.

Prokopin úr följegyezte tárczájába a nevet: «Reginetta Kornblue». Iván megmutatta neki az aranyfogantyus kulcsot is. Két griff van a kulcs markolatán. Ez már csak igazi barokkstyl. A paradicsom kulcsa.

– Magától érthető. Ámbár ön rendezhetne a saját jutalomjátékára benefic-előadást. Én azt tenném. No, a fénykép végett.

– Úgy is jó. Most én nekem egy kis útam van, egy óra alatt kocsin bejárom, ön addig maradjon itt és pityizáljon; majd utólérem, ha visszajövök.

… Prokopin úr azonnal elhajtatott a rendőrségre, megtudakolni, hogy érkezett-e a Magnéta társaságával egy Reginetta Kornblue nevű asszonyszemély?

Nem lehet más, mint a Magnéta. Mire való volna egy akrobata-nő egy művész-társaságnál, ha nem azért, hogy mutogassa magát? Más pedig nem mutogatja magát, mint a Magnéta. Neki kell annak lennie. Található volt az utazó művész-bandában több női név is, de az mind ezzel a czímmel: «privatiere», egy volt «rentiere». Ezek mind alantas minőségek lehetnek.

Még ugyanazon este a városházára is elhajtatott Prokopin úr. S munificentiájának lehető volt valami hivatalnokot találni, a ki a mai hivatalos naplóból kikereste a számára a választ a következő kérdésre:

«Fog-e a polgármester holnap Nothcivilehe szertartást végrehajtani a palais Magnétában, miss Reginetta Kornblue és a vőlegénye, herczeg Papanoff Iván között?»

– Igenis, a polgármester fog keserves Nothcivilehet erőszakolni a holnapi napon, miss Reginetta Kornblue, mozaista menyasszony és jegyese, Signore Dramoletti Giambattista vőlegény között.

Tehát egyúttal Iván herczegnek az igazi nevét is megtudta. Nem orosz az, hanem korzikai. Ez különben irrelevans dolog. -43-

– Nem lehetnék én egyik tanú a házasságkötésnél? ajánlkozék Prokopin úr.

– Meghaladott álláspont, felelé a hivatalnok. A menyasszony két testvére lesz a két tanú.

– Köszönöm alássan. Mondá Prokopin úr, utána gondolva: «e szerint nekem még a két fivérét is meg kell vásárolnom, az öcscsét még jobban, mint a bátyját».

Mielőtt a cabinet separét fölkereste volna, előbb conferentiát tartott a pinczérrel.

Meggyőződött saját szemeivel, hogy a két szomszéd kabinet lakatlan. Zsebébe dugta mind a kettőnek a kulcsát.

De mi szükség az ilyen elővigyázatra? mikor két férfi vacsorál együtt. Csak nem nihilisták talán? Attentátum-tervezés?

Prokopin úrnak Iván herczeget álmából kellett felkölteni. Azt már elnyomta a buzgóság a poharak közti várakozásban. Ott hevert a pamlagon. Makutyi volt.

Iván boszúsan dörzsölte a szemeit az ökleivel s jó időbe került, a míg a tegnap és ma közötti összefüggést meg tudta találni.

– Mi az ördög dolga volt önnek ilyen korán reggel a polgármesteri hivatalban?

– Mondjuk: ilyen éjféli órában. Hát a Kornblue Reginetta kisasszonyról tudakozódtam.

– Önnek a menyasszonya. A kivel ön házasságot fog kötni holnap. – Vagy mondjuk, hogy «ma»; ha ez az óra jól jár, a hol már egy fertály egyre.

– Vegyen be csak egy okos szót, Iván herczeg. Mindent rendben találtam; ön holnap házasságot köt, holnapután ideadja nekem a fényképet s én beirom az ön nejének a nevét az ötszázezer rubeles checkbe.

De már erre a szóra csakugyan kiment a krapula Iván fejéből. S minthogy a mámor ellen legjobb orvosság az ivás, ismét előlkezdték; összecsördíték poharaikat.

– De mondja csak, Iván herczeg, hogyan vehette ön rá a polgármestert, hogy ő menjen az egész hivatalos apparátusával a Magnéta helyébe, annak a szállására s ne a menyasszony és a vőlegény vonuljon a nászkiséretével a polgármesteri hivatalba, a hogy illik?

– Vannak kivételes esetek. «Periculum in mora.» Valaki halálán van. Aztán kétszáz forintot áldoztam a szegények kaszszájába.

Azt csak nem mondhatta meg, hogy «ketten a menyasszonyommal nem férünk el egy kocsin».

– No hát aztán csak okosan végezze ön a dolgát. Én kezére járok önnek. Láthatja, hogy mindenre kiterjed a figyelmem. Itt hordok magammal egy medaillont, akkora, -45- mint egy kis zsebóra. Ebben van egy moment fotografgép elrejtve. Ezt az ember a nyakába akasztva viseli. A szép hölgynek, a kit meg akar vele lepni, – tündérbájai legigézőbb pompájában, – megmagyarázza az ember, hogy az egy fetish, melynek viselése szerencsét hoz, minden bajtól megoltalmaz; ezek a bálvány alakok rajta a pogány jó szellemek; ha az ember egy ilyen bálványt elfordít, rögtön teljesül, a mit abban a perczben kíván. S az elfordítás alatt egy kis aranylap fölpattan s félmásodpercz alatt el van ragadva a fénykép. Én ezzel önt megajándékozom. Ön aztán tudni fogja a többit.

Ebben a perczben csengő kaczagás hangzott a fejük fölött, gúnyos, csúfondáros hahota. Fölriadva néztek széjjel. Ki nevet itt? Dzsinek laknak ebben az odúban?

– Veszszek el! Ez épen olyan, mint a Magnéta kaczagása. Mondá Iván. Ezt már ismerem.

Fölugrottak; a spanyol falat, a pamlagot, az asztalterítőt mind kutatás alá vették: a nevető dzsinre nem találtak sehol.

De annak a közlő nyilása olyan jól el volt rejtve a plafond arabeszkjei között, hogy nem lehetett rá akadni.

A «kerekasztalnál» azonban nagy lakodalmat tartottak az új házaspár micsodájára. Nehéz rá megtalálni a kifejezést! Más rendes menyegzői esetnél azt mondják, hogy -46- «tiszteletére», de a «csikart polgári házasság» (Noth-Civilehe) eseténél ez a szó lehetetlen. A kiket ilyen «rugdfelshaddott» (ez nem angol szó) módon bogozott össze az állam, azoknak jobb elbujni a hátulsó szobába s eltagadni magukat – kondoleáló vizitek elől; nappal ki nem jönni az utczára, este is csak paraplé alatt, akár esik, akár nem. Lakodalomról szó sem lehet, hisz a vendégeknek égne ki a szeme, ha az ilyen államilag megbillogozott társadalmi exlexnek nyilvánított menyasszonyt és vőlegényt egymás mellett ülni látnák. Hanem az ilyen esküvő (!) estéjén magukban gyűlnek össze a jó ismerősök, a tisztelők, isznak nagyokat az új házasok egészségére s azt a sok pajkos élczet, sikamlós adomát, a mit e poharazás közben elmondanak, mulatságos lecturré lehetne összegyűjteni. Így tettek a hajdani rómaiak is a fescennináikon. S miért ne lennénk mink is rómaiak – ha tehetjük?

A fescennina savát-borsát Prokopin úr toastjai szolgáltatták szikrázó hülyeségekben. A mi annál szebb volt tőle, minthogy a lakoma számláját is ő fizette; mégis jó kedve volt.

– A vendéglői számla még hagyján; de a fogadáson elvesztett félmillió rubel! (papirrubel természetesen), mondá Commerzienrath Ritter von Sonnenfeger, vasuti vállalkozó, poharát Prokopin úréhoz koczintva.

– Dejsz azt még előbb el kell dönteni, hogy ki vesztette el a fogadást? védekezett Prokopin úr.

– Nálam föl van jegyezve szó szerint, allegált MacMerimac, az irlandi clan, jelenleg amerikai petroleumőrgróf s fölolvasta a jegyzőkönyvéből: Iván herczeg kötelezi magát utána ugrani a Magnétának a csillagos égbe. Ezt megtette.

– És azután elragadni az alme-övet. No arra úgy hiszem teljes jogot ád neki az osztrák büntetőtörvény, mely szól a Noth-Civilehe szabadalmazott gonosztettéről.

Mindenki elhitte Iván herczegnek, hogy Magnéta azonos -47- Kornblue Reginetta menyasszonynyal. A polgármesteri helyettes és a két tanu, a ki tudta a valóságot, nem volt hivatalos erre a lakomára.

– No de elébb látni akarjuk azt az alme-övet! rikácsolt Ben-Szaid effendi, az alexandriai regalebérlő. Ide kell azt hozni, ehez az asztalhoz. Összetépve szabály szerint, a hogy Cirkassiában szokás. A csecsenczeknél is be szokták mutatni a nászvendégeknek a menyasszony összetépett övét.

– És abból mindenikünknek kell kapni egy szalagot! pretendálta Papyropulos herczeg, a ki azzal dicsekszik, hogy ő kiterjedt pirateriát űz az Archipelagosban, a hol az épen olyan tisztességes keresetmód, mint nálunk a börze.

– Herczeg Iváné az, a mi a markába szakadt a pántlikából! kiabált Don Baccador, a ki sejtetni engedi, hogy ő egy spanyol trónpretendensnek az alteregoja.

Ilyenformán az egész internationalis bonvivant zsinat megállapodott abban, hogy a mai nap tönkrement alme-öv roncsain igaz kannibáli passióval osztozni fognak.

Arról természetesen szó sincs többé, hogy a Magnéta folytassa productióit.

Először is Iván herczeg rangja nem engedi meg, hogy a hitvese még ilyenféle látványosságok közlönye maradjon. Ez affront volna a családi méltóság ellen.

Másodszor bizonyosra vehető, hogy most már a hitfelekezetében leleplezett Magnéta ellen az antisemiták okvetlenül spectakulumot fognak inscenálni.

Annál nagyobb volt aztán az asztaltársaság elbámulása, mikor a menyegző utáni reggelen újra megjelentek az -48- utcza-sarkokon a repülő tündéres plakátok: «Magnéta újból fölrepülése.»

S ezen előadáson olyan hideg arczot mutatott a Magnéta, mint egy halott. A világítás is olyan volt, hogy folyton zöld színt játszott az alakja.

– Ah! Ez bizonyosan a lelke, élczelt monsieur Flagellán, a franczia, a ki állítólag tizenkét elsőrendű lapnak a levelezője. – Az a bizonyos lélek, a kit Iván herczeg fogadásszerűleg kiszívott s aztán idefujt közénk.

Az antisemiták azonban megemberelték magukat s nem csináltak semmi randalirozást. Legfeljebb egy kicsit pisszegtek, ha egy habitüé tapsolni próbált.

Kondoleálni kezdtek Prokopin úrnak, hogy nem vesztette el a félmillió rubelét…

XI.

Oh, azért a Magnéta-társaság tagjai is megünnepelték ám azt az örvendetes családi eseményt, hogy egy nőtagja a szövetkezetüknek a házasság szent… (Hohó! Nem szent, csak törvényes) igáját fölvette.

Az asztal itt is gömbölyű volt, hogy senki se legyen elnök. Itt tökéletes a demokratia; a gépész, a segéd, az impresario, a komorna mind egyenrangú. A Magnétával is egyenrangú. Övé az egész bűvös készülék, a jövedelem, a palota; de egymás között épen csak olyan komédiáspajtás, mint a többi. Lehet miattuk Iván igazi herczeg, az őket nem feszélyezi. Per tu lesznek vele. A társaság hölgy tagjai is művésznők, övék a zene és dal, a mi a bűvelőadást emeli. -49-

A férfiak az asztalnál udvariasak a hölgyek iránt; a mogyorót a saját fogukkal törik a szomszédnőik számára; de azért a czipőikből még sem iszszák a bort, mint a lengyelek. Ők inkább oroszok. Csizmából isznak. (Nonono! Csak nem kell megharagudni! Bizonyos fővárosban «stibli»-nek híják a nagy tériméjű poharat.)

A boldog menyasszonynak a társaság minden tagja kedveskedik valami nászajándékkal. Ki ezüst, ki arany csecsebecsével szolgál. – Legbámulatraméltóbb a vőlegény ajándéka. Ez egy abissziniai fetish, a mit egyenesen a dahomeyi szultán nyakából vettek el, mikor vesztett ütközet után főbelőtte magát.

– Sőt ellenkezőleg; ez bizonyít a csalhatatlansága mellett. Theodor szultán tíz óra hosszat tette ki magát az angolok gyorstüzelésének; egy golyó sem fogott rajta, úgy, hogy utoljára magának kellett magát meglőni.

A Szamszonina, hálából az ajándékokért, azt produkálta, hogy azokat a kemény, háromszegletű amerikai diókat ropogtatta föl a fogaival (micsoda kapitális fogak lehettek!), a miket különben csak fejszefokkal lehet feltörögetni s azoknak a székét dugdosta gyöngéd gyügyögtetéssel Iván fogai közé. Igazán magasztos érzés, olyan hitvestárssal birni, a ki az amerikai diót föl tudja törni a fogával: «Egyél kutyuskám!» (Mikor az embert még «kutyuskám»-nak hítták!)

Magnéta csak a lakoma végén jelent meg az ünneplő társaság között. Neki a hivatása olyan szigorú diétát szabott elé, a mely alól még kivételképen sem szabad magát kivonni.

Aztán még azt is kénytelen megtartani, hogy egy óráig az előadás után, ugyanabban a selyemtrikóban sétáljon csendesen végig a folyosón, nyitott ablakoknál, a míg teljesen lehűl a teste. Csak azután lehet azt a selyemfoszlányt lehámozni róla. -50-

Ennek végeztével a Magnéta egy szalmaszín selyemburnuszt öltött magára s úgy jelent meg a lakomázók között.

Gracieus mosolylyal üdvözlé legelébb is a boldog vőlegényt, kezét nyujtva neki. Azt a kezet persze jobb szerette volna Iván más constellatiók között.

– Önnek meg kell bocsátani, édes Iván, hogy kedvesét néhány pillanatra elrablom öntől; de ettől a selyemburoktól nem tud más megszabadítani, mint az én Ninám.

S azzal a burnuszát kétfelé nyitva megmutatta, hogy az a selyem szövöttes még mindig rajta van.

Magnéta aztán egy pohár pezsgőből mégis csak szürcsölt valami keveset a boldog pár szerencsés gyarapodására.

– Tudom. Ismerem. Theodorosz királyé volt. Ez a viselőjének a testét megőrzi fegyver sebétől, vadállat, kigyó harapásától, ragályos döbröcztől. – Lám, milyen szép találkozása a szerető figyelemnek. Én is egy ilyen talizmánt hoztam neked nászajándékba. Ez meg az Athoszhegyi orosz patriarka ajándéka. Ha az az egyik a testi bajokat űzi tőled távol, ez a másik meg a lelki fájdalmaktól tart mentesen; bánatot, csalódást, keserűséget elűz. A lapján gyémántokból kirakva a «Gondviselés szeme».

– Huh! Huh! szítta a fogát az impresarió. Ez megint egy pár ezer forintnyi kontó az ékszerésznél.

– De nézd csak! Mondá Magnéta; milyen csodálatos véletlen! Ez a néger fetish épen beléillik az orosz talizmánba, mintha csak ennek az etuijeül készült volna. Ez -51- derék lesz! A fetisht belezárni a talizmánba: így ni! Most azután együtt viselheted mind a kettőt: a test és a lélek védelmezőjét. Kettős emlék Ivánra és Magnétára.

S azzal rázárta a saját maga által hozott medaillont az Iván által ajándékozottra.

Szamszonina baziliszkus szemeket vetett Ivánra, meg az asztalon fölhalmozott ajándékokra. A félmillió rubel fucscs!

– Hát ezekért a czukorpikszisekért, meg ezekért a medaillonokért cseréltem én föl a függetlenségemet? S vettem magamnak egy négybalkezű orángutángot?

XII.

A másnap esti találkozónál Iván úr olyan pofával került Prokopin úr elé, a minőről azt szoktuk mondani, hogy folyik az orra vére.

– Visszahoztam önnek a checkjét. Elvesztettem a fogadást. Megadom magamat. Pulverizálva vagyok.

– Bár ne vettem volna! Az az ördögség, hogy Kornblue Reginetta nem a Magnétával azonos tündér, hanem egy másik tündérrel, a kinek művészneve a «Szamszonina.»

– Huh barátom! Azt én láttam, mikor öt férfit vállalt -52- magára, kettőt a tenyerén, kettőt a vállán, egyet a fején. S ez most az ön boldogítója?

– De kicsi hija, hogy önt nem tette túlboldoggá. Elmondok mindent őszintén, mint egy tolvajságon ért betörő. A Magnéta határozottan visszautasította önnek a félmillióját, ráadásul az én herczegi koronámmal. Én aztán azt gondoltam ki, hogy beállok hozzá komornyiknak, elveszem a Szamszoninát s vele egyetértve, önt megkopasztjuk, mint egy hízott ludat. A mit ön kiván, az a Magnéta istennői képmása, meg az én feleségem hitvesi szobájának a kulcsa. A képet én is úgy gondoltam megszerezni, a hogy ön. Egy oly furfangos, nyakban hordható moment fotografgéppel, a mit nem én, hanem a Szamszonina manipulálhat. Ön nem tudhatja, hogy melyikünk részesült abban a szerencsében, a miért Actaeon szarvassá változott. A kulcsot aztán megkapta volna ön s úgy hiszem, hogy nem panaszkodhatott volna, hogy meg van rövidítve. De hát ez az egész kabala csúfot vallott ennek a tündérnek a ravaszságán. Ő meg egy még nagyobb medaillont ajándékozott a Szamszoninának, a mibe a fényképező készüléket be lehet zárni s ezzel lehetetlenné van téve a profanáló merénylet. A ki azt megpróbálja, azt megöli! Mérgezett tőrt visel a jarrettierjében, mérgezett nyilat a hajában, sőt még a gyűrűjében is van egy fulánk, mely egy nyomásra előpattan s egy karczolással megöli magát Herkulest.

– Áldja a patrónusát, hogy kiszabadult belőlük. De én ugyan benne maradtam. Csak tudnám, hogy hogyan szökjem el?

– Megálljon csak barátom. Ne szökjék sehova. Ön azt mondja, hogy hivatalt vállalt a Magnétánál.

– Mondjuk, hogy «major domus». Hát legyen önnek dupla hivatala. Én visszaadom önnek az elvesztett ötezer rubelét. Ne restelje elfogadni. A ki a parit tette, az Iván -53- herczeg volt; az már nincs; a ki elfogadja a vesztett tételt, az Dramoletti Giambattista. Nem ismerik egymást. Ön engem hűségesen értesíteni fog, a mi a Magnéta körül történik. Lehetetlen, hogy egyszer ne támadjon egy olyan ember, a ki azt a méregfulánkos gyűrűt leimádkozza a kezéről; akkor aztán majd meg tudom venni attól a szerencsés embertől – no azt a gyűrűt. Kezet rá! Itt van egy ötezer rubeles check. Nem szükség a hotelier kasszájához fordulni a letéteményeért.

– No hát, hogy megháláljam önnek a barátságát, most elárulok önnek egy titkot, a mit előttem a Magnéta művészi fölhevülésében gondatlanul elejtett. Mikor mindenképen kapacitáltam, hogy ilyen ascetai életet mégis örök időkig folytatni nem lehet, azt felelte: «igen is, vannak nekem is ábrándjaim. Ideálom tudna lenni egy hasonlóan hirhedett bűvész, mint én vagyok, a kinek a bűvészete épen oly kitalálhatatlan, mint az enyim. Nem törődném annál sem a szent sacramentummal, sem a polgári szerződéssel. Azt tudnám úgy szeretni, a hogy két örjöngő daemon szeret. Az által, hogy a bűvészetünk titkait kölcsönösen egymás kezébe tennők le, erősebben volnánk egymáshoz csatolva, mint minden törvények és kánonok által, mert a ki a másikat elárulja, az azt semmivé tette, de aztán magát is, mert a boszú nyomban következik». Ezt mondta a Magnéta, a mikor engem elutasított.

Prokopin úr egyet ütött a tenyerébe, egyet füttyentett s egy fittyet vetett a levegőbe.

– Topp! Megvan! Ez a titok sokat ér. Hallja ön. Giambattista Iván úr, én megduplázom önnek a jutalmát. Ezért, a mit most elmondott. Csak menjen vissza a feleségéhez. Vigyen neki pénzt. Az ki fogja engesztelni. Iparkodjék kedvében járni tündérasszonyának. Majd nem sokára új munkánk kezdődik. Abban kezemre járhat.

Iván egészen beletalálta már magát a lakájszerepbe. -54- Urasszonya titkait eladni… vesztett fogadási tételt ajándékul elvenni… olyan ellágyulások, a mikért a kaszinóból kiballotálják az embert.

Mi is letörüljük a nevét a tábláról. Ebből nem lesz többet regényhős.

XIII.

Ugyanez időben egy másik szenzácziós látványosság járta végig a kerek világ fővárosait: a Borodinszky testvérek szinpada.

Egy élő embernek, ott a közönség szeme láttára levágják a fejét; a levágott fő aztán tovább beszél; végre megint hozzáragasztják a törzséhez. De ezt mind oly közvetlen közelből, hogy az első sor zártszékből a nézők a kezeiket nyujthatják a szereplőknek.

A míg a Magnéta mutatványai ideálisan érzékingerlők voltak, addig a Borodinszkyak produkcziója a borzadalmas utáni vágyat elégíté ki tökéletesen. Egy kivégzési komédia.

Annyi gondja volt egymásra a kétféle bűvésztársaságnak (mert a Magnétáé is társaság volt), hogy soha ugyanabban a városban egyidejűleg föl nem ütötték a szinpadukat. Ha a Magnéta Párisban szerepelt, a Borodinszkyak átmentek az ellenlábasokhoz Amerikába; ha az egyik Londonban, a másik Ispahánban mutogatta magát. Nem rontották egymásnak az üzletét. Tartották azt a művészregulát, hogy nem kell a közönség figyelmét megosztani. Kiváltképen két ilyen ellentétes hatású izgalmassággal. És most mégis megtették azt a Borodinszkyak, hogy utána jöttek a Magnétának s ugyanazokon a napokon, azokban az órákban tartották az előadásaikat, a mikor a Magnéta. -55-

A Borodinszky szinpad egy csalitot ábrázolt, melynek közepén egy vastag kidűlt fa hever. A háttér bokros része gömbölyű nyílást mutat, melyen át a felhős ég látszik.

Két ellenkező irányból jönnek a Borodinszky testvérek, nem a maguk emberi formájában, hanem bohóczoknak álczázva; arczuk vastagon bemázolva fehérre, pirosra, a szájuk röhögő karélyra festve; az egyiknek két üstöke van, lángvörös, a két halántéka mellett, a másiknak fekete boncsokok diszítik a síma koponyáját, de hármasával: a középső a feje bubján. Fejhez erősített plasztron lehet. Azonkívül iromba ránczok az arczon és homlokon, a mik minden indulatkifejezést megakadályoznak, kiegészítve ferde szemöldökkel.

Azon a rikácsoló, csukladozó hamis hangon beszélnek egymással, a mi a clownok ismert dialektusa, keverve francziát, németet, angolt és szlávot szép harmoniában, de annál nagyobb elmésséggel.

Vadászni járt az egyik, annak a fegyvere volt egy furulya, a másik halászott, annak a szerszáma volt egy csörgősipka.

Erre egymás fejéhez verik a zsákmányt s a macskából sült kappan lesz, a kalbászból pedig angolna.

Asztalnak vették a ledűlt fatörzset. Az bizonyosan odvas fa, elnyelte a lakomát. Másként csinálják a dolgot. Fölülnek a faderékra.

A bátyának van egy varázsabrosza, a mit tündérnőtől kapott. Azt fölteríti a fatörzsre s egyszerre ott terem az abroszon egy aranytál, megrakva drága sültekkel. Jóllaknak. Mindent fölfalnak.

Az öccsnek van egy csodafurója, a mivel megfurja az odvas fa törzsét s abból egyszerre habzó borsugár lövell elő, csak a sipkájukat kell alátartani s ihatnak végtelenül.

A disputa közben mind a kettő előhúzza a bő bugyogóból a laterna magicát s odafordítja a háttér felhős ege felé, a hol a bokrok kerek nyílást hagytak s arra egymásután ugrik elő a sötétség homályából egy hirhedett szépség fényvetített képe. A szakértő közönség előtt ismeretes szépségek. Kitalálják a neveiket.

Most egyszerre nagy világosság támad s abból kiemelkedik a földglóbuson lebegve – a Magnéta. Az alme-övvel.

Az uralkodó planéta megjelenése általános zsibongást idéz elő a nézőseregben.

Szerelmet vallanak a tündérnőnek. Egymás fejére ugrálnak, hogy közelebb férjenek hozzá. Összevesznek rajta, hogy kié legyen? Döntsön a kártya.

A közönség duzzog, morog a cseh idioma hallatára; de a kik értik e szép hangzatos nyelvet, megmagyarázzák a szomszédjaiknak, hogy nagy tételben megy a játék. A játszók a fejüket tették föl egymás ellenében; a nyerőnek joga van a vesztőnek a fejét levágni. Akad kedélyes bámuló, a ki elégülten kiált föl:

Fedor megadja magát, végig fekszik hanyatt a fatörzsön, két kezét összeteszi a mellén, azokat Demeter egy zsinórral összekötözi.

Azután a bátya szónoklatot tart a közönséghez, melyben érthetővé teszi, hogy miután urak között az a szokás, hogy a kártyaadósságokat meg kell fizetni, ők pedig a fejüket tették föl a kártyára, ezuttal ő levén a nyertes, itt most mindjárt le fogja vágni Fedornak a fejét. Nehogy azonban a közönség gyöngébb szívű része a vér láttára ájuldozásba jőjjön, egy kendőt vet az áldozat fejére.

Minden néző detektivvé lesz. Lesi vizsga szemmel, hogy a kendővel letakart fej körvonalai nem változnak-e?

«Ámen», felel a letakart fej. Látszik a fölnyitott száj mozdulata a kendő alatt.

A bohóczoknak fakardjuk szokott lenni; Demeternek igazi pallosa van s hogy az milyen jól ki van fenve, bebizonyítja a közönség előtt azzal, hogy egy ludtollnak a pihéjét lenyesi vele.

A balkezével a kendő alá nyúl, a jobbját tilózásra irányozva utána dugja. (Tulnan áll, hogy a nézők minden mozdulatot láthassanak.) Azzal egy nyisszantás, egy roppantás: – a műtét végre van hajtva.

Ekkor a kendőt a pallossal félrehárítja s balkezével kihuzza alóla üstökénél markolva Fedornak a levágott fejét.

A levágott fő rémségesen forgatja a szemeit, eltátott szájában lüktető mozdulattal jár a nyelve, tátongó sebéből még csepeg a vér.

A lenyakazott test pedig ott fekszik a fatörzsön; még vonaglik; elvágott nyaka vért hullat; végül megmerevül; -59- melle nem liheg. (Hiszen nincs szája, a min keresztül lélekzetet vegyen.) A jelenlevő orvosok ugyan azt allegálják, hogy a fejlevágás miatt ugyan bátran vehetne lélekzetet, hisz ez ugyanaz, a mi a tracheotomia.

Demeter odahelyezi a levágott fejet az arany tálra, a melyről az imént lakomáztak; a tál a fatörzsön van; Demeter kendőt húz ki a zsebéből s azt a levágott főre takarja.

Kihúz a zsebéből egy kristály poharat, megfurja a fa oldalát, a poharat alája tartja. Most már piros bor szökell ki a furt lyukból. A fának is vérezni kell.

No ennek mindenki tudja a magyarázatát, a ki iskolába járt; optikai játék; egy mozgásban levő alak többféle helyzetű ábráinak körben forgatása azt a csalódást idézi elő, mintha a kép mozogna. (Az is talány, hogy miután most Fedor is, Demeter is mással van elfoglalva, ki az, a ki a camera obscurával Magnéta képét mozgatja?)

De egyszerre vége lesz a nevetésnek, mikor a kendő alól hangok hallatszanak. A levágott fő megszólal:

Ott áll az az aranytálon, félnyaka összezsugorodott széleivel. Szemeit forgatja, nyelvét öltögeti.

«Igazság! Hiszen nincsen torka szegénynek! De talán egy szivart el tudsz szívni?»

Azzal Demeter rágyujt egy bokkra s mikor maga kettőt-hármat szítt belőle, oda dugja azt a levágott fő nyitott szájába.

Az aztán az idegcsiklandó látvány, mikor az a tálrafektetett fej orrán, száján keresztül fujja a füstöt s közben mondogatja: «pompás bokk! pompás bokk!» A szivart hol föl, hol le billegeti, a nyelvével a szája szögletébe tolja; aztán az összecsücsörített szájával karikákat fuj maga elé.

S ki akarja venni az égő szivart a levágott fő szájából, de ez úgy megfogta azt összeszorított fogaival, hogy nem veheti el tőle.

– Jaj, ne haragudj rám, Fedor! Inkább visszaadom a fejedet, csak add vissza a bokkomat.

S aztán megint lerántva a kendőt a főről, fölemeli ezt üstökénél fogva az aranytálról; a levágott fő egyre fujja a füstöt orrán, száján keresztül, szemeit forgatja rémségesen. Demeter nem birja ezt nézni; keze lába reszket, térdei összeverődnek; rádobja a kendőt a balkezében tartott főre s odaviszi azt a lenyakalt törzshöz; odailleszti a nyakához, a pallossal elvágja a kezére hurkolt zsinórt; arra Fedor egyszerre talpra ugrik, megtapogatja a fejét: helyén van, a szivar még füstöl a szájában.

XIV.

Finom két gavallér volt. Eleven, vidám kedélyű fess legények. Simára borotvált arczuk annyira hasonlított egymáshoz, hogy csak a szemeikről lehetett őket megkülönböztetni; Demeternek dióbarna szeme volt, Fedornak aczélkék. Az orosz typus simára borotválva rendkívül érdekes. Akkor egész meztelenül mutatja hódításra vágyó jellegét.

Az első megjelenésükkel megnyerték a habituéket, a kik hűtelenek lettek Magnétához.

Ezen az estén a Magnéta szinházában az első padsor üresen maradt. Ki voltak véve a zártszékek, de hiányzottak az exaltált nézők, a convulsionairek, azok mind a Borodinszky-szinházhoz pártoltak.

Természetes, hogy a két művész a vacsoránál a kerek asztal vendége volt. Jobbról-balról Prokopin úr mellett ültek. Ritter von Sonnenfegerrel németül, monsieur Flagellánnal francziául csevegtek. Prokopin úrral pedig oroszul. Az orosz nyelv nagyon imponál, erőteljes hangzatú.

Prokopin úr egészen elemében volt, hogy hazája nyelvén beszélhetett jobbra és balra. A társaság többi tagjai semmit sem értettek belőle. Csak az ütötte meg a füleket, hogy a «Magnéta» név többször lett kiejtve. S utána mind a három férfi nevetett; Fedor egész discrét módon, szája szélét ujja hegyével törülgetve, Demeter ellenben provocáló arczkifejezéssel, míg Prokopin úr teljes hahotára szalajtotta a száját, hogy valamennyi arany plombát (magyarul «arany»-ólmot) meg lehetett látni a fogtartó barlangjában. -62-

Összepakolja a szemfényvesztő czók-mókját s meg sem áll Konstantinápolyig.

Aztán mikor mellesleg maga a Magnéta is odavonatik a borzalom jelenetei közé; mint díszítmény, mint staffage.

Holnap már le fogják szállítani a Magnéta-szinházban a belépti díjat ötven krajczárra.

– Uraim, ne beszéljünk a Magnétáról, szól Demeter. Tudják, mi készek vagyunk a tündérnőért a fejünket is koczkára tenni. Ezt a poharat a bájos Magnéta egészségére.

Igy tesz az igazi gavallér. Áldomást iszik a versenytársára. Porrá töri, megöli; de felköszönti.

Másnap délelőtt Iván egy látogatójegyet prezentált Magnétának. Magnéta elvette a jegyet az ezüst tálczáról s mérgesen dobbantott a lábával.

Elegáns látogatókosztümben. Gomblyukában piros szekfű. Kalapját oldalához fogva mély bókot vágott Magnéta előtt.

– Mit akartok itten ti? sietett kérdezni, mielőtt a látogató üdvözletét elrebeghette.

Válasz helyett Demeter a kalapjából kihúzott egy gárdénia-bukétot s odakinálta Magnétának. Ez volt a tündérnő választott virága.

– Verekedni jöttél velem? Nem félek tőled. Utoljára mégis csak én kerülök fölül.

– Mert nem találtál hozzád illő társra. Királyleány nem mehet máshoz, mint királyfihoz. Te nem lehetsz felesége másnak, mint egy bűvésznek. Veled csak én vagyok egyenrangú. Mink is Reichsunmittelbar fejedelmek vagyunk. Uralkodunk az egész világon. Jövedelmem fölér a tieddel.

– Azt nem. Mert az az én birodalmam. A titkom teszi adófizetővé a közönséget. De neked adom a hűségemet, szerelmemet, vagyonomat. Én sem akarom a te titkodat kitanulni. Regnálj te azzal a magad birodalmában. Igy -64- ketten kétfelől osztozunk a dicsőségben és gazdagságban s mindenikünk tündérnek, varázslónak hiszi a másikat. Illusio kell ahhoz, hogy valaki férj és feleség legyen.

– Kereszténynyé. Az neked nem kerül áldozatba. Zsidó nőnek kereszténynyé lenni.

– Nem! oroszszá; mert te az vagy s a magad szertartása szerint akarsz templomi pompával áldásban részesülni. Hát én egyszer végig néztem egy ilyen orosz templomi szertartást; szép az. Van benne sok misticus varázs, csupa simbolisticus jelentőség. Meg kellett azt előzni a zsidó menyasszony megkereszteltetésének. Az is szép czeremonia. Az értelme is magasztos. Egy isteni lelkű férfialak előtt térdre borulás, a kinek vallása a szeretet, a fölvilágosodás; üdvözlése egy fenséges női alaknak, a ki képviseli a szenvedésekben való megdicsőülést; aztán egy kancsó tiszta víznek a fejre csorgatása. Jól mondád, hogy ez nem kerül áldozatba. De a minek ezt a szertartást meg kell előzni, ez a rettenetes. Annak a menyasszonynak, mielőtt a keresztséget felveendé, meg kellett átkozni az elhagyott vallását, apái hitét, a szent frigyládát és a thórát, a tizenkét drágakővel ékesített Urimot és Thummimot, a kiben Jehova lelke lakik, megátkozni a prófétákat és a patriarchákat: Mózest, Ábrahámot, Izsákot, Jákobot! Dávidot, a zsoltárok énekesét, Salamont, az énekek éneke költőjét! megátkozni a szent Sion hegyét és az örök Jerusoloimot! megátkozni az apák ereklyéit s a bálványok közé, a Thammuzhoz, az érczkigyóhoz, -65- az arany borjúhoz vetni! Oh az rettenetes szertartás! S te azt mondod, hogy ez semmi áldozat? Hát neked csak az fáj, a mi a bőrödet sérti? Eredj! Komédiás vagy! Keress magadnak komédiásnőt. – Én Magnéta vagyok. – A mit a testemmel csinálok, az szemfényvesztés; de a lelkem igazán tud az égben járni. Nem jöhetsz utánam!

– Most már még őrültebben szeretlek. Most már a lelkedbe is szerelmes vagyok! Imádlak! Bálványom vagy!

– Úgy? Tehát szerelmes vagy belém? Teszi-e azt szerelmes vőlegény, hogy imádata bálványát szájtátó publicum előtt gúnyos tréfa tárgyául mutogassa?

– Hát hiszen te magad is mutogatod magadat, ugyanazon poseban, élő alakban.

– De én nimbusszal veszem magamat körül, ideális, költői sceneria összhangjában; szinész létedre nem tudnád, mi a különbség a tragœda és a histrió között! Te pedig egy sorban mutogatsz engem a világszép leányokkal, kiket egy vőlegény sem választana nyoszolyó-leánynak (Kranzjungfer!) a menyasszonya mellé. Ezt én neked meg is tilthatnám, mint jogtalan visszaélést az én tulajdonommal.

– Hát te nem vagy egy egész ember, hanem csak egy emberpárnak a fele? Hát az öcséd mutogatja a képemet, a ki megvette azt három frankért, tehát az övé, tehet vele, a mi neki tetszik. Hallod-e Borodinszky? Én szántam neked valamit ezért a tréfáért: csakugyan a kezemet; egy pofont ezzel a kezemmel, mihelyt megkaphatlak; de most már Fedorra kened a vétket; no hát küldd ide Fedort, majd annak adom át, a mit a kezemben tartogatok.

Demeter meghátrált. Egy szép hölgytől igért pofleves ellen nincs más védelem, mint a megretirálás.

– Megállj! Kiáltá rá Magnéta, elállva az útját. Hát -66- beszéljünk erről a dologról komolyan. Én elfogadom az okot, hogy miért jöttél ugyanabba a városba a látványosságoddal, a hol én tartom a mutatványaimat. Eddig egyetértés volt közöttünk, hogy kikerüljük egymást. Feleségeddé akarsz tenni. Eddig még csak ellenségeddé tettél. Azzal, hogy a mutatványodhoz az én alakomat rántod elő. Erre te azt feleled, hogy hiszen én magam is ugyanazokban az állásokban mutatom magamat, élő testben. Logika szerint tökéletes igazad van. Hát én megszüntetem a Magnéta productiókat. Nem vagyok többé Magnéta. Akkor aztán a te szinpadodon sem jelenek meg. Ez is logika.

– Nem! Már ezt ne tedd. Hisz azzal egy rengeteg jövedelemről mondanál le. Ily áldozatot én te tőled nem kivánok.

– Nem kivánsz tőlem ily áldozatot? Maradhatok azután is a Magnéta, ha a te asszonyod leszek; a földdelej ártatlan leánya; az égbenjáró alak. Hallod-e, én valamit nem tudok, mert nem láttam; te tudhatod. Szokás azokban az országokban, a miken te átbarangoltál, hogy a férj és feleség egymást szeressék?

– Hát miután te úgy képzeled a mi köztünk létrejövendő házasságot, hogy a mint a templomból kijöttünk, a hol az áldást utánunk dobták: az egyikünk az egyik világvégére fusson, a másikunk a másikra; mert ha egy városban kerülünk össze, tönkre teszszük egymást; ugyan mi lesz az, a mit kettőnk között szerelemnek hínak?

Magnétának lihegett a keble, a szemei kerekre fölnyilva szikráztak veszedelmes tűzzel, rózsaszinű orrczimpái széttágultak, fogsorai villogtak fölhuzott ajkai virágkelyhében. -67- Egyszerre csak megkapta a két kezével Demeternek a torkát, mint egy nőstény párducz.

– Te gazember! Azért akarsz nőül venni ugy-e, hogy aztán eladj egy dúsgazdag Sardanapalnak. Eltakarodj, mert megfojtalak. Nem vagy rá érdemes, hogy ezt a neked szánt pofont átadjam. Küldd ide az öcsédet, majd annak átadom: az egész ember!

Demeter rendbe hozta a nyakravalóját; megállt a Magnéta előtt egyenesen, fölemelt fővel.

– Magnéta! szólt indulattól reszkető hangon, – én esküszöm minden szentekre, hogy szeretlek; birni akarlak, s a ki el akar tőlem venni, azt megölöm.

A Magnéta sem tartott több előadást; a szinpadát bezárták, a képes reklámjait leszedték a hirdetmény-táblákról.

XV.

Az arany 1848-iki magyar érem volt. Nem pénz az már, hanem érem; a ki kapja, megtartja emlékül. A magyar király álló képe van rajta, koronázási díszben, magyar körirattal.

Az inas feltünően szép fiu volt. Világoskék frakkot viselt, ezüst gombokkal; a gombokon egy kétfejű kigyó volt; bizonyosan a Borodinszkyak nemesi czímere.

Az inas, mikor a bukétot átadta s az ajándékot elfogadta, -68- meghajtá a féltérdét Magnéta előtt, jobb kezét a hölgy lábaihoz hajtá le, baljával pedig a kapott aranyat ajkaihoz szorítá.

Válasz helyett a fiu hátat fordított Magnétának; de a feje azért arczczal fordulva maradt, úgy bólintott rá. Ennek a feje előre-hátra forgatható, mint a nyaktekercs madárnak.

Ettől fogva nem adott aranyat az inasnak Magnéta, hanem egy kézszorítást. Hisz ez művésztárs. Az inas megcsókolta a nyújtott kezet s jobban örült a kézcsóknak, mint az aranynak.

XVI.

Egyik előadás alkalmával egy nagyon előkelő főúr próbára akarta tenni a szemfényvesztőket.

Az volt a kitudandó, hogy az a szivar, a melyet Demeter a levágott fő szájába dug, ugyanaz-e, a melyet Fedor a fogai között tart, mikor ismét a fejéhez kerül?

A főúr ott ült az első sorban: a notabilitások számára föntartott dísz-zsöllyében. Mikor a szivarozás jelenetére került a sor, elővett a tárczájából egy ezüsttel borított s piros szalaggal övezett havannát (darabja Londonban három shilling) s azt nyújtá oda Demeternek, hogy kinálja meg ezzel a levágott főt. -69-

Hasonló szivar bizonyosan van a bohócz zsebében is. El van az készülve az ilyen gáncsvetésre.

Hanem a Danaus-ajándék még más furfangot is rejtett magában. Ebbe a szivarba egy hosszú aranytű volt elrejtve, melynek gombját az ajándékozó monogrammja ékesíté.

Mikor a hatásos jelenetnek vége volt, a fölszabadított Fedor talpra ugrott, a magasrangú főúr fölszólalt: «szeretném azt a szivart látni».

Fedor kivette a félig elégett szivart a szájából s odanyújtá a főúrnak.

A szivarba dugott arany tűnek a feje már meszsze kiállt az elégett csutakból. – Bizony ugyanaz a szivar volt az, a melyből a levágott fő fujta a füstkarikákat, mely folytatta a pöfékelést, mikor Demeter üstökénél fogva a levegőbe emelve tartotta. Az volt a Fedor szájában. A főúr szivara kézről-kézre járt; mindenki láthatta benne az arany tűt.

XVII.

Ez nem hozott semmi virágcsokrot; üres kézzel jött, üres kézzel! Az istennő templomába! Micsoda vakmerőség!

Magnéta büszkén hátravetett fővel ment eléje; mosolygásában kegyetlenkedő diadalérzet volt rejtve.

A hogy megmondta, hogy mit fog tenni Fedorral, ha szeme elé kerül, a profanált fényképeért!

A másik perczben aztán a nyakába vetette magát s betakarta az ütés foltját egy igazi csókkal. Az is csattant.

(Hja bizony, a pofonütés – egy szép hölgytől – szörnyű uzsorás adósság; attól vérengző nagy kamatot kell fizetni.)

Hogy ő most kezében tartja azt a fejet, a mit annyiszor levágtak; mégis itt van. Lehetetlen ezen nem kaczagni!

– Ezt az én fejemet, a mit a kezedben tartasz. A mit már annyiszor levágtak – játékból, most vágd le te igazán, ha neked tetszik.

– Hogy tégy vele úgy, mint Cleopatra tett a drága igaz gyöngyével, olvaszd föl eczetben.

– Aztán igyam meg azt, mint Cleopatra, az ő Antoniusa egészségére? És aztán cserébe adjam át te neked az én bűvészetem titkát? Volt-e Cleopatra az ő Antoniusával az Isis templomában? Nem volt. Egyenesen az Astarte templomába mentek? Galambot áldozni? Mi kötötte őket egymáshoz? A kölcsönösen egybeolvadt nimbus? Egy királynénak és egy triumvirnek nem lehet szétválni, ha aureoláik egybefonódtak. -71-

– De tudod-e azt, hogy mikor Antoniusnak meg kellett halni, akkor Cleopatrának is meg kellett halni?

– Hát nem fölséges gondolat az, hogy az ember a halál angyalát ölelheti?

– S mikor a léptei hangját hallja, azt mondja szívdobogva: «itt jön az én halálom!» Kezdj hozzá. Elébb te fegyverezd le magadat. Vesd le a bűvpánczélt, a mi sérthetlenné tesz. Aztán majd én adom át a nyilat, a mi megölhet, ha ellenem fordítod.

Csak akkor, a mikor beszélt, tünt föl Magnétának a nagy külömbség a két testvér között.

Első tekintetre hasonlók voltak egymáshoz; ugyanaz a hosszukás arcz, nyúlt vonásaival, a boltozatos homlok, kiálló szemöldök-csontokkal, sűrű szemöldökkel, az a finom egyenes orr, a csigametszésű száj, a kettős áll, még a barna és kék szem is hasonlított a világosság ellenében, akkor zöld színt játszott mind a kettő. Hanem a beszéd egyszerre előidézte az ellentétet. Demeternek a szemei szenvedélytől villogtak, szája határozott jellemet, kegyetlen, boszúálló természetet árult el, míg Fedor szemei ábrándozó, méla kifejezést vettek föl, sötét karikáktól körülvéve, mélyen bennülőknek látszottak. Demeter arczának olajfakó színe alatt lobogott a rejtett láng, míg Fedor arcza lelkesedésében még halványabbá szellemült át s az az egyetlen redő a homlokon a két szemöld között Demeternél fenyegetően mélyedt be, Fedornál pedig hizelgően törekedett elsimulni. Ha a beszédben szünetet tartott, Demeter összeszorítá az ajkát, Fedor pedig nyitva feledte a száját.

– Tehát legelőször is azon kezdem rejtélyünk fölfedezését, -72- hogy a Borodinszky testvérek nem ketten vannak, Demeter és Fedor, hanem hárman. A harmadik Alexej.

– Semmit sem találhattál ki. Az Alexej a főszereplő közöttünk. Ő a levágott fejű. A mutatványnál őt híják Fedornak. A világi társaságokban én járok Demeterrel, Alexej szerepel, mint közös inasunk, de a bűvészszinpadon ő a «star». Ezt nem sejtheti senki, mert a bohócz-álarcz minden arczot ismeretlenné tesz.

– Ne fecsegj közbe; hanem figyelj arra, a mit én neked beszélek. A pofon jó helyre került; én mutogatom az arczképet, a mi fölött a két bohócz osztozik. De fogd be a szádat. Vagy én csukom be! (Fenyegető mozdulattal.)

A Magnéta kihúzta a hajából a mérgezett hegyű nyilat s keresztül fogta a szájában. («Most próbáld becsukni!»)

– Apánk szintén hírhedett bűvész volt, a ki valamikor Boscóval és Filadelfiával versenyezett. Utazásai közben minket is magával hordott az anyámmal. Demeter öt éves volt, én négy, Alexej szopós baba. Az anyánk fiatal asszony.

– Reménylem, hogy az apánkhoz hasonlítunk. – Egyszer Déloroszországban utaztunk, Odesszába törekedve. Útközben tatárok rohanták meg a vendéglőt, a melyben szállásoltunk. A csárdás elrejtett bennünket a magtárba. Ott lapultunk meg több utassal együtt, a kik között volt egy asztrakáni prémkereskedő is. Csendesen kellett magunkat viselnünk, hogy a tatárok észre ne vegyék ottlétünket. A csárdás esküvel állította a tatárok előtt, hogy elfutottunk. A rablók aztán szorgosabb dolognak tartották a bőröndjeinket kizsákmányolni, mint keresésünkkel tölteni az időt. Ez alatt a kis Alexej elkezdett sírni. Anyánk mindent elkövetett vele, hogy elcsitítsa, de a gyerek annál -73- jobban ordított. Az elbujt utasok Istenre kérték anyánkat suttogva, hogy hallgattassa el a gyereket, mert annak a sírása elárulja a tatárok előtt a rejtekünket. Utoljára az asztrakáni bőrkupecz kirántotta az anyánk öléből a csecsemőt, megfogta a fejét s kitekerte a nyakát. A hátunk mögött volt egy garmada búza, abba beledugta a gyerek fejét. Akkor aztán csendesség lett.

– Annak három kést szegeztek a mellére, leszúrják, ha meg mer mozdulni. Anyámnak is vissza kellett fojtani a könyeit.

– Hahaha! De milyen bolond vagyok én, hogy siratom a kis Alexejt, mikor most is él… hahaha! Hiszen ő az.

– Az ám. Ez a csoda. A mint a tatárok elrobogtak az összeharácsolt prédával, az utasok is előkeczmelegtek. Szegény anyánk akkor kezdett el csak sírni, épen úgy mint te most s aztán ő is egyszerre csak átcsapott a nevetésbe, épen úgy, mint te most. Hát ugyan min nevetett? Azon, hogy a mint a kis Alexejt kihúzta a búzából, hát annak a feje már szépen vissza volt egyenesedve, a szájából köpködte a búzát és enni kért.

– Az apánk meg tánczolt, danolt örömében. Az anyám földobta az Alexejt a levegőbe magasra, az apám meg elkapta, úgy lapdáztak vele. A gyerek ordított, a hogy a száján kifért, azok meg össze-vissza csókolták, mi gyerekek is csókoltuk. – «Ebből lesz a csodakölyök» – mondá apám, az öt ujja hegyén balancirozva a ficzkót. Huh, mit fogok én ebből teremteni? Már akkor támadt az apámnak -74- az az eszméje, a mivel most az egész világot bámulatba ejtjük.

– Egész életünkben erre idomított bennünket; de különösen Alexejt, a kinek szopós gyerek kora óta megmaradt az a virtusa, hogy a fejét előre-hátra tudja tekergetni s úgy hátra tudja szegni, hogy tarkójával megüti a háta gerinczét.

– Már most aztán érteni kezdem a többit. Engedd, hogy hadd találgassam én. Az a vastag fatörzs belül üres s van egy szellentyű, a melyen Alexej a fejét hátraszegheti?

– Én pedig abban az üregben vagyok elrejtve. Én vetítem a képeket a laterna magikával egy nagy tükörre. Mikor Alexej aláhajtja a fejét, én hirtelen helyébe tolom a mesterséges gépfejet s nyakára illesztem a levágott nyak kaucsuk utánzatát.

– De hogy nem veszi észre a néző közönség, hogy ott mozog valami a kendő alatt?

– Ez a Demeter ügyességétől függ. Abba a kendőbe, melyet ő Alexej fejére dob, vékony sodronyok vannak húzva, melyek annak olyan formát kölcsönöznek, mintha egy fej volna alatta. Mikor Alexej azt mondja «amen», én egy percz alatt megcsinálom a fejcserét; akárhogy figyeljen valaki, nem veheti észre. A bűvészetben az a titok, hogy harmadpercznyi pontossággal dolgozik két vagy több egyetértő ember s a bűvész kézmozdulata gyorsabb, mint a nézőnek a szeme.

– A többi aztán egyszerű escamotage és gépjáték. A levágott fő amerikai technikus remekműve. Szemeit úgy forgatja, nyelvét úgy mozgatja, mint egy igazi lenyaktilózott ember; a vért szivacs csepegteti az arteriából. Demeter oda helyezi azt az aranytálra. Annak a feneke is egy szellentyűt képez. Ez nyeli el a vadászzsákmányt, a mit -75- a bohóczok el akarnak költeni; ez tölti meg helyette körömfaladékkal az abroszra emelt tálat. Demeter ismét letakarja a főt egy kendővel, melynek ránczai a fő ottlétét mimelik. Én az alatt, a míg Demeter a publicumot harangirozza, átveszem a szellentyűn a gépfejet s kitolom helyette a magamét, nyakam körül a levágott nyak utánzatával. Az arczom épen úgy van álczázva, kifestve, hármas üstökkel földíszítve, mint a gépfejé és mint az Alexejé. Mikor aztán a kendő alatt megszólalok «Demeter»! az a jel, hogy a cselfogás végre van hajtva.

Magnéta régen eldobta a földre a szájából azt a mérgezett nyilat; külömben attól nem beszélhetett volna. Az arcza egész pirosra volt kigyulladva.

– Ekkor következik a borzalmas jelenet azzal a szivarral. A nézők ájuldoznak, mikor azt látják, hogy a levágott fő billegteti alá s föl a bokkot, a nyelvével a szája szegletébe igazítja s fujja a füstkarikákat maga elé; majd meg az orrlikain ereszti ki a füstöt s mondogatja «jó bokk, pompás bokk!» de néha zsörtölődik: «hej de komisz Glimmstengl! hisz ez patkányfark! valóságos szabadkőműves szivar».1)

Magnéta kaczagott, mintha csiklandoznák. Most már a mérgezett hegyű tőrt is eldobta a szőnyegre. Valahogy elő tudta húzni szépen, észrevétlenül a jarrettièrje mellől.

– Neked ez persze mind nevetni való; a publikumhoz tartozol – most. De ha elővennéd a művészi érzékedet, hát akkor éreznéd majd azt a borzongatást, a mit éreznek a jongleurök minden mutatvány előtt, mikor nyaktörő tréfáikhoz -76- kezdenek, a mikben egyik a másiknak az életével játszik. Játék előtt keresztet vetnek magukra, megcsókolják egymás száját, azt a görbére festett szájat: «Isten segíts!» S mikor lemossák a festéket arczukról, látnád, milyen halálsápadt az arczszínük! Alexejnek félóra hosszat kell fejét természetellenesen hátraszegve dugni, a lélekzetét az észrevehetlenségig visszatartani, egész testét megmerevíteni. Demeternek a takaró alatt kell az éles pallosával egy metszést tenni, melylyel a gépfejet a nyaktól elválasztja; mert a gépfejnek nyaka van, a mit le kell vágni. S Demeternek a pallossal egy olyan harántos karélyvágást kell tenni, mely egy milliméternyire ki van számítva, mert ha elhibitja, hát akkor ketté vágja Alexejnek a torkán a kiálló gégefejet.

Magnéta nem nevetett már. A két kezét vállaira tapasztá keresztbe téve. Borzongott.

– De az én helyzetem a legborzalmasabb. Mikor a fejemet az aranytál fölnyiló szellentyűjén földugom, ha annak a szellentyűnek a nyilása úgy maradna, minden ember észrevenné, hogy ott egy üreg van s a hézagon túl egy eleven ember következik. Mikor megszólalok a takaró alatt: «Demeter», akkor a bátyám odalép a fatörzshöz s a lábával megnyom egy gépet, mely az aranytál fenekének a széleit odaszorítja a nyakamhoz, úgy hogy belemélyednek a húsomba. Úgy érzem magamat, mint a kinek a nyakát a garottba szorították s ott tartják az akasztófán félig megfojtva. Ha Demeter jobban megnyomná a sarkával a gép pedálját, igazán megfojthatna.

– Nem! Nem! Az nem szabad! sikoltozott Magnéta, a hajában dulva a két kezével s minthogy a garottból nem szabadíthatá ki Fedor nyakát, a selyem nyakravalóját oldozta föl: «Ti nagy bolondok vagytok! Ez czudar mesterség!»

– Soha sem tudom megszokni. Minden előadás előtt megátkozom apámat és testvéreimet s a hideg lel, mikor rám kerül a sor. Hanem hát ez a művészpálya s mikor -77- vége az előadásnak, akkor megint azt a kéjt érzem, a mit érezhet egy megkegyelmezett rab, a kit az akasztófáról vettek le. Az sem mindennapi gyönyörűség! Visszatérés a vesztőhelyről.

– Aztán tovább foly a szemfényvesztés. A mint a kendőt ismét a fejemre vetik, a gép elbocsátja a nyakamat, én a fejemet visszahúzom az oduba, az égő szivart a gépfej szájába dugom; abban van egy mesterséges szívó és fújtató elrejtve, a mely az égő szivart tovább hamvasztja s a füstöt a fej száján és orrlikain kitaszítja. Ezt mutatja föl Demeter a közönségnek. Utoljára aztán a gépfej odakerül ismét letakartan Alexej nyakához; én gyorsabban, mint a gondolat, végzem a fejcserét; a szivart az ál-Fedor szájába dugom s az egyszerre szivarozva ugrik föl halálos fektéből. A közönség nem tudja, hogy három különböző fejet látott: két elevent, meg egy csináltat; azt hiszi, hogy egy és ugyanaz volt. És tapsol.

– A megsemmisítésig. Ha kibeszéled, a mit tőlem hallottál, a Borodinszky-szinpad lesülyed közönséges komédia-bódévá s mi mind a ketten (az öcsénk nem jön szóba), a kik most az elegáns világ kegyenczei vagyunk, a fejedelmi udvarok elfogadottjai, a kik lánczfüzéren hordjuk a kapott ordókat a mellünkön, egyszerre alászállunk a csepűfalók kategoriájába.

– De te ne áruld el azt nekem, szólt Fedor, fölállva Magnéta mellől. Én kezedbe adtam magamat, hogy megsemmisíthetsz. Nem kívánok tőled hasonlót. Rabod akarok lenni, nem urad.

– Ezzel a szóval fogtál meg. Én pedig nem fogadok el -78- tőled semmit ingyen, csupán cserébe. Fejet fejért, lelket lélekért. Titkot titokért.

– Ne tedd azt! Ne avass be engem a te bűvészeted rejtélyeibe. Én romlottszivű ember vagyok. Ismerem magamat. Én nem tudom utánozni a názáretbeli Jézust. Ha engem fölvisz az ördög a magas hegyre s megmutatja a világ gazdagságait, azt mondva: «én ezt mind neked adom, ha előttem leborulsz», én nem tudom neki azt mondani: «távozz tőlem sátán».

– Akkor én jobban ismerlek, mint te saját magadat. Azt akarom, hogy láss te is annak, a mi vagyok. Neked nem akarok tündér lenni. Tudd meg, hogy ember vagyok, asszony-ember. Aztán legyen meg mind a kettőnknek az az érzése, a mi keverve van üdvből és kárhozatból; pokoli gyönyör és mennyországi irtózat együtt, hogy én most ennek az embernek az életét itt tartom egy lúdtollban, egy tintacseppben; ha ez a csepp tinta ki lesz irva, az az ember meghal! Ülj vissza mellém. Hadd mondjam el neked az én bűvészetem titkát.

XVIII.

Magnéta ismét odavonta maga mellé Fedort s megkötötte nyakravalóját, a mit az imént ijedezésében fölbontott, aztán a két összetett kezét a vállára helyezé, arczát a kezére nyugtatta.

– Az én bűvészetem titka az optikai csalódás. Ez nagy apparátussal jár és saját ház kell hozzá, mely ahhoz van eleve berendezve. Apám gazdag látszerész és tükörgyáros volt Amerikában. Ő készítette a legnagyobb refraktorokat és reflektorokat; az ő találmánya ez a bűvészi mutatvány. Van egy terem, tulajdonképen atelier, mely három kontignációt foglal el. A földszint a gépezet, az első emeleten a szinpad, a másodikon az égbolt; a szélessége a teremnek megfelel a magasságának. -79-

Fedornak az arczát csiklandozta Magnétának a fölbomlott haja; ez kellő alkalom volt arra, hogy fejét magához szorítsa.

– Most ide figyelj! A bűvészet gépezete áll négy óriási tükör-üveglapból, a mik közül kettő egymás fölött jár szabadon, horizontálisan, gép által mozgatva; a harmadik, mely tükörré van amalgamázva, szögletbe hajlítva áll fölötte; a negyedik a szinpad hátterét képezi.

– A tenyeremmel! – Az alsó tükör-üveglap adja ki az északfényt, a hajnalvilágot, a csillagos eget, az elvonuló felhőket. A felső üveglap egyik végén van a földteke, másik végén a holdgömb; sárgás-veres similorból készült. E kettő között fekszem én: így ni!

– Tehát érted? Én horizontális helyzetben vagyok. A haránt dülő tükör aztán az alsó üvegen át megvilágított alakomat a szinpad tükörlapjára vetve, ott függélyes állásban tünik föl az alakom.

– A bajadér így van átvetve rajtam; – látod? Semmi sem köti hozzám. A lábammal ellököm magamtól a földtekét, mint a hogy most téged eltaszítalak s azzal alám csúszik a tükörlap. A szinpadon úgy tetszik, hogy repülök fölfelé. A hajamba van tűzve egy csillag. Ez egy remek gyémánt-utánzat, melyre villanysugárt irányoznak fölülről. Akarod látni?

– Hogy bebizonyítsam, miszerint semmi vonzereje sincs rám többé a földnek, fölszórom a hajamat a fejem fölé s úgy marad. Látod? Így, a hogy most van. A tükörlapon nyugszik. A szinpadon azt látják, hogy fölfelé száll. No, de ne máshová figyelj, hanem a hajamra! -80-

Pedig ez azt szerette volna kérdezni, hogy hát az alme-öv? – Magnéta gondolatolvasó volt.

– Hát hisz azt könnyen megértheted azzal a csepp észszel is, hogy az alme-öv sem jöhet rendetlenségbe rajtam, miután az is fekten nyugszik, hozzám tapadva, mint ez a klámisz. Aztán kezd előtünni a hold. A hálót képezi egy kerek mélyedés a tükör üveglapján. Mikor a csillagot letépem a fejemről, az belegurul ebbe a körbarázdába s attól kereng aztán a hold körül, mint egy égi drabant. Erre aztán a Magnéta, a földanya sírásától megszontyolítva, megfordul az égen, hanyattfekve a felhőn (most te vagy a felhő) s aztán fejjel lefelé ereszkedik; az alme-öv még sem csúszhatik le róla. Már most érted, ugy-e?

– Mikor a szalagos alme-övet viseli a Magnéta, olyankor egy nagy fujtató géppel lebegtetik a szalagokat; az tünteti úgy föl, mintha a hold vonzaná magához a selyempántlikákat.

– De hát az az Iván herczeggel megesett előadás hogy ment végbe? Mikor az tiszta meglepetés volt.

– Nálunk nincsenek meglepetések. Házunk el van látva Dionis-fülekkel. Azokat most telefonnak híják. Megbizottaim folyvást ott ülnek a hallgatózó gép előtt. Az afféle vakmerő beugrásokra pedig teljesen be van rendezve a szinpadunk. Majd odavezetlek és megmutatom neked a stratagémánkat. Azt már gondolhatod, hogy az a félbolond, a ki a szinpadi korláton átugrik.

– Nincs ott semmiféle villanyos hid; ezt csak az impresario hiteti el a gyöngébb szívűek távoltartására. No, hát az, a ki a szinpadra beugrik, azzal a szándékkal, hogy majd az én szalagos övemet megkapja: ott semmit sem kap, mint a tükörképemet, a mit az optikai csalódás egész közel visz hozzá, hanem a helyett lezuhan oda a földszintre, a hol én valósággal vagyok. Én ugyanabból a tükörből meglátom az ő ugrását s abban a perczben gömbölyűre -81- összekuporodva, a hold udvarába gurítom magamat s a hold mögött leugrom az üveglapról.

– Az ilyen malapropókra nekünk el kell készülve lennünk. Mert az a vakmerő, a ki ezt a salto-mortalet koczkáztatja, négy méternyi magasból lebukfenczezve, kezét, lábát, nyakát törheti s abban az esetben rajtunk ront a rendőrség, vizsgálatot tartanak s az egész bűvészi rejtélyünket apróra kikutatják s azzal tönkre vagyunk téve. Nekünk e végett, elővigyázatból, egy sajátszerű gépezetünk van beállítva. Az egész proscenium mentében elvonuló nagy hombár, mely vékony Davy-lámpaféle sodronyból s azon belül asbest-szövetből készült. Ez pedig szinültig van töltve pehelylyel. A vakmerő, a ki beugrott, nem törheti össze magát, hanem az megtörténhetik vele, hogy belefullad a tolltengerbe. – Ezért kell nekem gyorsan utána ugranom s kirántanom a pehely közül a levegőre. Az akkor se élő, se halott; nem lát, nem hall; nem tudja, mi történik vele. De ennek a gépfurfangnak még egyéb föladata is van. Alatta egy gázmotor van, mely abban a perczben, a mint én a csavart elfordítom, a föllobbanó gáz erejével fölhajítja az egész hombárt a szinpad rámázatáig. A Davy-sodronyháló és az asbest-szövet megóvja, hogy a láng meggyujtsa a pehely-halmazt, de keresztül bocsátja az erős légnyomást, úgy, hogy a pehelytömeg egyszerre elborítja a nézőtért, mint egy hólavina. Ebben a zürzavarban én kiczipelem az emberemet nyalábra fogva s odaültetem az elhagyott zártszékre; azzal magam eltünök a szinfal mögött. A merénylő, mire magához tér, azt látja, hogy hóemberré változott.

– Szegény Iván herczeg! Pelyhek között volt veled, meg is ölelgetted, még sincs megelégedve. -82-

XIX.

Úgy néztek egymás szemébe, mint mikor a fekete panthera összetalálkozik a bozótban a korallkigyóval. A hüllő gyönyörű egy állat; pikkelyes bőre fekete és vérpiros karikákkal pompázik; a fekete panthera is legszebb a macskák között és legvakmerőbb. De a korallkigyónak méregfoga van!

– Akarsz-e velem odajönni a gépterembe?… Hogy meglásd szemeiddel, a mit most előtted elbeszéltem?… A Magnétát, mikor igaz?…

Csendesen lehúzta az ujjáról azt a gyűrűt, a minek rejtett fulánkjával meg lehet ölni egy embert s áttolta azt Fedor kis ujjára.

Egy alacsony szőnyegajtó vezetett Magnéta szobájából a szinpad alatti gépterembe. Annak minden más kijárása zárva volt, ha az előadások szüneteltek; ablaka nem volt sehol; villanyfény világított benne.

XX.

E naptól kezdve Magnéta nem fogadta el többé Demeter virágcsokrát. Nem is bocsátá maga elé Alexejt, a ki azt hozta.

Kiadta a rendeletet Iván úrnak, hogy minden látogatót utasítson el. Senki számára sincs itthon. – Boldog volt… -83-

«A Jehova Istenre kérem önt, bocsásson maga elé. Üdvösség vagy elkárhozás a kérdés. – Menny vagy pokol forog a koczkán!»

A levéliró észrevette tévedését, kitörülte a szentháromságot s Jehovát irt helyébe. Tökéletesen meg kellett bolondulva lennie. Keresztül húzni tintával a szentháromság nevét!

Fedornál volt az a kis aranyozott kulcs, mely a szobája rejtakajtaját fölnyitá, a hova a gépház csigalépcsőjén lehetett eljutni.

Künn a komorna szobájában a cselédek összedugták a fejüket s azon tanakodtak, hogy mivel él a Magnéta? Minden étel érintetlenül kerül ki az asztaláról, talán éhséggel akarja magát elölni, szinpada bukása fölötti bánatában.

A rejtekajtóban nyikorgott a kulcs: jött a tündértárs. Hozott magával egy kis kézitáskát, abban volt mindenféle -84- körömfaladék; boros palaczk. Volt lakoma és játék. Hogyan eteti a galamb a fiát? Ivott már bort is Magnéta. Megtanulta, hogy mogyorót kell enni a borivás után, akkor az nem árt meg. Sok mogyorót megettek.

Oh még sok egyebet is megtanult. Ennek a bűvészetnek a titkai kifogyhatatlanok. Az okos emberek azt nem tanulhatják meg; bolondnak kell lenni elébb, hogy az ember rátaláljon.

Ezekkel a titkokkal a klasszikus istenségeket is le lehetett csalogatni az égből.

S a ki ezt egyszer fölfedezte, mind azt hiszi, hogy ő az első, a ki erre rátalált.

Azóta kétezer millióra fölszaporodtunk. De átkozott sok kigyónak kell lenni már a világon.

Mindnyájan rátalálunk egyszer a paradicsomra – s mindnyájunkat kikergetnek egyszer belőle. – Kit később, kit hamarább.

XXI.

A trattoriából fölhozott ebédjét fitymálta, visszaküdte. A szakács kétségbe volt esve, nem tudta, mit kellene a tündér számára kitalálnia?

Ezért meg fogják tépázni, fölpofozni és összeharapdálni – a gazembert!

Magnéta duzzogó helyzetben készül őt fogadni. Háttal fordul az ajtónak s az ablakfüggönynyel takarja el magát.

– Megvettem. Épen úgy, mint a hogy megvettem ezt a tőrt, ezt a hajtűt, meg ezt a gyűrűt.

S egyenkint fölmutogatja Magnétának a veszedelmes gyilkos tárgyakat, a miket ő szerelmesének elajándékozott.

Magnéta sápadtan, kerekre nyílt szemekkel bámul a nábobra. Ezentúl egy szót sem fog szólani. A gazdag úr felelhet neki el nem mondott kérdésekre, miket tekintetéből kitalálni vél.

– Hát bizony, istennőm, mindent meg lehet venni a világon, csak az ember az árát találja el. Én ezt mind kincsek árán vettem meg; – épen úgy, mint ezt a fényképet, mely önt, mint az istennők legszebbikét mutatja föl olympi kecseinek egész pazar pompájában.

Prokopin úr azt várta, hogy Magnéta erre föl fog sikoltani, hogy dühbe jön; convulsiókba esik.

Meg sem mozdult. Arczát nem lobogtatta át a szégyen pírja. Fehér volt az. – Nem. – Zöld, mint egy halotté. Csak a szeme mondta, hogy él. Alig lélekzett.

Prokopin úr eldugta a kabátja belső zsebébe drágán vásárolt kincseit s a másik zsebéből kihúzott egy hajlós táblájú könyvecskét.

– Hát, drága tündérnőm, most elmondom önnek, hogy miért jöttem ide. – Ön elhagyta az eget; leszállt a földre, vissza nem is mehet, itt kell maradnia. Ez nagyon jól van. – Én megengedem önnek, hogy engem ruináljon. Átadom önnek ezt a checkes könyvet; számlálja meg, hány millió van benne. Én nem tudom. Ez az öné. Elverheti ön tetszése szerint, pompára, fényüzésre, őrjöngő mulatságra; tehet vele jótékony alapítványokat, szétoszthatja szegények közt; vagy kamatoztathatja s élhet a jövedékéből úriasszony módra; én nem kívánok egyebet, mint hogy fogadjon el leghűségesebb rabszolgájának.

– Én ezzel nem leszek ám azért tönkre téve. Nekem vannak óriási terjedelmű gabonatermő birtokaim; gazdag aranybányáim az Uralban, grafitbányáim. Elpusztíthatlan vagyonom van. Aztán vannak jóbarátaim a kormánynál. Ha elbuknám, fölfelé tudnék esni.

Így szólt a Sátán arról a magas hegyről. Az a másik már leborult előtte, hogy imádja.

Kis vártatva Prokopin úr ismét megszólalt, most azután megmutatta a magas hegynek a másik oldalát; hát ott mi van? Prokopin úr tökéletesebb ember volt, mint Sátán, mert ő a magas hegyről a Golgothát is megmutatta.

– Ha pedig ön visszautasítja ezt az én lovagias ajánlatomat, akkor a ma esteli bűvészelőadáson «ez a kép» fog -87- közlátványra megjelenni; s azzal mindenféle ég be lesz ön előtt zárva.

Erre fölrezzent a Magnéta, odalépett a villanycsengetyűhöz, megnyomta a gombot. – Iván úr belépett; közelben volt.

– Iván úr! Ha ez a paraszt még egyszer beteszi ide a lábát, dobja ön le a grádicson!…

XXII.

Mikor Magnéta magára maradt, végig vágta magát arczczal a szőnyegre. Szép, hosszú haja a fején túl omlott.

Mikor aztán jól kisírta magát, fölczihelődött, a haját összebogozta, fölállt.

Milyen gyönyör! Azt tudni, hogy ebben a csöpp tintában tartjuk annak az életét, a kit szeretünk!

XXIII.

A gömbölyű asztal habituéi között már előre el volt terjedve a nesze, hogy ez az utolsó előadás valami rendkívüli sensatiós látványt fog nyújtani, mely okot ád a szemfüles rendőrségnek is a további előadások betiltására. Prokopin úr engedé ezt sejtetni.

Az előadás ment a maga szokott vágásában. Az előkelő nézők már tartották készen az Uppmann-szivart, mely a levágott fő szájában ereklyévé válni prædestináltatott.

Minden komédia ment rendén odáig, a hol a bohóczok a szép delnők fényképeit vettetik a laterna magikával a felhőre. A faodúban rejtőző Fedorra volt bízva gondoskodni e tárgyban a változatosságról. Minden napra került valami meglepetés, valami újdonság. Tegnap Lurline kisasszony volt a versengés pályadíja: a víz alatt lakomázó sellő. Fedor a testvéreinek sem mondta meg előre, hogy mi lesz ma a napi renden?

Csak a Venus-öv volt a derekán. Egy két ujjnyi széles rószaszín selyemszalag. Semmi más.

«Ah! Ah!» hangzott minden ajkról a nézőseregben. Mintha száz csók hangzanék egyszerre, száz kéjéhes ajknak a czuppanása.

Csak egy dühös ordítás hangzott a fölpezsdült luxuries tetszés-czuppogásain keresztül. A Demeter ordítása. -89-

Látni a bálványozott alakot, a kit ő magáévá akart tenni, a kinek kezét ajánlotta föl, profanálva, leleplezve szájtátó faunok és egipánok kecskelábú csordája előtt!

Szitkozódott – oroszul. Olyan hatalmas idioma az orosz a fenyegetőzésre! Ököllel ütötte fejbe a másik bohóczot. Az meghunyászkodva húzta a válla közé a fejét, mutatva, hogy ő nem tud semmiről. A lábával rugdalta a fatörzset.

Drasztikus jelenet volt. A szavakat nem értették, a miket a bohócz kiabált, a festett maszk eltakart minden indulatkifejezést az arczon; annak vigyorognia kellett; csak a tomboló toporzékolás, a dühös hadonázás volt érthető, furcsa ellentétben a nevető arczczal.

Az egyik bohócz ugyan a szívét is meg hagyta vásárolni, mert hát okos ember volt, de ez a másik bohócz igazán bolond volt, a ki valóban szerelmes volt a tündérnőjébe, a ki azt a világ minden drága kincseért el nem adta volna másnak, ha az övé lett volna.

Az ifjabb Borodinszky összetett kézzel könyörgött a bátyjának, letérdelt előtte, szívéhez szorongatta a kezét. Mind a ketten kiestek a szerepükből. A közönség tapsolt; azt hitte, hogy most valami improvisált parodiát producálnak: Othello és Jágó közti jelenet parodiáját.

– Épen úgy játszik, mint Ira Aldridge. Mondá Prokopin úr a szomszédjának, Sonnenfeger lovagnak.

Végre az öcsnek sikerült rábirni a bátyát, hogy folytassák a bűvelőadást. Elkezdtek kártyázni.

Folyott a cseh párbeszéd a kártyázók között, de közbe dörmögött Demeternek egy-egy mérges mordulása – oroszul. Bizonyosan az üregben elbujt Fedornak szólt oda: «tüntesd el azt a képet onnan!» -90-

(Nem lehetett. Ez volt az ára a Judás-csóknak: vagy az igazi tündér viszoncsókja, vagy a Golgotha! Ezért fizetik a félmilliót.)

A Magnétának (a tündér-szűznek!) ott kell lebegni – ilyen alakban – a fölfaló szemek előtt. Ez a keresztrefeszítés!

A fejlevágás is végbement – minden baj nélkül. Pedig ezuttal ugyan reszketett a keze Demeternek.

A gépfej megtette a magáét. El lett helyezve az arany tálra, leborítva a mesterséges kendővel.

Demeter megtöltötte a poharát a megfúrt fatörzs veres borából s aztán a proscenium szélére lépett, szerep szerint áldomást mondani a lebegő tündérre.

De mielőtt az áldomást elköszönthette volna, valami közbe jött, a mi megzavarta az előadást.

(A habitüéknak protekcziós kulcsuk volt a prosceniumajtóhoz, a melylyel bejárhattak időközben.)

Iván úr jött be a nézőtérre, s egy levelet tartva a kezében magasra, erőszakosan keresztül törte magát a közönségen.

A bohócz letette a kezéből a poharat, hogy balkezével a levelet elfogadhassa. Jobbjában volt a pallos.

A világváros legolvasottabb lapjának, a «Tagblatt»-nak holnap reggeli tárczája volt benne – kefelevonatban.

S abban elejétől végig érdekes részletezéssel leirva mindaz, a mit Fedor Magnétának elmondott. Az egész mechanikus bohózat.

Holnap olvasni fogja egy világváros… napok mulva a kerek föld minden közönsége.

Magnéta elől el van zárva az ég, de a Borodinszkyak előtt be van deszkázva a világ!

A gazdag protektor, Prokopin úr, föláll a zsöllyéből s oda kinálja a drága szivarját Demeternek.

Demeter, a helyett, hogy elvette volna, odamondott a nábobnak egy szót oroszul.

Az valami nagy gorombaság lehetett, mert Prokopin úr ijedten ült vissza a helyére.

Levette róla a kendőt; lábával megnyomta a torokszorító gépnek a pedálját.

Akkor aztán odatartá az aranytálon nyugvó fej elé azt a nyomtatott czikket.

Demeter várt, a míg Fedor elolvashatja az áruló tárczaczikket. Azzal egy csapással leüté a fejét a pallosával.

Aztán üstökénél fogva fölemelé magasra a levágott főt; ezuttal az igazi főt.

TÉGY JÓT

ELSŐ RÉSZ.

Két úr találkozik össze a szőnyeggel bevont főlépcsőn. Mind a kettő fölfelé tart. Az egyiken sealskin prémgalléros téli kabát van; a másikon rövid, bársonygalléros felöltő: az sincs begombolva, alatta fekete frakk, sárga szegfüvel a gomblyukában; fehér kravátli a nyakán.

Az elébb jövő lassú járású úri ember, a ki időt enged magának, mikor lépcsőn megy fölfelé; az utóbb jövő fiatal athleta-alak, ez hármasával szöki át a lépcsőket, megelőzve a másik urat.

A daliás úr az első emeleti ajtónál megáll, melyen fényes pakfong táblán olvasható e név: «Meritoris Zeno» s ott becsenget. Sokáig jönnek az ajtót kinyitni. Az alatt a másik úr is megérkezik, az is ott áll meg.

– Az inasok bizonyosan most vacsorálnak. Estély előtt a cselédséget meg szokás étkeztetni.

Ez alatt kinyitották az ajtót. Az inason látszott, hogy most kapkodta fel a liberiáját. Két másik szolgálattevő lélek épen nagy negligéeben iparkodott jelmezét előkeresni valami szekrényből.

– Méltóztassék! kinálta a kurta felöltős a sealskingallérost az elsőbbséggel.

– Hagyja Jean, monda Dobokay úr; tele a kabátom zsebe irásokkal, a mik velem akarnak jönni.

– Dehogy. A meghívó tíz órára szól: én még visszamegyek a szinházba; a negyedik felvonás pompás skandalumon végződik: azt élvezni akarom. Még most csak kilencz óra. Valamit hoztam, a mi az estély programmjához tartozik: ettől akarom a gályámat – hogy is mondják csak a hajósok? «löschen» – kitörülni. Tizenegyre untig elég lesz teljes díszben megjelenni.

– Csak hagyja rajtam. A salonban még nincs befűtve a kandalló, a gáz sem ég; tudom a szokást; – most is influenzás vagyok. Nem maradok soká.

S azzal mind a ketten magukkal vitték az utczai toilettejüket a terembe, a hol csakugyan akkor iparkodott egy szolgálattevő honpolgár a kandallóban alágyújtani, míg a -97- másik a gázkandeláber fellobbantásával mesterkedett. A salonban sötét volt még és hideg.

Dobokay úr átadta neki a névjegyét, hogy vigye a nagyságos asszonyhoz. Perukker úr azt kérdezte, hogy itthon van-e a nagyságos úr? Megértve, hogy nincs itthon, azt mondá, hogy várni fog rá öt perczig: annak okvetlenül haza kell jönni a kitűzött időre.

Mikor aztán a három inas eltávozott a teremből, azt mondá Dobokay úr Perukker úrnak:

– Vallja meg Perukker úr, hogy ön is azért nem tette le a prémes kabátját, mert tele van a zsebe érdekes iratokkal?

– Mondja csak Dobokay úr, három inast tartanak Meritorisék? kérdé Perukker úr.

– Dehogy tartanak. Csak ez a kék az ő inasuk, a ki az ajtót nyitotta előttünk; a sárga a Vigárdyék inasa, a kit estélyeken kölcsön kérnek; a harmadik pedig a Dobos pinczérje. Minthogy a házi szakácsné csak meleg ételeket tud készíteni, a kocsonyákat, halakat a restaurateur szolgáltatja s egyúttal pinczért is küld hozzá inas-livréeben.

– Nekem úgy tetszik, mintha ezeket a nagy japáni vázákat is láttam volna már valahol, azt hiszem, Vigárdyéknál.

– Haneha azoknak az ikertestvérei voltak. Egyébiránt ez bevett szokás. Inast, ezüstöt, porczellánt estélyekre kikölcsönözni. Ezt még a mágnások is megteszik. S Meritorisék és Vigárdyék úgy szólván egy családot képeznek. Hony soit, qui mal y pense.

– Sőt exorbitáns. Egy Párisból jött hegedűművész fog Sarasatet mimelni. A nem annyira szép, mint köpczös királyi -98- tanácsosné feledteti el velünk Pattit. A pièce de résistance-ot pedig képezni fogja egy szellemdús causerie, a mit a házi asszony irt s maga fog felolvasni.

– Magyarul «deliszellem». Az bizony. Fényes tehetség. Kár, hogy romantikus hangulatú.

Perukker úr pedig nemcsak hogy nem nevetett rajta, sőt azt a kritikát mondta rá, hogy:

– Pedig aligha jobban nem tenné, ha a klavir mellett gyakorolná a «kotiren» és «notiren» mesterségét.

A Jean visszajött, jelentve, hogy a nagyságos asszony most fejezi be a toilettejét s nehány percz múlva átjön az elfogadó-terembe.

– No akkor én elhordom magam innen! monda Perukker úr; nem várom tovább a nagyságos urat. Majd megtalálom a Steingasznernél. Jó mulatást.

– Nem tetszik itthagyni a névjegyét a nagyságos úr számára? kérdezte az etiquettetudó Jean.

Perukker úr egyet gondolkozott, aztán olyan mozdulatot tett a kezével, mint a jegyszedő az alagútnál, mikor azt mondja a kocsisnak, hogy «tovább».

Dobokay Alasztor egyedül maradt a salonban, ideje volt magát a tükörből megnézni.

Bizony volt neki mit nézni magán. Ez a tökéletes athletai termet, a min megfeszül minden öltöny: domború mellkas, erős nyak, jól modellált fej, széles koponyával, gothikus homlokkal; a haj egész kurtára lenyirva, az arcz simára borotválva, kivéve a fülkanyarító félholdakat, s a jól kifent bajuszt, mely teljesen érvényre engedi juttatni a széles, húsos szájat, a melybe szerelmes minden asszony s a melytől fél minden ember. Csak a szemöldei képeznek -99- némi rendetlenséget: az egyik lejebb húzódik, mint a másik s ezzel még neveli annak a zöld szemnek szatirás kifejezését. Ezeket a szúró szemeket, ezt a marni tudó szájat hajh de sokszor megbámulják a törvényszék sorompói előtt, a hol az ellenfelét (gyakran a királyi ügyészt) egész a vivisectióig megkínozza. A boudoirokban még kegyetlenebb. Jaj annak, a kinek udvarol. S aztán mentül jobban fáj, annál jobban esik. A kapott seb éhes.

Alasztor miatt rágalmaztatni is dicsekedés. Alasztor által rágalmaztatni pedig épen apotheosis.

No de eleget beszélt már a tükör. A salon oldalszárnyajtaja szétnyilik: belép az úrnő.

II.

Meritoris Zeno neje, Camilla, alakjában, arczában egész leányos megjelenés. Senki sem mondaná, hogy már egy tizenkét esztendőt meghaladt leánya van. Termete azzal a karcsúsággal bír, a mit nem a vállfűző kényszerít rá: az öltöny csak kifejezi a szép idomokat, de nem szabályozza; a váll, a nyak, a félig födetlen kebel enged az egészre divinálni. Az arcz kifejezése még inkább növeli a csalódást: a halvány, de könnyen elpiruló arczszín, a finom metszésű ajkak, korallpiros színükkel, a rózsaszín, lüktető orrczimpák, a tiszta, keskeny homlok, melyet félig levágott hajtincsek nem takarnak, a vékony, egyenes szemöldök, mind közös egyetértéssel vallják, hogy itt egy gyermeteg, világtudatlan lélek lakik; segít nekik az a hosszú szempilla is, mely félig lezártan szinte hogy árnyékot vet az arczra. – Hanem aztán mikor ezek a szempillák magasra felnyilnak s kivillan alóluk az a két sárga szem, mely olyan, mint a topáz, meg mint a tigris szeme, a mélyében ég valami láng: attól egyszerre zavarba jön a rá néző, mint a ki kelepczébe jutott; mert mikor a szem kérdez, akkor arra a szemnek kell megfelelni, s ezt a beszédet -100- olyan kevés ember tanulta meg. S a sárga szemekhez kőszénfekete a haja.

Alasztor a belépő hölgy elé siet. Az kezet nyújt neki. A kezét megcsókolják.

– Bocsánat, hogy kaczagányostul jövök be: a dugárúmat rejtve kellett becsempésznem.

– Kétszer is. Először az elejétől a végeig; aztán meg a végétől az elejéig.

A hölgynek az ajka és a keze remegett, a szempillái vertek, mikor a kéziratot átvette. Az ő saját munkája volt az. Ez az átadó pedig egy irgalmat nem ismerő kritikus, a ki nem professióból, hanem passióból űzi ezt a szellemi hóhérmesterséget.

– Inkább attól félek, hogy hamar ki fog innen flankolni; mondjuk puritánul: kipenderíteni.

Leültek egymással szemben a kandalló elé, kettőjük között volt egy kis japáni asztalka. Arra tette le Camilla az irást.

– No akkor hát előre bocsátom azt, a mi édes. Nagysád teljesen birja az irodalmi nyelvet: irálya minden kifogáson felül áll. Elbeszélésének a meséje eredeti, ügyesen bonyolított, fordulatai meglepők, az egész tarkázva szellemes ötletekkel, sok érzés elpazarolva benne… -101-

– Ez az egész elbeszélés, ennek a tárgya, alakjai, ethikája, mind egy rég megbukott költői gyáriparnak színehagyott, divatvesztett, végeladásra került maradványa. Ez abból a hamis romantika-iskolából való, a min senki sem ir többé; de több az, hogy a mit nem is olvas senki többé.

Azok a sárga topáz szemek most nagyot villantak. Bátorkodott szembeszállni a szigorú kritikussal.

– Hát ha boncztani előadást akar végigélvezni, azzal is szolgálhatok. Az ön elbeszélésének az alakjai mind olyan ideális emberek, a milyeneket a mai világban már senki sem ismer. Az ön hősnője képviseli a női erényt.

– Létezik, mint kórtünet, de nem, mint jellemalap: híják vérszegénységnek s gyógyítják vas- és mirenylabdacsokkal; vagy legjobb esetben hiánya a csábító alkalomnak; de bizony most már abban a régi példabeszédben sem hiszünk, a mi a «jól őrzött várról és jól táplált helyőrségről» beszél.

– Sőt ilyen jóval. Miért volna erény, nem tenni, a mit a természet parancsol?

– A szó megvan, s azt nehéz helyettesíteni: épen azért, mert százféle variansa akad. Az legtöbbször kutyaösztön, érzéki gerjedés, máskor suggestio, sűrű esetben conventiós megszokás: egy egész osztálynál alkútárgy és speculatio. Mindannyiszor egészen jogosult thema egy modern elbeszéléshez. De olyan idealis szerelmesek, a minőket ön ir le, csak a keresztes hadak korszakában lehettek, no meg Kisfaludy Sándor hősei idejében: «Szigligetben fogunk élni: Szerelmünkben boldogok». Ma az úgynevezett -102- szerelemnek reális motivumai vannak. Hát még aztán az a nemes keblű imádó, a ki lemond!

– De hisz önnek magának is ott áll a neve minden jótékonysági gyűjtőíven.

– Jó szív? Hát mi köze a szívnek az emberi indulatok és érzelmek szabályozásához? A szív egy monoton munkára alkotott gép, a mi absolute nem érez semmit. Igenis van befolyása az emberi érzelmekre és kedélyhangulatokra a májnak, az epének és más változó gerjedelmű életműszereknek, a mik a két nemet megkülönböztetik; de főképen a gyomornak. Az éhes és a túlterhelt gyomor csinálhat regényt, csinálhat világtörténetet: de mit csináljon az a szegény ártatlan, izmokból, erekből és idegszálakból összegubanczolt tömeg, a mi a mézeskalácsosok mintáját képezi, mikor annak egy pillanatnyi ideje sincs a külső benyomásokat felfogni s azok ellen reagálni?

– Jól van. Tehát ne legyen a szívnek semmi köze az elhatározásainkhoz: de az erős emberi akarat hatalmát csak nem hozza ön kétségbe?

– Erős akarat! Hisz az meg épen nonsens. Hát akarta az ember azt, hogy szülessen? Akarta azt, hogy fiu legyen, vagy leány? Akarta, hogy szép legyen, vagy rút? erős vagy gyönge? Minden az átörökléstől függ. A kinek az apja vagy nagyapja bolond volt, maga is bolond lesz. A kinek játékszenvedélye van, a fiának is az lesz.

– Azok meg épen az agy idomulásától függnek. Az már tudományosan megállapított igazság, hogy az agyvelő -103- idegszálainak bonyolódása okozza, hogy az egyik emberből hegedűművész, a másikból szobrász, a harmadikból meg financier lesz: a többi marad hétköznapi embernek, cretinnek vagy gonosztevőnek, s ez teszi tönkre az ön egész ethikai okoskodását, a mi költői igazságtételben, égi megtorlásban nyilatkozik. Ugyan hogy büntetne meg egy láthatatlan hatalom valakit azért, mert a szemöldöke fölötti agykidudorodás a gyilkossági hajlamot fejtette ki nála, a másikat meg azért, hogy a hátsó agy erős duzzadása a nemi ösztönnek adott túlnyomó uralmat a gerinczagy fölött. A természet szeszélyei miatt csak nem lakolhat meg az egyén.

– Kedves nagysád! olvasta ön már Flammariont? Akkor tudja, hogy – hozzávetőleg – mi van ezen a mi világunkon túl? Az egyetlen planéta, a melyet magunkforma állatoktól lakható földnek ismerünk, a Mars. De az már eddig is úgy túl van tömve lakosokkal, hogy ott még a földről átrepülőket is minden jó indulat mellett sem fogadhatják be. Csak a mohamedánok hisznek még a paradicsomban. De azok is csak a férfiak számára tartogatják azt. A buddhistánál van lélekvándorlás állatokba. A többinél nincs túlvilág. A civilisált világ minden tagja fölemelkedett már arra a tudatra, hogy itt ezen a földön kell kivenni az élvezetekből annyit, a mennyit lehet. A socialismus nem ismer másvilágra szóló utalványokat, a mikkel az ascetákat jól lehetett tartani.

– És így ön nevetségesnek tartja az imádkozást is? és az áhitatos léleknek Istenhez való ragaszkodását? Annak minden csodajelenségeit?

– Édes nagysád! Hiszen méltóztatott iskolákat végezni. Tudja, hogy mi a hang? Rezgéshullám, mely perczenkint 200 méternyire halad. Vegye kezébe a plajbászt és számítson. Hiszen a mely zsolozsmát Árpád apánk bejövetelekor a vereczkei szorosnál a táltosok elharsogtattak a nap mezején lakozó Hadúrhoz, az a természet -104- törvényei szerint most a millenniumra fog oda megérkezni.

– Nem. Én csak embertagadó vagyok. Az Isten lételét elismerem, bár megérteni nem tudom; de az emberek lételét tagadom. Állatok vagyunk!

– Nem akarom felerőtetni. Én nem vagyok buddhista missionarius, én csak jóakaró kritikus vagyok. Önnek a művéről beszélek. Ez a válfaja a poesisnek leélte magát. Jelenben senki sem kultiválja. Ha ön sikert akar kivívni – igazán szép tollával – akkor választania kell – két közönség között. Vagy irjon ön legendákat, csodatörténeteket, meséket a babonás, histerikus, fanatikus félmívelt osztályok számára: annak is lesz kelendősége; vagy pedig irjon esendő, önző, élvező emberekről, a milyenek mindnyájan vagyunk és akarunk lenni. Tündérekben, szentekben még sokan hisznek, de már becsületes emberekben, jó szivekben, szerető lelkekben nem hisz senki. S a mi nem kriminalitás, az nem vétek.

– Nem a munkám védelmére szólok, hanem az ön világnézete ellen. Én már vén asszony vagyok, de én még rossz jellemű emberrel nem találkoztam a világon, se férfiban, se nőben.

– Vén asszony? Ugyan már micsoda banális fogás az, engem akarni kényszeríteni bókok mondására. Ön soha sem lesz vén asszony. Ön most is kis leány. Hanem vén irónő. Ezelőtt negyven esztendővel irhatott volna ön szép Dorfgeschichteket német parasztokról német Hausfrauk számára. De most már a parasztokból is kiveszett az idyll (ha ugyan volt valaha) s a mióta a kisasszonyok nem strickolnak harisnyát, oda a sentimentalismus.

– Vallás? Ez az a kihült planéta, a minek a fénye elmult: csak az árnyéka maradt meg. Van zelositás, van -105- fanatizmus, más felekezet elleni gyűlölködés, de a mi a hitelv volna, hogy «szeresd a felebarátodat», meg az, hogy «az én országom nem e világból való», ezeket nem tartja senki. A munkást nem lehet többé azzal biztatni, hogy majd a paradicsomban ő lesz az első, a ki most utolsó. Itt ezen a földön követeli a maga részét. Nincs már nagyravágyás: csak stréberség; nincs már hazaszeretet: csak politika; nincs már remény: csak intrika; az antik ideál mind stereotipozva kapható: eredetije a muzeumban. Dicsőség? Gomblyukban czinkből. Egy bálvány van, a kit imád mindenki.

Alasztor elnevette magát. Gyönyörű fehér fogsor villogott elő a bajusza alól.

– Ne vegye olyan tragikusan a dolgot, nagysád. Abban a világban, a mit ön teremt a képzeletében, mindig érdemes élni. Ön boldog, megelégült, nemes lelkű, azért hasonlónak hiszi a többi egyedeket is. Bátran felolvashatja ön a munkáját a mai estélyen, mindenki tapsolni fog. El lesznek ragadtatva. Magasztalói elől nem fog hová menekülhetni. A jelenlevő újságírók összetett keztyűkkel fogják önt kérni, hogy engedje át nekik a vasárnapi tárczájuk számára e remekművet s tiszteletdíj fejében egy értékes szaczúmát fognak önnek küldeni. De próbálná csak meg, mint egy szegény hivatalnok özvegye, ugyanezzel a művével sorba látogatni a szerkesztőségeket szerény honorárium igényével: majd gyönyörködhetnék azokban az elmés észrevételekben, a miket a szerkesztői mondanivalók szecskaládája szolgáltat a kéziratoknak, melyek vissza nem adatnak. Ön énekelni is fog, egy szép chansonettet, vendégei tapsolni fognak utána. De énekelné el csak azt, mint erre a keresetre szorult igazi énekesnő; majd megtudná, hogy miféle strófát énekelnek folytatásul ugyanarra a melódiára ugyanazok az uraságok. -106- Eh! Boldog nő nem lehet irónő. Ahoz a szenvedések iskolája kell. Nagy katasztrófák. No lássa: most keresztet vetett magára. Irjon legendákat! Nos? Elég volt már a gorombaságból?

– Nem az emberiségben van a hiba, hanem önben. Ön hirhedett ügyész: hol védő, hol vádló. Egészen bele élte magát az emberi lélek árnyoldalainak tanulmányozásába. Valamint egy kórház főorvosa csak betegeket lát maga körül, így a hires jogász csak vétkeseket, önzőket, csalókat, tettetőket, hitszegőket. Ön nem ismeri az igazi világot: én ismerem azt! Én látom a valót.

– Ön látja a valót? Ezekkel a chryzopraz szemekkel? Hisz ön saját magát sem ismeri! – De többet mondok: még a saját leányát sem ismeri.

– Tudom. Tizenkét esztendős. Hanem azért mégis több életbölcsesége van, mint önnek.

– Hiszen régi barátja vagyok e háznak. Bocsánat a forgalomból kiment szóért. Régi bejárója. Néha egy baráti ebédnél, meg az után volt alkalmam a kis Helvilának egy-egy közbevetett mondását feljegyezni. Az mind olyan okos szó volt; nem az enfant terrible-ek hebehurgya belekottyanásai, hanem egy józan kritikus szellemnek a megnyilatkozása: a ki már a dajkájától sem engedett magának hazugságokat mondatni. Ez soha sem fut el az ember elől, hanem szembe áll s olyan vágásokat ad, hogy elképedünk bele. Meg ne ijedjen nagysád. Egészen az anyja lelkületét tükrözi vissza. Csakhogy a tükörkép erősebb az eredetinél. – Urhölgyeinknél az a szokás, hogy egy szantálfa legyezőre az ismerőikkel emlékmondásokat -107- iratnak. A kis Helvila is abban a kitüntetésben részesül, hogy vele is iratnak ilyen legyezői bölcseséget. Azokat aztán nekem is megmutatják. Egy szép kisasszonynak ezt irta a legyezőjére: «Nem az boldogít bennünket, a mink van, hanem az, a mit remélünk.» A szép delnő tőlem kérdezte meg, hogy mit tesz ez; ő nem érti. – De honnan vesz egy tizenkétesztendős gyermek ilyen gondolatot?

– De erősebb mondás az, a mit Vigárdyné legyezőjére irt a kis leány. Azt tetszik tudni, hogy Amanda ő nagysága teljesen az én világnézeteimet osztja. Annyira összetalálkozunk az egész életfilozófiánkkal, annyira rokonok a lelkeink, (ha ugyan van lelkünk), hogy nem szeretnék neki férje lenni azért a háromemeletes sugárúti házért, a mit kelengyében kapott. És a mellett alaposan tudós. Professzor lehetne. És azt érezteti. És gyöngeségei nincsenek. Hát ennek ezt a mondatot irta a legyezőjére a kis Helvila: «A tengerszemnél, mely semmi élőt nem táplál, többet ér egy harmatcsepp, melytől egy fűszál föléled.» – De már a szép Amanda nem kérdezte én tőlem, hogy mi ennek az értelme? Azt mondá: «No nézd! A galambfióknak fullánkja van!» Kitalálta, hogy ki az a tengerszem, s ki az a harmatcsepp?

E perczben észrevette Camilla, hogy egy szőnyegajtó kissé megnyílik: ott valaki hallgatózik.

– Még visszasietek a szinházba. Egészen kedvem szerint való darabot adnak. Az emberek, mint állatok. Igazi állatmutogatás.

– Nem fogok sietni. A királyi tanácsosné cavatináitól engedek másokat idvezülni. Mikorra nagysád felolvasására kerül a sorrend, akkorra jelen leszek.

– Becsületemre – ámbár nem hiszek a becsületben – fogadom és megtartom a fogadásomat mint egy troubadour – ámbár nem hiszek a troubadouroknak, – hogy egy suttogó szóval sem fogom a nagysád előadását zavarni, s mikor a vendégnyáj éljenez: keresztül fogja hallani a tetszészsivajon nagysád az én stentoromat.

Camilla kezét nyujtá: Alasztor az ajkaihoz emelte a svédkeztyűs kacsót s aztán a sarkával előre kihátrált az ajtón, ámbár ez a neme a haladásnak homlokegyest ellenkezik a realizmussal.

III.

Camilla összehúzta a szemöldökeit; egyéb kifejezése a haragnak nem állt rendelkezésére – ezzel a szelíd arczczal. Sietve ment a félig felnyitott oldalajtóhoz. Közeledtére az ajtó egészen felnyilt. Haragjának tárgya ott állt előtte. Egy kis leány. Azaz, hogy egy nagy kis leány. Volt olyan magas, mint az anyja. Kurta gyermekruhát viselt fehér percailból, bugygyos kerek fodorral a nyaka körül, a derekán széles kék öv volt, nagy csattal haliotis csigahéjból; a nyakán egy sor fekete gyöngy jetteből.

Semmiben sem hasonlított az anyjához. Az arcza telt és halavány; a szája nagy, mély gödrökkel a szegletein, a mik mosolygó kifejezést adnak neki; az orra görög szabású; nagy kék szemei őszintén felnyilva; magas homloka, felfésült szőke hajjal, mely egyetlen varkocsba fonva hosszan ereszti alá a végén átkötött kék szalagcsokrot. De még ahoz sem hasonlít, a mit egy okos leánynak szokás nevezni. Inkább egy kedves kis bamba, első tekintetre.

– Nem én. Tanulmányoztam. Mindig arra intesz, hogy az okos emberek beszédéből tanuljak, s ez már csak okos ember, a kire rábíztad a munkád megbirálását. -109-

– Ugyan ne húzd össze úgy a szemöldöködet! Sehogy sem illik az arczodhoz a harag. Hát nem szabad énnekem akkor jönnöm az én kis mamámhoz, a mikor akarok?

– Ah! Camilla csodálkozva rázta meg a fejét, aztán úgy tett, mintha figyelmen kívül hagyná ezt az impertinentiáját. – Megittad már a tejedet?

– A kis cziczámmal megosztva. Az is erős növésben van, korához képest: félő, hogy angolkórba esik.

– Akkor mehetsz a szobádba alunni. Tudod, hogy az orvos azt rendelte, hogy korán le kell feküdnöd.

– Hiszen mindig ott lennék melletted; aztán vigyáznék rád és figyelmeztetnélek.

– Én úgy hivom, mert a rózsabogárnak is az a szokása, hogy a legszebb rózsakelyheket kirágja és elbűzíti. Én a te helyedben majd mondtam volna neki valamit.

– Hát semmi esetre sem vitatkoztam volna vele a fölött, hogy milyennek teremtette a jó Isten a világot, hanem azt mondtam volna neki, hogy «jól van uram: hát majd legközelebb le fogom irni önt, úgy, a hogy ön teremtette meg magát». Akkor aztán majd ő sírt volna.

Camilla alig birta visszafojtani a nevetés-csiklanyt. Nem volt szabad buzdítani vele ezt a pajkos gyermeket.

– No majd ráérsz ilyen nagy embereket sírva fakasztani négy esztendő múlva.

– Azért, mert még most gyermek vagy s gyermekleányt nem visznek felnőttek társaságába.

– Hát szükséges az, hogy a leányoknak a társaságban eszük legyen? Hiszen ha eszük van, nem kivánkoznak oda.

– Azt te nem érted. A társaságban olyan tárgyakról beszélnek, a miket te neked még nem szabad megismerned.

– Nem volna szabad; de mégis ismerem. Tudom én azt jól, hogy a te estélyeidet diszítő vendégraj között egy asszonyságot úgy hínak, hogy madame Delila; egy másikat meg Betszabénak; egy harmadikat úgy hínak, hogy madame Potifár; s a ki ennek a három illustris hölgynek a viselt dolgairól még többet is tud feljegyezni, mint a mennyit nekünk kis leányoknak az iskolában tanítanak a mintaképeikről, azt a te kedves barátnédat úgy híjják, hogy «Toffi»: a mi származik az «aqua toffana»-ból.

– No pedig hát nem akarlak megijeszteni. Te drágalátos, te kedves szép mama. Jaj de gyönyörű ruhád van! Fordulj meg, hadd lássalak minden oldalról! Ah be szép ez a jáczint-guirlande az uszályodon! Meg ez a japáni szalagöv!

– Oh csak azt engedd meg, hogy akkor bejőjek, mikor az a Párisban járt violinista játszani fog: valahányszor rágondolok, mindig utólér a szívdobogás. Azt hiszem, hogy az egy kis isten. Az az én Orpheusom!

– Hiszen csak addig vagyok bele szerelmes, a míg nem láttam. Ha látni és hallani fogom, azt mondom: «maga majom». Nem! Nem! Csak tréfáltam. Nem a hegedűs az én ábrándom, hanem Beethoven symphoniája. Ezért rajongok.

– Üm! Magam is! Hisz a mi zenét magam csinálok, azt utálom, gyűlölöm, s valahányszor végig játszom azt a symphoniát, térden állva kérek bocsánatot a mester szellemétől, hogy így meggyaláztam. A zongorát is gyűlölöm. Annál jobb szeretem, ha a fali óra muzsikál. A mi óránk az én legkedvesebb művészem; csak két darabot tud: az Arditi csókkeringőjét, meg a Serenadewalzert; de azokat nagy precisióval játszsza. A zongora egy nagy lelketlen barom. A hegedűnek van egyedül lelke.

– Látod kedveském, a leányoknak onnan számítják az életkorát, hogy mikor vitték őket először társaságba.

– Jajh, kedves öreg mamácskám, ez egy olyan régi közmondás, hogy ezt már a gouvernanteomtól is hallottam: tudod, attól az angol misstől, a ki olyan szép volt; a kit azért küldtél el, mert egyszer rajta kaptad, hogy az édes papa megcsókolta.

Szerencsére megszólalt a fali óra: tizet ütött, aztán rákezdte a csókkeringőt. Erre a nagy leányból egyszerre kis leány lett; elkezdett együtt trallázni a zenélő géppel és -112- magában walzerezett jobbra-balra keringve, a szoknyáját széthúzva a két kezével; – egyszerre megállt az anyja előtt.

– De hát mi az a csók? Mi van abban? Engem mindennap megcsókol az apa: de én nem találok abban semmi jót. Hát mi benne a rossz?

– Kérlek! nagyon szépen kérlek, kedves leánykám: eredj a szobádba feküdni. – Úgy szólt hozzá, mint egy esedező a zsarnokához.

S erre a könyörgő szavára az anyjának a daczos kis leány odaomlott a lábaihoz, átölelte a térdeit és sírva mondá: – Megyek kis anyácskám. Ne haragudj rám…

Camillának nagy szüksége volt a fali tükörhöz sietni, meggyőződni felőle, hogy nem veresek-e a szemei?

IV.

A villanycsengetyű az előszobában jelezte, hogy vendég érkezett. Az első vendég. «De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.» (Ez az arany mondás már czinkbe van öntve.)

Annyi idő sem telik a külső ajtó meg a belső ajtó nyitása között, a mennyit egy felső kabát levetése igényel. Érthető. Mivel hogy a vendég úr nem frakkban jön, hanem mókusszínű paletotban.

Nem kell őt bemutatni. Ismeri őt minden ember. Ilyen úr nincs több Budapesten. Azt adomázzák róla, hogy egyszer a redoutebálban egy nőmaszkot szedett fel, a kivel aztán leültek soupirozni. A hölgyecske letette az evésnél alkalmatlan álarczot. «No hát uram, már most ön is tegye -113- le a hamis orrát.» – Dehogy hamis! Ez az egy igaz rajta. Ő az a híres Kapiczány úr: az ujságiró.

Első szava a nem illő toilette miatti védekezés. Azt már nem mondhatja, hogy az ő zsebe is tele van irással: mert az már csunya plágium volna. – Bocsánat, hogy nem frakkban jelentem meg; de olyan kegyetlen rheuma van a balkaromban, hogy nem birok öltönyt váltani.

– Pont tíz óra! Elsőnek érkeztem. De hát valakinek csak kell első vendégnek lenni.

(Dehogy igaz! Azért jött valamennyinél hamarább, hogy felhasználva a házi asszony védtelen helyzetét, azt meginterwievolja.)

– Bizonyosan a tattersallban van. Most folynak a nevezések, vajjon milyen nevü lovakkal fog a Captain Blue a tavaszi Handicapban startolni?

(Colossalis ötlet! Egy egész istállónak a lelke!) Kapiczány úr folytatja a vallatást.

– De annál fényesebben fog beütni a málégyűrű;2) óriási osztalékról beszélnek.

– Most értesültem róla, hogy a sárad-korpaházai vicinalis vasútat is átvette egy consortium nevezetes nyereménynyel. Nem mondta Meritoris úr? -114-

– Fordítsa hasznára nagysád az értesítésemet. Nagysádat jogosan megilleti egy gyöngy nyakszorító a szép nyereségből.

– No akkor Meritoris úr előnyben van. Számára útban van már a Takova-rend. Első kútforrásból tudom.

Újból szól a csengetyű, tárul a szárnyajtó. Ezúttal egy delnő érkezik: egyedül. – Mindjárt okát fogja adni, hogy miért jött egyedül?

– Nem vártam az uramra. Az a clubban conferentiázik. Előre siettem hozzád: szétnézni, hogy jól terített-e fel az inasom? Tudom, hogy te nagyon el vagy ilyenkor foglalva. Nem is tanulmányod a buffet. Nekem meg az az elementumom. Csókollak kedvesem.

Azzal a két szép hölgy olyan közel viszi egymáshoz az ajkait, hogy csóknak is lehet számítani.

A beköszöntő szavakból megérthettük, hogy a szép vendégnő Vigárdy képviselő úr hitvese, Amanda. (Club, conferentia, kölcsön adott inas.)

Igazán szépségszámba mehet. Mollet termet, erősen kivágott derékkal; szép nyak, sokat jelentő buste; az arczot nagyon is egészségesen temperálja némi poudre de serail; a szemei nagyok és kiülők, kár, hogy a szőke szemöldök nem harmoniáznak velük. A dúsgazdag haj is hasonló világos szőke, körül a homlokon építészi symmetriával alkotott hajbeli kacskaringók. (Egy befelé fordított Medusa.)

Kapiczány úr ebbe is bele akar kötni; de itt már megbukik. A szőke delnő lehunyorított szempillákkal néz rajta végig: valószínüleg a paletot miatt. – Drága nagysám.

– Nem! Nem! semmi interwiev! Én újságiróval nem állok szóba. Engem ki ne irjanak. Nem akarok híres lenni.

Azzal hivatását követve, elsiet az ebédlőbe, a hol az inasok a lakomaasztal szerkesztésével bajlódnak. -115-

– Ő nagysága még most nagyon haragos, rebegi Kapiczány úr, malitiosusan hangsúlyozva a mondat közepére eső két szót.

A társalgás megint új lökést kap két új vendég érkezése által. Az egyikről tudjuk, hogy hegedűművész; nem azért, mintha hóna alatt hozná az instrumentumát: az előre lett küldve; hanem arról, hogy a haja egészen Sarasate s a gomblyukából apró érdemrend-füzér csügg alá. A másiknak csak a hajkenőcs-illata sejteti, hogy ez a hegedűt kisérő zongora-automat.

– Előre siettem, mond a hegedűművész Camillának, azért, hogy elébb a zongorát kipróbáljam, a melyen tisztelt barátom kisérni fog, nehogy megtörténjék rajtam, a mi gyakori eset, hogy a zongora félhanggal alább van stimmolva. Tavaly télen is megesett rajtam, a midőn Sadi Carnot elnök előtt voltam szerencsés előadást tarthatni a Tuilleriákban.

– Sadi Carnot előtt! a Tuilleriákban? rohan közbe Kapiczány úr, nem engedve a művésznek megkezdett periodusát végig elmondani, No ezt nekem kell önnek elmondania, senki másnak.

Azzal megfogja a művész frakkján azt a keresztül fűzött arany gombot s magával vonszolja a zongora zugába, hogy kikérdezze belőle a Tuilleriák specialis titkait, nehogy az újon érkező vendégek is meghallják.

A kik most érkeznek, szintén a művészi előadásra vállalkozott alkatrészek: azok a legidegesebbek, a kik félnek az elkéséstől. Ő nagysága királyi tanácsosné, Thurzó Emilia asszonyság, férjével, Thurzó Attila királyi tanácsos úrral. (Nem ötvenkrajczáros név! valóságos régi család!) Szárnyaik alatt közös büszkeségök: Elvira kisasszony.

Emilia nagysám, mint már Alasztortól hallottuk, a köpczös categoriába tartozó szépség, a leánya pedig tökéletes hasonmása az anyjának, arczban és termetben. (Tizenhét éves.)

A királyi tanácsos jól táplált alak, a kinek az a fátuma, -116- hogy erősen meggörbült orra van, a miért mindenki azt hiszi róla, hogy Noé apó első szülöttének az ivadéka: pedig nem az. Becsületes tót atyafi.

Ezeket alig helyezte el Camilla (nem igen volt még őket kinek bemutatni), érkezett a harmadik csoport: doktor Czigelka és a családja. A doktor nagyon alacsony termetű uracska, a kinek két harmadrésze has, egy harmadrésze fej és láb. A felesége ellenben egy fejjel magasabb nálánál, igen sovány és csupa könyök. Az arcza olyan, mint a macskáé: szétálló szemek, pisze orr, kicsiny áll. A háta mögött úgy híjják, hogy desperátus macska.

A harmadik családtag egy reményteljes urfi, a ki se az apjához, se az anyjához nem hasonlít: középen kétfelé választott hajú embervakarcs; fekete, mint egy czigány és pökhendi.

A kis doctor jellemét sejteti az a sok érdemrend, mely a frakkjának mind a két oldalát takarja, ezüstös csillagok, négy, öt és nyolcz ágú keresztek mindenféle színű szalagokon; a hölgy keblén ellenben egy óriási jonquille-bouquet takarja a természet mostohaságát.

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem; de ma reggel a vívó-iskolában olyan vágásokat kaptam a jobb karomon, hogy most nem megy föl rá a frakk.

A doktorék azonban háttérbe szorítják a journalistát. Doktor úr siet bemutatni kitünő magzatját a nagyságos uréknak.

– Rikhárd fiam! Harmadéves jogász. Az olvasókör jegyzője. Egy genie! Hírlapokba is ir. A zöldtollas pártnak a jelöltje.

A szülők nagyon szeretnék, ha Rikhárd urfiból és Elvira kisasszonyból egy pár válna. Rikhárd urfi azonban sokkal practikusabb elme: ő az apához tartja magát. -117-

Kapiczány úrnak megint hézag kinálkozik a társaságban, a hová befúrhatja magát. A doktort veszi munkába. Kivallatja, mifele érdemrendek azok a gyomrán? s minő a provenientiájuk? A doktor úr a hazai lepidopterákról adott ki egy díszmonographiát. A korszakalkotó könyvet megküldte minden európai potentátnak s azok viszonzásul egy (firkászok számára alapított) házi rendjellel jutalmazták önfeláldozó törekvéseit: ezek a csillagok és keresztek. Kapiczány úr, mikor a képes oldalát végig tanulmányozta a nagy tudósnak, egyet fordít rajta, hogy hátulról is szemügyre vegye.

– Ez az egy hiányzik még! (Tudniillik a kamaráskulcs, a mit az ember a háta végén szokott viselni.) Hiába: nemo propheta in patria. («Senki se jövendőmondó a hazájában.») Ez a mennyire igaz latinul, olyan nagy hazugság magyarul.

Ekkor aztán Kapiczány úr feljogositottnak érzi magát, hogy Elvira nagysámnak csapja a levet, a ki pedig inkább hallgat arra, a mit Rikhárd urfi beszél a királyi tanácsossal.

– «Hat lap! – Az enyim egyenes.» – «Tizennégy alsó!» – «Nix nutz! Tizennégy király.» – «Sext von ász. – Quart alsóig. – Kilenczven. – Stichmatch.»

Tele van indignatióval a tapasztalt rendetlenség fölött. Fenhangon kiabálja, hogy a cselédek összetörték a nagy -118- salátás tálat s a Dobos-tortát fenekével felfordítva tették az ezüst tartályra.

Kapiczány úr már egy malitiosus szerkesztői asteriscust készül Elvira kisasszony fülébe súgni, a midőn az oldalba döfi a legyezőjével.

Hallotta már emlegetni Toffi asszonyt, de még nem beszélhetett vele. Az egy előkelő hivatalnoknak, Rangosi Oszkár úrnak a felesége, a kit a férje kisér az estélyekre. A férje hosszú szikár alak, fehéredni kezdő fekete szakállal, a mi kurtára van nyírva, az arczkifejezése, a fejhordozása olyan, mintha valami rossz illatot érezne. Pessimista: ha megszólal, csupa rossz híreket közöl, s mindenkinek tud valamit mondani, a mi nem kellemetes. Ő ugyanannak a méregnek a præcipitatuma, a minek a felesége a sublimatuma.

«Toffi nagysám» (igaz keresztnevén Leona) filigrán termetű, finom tojásdad arczú japáni figurácska: szelíd tekintettel, mely ábrándosba játszik. De ez csak hamisság. Azok a sunyi szemek folyvást a felebarátok és barátnék hibáit keresik s mikor ezek a mosolygó cseresnye-ajkak megnyilnak: az az aqua toffana.

Mikor belépnek ők ketten, épen akkor foglalja le a társaság figyelmét Amanda asszony azzal a fenhangon hirdetett kritikával, hogy milyen ostoba az ilyen városi szakácsné: a fáczánsülthöz lencsét ad mellékletül, holott az pörkölt káposztát követel; ezzel ehetetlenné tette az egész fáczánt, pedig azt Vigárdy lőtte a herczegi vadászaton.

– Jaj de ideges vagy, kedves Amanda! szól hozzá a helyet kereső Rangosiné az első üdvözletkicserélés után. Aztán szélylyel néz ártatlan arczczal: – Nincs még itt Alasztor?

Azt a basilisk-szemet kell látni, a mit ez a kérdés támaszt Amanda asszonyságnál. Egyszerre elhallgat. Ellenben -119- sorba nézi a többi hölgyeket: mernek-e nevetni? Nem mernek.

– Én magam is olyan ideges vagyok ma; veszi föl az elejtett fonalat a királyi tanácsosné. Valahányszor énekelnem kell, mindig lámpalázt érzek. Ez különben a leghíresebb művésznőknél is így van: Pálmay Ilka soha sem lép ki a szinpadra a kulisszák közül a nélkül, hogy előbb keresztet ne vessen magára. Én is mindig titokban a legyezőm alatt keresztet vetek magamra, mielőtt énekhez kezdenék.

– Ezt a keresztvetést azért hangoztatja a királyi tanácsosné, hogy a férjét ne tartsuk semita eredetűnek. – Ah, most lépett be Dobokay az ajtón! Figyeljen csak, milyen jó kedve lesz rögtön Amanda asszonyságnak.

Amanda úgy tesz, mintha nem venné észre Alasztor belépését; egyszerre oda fordul a legközelebb álló Kapiczány úrhoz, ágról szakított nyájassággal:

– Ah, édes Kapiczány úr, megbocsásson, hogy az első találkozásunknál olyan nervosus voltam, de ezek a cselédek! Magamnak kellett a buffet-t megvizsgálnom. Pompás buffet lesz! Ajánlom önnek a fáczánsültet, a mit a férjem lőtt a herczegi vadászaton.

– No ugy-e milyen jó lett egyszerre a fáczán lencsével! szól a mellette állókhoz Toffi nagysám.

Kapiczány úr siet – hálából – igazolni toilette-hibáját a nagylelkű úrnő előtt. (Ezalatt odaérkezik Alasztor.)

– Bocsánatot kérek, hogy nem frakkban jöttem, hanem paletotban… (ugyan micsoda ürügyet találjon ki harmadízben?) de… de…

– De ezúttal a szerkesztőségi frakkot maga a szerkesztő húzta fel… segíti ki az elakadtat Alasztor.

Az inasok e közben theát és süteményt hordanak körül, a házi asszonynak minden vendégéhez van egy szava, a -120- hegedűművészszel pedig egész értekezése titokban. A rettegett baj csakugyan előállt: a zongorahangoló csakugyan fél hanggal alább ajzotta fel a gép húrjait, mint a művész hegedűjének a diapasonja. Ez már futni készül, de a házi nő szép szemeiért végre ráfanyalodik, hogy ő is fél hanggal alább szállítsa a stradivariója igényeit. És így a Beethoven-symphonia mégis csak előadható lesz.

Aközben mind több-több vendég érkezik, mind illustris egyéniségek, a kik a társadalom felszinén úsznak; a társalgás kezd zajossá válni, minden zugában a teremnek más meg más thema fölött folyik a discursus.

Csak az a hely, a hová Toffi asszonyság letelepedett marad meg állandó központnak. Oda vonzódik mindenki.

A királyi tanácsosné ugyan koronkint ránt egyet a leányának a ruháján, hogy ne furakodjék olyan nagyon Rangosiné közelébe, de az annak nem használ.

Elvira kisasszony minden áron észrevétetni akarja magát. Fűtől-fától kérdezi, hogy de ugyan hol van az ő Helvila barátnője, a kivel ő együtt járt a nevelőbe, csak egy évvel hamarább hagyta el az intézetet; miért nincs az is itt? ő nagyon szeretne vele találkozni, szépen elfecsegnének. – Egypár irgalmas delnő igyekezik megnyugtatni, hogy az ő barátnője még nagyon fiatal, egész gyermek, azt még nem lehet a társaságba hozni; míg végre Toffi nagysám fülébe jut a kérdés. Ez aztán alaposan megfelel rá:

– Hja, a kis Helvilát nem hozzák a társaságba, mert annak az arcza oly veszedelmesen hasonlít Vigárdy úréhoz, hogy az egyszerre mindenkit frappál, a ki meglátja. Azok a szemek! Az a száj! De még az a családi fekete lencse is a jobb arczon. Ez a gyermek az igazi «vértanú».

Elvira kisasszony erre naiv arczczal azt mondja, hogy ő azt nem érti, hogy lehet?

Szerencse, hogy Vigárdyné másfelé volt elfoglalva, nem hallott belőle semmit.

– Oh bizony ez semmi indicium, siet élét venni a gyanusításnak Alasztor. A gyermekek hasonlítása ehez vagy amahoz nem érv semmi tekintetben. Az már orvostanilag be van bizonyítva, hogy egyedül a nők idiosynkrasiája e tekintetben a factor. Sűrű példák vannak rá, hogy a legnotoriusabb hűtlen nők gyermekei a megcsalt férjhez hasonlítanak, mert a nő előtt, félelmében, annak az arcza lebegett.

– Nagyságos asszonyom: ha a kisasszony a mai szép darabot végignézhette, akkor már nincsenek előtte titkok: vagy még nincs fogékonysága azokat megérteni.

De azért a királyi tanácsosné mégis kivezeti a csoportból féltett csemetéjét, a hol ilyen kényes thémákról beszélnek.

– Tavaly télen megszökött a kis ártatlan a zongoramesterével, de visszahozták.

Miután az ártatlanság eltávozott, az ottmaradtak szabadon értekezhetnek a felvetett tárgyról.

– Hiszen nem titok, magyarázza Toffi nagysám, hogy leány korában Vigárdy udvarolt Camillának, jegyben is járt vele. Ellenben Amandát Meritoris jegyezte el magának. Meritoris akkoriban egészen a sportvilágban élt: örökösen a turf és a gentry-club volt az otthona. A gavallér barátok egyre csipdesték, hogy mi az ára a tollnak? Amandának az atyja ugyanis tollkereskedésből gazdagodott meg. Utóljára megunta, hogy a jegyesét tollszedő leányának csúfolták s felbontotta a viszonyt. Ugyanakkor Vigárdy és Camilla között valami kis összezördülés támadt: megharagudtak egymásra. Meritoris kapott az alkalmon: hirtelen megkérte Camilla kezét. Camilla daczból hozzá ment. Ekkor aztán Vigárdy revancheból az -122- elhagyott Amandának ajánlá fel jegygyűrűjét, a mit az megint boszúból elfogadott. – Igy aztán Meritoris és Vigárdy kölcsönösen cserében és boszúból elvették egymásnak a menyasszonyát. És attól fogva azután igen jó barátok és barátnék maradtak, – négyesben. S úgy szólván egy családot képeznek.

– No hát nem úgy van? monda Toffi nagysám. Ezt ön legjobban tudhatja, a ki mind a kettőnél házi barát.

Szerencsére jön a sárga inas a theástálczával: kiki választ magának egy findzsát.

– De hogy lehetsz olyan balogsüti? feddőzik Alasztor. (Négyszem közt tegezik egymást, csak mások előtt becsülik meg.)

– Legalább én még nem hallottam, hogy valaki, a kit pofon ütöttek, arról panaszkodott volna, hogy a foga fáj.

– Oh azért, hogy a nyelvére példálóznak, nem haragszik meg a szép hölgy: a fogaiért igen.

E közben a hegedűművész összestimmelte a száraz fáját a nagy hangőrlő géppel s nyilvánossá tette azon óhajtását, hogy már lehetne kezdeni a concertet.

– Még várnunk kell, csitítja a művészt Alasztor; a házi úr még nem érkezett haza: ügyei vannak. Aztán meg Vigárdy sincs itt.

– Oh az én uramra nem kell várni. Az most a clubban van, conferentián. S azok a pártconferentiák rendesen éjfélig tartanak.

– Éjfélig? kérdezik egyszerre hárman is, s mindannyinak az arczából kirí a csufondáros részvét a hiszékeny lélek iránt.

– Azt hiszem én is, hogy ez a pártconferentia csak aféle köpönyeg a mulhatatlan tarokkparti elrejtésére.

– Oh Amanda nagysám, szól Alasztor gonosz mosolygással, a felől legyen egészen nyugodt. Ha a tarokkpartit palástolgatják a conferentia köpönyegével, az még nem baj. Hanem a mikor már azt vallja be az «éjféleken és éjfélek után» hazajáró férj, hogy tarokkozott: «Lehetetlen volt felkelnem, tele volt a tábla bukott kettősökkel: nyerésben voltam, elszedtem tőlük tíz–tizenöt–húsz kemény forintot. Itt van muczuskám. Ezt neked hoztam haza. Szaporítsd vele a konyhapénzt. Muczuskám! Bubiskám!» akkor már baj van!

– Uram! Ez árulás! Méregkeverés! kiált közbe a rendjeles doktor, lábhegyére ágaskodva. Ön a feleségeinket mind ellenünk suggerálja. Ön puskaport halmoz alánk.

– És aztán az üdvözlő hitvesi ölelés közben a muczuskám -124- el nem tudja képzelni, hogy vajjon essbuquet-t pipáznak-e azok a tarokk-kompanisták, a mitől a schatzikám kabátja illatos?

Ez alatt a királyi tanácsos is végezte a tizenkét piquet-partit s a társaság közé nyomult.

– No doktor úr! monda a rendjelek kirakatának, mondhatom, hogy önnek a fia valóságos genie! Ez a talentum! Én tőlem tizenkét parti piquetben elnyert huszonhárom forintot.

– No legalább a héten nem kérsz tőlem drágasági pótlékot, szól a doktor az ifju geniehez.

– Ennek már van helye, szól az ifju, büszkén zsebébe sülyesztve az elnyert prédát. Egy szegény özvegynél, a ki öt neveletlen árvát táplál.

– Az valami rettenetes, hogy mennyi jótékonyságot gyakorol az én fiam – az én rovásomra.

A királyi tanácsosné, a ki eddig Toffi nagysám férjével cserélt ki kölcsönös emberszólásokat, meghallván, hogy a férjem uram bocsátott közre valami sensatiós dolgot, a mi őt egy csoport központjává avatja, maga is oda siet, megtudni, hogy mi az?

– Igazán nagy dolog. A kis jurista elnyert a consiliarius úrtól piqueten huszonhárom forintot.

– No ez igazán rendkívüli dolog, mondja erre Emilia nagysám. Az én férjem hirhedett kártyajátékos és rendkívüli szerencséje van. Minden este nyereséggel jön haza a casinóból, s azt mindig nekem adja: «Nézd, muczuskám, nyertem tíz–tizenöt–húsz forintot, tedd a konyhapénzhez.»

Valamennyi vendég elkezd hahotával nevetni, kivéve -125- azokat, kik az előzményeket nem ismerik. Ilyen a királyi tanácsos is. Annak tetszik ez a nagy siker.

– Ilyen geniális asszony az én feleségem. Akármit mond, az egész társaságot egyszerre felderíti vele.

– Már az igaz, erősíti Emilia nagysám. Nekem különös adományom van. Én valamikor szinésznőnek készültem. Akkor is valahányszor valamit szavaltam, az egész társaság roppantul kaczagott rajta.

– No már Dobokay úr, a hol ön felüti a vásáros bódéját, ott én összepakolom a ládáimat.

(Elmondjuk a gyöngébbek kedveért a régi anecdotont: «lássuk már a medvét?» – Nem mondjuk el. – Nincsenek már gyöngébbek.)

Jean, a kék inas, félajtót nyitva, bekúszik s odasúg a házi asszonyságnak:

– Az a Flórián – az egy nevezetes ember, magyarázza Alasztor. Feuerbursch a Steingasner-kávéházban. Mikor a Flórián este tizenegy és tizenkét óra között becsenget s azt mondja, hogy levelet hozott, az azt jelenti, hogy Meritoris úrnak olyan fontos teendője akadt, a mely őt megakadályozza a hazajövetelben: csak reggel fog hazavetődni. Ez már bevett szokás.

– Azt mondja, hogy utasítása van a nagyságos úrtól, hogy a levelét a nagyságos asszonynak saját kezéhez adja át.

– Igenis – de a Flórián nagy negligében van: a kék kötény előtte, aztán ingujjban.

– No de én csak nem mehetek ki hozzá, hogy a levelet átvegyem, az előszobába.

– Azt gondoltam ki, hogy feladom rá a hosszú gombos libériámat, úgy bejöhet.

S ez utasítás nyomán nemsokára bejött a Flórián, hosszú, bokáig érő gombos kabátban s ezüst tálczán nyujtá át a levelet az úrhölgynek

Camilla elvette a tálczáról a levelet s az öve mellé dugta. Nem volt kiváncsi a tartalmára. A megszokott kimentés: «Nem jöhetek; mulhatatlan sürgős üzleti ügyek. Ne várjatok rám.»

A háziasszony azonnal siet a hegedűművészt felkérni művészi tehetségének ragyogtatására, nem várnak tovább senkire. A zongora-automat leül a gép mellé, a hegedűművész megpengeti az instrumentumát, a vendégek egymásnak «csitt»-et intenek, mindenki rendbeszedi magát, a theás csészéket lerakják, az andante kezdődik.

Camilla ezalatt időt nyer a levelet felbontani és mások által figyelmen kívül hagyva, elolvasni.

A symphonia elkezdődött: egy mukkanás, egy csoszszanás, egy széktolás nem hangzott; Alasztor még a zenélő óra ingáját is megállította, jól ismerve a hegedűművésznek az ideges fogékonyságát, a mit még az is ingerel, ha -127- a pianissimo flageolet hangjai közé az óra tiktakja közbeketyeg. – S egyszer csak a legáhitatosabban hallgatott andantét egy halálos sikoltás hasítja ketté. – A házi asszony elájult…

Ott feküdt a balzacon, fejét hátraszegve: az arcza holthalavány, ajkai szederjesek, szemei bezárva; egyik kezével görcsösen belemarkol a keblére tűzött jáczint csokorba, másik kezével a felnyitott levelet szorítja a kerevethez.

Egyszerre nagy zűrzavar keveredett; a művész mérgesen dobta a hegedűjét a tokjába s búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten néztek az elájultra: egynek sem volt bátorsága, vagy hirtelen nem jutott eszébe, segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendű doktor, de az csak olyan doktor, a ki lepkéket anatomiáz, nem gyógyít, azonfelül is a saját feleségével volt elfoglalva, a ki az ijedségtől sírógörcsöt kapott a királyi tanácsosné előre hátra taszigálta az embereket, a leányát keresve: «Hol van Elvira? hol a báli sortiem? Hol a boád? Menjünk innen, itt botrány lesz! Jaj, hogy berekedtem egyszerre!»

Minden ember csak magára gondolt, meg a hozzátartozóira – akárcsak egy léket kapott hajón.

Csak Alasztornak volt «szive» segítségül menni az elalélt nőnek, de férfi létére az sem tehetett többet, mint hogy az ájult nőnek a fejét, mely a balzac karján hátra volt szegve, a himzett vánkosra igazította s aztán széjjelnézett segélykereső tekintettel, míg szemeivel megtalálta lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan van lelke?)

Ő is odalépett az elájulthoz, de nem azért, hogy azt életre hozni segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye a kezéből, a mely az ájulást okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt elolvassa. Hiszen kebelbarátnék voltak.

S a mint elolvasta, az arcza lángveres lett a dühtől, még a rizsporon is keresztül pipacslott a harag szine, a szemei még jobban kidültek.

Alasztor meg akarta akadályozni abban, hogy a levelet fenhangon elolvassa az egész társaság előtt, de csak akkor tudta azt a kezéből kikapni, mikor már Amanda belekezdett: «Szerencsétlen nőm! Tudd meg, hogy el vagyok veszve…»

De azt már nem gátolhatta meg, hogy a mit a levélből megértett Amanda, azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.

– Azt irja a gazember, hogy váltókat hamisított az én férjem nevére. Harminczötezer forintig. Perukker követeli a fizetést. S ő maga szökik Amerikába! Ha utólérik, főbe lövi magát!

– Eh! Én nem ismerek most sem eget, sem földet. Képes vagyok embert ölni dühömben! Harminczötezer forintot Vigárdy nevére hamisitani! Hát nem tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó nevére? A legjobb barátjáéra kellett hamisítania?

– Hiszen ha hamisak az aláirások, Vigárdy nem károsodik miattuk, nem kénytelen fizetni, csillapítá a szép fúriát Alasztor.

– Nem is tanácsolnám neki! Egy fillért sem! «Ezek» miatt! De a gyalázat mégis megvan. Jó barátok voltak. Együtt trafikáltak. Mégis meg lesz hurczolva a neve. Esküt kell neki letenni a törvényszék előtt. Még majd hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a prókátorok! Kiadják a váltókat szakértőknek, agnoskálják az aláirásokat. Juj! micsoda gyalázat! A biró, a közvádló keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi ujság tele lesz a vallatásával! Bele jön a képe a Volksblattba! Egy országos képviselő! Elveszti a mandátumát!

– Talán mégis legelső dolog volna ezt a szerencsétlen barátnőnket életre hozni, szólt kérlelő hangon Alasztor. -129-

– Önnek lehet barátnője, nekem nem az. Nincs az elájulva, csak tetteti magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a legkényelmesebb pose az ilyen catastrophánál. Csak tessék magára hagyni, majd fölébred az magától, ha senki sem lesz mellette. Ő az oka ennek a ruinának! Az ő bolond fényüzése. Tetszett neki, hogy az ő jour fixeiről irnak az ujságok. «Ünnepelt szépségünk. Társadalom csillaga!» Itt van! «Opulens buffet! Franczia pezsgő! Fényes bankettek»: olyan embereknél, a kik hamis váltóval szerzik a pénzt, mások megkárosítására! «Minő izlés! Mennyi chique! Micsoda dekorativ érzés!» – Tessék! Ez lett a vége!

(– Jaj de szeretem, hogy nem ettem abból a fáczánsültből, dörmögi Thurzó Attila úr a felesége fülébe, felsegítve a vállára a hermelines sortie de bált.)

(– Csak legalább ittam volna abból a pezsgőből, a mit kiátkoznak a gyomromból! szól, ellenlábas véleményét nyilvánítva, Kapiczány úr.)

Alasztor a balzac támlányához támaszkodva nézi azt a dühöngő szép asszonyt.

Ez az igazi ősember-nőstény! Crèpe de Chineben és brüsseli csipkében. Az eredeti Éva-anyánk, a ki nemcsak az almáját a fának kóstoltatta meg Ádám apóval, hanem a hajtását is. – Ez a tökéletes asszonyi-állat! Mikor csipkekendőjével megtörli az izzadt arczát, még a puder is lejön róla: egészen igaz, kívül és belül. Nem fest magának se hamis szemöldököt, se hamis erényt.

A szerencsétlenség szinhelye perczek alatt kiürült. Mintha azt kiáltották volna a közönség közé, hogy «ég a szinház».

Csak az inasok téblábtak alá s fel, a kik a távozó vendégek elcserélt kalapjait keresték.

– Georges!» – És aztán még egy párszor: – Georges! S hogy annak nem akart sikere lenni, végre: – «Gyurka! Nem hallod, hogy kiabálok? -130-

– Neked most nem parancsol senki, csak én! Gyorsan szedd össze a saját ezüstünket és porczellánunkat s szállítsd haza, különben lefoglalják a hitelezők s aztán majd járhatsz a törvényszékre vallatóra. – A japáni vázákért is visszajőjj. A bérkocsist értesítsd, hogy nem kell neki éjfélután két órára visszajönni, a lábpokróczot elhozd tőle. – Ezek a bitangok saját fogatot tartottak, maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó volt a számozatlan bérkocsi. Pedig nekem lett volna módom benne. S az én apám nem lopta, nem csalta a vagyonát: becsületes úton kereste. Hanem azért engem csúfoltak «tollszedő leányának».

Ezen aztán sirva fakadt. Azért még sirva is zsémbelt; hanem azt már nem lehetett lestenografálni.

Alasztor figyelmezteté a haragos hölgyet, hogy kár volt azt a bérkocsit visszarendelni: már most hogy megy haza? Ilyen éjféli órában!

(Tehát még ezt az egy embert is, a ki ott maradt a szerencsétlenség szinhelyén, elviszi onnan magával.)

– Hát hiszen a tolvajok és az aszfaltbetyárok ellen csak megvédelmezem önt magam is, de a meghülés ellen nem. Hogy megy hazáig ezekben az atlaszczipőkben?

– Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem, hogy nem érzem, mi a hideg. Nyujtsa ön a karját!

(Pedig azt is megvárhatta volna, a míg a férje megérkezik. A conferentiának csak vége lesz már egyszer.)

VI.

Az elájult asszony pedig csak nem éledt fel magától. Pedig már egy vendég sem volt a teremben, a kinek a kedvéért tettesse az ájultságot.

A cselédek lótottak-futottak előre-hátra, de azoknak egyéb dolguk volt, mint a balzacon heverő alakkal vesződni. A sárga inas meg a csemegész pinczérje igyekezett kiválogatni a kikölcsönzött tálakat, porczellánokat, ezüstneműket a csődtömeg közül, a mi nem ment vitatkozás nélkül.

A tálak és tálczák azonban még rakva vannak mindenféle ételekkel, a mikhez senki sem nyúlt még. Ott van a rénusi lazacz. Ott van az elitélt és rehabilitált fáczán. Az egyiket a pinczér, a másikat a Georges reklamálja. A szobaleány a közben megtömi a zsebeit a Kugler-bonbonokkal, a mikért megint a czukrászlegény emel óvást: «Ez mind nincs kifizetve még!»

– Ugyan mit parlamenteznek az urak? igazítja el a vitát a Jean. Nem vagyunk mi képviselők, hogy hajbakapjunk. Mit allegálunk, hogy melyik kié? Ez úgy is mind az ördögé már. Csináljunk consortiumot. Vigyünk le mindent a kocsisnéhoz s csapjunk ott magunknak egy murit. Úgy is mind a filiszteusoké lesz ez már! Csupa corruptio ez már! Holnap mindent lepecsételnek!

– Úgy is benn van egy hónapi bérem, nyelvelt a szobaleány. Soha sem látom én azt, tudom. Legalább leeszem Dobos-tortában.

S aztán elkezdte danolni éles hamis hangon: «Három forint a bérem. Mindig szidnak, ha kérem…» végig valamennyi szobán és folyosón.

Azzal siettek az egész lakomát lehordani a kocsisné szobájába. A pezsgős palaczkokat sem felejtették ott. Hanem -132- a szamovárt nem bolygatták. Forró vizet inni uraknak való. A távozó cselédek csapkodták az ajtókat maguk után, hogy csak úgy rengett bele a ház.

Az elájult asszony pedig ott hevert mozdulatlanul, halaványan. Csak a szemei nyíltak fel. De az nem az ébredés volt; hanem egy halottnak a merev nézése, a kinek elmulasztották a szemeit lezárni.

Elcsendesűlt minden. Még az óra sem ketyegett. Meg volt állítva a hegedű-productio kedvéért.

A kis leány felébredt előálmából. Hálószobájának a fala a lépcső felé volt: azon keresztül hallhatá a vendégek szaladáshoz hasonló exodusát. Meglepte, hogy ezzel semmi hintógördülés nem volt kapcsolatban. A kocsiját mindenki későbbre rendelte.

Azután következett a cselédek lótás-futása az ajtaja előtt; a vihánczoló röhögés, a szobaleány csufondáros danolása, majd a kiméletlen ajtócsapkodás. Azután jött a mélységes nagy csend, mely olyan, mintha tele volna zúgással.

Várt az ajtónyitásra. Az estély végeztével a mama, mielőtt maga lefeküdnék, bejön a kis leánya szobájába, megcsókolni az alvót s a vánkosa alá dugni egy fényképes bonbonnièret, a mi megmaradt a lakomából.

Éji asztalkáján volt egy kis ütőóra, mely egy rugó nyomására jelentette az időt.

A kis leány fejére rántotta a takaróját. Bölcs volt, de a mellett babonás. Az embereket meg tudta kritizálni, de a kisértetekkel nem mert kikötni.

Leküzdi a félelmet az éjféli rémek s az engedelmességet az anyai tilalom iránt. Felöltözik, meggyujtja a gyertyáját s reszketve kinyitja az ajtaját.

Egy sötét garderobeon keresztül kell menni a salon oldalajtajáig. Itt hallgatózott ő nem rég. Tanulmányozta az okos beszédeket. Félve nyitott be rajta.

Arra pedig nagy szükség volt ott, mert a terem egészen sötét volt. A cselédek a gázt lecsavarták, a gyertyákat elfújták. Csak a kandallóban hamvadozó parázs vetett valami izzó derengést a közel levő tárgyakra.

A kandalló előtt áll a balzac. Annak a magas támlánya eltakarja a rajta fekvő alakot. Azt nem veszi észre.

A zongorán van egy karos gyertyatartó, annak a gyertyáit meggyujtja s a nagyobb világosságnál bátrabban tekint széjjel.

Nini! A balzacról a szép selyem uszály omlik alá, azokkal a jáczint guirlandokkal. Itt vetette volna le a ruháját a szép mama?

Az a gyáva szív! Az sem tud egyebet, mint a könymirigyeket működésbe hozni

Az ő anyja, a ház úrnője itt hever, teljes báli toiletteben és senki sincs kivüle a teremben… Mi ez?

A fekvő alaknak a lábainál azonban meglát egy felnyitott levelet. Azt felveszi és elolvassa.

Eszébe jut, a mit a Pallas lexikonából olvasott az ájulásról. – Ez az. – A szemek halálmeredése, a lassú pihegés, az arcz halottszíne. Aztán a segélyhozás ilyen esetben: a ruhaderék kibontása. Hideg víznek az arczba fecskendezése. A tenyereibe pipereeczetet tölt s azt szagoltatja az elájulttal. – Ez használ. – A karok megmozdulnak, a száj megnyílik és nagyot ásít. A félholt föléled.

Az első érzése az, hogy a keble nyitva van, s azt siet a két tenyerével betakarni.

Aztán észreveszi, hogy csak a leánya van ott s nagyot bámul rá: mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy ki ez itten?

S azzal felkapja az ölébe az anyját s viszi, mint egy dajka a gyermeket, az ajtó felé: megfordítva a természetadta szerepeket. A kis leány erős. Még is jó az a svéd gymnastika!

A kis leány letérdelt a kandalló elé s megrakta hasábokkal a parázshalmazt. Nehezen akartak meggyulladni. Szétnézett valami papir után, a mivel alágyujtson. Megakadt a tekintete azon a levélen.

Valami homályos ösztön úgy nógatta, hogy ez az a papirrongy, a mi legméltóbb arra, hogy hamuvá legyen; hanem aztán újból meg újból végig olvasva a tartalmát: az okos ész azt diktálta neki, hogy ez nem elégetni való, mert ebben nevek és adatok vannak, a mik másokat is érdekelnek. -135-

Camilla nem öltözött pongyolába, csak a felkapcsolt ruhaderék fölé kerített a vállára egy báli-kilépőkét. A hattyútollas atlasz lebernyeg a meztelen karjait is takarta.

Helvila ijedten nyujtá a levelet az anyjának, a ki azt szépen összehajtá s eldugta a keblébe.

A leányka félve nézett fel az anyjára, a mint ott térdelt: ha nem csinál-e haragos arczot?

Olyan volt ez a mosoly, mint mikor egy szép, ünnepelt hölgyet egy imádója egy rosz hírű házban talál.

Nem! Nem! Olyan mosoly volt ez, mint mikor egy vádlottak padjára kerűlt szép nő ellen a közvádló olyan bizonyítékokat hoz fel, a mikkel az menthetlenűl meg van fogva s érzi a ránéző szemek égetését az arczán. Mit tehet mást, mint hogy mosolyog.

Nem! Nem! Nem is ilyen volt. Hanem olyan volt ez a mosolygás, mint mikor valaki az öngyilkosság eszméjét neveli nagyra a lelkében s azt takargatja az arcza lárvájával.

Ez a pergamenkemény mosoly nem is hagyta el az arczát mind végig, a míg ketten együtt voltak a leányával.

Camilla az öve mellé dugott kis női órát előhúzta és belenézett. Észrevette, hogy a fali óra megállt s félórával kevesebbet mutat az időnél.

A zenemű, a tizenkét óra elütése után, ismét elkintornázta a maga Arditi csók-keringőjét. -136-

Camilla az alatt elhelyezte a balzac elé húzott kis asztalkára a theáscsészéket. Czukrot is dobált beléjük. (Czukrot?)

Tudott az arczvonásokban olvasni. Ilyen kifejezést nem látott az anyja arczán még soha.

Felnyitotta a szamovár tetejét. A felcsapó illat tudatá vele, hogy tökéletes a thea. Megtöltötte belőle a csészéket szinültig s letette az asztalkára, egymással szembe. Magának egy kis selyem guggonkát hozott, a mi olyan, mintha két vánkos volna keresztbetéve.

Attól tartott, hogy ha szemközt űl a leánya, akkor nem lesz képes azt megölni…

– Hát akkor tudod, hogy mi ért bennünket? Meg vagyunk gyalázva. Kigyógyíthatlanúl, helyrehozhatlanúl meggyalázva. Apád elfutott. A férfi elfuthat a gyalázat elől; de a nő, a leány magával viszi a gyalázatot, akárhová fut. – Mentül jobban fut, annál jobban bele sülyed. Hát lehet egy nőnek, egy leánynak becsület nélkül élni? olyan nőnek, mint én, olyan leánynak, mint te?

– Anyám! Ne gondolj ilyen rettenetesre! Én nem tudok meghalni. Én szeretek élni. Hiszen még nem is tudom, mi az élet? Ne kényszeríts meghalni, szerelmes jó anyám! Most rögtön meghalni! Hiszen még azt sem tudom, mi a a világ? Még az álmomat sem hagyták végig álmodnom: abból is felzavartak. Még nem láttam egy bált, egy színházat. Még nem volt egy piros ruhám, a mi után úgy vágytam mindíg. Még egy piros ruhám sem volt!

– Hm! Hát majd elmondom, hogy mi vár reád, ha élve maradsz? Az utczáról fölszed egy asszony, a ki az ilyen élni szerető kis leányokra vadászik. Az aztán majd ád neked piros ruhát is, az arczodat is kifesti pirosra, hogy ne legyen ilyen halvány; el is visz színházba, bálba is. Víg életed lesz! De én azt már nem fogom megérni!

– Nem! Nem! Te nem hagysz itt: én nem megyek el tőled! Nem ugy akarok élni! Nem kell se mulatság, se czifra ruha. Dolgozni akarok. Veled együtt dolgozni!

– Hiszen annyi ismerősünk van! Lehetetlen, hogy valamelyik szolgálatába ne fogadjon bennünket!

– Az ismerősök? Hisz azok mind bezárják előttünk az ajtajaikat. S eltagadják, hogy otthon vannak. – Hisz a pestis jár együtt velünk! – Tolvajnak fog bennünket nézni minden ember s bezárja a szekrényét, mikor az ajtaját rányitjuk.

– Hahaha! (Most már kaczagott is a lárva.) Hát nem hallottad, hogy az ég ezer millió mérföldre van innen: mire az ima odáig eljut, akkorra megfagyott a föld!…

– Oh az a hideg föld! Én félek abba a hideg földbe lefeküdni! Anyám! Én rettegek az örök éjszakától!

A leány csak dadogva tudott beszélni: reszketett minden tagja, a fogai vaczogtak.

– Jó. Monda az anya, száraz hangon. Hát te maradj itt: majd elmegyek a magam útjára magam egyedül.

– Ilyen rosz leány vagyok én? A ki az anyját egyedül hagyja meghalni? Nem! Nem! Te kedves! Te édes! Mi nem válunk el egymástól soha!

S a nyakába borult: ölelte, csókolta. Elkezdte a szemein a csókot, a nyakán az ölelést; aztán végig az egész termetén, le egész a lába hegyéig és folyvást sírt és kiáltozott:

– Csak egy napot kérek. Csak egy napig várjunk. Csak még egyszer lássam a napot feljönni. A nap jó tanácsot ád, ki tudja, mit hozhat az új nap? Az éjszaka tele van rémekkel!

– Jól van, monda neki nyugodt hangon. Tehát várunk ezzel a dologgal holnap reggelig. Most eredj a szobádba, fekügyél le. Alugyál csendesen. Majd reggel felköltelek. -139-

A leány felemelte a fejét az anyja térdéről s felnézett az arczába. Azon még most is ott vonaglott az a fájó mosoly. A leány kitalálta a gondolatját.

– Ah te engemet most ki akarsz játszani. Azt akarod, hogy én elmenjek innen, s te azalatt, a míg én alszom, megszököl tőlem. Ah így nem teszik bolonddá a kis leányokat anyácskám. Nekem is van annyi eszem. Ohó! így nem hagyok magammal tréfálni…

Leült az anyja mellé, maga elé húzta azt a másik csészét s ő is elkezdte abban az ezüst kanálkával kavargatni azt a nehezen olvadó halálczukrot.

Erre Camilla odavonta az ölébe a leányát s elkezdte azt dönczölgetni, ringatni mint egy hároméves kis babát, az pedig hizelkedett, kedveskedett neki, mint egy hároméves kis baba.

– Ugy-e kedveském, mamácskám, engem hagysz előre menni: csak azután gondolsz magadra? Ugy-e felöltöztetsz majd tiszta ruhába? abba a szép kék ruhámba, a mi csak egyszer volt rajtam. Ugy-e összeteszed majd a két kezemet a keblemen, körülcsavarod az olvasóval? Kis mamácskám. Angyalkám. Aztán fonsz a számomra koszorút – eleven virágból, azt teszed a fejemre? Lásd, ezek a jáczintok a kebleden milyen jól fognak illeni hozzá. Én mindig szerettem a jáczintokat…

Ezt már Camilla sem állhatta meg, hogy hangos sirásra ne fakadjon. Kebléhez ölelte, összecsókolta a gyermeket.

Aztán egyszerre összerázkódott, megmerevítette a karjait. Mintha a lelke le akarná rázni magáról ezt a megutált testet. Rideg, kemény hangon szólt:

– Hát minek ez az érzékenykedés? Hát van nekünk okunk arra, hogy egymást keserítsük? ülj oda szépen, velem szemben. Aztán beszéljünk okosan, nyugodtan. – Hiszen te olyan okos leány vagy. – Olyan -140- helyes eszed van: a világot, a helyzetet, az embereket megitélni. Látod, hogyan magunkra hagyott minden ember? Még a cselédeink is elfutottak. Nincs innen kitérés. A sors vas következetessége ez… Én életemben elkövettem egy hibát, most azért megbünhődöm. Te is vétettél azzal, hogy születtél: elloptál egy szikrát az égből, most azt visszafizeted. A sors kérlelhetetlen biró. Hát hajtsuk végre az itéletét. – Nyugodt vagy-e?

Úgy csevegtek, mintha valami közönséges házi dologról beszélnének: konyháról.

Arra aztán Camilla kihalászott egyet azokból a fehér koczkákból a kanalával, Helvila a maga kanalát eléje nyujtotta. Igy aztán szépen megosztoztak.

Azok a fehér koczkák azonban olyan rátartók voltak, nem akartak elég gyorsan elolvadni.

– Nem volna jó rhumot tölteni a theába, hogy hamarább elolvadjon? mondá Helvila.

– Azzal épen az ellenkezőt érnők el. Ha alkohol vegyül e szer közé, attól az egyszerre kristályozódik, a fenékre száll s többé el nem olvad.

– Ah! Akkor az olyan embert, a ki ezzel van megmérgezve, könnyen meg lehetne menteni azzal, ha egy pohár rhumot itatnának meg vele?

– Minden bizonynyal. Csakhogy ez a szer nem enged ám magával alkudni. Ez abban a pillanatban megöl…

– Abban a pillanatban? szólt a leány ragyogó szemeit anyjára meresztve. Hisz akkor ez a szer egy angyal!

És az anyának a szemei épen úgy tündököltek, mint a -141- leányáé. Ezek a halál holdfényében ragyogó szemek nem láttak már semmit, csak azt a fényes fehér angyalt, a ki kettőjük között állt.

Mert ha lett volna még a világon egyébre is fogékony érzékük, észre kellett volna venniök, hogy a szalon-ajtón egy férfialak lép be, báliasan öltözve, kalapja, keztyüje a kezében, a ki csodálkozva tekint szét.

Egy elkésett vendég, a ki most szabadult a clubból conferentiáról, vagy tarokkasztaltól.

A jó este kivánásra feléje fordul a két mosolygó arcz. Ráismernek, de azért nem hagyják abba sem a theakeverést, sem a mosolygást, sem az ülve maradást.

Magas, délczegtermetű, szőke férfi, hegyes szakállal, mely lehajló bajuszával összevegyül, szemei ábrándosan kékek

Látja, hogy a háziasszony báli toiletteben van. Együtt ül a leányával a kandalló előtt.

Camilla minden válasz helyett előveszi a keblébe dugott levelet s odanyujtja a késői látogatónak.

– Most már tudja ön, hogy mi történt velünk? El vagyunk temetve! mondja Camilla.

– Gondolja ön, hogy ilyen meggyaláztatás után még lehet járni az Isten napja alatt? -142-

– De még nincs semmi meggyaláztatás! szól kemény hangon Vigárdy. Ebben a dologban első helyen én vagyok érdekelve. S én csak nem hagyom önöket meggyalázni.

Vigárdy Bertalan egyszer-kétszer végig húzta az ujjait a hegyes szakállán s készen volt a válaszszal.

– Az asszonynak azt fogom mondani, hogy volt egy közös vasuti engedélyünk, a mit egy vállalkozó magához váltott hetvenezer forintért. Ennek fele Meritorist illeti. Nem tudott várni, a míg liquiddé lesz a kikötött összeg: kissé inkorrekt módon anticipálta a maga részét. De én teljesen fedezve vagyok a szerződés által.

– Hát ki nézhet bele az én tárczámba? Hasonló alkuk mindig négyszem között köttetnek. Egy névjegy helyettesíti a nyugtát. Az a vasut létrejön. Nekem részem van benne. A többiről ki tud? Meritoris elfutott Amerikába, de nem a váltói miatt, hanem a málégyűrűben kötött börzekülömbözetek miatt, a mik százezrekre rúgnak. Ez nem gyalázat, csak balszerencse.

– Hazudni a feleségemnek! – Hát nem mindennap hazudom-e neki azt, hogy boldog vagyok, szóval, tettel és érzelemmel?

– Higyje el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, a mi a társadalmat összetartja. Szünjünk meg hazudni, s egymást fogja felfalni az emberiség. -143-

– Ez irtóztató igazság. De legalább mi ne hazudjunk egymásnak, a kiket nem tart össze semmi kötszere a társadalomnak. Ön tehát megmentheti oktalan nagylelkűséggel egykori barátjának a jó hirnevét, megreparálhatja a becsületét, de azért mi mégis csak földönfutó koldusokká vagyunk téve. Mind én, mind a leányom.

– Ú–úgy? monda a delnő, azt a veszedelmes mosolygást még azzal is élesítve, hogy a fogait összeszorította, s e közben annál sebesebben kavarta a kanállal a theát a csészében.

– Ugyan, édes Camilla, hagyja abba azt a habarást azzal a theás kanállal! Én úgy olvasok önnek az arczában, mint a kitárt könyvben. Ön ebben a rossz pillanatban így gondolkozik: «No lám! Mikor a víz fenekére elértem, akkor előugrik, mint a «Deus ex machina», a mesebeli megszabadító: kihúz a vízből, megtörülget, megszárítgat – és aztán megesz. Itt van ez a Vigárdy, a kinek mindegy, akár a piqueten nyeret el magától a jó barátjával harminczezer forintot, akár hamis váltók útján. A fedezet kezében van. A világgá futottnak van egy fiatal felesége, a kibe egykor szerelmes volt. Ha nem csinálhatott belőle feleséget, csinál belőle élettársnőt, a hogy szokás. Most már asszony, nem kell őt elvenni. A férj megvan, valahol az ellenlábasoknál. Haza nem jöhet, mert itthon börtönbe fut. Igy lesz szép az élet! A gazdag feleségnek a vagyonából – eltartjuk a tönkrejutott asszonyt!» Ugy-e hogy így gondolkozik ön felőlem?

– No hát csak tolja ön félre azt a theásfindzsát maga elől. Az a penetráns keserűmandula-illat elárulja előttem -144- a tartalmát. Hát hiszen igaz, hogy én is csak állat vagyok, mint más, de hiena még sem vagyok. Mindenféle bűnre megvan a hajlandóságom, mint a többi embereknek, s ha önnek kedve volna elbukni, bizony nem állnék elő erényt prédikálni, hanem liczitálnék a kegyeire. Hanem hát ön nem az a nő! Ön inkább fejére borítja a szemfödelet, mint a Thámár fátyolát. Ezt én jól tudom. Nem jövök önt kisérteni. Én nem fogok önnek semmit adni: egy elátkozott fillért sem. Hanem nyitok önnek útat tisztességes munkához, a miből megélhet.

– Hát a mivel annyi derék becsületes nő fenntartja magát. Nekem vannak összeköttetéseim a kormányzati köröknél. Én könnyű szerrel ki tudom eszközölni, hogy önnek adjanak egy biztos állomást vagy a vasutaknál, vagy a postánál, mint pénztárosnőnek, a mihez nem kell egyéb, mint tiszta fej és tiszta kéz. Ön abba nagy gyorsan beletanul. Egyik nap éjjel, a másikon nappal lesz tizenkét órán szolgálata: a többi idejével szabadon rendelkezik. Biz az szerény fizetéssel fog járni. De hát a megelégedés nem tart lépést a jövedelem nagyságával. Én ismertem egy nőt, a kit milliomos létére, esztelen pazarlásáért gyámság alá helyeztek s a ki öngyilkossá akart lenni, mert abból a kétezer forintból, a mit havi pénzül rendeltek a számára, nem volt képes a szükségeit fedezni. Én pedig mondhatom, hogy akkor voltam életemben a legboldogabb, a mikor harmincz forint volt a havi fizetésem. A megelégedés egészen relativ dolog. Ön nem fogja ezentúl Párisból hozatni a toilettejeit, hanem kiszabja és megvarrja maga a ruháját s meg lesz vele elégedve. A vasúti vendéglősnél tizenöt forintért kap kosztot, igen jót.

– Majd a kis Helviláról is gondoskodunk. Őt beadjuk a preparandiába. Ott most van épen egy ingyen hely üresedésben. Csak egy szavamba kerül. Kitanulja az iskolamesternőséget -145- s annak idején kap becsületes állást, valamelyik fővárosi iskolában.

– Igen! Igen! Az nagyon jó lesz! szólt közbe Helvila. Én tanulni fogok. Igen szorgalmas leszek. Már taníthatok is másoknak zongorát, angol nyelvet. Én szeretek tanítani. Köszönöm, nagyon köszönöm!

Azzal odarohant Vigárdyhoz, elkapta a kezét, csókjaival halmozta el, s egyre zokogta: «Köszönöm, nagyon köszönöm.»

Olyan volt ez a változás az arczán, mint mikor a széljosló veres égbolt egyszerre visszanyeri a kék színét. Lelkének elveszett az az öngyilkos energiája: egészen a hatalmába került ennek az embernek, a ki meg akarja szabadítani.

Akkor aztán odaugrott hozzá a leánya, az kényszeríté, hogy a kezét Vigárdy keze elé nyújtsa: – Ne azt a balt! Ezt a jobbot!

– No hát! Eddig megvolnánk. Már most nézzünk körül, szólt Vigárdy. Önnek szállásról is kell gondoskodni. Várjon csak! valami jutott eszembe. Azt tanácsolom, hogy ne adja el a bútorait. Azokért potom árt szoktak adni. Más ötletem van. A nagy szállásnak azt a részét, mely külön szakítható, mondja fel a házi úrnak: épen most van a negyed. Hanem ezt a nehány díszesebb szobát tartsa meg. Ezt megint kétfelé lehet osztani. Ezt a szobát, meg az öltözőjét tartsa meg a saját használatára, a konyha felőli kijárattal; a másik két szobát pedig, a lépcsőre nyíló ajtóval adja ki. Én ismerek egy derék horvát képviselőt, a ki épen ilyen bútorozott szállást keres, egész évre, mert néha a leányait is fel szokta hozni Budapestre. Az igen nyugodalmas lakó lesz. S a mit az fog fizetni -146- albérletben, abból ön az egész lakásbért fedezheti s a saját lakása ingyenben marad.

(No hát! van már mit enni, van hol lakni és van becsület. A kis leánynak is lesz jó helye. Hát mi kell még az élethez?)

– No lám, még itt is van valami! Hisz ön irónő is. Itt is hever egy munkája, a mit bizonyosan ma akart felolvasni. Ezt megvétetjük egy szerkesztővel.

– Ah! Mit? Ne hallgasson ön rá. Mit értenek az okos emberek a poézishez? A kik alkoholometerrel mérik az indulatot s bonczolókéssel vizsgálják az érzést.

– De igaza volt! Azt mondta, hogy boldog nő nem lehet irónő. Ahoz a szenvedések iskoláján keresztül kell eljutni.

– No hát már most keresztül esett ön ezen az iskolán. Ezt még mint boldog nő irta ön. Képzelem, hogy tele van édes idealismus chylusával. Hát majd a mit ezután fog irni, azt felvegyítheti keserű tapasztalatok ichorjával. Azért ezt is csak kiadjuk. Engedje meg, hogy magammal vigyem. Van némi befolyásom a lapszerkesztőkre. Lesz közöttük olyan nobel ember, a ki honoráriumot fog érte adni. Nem sokat; de eleinte a kevés is biztató. Apróbb, -147- egy tárczára való rajzokat meg épen szívesen fognak venni. Ezekért kaphat ön havonkint harmincz–negyven forintot. Nem sok; de jelenben számot vet.

– Oh az nekem tetemes összeg lesz, szólt, mohón kapva Camilla. Csak meg tudjam érdemelni.

– Bizzék magában. A közönség előszeretettel van a nő-irók iránt. Önnek határozott tehetsége van. Csak fejleszteni kell. Majd küldök önnek műveket angol és franczia íróktól, a mikből tanulmányozhat. Ön egy év alatt meghódítja a közönséget, a kritikát. Két év mulva a kiadók lábtót támasztanak az ablakához, úgy törnek be a kéziratáért. Ön egy irói nevet választ magának s ez a név magasztalva, becsülve lesz. Ezen az önérdemelte néven fogják önt szólítani…

Camillának az arcza már derülni kezdett; ez nem a halált előérző mosoly volt: ez a visszatérő életkedv hajnalodása volt már.

– No hát válaszszunk önnek egy irói álnevet, a mi alatt ezt a legelső munkáját kiadjuk. Talán «Renata» (újjászületett). Jó lesz.

– Látod, kis mamám, fecsegett a lányka, most már megtaláltuk a czímet, a melyen Vigárdy urat híni fogjuk: «keresztapa».

A lányka nevetett az ötletén: a nevetés az anyjára is elragadt. Együtt nevettek. Milyen furcsa az! Keresztapa lesz a neve!

S aztán kereste a szemeivel azt az embert, a ki visszaadta nekik ezt az éltető nevetést. A halottaknak!

(Az sem volt igaz: zokogását fojtotta el. Olyan sírnivaló is volt ennek a két nyomorult teremtésnek a pillanatnyi öröme!)

– No de már most sietek innen. Önök pihenjenek le. Nekem ez órában még sok utam van. Legelőször is Perukkerhez vágtatok: azt kihuzom az ágyából s rendezem vele az ügyemet, nehogy holnap beperelje a váltókat; azután sorba veszem a szerkesztőségeket, kiigazíttatom velük a szenzácziós újdonságot, mielőtt sajtó alá adnák a lapot. Isten önnel Camilla! Jó éjt kis Helvila.

– Kérem, Camilla, majd ha elmentem, zárja be utánam az ajtót. Cselédjei nincsenek itt. Jó lesz, ha a többi ajtókat is bezárja, mert mindannyit nyitva hagyták.

Camilla várt, a míg a külső ajtót csukódni hallá, akkor kiment az ajtókat bezárni.

A mint az anyja kiment a szobából, a lányka elővette a rhumos palaczkot. Az félig volt kiürülve.

És aztán fogta azokat a theás csészéket s azoknak a tartalmát beletöltögeté a rhumos palaczkba. Jól bele szorítá a dugaszt.

Helvila oda sietett az órához, felnyitotta a zenegép tokját s oda rejté el a palaczkot a zenélő henger mellé.

Mire az óramű tokját ismét bekapcsolta, visszajött az anyja. Eléje sietett; az is tárt karokkal jött feléje. Megölelték egymást. Kisírták magukat jól.

– De mondom! Az a másik csak akkor adta nekem az életet, a mikor nem tudtam róla; de ez akkor adta az életemet, a mikor már szeretek élni.

– Előttem mondhatod, de más előtt ki ne ejtsd, mert megitélnek érte. Mikor úgy hasonlít az arczod az övéhez. Pedig Isten a tanum, hogy nem tettem egyebet, mint hogy naponta elővettem az arczképét s elbámultam rá, hosszan, hosszan.

A zenemű utolsó accordját pengette annak a szép spanyol dallamú keringőnek. És azután is mindennap tizenkétszer elmondta a mit tudott. De hogy mit tud? azt csak a kis leány értette meg, senki más. Ajka elé tette a mutató ujját: – Csitt! Játszó óra: ki ne beszéld!

VII.

Vigárdy, a pálczájával előretapogatózva, botorkált le a lépcsőn. A gáz el volt már oltva, sötét volt.

Mikor a fele lépcsőn lejutott, a házmester ajtaja kinyílt, ő maga lámpással a kezében csoszogott elő, kaput nyitott. Négy férfialak jött be. Azok közül három odalenn maradt a kapubejárat alatt a házmesterrel dödörögve, a negyedik felsietett a lépcsőn. -150-

Szinte egymásba ütötték az orrukat Vigárdyval. A házmester lámpafényénél egymásra ismertek.

– Én a feleségedet kisértem haza, a nagy katasztrófa után. Tudsz már mindent?

– Hát én, a mint menekülhettem Amandától, jó ürügygyel, ide siettem vissza, hogy megnézzem, mi történt ezzel a szerencsétlen asszonynyal. Már most látom, hogy nincs rám szüksége, hát visszamegyek.

– Úgy sem mehetnél be hozzá, mert bezárta az ajtókat, s nincs cseléd, a ki kinyissa.

– Nincs ám. Azok idelenn mulatnak a kocsisnénál a nekünk szánt lakoma közprédáján: épen ez volt az ürügy, a mivel idebocsátottak. Amanda ideges volt, hogy a Georges nem jön a kikölcsönzött ezüst tálakkal és gyümölcstartókkal haza, a hogy ő parancsolta neki; én azt a véleményemet suggeráltam neki, hogy az bizonyosan megszökött az ezüsttel. Erre a nagyságos asszony rám parancsolt, hogy rögtön menjek konstáblerekért, fogassam el a sikkasztó cselédet. Negyedmagammal jöttem: két konstábler, meg egy biztos.

– Hát egy kicsit elrontom a mulatságát a díszes társaságnak -151- s felkisértetem őket a kapitányságra, csődtömeghez tartozó vagyon elsikkasztása miatt.

– Nem, pajtás! Hogy az inasok, szobaleányok dáridózzanak akkor, a mikor a gazdáik a falba verik a fejüket: így még is nagyon szép volna az élet! Hadd contempláljanak reggelig a dutyiban, akkor majd kieresztik őket.

– Tudod mit? Ne menj le addig, a míg én magammal nem viszem a Szent Hermandad éber tagjait. Nem szükséges, hogy a rendőrbiztos rapportjába a te neved is bele kerüljön. Nem az országos rendőrség miatt, hanem, tudod, a házi rendőrség miatt.

– Okosan: azért csak össze fog gazemberezni, más baj nem ér. Egész éjet az orfeumban! ezért reggel összeszid az asszony; de estére megbocsát. Hanem egy órát az öngyilkos nő mellett: azért a lelkeden megy keresztül.

Azzal jó mulatást kivántak egymásnak; a kézszorítás közben azt sugta Alasztor Bertalannak:

– Tudod pajtás: te képviselő vagy, én meg ügyvéd vagyok. Nehéz nekünk egymást hazugsággal kifizetni. Jobb lesz kölcsönösen igazat mondanunk.

Másnap reggel, mikor Alasztor a kávéházban kezébe vette a hírlapot, mindjárt a ritkított betűst kereste a napi hírek között, egyszerre rátalált:

«… börzejátékban szenvedett differentiák miatt, melyek százezrekre rúgnak, megszökött Amerikába, itt hagyva feleségét és leányát a legnagyobb nyomorban. Az a hír, mintha tetemes összegű váltókat hamisított volna egy vele baráti viszonyban élt képviselő nevére, minden tényleges alapot nélkülöz.»

Most már tudta, hogy mi volt az a «rosszabb hely», a mit Vigárdy az orfeummal, sőt Camilla boudoirjával palástolt: Perukker úr comptoirja.

– No most már tudom, hogy mi volt az arcanumod, a mivel kigyógyítottad az öngyilkosságból a szép asszonyt! Drága orvosság!

MÁSODIK RÉSZ.

E négy év alatt Meritoris Zeno hírt sem hallatott magáról. El is felejtette már mindenki, hogy volt valaha ilyen nevű ismerőse.

Meritorisné is azon lények közé tartozott, a kik kimaradtak a világból. Annyit tudtak felőle, hogy valahol pénztárnoknő a fővárosban; voltak, a kik azt állították, hogy látták is a jegykiadó ketreczben. Az ilyen elfelejtett lényekkel nem találkozni is szerencse.

A hajdani szállását megtartotta, de annak a lépcsőre szolgáló főajtaján e név volt kiszegezve: «Dragomirovics Anasztáz.»

Dragomirovics Anasztáz úrról a házmester csak annyit tudott mondani, hogy az egy valósággal létező úri ember. A bevallási íven így van feljegyezve: «horvát-szlavon képviselő». De ő annak az ábrázatját még soha sem látta, pedig négy év óta lakik itten ez az úr. A házmesterné takarítja a szobáját, a miért kap nyolcz forintot havonkint. Az a nyolcz forint minden hónap elsején oda van letéve az asztalra egy névjegygyel, a mire rá van irva: «Házmesternek.» A gyertyája a tartóban reggelre le van égve, a mosdóvize a lavoirban be van szappanozva, a sáros topánja az ágy elé téve, – de őt magát még nem látta a szemfüles házmesteri pár soha. Sokszor el is utazik s -154- olyankor az ajtaját lakattal is bezárja, de azért a havi pénz kijár.

Meritorisné asszony felváltva – a hivatalos rend szerint – hol a nappali, hol az éjjeli órákat tölti otthon; senkit sem fogad a szállásán. Cselédet nem tart. Maga főz és takarít.

Erre pedig azért volt szüksége, mert a Helvila kisasszony megbetegedett, azt haza kellett hozni az intézetből. A betegségét szent Vida-táncznak híják. Rúg, karmol és rángatózik, s a mellett az arczát fintorgatja. Az orvos azt mondja, hogy ez a baj majd elmúlik magától, a meggyógyításához nem kell egyéb, mint teljes nyugalom. Valószinüleg a sok tanulástól kapta azt a bajt; most tette le a tanítónői vizsgát, kitünő eredménynyel, azzal erőtette meg az agyát; most az anyja ápolja, senkit sem bocsátanak hozzá.

Ezt mind a házmesterné beszéli ekként az ágybérlőjének, a napidíjasnak. Ez pedig, mint aféle idealista (a napidíjasok még idealisták) azzal a felfedezett ténynyel szolgál viszont, hogy Meritorisné asszony híres irónő, a ki «Renata» név alatt gyönyörű dolgokat ir a lapokba: minden sorát megfizetik. Hanem ezt nem kell elárulni a háziúrnak, a ki gyülöli az általa «Federvieh»-nek nevezett emberfajt.

Az oldalajtón kopogtatás hangzik: az kulcscsal van bezárva. Camilla előjön a hálószobájából s felnyitja az ajtót.

Novemberi délután hat és hét óra közt van az idő. Az asztalon már ég a lámpás.

– Tudom, beszéltem az orvossal. Most csak arra kell vigyázni, hogy vissza ne essék a bajba. Óvni kell minden felindulástól. Ilyen idegbajnál a véletlen öröm is visszaidézheti azt a ragályos betegséget.

– Már be is jött. Itt van a zsebemben a cultusminister diplomája, melyben Helvilát kinevezi tanítónőnek, hatszáz forint fizetéssel.

– Kegyednek adom át ez okiratot. Iparkodjék a leányt ovatosan, elébb példálózva, előkészíteni erre a jó hírre, a mi után vágyott. Engedje elébb sejteni, találgatni. Az is meglehet, hogy ez a jó hír egyszerre kigyógyítja. De az is lehet, hogy recidiváz tőle. Dugja el ezt az irást.

– Mentül messzebb, annál jobb rá nézve. Itt megöli őt az ismerősök ránézése.

– Az igaz. Sokszor mondja: «Anyám, nincs öldöklőbb méreg, mint az embereknek a szeme.»

– Jó derék nép, a hová menni fog. Ismerem őket; nagyobb részt szerbek, aztán németek, magyarok: mind szivélyes, jó érzelmü emberek. Ott szerencsét is csinálhat, ott még van családi élet.

– Hm… Camilla nagyot fohászkodott. Azután azt kérdezte Vigárdytól: – Mit tesz az a latin mondás: «vestigia terrent?»

– Ugyebár ezt a tudós leány mondta kegyednek, mikor egyszer a férjhez menésről példálózott előtte. «A nyomdokok visszariasztanak.»

– Ön megszabadúl egy kínos helyzetből, mely mind a kettőnknek szenvedést okoz.

– Őrült világ ez! Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket, mely lelkünk felét kiegészíti.

– De elvesztettük egy bolond szeszélyért, egy dölyfös gondolat miatt, most aztán szenvedjük a büntetésünket.

– Önt hűtlenűl elhagyta a férje, négy év óta hírét sem hallotta. Ez megsemmisíti a házasságot.

– S ez a fődolog. Ugyan hány házasság maradna érvényben, ha azt kérdeznék, valjon a nő, midőn férjét megöleli, a behunyt szemével nem lát-e egy harmadik alakot? S azért az ilyen lelki házasságtörés mellett csak lombosodnak a családfák.

– A mi életünk egészen czélját vesztett erőfogyasztás. Nem tehetünk egymással valami jót, hogy az mind a kettőnknek rosszul ne essék. Minek folytatni ezt a kölcsönös martyriumot?

– Ön igazságtalan a neje iránt. Amanda önt igazán szereti. Talán túlságosan is szereti, az a hibája.

– Nem! Nem! Arra ön nem gondolhat. A szívétől elragadtatni, meg van engedve húsz éven alóli fiatal rajongóknak; de mi már érett eszű emberek vagyunk, a kiknek a tévedéseit nem menti a tudatlanság. Ön, barátom, az óta, hogy a nejét elvette, rohamosan emelkedő életpályát haladt meg. A saját tehetségein kivül, az a mi elősegítette nem a vakszerencse volt. Abban nagy része van az ön felesége kitartó buzgalmának. Lehetetlen önnek azt elfelejteni, hogyan segített önnek az emelkedésében a neje, vagyona, -157- nagy családi összeköttetései által, még inkább abban az ernyedetlen buzdításban, a melylyel önnek idylli lanyhaságu természetét erélyességre, tettekre, vállalkozásokra ösztönözte. Ön sokszor félrevonult volna az akadályok elől, ha az ön nejének heroinai elhatározottsága előre nem űzte volna. Mikor önt képviselővé megválasztották egy nehéz kerületben, önnek a felesége zálogba vetette minden ékszerét, hogy önt diadalra segítse. Igaz hogy mindezt önzésből, nagyravágyásból cselekszi. De ennek az önzésnek nemes alapja van. Büszkélkedni akar a férjével. Nagy embert, híres államférfit akar belőle csinálni, azért, hogy annak a czímeit viselhesse egykor. Hát lehet-e őt ezért kárhoztatni? – S már most tekintsen ön a válaszútnak a másik ágára. Ha ön ettől a hatalmas akaraterejü nőtől elszakítaná magát, s aztán összekötné a sorsát egy magához hasonló ábrándozó, érzelgő asszonyéval, ön fokról-fokra lesülyedne arról a magas zodiacusról, mely most előtte áll, végezné mint egy elfeledett, scartba tett bukott nagyság. Hát szabad-e énnekem még csak álmodnom is egy olyan boldogságról, melynek ára az ön jövendő dicsősége? Nem! Csak maradjunk mi jó barátok, mint eddig voltunk. Én viselem az én szenvedéseimet s nem akarom azokat még lelki furdalásokkal is sokszorozni.

– Édes Camilla! Ha ön tudná, hogy mi az ára annak az úgynevezett dicsőségnek? Mennyi megalázkodás, mennyi megtagadása a jobb érzéseknek, mennyi embergyűlölet jár azzal együtt. Sokszor eszembe jut Napoleon mondása Szent Ilona szigetén: «Oh mint szeretnék még egyszer visszatérni a nagy világba, hogy ott krumplit kapálhassak s jóllakhassam lencsével és szalonnával, mint egy paraszt!»

– De mink már parasztok nem lehetünk, nem úgy lett nevelve a lelkünk. A két kezem nekem is megbirná a kapálást, legfeljebb megkérgesedne tőle; de a lelkemet nem tudom incrustálni. S még ha magam volnék! Hát én bele -158- találnám magamat a sorsomba, ha mint mosónőnek a teknő mellett kellene is megszolgálnom a napi falatomat. De a lelkem, az idegeim visszaszörnyednek attól az eszmétől, hogy én önt, a mai nap hősét, ott lássam magam mellett, szurtosan, elzüllve, elpusztúlva! Most én kéjelgek abban a fényben, a mi önt körülsugározza, bámulom nagy sikereit, parlamenti diadalait. Titokban, lelkem csendjében kiveszem a magam részét belőlük. Hadd tartson tovább ez az én boldogságom.

– Hát nem lehet-e az, hogy legyenek emberek a világon, a kikben nem az állat képezi az őslényt?

– Nők lehetnek. Női angyalok vannak a világon. De hogy férfi angyalok volnának, azt csak a khaldei mythologia állítja. Én ember vagyok. Az is akarok maradni. Engem kínoz a hypocrita szerepe. Én önt az egész világ szeme láttára akarnám a karomon elővezetni, s büszke arczczal hirdetni: ez a gyémánt szív az enyém.

– Ha ön így beszél, én az ajtómra tolózárt csináltatok és soha egymással nem beszélünk többet. – No, jőjjön, nézze meg a szegény beteg leányomat.

Camilla előbb óvatosan felnyitá a hálószoba ajtaját s valami szót hallatott nagy halkan, bizonyosan, a látogatót jelenté be a beteg leánynak, azután nyájasan inte Vigárdynak, hogy bejöhet. Azzal bementek mind a ketten a szobába.

Egy dolgot elfelejtettek. Bezárni az ajtót, mely Camilla lakosztályát elválasztja Dragomirovics úr szállásától – s Dragomirovics úrnak lehetnek rossz szokásai.

Ott van ni! Az a közbenső ajtó nagy csendesen felnyilik, s elébb a fejét bedugja, széttekint, aztán belép rajta egy férfi, a kit még nem láttunk e háznál.

Minden öltözete csupa koczka: a kabátja szélesebb koczka, à l’écoissaise, a mellénye apróbb koczka, à la Pepita; alacsony, finom termetű emberke, kissé affektáltan kifeszített mellkassal, karjai kifelé fordított könyökkel, fejét -159- magasan tartja, a mit rövid nyaka tesz ajánlatossá: a feje aránytalanul nagy a termetéhez s abból is sok jut a kiülő homlokra. Szemöldökei veresek, szintúgy a körszakálla is, melynek egy része még viseli a nyomait a melanogénenek, a mivel feketére volt festve. A bajusza ellenben le van borotválva, a szája olyan furcsán van összecsücsörödve, mintha mókázna, villogó szemei egy perczig sincsenek nyugton. Az arczszine rezes.

A mint belép, lábhegyen, elébb kiváncsian széttekint, azután megelégedéssel bólongat, körüllépked a szobában, megnézi a zongorán a hangjegyeket, kihúzza a japáni asztalka fiókját, belenéz, megint visszatolja; a hálószoba ajtaja előtt megáll, kerekre nyitott szemekkel, tenyerével segített füllel hallgatózik, az ajkai még gömbölyűbbre csücsörödnek, mintha fütyülne, azután kivesz az oldalzsebéből egy szivarkát, rágyujt, egy karszéket odahúz az ajtó elé, melyen bejött, arra leül, a bal lábát a jobb térdére vetve, s fújja a füstöt a plafond felé.

Azok odabenn ugyancsak alaposan el lehetnek foglalva a beteg leány diagnosisával, mert soká kerülnek elő.

Camilla «Jézus Máriát!» rebeg, a mint ez alakot meglátja, s siet az ajtót betenni maga után; Bertalan is meg van ütődve.

Az új ember pedig gúnyosan mosolyogva áll föl a székből s nyefegő éles hangon üdvözli őket:

– Good bye, drágáim! No ugye szép meglepetést szereztem a számotokra, mikor egyszerre csak ide cseppentem közétek az égből – vagy a pokolból, már nem tudom bizonyosan. Kérem, ne takargassa el az arczát mistress, azért hogy egy gentlemannel láttam kilépni a hálószobájából. Én az ilyesmire készen voltam.

– Hogy jösz te ide? kérdezi Vigárdy, az első meglepetéséből felocsúdva. -160-

– Hát igen egyszerűen. Nagyon okosan teszi az ember, ha Amerikába elutazva, nem dobja a tengerbe a szobája kulcsát. Visszajövet ismét előveheti. Az ajtómon ugyan Dragomirovics Anasztáz úr neve van kifüggesztve, de a felől egészen megnyugtattam a lelkiismeretemet, a mint az előszobában felakasztott hawelock zsebébe belenyúltam, s megtaláltam benne az én tisztelt barátom szivartárczáját, a névjegyeivel és a cigarettáival. Mindjárt meg is tartottam emlékül. Pompás cigaretták. Valódi «Sultan fleur».

– Kérem, mistress, ne sírjon. Semmi oka sincsen rá. Hiszen nem vagyok én Othello. Nézze, nincs nálam se revolver, se bowieknife. Hát hiszen, hogy az én hosszas távollétem alatt kellett valakinek engem helyettesíteni, az egészen normális helyzet. S sokkal jobban tudom méltányolni, hogy ön e czélra az én Vigárdy barátomat választotta, mintha valami Perukker-féle seladont fogadott volna el. A ki, mint e szép butorzat bizonyítja, egész gentlemanlike gondoskodott az ön szükségleteiről.

Vigárdy közel volt hozzá, hogy ezt az embert nyakon fogja és kidobja a szobából, de Camilla könyörgő tekintete lecsillapítá, a ki néma rémülettel mutatott a hálószoba ajtaja felé: «meg ne hallja a beteg leány! mert újra vissza esik». Tehát nyugodtan iparkodott beszélni.

– Uram. Önnek a neje becsületes, erényes asszony. Magát tisztességes munkával tartja fenn: senkitől semmi szégyenletes segélyt el nem fogad. Az államvasutaknál pénztárnoknői alkalmazása van, s üres óráiban a hírlapokba ir elbeszéléseket.

– Igen. Ez van beirva a bejelentési ürlapba: pénztárnoknő és irónő. De a salláriumot és a honoráriumot ön hordja neki.

– Nem hiszem, hogy találjon ön bolondot, a ki elhigyje önnek, hogy a vasutigazgatóság tőlem fogad el pénzt, a mivel egy hivatalnokát fizeti, vagy egy lapkiadó, hogy a munkákat honorálja. -161-

– De én minden szorgos kutatás után sem voltam képes ezt az «ananász» urat a képviselők lajstromában felfedezni.

– De annak van czímezve a házmester ívén, a mit az a rendőrségnek beadott.

– Hát ez lehet hamis czímzés miatti kihágás, a mit ha ön feljelent a rendőrségnél, hát akkor megbüntetik az ön feleségét öt forint birságra. Ha ugyan nagy kedve van önnek a rendőrséggel személyes érintkezésbe jönni.

– Én nekem? Hát mi félelmem lehetne én nekem a rendőrségtől? Currentált engem valaki? Csaltam én? Loptam én? Nincsen-e kiegyenlítve minden tartozásom Budapesten? Ezt te magad tudod legjobban kedves barátom.

– Ez az emlék valami más indulatot is költhetne önben, mint a gúnyolódást.

– Érted alatta a háladatosságot ugy-e, kedves barátom? Hát hisz az igaz, hogy te én helyettem harminczötezer forint értékü váltót kifizettél, a mikről az a véleménykülönbség volt közöttünk, hogy én azokon az aláirásokat hamisaknak hittem, te pedig igazaknak vallottad. – No hát ezt a javadra irom. Ezért négy esztendeig voltál haszonélvezője az én birtokomnak. Mi az ördög? Jut egy esztendőre nyolczezer hétszáz ötven forint. Hát mi az egy ilyen szép asszonyért? valóságos «Bettel».

– Megfojtsam ezt az embert? mormogá Camillához Bertalan. Az asszony két kezével tartá vissza a férfi összeszorított öklét.

– Hanem a nagy jótékonysági raptusodban egy dolgot elmulasztottál «drága» barátom. Azt ugyanis, hogy egy new-yorki lapba beiktattad volna ezt a néhány sort: «Mister Meritoris Zeno ügyei rendezve vannak, bizton hazatérhet.» Punktum.

– No lám! Én vagyok a hibás. Azért, hogy szökés közben hátra nem hagytam a Ferencziek bazárjában az adressemet, hogy hová küldjék utánam a Pesti Naplót?

– Ecce ni! Megint te neked van igazad. Hát persze hogy nem tudhattad. Voltam én az alatt az amerikai prairieken buccanier, a ki sótalan eszi a nyers bikahust, – jártam, mint pedlar, fésűket, bicsakokat árulni, – voltam aranyásó rowdie Ausztráliában, voltam czethalász a grönlandi vizeken, oda bizony újság nem jár. Míg egyszer a jó Buddha (én buddhista vagyok) ismét visszavezérelt New-Yorkba. Ott találkoztam egy tiszteletreméltó hazámfiával, a ki valami posztkisztlit, vagy micsodát szerencsésen elemelt egy pár százezer forinttal, ez a lovagias férfiu értesített felőle, hogy hiszen nincsen nekem semmi okom a világ szemei elől bujdokolnom. «Ab ovo» ki van egyenlítve az én fatális tévedésem, egy nemeskeblű barátom jószívűsége által. Ekkor érett meg bennem az az elhatározás, hogy én ennek a jó barátomnak alkalmat szerzek keresztyéni jóltevő indulatainak tökéletesítésére az által, hogy hazajövök, s már most a viszonyosság elvéből kiindulva, én rendezem az ő ügyeit.

– A legkellemesebbet. Legelőször is vessünk fátyolt a multakra. Az a harminczötezer forint, meg az a négy esztendő – egymást kiegyenlíti. C’est signé: – «pour acquit.» Kezdjünk új rubrikát: «Soll und haben.»

– Ez az, a mit úgy hívnak, hogy «őrültség, a miben systema van». Ennek azonban a legjobb antidotuma az, a mit úgy hínak, hogy «házi ész». Ezzel meg én vagyok ellátva. Te, ujvilági lovag, arra alapítod a spekulatiódat, hogy itt van most egy őrült szerelmes férfi, a kit a vak szenvedélye kapiczánjánál fogva oda lehet vezetni, a hol «a rákok telelnek», a hogy az orosz közmondás tarja. Én azonban majd mindjárt kiábrándítalak egy alternativával. Én vagy egy önzetlen, minden érdek nélküli pártfogója vagyok a te hitetlenül elhagyott családodnak, a ki lelki örömét találja benne, hogy egy pár szerencsétlen teremtésben fentartsa az életkedvet, a kikhez régi emlékek varázsa vonzza; vagy pedig az vagyok, a minek te tartasz: heves vérü imádója a te nevedet viselő nőnek. Hát akkor az első esetben veszem a kalapomat, s azt mondom, hogy «alászolgája», a családfő hazaérkezett, többé az én gondozásomra senkinek semmi szüksége, s többet nem kérdezősködöm se rólad, se a hozzád tartozókról egy szóval sem. A második esetben pedig megindítjuk a kettős válópert: nődnek erős oka van erre veled szemben, én is csak majd találok valami jogczímet; elválunk csendesen, s aztán rajtunk függ, hogy mit tegyünk? Te mindenesetre kimaradsz a partieból.

– Nem úgy van az, kedves barátom. Ne kezdj te én velem háborút. Mi egyenlőtlen fegyverekkel küzdünk. Te jó ember vagy, nagy hazafi, országos hírű celebritás, én pedig egy bukott ficzkó vagyok, a kinek nincs mit elveszíteni.

Egy szót ejtettél el: «elválunk csendesen». Hát ezt a «csendesen» szót hiusíthatom én meg. De ha én most lármát csapok: én, a hazatért férj, a ki a feleségem hálószobájában egy férfit találtam, összecsődítem a szomszédokat, rendőrért kiabálok: akkor te, mint nagy ember, el vagy veszve, megbuktál az ország előtt, le vagy gázolva a politikai ellenfeleid lába alá; de a mi még annál több a feleséged lába alá. -164-

– No hát ez jó nekem. «Nyomorult gazember.» Bizony olcsó vitézkedés. Tudod jól, hogy én párbajra nem híhatlak, akármilyen verbal injuriet kövess is el velem. Nem kapnék secundansokat. Hát ez közöttünk a nagy különbség. Te vagy a dicső hazafi, a nagy ember. Én pedig vagyok a nyomorult ficzkó. A nyomorult ficzkó észreveszi, hogy a dicső nagy férfiu az ő kazlából húzza a szénát. Azt mondja neki: «barátom, nagyságos tolvaj úr, ne lopd a szénámat, hanem vedd meg az egész kazalt». S erre a nagy férfiu azt kiáltja: «gazember!» De engem ezzel a szóval nem ráztál le magadról. Én beléd haraptam, mint egy bulldog s nem engedlek a sövényen kiugrani – édes barátom.

– Nagy hiba volt tőled. Most én tartom a kezemben a te nyakadat s nem foglak elbocsátani.

– Bagatelle dolog! Igazán pirul az arczom, mikor ilyen aprólékosságokkal állok elő. Hát miről van szó? Tulajdonképen semmiről. Te megtartod a jus acquisitumot, hogy is mondják csak: a «servitust». Mi jogtudósok értjük ezt már. Én viselem a «procurát», mi üzletemberek értjük ezt. Te pedig maradsz a «stiller Co». Én viselem az obligót, te pedig azt irsz, a mit akarsz a «giro in bianco»-ba.

Bertalan olyat ütött az öklével a zongorára, a melyhez támaszkodott, hogy az a szerencsétlen hangszörnyeteg megzendült bele. Camilla pedig csak bámult: az ő lelkében nem volt fogalom ennek a csúf jargonnak a megértésére.

– No hát beszéljünk kerek számokban, monda Zeno, hüvelykujjának a körmét a fogába akasztva. Te adsz én nekem, pro rata temporis, húszezer forintot, én pedig azért odaadom neked – a Dragomirovics Athanáz úr szobája kulcsának a másodlatát, s mikor ezt a kulcsot a zárban -165- találom: megfordulok a sarkamon és odább megyek. Clara pacta, boni amici.

Kitört belőle az indulat. A női gyöngeség egyszerre átlobbant, mint füstből a tűz, lángoló asszonyi haraggá.

– Hát azt adja el az ember, a mije van. Szivesebben adnám el a Haris-bazárt; de az nem az enyém.

– No hát ha te el akarsz adni engem, lihegé a szerencsétlen asszony, majd eladlak én téged!

Azzal odarohant az intarsiaturákkal diszített szekrényéhez, felnyitá annak a tetejét, egy titkos rugót megnyomva, előugratta a rejtett fiókocskát s abból kivett egy négyszeresen összehajtott irást, azzal odasietett a két férfihoz, Vigárdy mellett foglalva helyet s Meritorishoz beszélve.

– Hát te azt mondtad ugy-e, hogy neked semmi bűnöd sincs a világon, a miért téged a büntető igazság keze előfogjon. Te kaczagva mondtad a megszabadítód szemébe, hogy bolond volt, a mikor nyakadat kieresztette a kezéből? No hát essél kétségbe! Itt van a leveled, melyet amaz átkozott éjszakán küldtél hozzám. Ebben elismered, hogy váltókat hamisítottál Vigárdy nevére. Én megtartottam ezt a leveledet s most odaadom Vigárdy úrnak, hadd kerüljön a te fejed ismét az ő sarka alá s hadd taposson rá, mint egy hálátlan kigyó fejére! Most én adlak el téged – fél-pénzért, – egy babkáért! Kiálts egyet! S téged fognak a rendőrök a börtönbe hurczolni! Csaló! Hamisító! Kerítő!

– Átkozott levél! motyogá. Erről egész megfeledkeztem. Ezzel agyon vagyok ütve. Vegyen rólam példát minden becsületes férj, hogy mikor szökni akar, ne irjon levelet a feleségéhez. -166-

Zeno egyet fordított a szerepén. Az impertinens kérkedő modor helyett áttért a megtért, meghunyászkodottba.

– Rabod vagyok: elismerem. Azt tehetsz velem, a mit akarsz. Elveszíthetsz, becsukathatsz. Appellálok a te nemes szívedre. Légy tekintettel nyomorult állapotomra. Ne szégyenítsd meg a családomat. Irgalmazz szegény leányomnak, ha engem nem tekintesz. Hűséges kutyád leszek mindenkor, kutyább a kutyánál. Megelégszem a kegyelmed morzsáival! Soha a szemed elé nem kerülök.

Vigárdy négyfelé szakítá azt a levelet s oda dobta a rimánkodó szeme közé.

Zeno mohón kapkodta fel a szőnyegről az összetépett levél rongyait s a zsebébe gyűrte.

– Figyelmeztetem önt, mondá neki Camilla, hogy ez a levél egy egész társaság előtt lett felolvasva, a míg én ájultan hevertem itten.

– Mit akarok? Itt akarok maradni. Élvezni akarom az édes itthon örömeit. Ah drága «sweet home!»

– Itt nincs önnek még csak egy hamutartója sem. A hitelezői mindent lefoglaltak az ön megszökése után s rövid időn elárvereztek mindent. Egy közülök felvásárolta -167- az egészet s aztán átengedte nekem használatra méltányos bérért.

Azzal megmutogatta Camilla Zenonak a székek, pamlag, zongora hátára ragasztott hivatalos pecséteket. Még a szivarhamutartó fenekére is oda volt ragasztva az elkobzó billog. – «Nincs itt önnek semmi ingóbingója».

– Hát a feleségemnek a nyoszolyáját. Törvénytudó ember vagyok. Jól tudom, hogy a csődbejutott férj adósságáért a hitvestárs nyoszolyáját, fehérneműit nem szabad lefoglalni.

– Annál nagyobb kötelességem, hogy fölötte virraszszak. Atyai kötelesség.

– Majd meglátom, ki akadályoz meg engem abban, hogy családfői jogaimat gyakoroljam.

– Ön azt mondja, hogy törvénytudó: akkor ismernie kell azt a törvényt is, mely kimondja, hogy a ki hűtlenül elhagyja a feleségét s egy évig nem tudatja hollétét, elvesztette férji jogait.

Úgy, a hogy az ágyából kikelt: hálóköntösben, mezítláb, papucs a lábán, a haja kuszáltan szétszórva a vállain, a csipőin. Az arcza csupa tűzláng volt, a szemei lázasan ragyogtak. Máskor oly piros ajkai kékek voltak és cserepesek. Egyenesen neki ment Zenónak. Magasabb volt az -168- apjánál. A mint a karját fölemelte, hogy a szemébe csüggő haját hátravesse, a visszaomló ingújj egy olyan megfeszült bicepset engedett láttatni a karján, mely egy akrobatanőnek is diszére válhatott. Eleinte tompán, asthmatikus lihegéssel beszélt, hanem aztán egyre élesebb lett a hangja. Zeno hüledezve hátrált meg előtte.

– Meritoris ur! kezdé a leány. Ön sok év előtt elhagyott bennünket, nyomorban, gyalázatban, kétségbeesésben. Mi meg akartuk magunkat ölni. Itt ezen az asztalon olvasztgattuk a halálos mérget a theás csészében az anyámmal. Készen voltunk a halálra. Ekkor az Isten egy szabadítót küldött hozzánk, a ki visszaadta nekünk az életet, megmentette a becsületet: – az ön becsületét, Meritoris Zeno úr. És azután szerzett az anyámnak tisztességes munkakört, a miben éjjeli-nappali szolgálattal megéljen; engem kitanítatott iskolamesternőnek; gondossággal, jó tanácscsal, részvéttel segített bennünket a víz színén fenmaradni, a kiket ön odadobott a fertőbe!… És most ön idejön és elüzi tőlünk az egyetlen védő angyalunkat! Bemocskolja őt rút rágalmakkal, a miknek a szennye az én anyám arczát szeplőzi be! S még azután helyet követel magának itt, ebben a mi Gecsemáne kertünkben, ebben a mi Golgothánkban.

– Meritoris úr. Ön nagyon rossz órában jött ehez a házhoz. Én egy rettenetes betegséggel vagyok szövetkezve. Mikor engem a szent Vida-táncz dæmona megszáll, akkor én megszüntem ember lenni: csoda leszek! Akkor engem három férfi nem bir megfékezni! Akkor velem van az ördög! – Akkor én azt, a ki a kezem közé kerül, összetépem, szétmarczangolom, megfojtogatom.

De már ekkor eltorzult az arcza, a szája négyszegletűvé lett, az orrczimpái fújtattak, a szemei keresztbe álltak, a kezeit saskarmokká görbítette s a féltérdét felemelte. -169-

– Szent Sakjamuni!3) hebegé megrémülve Zeno s egy karszék mögé hátrált.

– Helvila! Leányom! Az égre kérlek! rimánkodék Camilla, leányát átölelve és visszatartva. Ne jőjj indulatba! Hisz rád jön a bajod újra.

– Távolítsd el innen ezt az embert! lihegé a leány. Mert apagyilkos leszek. Megölöm e perczben!

– Ejh, az őrültek számára nincs beszámítás. S engemet csak egy vékony fátyol választ el az őrültségtől.

– De az a fátyol mindig be fog téged takarni: az anyád szeretete. Eredj a hálószobába. Eredj drágám! Ne tégy így! Ne tégy így.

Addig-addig – míg betuszkolta a leányt a hálószobába, s rázárta az ajtót.

– Azokra a kínszenvedésekre én nem reflektálok, mert én a Nirwánát követem.

– Itt van pénz! lihegé a nő, a szekrényéhez futva s kivette a fiókból a megtakarított pénzecskéjét, odaadta Zenónak. Harmicz forint volt.

Zenónak dióformára ültek ki a szemei annyi pénz láttára. Régen látott ennyit egy rakáson.

– Most kaptam a kiadótól egy novellámért, a mi a lapjában megjelent. -170-

– Micsoda? Harmincz forintot adnak egy novelláért a kiadók? – A tolvajok!

– Megfulladok! lihegé, a balzacra vetve magát. Onnan is felugrott és szaladni akart.

– Vért kell ontanom! Meleg vért akarok! Adj nekem valami élő állatot: egy macskát, egy nyulat, hogy összetépjem. Be akarom az arczomat mázolni vérrel, meg a hajamat.

S majd a karja, majd a lába rándult egyet; az arczvonásai minden perczben más torzképpé fintorodtak.

Itt volt az a rettenetes dæmon, a tizenhat éves leányok megkinzója: a szent Vida-táncz. Ugyant miért szent?

Az meglehet, hogy visszaidézi az ideges görcsrohamot; de meglehet, hogy az ellenkező hatást míveli. Lehet csodaszer. Lehet méreg. Koczkáztatni kell.

Elővonta a kebléből azt a kinevezési okmányt, kitárta, oda tartá Helvila szeme elé:

– Nézd! Ő hozta azt. A keresztapa. Kinevezési diplomád. Tanítónő vagy. Pancsován. Hatszáz forint fizetéssel. -171-

Erre a leánynak az idegrohama egyszerre megváltozott, nem szünt meg, csak más alakot öltött.

Nagyot sikoltott s aztán elkezdett kaczagni. Tánczolt, szilajon, nevetve, vihánczolva. A hogy a mænádok tánczolnak, a corybantok vagy a tarantálpóktól megmart leányok, egyre danolva: «Diploma! Pancsova! Hatszáz, hatszáz, hatszáz!»

Egyszerre aztán csak a legszilajabb kaczagás, tombolás közepett, lecsapta a két tenyerét a czombjaihoz a leány, karjait feszesen a derekához szorítva, s állt mereven, mint egy szobor.

Ha nem kényszerítheté az arczát fintorgatásra, a lábait tánczra, előfogta csuklás alakban.

Azzal is megküzdött. Elfojtotta a lélegzetét. Oly hosszasan, hogy majd a tüdeje szakadt meg bele. De győzött vele. A csuklás is elmaradt. Nagyot lélekzett utána.

– Hát ki itt az úr? Én-e? vagy te, nyomorult idegháló? Nem te parancsolsz én nekem; hanem én te neked. Nem mozdulsz! én foglak!

S mintha valami ficzánkoló szörnynek a zabláját fogná a kezében, úgy merevíté meg a két karját, összeszorított ökleivel.

Egy-egy rándulás, egy arczficzam még elárulá, hogy a dæmon makacskodik. Rámordult. A hogy a párducz -172- kurrog a letepert kajmánra. Lassan, lassan elmúlt az arczáról a lázas veresség: visszatért rá az átlátszó halaványság, míg egyszer aztán odaveté magát az anyja keblére, s kisírta magát Istenigazában.

És aztán egyik a másiknak a kezébe adta azt a drága irást; össze-vissza csókolták. Az aláirt neveket, a pecsétet, Pancsova várost, a bélyeget, a czímzést. Újra elolvasták. Kettősben olvasták. Utóljára aztán az egész ív papirost kiterjesztve borítá a keblére a leány:

– Ez az én palladiumom! Ez az én panaceám! Ez az én talizmánom! Nem vagyok beteg! De hogy is lehetett az? hogy én őrjöngtem, tomboltam? Mikor semmi bajom sincsen. Törtem, zúztam.

– Hahaha! Azt a kis japáni porczellánfigurát, a ki úgy hasonlít hozzá. A falhoz vágtam. De nem törött össze.

– Hát megköszönő látogatásokat tenni: a miniszter úrhoz, a tanfelügyelőhöz, az igazgatónőhöz. Aztán búcsúzni az ismerősöktől. Ahoz fekete öltözet kell.

– Késő este. Én hajnalkaczagást látok magam körül. Minden olyan fényes! Hát este szoktam én fölkelni az ágyból? – Ha este van, akkor vacsora ideje van. Igen bizony. Én éhes vagyok, nagyon éhes. Adj nekem enni anyám: akármit, kenyeret, szalonnát; de sokat! Falni akarok, mint egy farkas! Van-e valami? -173-

– Van! van minden, szerelmem! Itt vár rád készen. Puha czipó, sonka, parizer. Melyik kell?

Camilla szaladt a kredenczből előhordani a vacsorához valókat, odarakva mindent arra az emlékezetes asztalkára.

A leánynak nem kellett kinálás: neki ült a gazdag vacsorának, fölrakva a két könyökét az asztalra s átölelve a karjaival a tányérokat, bödönt, czipót, palaczkot. Úgy falt, mint egy kiszabadult rab. Aztán ivott. Nem várhatott, míg a pohár megtelik: elébb a palaczkból húzott nagyot. Csettentett a szájával.

Az orvos mindig azt beszélte, hogy ennek a csodálatos betegségnek az a válsága, ha egyszer a patiensnek megjön az ételhez való kedve. A szent Vida-táncz választottai nem eszik a rendes ételeket, hanem krétát, szenet, pörkölt kávészemeket. A ki egyszer falni kezd, az már megszabadult a dæmonától.

Csak akkor kérdezte már a leány, mikor volt is nem is valami a tányérokon, az anyjától:

… Még egyszer hozott ez az ember igaz örömet ebbe a Gecsemáne kertbe, ebbe a Golgothába. A miért meg kell majd neki lakolni.

II.

Némely asszonynak nincs szerencséje abban a nevezetes themában, a mi a nőknél különben varázshatalom: az izlésben. Vigárdyné nem tudott öltözködni. Minden asszony megszólta a toilettejeiért. Pedig nagy gondot fordított ő arra: órákig cziczomázta magát a tükör előtt, felszedett mindent, a mi drága: brüsszeli csipkét, gyöngyhímzést, szalagcsokrot, virágokat; csináltatott a hajából csodahurkákat, nem kimélt strucztollat, kócsagot; de abban mind nem volt harmonia. Hiába: nem volt izlése.

Ugyanennek a hiányát éreztette a társalgásban is. Helyes esze volt, sokat tanult, olvasott minden európai nyelven, de azt mind nem alkalmazta a maga helyén, s minden műveltsége daczára egy levelet nem tudott megfogalmazni, vagy egy társalgást vezetni.

Igy volt a butorzatával is. Minden szobája, salonja valódi kirakata volt a műkincseknek, de azokban nem volt összhangzás: velenczei, japáni, rococo össze-vissza, egymás mellett. Az öltözőjét egyúttal elfogadó-szobának is tartotta, s ott állt az egyik oldalon a toilettasztal tükröttartó faragott angyallal, a másikon a Wertheim-szekrény, a mire a férjének volt szüksége. No ebben volt taktika. Hogy valahányszor a férj a pénztárát kinyitja, mindig meg lehessen tőle kérdeni, hogy mit tesz be, mit vesz ki? Csakhogy ez a butordarab sehogy sem illett egy boudoirba. Épen úgy nem illett, hogy a látogatók ott szemléljék, hogy miféle tégelyek, flaconok vannak a fésülködő-asztalon elhelyezve. Ezek különben csak az intim látogatók voltak; a Staatsvisiteket a salonjában fogadta 12 és 2 óra között. S a tökéletesség végett a boudoir hátterét elzárta egy lebocsátott nehéz brocat kárpit, sejtetve, hogy ott még egy hálófülke (alcoven) következik.

Épen a piperéző-asztala előtt ül, drága pálmavirágos -175- kashmir-pongyolában; komornája most végzi a haja feltüzését, a nyak froufroui már fel vannak kunkorítva.

– Susanne! menjen át az úrhoz, s mondja meg neki, hogy készen vagyok az elfogadására.

A komorna eltávozik az alcoven kárpitja mögött: ott van a szőnyegajtó, melyen át közelebb lehet érni az «úr» szobáját.

Ez a komorna ugyanaz, a ki hajdanában Meritorisnénál szobaleány volt: akkor még Zsuzskának hitták. Az úrnő még utána kiáltott a komornának: – Kérje meg szépen az urat, hogy ne abban a kabátjában jöjjön át hozzám, a melyikben a clubba jár, nem türhetem a dohányfüstöt.

Ez alatt belép az oldalajtón Jean, a komornyik, sárga livréeben. Mikor legutóljára volt szerencsénk vele találkozni, akkor kék frakkja volt, Meritoriséknál szolgált, «inas úr» volt a czíme.

Abban, hogy Amanda a hajdani Meritoris-cselédeket fogadta magához, világosan lehet sejteni a tendentiát.

Nem könyörületességből történik. Ezeknek a révén sok pletykát meg lehet tudni a múltból s fentartani az összeköttetést a jelen viszonyok között.

Amandának az a különössége, hogy szeret bizalmaskodni a cselédeivel. (Egyébiránt miért volna ez különösség? mondjuk inkább, csatlakozás a normalis viszonyokhoz.)

Az úrhölgy kezébe veszi azt, s egyszerre, mintha pókot érintett volna a kezével, eldobja a lába alá terített tigrisbőrre.

– Micsoda szemtelenség! Még ide meri tolni a pofáját! Dobja ki ezt az embert a nyakánál fogva!

A komornyik elégülten hunyorít a félszemével s kabátja újjait felgyűrve, azt mondja magában: – Ez nekem különös élvezet fog lenni. -176-

Az úrnő azonban a következő pillanatban mást gondol. A Jean még át sem mehetett a salonon, utána csenget.

– Kérem Jean. Vezesse azt az urat a téli kertbe. Kérje fel, hogy várjon egy kissé. Kinálja meg szivarral. Adjon neki egy reggeli lapot olvasni.

Jean úr furcsa torzpofát fintorít, fejét válla közé húzva. «Dobja ki! ültesse le! Dugjon a szájába cabanost!» A tatár tud elmenni ezeknek a nagyságos asszonyoknak az eszejárásán.

Kimenéshez van öltözve. Salonkabátja fölé öltve a mencsikoff, a mi azt jelzi, hogy nem soká akar itt időzni. Csak aféle kimeneti látogatás, a mit minden normalis férj meg szokott tenni, mikor hazulról elmegy; megmondja, hogy hová megy. Elhiszik neki. Talán igaz is. Azzal megcsókolják egymást. Aztán «pá kedvesem».

Ezúttal azonban máskép indult a scéna. Bertalan leült a causeusenek a másik oldalára. Ez az ~ forma ülőke azért remek gondolat, hogy a két beszélgető folyvást hátat fordíthat egymásnak.

– Tegnap érkezett haza a szállására, a mikor én épen ott voltam a családját meglátogatni.

– Hazugság! Ön abba az asszonyba szerelmes! Ön engemet megcsal. Négy esztendő óta csal azzal a nővel.

– Mindig csak annak a nőnek az ártatlanságát allegálja. De arra nem felel, hogy maga milyen lator.

– Mert az egyik kizárja a másikat. Csak a te szenvedélyed láttat veled rémeket.

– Oh ne higyje, hogy féltékeny vagyok! Van is mit félteni? De megöl a szégyen. Az emberek suttognak, nevetnek. Engemet megcsalni – egy olyan nőért, mint Meritorisné! Egy kassziros némberért!

– Elmondom igazán. Rég el akartam mindent mondani, most itt az ideje. Nekem az a nő valamikor menyasszonyom volt. Mikor az a nagy csapás érte: nem birtam a lelkemen elviselni azt a gondolatot, hogy el hagyjam őt veszni nyomorban, gyermekével együtt. Én segítettem neki fölemelkedni, én szereztem neki életmódot, én eszközöltem ki a leánya számára ingyen oktatást, ellátást, hogy a kenyerét tisztességes pályán megszerezhesse. De nekem ezért semmi egyéb jutalmam nem volt, mint két szerencsétlen teremtésnek a hálakönyje. Ezt számítod-e bűnömnek?

– Hát ne mondja, hogy szívtelen vagyok. Hogy nem esik meg a szívem a nyomorultakon. Adhatott nekik miattam ezereket a saját vagyonából. De nem lehetett-e azt levélben küldeni? Személyesen kellett önnek ezért ő hozzá menni? Miért önnek? Ha az asszonynak volt szüksége az ön pártfogására, nem tudott az ide jönni? Hisz önnek saját külön lakosztálya van. S talán én sem haraptam volna le az orrát, ha hozzám betéved. De félt -178- tőlem ugy-e? Bántotta a rossz lelkiismeret. Otthon ült, játszotta a szentet. És ön nem járt hozzá nyiltan soha. Titokban járt oda. Megfoghatatlan úton-módon. Miért volt ez a titkolózás? Ha semmi bűnös viszonyuk nem volt.

– Kénytelen vagyok megmondani az igazat. Én ezt a nőt becsülöm. Lelki nemességének tisztelője vagyok. Jól esik az eszmecsere, a mit vele válthatok. Élvezetet találok a körében, a mibe semmi érzékiség nem vegyül.

– Ne gyilkoljon ezzel a szavával. Én nem bánom. Tegye azt a nőt nyilvános szeretőjévé. Sokkal szeretetreméltóbb, mint én, elismerem. Hiszen divat az előkelő világban, még a polgároknál is, hogy az urak szeretőt tartsanak, külön háztartással. Hozzátartozik a bon-tonhoz. S inkább legyen az Meritorisné, mint egy orfeumi bachans. Hisz ez a fin du siècle. Csak azzal ne mérgezze meg a lelkemet, hogy ön nem a szép asszonyt keresi a házon kívül, hanem a szép szellemet, a mit itthon meg nem talál; nem a testi gyönyört, hanem a lelki élvezetet, a mit ön nálam meg nem talál. Ez megöl, ez megőrjít. Tegye ön bevallott szeretőjévé azt a nőt – s csendes, békességes házastársak maradunk.

– Hát ennek épen az ellenkezőjére határoztam el magamat. Tegnaptól fogva soha többet Meritorisnéval összejönni nem fogok.

– Azért jöttem épen ide, hogy azt elmondjam. Tegnap este oda mentem hozzájuk, azért, hogy örömhírt vihessek nekik. A minister kinevezte a leányt tanítónőnek. A leány az anyja szobájában feküdt betegen. A míg én az anyjával nála voltam: hazaérkezett Meritoris, a ki négy év óta hírhallatlan kóborolt a világban. Mikor engem meglátott a neje szobájában, a gazember…

– Az. Gazember. Megragadta az alkalmat, hogy az én -179- látogatásomból kelepczét csináljon a számomra. Azzal fenyegetőzött, hogy ide fog jönni hozzád s el fogja árulni, hogy a feleségénél talált. Ellenben hogy ha fizetek neki húszezer forintot, hát akkor nemcsak hogy elhallgat, hanem átengedi nekem teljesen minden férji jogait.

– Én azt mondtam neki, a mit neked is mondok: Meritorisné nem vásárra vihető rabszolga. Én többet ehez a házhoz vissza nem jövök, hanem majd elmondom én a feleségemnek azt, a mi közöttünk történt. S hogy nem a húszezer forint fáj, azt bebizonyítom azzal, hogy ezt az összeget odaajándékozom a feleségemnek. Ime itt van egy takarékpénztári könyvben.

– Ime nézd. Én ezt egy vállalaton nyertem. Egy nappal elébb, mint az idei névnapod volt, betettem a takarékpénztárba a te nevedre. Tudod, mikor szemrehányást tettél nekem, hogy elfeledkeztem rólad: semmi ajándékkal sem leptelek meg az ünnepeden. Ez volt a névnapi ajándékom. Most általadom.

– Adott volna ön nekem akkor egy rózsacsokrot, az kedvesebb lett volna! Azt hiszi ön, hogy a feleség szerelmét is meg lehet venni pénzen, mint a kedvesét? Vigye ön előlem ezt a pénzt! Ne adja nekem! Ne hagyja itt nálam! Mert, az égre! most rosz gondolataim vannak! Valami rosszat fogok vele tenni!

– Én ide teszem ezt a pénztárba. A pénz az ön nevére van bejegyezve. Elveheti, a mikor akarja.

Bertalan elővette a Wertheim-pénztár kulcsát s a trésorba elzárta a könyvecskét.

Mikor Bertalan visszatért hozzá a pénztártól, a két öklét felemelve kiálta:

(Hát persze! Ha a házastársak közül az egyik azt mondja: «én nem gyűlölök, én szeretek», akkor ezen a tituluson nincs válóper.)

III.

Bertalan a nejével való szóváltásban nem méltatta figyelmére azt a földre dobott névjegyet. Rá is lépett egyszer s rajta hagyta a csizmasarkának az önlenyomatát. Még sem vette észre.

Amanda, férje eltávozása után az ablakhoz lépett s figyelmesen nézett ki az utczára. Aztán boszúsan csengetett. A komornyik bejött.

– Kiáltson le annak a 32-ős hordárnak, hogy ne fecsegjen azzal az asszonyszemélylyel, hanem lásson a dolga után.

A Jean értette, hogy mi baja van a nagyságos asszonynak azzal, hogy a numero 32 egy leánynyal beszélget az utczán.

A hintó kigördült a kapu alól, mely Vigárdy urat az országházba vitte. Amanda eljött az ablakból, ismét csengetett a komornyiknak.

– Még nem vezethetem föl, mert egy elébbvaló úr van az előszobában: az, a ki nem szokott névjegyet beküldeni. -181-

Amandának tűrni kellett az inas impertinentiáját: ő maga adott neki jogot hozzá.

– Bocsássa be. Amanda a toilette-tükör előtt egy párszor végig tapintá az arczán a hajporos pamacsot s a körme lapjával lesimítá a szemöldeit.

Szürkéskék gömbölyűszárnyú kabát van rajta, dinnyehéj-alakú kalap a kezében, bordeauxveres a nyakravalója, a melltűje egy morettofejjel díszítve.

– Olvastam és visszahoztam. Alasztor előhúzta a zsebéből a selyemszalaggal átkötött csomagot.

– Nem biz azok. Meglehet, hogy kegyed talál bennük felségsértést, de a biró szemüvege nem fogja azt felfedezni. Csupa hálálkodás. Idealizáló ábrándok. Plátói szerelem. Határozatlan óhajtások. Aláirva «Renata».

– Ez az ő irói neve. Köztudomású. De hát a név fölött ez a jelzés: ő. sz. barátnéja: hát ez mit tesz? Ez az ő. sz. -182-

– Bizonyosan nem azt, hogy «ősz», hanem rövidítve azt, hogy «őszinte».

– No ezt már a nevelőintézetben tudtuk, mikor még «Backfischek» voltunk. Ezek szerelmeslevelek.

– Hát akkor mért tartja ezeket a leveleket a Wertheim trésorjában elzárva?

– Mi mindent fogok én még itt tanulni! De hát a mikor ezeket a leveleket kivette kegyed a trésorból, nem tartott tőle, hogy a férje keresni fogja azokat?

– Dehogy hamisítottam! Nem én utánoztam a drága hölgy irását, hanem ő ír Vigárdynak elváltoztatott irással: az enyimet utánozva. Ezek a szarkalábak az én eredetiségeim. Ő utánozza ezeket, már akár ravaszkodásból, akár csúfondároskodásból. Hiszen ön ismeri Camilla irását elég jól.

Azzal minden tartózkodás nélkül odament a vasszekrényhez, felnyitotta annak a nehéz ajtaját, meg a trésor kis ajtaját s kivette belőle a másik levélcsomagot. Odahítta Alasztort.

– No hát tessék összehasonlítani a két levelet! Nem szakasztott mássa-e ez amannak? Ő utánozza az én irásomat! Ebben a családban hagyományos a falsificálás. A férje az uram irását hamisította, ő meg az enyémet. Ez kriminalitás! Ezért tíz esztendőre be kellene őt csukni Mária-Nostrába!

– Hát nincs ez ellen védelem? Hogy egy némber, mikor szerelmeslevelet ir a férjemnek, ne utánozza az én irásomat?

– Eh! ön is csak tréfát űz az én érzelmeimből. Pedig azt hittem, hogy ön az egyetlen ember, a ki az én lelkemet megérti.

– Hát akkor mért nem akar megszabadítani? Ebből a kinzó helyzetből, a mely engem megöl. Lassú méreggel öl meg. Nem merek már a tükörbe nézni: ránczokat látok támadni az arczomon. E négy év alatt tíz évet vénültem.

– Hát beszéljünk erről a dologról komolyan: úgy, a hogy jogtanácsosnak feladata beszélni. Kegyednek elhatározott szándéka a férje ellen válópert indítani. Tőlem kér tanácsot. Azt tudja kegyed, hogy a házasság felbontásához még mind a két fél beleegyezése mellett is minő elhatározások szükségesek. Meg kell tagadni a vallását, mely lelki nyugalmának oltalma volt és kitérni; világi és egyházi hatóságok előtt békéltetési kisérleteket kiállani. S mikor mindezen átesett, akkor elég az egyik félnek megbánni a dolgát, s azzal meghiúsult minden törekvés. -184-

– Hát nincsenek a törvényben olyan dolgok mikért a biró az elválást kimondja a bele nem egyező fél akarata ellenére is?

Alasztor csóválgatta a fejét, szítta a levegőt a fogain keresztül, végre csak előállt a skrupulusaival.

– Kedves nagysád. Azok annyira szép dolgok, hogy igazán megvallom, pirulok azokat egy hölgy előtt elmondani.

– Gyújtson rá, kérem. Tudta tapasztalatból, hogy a férfiak csak akkor tudnak irni, ha a szájukban füstöl a kanócz.

Alasztor irt, törült, megint irt, ismét törült, fújta a füstöt, utóljára ledobta a tollat, letette a félig kiszítt szivarkát a hamufogó kagylóra. Felállt.

– Nem jut eszembe teljes pontossággal a szöveg. Mindjárt haza sietek s kiirom a hiteles szövegből. Aztán majd elküldöm kegyednek levélben.

– De megbizható ember kezébe adja kérem. Mert meglehet, hogy a cselédeimet valaki még jobban fizeti, mint én, azért, hogy ellenem kémkedjenek.

Alasztor megcsókolta Amanda kezét. A hölgy forró, mindent kifejező kézszorítással viszonozta azt. Ez az ember az egyedül, a ki képes megérteni az ő lelkét.

A komornyik közellépett a nagyságos asszonyhoz, hogy halkan mormoghassa el a véleményét.

– Én annak az úrnak a szeméből azt nézem ki, hogy nagyon megnyugtatva érezné magát, ha egy pohár cognackal megkinálnám.

Alasztor a bizalmas értekezés alatt megpillantá azt a tigrisbőrön heverő névjegyet. Öreg betűkkel volt nyomtatva: el tudta olvasni.

– Aha! Az a bizonyos úr, a ki odalenn vár! gondolá magában. Jó lesz erről értesíteni azt a «szegény fiút!»…

… A mint Alasztor és utána a komornyik kiment az ajtón, Amanda felvette azt a szivarkát, a mit Alasztor a hamus csészén hagyott; még égett. A szájába vette azt és tovább szítta, tenyerével a felszálló füstöt az arcza felé hirgálva, egész gyönyörrel.

IV.

Ha lett volna Vigárdyné lelkületében (ne mondjuk már léleknek: az unalmas dolog) csak egy árnyalata is a sentimentális érzésnek, hát bizony nem fogadta volna el Meritoris Zeno látogatását.

Ezelőtt valami tizenhat esztendővel ez az alak az ő jegyese volt. Még akkor a gigerli szót nem találták fel, lionnak hítták a divathőst. Akkor ez egyike volt a magyar – nem annyira honfoglaló, mint honprédáló hősök hét vezéreinek.

S ez az ember akkor felbontotta a viszonyát, mert nem tudott az arája számára receptiót kivívni a gentrytársaságban. Akkor azután hirtelen behizelegte magát Vigárdy menyasszonyánál, a ki birtokos nemes kisasszony volt: azt hódította el a jó pajtása kezéről. Ezt meg összeszerezte az elhagyott jegyesével. Lett belőle házasság boszúból. -186- Azután elprédálta a saját vagyonát is, meg a nejéét is. Megkárosította Amanda férjét s bekoronázásul itt hagyta neki a szalmaözvegyét, egykori ideálját. S most ez az ember, piszkosan, kopottan, elzüllötten jön Amanda elé ismét: (belül még piszkosabban).

Amandának négyféle jogérvényes oka volt ennek az embernek a látogatási kisérletére legerélyesebb papucsának a sarkával felelni.

Bizonyosan kellett egy még erősebb okának lenni, hogy érintkezésbe jőjjön vele, mely azt a másik négyet legyőzte.

– Mondtam annak az úrnak, hogy jó lenne kabátot változtatnia, mert nagyon érzik rajta a dohányfüst; de azt felelte, hogy ez az ünneplő-, az utazó- és a látogatókabátja egy személyben.

Amanda megharagudott. Ez nagyon is vastag inastréfa volt. Példálózás az «úrnak» küldött izenetre.

No de legalább elismerte, hogy elménczkedés volt s a Jeannak ez is elég siker.

A látogató végre bejut a szobába. Ugyanaz a koczkás gunya van rajta, kiegészítve egy szürke Castor-kalappal.

Amanda nem állhatja meg, hogy ajkpittyesztésével ki ne fejezze azt a benyomást, melyet hajdani imádójának mostani alakja rákényszerít.

Helyet mutat neki egy karszékben. Maga jó távol leül a causeusere. Kettőjük között a tigrisbőrön ott hever a látogató-jegy. Fatális jelenség. Zeno azonban minden helyzetben fel tudja találni magát. Azt nem teszi, hogy felvegye a névjegyét, mert hátha azt mondják, hogy «csak hagyja ott!» hanem ráteszi a Castor-kalapját. Így be van takarva.

– Sőt igen is. Vigárdy úr egy olyan érdemrendnek a birtokosa, melylyel együtt jár a méltóságos czím.

– De a nejét nem foszthatja meg tőle. Én tehát, hogy látogatásom lényegére térjek: ezt a szivartárczát hoztam haza, melyet méltóságod sajátkezű himzése tesz becsessé. Vigárdy úr ezt a feleségem boudoirjában felejtette tegnap este.

– Oh tudom. Elmondta már a férjem. Ő tegnap épen, arról értesülve, hogy önnek a leánya nagy beteg, odament őt meglátogatni.

– Vigárdy úr úgy látszik, hogy nagyon sűrűen szokott értesülni az én családomban lefolyó eseményekről.

– Méltóságod pedig nagyon jól ismeri azt a methodust, mely szerint a lepecsételt leveleket fel szokás nyitni és ismét lepecsételni.

– Olvastam – valami regényben. Mondhatom önnek, hogy azok a levelek egészen közönyös tartalmúak.

– A levelek! De hát a levelek borítékjába szokott-e méltóságod beletekinteni?

– Nem ám. Mert sympathetica tintával vannak írva, a mely láthatatlan irást szolgáltat; de ha az, a kinek a levél szól, egy ecsettel, mely a reagens folyadékba mártatott, végig húz a sorokon, akkor azok egy percz mulva láthatókká lesznek s előtűnik a levél érdemleges magva: «Ekkor meg ekkor otthon leszek: várlak. Ezer csókot.» -188-

– Hát a Sacré coeurben nem tanították erre a növendékeket? Pedig ez az élet chémiájához tartozik. De van olyan láthatlan tinta is (cobaltból készül), a mit nem ellenszerrel tesznek láthatóvá, hanem megmelegítenek. A melegtől a betűk szép kék vonásokban előtámadnak s aztán, ha kihültek, ismét eltűnnek. Az ilyen tintával szokás a rendes sorok közé is irni. Csak egy meleg vasalóval kell rajtuk végig menni.

– Hát az ilyen correspondentia mellett nagyon biztosan intézhetők az összejövetelek, s a mi hiveink ezt teljes mértékben kihasználják. Én nem panaszképen mondom, mert rám nézve teljesen közönyös ez a dolog.

– Rám nézve még közönyösebb, szólt Amanda, ledobva a legyezőjét, nehogy azt higyjék, hogy felhevült. Én Vigárdynak minden lépéséről értesítve vagyok. Újat nem tud ön nekem mondani.

– Méltóságos asszonyom. Sok új dolog van még a nap alatt. Hát még a lámpás alatt? Méltóságod Vigárdy urat minden lépten-nyomon kisérteti. Van egy biztosa, mondjuk: magándetektiv, a kinek az a feladata, hogy reggeltől estig nyomában járjon Vigárdy úrnak. Ha az kocsiba ül, ő felkap a kerékpárra s utána vasparipázik. Szabadalma van rá. A sipkáján viseli a 32-ős számot.

– Ez a bizonyos rendesen elkiséri Vigárdy urat a club ajtajáig is. Rendesen este 6 órakor szokott Vigárdy úr oda vetődni. A megbizott állást foglal a club ajtaja előtt. Szabadalma van ott ácsorogni. A kerékpárját ott hagyja a szögletben. Utasításához híven koronkint fel is megy a -189- club előszobájába s megkérdi a szolgáktól, hogy itt van-e Vigárdy képviselő úr? Azok megmutatják neki, hogy itt lóg a fogason a felöltője: tehát itt kell neki lenni. Azt azonban kevés ember tudja (a mit én), hogy a clubnak a helyiségeit összeköti valami, csak az intimusok által használt sötét sikátor a Pester Lloyd szerkesztőségével. Vigárdy úr azon szépen keresztül sétál. Onnan egy lépcső levezet egy férfiruha-kereskedésbe. Ott felvesz egy másik felöltőt, az utczai ajtón kimegy, a nélkül hogy maga Argus észrevenné. Ott egy bérkocsiba vágja magát s elhajtat a körútra. Ott hátrahagyja a bérkocsit, a mint a czélhoz közel ért. Itt ismét beleütközik a méltóságos asszony elővigyázati rendszabályaiba, mert a házmester és a felesége számára præmium van kitűzve a figyelmeskedésért.

Amanda megint hozzá nyúlt a legyezőhöz: égett az arcza a szégyentől. Zeno folytatá:

– Vigárdy úr azonban nem kerül a kapura, hanem bemegy a dohánytőzsdébe. A trafikás az ő lekötelezettje, mert ő szerezte meg neki a ministertől a trafikát. Ennek az üzletnek a hátulsó ajtaja az udvari lépcsőre szolgál, a hová a házmester páholyából nem lehet látni. Ezen a lépcsőn Vigárdy úr felrobog. Zsebében van Dragomirovics Anasztáz képviselőnek a kulcsa. Bemegy a lépcsőre nyíló ajtón s akkor aztán – otthon találja magát. Kettecskén vannak s négy szoba áll a rendelkezésükre. Hogy mi képezi a tárgyát az értekezésüknek, azt én nem vellikálom. Bizonyosan a magasabb philosophia. Nehány óra múlva aztán Vigárdy úr, ugyanazon az úton, a melyen idejött, visszatér a klubba, felveszi az otthagyott kabátját s kijön a klub csapó-ajtaján. És méltóságod jól fizetett hadi kéme esküvel állítja, hogy Vigárdy úr este 6 órától 9-ig valósággal ott tarokkozott vagy konspirált a klubban. Vacsoránál elmondja Vigárdy úr, mit beszéltek a ministerek. Ez így megy minden nap.

Amandának minden erében lobogott a méreg. Az a szív még is csak van valami befolyással a lélekre! Mikor az -190- elkezdi a vért kergetni az erekben, aztán fel az agyba, az arczba. Ez több, mint mechanismus.

– De hát minek ez a komédiajátszás? Hiszen ha úgy szereti Vigárdy önnek a nejét: czélt érhet. Kezdhet válópert minden órában.

– Méltóságod még nem ismeri Vigárdyt. Az egy minden kenőcscsel megkent férfiu. Tud spekulálni. Ismeri az előnyöket és a hátrányokat, a mik abból származnak, hogy melyik fél szolgáltat okot a házasság felbontására.

– A mit angolul úgy neveznek, hogy «criminal-conversation», ez a jurista kifejezés. Az a kérdés, hogy kire bizonyodik be? Mert a kit ezen, eltagadhatlanul, rajta kapnak: annak először is nem szabad új házasságot kötni azzal a személylyel, a kivel azt a házasságfelbontó tényt elkövette. Másodszor pedig őtet marasztalja el a törvényszék az elvált házastársnak teljesítendő kárpótlásban.

– Hja, méltsás asszonyom. Az ember csak ember. Nem is jól mondtam: «az úr csak úr». A ki «úr», attól minden kitelik. Az ember védelmezi a vagyonát.

– Hogy gyűlölöm-e azt az embert? Hát lehet-e őt nem gyűlölnöm, a ki bitorolja azt a kincset, melyet a sors egykor az én számomra rendelt; a ki lábbal tapossa azt az oltárt, a melyhez én csak imádkozni járok! (Ez már declaratio volt.)

– Hagyja el, Zeno úr. Én premier-közönség vagyok, a kit az ál-pathos csak megnevettet. Másért gyűlöli ön Vigárdyt. Azért, mert önnel igen sok jót tett, s most nem akar még többet tenni. Ön Vigárdytól húszezer forintot -191- követelt, a mit ha ő megadna önnek, hát ön kész volna minden botrányt fedezni a saját köpenyével.

Zeno érezte, hogy meg van fogva. Vigárdy mindent elmondott a feleségének. Itt csak az arczátlanság segít.

– Hát tudja mit, Meritoris úr? Én nem sokallom a húszezer forintot öntől, ha ön én nekem megszerzi azt a csalhatatlan bizonyítékot, a mi alapjául szolgálhat egy válópernek, melyben én vagyok a felperes.

Olyan mórikálást vitt végbe, mint egy falusi kisasszony, a kit azzal kinálnak meg, hogy ő kezdje meg a «kútba estem»-et. Mosolygott és apróra nevetett.

Amanda odament a Wertheim-szekrényhez, felnyitotta, kivette belőle a takarékpénztári könyvet az általános takarékpénztártól.

– Itt van. Nézze. Húszezer forint az én nevemre betéve. A mikor akarom, kivehetem. Át is adhatom: au porteur. «C’est à prendre, ou à laisser.»

Az éhes farkas étvágya látszott Meritoris arczán. Jobb lábával azt a taposó mozdulatot tette, a mivel a köszörűs hajtja a köszörű-kereket.

– Irásban nem adok önnek semmit, Zeno úr. Hanem ha önnek úgy tetszik: egy közjegyző előtt ismételhetem szóbelileg ezt az ajánlatot, a ki ezt hiteles alakban tudomásul veszi.

Amanda visszatette az általános takarékpénztár-könyvecskéjét a Wertheim-cassába s becsapta a szekrény ajtaját.

Ezenközben úgy tetszett neki, mintha az ajtócsapásnak visszhangja támadna. Az alcovenben levő szőnyegajtó csapódott.

A brocat kárpit azonban heves rándítással félrevonult s belépett a boudoirba – Vigárdy Bertalan úr.

Azután, mintha épen csak most venné észre Meritoris Zeno urat, egyenesen feléje tartott s ott állt meg az orra előtt.

– Hallja ön, Meritoris úr! Ha én még egyszer itt találom önt a feleségem szobájában, hát akkor én önt az ablakon fogom kidobni. – Most még eltávozhatik ön azon az úton, a melyen bejött.

Zeno úr felszedi a kalapját a tigrisbőrről; az eldobott névjegyét is. (Ki tudhassa, mire jó az?) S egy világfi jártasságával üdvözli a ház úrnőjét.

– E szerint, ha méltóságod még óhajt velem érintkezésbe jönni, akkor kénytelen lesz engemet felkeresni. Pannonia, 22. szám. – Magamat ajánlom.

– Ha pedig ön meg találná tenni azt, a mit ez az ember -193- most mondott, lihegé a feleségéhez fordulva, akkor aztán mindjárt ott is maradhat nála, mert ide többet be nem jön.

– Ez a ház az öné, a vízokádó sárkányától kezdve a csatornájáig; de azon az ajtón belől, melyre az én nevem van feljegyezve, én vagyok önnek az ura és birája!

Azzal rögtönösen eltávozott a kárpiton és a szőnyegajtón keresztül, a hogy jött.

Az a tény, hogy Zenót elfogadta, azok után, a miket a férje elmondott felőle, világos felmondása volt a hitvesi szeretetnek. Még hozzá az a cynicus meghivás Zeno részéről, mely egy complott továbbszövését árulta el. Bertalannak teljes joga volt azon a hangon szólni ő hozzá.

Ekkor aztán azt tette, a mit ilyen esetben szoktak tenni az asszonyok, hogy mikor valami hiba elkövetésén meglepetnek, ők játszszák a megsértett félt.

Jól járt a szobaleány, hogy nem mutatta magát a láthatáron, mert bizony megkapta volna a pénteki illetményét csattanós pofonokban, a miket azután szombaton fényes aranyakkal szoktak beváltani. (Így hát tulajdonképen még sem járt jól.)

A helyett a komornyik alkalmatlankodott megint. Esmeg névjegyet hozott a tálczán.

Amandának már a nyelve hegyén volt a szó, hogy «nem fogadok el senkit!» a midőn megpillantva a látogatójegy nevét, a bámulat és boszúság hangján kiálta fel: -194-

– Áh! Áh! úgy látszik, hogy ma minden ördög elszabadult! Soha jobbkor! Bocsásd be a kisasszonyt.

Tiszteletteljes bókot csinált: mintha egészen idegen volna e háznál. Pedig de sokszor futkosott ennek a szobáin keresztül-kasul lármázva. Igaz, hogy az már régen volt.

Amanda helyet mutatott neki egy vékonylábu japáni széken. Maga nyájas büszkeséggel ült le a kerevetre.

– Nekem azt mondták, hogy ön nagy beteg, kezdé Amanda. A férjem is mondta, meg önnek az édes atyja is.

– Igen beteg voltam. Az a rejtélyes idegbaj kínzott, a mit Vida-táncznak neveznek, a mit gyógyítani sem lehet: magától szokott elmulni. De elmulik egyszerre egy véletlen kedélyfordulattól is, mint a minő engemet ért tegnap.

– Nem épen az; hanem tanítónővé lett kineveztetésem. Tegnap kaptam meg a minister úrtól a diplomámat.

Amanda arczán elárulta a mosoly a kétkedést. Helvila észrevette azt s erre a karján csüggő ridiculejéből elővette az összehajtott irást s átnyujtá Amandának megtekintés végett, a közben is folytatva a beszédet.

– Pancsovára lettem kinevezve, a hová pár nap mulva el fogunk utazni kedves anyámmal együtt; búcsúlátogatást jöttem tenni.

Amanda elővette a lorgnettejét s a szeméhez tartá. Úgy tett, mintha a kezében tartott irásba nézne, de nem oda nézett, hanem folyvást az előtte ülő leányt szemszegezte (fixirozta).

– Nagyságos asszonyom jól fogja ismerni az okokat, -195- melyek anyámat a világtól visszavonulásra kényszerítik. Én azonban a közönség szolgája vagyok.

Amanda folyvást úgy tett, mintha a kinevezési okirat kalligraphiáját tanulmányozná a kettős szemüvegen keresztül; pedig bele sem nézett, hanem a gyanú sárga szemüvegén keresztül vizsgálta a dolgot, magában tépelődve…

«Mi van ennek a háta mögött? Ez valami ravasz cselszövény lesz. Azt mondják, hogy elmennek Pancsovára. Akkor az asszony bizonyosan itt fog maradni valahol a közelben: Czegléden, vagy hol? A hol nincs a világnak se szeme, se szája…»

– Ha az atyámnak tetszeni fog bennünket meglátogatni, nálunk bizonynyal mindenkor szívesen látott vendég fog lenni.

– Nem hiszem, hogy atyám igényeit kielégíthesse egy olyan messze eső alföldi városban található élet. Azt gondolom, hogy ő a fővárosban kíván új hatáskört keresni.

Nagyon óvatos feleletek! Amanda rá akarta szorítani a leányt, hogy színt valljon.

– Nagyságos asszonyom! Én az atyámat négy év óta nem láttam. Hollétét sem tudtam. Ez idő alatt volt egy gyámatyám, a kit a törvényes gyámhatóság rendelt a számomra hivatalból. Ez gondoskodott taníttatásomról; buzgón, lelkiismeretesen ügyelt rám; jó tanácsaival gyámolított: atyám helyett valódi atyám volt. Nem természetes-e, hogy én azt az egész gyermeki szeretetet, mely ösztönszerűen -196- támad a szívben: erre a nemes, tiszteletre méltó alakra vittem át.

Amandának az orrczimpái lüktettek a felindulástól: alig birta visszatartani szenvedélyes kitörését. Helvila jól figyelt szavainak hatására, a mi meglátszott Amanda arczán. Hiszen nem azért jött ő az oroszlán barlangjába mintha nem tudná, hogy az vérivó dúvad, hanem azért, mert hítte hogy megszelidíti.

– Ezért az indulatomért bizonyára senki sem fog engemet megítélni. S nagysád nemesen érző nagy szíve legjobban fel fog e miatt menteni.

Féloldalról bántó tekintettel nézve Helvilára, csipős gúnynyal mondá a leánynak (visszaemlékezve arra a kezében tartott legyezőre, melyen most is ott volt amaz emlékmondás):

– Nagyságos asszonyom! Én nem jöttem ide halászni, hanem búcsút venni – soha viszont nem látásra.

– Maradjon még Meritoris kisasszony. Én szándékozom önnek még útravalót ajándékozni. Meg ne döbbenjen. Nem olyan ajándékot értek, a mely az ön büszkeségét megsértené. Én meg akarom önt ajándékozni azzal, a mi önnek legkedvesebb. Én megengedem önnek, hogy tartsa meg ezentúlra is azt a híven ápoló gyámatyját, a ki önnek atyja helyett atyja lett, s a kire ön átruházta egész gyermeki szeretetét. Én átengedem önnek továbbra is mindvégig gyámatyául – Vigárdy urat…

Helvila nagyot bámult azokkal a szokatlan nagyságú éjtündéri kék szemeivel.

– Nagyságos asszonyom! Ön nagy tévedésben van. Nekem nem Vigárdy úr volt a gyámatyám… -197-

– Ha kegyeskedett volna nagyságod a kinevezési okmányomba belepillantani, láthatta volna, hogy gyámatyám, a ki beleegyezését aláirta, hogy e kinevezést elfogadhatom: Dobokay Alasztor úr.

S nagyobb igazság kedveért szétnyitotta az okiratot s oda mutatott Dobokay Alasztornak zöld tintával irott nevére. (Alasztor zöld tintával szokott irni: ez nem hamisítható photographia útján.)

– Még is megharapott a vipera! Pedig kezemben volt a nyaka! Ott harapott meg, a hol legjobban fáj! – Hát még Alasztor is!

Megpillantá az asztalkán azt a hamuscsészét, melyben az Alasztor által megkezdett s ő általa folytatott bűzös cigarettacsutak hevert, azt földhöz vágta, hogy széttörött a porczellán.

Észre sem vette, hogy ott áll a férje megint a háta mögött. Csak mikor az megszólítá: – Asszonyom!

– Igen is. Elébb, szokatlan felindulásomban, egészen elfeledtem, a miért haza kellett jönnöm. Alasztor keresett fel az országházban, s azt mondta, hogy egy igen sürgős levele van önnek a számára. Maga nem hozhatja el, mert tárgyalása van. Küldönczre nem bizhatja, mert kényes tartalmú: engem kért fel, hogy adjam át magának.

Amandának a lélekzete elfulladt a dühtől. Bertalan a kezébe adta a levelet. -198-

Az asszony az egész levelet – felbontatlanul – a kandallóba dobta. Elégett.

VI.

Mikor Dobokay Alasztor Vigárdy Bertalant felkereste a sándor-utczai országgunyhóban, elmondva neki a tapasztalt fölfedezését azzal a «bizonyos úr» névjegyével: Bertalan azt mondá:

– Én tudnék neked tanácsot adni, hogy mit csinálj vele? Hídd ki és lődd fejbe, mint a tököt.

– Te úgy lősz, mint egy galambvadász. Vedd hasznát a tudományodnak. Minden ember azt fogja mondani, hogy derék gavallér módra cselekedtél.

– Azt gondoltam, arra szólítasz fel. A normalis világi rendszer nyomán, ha az embert egy pribék meglepi a felesége boudoirjában s másnap az ember ugyanazt a pribéket ott szorítja a saját felesége öltözőjében, hát azt csak fejbe kell lőni.

Bertalan egy levelet húzott elő a zsebéből s átnyujtá Alasztornak. – Az én methodusom más úton jár.

– No hát, czimborám, annyit mondhatok neked, hogy -199- én végig jártam Európa minden bolondokházát, tanulmányozás végett, de akkora bolondot, mint te vagy, nem fedeztem fel sehol. Tedd, a mit akarsz. Te nem erre a planétára való ember vagy. Ott fekszel már a Duna fenekén. S én nem húzlak ki. Hát mi a mennykőnek jöttél most hozzám? Testamentomot jösz tenni? Mint közjegyzőhöz.

– De útban vagy felé. Ott vagy már. A cyankalis theacsésze előtt. Nagyon sajnállak. De nem segíthetek rajtad. Gondom lesz rá, hogy szép temetésed legyen. Hanem már most csak egyre kérlek. Ha végrendeletet csinálsz, nekem semmit ne testálj, a mi a birtokodat képezi.

HARMADIK RÉSZ.

Meritorisnénak mindenek előtt a pénztárral kellett beszámolni, a lemondására adandó választ és felmentését bevárni, a letett biztosítékát visszakérni. Mindez, ha gyorsan megy is, lassan megy.

És így az, a mit Helvila Amanda asszonynak mondott: «holnap utazunk anyámmal együtt», bizony csak phrasis maradt. Elég nagy boszúság volt ez Vigárdynénak, a ki a Meritorisék házmesterénél mindennap kérdezősködtetett a szobaleánya által, s megtudta, hogy még mindig itt vannak. «Hazudott a kis kigyó!» Hát vannak szükségbeli hazugságok.

Az is csak olyan szükségbeli hazugság volt, a mivel Camilla Zeno urat megnyugasztalta, hogy ezeket a bútorokat mind felvásárolta egy hitelező, s neki csak haszonbérben engedte át. Igaz volt, hogy megvette egy hitelező, de nem kölcsön, hanem tulajdonul adta át a bukott családnak. (Nem is nehéz kitalálni, hogy ki volt az a jámbor hitelező.) A birói pecséteket csak bölcs óvatosságból hagyták továbbra is a bútorokon, hogy mikor egyszer-egyszer jön egy sadduceus Meritorisnak egy viselt váltójával executióra, azt mondhassák neki: – Köszönjük alássan, már biztosítva vannak.

Helvila tudakozódott a pancsovai hivatalbeli elődjénél, a kit Temesvárra promoveáltak, az ottani állapotokról. Onnan várta a választ.

Olyan óvatos volt ez a család, hogy minden levelét poste restante czímeztette. Maguk mentek érte a postára: így nem lehetett semmi levelet útközben elfogdosni.

Camilla épen a szükséges ruhanemüeket csomagolta, midőn Helvila megérkezett.

Nagy sebbel-lobbal nyitott be; az arcza egész piros volt a felhevüléstől. A keze is reszketett, mikor a kapott levelet előhúzta a joppkája zsebéből.

– Látod, jó hírt hozok. A hivatali elődöm igen kedvesen válaszolt minden tudakozódásomra. A tanítónő lakása egy külön házban van, az iskolával összekötve, két szobából, konyhából, kamrából álló. Van hozzá fél hold kert, melyben elődöm komlót termesztett, a miből évenkint két-háromszáz forintot szüretelt: az egész komlótelepet átengedi nekem ingyen, minthogy ő már a költségeit sokszorosan megkapta. Csak azt köti ki, hogy majd én is ingyen engedjem azt át, ha előbbre megyek, az utánam következőnek.

– Mind ilyen az, a többi is. A tanítók népe az, a melyre azt mondaná a «Mester», ha most itt járja a földön: «Az én országom ezeknek a világából való.» – Azután arról is tudósít, hogy a zongorát jó lesz magammal vinnem, mert a zongoraleczkékért Pancsován jól fizetnek, ez is jó mellékkereset lesz. -202-

– Azután még ír a brahmaputráiról és cochinjairól: azokat jutányos áron kész átengedni. Én ugyan a tyukokhoz nem értek.

– Még egy utóirat is van a levélben. Colleganőm azt veti fel, hogy hát minket tanítottak-e a præparandiában fényképezni? mert ő tanulta azt. A fényképezésnek ott igen jó hasznát vehetni. Valahány kis leányt behoznak az iskolába, azt a szülői mind lefényképeztetik a tanítónővel, aztán mikor kiveszik az iskolából, megint lefényképeztetik. Azért, ha értem a módját, jó lesz egy momentfelvételű amateur-gépet vinni magammal, az jól fog jövedelmezni.

– Nem, anyácskám, arra most nincs pénzünk. A mit a butorainkért kapunk, abból ki kell fizetnünk a jövő félévi házbért, mert féléves a felmondási határidőnk.

(Azért volt az szent pénz, mert az államkötvények hátára mind Vigárdy neve volt irva. Apródonkint kisül, hogy az a sok mennyei manna, a mi erre a bujdosó családra lehullott, mint az ő kezéből került ki. Még talán a pancsovai komlóskert is.) -203-

A mint visszatért, csak a fejét dugta be elébb a félig nyitott ajtón, az arcza tréfás hamis mosolytól sugárzott.

– Nos? Hát mit hozott a mesebeli tündér? Találd ki! Hát nem a te tulajdonod a «terülj meg abroszkám!» Mi volt a kivánságod?

Helvila a czímborítékról már tudta, hogy mi van a levélben: Vigárdy irását ismerte meg rajta.

Helvila szomorún bólingatott a fejével. Az volt a cassandrai adománya, hogy minden titkot kitalált egyszerre. Dehogy tündérjáték, dehogy csodatünet. Bizonyosan az az úr is kapott a «saját» levelére választ attól a hivatali elődjétől Helvilának.

Valami borravalót akart adni a hordárnak. Az nem fogadta el: tiltva van, a küldő már kifizette. Hanem névjegyet kért az átadás elismeréseül.

Helvila csak akkor vette észre, hogy két levelet tart a kezében, a másik az anyjának van czímezve. -204-

Camilla is átadta a névjegyét a közszolgának. Az alászolgáját kivánt és eltávozott.

– Milyen gondatlanság! ez volt Helvilának az első szava. Hát nem tudta a neked szóló levelet is az én hozzám czímzettnek a borítékjába tenni – lezárva?

– Nem, nem. Majd azután. Együtt olvassuk el mind a kettőt, szépen egymás után. Elébb az enyémet, azután a tiedet.

– Azért, mert én most mindjárt használatba akarom venni az én gépemet, s legelőször is tégedet fényképezlek le.

– Nem tehetem meg. Mert te annak az elolvasása után bizonyosan sírni fogsz, felduzzad az arczod, a szemed, a szád: így nem állhatsz fénykép-masina elé. Nekem a mostani arczod kell: ez a nevető, ez a naiv, ez a bohó kis mama képe.

S nem engedett a capriciosa! eldugta az anyjának szóló levelet a kabátja alá. Ilyen zsarnok volt a háznál. Imponált vele az anyjának. Igazán ő volt a garde de dame.

Az efféle amateurphotograph-apparatus olyan kis terimét foglal el, hogy az ember egy utazótáskában elrejtheti. Hanem aztán, a ki ért hozzá, az mindenféle gólyalábak kihuzgálásával egy olyan tökéletes háromlábú szörnyeteget képes belőle összeállítani, a milyennel csak valaha házasulandó párokat fenyegettek.

Helvila egészen otthon volt a masinájával. Úgy manipulált vele, mint a legelszántabb photographus, a ki előtt az emberélet értéke nem drágább három forintnál. -205-

A kis mama mindenben engedelmeskedett, mint a hogy szokás egészen civilisált, vagy egészen vad embereknek szót fogadni a photograph kommandójára. Ide állni! a fejet kissé jobbra! a kezet leereszteni! a lábat hátrább! Mosolygó arczot csinálni! Most kezdődik! Pislogni szabad! No még egy fölvételt!

A megörökített nem lát a világosság elé tartott üveglapon egyebet, mint egy homályos kisértetet, a kinek fekete a szája, fehérek a szemei. «Kitünően sikerült.»

Azt szépen a kis hímzésollóval felvágják s aztán együtt olvassák el. Ezt a tartalma:

«A mióta legutóljára találkoztunk, én egy nagy horderejű lépésre szántam el magamat. Tudomásomra esett, hogy önnek a férje ez előtt valami négy évvel folyamodott a földmívelési ministeriumhoz egy kiváló szakférfiui állás elnyerése végett az állami méntelepek egyikénél…»

– Ez akkor volt, tudod, mondá Camilla, a mikor az ékszereimet el kellett adnom, hogy az apád váltótartozásait kifizessem. Én könyörögtem neki akkor, hogy lásson valami hivatal után.

«Akkor a ministeriumtól az a válasz jött a folyamodására, hogy azt az állást elnyerheti, miután az ahoz megkivántató szakképzettséget teljesen bírja; de csak azon föltétel alatt, ha elébb mindenféle összeköttetést megszakít a turffal, a tattersallal, a börzével és lebonyolítja a magánüzleteit. Önnek a férje ezeket a föltételeket teljesíteni vonakodott, s a közben utólérte őt a sajnálatos katasztrófa. -206- Most, hogy ő ismét visszatért Magyarhonba, én közbenjártam a magas ministeriumnál, hogy ezt a régi határozatot előkeressék s önnek a férjét az általa egykor kért hivatalos állásba behelyezzék. Ez az én válaszom az ő invectiváira. A ki engemet meg akar semmisíteni, én az ellen azzal védem magamat, hogy csinálok belőle embert. Ő engem meg akar gyalázni: én visszaadom neki a becsületét. Ez az én vivási modorom. Meg vagyok győződve a felől, hogy önnek a férje, megtalálva az utat a becsületes megélhetéshez, úgy fog azzal lenni, mint a súlyos betegségből kigyógyult a visszanyert egészségével: féltve fogja azt őrizni. Ezzel önnek is örömet és nyugalmat szerzek. Férjének lesz háromezer forint fizetése, lakása, deputatuma és utazási költsége, később nyugdíja, biztosított jövendője. Az én lelkem pedig meg lesz nyugtatva, hogy jót tettem, nem csak azokkal, a kik szeretnek, de még inkább azzal, a ki gyűlöl…»

(Ez volt az a levél, a mit Vigárdy Bertalan megmutatott Dobokay Alasztornak, s a mire a közjegyző azt mondta, hogy még ennél nagyobb bolonddal nem találkozott Európában.)

És azután is sírva szorongatá a kebléhez a levelet, s szép idő telt bele, a míg a szemeit felszárítgatá s körülnézett.

– És imétlem, hogy «nem». Hisz Vigárdy úr ezzel egy megmérhetetlen nagy hibát követett el, abban a hitben, hogy jót cselekszik.

– Nem «én» itélem el az «én atyámat», hanem a kérlelhetlen logika itél egy ismert eset fölött. Van egy ember, a ki váltókat hamisított, a kinél tehát a tulajdonjog iránti érzék hiányzik. És ezt egy országos képviselő beajánjla a kormánynak, hogy felügyelője legyen egy olyan országos vagyonnak, a hol a malversatiónak ezer alkalma kinálkozik.

– Irtózatos ugy-e, hogy úgy kigyógyultam a gyermeki gyöngeségekből? De hát nem te gyógyítottál ki? Nem a te orvosságoddal? Nem itt ennél az asztalnál keverted-e velem együtt azt a rettenetes gyógyszert, a mi az embert minden érzéstől megszabadítja. Akkor még csak a páráját szíttam be: de a lelkem meghalt tőle.

– Ne ejts kétségbe! Te túlságosan szigorú vagy az atyádhoz. Nem ismered jól. Ő alapjában jó szivű ember. Ha ő egyszer tisztességes, előkelő állásban fog lenni, ismét azzá lesz, a mi elején volt: önmagára büszke, önérzetes ember. Hisz a jóllét megjavítja még a gonosztevőt is.

– Nem félek a péntektől. Bebizonyítom azzal, hogy még ma elutazom rendeltetésem helyére.

– De én tudom. Te mentegeted magadban azt, a ki egész életedet elrontotta. És az még jobban el fogja rontani. -208- Te most azt gondolod magadban: milyen jó ember volt az én uram, a míg falun laktunk, tüzes gazda volt, csak a jószágára volt gondja. Lovakat nevelt, a mik híresek voltak messze földön. Szerette a családját; nem játszott mást, csak sakkot. Erre gondolsz most vissza.

– Kitaláltad. És aztán arra, hogy ezt a nagy változást a rossz társaság okozta nála, mikor a fővárosba jöttünk telelni. Itt keveredett a sport piratái közé, a kik között elvesztegette a lelkét és vagyonát.

– Annak a rosz társaságnak minden tagja azt mondja, hogy őt a többiek rontották el. De hát miért kell abba a társaságba belépni?

– Nem, azt a rossz társaságot, a mely a tagjaitól a külső tisztességet megköveteli. Nem járhat jockey-clubba, a turfra, a börzére. De hát a coulissák közé?

– De hát lehet egy fővárosi üzérnek, egy sportsmannek a felesége valamiféle őrangyal? mehet vele az asszonya a börzére, a casinoba, a titkos comptoirokba, a bettinghouseba, hogy veszélyes koczkázatok, hazard játékok, őrült fogadások, szédelgő vállalatok elől visszatartsa? Megfoghatja-e a kezét? Adhat-e neki tanácsot?

– Nem teheti a fővárosban; de egy pusztán, a hol nincs alkalom, nincs csábítás.

– Eredj! Eredj vele! Téged elkápráztat az az ábrándkép, hogy valaha ismét visszatérnek a boldog idylli napok, a miken teheneket fejettél, s örültél a vasárnapnak, a mikor felveheted az ünneplő ruhádat. Gyermek maradsz teljes életedben. Látod, én hogy megvénültem már?

– S te azt csak a távolból fogod nézni. Ha én valaha szeretnék, én csak egész szívvel tudnék szeretni.

– Az is önámítás. A ti szerelmetek csak két gyöngeségnek a találkozása. Kölcsönös szánalom egymás iránt. Én pedig szánlak mind a kettőtöket.

– Helvila! Te tudod jól, mi a mi helyzetünk? Én Vigárdyt nem ránthatom magammal az örvénybe. Ha mind a ketten a szenvedélyünkre hallgatnánk, belerohannánk. Nekem futnom kell valamerre, hogy ne találkozzam vele többé. Az ő életpályája követeli ezt tőlem. Tudod jól, hogy egy féltő dühében irgalmat nem ismerő asszony gyűlölete üldöz nyomról-nyomra, mint az árnyékom; Vigárdyt pedig üldözi ez az ember. Ha én őt ettől az üldöző rémétől megszabadíthatnám!

– Ne adj szót ennek a gondolatnak! Ő bizony meg tudná magát védni, nem szorulna asszonyvédelemre. Hisz rettegett párbajvivó. De az egy olyan ürt támasztana közöttünk, hogy még a lelkeink sem találkozhatnának egymással többé. Ő ezt a fegyvert választotta. Igy teszi harczképtelenné az ellenfelét.

– Nem vitázok veled. Azonban egyre kérlek. Ha találkozol az atyámmal, ne szólj neki erről a levélről semmit. Ha megkapja a kineveztetését arra a hivatalra: ne tudja meg soha, ki volt az, a ki őtet ebbe belesegítette.

– Ha megtudja, még jobban fog rá haragudni. Az apró jótéteményeket elfelejtik az emberek; de a nagy jótéteményt nem bocsátják meg soha. Annak az elkövetőjét halálba gyűlölik. Add ide nekem azt a levelet.

Helvila elvette az anyjától Vigárdy levelét s azt négyrét összehajtva, elrejté a zsebébe.

– No hát most gratuláljunk egymásnak. Én utazom, te itt maradsz. Nem adod el a bútoraidat, hanem elviszed magaddal a pusztai kastélyba.

– Kedves kis otthonom! Milyen sokszor fogok rád visszaemlékezni. Legalább lefényképezlek.

Azzal a gépet odaállítá egy sarokba, beigazítva, hogy a termet legelőnyösebb részletében fölvehesse.

A míg Helvila a fekete posztó alatt játszotta a bujósdit, a mellékszobában léptek hangja hallatszott. Abban a bizonyos Dragomirovics-féle szállásban.

Az ám a furcsa, mikor az embernek a szíve egyszerre örömtől és ijedségtől kezd sebesen dobogni: nem tudja mitől?

A kulcs elfordult a zárban, az ajtó kinyilt. Bizony csak Zeno úr jött be rajta.

Egész arcza affectált haragot hazudott. S hogy annál jobban imponáljon a fellépésével, a kalapot is fentartá a fején.

Szinpadi pathoszszal és távgyalogló léptekkel közeledett Camilla felé, rögtön előadva idejöttének okait.

– Asszonyom! önnek ez órában egy hordár levelet hozott. Én követelem, hogy azt a levelet adja a kezembe. Férji jogomnál fogva követelem, parancsolom.

Hanem Helvila előjött a fekete posztó alól s egy photographus vakmerőségével rohant Zeno úrra, megragadva a kabátja melledzőjét.

– Uram! ön elrontotta egy lemezemet a berohanásával, ezért fizet nekem két forintot.

– Nem arról van szó, mamselle! Hanem arról a levélről, a mit egy hordár hozott ide.

– No hát azért kell úgy a fejedbe nyomnod a kalapot? Hát itt van a levél. A keresztapám küldte nekem ezzel a momentgéppel együtt ajándékba.

– Ne tessék komédiázni kisasszonykám! Ez a naiva szerep nem illik a maga tragikus pofácskájához.

– Hallgass is, nem hozzád beszélek. Hanem az asszonyhoz. Engem nem lehet hazugságokkal elámítani. Az a hordár két levelet hozott ide.

Helvila aztán abba hagyta a naivát: elővette a hidegvérét s a két kezét a kabátkája zsebeibe dugva, azt mondá Zenonak:

– Igen is. Két levelet hozott ide a hordár; de azok közül egy sem szólt Meritoris Zeno úr nevére. S a ki idegen levelet letartóztat, az a büntető codex 128-ik paragraphusába ütközik. (Talán nem is helyesen idézett.)

– Hát az melyik paragraphus, a mely a backfischeknek jogot ád, hogy az apjukat leczkéztessék?

Zeno vette észre, hogy ennek a fruzsinkának az a finesse, hogy az ő betanult tragikus szerepét a burlesque comicumba öltöztesse. Fordítani kellett a dolgon. Valami drastikus kitöréssel.

– Takarodj az utamból! rivallt Zeno a leányára. Én atyai hatalmamnál fogva parancsolom, hogy eredj át a -212- másik szobába. Itt olyan tárgyakról folyik a szó, a miket egy fiatal leánynak nem illik meghallani. Én! az atyád, parancsolom!

– Már most hát még is kell felnőttek oktatásával foglalkoznom, szólt Helvila. Hát tudod te, kedves aranyos kis papa. Van egy úgynevezett gyámsági törvény, melynek 84-ik paragraphusa azt mondja, hogy ha egy apa elhagyja a gyermekét s holléte ki nem tudható, akkor az elhagyott árva számára a gyámhatóság rendel ki hivatalból gyámatyát. Ez történt velem is. Ennek volt atyai hatalma fölöttem, egész a tegnapi napig, a mikor kineveztettem okleveles tanítónőnek, a mely minőségemben ismét csak a tanfelügyelőt ismerem el közvetlen hatalomnak. És ezek szerint már most kedves szép apuskám, czukros kis tátikám, szeretlek, ölellek, csókollak: de szót nem fogadok neked.

Zeno vette észre a leány ravasz practikáját, hogy az őtet ezzel a tüntető ölelgetéssel mind jobban a Dragomirovicsék ajtaja felé tologatja («Ez engem ki akar csókolgatni az ajtón!») s egyszerre nyers erőszakkal tépte le a nyakáról az ölelő karokat, miközben a kalapja is leesett a fejéről, s eltaszítva magától Helvilát, dühtől sápadtan kiálta:

S azzal odarohant a szekrényhez, melynek ajtajában benne volt a kulcs, azt felszakítá s elkezdett a felesége levelei között turkálni.

– Ah! Haha! Nevetett Helvila, a hogy a gyermekleány szokott nevetni, két kezét két térde közé szorítva: Te strinkszet akarsz játszani, apuska? Nagyon jó lesz! Tudod, mi az a strinksz? Mikor a gyerekek egy zsebkendőt összefonnak korbácsnak, aztán eldugják a szobában. Egynek az alatt sunyni kell, hogy ne lássa hová dugták a strinkszet. Akkor aztán azt mondják neki «keresd». Ha nem közelít a rejtek felé, azt kiabálják neki: «víz, -213- víz, víz!» ha közel találja, akkor «tűz, tűz, tűz!» s ha megtalálta a strinkszet, akkor futnak előle; a kit utólér, ütheti a hátát. Keresd papa, keresd! Víz, víz, víz!

Mind ez csak színjáték volt. A dévaj gyermekeskedés közben odasúgott az anyjának.

Camilla azonban nem akarta eltűrni, hogy Zeno az ő levelei közt kutasson, s egy titkait védő asszony oroszlánbátorságával rohant oda Zenóhoz, megragadva a kezét.

Ezzel Camilla elvesztette az eddig előnyös hadállását, hogy a leánya mindig közte és a férje között állt.

Zeno rögtön fel is használta a megváltozott positio előnyét. Hirtelen kirántott egy revolvert a zsebéből s azt Camilla arczának szegezve, kiáltá.

Camilla nagyott sikoltva tántorodott vissza, mindkét karját az arcza elé emelve.

– Ugyan, ugyan! Édes kis apuskám! Nem szégyenled magad, ilyen ócska szinpadi fogásokhoz nyulni? Revolverrel fenyegetni a feleségét? Friseurlegényhez illő tréfa! Gondold meg, hogy première-közönség előtt játszol! Bizony kifütyülnek.

S a közben a leányán keresztül is czélozgatott a pisztolylyal a feleségére.

– Ejh! De pompás poseokat csinálsz most apuskám! -214- Ezt csakugyan meg kell örökítenem. Csak egy perczig maradj a momentgépem előtt.

Azzal odafutott a photographgéphez, a fekete posztó alá, onnan beszélt kifelé.

– Szemtelen teremtés! rikácsolt Zeno. Most mindjárt téged lőlek le, mint egy macskát.

Camilla nem türhette tovább. Odarohant Helvilához s elrántotta a photographgép mellől.

– Helvila! Én nem engedem, hogy az atyádból gúnyt üzz! Menj! Te neked nincs szived.

Zeno urat e nem várt hitvesi nagylelküség végképen elkeserítette, a mit még nevelhetett nála ez a kegyetlen részvétlenség egyetlen leánya részéről.

– Minő elfajultság! kiálta föl, szemeit fölfelé meregetve. Hát nem kell-e megszakadni egy atya szívének, mikor az egyetlen gyermeke így megtagadja legszentebb érzelmeit? Minek is nekem ez a nyomorult élet! Pusztulj el, te elátkozott világ!

Azzal végső elkeseredésében a saját halántéka felé fordítá a pisztoly csövének a száját.

Camilla a kétségbeesés bátorságával rohant oda a férjéhez, megragadva annak halálos ténykedésre emelt kezét, s elkezdett vele küzdeni, hogy a pisztolyt kicsavarja belőle. Nem birt vele. Ekkor aztán odakiálta Helvilának:

Akkor aztán Zeno ki hagyta a kezéből vétetni a revolvert könnyü szerrel. Helvila belenézett a forgópisztoly kamarájába. Látta, hogy egy töltény sincs benne. A mi eddig is gyér tiszteletét Zeno iránt a minimumra szállította le.

Camilla és Helvila két oldalról figyelemmel nézték az arczvonásait. Milyen furcsa optikai szerszám az az emberszem! Camilla azt látta ez arczon, hogy az elérzékenyülés vesz rajta erőt; feltámadnak a szívben, ott ragyognak az arczon a nemes indulatok: a hála, a barátság, a becsületvágy, a boldogság! Ezt ő mind látta. És ugyan azon az arczon e pillanatok alatt látta Helvila a dæmoni vad indulatok lobbanásait: a boszút, a kárörömöt, a vakszerencse villanyozó hatását. Az egyik nő örült, a másik borzadozott.

Mire végig olvasta a levelet Zeno, már akkor teljesen ura volt a szerepének. Kitünő szinész lett volna belőle, ha arra adja magát. Készen volt a maszkjával. Új szakállt sem kellett magának ragasztania, még is át tudta a képét alakítani.

Mikor azt az elolvasott levelet a szivéhez szorítá s arczát az ég felé emelte, egy a sok esőt megsokalt mormon patriarcha hálálkodó kifejezését reprodukálta vele.

– Mennybéli Jehova! (még a Buddhát is megtagadta) bocsáss meg, hogy nem biztam benned! Te ma engemet újjá teremtél. Nem! Nem! A régi jó emberként támasztál fel újra! Mert hisz én jó ember voltam valaha! Jó férj, jó apa. Ugye kedveseim? Nőm! Leányom! És ismét az fogok lenni. Jó apa, jó férj! Becsületes polgár!

– De hát nem álom ez? Valósággal irva van az, a -216- mit most olvastam? Szólj! Te angyal! Te szent! Te oltárkép! Te hozzád volt irva ez a levél? Ti olvastátok ezt? Én állami hivatalt kapok? Hatodik osztályú rangfokozattal? Álom ez? Ha valóság, hogy tudtátok ezt előlem eltitkolni? Mért kínoztatok így meg? Oh ti kegyetlenek vagytok. Szeretnélek ezért benneteket egy öleléssel agyonszorítani.

Camilla engedte is a vállát átkaroltatni; de Helvila kisiklott az ölelés alól.

– Engedd meg, hogy könyeimmel áztassam ez idvezítő levelet. Ezt az evangeliumot! Ezt az amnestiát!

– No, ne gyűrd úgy össze azt a levelet! nyügösködék Helvila, ki minden módon birtokába akarta keríteni az iratot.

– És én tégedet mint félreismertelek! Te mintaképe a hű Penelopéknek. Hogy elitéltelek, hogy megsértettelek! Oh engedd, hogy térdreborulva kérjek tőled bocsánatot, hogy négykézláb csuszszak utánad, mint a nőrágalmazó troubadour! Engedd, hogy a lábaidat csókoljam.

– És most semmi sem szakít el tőletek többé! Esküszöm az égre, s annak minden boldogságos szenteire, hogy hűséges családapa leszek ezután. Férj és apa. Büszkén fogjátok viselhetni a nevemet. Kettőtök között fogom megosztani a szeretetemet.

– Köszönöm papa. Én a magam részét itt hagyom: nem fér már az utitáskámba. -217-

– Leányom! szólt felháborodva Zeno. Te nem szeretsz? Te visszautasítod az én szeretetemet?

– Jól van, hát szeretlek. Hanem ha valamit akarsz adni, hát add ide azt a levelet.

A leány érezte, tudta jól, hogy az a levél rosz helyen van Zeno kezében. Zenonak pedig épen arra a levélre volt actualis szüksége.

– Oh ne foszszatok meg ettől az én drága kincsemtől! Ez az én talizmánom, az én bűnbocsátó levelem. Ezt én éjjel-nappal a keblemen fogom viselni. Ez fog engemet megőrizni a gonosz indulatoktól. Ez lesz az a bűbájos vért, melyről a csábító bűnök nyilai lepattognak. Ennek az elolvasása lesz az én mindennapi reggeli, esteli imádságom.

– Te angyali lélek! Te arany ember! Te gyémánt szív! hogy tudtalak én tégedet oly keserüen megbántani! Te voltál jóltevője szegény családomnak! És én téged aljas gyanusítással sértettelek! Én tégedet meg akartalak rontani, s te engem ujjáteremtettél. Te vagy az én megváltóm, az én messiásom.

Aztán még a boritékot is felszedte a padlóról, a mit eldobott, még azt is kiengesztelte, oly módon, hogy a szakállához törülte, úgy kefélte le róla a port. A levelet úgy tette el a borítékba sülyesztve.

Helvila ingerülten fordult el, s aztán hátra ment az -218- amateur-gépet szétszedni s összecsomagolni, mint a kinek ebben az egész jelenetben nincs semmi dolga többé.

Igen érzékeny kibékülési jelenet következett – férj és feleség között: oly hosszú elválás után.

– Mit szólsz hozzá, te drágám? Mit tanácsolsz? rebegé Zeno. Ugy-e jó lesz, ha én most egyenesen oda megyek Vigárdyhoz? Ezzel a szóval: «Bertalan barátom!» Mondhatom neki azt, hogy «barátom»? Ezzel a levéllel kezemben. Csak azt a szót fogom neki mondani: «Bocsáss meg!»

– És ha a kölcsönös félreértések kimagyarázása után ismét összekötjük a régi jó barátság arany lánczát, mondhatom neki azt: «Most jöjj velem, az én kedves családom fészkébe. Jöjj velem karöltve: egész világ láttára. Tudja meg az egész romlott világ, hogy az én nőm egy szent. S az én barátom a másik. Kettőjük között én magam az idvezült! Mondhatom ezt?

– Tudod mit Zeno? Ebben a nagyon is megviselt öltözetben ne mutogasd már magadat.

– Megmondom. Itt ebben a Dragomirovics-féle szobában van egy ruhásszekrény.

– Az nem fog idejönni, a míg mi el nem utazunk! mondá Camilla, s egy kis mosolyt is engedett meg az arczának.

Helvila alig várta, hogy Zeno átlépjen a másik szobába, azonnal szemrehányásokat tett az anyjának. Lenyomott hangon beszélt, hogy a szomszéd szobában meg ne hallják.

– Arra, hogy az a levél egyedül te neked volt irva: azt nem szabad profanálni.

– Azt ő nem fogja tenni. Láttad, hogy megváltozott e levél olvasása után.

– Láttam. És az volt a hatása rám ennek a jelenetnek, hogy visszaemlékeztem egy hasonlóra. Egyszer elvittek a szinházba, mikor bohózatot adtak. Azt szabad leánykáknak is megnézni. Hát ott épen így játszott a szinész, a ki jellemkomikusokat szokott adni.

– Nem, anyám. A ki érez, az nem fecseg. A ki férfi, az nem sír. Egy néma fohász, egy hallgatag magába szállás meggyőzött volna, hogy ilyen változáson ment keresztül a lelke. Ha szótlan leül az asztal mellé, fejét tenyerébe hajtva, végig gondolva azon a fertőn, a melyen keresztül most partra vergődött. Ha keresi és nem találja a szót, a mivel a beszédet ily nagy meglepetés után megkezdje: én ebből a néma belső küzdelemből sokat megtudtam volna és elhittem volna. Hanem a frázisoknak, a gesticulatióknak nem hiszek. Egyátaljában nem kellett volna neki a levelet átadatnod, hogy olvassa el.

– De hát elnézhettem-e azt, hogy a pisztolyt a halántékának szegzi? -220-

Helvila durczásan rántott egyet a vállán s aztán felvette az asztalról a revolvert, a mit Zeno kezéből kicsavartak.

Az arcza elpirult a szégyentől. Hogy üres pisztolylyal engedte magát agyonrémíttetni.

– Komédiát játszik az én apám mindig, mondá a leány. S jó, ha még megmarad a komédiánál. De én attól tartok, hogy ebből tragœdia lesz.

– Arra a szerencsétlen levélre. Te most, a fölötti álörömödben, hogy a férjedet visszanyerted, elfelejtkezel arról, hogy még egy másik ember is van a világon, a kinek tartozol legalább annyival, hogy le ne buktasd a háztető párkányáról, a hová holdkóros szenvedélyében te miattad felhágott.

– Igen! ő róla. Mit gondolsz, milyen jó tréfa lenne az, ha most Meritoris Zeno azt a hozzád irt levelet, a helyett hogy Vigárdyhoz vinné, ezzel a szóval: «Barátom, megbocsáss!» – egy kis ajtóeltévesztéssel Amandához vinné el és annak mutatná meg?

– Én nem hiszek, hanem kombinálok. Mikor Amandánál voltam búcsulátogatáson, a minek az eredményét neked elmondtam, még hallottam tőle valamit, a mit nem akartam veled közölni, hogy el ne rontsam a jó kedvedet. Most már azt is elmondom. A mint beléptem Amandához, e szavakkal fogadott: «Én azt hallottam, hogy kegyed nagy beteg volt.»

– Igy mondtam. De ő hozzá tette: «és önnek az atyjától is hallottam». -221-

– Tehát az atyám ott volt már Vigárdy feleségénél. Mit keresett ő ottan?

Át volt már öltözve. Tökéletes fesh gavallér volt. Ugyan négy év előtti divat szerint; de azt nálunk nem veszik olyan szigorúan. Négy év előtt rövid felső kabátot hordtak a vácziutczai gommeux-k, a mi alul a salonkabát szárnyai kilógtak. Piros zsebkendő is volt a mellső zsebében. Egészen kicsipte magát.

– Nos? hát ráismersz-e a régi Meritorisz Zenóra? kérdé öntetszelgő mórikálással Camillától.

– Szép vagy, szép, monda Camilla, türtőztetve a haragját. Csak belül is lennél a régi.

– Engedd meg, hogy kérdezzek tőled valamit. Te másnap mindjárt, hogy hazaérkeztél, ellátogattál Vigárdynéhoz? Igaz ez?

Most már Camilla kezében volt a revolver. Csakhogy az ő kezében is üres volt az.

– Hát természetes, hogy ellátogattam hozzá. De a férje jelenlétében beszéltem vele. Hogy miért mentem oda: annak igen világos magyarázata van. Elejét akartam venni azoknak a mendemondáknak, melyek a köztünk lefolyt találkozás következtében támadhatnának. Én magamra vállaltam a felelősséget mindazon viszonyért, melyet Vigárdy az én családom irányában fentartott. Becsületszavammal kezeskedtem érte. Nagyszerű kibékülési jelenet volt közöttünk. Úgy váltunk el, mint régi jó barátok.

– Hát akkor mért rohantál ma rám, Vigárdynak a levelét követelni? -222-

– Hát már azt is csak ki kell vallanom egy ilyen vizsgálóbiró előtt. Hát mikor elváltunk Bertalannal egymástól, azt mondá a barátom: «No bruder, majd szerzek én neked egy olyan meglepetést, hogy a szemed-szád eláll tőle; de azt nem tudod meg elébb, csak egy hét mulva, a mikor a dolog perfektté lesz. Hanem Camillának majd megirom, nehogy valami elhamarkodott lépésre határozza el magát. No hát engemet szurkált a kiváncsiság, hogy mi lehet az a meglepetés, a mit Bertalan számomra készít: azért csináltam ezt az egész scénát, hogy kicsikarjam a jövendő méhéből azt a titkot, a mi rám nézve csak egy hét mulva készül megszületni.

Itt aztán elkezdte tréfára fogni a dolgot. Kaczagott, ugrált, mint a ki a legjobb capitaljuxot találta ki a kedvesei megtréfálására.

– Hahaha! Ez jó volt! Üres revolverrel! Milyet sikoltottál tőle! Hahaha! Hanem ez a fruska csak tréfára vette! Gonosz szeme van! A mint felé fordítottam a revolvert, bele nézett, mindjárt meglátta, hogy nincs benne golyó. Még mókázott velem! Jaj de átkozott dolog az, mikor az embernek ilyen okos leánya van! – Elkezdett kergetőzni Helvilával.

Most már Camilla elhitte, hogy csakugyan tréfa volt az egész. Igy volt alkotva a természettől. Egyike azoknak a kedélyeknek, a kik a regényt úgy olvassák, mint igaz történetet.

– Igen. Törököt fogtál. Már most add vissza azt a levelet. -223- Tudod a tartalmát. Nincs szükség magadnál tartanod. Ide vele! Az a mienk!

Helvila nem is vállalkozott a zsebek motozására, hanem könyörgésre fogta a dolgot.

– Látod, aranyos kis papuskám: azt a levelet a mama én nekem adta, hogy nekem is legyen egy talizmánom, mely sok bajtól, csábtól megőriz. Egy szegény leánynak, a ki messze elszakad a szülőitől, távol idegen földön sokkal több szüksége van egy ilyen amuletre, mint te neked.

Most aztán Zeno is fordított a szerep hangulatán. Úgy tett, mintha egyszerre felfortyanna.

– Mit? Rongyos hatszáz forintért rácz gyereket, sváb gyereket ábcabra tanítani? Nem! ily szégyent nem tűr meg a Meritoris-czimer. Ez ellen én atyai tiltakozásommal lépek fel.

– A te gyámatyád Alasztor. Tudom. Beszéltem már vele. Neki is megmondtam. Tiltakozom ellene. Pedig még akkor csak in petto volt a sors kedvező fordulata nálam. Büszkeségem mégis fellázadt ellene. Dobokay kapaczitálva lett. Nem engedem, hogy te elmenj Schulmeiszternőnek. Mi együtt maradunk. Te ott, a hol az anyád és az atyád. Hova gondolsz? Hisz az egész carriéremet elrontanád vele. Az egész világ tudja, hogy Meritoriséknak van egy leányuk; szép, mívelt, lángeszű gyermek. Mindenki -224- azt fogja tőlünk kérdeni, a ki minket látogat meg, vagy a kit mi látogatunk, hogy hát Helvila kisasszony hol van? S arra mi pironkodással, szemlesütéssel feleljük azt, hogy a mi kisasszonyunk bizony a pancsovai elemi iskolában tanítja a kétszer kettőt. Hát hogy lehet az? Olyan koldusok vagyunk? Egy állami hivatalnok, egy nagyságos úr, nem tudja eltartani a felnőtt leányát? Az anya nem visel gondot a leányára? Keresni fogják az okát. A világ nem türi a titkolózást. Azt fogják mondani: a szülőkben van a hiba. A leány erényes, tiszta erkölcsü. Tehát kell, hogy a szülői legyenek bűnösek: a miért megveti őket, a miért elfut a körükből. Talán az apa a vétkes? Talán az anya a példás? Keresni fogják mit vétettünk? Alá lesz ásva a jó renomménk. Az anyádat fogják elitélni! Őtet kiáltják ki rossz anyának, rossz feleségnek.

Ugy folyott a szájából a prédikáczió, mintha csak be lett volna tanulva. Még Helvilát is megakasztotta. Az okoskodás olyan nagyon közel járt az igazsághoz.

Az anya és a leány összenézett, mintha egymás szemétől kérnének tanácsot.

– No, vagy hát az ellenkezőt akarod rejtélyes eltünésed okául kitaláltatni. Hogy a világ azt kutassa: miért szökött el a szülői háztól a szép Helvilácska? Kinek a kedvéért szökött el?

– No de azt fogják mondani! Te nem ismered a világot. «Les absents ont tort.» Ez legjobban áll egy fiatal leányra nézve, a ki távollétével tünik fel.

– Akkor még nem tudtad, hogy az atyád tekintélyes, jövedelmes hivatalba jutott. Kimentheted magadat. Ne is gondolj rá! Az anyád nem fog elereszteni. Jöjj ide csak mellém, kedves kis feleségecském. Hadd mondjam el neked, hogy micsoda ötletem van. Mi egész éclatval fogunk belépni újból a világba. Ott veszszük fel a fonalat, a hol -225- elszakadt. Mit gondolsz gyémántom. Ezelőtt négy évvel itt ebben a teremben volt az a fényes estély, melyen a társaság éliteje volt együtt. Képzelem, hogy megzavarta a társaságot az a hir, hogy Meritoris Zeno eltűnt a világ szinpadáról. No hát most, mielőtt a fővárosból eltávoznánk az én hivatalos állomásomra; ujból összehívjuk ugyanezekbe a termekbe ugyanazokat az előkelő urakat és asszonyságokat a búcsúlakomára.

– Senki sem? Mind eljönnek. Oh te nem ismered a társaságot. Egy sem fog elmaradni. Hogy közelről rágalmazhassanak. Még Vigárdyék is itt lesznek.

– No én garantirozom te neked, hogy Bertalan is eljön, karöltve az ő méltóságteljes Amandájával. A fejemet teszem föl egy fületlen gombra!

Zenonak sikerült egy olyan új themát adni fel, mely egészen lekötötte a figyelmet.

– No de uram, veté közbe Camilla, gondolja meg ön, hogy ennek a tréfának a legfőbb akadálya az, hogy nekünk nincs hozzá való pénzünk. Az volt az utolsó pénzem, a mit én önnek legközelebbi találkozásunk alkalmával odaadtam.

Azt az öntudatos mosolyragyogást kellett volna látni, a mivel e prózai ellenvetésre Zeno úr arcza megfelelt.

– Hát azt a pénzt én teneked visszahoztam, szólt a nemes gavallér, kabátja belső zsebéből egy sárgabőr bugyillárist kiemelve. Igenis: valóságos bugyilláris volt. Ujdonat új. Felkantározott lófej jelvénynyel.

És azt felnyitva, a négy szakasz egyikéből előhúzott három darab tizforintost:

– Köszönettel visszaadom. Szerencse-pénz volt. Nekem disznószerencsét hozott. Itt van, kedvesem, tegye el. Jó sorsunknak ez volt az alapja. És már most még kamatot is fizetek érte. -226-

S a pénztárcza szélső szakaszából kihúzott egy százast; volt benne még több is. Azt is letette – az alaptőkével együtt – az asztalra.

– Itt van a theaestély költségeire való. Ha nem lesz elég: több is jön. A pezsgőről én gondoskodom.

Egy százforintos az estély költségeire, s azontúl indemnity a túlkiadásokra.

Zeno úr megczirógatta a pofaszakállát s azzal a cynikus hidegséggel, a mely olyan jól illik a férfiarcznak, historizálta el, hogy ő bizony azzal a kapott harmincz forinttal amaz emlékezetes estén egyenesen vágtatott a Korona kávéházba. Ott talált egy kártya-kompániát. Leült a tolvajok közé, bizva a közmondásban, s a közmondás be is vált. Elnyert a rablóktól valami három-négyszáz forintot.

De hisz ez olyan dolog, a mivel minden tisztességes ember, mint valami hőstettel szokott dicsekedni. Ezt már az argonauták elkezdték, mikor a colchysi aranygyapjut ellopták.

És pedig a férji hűségnek a superlativusául tekinthető, mikor a családapa elmondja a hites feleségének: «Nézd! az éjjel elvettem a rablóktól háromszáz forintot: százat neked adok belőle!» Ez többet mond, mint egy kötet szerelmes vers. Ebben van metrum, assonance, cadentia!

Camilla nem is ütődött meg rajta. Bizonyosan korábbi időkben is hallott már ilyen dicsekedést Zenótól.

De Helvila még egészen tapasztalatlan volt ebben az ethicában. Az ő kedélyét kellemetlenül zavarta ez a bevallás.

– Vedd vissza a pénzedet. A mi kezünket be nem szennyezte soha kártyán rabolt pénz! -227-

S azon törekedett, hogy a százas bankót Zenónak valamelyik kabátzsebébe visszagyűrje.

– Jaj de bolondos egy leány vagy te! Micsoda nevelést adtak neked azok a preparandinák! Superplus morál! Jól van no! Ne járj a zsebemben. Csiklandós vagyok. Hát nem kártyán nyertem ezt a pénzt, no! Becsületemre, nem kártyán nyertem.

– Jól van no! Te kis Torquemada. Azért csak ne mártogass forró olajba. Vallok benevolenter.

– Igen egyszerüen. Ebben a felső kabátban volt, a mit most felvettem. Ennek van egy titkos zsebe, a bársony gallérja alatt. Én azt a pénzt, mikor útra készültem, ide dugtam el, hogy holmi non putarem esetén segítsek vele magamon. A gaz Perukker azonban nem adott időt, hogy hazajőjjek a kabátomért, alig tudtam tőle egérútat nyerni azon a szomorú éjszakán, «quod mihi supremum tempus in Urbe fuit». Így maradt itt az útra szánt pénz ebben a kabátban: a mit most intacte megtaláltam.

– Ugyan papa, nem érted te azt a kunststikklit: hogyan lehet egy kalapból tizenkétféle kalapot csinálni?

– Te fruska. Hát te nem acceptálod, hogy ezt a pénzt a galléromban találtam?

Zeno felhasználta ezt a réstámasztó pillanatot, s hirtelen -228- kiugrott az ajtón, a Dragomirovics-szobába. Be is zárta az ajtót kulcscsal. Azzal elmenekült.

– Most már nem utazom el. Itt maradok veled. Sorsunknak vége van. Veszszünk el együtt.

– Nem rémlátások. Ez az ember el fog bennünket veszteni! S ha még csak minket rontana meg: a magunk baját viselni könnyű, de el fogja veszteni azt az embert, a kit jobban szeretünk saját magunknál; te jobban szereted, mint a férjedet, én jobban, mint az apámat.

– Hogyan ronthatná meg? Azzal a levéllel? Hát mi van abban a levélben? Egy örvendetes hír, a mit egy régi jó barát egy visszatért jó barátja családtagjaival előre tudat. Hát mi rosszat követett el ezzel Vigárdy?

– Én nem tudom megmondani. Fogalmam sincs a politikai világról. De érzem, sejtem, minden idegem tudja előre, hogy itt ég valami kanócz a lábunk alatt: tűzakna fölött állunk, a mi fel fog robbanni. Elárulta ezt előttem ennek az embernek dæmoni színjátszása. Miért futott el? Hát hiszen itthon van már. Megvan a sweet home. – Szeretnék utána futni s az utczán végig kiabálni: «Fogjátok el! Tolvaj! Meglopott bennünket!»

– Nyomorult dæmon! Ez a betegség. Akkor hagy el, a mikor itt kellene lennie. Hogy nem tudott rám jönni a roham elébb. Akkor, a mikor itt állt még! – Most már késő! – Nevetek minden betegséget. Bánom is én, miben halok meg? Teher az élet. De kétségbeesem a fölött, hogy mi lesz te belőled és mi lesz Vigárdyból. Ti még szeretnétek élni, ragyogni, boldogok lenni.

– Szerencsétlenek lesztek. A gyalázatnak olyan fertőjébe fogtok belesülyedni, a melyből nincs kiszabadulás. Egymást fogjátok átkozni! -229-

– Mert te nem értesz meg. Azt mondtad az elébb nekem: «nincs szived». Visszamondom. Te vagy az, a kinek nincs szive. Te kezedet tudtad nyujtani annak az embernek, a ki miatt meg akartál halni! Annak az embernek, a ki téged el akart adni! A ki téged elárult! Te kész vagy vele menni és osztozni abban a sorsban, a mit ő készít a számodra s még engemet is magaddal vinni. Miért? Mert ő az én atyám! Hazugság! Nem igaz! Minden csepp vérem tagadja! A mivel te magadat mented, azzal engem elkárhoztatsz. Én azt a másik embert szeretem, imádom, a hogy csak magzat imádja szülőjét. S ha ez nem igaz, úgy engem két Isten teremtett, az egyik a testemet adta, a másik a lelket hozzá. Hát bűnöm, hogy születtem? Miért nem adtál oda egy angyalcsinálónak? Még most is csinálhatsz belőlem angyalt! Még gyermek vagyok. De ne kényszeríts, hogy veletek menjek, mert akkor kifestem az arczomat pirosra, felveszem a piros ruhát, kifutok a sugárútra s odavetem magam a legelső úr kocsija elé: gázoljon el, vagy vegyen föl, a hogy jobban tetszik. De Meritoris leánya nem leszek.

– Helvila! Az Istenért! Ne vedd el az eszemet az ilyen beszéddel! Hisz úgyis közel vagyok a megtébolyodáshoz.

– Úgy? Hát közel vagy a megtébolyodáshoz? Ez már jó! Az őrültségben van jellem. Van bátorság. No hát fordítsunk a dolgon. Eddig te voltál az okos, én voltam az őrült. Most én leszek a hidegvérű tanácsadó. Még van huszonnégy órai időtök a menekülésre. A mai nap és a jövő éjjel. Te most rögtön irsz Vigárdynak s ide hivod. És akkor azt mondod neki: «Uram! Barátom! Ön ezelőtt nehány nappal itt, ezen a helyen így szólt hozzám: «Mi mind a ketten feltaláltuk egymásban azt a lelket, mely a mi lelkünket kiegészíti.» – Azután így: «Mi összetörhetjük a békóinkat.» «Minek folytatni a kölcsönös martyriumot.» És aztán ezt: «Oh mint szeretnék még egyszer visszatérni a világba, hogy krumplit kapálhassak, s boldog -230- lehessek, mint egy paraszt.» – No hát uram, itt van a nap, a melyen megnyilik az út ebbe a szép világba. Van valahol egy rejtett völgy a hegyek között, a hova hír sem jár. Megyek veled oda. Eltemetkezünk és élünk. S ha te azt mondod: «én ember vagyok s az akarok lenni»: hát én meg asszony vagyok, a te párod! asszonyi állat, a hogy a biblia nevez: becsületes őszinte fenevad, a ki nem tanult hazudni; a kit szeret, azt szereti, a kit gyűlöl, azt gyűlöli igazán. S nem tud semmit a világról és arról a dicsőségről, a mit annyi megalázkodás, annyi megtagadása a jobb érzéseknek, annyi embergyűlölet árán szereznek. Menjünk oda! Legyünk boldog parasztok! Felejtsük el ez átkozott ragyogó világot! – Anyám! Anyám!

– Jó! Te is engedtél nekem akkor egy napot, mikor azt kivántad, hogy meghaljak: én is engedek neked egy napot, – hogy elszánd magad az életre.

NEGYEDIK RÉSZ.

Camilla az egész napot azzal töltötte el, hogy Zenót kereste a városban. Mindenütt kereste, a hol csak elképzelhető volt, hogy meg szokott fordulni. Sehol sem tudott rátalálni. Mindenütt hagyott hátra a számára egy levélkét, melyben igen fontos és sürgős ügy elintézése végett magához hívja. Így akarta tőle visszakapni azt a végzetes levelet. Órahosszat leste a vendéglő előtt, a hol szállva volt. Addig Helvila állt őrt otthon.

Aztán várt Camilla Zeno eljövetelére odahaza, nehéz szivvel. Zeno csak nem jött. Akkor Helvilát küldte el az apját keresni; maga otthon maradt.

Be is esteledett. A leány is haza jött: nem találta Zenót sehol. A vendéglőben azt mondták, hogy járt ott, a levélkét is megkapta.

Estére Helvila hozott magával valami frugalis vacsorát. Azt ketten nagy kényszeredve elfogyasztották. Alig beszéltek mellette valamit.

A mint a lámpát meggyújtották: Camillának egyszerre egy rémgondolatja támadt. – Hátha Zeno épen most fog idejönni?

Hát természetes! A ki férj, a kinek felesége van: az az éjszakát otthon tölti a maga meleg fészkében.

Arra nem gondolt Camilla, hogy neki a kibékülés után még feleségnek is kell lenni: gyöngéd szerető párnak. -232-

Összeborzadt ettől a gondolattól! Szerető párt játszani ezen ember mellett, ki négy évig volt az ó és új világ speluncáinak lakója. Valóságos «homo troglodythes hodiernus».

Lezsarolt természetek, élemedett tengődések megtehetik azt, hogy több évi különválás után ismét közös háztartás végett egyesüljenek, de egy fiatal, harminczkét éves, élte virágában élő asszonyra nézve mégis rémgondolat, hogy egy ilyen lomtárból előkerült élettárssal oszsza meg az örömeit, a kit testben, lélekben utál.

És Camilla egész éjfélig azon gondolkozott, hogy minő áldozatokat hozzon egy nő, a ki a világ kegyelmét meg akarja nyerni.

Mikor a muzsikáló óra az éjféli Serenade-walzert kezdte el lepengetni, akkor Helvila letette a tollat.

– Én most megyek aludni. Délután többször kerestem Dobokayt, nem találtam otthon. Holnap korán reggel fogok hozzá elmenni. Meg kell tőle tudnom, hogy mi igaz abból, a mit Meritoris úr mondott, hogy ő tiltakozott az én életpályám megkezdése ellen?

És aztán elgondolkozott helyzetének egész visszás állapota fölött. Az ember lelke tele van ellenmondó dæmonokkal. Az érzés a megfontolással, a képzelet a megitéléssel, a tapasztalat az ábránddal kiengesztelhetetlen harczokat küzdenek. Egyszer a szenvedély lángol föl, másszor a gond borítja el a kedélyt. Azok a hideg, kővé vált fogalmak a «becsület» felől olyan nehezen akarnak felolvadni a világalkotó érzések tüzében.

Akkor felvette azt a tollat, melyet Helvila otthagyott, s elkezdett levelet irni.

Camilla aztán még egyszer végig ruminálta a levelét, igazított, törült, megint bővített rajta, a világos hajnal ott lepte a petroleumlámpás mellett.

Camilla úgy érezte, mintha a tegnap és ma között egy év veszett volna kárba.

Jó intézmény biz ez: az a képviselőházi postahivatal. Leveleket, a miknek nem mulhatatlanul szükséges az -234- asszonyi ellenőrzés tourniquetjén keresztül menni, ide lehet utasítani. A honatyákat minden izenet megtalálja e szent helyen, a nélkül, hogy czigány-utczára szaladna.

Már tizenkét óra is elmult, a midőn a konyha felőli ajtón csöngettek. Itt Helvila jöhet csak be.

Arczkifejezése elijesztő volt. Mintha valaki megkergette volna. Úgy lihegett. Szóhoz is alig tudott jutni. Kezei reszkettek.

– Tőle jövök. Magam sem tudom, mi történt velem. A mint beléptem a szobájába, a mint meglátott, felugrott az iróasztalától s rám kiáltott: «Hát te még itt vagy?» Tegezett, a mit nem szokott soha. Arczán az ijedség és a harag látszott. «Hát nem mentél még el a helyedre?» Én úgy meg voltam lepetve e haragos fogadtatás által, hogy nem tudtam neki mit válaszolni. «Hát mit lebzselsz itten?» kiabált rám, egyre dühösebben. «Mi kereseted van még Budapesten? Mit szaladgálsz előre-hátra?» Erre én azt rebegtem, hogy az anyámra vártam, a ki velem akart jönni. «Majd megy az anyád a Lipótmezőre, a bolondok házába!»

– Tartanom kellett magamat, hogy sírva ne fakadjak; azt kérdeztem tőle, hogy mit vétett az én szegény anyám? «Azt jobb lesz meg nem tudnod. Most takarodj rögtön innen és siess a dolgodra! Egyenesen a vasutra.»

– Én azt kérdeztem tőle: «Hát mehetek Pancsovára?» Erre már káromkodni kezdett: «Hogy a mennydörgő -235- mennykőbe ne mehetnél? Rég ott kellene lenned s elfoglalni az állásodat!» Én azt akartam megtudni, hogy hát nem tiltakozott-e ez állás elfoglalása ellen az atyám? Csak úgy forogtak a szemei erre a kérdésemre: a lábával dobbantott. «A te apád egy akasztófáról szakadt gézenguz, a kinek annyi gondja van te rád, mint a vizbe dobott macskakölyökre!» Nekem a lélekzetem is elállt. «No hát mit állasz itt, mint a sóbálvány? Nem tudod, mit tégy?»

– Én összetett kézzel kértem, hogy mondja meg, mit tegyek? Hiszen azért jöttem hozzá. Erre ő kivette az óráját: «Most fél egyre. Még van idő!» azzal csengetett az irodaszolgának. «Rögtön hozz egy bérkocsit a kisasszonynak!» Azután a vasuti kalauzban levelezett s ismét hozzám fordult: «A gyorsvonat Szeged felé indul egy óra negyven perczkor: most azonnal vágtass haza, szedd össze a czókmókodat, aztán ki az indóházhoz, az anyáddal ne sokat cerimoniázz, csókolózz, hanem ott légy az első csengetésre, s aztán ki se nézz az ablakon, mikor a vonat kirobog a városból!» S a míg hozzám beszélt, azalatt folyvást nagy lépésekkel járt fel s alá a szobában. Én el voltam kábulva. Soha ilyen hangon nem beszéltek én hozzám. Különösen ő soha. Hiszen inkább mindig olyan tréfás, jovialis modorban beszélt velem, s azért évődött velem, hogy olyan komoly vagyok: nem nevetnék egy zsák pénzért. És most szid! S én el nem tudom képzelni, hogy mit vétettem. Hogy még nem utaztam el az állomásomra. Hisz még csak két hét mulva kezdődik az iskolábajárás. S aztán hogy szidja előttem apámat, anyámat. Legjobban megdöbbentett az, a mit apámról mondott. És még csak le sem ültetett. A mint az irodaszolga bejött jelenteni, hogy itt a bérkocsi, nem is várta, hogy az kimenjen: «No hát Isten hirével: adieu!» Azzal felvett az asztalán heverő bankjegyekből egynehányat: «Itt az utiköltséged.» S hogy én azt nem akartam elfogadni, erőszakosan a zsebembe dugta s aztán megfogta a karomat és csaknem erővel tolt -236- ki az ajtón, a mit mérgesen csapott be utánam. Én szédelegve mentem le a kocsiig, s most el vagyok kábulva attól, a mi velem történt. Mit csináljak?

– Valami borzasztó dolognak kellett történni. Nem válaszolt Vigárdy a leveledre? Nem jött el?

– Pedig már ott volt az országházban, mikor én a leveledet odavittem. Egy teremőrt kértem fel, az maga vitte be neki a levelet. Annak már van két órája.

Hátha csak tréfa volt az a keserves fogadás a gyám részéről. Most levelet küld, kimenti a rossz kedvét.

Nem volt a levélben semmi irás, hanem volt két másodosztályu vasúti jegy. Alasztor jegyet is váltatott: még pedig kettőt. Ez azt jelenti, hogy Camilla is utazzék a leányával, rögtön, ebben az órában.

– Nekem futnom kell, monda Helvila. Egész teste reszketett, lázban volt. Előérzete volt az a megsemmisülésnek.

– De én nem mehetek veled most rögtön. Nekem meg kell várnom Vigárdy válaszát.

Helvila sietett pakolni. Csomagját összefűzte, bőröndjét lezárta. Az óra háromnegyedet mutatott egyre.

Egyszer aztán léptek hallatszottak a kibérelt szobában. Az elválasztó ajtóban nyikorgott a kulcs.

Kezében volt a kalapja, s abban az országgyülési napirend, a másik kezében sétapálczája, az aranyfogantyúval.

Az arcza rémségesen el volt változva, zöldessárga színű, a mi máskor pirosság volt rajta, az most szederjes folt, szája szélén az a fehér tajték látszott, a mi az őrültek s a halálos betegek ismertető jele; szemei körül ónkarikák, halántékán lehetett látni a megdagadt erek lüktetését.

– Mit tettetek szerencsétlenek azzal az én levelemmel? hörgé tompa, rekedt hangon. Megöltetek vele!

– Eh mit? Feleségnek. Hisz a feleségem nem ölne meg engem! – De elvitte a levelemet a legádázabb politikai ellenfelemhez, egy botrányhajhászó képviselőhöz, s az a mai ülésben interpellatiót intézett e miatt a ministerhez s felolvasta levelemet az országházban.

– Az ellenzéki képviselő a földmivelési ministerhez intézte az interpellatióját: «Van-e tudomása a ministernek arról, hogy egy kormánypárti képviselő, egyike a párt oszlopos tagjainak arra használja fel nagy befolyását, hogy egy ismeretes szép asszonynak, kivel titkos viszonya van, még ismeretesebb férjét, nagy felelősséggel járó állami hivatalba beszerezze. Ez a bizonyos férj váltóhamisításról, csalárd bukásról ismeretes; de különösen a turfon elkövetett yankeetrickjeiről. S most ennek a kezére készül a kormány az állam egyik legkényesebb természetű birtokát, a méntelepet bízni, a jelzett képviselő hathatós ajánlatára.» S ezzel elővette a «szeretőmhöz» irt levelemet s felolvasta azt a ház előtt.

– Hát még a háznak az arcza! Az volt a rettenetes! Az ellenzéki padokon a kárörvendő, nevető, gúnyhahotázó arczok! A kormánypártiakon a harag, az elkeseredés. A mellettem ülők ököllel ütötték a padot, kiabálva, ordítva: «Ki az a képviselő? Nevezze meg! Halljuk a nevét!» A karzatokon minden látcső kereste a soraink között, ki lehet az, a ki találva van? Ki fog felugrani? Ki vágja oda az interpellálónak a szeme közé: «Hazugság! Nem igaz!» Ki ájul el? ki fut ki a teremből? – Én csendesen ültem a helyemen s néztem a beszélő szeme közé, ki a levél végig olvasása után, kegyetlen hideg mosolylyal dugta azt vissza a zsebébe, s azt mondá: «A nevet majd megmondom holnap a zárt ülésben.» A minister nem felelhetett mást az interpellatióra, mint azt, hogy kéri azt magának kiadatni, rögtön megvizsgálja az ügyet, s holnap válaszolni fog. Az elnök a ház felháborodása miatt az ülést felfüggesztette. Ott láttam Alasztort is a karzaton. Az, mint egy őrült, rohant ki e jelenet után az ajtón.

– És én nem őrültem meg e perczek alatt! Mikor sárba gázolják a becsületemet! Meggyalázzák ország-világ előtt azt a nőt, a kit én, mint egy szentet, úgy imádtam! És én csendesen tudtam ott ülni a helyemen, és úgy tenni, mint a kit mind ez nem érdekel.

– Hiszen ha azzal segítve volna a bajon, nem várnám én, hogy asszonykéz végezzen vele, meg tudnám tenni magam is. De ezzel csak egy bűnváddal több terhelne. Aztán ennek az embernek igaza van! Én mind azt a bűnt elkövettem, a mivel vádolva vagyok: házasságtörést, hazaárulást, vesztegetést, bűnpalástolást, a midőn azt hittem, hogy jót teszek a nyomorultakkal.

Camilla lekapta a fejéről a hajfonatát s elkezdte azt kibontani. Első jele a megőrülésnek. -239-

– Ne essünk kétségbe. Még egy napi haladékunk van. A név még nincs kimondva. Én fogom felkeresni azt a képviselőt. Én beszélek vele. S ha emberi szív van benne, kicsikarom tőle, hogy visszavonja a vádját.

– Nem, kedves leánykám, egy politikai ellenfélben nincs emberi szív. Hóhérnak könyörögsz. Könyörgéseddel csak sulyosítanád a vádat. Az is egy bűnjel lenne. Azután még nincs vége a tragœdiának. Az ülést folytatták, mert ugyanannak a képviselőnek még egy másik interpellatiója is volt a kereskedelmi ministerhez, és egy harmadik a cultusministerhez. A kereskedelmi ministertől azt kérdezé: «Van-e tudomása róla, hogy ugyanazon elébb jelzett képviselő ugyanannak a csalárd bukott férjnek a szép feleségét, a kihez gyöngéd viszonyok csatolják, a kereskedelmi ministeriumhoz tartozó vasutaknál alkalmaztatta pénztárosnőnek? Helyesli-e a minister, hogy a képviselők a barátnőiket az állam költségén tartsák el?»

Camilla azt hitte, hogy a szíve fog megszakadni. Támolygott. Alig volt lélekzete.

– Fussatok innen! lihegé Helvila. Fussatok ebből az elátkozott világból. Fogjátok meg egymásnak a kezét. Rejtsétek el magatokat oda, hová az emberek gonoszsága el nem hat.

– Az emberek elől elfuthatok; de hová fussak saját magam elől? mondá Bertalan. A saját lelkem elítél. Bolondot tettem. Bele rohantam a gyalázatba.

– De hát olyan Isten és ember elleni bűn a nyomorultakkal jót tenni? fakadt ki Camilla. -240-

– Oh fussatok innen! könyörgött, rimánkodott összekulcsolt kezekkel Helvila.

– Várj csak kis leánykám: még te is velünk futhatsz. Következik a harmadik interpellatio a cultusministerhez: «Van-e tudomása róla, hogy ugyanazon képviselő ugyanazon szép asszonynak a leányát kineveztette egy állami leányiskolába tanítónőnek, a ki dæmoniacus őrjöngő s egyszer már egy dührohamában a saját apját akarta megfojtani?» Az egész ház üvöltött, ordított: «Ki az? Halljuk a nevét!» Az a név el van itélve! És én most nem csak magamat, nem csak tégedet, de még ezt az ártatlan leánykát is semmivé tettem!

Erre aztán Helvila egyenesen, a hogy állt, végig vágta magát arczczal a földön.

– A politikai világban minden rémség lehető. A háborúban nem szabad mérgezett golyókkal lőni, de a pártok harczában szabad. Ez ott virtus. Egy kiváló politikai alakot eltemetni hőstett. Én ki vagyok szolgáltatva a pelengérnek. Emlékezem egy hasonló esetre a képviselőházban, mikor egy képviselőtársamnak felolvasták egy leányhoz irt szerelmeslevelét, mely őt mint politikust compromittálta. A képviselő fiatal házas volt. Most is látom, hogy állt ott, halálsápadtan, izzadó homlokkal, tétova tekintettel, s száraz ajkaival azt rebegé: «Nem én irtam a levelet!» Pedig ő irta. És most én fogok ott állni a helyén és meg fogom kisérleni, hogyan jön ki a számon ez a szó: «Nem én irtam ama levelet.» Ah! borzasztó gondolat! Egy ország szine előtt hazudni!

– Hát lehetséges az, hogy az istentelenség győzzön az ártatlanok fölött? Hiszen mi nem vétettünk senkinek. -241-

A leány szemei kerekre fel voltak nyilva, arcza átszelleműlve. Egyenesen állt, hátravetett fővel, mint egy daczoló angyal.

– Nem fognak bennünket meggyalázni. Jöjjetek közelebb. Sugok nektek valamit. Azon az emlékezetes éjszakán, a mikor az életet újra visszanyertük (rossz nyereség volt), én eltettem valamit e szent nap emlékeül. Te tudod mit? Kerested azóta, nem találtad. Most megmutatom hol van.

Azzal odament a zenélő órához, felnyitotta a zenegép tábláját s kivette annak a tokjából azt a bizonyos rhumos palaczkot. Aztán olyan megdicsőült arczczal, melynek márvány fehérén a diadal ragyogott, mondá:

Camilla és Bertalan egymás szemében kereste a kérdést, a választ. Megtalálta.

Erre a nő szenvedélyesen veté magát a férfi keblére, ölelte, csókolta, egész extasissal, s közben rebegé: – Mindig téged szerettelek, téged imádtalak! Szeretlek az utolsó pillanatomig.

Az ajtóból még egyszer visszatekintett. Látta, hogy Bertalan összeborzad. Olyan hideg jön ki a halál kapujából.

II.

A Dragomirovics-szállás közlő-ajtaja halkan felnyilt s belépett rajta Zeno.

Elébb nagy óvatosan körültekintett a szobában. Örvendetes vigyorgásra derült az arcza, mikor az asztalon levő tárgyakat meglátta. Majd a hálószoba ajtajáig settenkedett s hallgatózott.

Azzal visszafordult a benyiló ajtóba, nagy unszolással kinálgatva valakit a besétálásra.

– Tessék, tessék belépni, méltóságos asszonyom, suttogá fojtott hangon Zeno. Ön kivánta ezt a helyzetet.

– Méltsád kivánta tőlem, hogy szolgáltassak kellő alapot egy válóperhez. A közjegyző úr előtt mondta. Úgy hiszem, hogy e kivánságának fényesen eleget tettem. Most még azt az óhajtását is teljesítem, vajha a bűnösöket in flagranti találhatná! Azt mondta: széttépné őket, ízekre, darabokra.

– Kivántam ezt; de most szeretnék a föld alá sűlyedni hogy ne legyek itt.

– A bűntanujelek itt vannak, méltsás asszonyom. Ez itt az ő kalapja, ez a sétapálczája az arany fogantyúval. Méltsád névnapi ajándéka, a kettős monogramm rajta. De leghitelesebb az országgyűlési nyomtatvány, melyre fel van irva: Vigárdy Bertalan. Ő itt van. Itt vannak együtt, Ott a hálószobában.

Amanda undorodva fordította félre a fejét s fátyolát arczára húzta. -243-

– No hát uram, tessék bemenni a szobába. Mondá Alasztor Zenónak. Végezzünk! Ön a boszúálló férj!

– É–én menjek be? Hisz engem rögtön főbe lő, ha meglát. A képviselők revolvert hordanak a zsebükben.

– Ugyan már hogy lőné önt főbe? Az elválandó felesége leendő férjét. Hisz az száz percent nyereség ránézve, ha a felesége rögtön férhez megy, nem kell neki tartásdíjt fizetni.

– Aztán ön közjegyző. Az ön tanúbizonysága hiteles helyszíni fölvételül szolgál.

– Ez is igaz. Így legalább nem lesz belőle botrány; csak a tényállás constatálása. No hát bemegyek én.

Aztán, hogy az ismételt kopogtatásra sem jött semmi nesz onnan belülről, Alasztor csak kinyitotta az ajtót s belépett a szobába, az ajtót megint betéve maga után.

Zeno iparkodott úgy helyezni el saját becses alakját, hogy Amanda előtte álljon.

A kis szobából nem hallatszott semmi emberi hang, női sikoly, férfi-szidalom, patvarkodás, a mi várható volt. Amanda türelmetlen volt.

Arczán mély meghatottság látszott, homlokán a redő még mélyebb, szemölde összehúzva. Két kezét a mellén tartá, ökölre szorítva.

– Nem tudom, nem vagyok orvos. De én azt hiszem, hogy meghaltak, mert nem akarnak fölébredni.

– Ne bántsa őket asszonyom! Hagyja őket békével elköltözni. Nem erre a planétára való emberek voltak. Idealisták voltak. Aludjanak békével.

Ekkor aztán Amandának a kedélye egyszerre átcsapott a kétségbeesett rémületbe.

– De én nem akarom, hogy ők meghaljanak! Én nem akarom őt megölni. Siessen ön orvosért! Gyorsan! Az égre! Mentsék meg őket. Hisz én nem akarok gyilkos lenni!

– De ugyan ne lamentáljon asszonyom! Hisz ez tiszta száz percent nyereség önre nézve, hogy ilyen olcsón szabadult meg a férjétől. Most már válópert sem kell kezdenie. Most már ügyvédre sincs önnek szüksége. – Én sietek a rendőrséget értesíteni.

– Mondok én önnek annál valami rosszabbat. Nézze csak: ő most özvegygyé lett. Valamikor úgy is jegybenjártak. -245- Vegye el az özvegyet. Én lemondok az ön javára minden elővételi jogomról.

Kihúzta a zsebéből a piros selyem zsebkendőt, s az arczára tapasztá. Majd féloldalas lépésekkel közeledett Amanda felé, zokogást mimelő hangon fuldokolva.

– Ne érjen ön hozzám! Távozzék előlem! Itt van önnek a bűndíja. (Azzal odanyújtá neki az igért betéti könyvet.) Én megveszem öntől a halottjait. Hagyjon engemet magamra az áldozataimmal.

Zeno, a mint a húszezer forintos takarékpénztári könyvecskét kezében érzé, magasztos tekintettel emelé arczát fel a magasba: – Tehát még is van igazság a földön! – Szaladt is a zsákmányával, a pénzt folyóvá tenni.

Amanda pedig térdre bocsátkozék s ajkaihoz emelt kezeit imára kulcsolva, elkezde imádkozni a megholtak lelki üdveért.

Lábjegyzetek.

1) Deák Ferencz nevezett el így egy szivarspecialitást; onnan véve az etimologiát, hogy ezt csak kőműveseknek lehet színi a szabadban.

2) Kukuruzring.

3) Buddha neve.

TARTALOM.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

16	Otszázezer rubel	Ötszázezer rubel
22	On fiaskót	Ön fiaskót
22	On traktál	Ön traktál
24	On ád másik	Ön ád másik
44	Onnek a menyasszonya	Önnek a menyasszonya
50	Onnek meg kell	Önnek meg kell
156	On megszabadúl	Ön megszabadúl
156	On igazságtalan	Ön igazságtalan
156	On, barátom	Ön, barátom
196	kezében taro tt	kezében tartott
229	On ezelőtt	Ön ezelőtt
242	Orvendetes vigyorgásra	Örvendetes vigyorgásra
242	On kivánta	Ön kivánta
243	On a boszúálló	Ön a boszúálló