*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62945 *** Eötvös Károly Munkái IV. KÖTET A KÉT ÖRDÖG VÃRA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK Eötvös Károly Munkái IV A KÉT ÖRDÖG VÃRA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK BUDAPEST MDCCCCI VIII., ÃœLLÅI-ÚT 18. SZÃM. RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T. Eötvös Károly A KÉT ÖRDÖG VÃRA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK BUDAPEST MDCCCCI VIII., ÃœLLÅI-ÚT 18. SZÃM. RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET R.-T. AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÃSÃVAL Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., ÃœllÅ‘i-út 18. A KÉT ÖRDÖG VÃRA. I. PRIVODA KAPITÃNY. Szegény, istenben boldogult Rákóczi fejedelem bizony nem igen jöhetett segitségére hiveinek amoda túl szép Erdélyországban. Bizony elég dolgot adott neki a sok német, a sok labancz generális itthon Magyarországon is. Hiába küldözgeté hozzá Toroczkay István fÅ‘kapitány uram a sok szép könyörgÅ‘ levelet, nem lehetett annak kellÅ‘ foganatja. Hiába adta tudtára Steinville generális sok, nagy, veszedelmes praktikáit; hiába figyelmeztette a kolozsvári praesidium szüntelen való ármánykodásaira; hiába istenkedett kuruczoknak fogytán, labanczoknak szaporodtán, országnak veszedelmén, igaz ügynek hanyatlásán, – mind hiában volt ez. A fejedelemnek Magyarországon volt dolga. Egyszer aztán amaz ármányos Steinville generálisnak az jutott eszébe, hogy egy nagy falka ráczot, tolvaj, rabló, haramia népet, onnan Alibunár tájékáról behurczolt Erdélybe. Ezt pedig csak azért tevé, hogy ez a sereg oda is elmenjen, a hová a vallon katonát el nem viszi lova. Hogy e vakmerÅ‘ népség keresztülhatoljon erdÅ‘n, sÃkon, hegyen, völgyön s vigyen magával kanóczot és rémületet mindenhová. Hogy e martalóczhad eláraszsza Aranyosszéket, Tordavármegyét és a MezÅ‘séget, s mind e nagy vidéken és ennek környékein jobb erkölcsre, istenfélelemre, császár iránti engedelmességre tanitsa a daczoskodó nemes urakat. Hogy e szilaj, fékezhetlen haramiák átkutassák a barlangokat, megmászszák a bérczek sziklagerinczeit, behatoljanak a toroczkói szorosba s Toroczkay István fÅ‘kapitány uramat kiszedjék várából, mint a hogy a sasfiakat ki szokás szedni a sziklai fészekbÅ‘l. Csakhogy a sasfiakat megvédi az anyjuk, de ki védi meg a toroczkói várat? Privoda Dragutin volt a rácz harámbasa neve. De keresztnevét soha nem használta, talán meg se volt keresztelve átkozott pogányja. De nem is nevezték Å‘t harámbasának, hanem elnevezte Å‘t Steinville generális labanczkapitánynak, adott is neki errÅ‘l nagy levelet czifra irással, császár nevével, császár pöcsétjével. Privoda örült a nagy levélnek. Czifra irást, császár nevét nem ismeré, hanem a nagy pöcsétet jól ismeré. Olyanforma volt annak a képe, mint a nagy császári ezüst talléroké. Ezekkel a tallérokkal pedig már rég óta jó ismeretségben vala. Dehogy mert volna e császári levél ellenében tiszteletlenséget tanusitani a kolozsvári praesidium. SÅ‘t inkább a mint a generális tudtára adá a nagy eseményt, sietett Å‘ is a fölött való nagy örömét és megelégedését kifejezni s a haramiát Privoda kapitánynak elismerni. De lett is foganatja ez ármányos praktikának. Alig kezdé meg Privoda a maga veszedelmes hadjáratát, mindjárt vették észre a nemes urak, hogy a világ nagyot fordult körülöttük. Åket ugyan megmentheték a várak és kastélyok tömör falai Privodának handzsárjától, de népeiket, jobbágyaikat bizony fölperzselé a rácz. ElÅ‘ször fölperzselé a házakat. Aztán elhajtá a lábas jószágot s fölprédálá a mit magával nem vihetett. Meggyalázá az asszonyszemélyeket, megöldösé a bátrabb és fiatalabb férfiakat, nem kimélé még az istennek szentegyházát sem. Füsttel, zsarátnokkal és égÅ‘ falvak lángjának vérpiros fényével telt meg a levegőég s kÃnnal, jajgatással s égÅ‘ keserüségnek fekete érzetével telt meg a szegény nép szÃve. És a mikor már nagyon tele volt, oly tele volt, hogy majdnem kicsordula: akkor Privoda szépen beszélt a nép véneivel s barátkozott a fiatalokkal. – Lássátok, igy kell élni a szegény embernek, megérdemli a sorsát. Én is ilyen gézenguz, hiábavaló szemét voltam, mint most ti vagytok. Török, tatár és portyázó hajdu én velem is Ãgy bánt, mint én bánok ti veletek. Gondoltam egyet valahára. Fölcsaptam a császár emberének. És most nagyobb ur vagyok a nemes uraknál, hatalmasabb vagyok a vármegyénél. Olyan hatalmas vagyok, mint a török, mint a tatár, mint a portyázó hajdu. Mert én vagyok a Privoda kapitány. Adjon isten minden jót. És aztán tovább ment Privoda kapitány. És a hol járt: ott világos lÅ‘n éjjel és sötétség lÅ‘n nappal és szegénynyé lÅ‘n, a ki gazdag vala, és nem lÅ‘n gazdaggá a szegény. És megint szépen beszélt a nép véneivel és megint barátkozott a fiatalokkal. – Lássátok. Nem azért pusztitlak én benneteket, mintha nekem örömöm telnék a ti nyomoruságtokon. Hanem azért, mert örülni akarok a kurucz urak nyomoruságán. A falu, mely elhamvadt csóvám tűzétÅ‘l, nem a tietek, hanem az uraságé. A lábas jószágot, melyet fölemészt seregem, nem a magatok számára nevelitek, hanem az uraság számára; – a mit kardom levág, mordályom ledurrant, még az is csak az uraságnak szolgáló embere. Mit jajgattok tehát az uraság baján, inkább menjetek oda a várba s vigasztaljátok meg szegény uratokat. Övé a kár, övé a veszedelem. Én mondom azt nektek, én, a Privoda kapitány. Megint csak ment tovább és ment vele együtt az átok és veszedelem. – Ha kezembe adjátok a nemes urakat, még a hajatok szála sem görbül meg az én kezem által. Åket keresem én s ti jöttök utamba. Szegény paraszt, bizony bolondabb vagy te, mint a jármas ökröd. Igy beszélt Privoda kapitány. Hejh az igaz ügynek többet ártott szavával, mint fegyverével. Mert hiszen ha csak fegyverrel viaskodik s ember ellen ember számba akar vétetÅ‘dni, majd megtanitotta volna Å‘t Toroczkay István uram emberségre nagyhirtelen. Hanem hát Privoda kapitány okos ember vala. Egy izben ugy véletlenül találkozott vele a járai havasokban Daczó Bálint, Toroczkay uramnak egyik vitézlÅ‘ hadnagya s bizony fűbe harapott ott Privoda kapitánynak vagy negyven legénye. Åt magát is csak az imádság Å‘rizé, hogy Patkós Daninak hosszú nyelű taglója tarkón nem ütötte. Ha jobb lába nem lett volna a futásra, mint a tordai mészáros legénynek: soha se dicsekedett volna Steinville generális elÅ‘tt többé a felÅ‘l, hogy a múlt héten hány falut gyújtott fel s hány ökröt és juhot terelt be a monostori táborállás keritései közé. EttÅ‘l az esettÅ‘l kezdve gondosan kerülte Toroczkay uram rendes kuruczait. Hagyta ezeket a vallonoknak. Jó kémei mindig biztosan értesiték arról, merre nem várja Å‘t hadra kész ellenség. Hanem annál nagyobb elszántsággal látott hozzá, hogy a föld népét fölbujtogassa a kurucz nemes urak ellen. LegelÅ‘ször belátta az ebbÅ‘l származható nagy veszedelmet Kemény József gróf uram Å‘ nagysága. Hiszen már nemcsak a Maros völgyén, hanem még a KüküllÅ‘ mentében is kezdtek az emberek súgni-búgni, éjszakázni, erdÅ‘szélben gyülést tartani, urasági pakulárokkal verekedni, belsÅ‘ cselédekkel csufolkodni. Rossz jel volt ez mind. Még rosszabb jel volt s még nagyobb szeget ütött Å‘ nagyságának fejébe az a sajátságos tünemény, hogy a mikor egyik napon Nagy-Enyedre beporoszkált, hát a szemközt jövÅ‘ sok ember közt akárhány találkozott, a ki a helyett, hogy az uton szépen megmaradott s bozontos kucsmáját tisztességgel megemelte volna, el-kitért elÅ‘le nagy messzeségre s csak a ködmenén rántott egyet s még mélyebbre huzta kucsmáját a két szemére. Volt pedig a bestefiak között olyan is elég, a ki még tegnapelÅ‘tt is nagyot kurjantott a kalákán az uraság egészségére. Kemény József uram Å‘ nagysága csöndes, jámbor ember vala. Utált minden zenebonát, elkerült minden huzavonát s igaz lelke szerint irtózott a háboruságtól. És ámbár úgy szÃve szerint a fejedelem igaz ügyének diadalát óhajtotta: mindazonáltal semmiféle nagy barátkozásba a kuruczokkal nem keveredett, noha tisztességére meg kell vallani, Steinville generálishoz sem csuszott-mászott az Å‘ nagy kegyelmének elnyeréseért. Hanem hát jól megfontolván ama gonosz Privoda kapitány istentelen incselkedéseit: okos embernek, jó hazafinak mindent meg kell cselekedni, hogy a bekövetkezhetÅ‘ nagy veszedelem, pórnak, oláhnak, szolgáló embernek felzendülése jó idejekorán elhárittassék. És miután az most már tökéletesen bizonyos, hogy Toroczkay István fÅ‘kapitány uram minden jó indulatinak s atyafiságos szeretetének daczára is a mezÅ‘ségi és marosvölgyi és küküllÅ‘menti nemes urakat meg nem védelmezheti, holott pedig Å‘si tisztes alkotmányunk erÅ‘ssége általuk van, rajtuk nyugszik, bennük él: ennélfogva mostanság nincs sürgÅ‘sebb teendÅ‘, mint Steinville generálishoz elmenni, a nemes urak hódolatáról Å‘t biztositani, pártfogását, segitségét kikérni, s Privoda kapitányt ama perversus utról eltériteni. Tudnivaló pedig, hogy mindezekért Toroczkay István uram boszut nem áll, hiszen Å‘ is csak nemes ur és igaz magyar ember, ki belátja a dolgot és nem pusztitja a maga vérét. Nem is cselekedte ezt Toroczkay István uram, pedig lett volna benne módja elég. Kemény József uram Å‘ nagysága nagy tekintélyü ember vala akkor tájt Erdélyországban. HÃre, neve, tisztessége, nagy elméje és nagy szép urodalmai és várai elÅ‘tt bizony levették a kalapot még a nemes urak is. Hát még a szélesen kiterjedt atyafiság s a Privoda kapitánytól való nagy félelem mit nem művelhetett. Alig terjedt el a környékben annak hÃre, hogy immár a gróf uram Å‘ nagysága is meghódola: nosza sietett a többi nemes ur is Kolozsvárra, biztositván a praesidiumot és Steinville generálist a fölséges császár ur iránt való változhatatlan hűségrÅ‘l és engedelmességrÅ‘l. A nagyajtai Donáth testvérek elsÅ‘k valának a gróf uram Å‘ nagysága bölcs nyomdokán haladni. Mikola László pedig, mikor szász-fenesi kastélyából kiindula, egész nagy sereg nemes ur csatlakozék hozzá, hogy Å‘ket is kisérné el a generálishoz. Külön banderiummal ment vala pedig a járai nemesség, sÅ‘t meg kell vallani, hogy Torda városának nemes tanácsa is elérkezettnek látta az idÅ‘t arra, hogy fényes deputácziót küldjön a generális urnak tiszteletére. Ãœlt vala pedig Toroczkay István fÅ‘kapitány uram ez idÅ‘tájt az Å‘ toroczkói várának szellÅ‘s nappali szobájában. És meg-megemelinté nagy kancsóját, mely elÅ‘tte álla s meg-megpödörinté nagy bajuszát, mely kétfelé álla, mint valamely vitorlarud. A szomoruság ugyan nem vett rajta erÅ‘t, mert az nem állott az Å‘ vastermészetében, hanem annyival inkább boszankodott vala, valahányszor egy uj hirnök jött, értésére adván a hitetlen elpártolásnak szomoru eseteit. A hÃrnökök pedig oly sűrüen követték egymást, hogy egyik a másiknak adá az ajtókilincset. Egyszer aztán nagyot ütött öklével a nagy tölgyfaasztal közepére, ugy, hogy a nagy kancsó mindjárt tánczra kerekedett. És mély dörgÅ‘ hangon sóhajta föl: – Hejh én jóságos fejedelmem! Te ugyan megnyerheted Magyarországot, hanem ezt a mi országunkat aligha el nem veszited. S aztán fölállott székérÅ‘l. – No de majd meglássuk! – Dörgé utána haragos arczczal. Sulyos léptekkel föl és alá járt a szobában. A kemény padló csak úgy csikorgott lábai alatt, a nagy csillagos sarkantyu csak úgy visÃtott a csizma sarkán. – Küldjétek be Patkós Danit a fegyverszobába, – szólt a mellette ácsorgó étekfogóhoz. II. PATKÓS DANI. Tudni kell pedig, hogy ez a Patkós Dani már egyszer kemény tekintetet váltott Privoda kapitánynyal a járai havasokban. Torda városából volt az Å‘ származása, jámbor polgári családból születése. Apja remekes mészárosmester vala a maga idejében, de már hat esztendeje annak, hogy az ács kifaragta azt a fejfát, melyet sirja fölé ültetének. EzelÅ‘tt két esztendÅ‘vel sirba szállott édes jó anyja is, és aztán nem maradt a háznál egyéb, mint néhány görhes tulok, egy falka magyar juh, meg a kis Susánna. Tulokkal, birkával tudta volna Patkós Dani, mit csináljon, de azt semmiképen sem volt képes elgondolni, mit kezdjen Å‘ most a kis Susánnával. Mert hát éppen az volt a nagy baj, hogy a kis Susánna kerek tizenhat esztendÅ‘s vala. Tömött, fekete hajfürtei, csillogó-villogó szép két szeme, fehér-piros arczácskája, eleven ajkainak csattogó kaczaja, lábujjhegyen járó sárga papucskái: mind oly furcsa ingóságok valának, melyeknek a jó Dani a mesterségben nem vehette semmi hasznát. Még ha testvérje lett volna! De a kis Susánna nagyon messze rokon s az öregeknél csak örökbe tartott bárányka volt. S ámbár a két gyermek együtt nevelkedett s az öregek váltig mondogatták: ez a bátyád, ez a hugod, mégis a jó Daninak sehogy se állt a szivéhez, hogy Å‘ a kis Susánnát csak úgy testvérmódra szeretgesse. De nem is úgy szerette, hanem úgy, hogy azt kimondani nem lehetett. Nem is mondogatá azt Dani sem a leánynak, sem az egész kerek világnak, hanem ahelyett nagy komolysággal eltökélé magát a szent házasságra, nagysebten hozzálátván ama rettenetes akadályok elháritásához, melyek annak utjában állottak. Ilyen rettenetes akadály pedig volt elégséges. ElÅ‘ször is Susánnát az édes anyja halála után valamely asszonyos házhoz kellett adni, mert hiába, a világ nyelve örökké jár, mint a tavaszi szél. Másodszor szabaduló levelet kellett váltani, a mely eddig az öregek életében el lett mulasztva. Ehhez már kellett egy kis idÅ‘, noha nem sok. Harmadszor meg kellett remekelni Å‘si tisztes szokás szerint a czéhbeli ártikulusok értelmében. A kis Susánna kontár, mihaszna mesterlegény felesége nem lehet. – No ehhez már nemcsak egy kis idÅ‘, hanem egy kis pénzecske is kellett. Negyedszer kellett szerezni egy tisztes abamentét, tizenhat filigránveretü ezüst gombbal s tenyérnyi széles nagyszebeni finom ezüst mentekötÅ‘vel és két ludtojás nagyságu lánczkosárral szintén csak ezüstbÅ‘l. Mindezekhez pedig elmaradhatatlan volt a dolmány és a feszes nadrág és az ezüstrojtu kordován csizma megfelelÅ‘ ezüst csatokkal és sarkantyukkal. S ötödször és végezetre még a pappal s a kérÅ‘ és kiadó násznagyokkal is csak meg kellett alkudni, a mi szintén csak idÅ‘be kerül, a költséget nem is számitva. Az elsÅ‘ akadály szerencsésen elhárittatott. Volt a kis Susánnának egy távoli nagynénje, Szász-Fenesen, Mikola László uram várnagyjának, Szapora Mártonnak tisztes felesége. Patkós Dani e jó asszonysághoz szalasztott el a temetés napján egy lovas gyereket a szomorú hÃrrel és a kis Susánnára vonatkozó atyafiságos kérelemmel. A jó asszony nagy hirtelenséggel mindjárt másnap Tordán termett, a jó Patkósnét agyonsiratta, a két gyereket agyoncsókolta s azzal »nosza, rajta, rakodjatok, fogjatok, siessetek, ezt a ruhát, azt a ruhát el ne felejtsétek,« felült a kocsira s úgy elhajtott Susánnával egyetemben, hogy a két szerelmes jószágnak még idÅ‘t sem engedett a búcsuzásra. Igaz, hogy ezeknek sem jutott eszébe ölelkezni, csókolózni, egymás nyakába némán belekapaszkodni, örök hűséget esküdni, égÅ‘ könnyeket csepegtetni, kendÅ‘t lobogtatni s több efféle hiábavalóságot cselekedni. – Aztán fiam, – szólt az asszony búcsuképen – ha dolgaid rendben lesznek s emberséges ember akarsz maradni, a mi házunk nyitva lesz elÅ‘tted. Tudod a többit. Tudta azt jól Patkós Dani, de felelni, már akárhogyan történt, nem tudott rá. Csak nézte égÅ‘ szemekkel a tovagördülÅ‘ kocsit és a mikor az oly messze távozott, hogy többé nem láthatá, felgyürte ingeujját karjára, fogta két kézre a legnehezebb taglót s akkorát ütött a hidgerendához állitott bivalybikának a két szarva közé, hogy annak koponyája kétfelé hasadt, mint valami hitvány sárgatök. Nem is látták Tordán sem azelÅ‘tt, sem azóta csúf bivalybikának ily szörnyü hirtelenséggel való kivégeztetését. A kis Susánna pedig eltakarta szemét himzett kötényével s midÅ‘n a kocsi már elhagyá a várost s a temetÅ‘t is már szépen elkerülte: úgy sirt, úgy zokogott, hogy azt hivé már, a szÃvének meg kell szakadnia. – – Következett most már a második akadály, a szabaduló levél elÅ‘teremtése. Ez is könnyedén megtörtént. A czéhmester, nemes Szombati Sámuel uram, jó szemmel nézte az ifjú embert, jó barátságban volt az öreg Patkós Dániellel is, és minekutána mind az atyamesterek, mind a többi tisztelt mestertársak jól tudták azt, hogy az ifjú ember könnyü kézzel bánik a legszilajabb marhával is, de különben hamis mértékért ellene, sÅ‘t apja és nagyapja ellen is soha semminemü panasz nem emeltetett: ennélfogva neki az érdemes czéhgyülés mindenféle könnyebbséget megengede, elnézvén az illendÅ‘ taksa fejében a háborús és viszontagságos idÅ‘knek miatta még azt is, hogy a vándorlásnak három álló esztendejét ki nem tölté. Igy hát nem maradt egyéb hátra mostanság, mint a harmadik akadály, a remekelés. Erre is készült már Patkós Dani, sÅ‘t a napja is ki vala már tüzve kisasszony után való elsÅ‘ szombati napra, de még nemes biró uramnak és az érdemes városi tanácsnak is be lÅ‘n már jelentve a nagy nap, egyszersmind minden uri rendben levÅ‘kkel egyetemben meghivatván a nagy lakozásra, midÅ‘n egy este nem hajtának haza a pakulárok a legelÅ‘rÅ‘l és nem jöve haza sem egy tulok, sem egy kerge juh. Nosza ló hátára, kézbe a taglóval, el-ki a havas oldalára, veszedelem lesz ma. Lesz ám, de nem Privoda kapitánynak. Patkós Dani megtalálta a pakulárokat, de fÅ‘be ütve, véres tarkóval, fűben heverészve. Költögeté Å‘ket, szólt hozzájuk, de biz’ azok nem feleltek, meg sem mozdulának. Egy kicsit meg volt halva mind a kettÅ‘ s juhnak, tuloknak se hÃre, se hamva. Csak azután nézett széjjel Patkós Dani. És megtudta azt, a mit meg akart tudni. A gyilkos ráczok, Privoda kapitány legényei követték el a gyalázatos gonosztettet. És nem is lehetett ellenük semmit tenni. Messze jártak már a turi határ felé s aztán mit is kezdjen egyes ember, ha mindjárt tagló van is a kezében. Hanem most már remekelés, mesterlevél, szép ezüstös mente, jámbor házasélet, édes kis Susánnám – várhattok egy kis ideig. Mikor ezt mind elgondolá Patkós Dani, majd lefordult a ló hátáról. Haza ment nagy búsan. A mi húsféle volt a székben, azt elosztogatá szomszédok közt, jó barátok közt, szegény emberek közt. Rendbeszedte ingóbingóságát, bezárt minden ajtót, felöltözött ünneplÅ‘ ruhájába s aztán a kulcsokat beadta a város házához. Magához vette legnagyobb taglóját, legszebb kését, czipószÃnü nagy kutyáját, felült a lovára s még az éjjel, fényes holdvilágnál, szép Aranyos partján elindula fel Toroczkó felé. Mire megvirradt a hajnal, már ott állott a vár kapujában. Kapunyitáskor Å‘ volt az elsÅ‘, a ki berobogott a vár udvarára. – Hej fiu, ki vagy, mit akarsz, mi járatban vagy te azzal a nagy kuvasz ebbel? – kiáltott le az erkélyrÅ‘l Toroczkay István uram. – Igaz kenyeret keresek, a nagyságos fejedelem szolgálatába akarok állani, kurucz leszek még ma, megkövetem tisztességgel. – Jól van fiu, zsoldot nem kapsz, pihenésed nem lesz, éjjel-nappal résen állasz, nem kiméled se a labancz vérét, se a magad vérét, ebbÅ‘l áll a fizetésed. Ha tetszik Ãgy: eredj a várnagyhoz. Patkós Dani egy szót sem szólt többet, csak ment a várnagyhoz. Még az nap, még abban az órában felesküdött életre-halálra, igaz, jó hitére, zászló védelmére, fejedelem úrnak örök hűségére. De nem is bánta meg ezt a nagy eltökéllést sem Å‘, sem Toroczkay István uram Å‘ kegyelme. Úgy bánt Patkós Dani a nehéz taglóval, mint akármelyik bajtársa a könnyű fokossal vagy a rövid nyelü buzogánynyal. Le tudta pányvázni futtában a bölényt, s olyan havasi ökör még nem került a keze alá, melynek, ha félkézzel megfogta a szarvát, kedve lett volna ficzánkoláshoz. A legnehezebb kard is csak nádszál volt a kezében, s az a vallon sisak, a melyre Å‘ egyet huzott, többé nem akadt gazdára. Különösen pedig akkor kellett látni, ha Privoda seregével összetalálkozott. Szinte röstellette, ha társai is segitettek neki. »Mit álltok utamba?« szokta volt mondani nagykomolyan. ErÅ‘sen jól állott neki az a szűk huszárgunya is. Hejh ha a kis Susánna látta volna, a mint délczegen megülé nagy fekete lovát s a mint lassan pödörgette pelyhedzÅ‘ bajuszát! De fel is vitte dolgát a jó úristen. Ökre, juha lehetne már tizannyi is. Okos beszédje és igaz kurucz bátorsága miatt megkedvelte Toroczkay István uram Å‘ kegyelme is. Nem is sokáig hagyá a közkatona-sorban. SÅ‘t inkább magához vette s nagyon ritkán ereszté el oldala mellÅ‘l. Hadi fortélyokra, éjjeli cselekre, titkos követségekre különösen szerette alkalmazni. Most is, midÅ‘n azt mondá az étekfogónak: »Küldjétek be Patkós Danit,« bizonyosan valami nagy, fontos mondanivalója lészen. Néhány percz mulva belépett Dani a fegyverszobába. Toroczkay fÅ‘kapitány uram kezében egy sulyos buzogány vala, melyet épen most emelt le a fogasról. Ez a buzogány azt jelenté, hogy beszélni akar. Különben kevés szavú ember vala, leginkább csak akkor beszélt, ha katonáit lelkesité, nem csoda tehát, ha szónoklásai közben megszokta, hogy afféle öldöklÅ‘ szerszám legyen a kezében. – Édes cselédem, – szólt lassú, alányomott, dörgÅ‘ hangon – ebül megy a dolgunk. Az alsó vármegyék nemes urai moczczani sem mernek, minekutána Rabutin ama hitvány oláhságot veszett kutya módjára annak idejében ellenünk zendité. Most már itt mi körülöttünk is kezd megbomlani a világ. Ezt a Privodát sehogy se tudjuk kézrekeriteni. Védelmezi Å‘ket Steinville erÅ‘vel és hatalommal, de még jobban védelmezi Å‘ket saját gyávaságuk. ErdÅ‘kben és barlangokban bújdokolnak, s ha rajtuk ütünk: szétszaladnak. Itt közelben csak Aranyosszék áll még keményen, de amint a pórság, óláhság bomlani kezd: bizony attól félek, maholnap megmozdul a lábunk alatt még a fundamentum is. S aztán ha ez a tolvajhad valamikép kezet fog arra Nagy-Szeben felé a hozzá méltó szászszal és oláhval, bizonyára senki a jó nemességet meg nem mentheti. Ihol már amazok megcsinálták a nagy-enyedi romlást, emezek pedig maholnap üszköt vetnek Tordának vagy Felvincznek városára. Valamit kell gondolnunk édes cselédem. – Gondoltam én egyet, ha szabad volna szólnom. – Csak ki vele hamarjában. – Azt gondoltam én nagyságos fÅ‘kapitány uram, ez ellen a Privoda ellen a Fehér Ördögöt, meg a Fekete Ördögöt kellene bérbe vennünk s majd ha ezek végeztek Privodával, akkor majd mi végezzünk velük. – Tökéletlen beszéd ez édes cselédem. Tolvaj: tolvaj. Egyik csak olyan eb fia, mint a másik. Egyik farkas nem eszi meg a másikat, mÃg mindakettÅ‘ barmot talál maga elÅ‘tt. Ráczság, oláhság egyforma ellensége a magyarnak. MÃg egy nemesi falvat talál, melyre üszköt vethet, mÃg egy magyar embert talál, kit orozva leszurhat, addig nem marja ez egymást. Majd azután marja, de azt én az Å‘ kedvükért meg nem várom. A Fehér Ördög meg a Fekete Ördög most egyaránt rabol kuruczot, labanczot, de üldözi is Å‘ket mindakettÅ‘. Ha bérbe vesszük Å‘ket, akkor nekünk kimélnünk kell a bÅ‘rüket. Steinville ellen ugy se veszszük hasznukat, saját vérem pedig nem hagyom felprédálni, ha mindjárt labancz is a beste kölyke. Az ilyen praktikát kövesse a német meg a jezsuita barát. De én nem követem. Hanem hát édes cselédem, lovad, fegyvered, tarisznyád készen van-e utra? – De az már készen. – Nos hát még ma útra kelsz. Elmégysz a kegyelmes fejedelmünkhöz és azt fölkeresed. Hol van, hol nincs, azt én nem tudom, majd megmondják Kassán. És fölkeresed az Å‘ hadainak fÅ‘generálisát, gróf Bercsényi Miklós uram Å‘ nagyságát. És elmondod nekik a mi szegény országunknak siralmas állapotját. Németnek, labancznak nagy erejét, rácznak, oláhnak gyilkos dulásait el nem felejted. És üzenetképen jó sereget vagy jó tanácsot vagy mindkétfélét hozasz nekem vissza. Mert különben megyek a magam feje után. És most itt ez az erszény útravalónak. Harmincz nap oda, harmincz nap vissza. Két hónap mulva itthon légy a pokol fenekérÅ‘l is. Menj édes cselédem. Éjt, napot ne késsél; hegyen-völgyön meg ne állj; éhség, szomjuság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne tartson; még anyádnak könyörgÅ‘ könyhullatása is a te szived meg ne lágyitsa. Ekkép szólott Toroczkay István uram Å‘ kegyelme. És hangja dörgött és buzogánya suhogott és Patkós Dani megérté a szót és nem volt a szó ellen semmi kifogása. Fogta az erszényt és begyömöszölte azt övébe, hátul, kése tokja mellé. Fogta Toroczkay uramnak fejedelem Å‘ nagyságához irott levelét s dolmányujjának kutyafüle mögé nagy gondosan elrejté azt, hogy valamely rácz, pribék, labancz, tolvaj, martalócz rá ne akadhasson. És azután kardját bal kezével megcsörrenté, buzogányát jobb kezével vállához emelinté s bátorságos büszkeséggel ekképen szólott. – Megértettem uram, fÅ‘kapitány uram, kegyelmed okos parancsolatját s akként lészen engedelmességem, valameddig Patkós Dani lesz becsületes nevem. Hatvan napok multán itthon leszek emberséggel. Sarkon fordult, nagyot lépett s három lépéssel elérte a fegyverszobának nagy ajtaját. Ott még egyszer visszafordult és szóról-szóra Ãgy beszélt: – Az én istenem megáldja uram kegyelmed békességgel, boldogsággal, igaz ügyünknek nyereségével. Toroczkay uram buzogányának suhintása felelt meg e szóra. De már jó Patkós Dani nem hallá ezt. Elsietett az ólba; megveregeté, megsimogatá fekete lovát; babcsigás kantárba, sárga szügyellÅ‘be szépen fel is öltözteté, s mint a tüzes szikra, felpattant a nyereg tetejébe. Ugy indula el nagy robogással egérúton a vidályi havasok felé. Mert hát igaz úton, rendes úton Torda felé és Kolozsvár felé nem mehetett. Vagy a csúf rácz vagy a német Å‘rség itt vagy amott útját állta volna. Hejh pedig Å‘ nagyságos fejedelmét, a kit szemtÅ‘l szembe még soha sem tisztelhetett, látni akarta minél elÅ‘bb. ErdÅ‘k árnyán, sziklák mélyén, patakok partján, jó utakon, rossz utakon poroszkált elÅ‘bbre-elÅ‘bbre. Utas embertÅ‘l, oláh favágótól, ribancz pakulártól mindenütt gondosan megkérdezé, járt-e itt ellenség, német, rácz vagy haramia? Nagy bizodalom volt a lelkére kötve: okossággal, bölcseséggel kellett Å‘ nagy dolgát intéznie. Mire leszállt az öreg este szerencsésen beért Asszonyfalvára. Volt egy bajtársa, Létai GeczÅ‘, annak lakott itt öreg atyja ura, oda szállott nagy bizodalommal, hogy Å‘ magát kipihenné, éhes lovát jóllakatná s hajnali kakasszónál atyafiságos hálálkodás után tovább menne. Mene, mendegéle. Lovát itt-ott fényes gyepen, zöld pázsiton harapni engedé. Délfelé állt, magasan járt már a nap is, mikor a hesdáti havason találkozott egy mezitlábos, bolyhos süveges, szurtos képü kecskepakulárral. Megállt az ösvényen s a pakulárt oda inté. – Héjh, atyafi, jöszte csak ide hamarjában, mi jó ujság van a havason? – Haj, haj! Csókolom a kezét vitéz uram, tegnap délután megellett a bütykös szarvú kecském, lett neki három kis gödölyéje, ilyet se sokat hallottam még életemben. – Nincs énnekem erre semmi gondom, hanem arra felelj, mikor hallottad hirét Balyikának? – Haj, haj! Egyik gödölyém nem érte meg a reggelt, pedig bele is fujtam a szájába, fülét is behasitottam, most nem tudom elgondolni, mi baja lehetett. – No, no, atyafi, okosan beszélj, mikor járt itt Balyika vagy Vaszili Negru? – Haj! haj! A Hagymássy uraság Å‘ kegyelme ötven korbácsot üttetett a csürüllyei pópára, bizonyosan gorombán szólt vele. – Bolond vagy te öcsém, vagy talán tán nagyot hallasz. Balyikáról beszélj, de csak hamarjában. A pakulár régen apja lehetett volna Patkós Daninak, hanem Patkós Dani kezdett egy kissé haragos lenni. A pakulár nagyon alázatos volt és szemmel vala látható, hogy Balyikáról nem akar beszélni. – Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, tÃz napig fent voltam a máréi havasokban, csak tegnap jöttem alá, be kell egy kicsit néznem ide Oláh-Rákosra, van két bÅ‘röm, megveszi azt az örmény s aztán talán Å‘ tÅ‘le hallok majd valamit a világról. – Két bÅ‘röd van öcsém? – szólt Patkós Dani csöndes hangon. – Látod ezt a taglót itt a kápán? Ha te nem szólsz, én pedig ezt a taglót kezembe veszem, hamarjában lesz ám neked ötven dögbÅ‘röd is s aztán hegyébe oda teritem a magadét is. Érted most már édes jó atyámfia? – Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, – szólt a pakulár gondosan körülnézve, – aztán mirÅ‘l kellene nekem beszélnem? – Hol van most a két Ördög, mikor jártak erre? Erre felelj ficzkó, – szólt Patkós Dani, megsuhogtatván kezében tatárkorbácsát. A pakulár még egyszer körülnézett, nem hallja-e Å‘t valaki. Kutyája ott állott mellette, azt oldalba rugá s a nyáj után küldé, hogy még az se halljon semmit. Aztán oda állott Patkós Dani mellé. – Haj, haj, vitéz uram. Szent Miklósra és minden szentekre kérem, hogy engem el ne áruljon. Most harmadnapja ették meg két anyányi gödölyémet, annak van meg a bÅ‘re. – No csak beszélj vén kecsketolvaj. Honnan jöttek, hová mentek, hányan voltak, mit akartak? – Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, nehéz dolog azt egy nap mind elmondani, kiváltképen az én ostoba fejemnek, mikor nem is tudom. – Látod ezt meg ezt? – Egy korbácsot és egy erszényt mutatott Patkós Dani e szavak közben. – Haj, haj, le kell ülnöm, mintha a tűz mellett ülnék, ha megengedi vitéz uram, akkor talán eszembe jut. Nem is várta az engedelmet, czondráját leterÃté, két lábát maga alá kuporÃtá, tÃz nagy csontos, szurtos ujját szemei elÅ‘tt megmozgatá s Ãgy óggott-móggott, alig lehetett megérteni: – Haj, haj, kik is voltak csak? Itt volt a Romoszán, a Pripon, a Náku, a Bocsát, a Hurgye Iuon. A Mikulitistye Pável is ott volt, hogy esnék le a szikla tetejérÅ‘l, az törte el az egyik gödölyém lábát a botjával. Itt volt Vakár Onucz, Barbeszku, Totyestyuni, Fravecz, Brád, Kodria, Ráku. Itt volt Dutzu is, de a két ökörszarva nem volt a fejére kötve, hanem a hóna alatt hozta. Itt volt Zsián Petru is, a kinek apját a kekenesi havasban lÅ‘tte agyon a rácz haramia. Itt volt Radu Ilie is, a ki a ballábára nagyon sántÃtott. Épen tizennyolczan voltak. – Hohó vén tolvaj, ez még csak tizenhat, ki volt a másik kettÅ‘? – Haj, haj, csókolom a kezét vitéz uram, az egyik volt Balyika Nikta, de az nagyon haragos volt, rá se mertem nézni, ugy fénylett a tüszÅ‘je, aranyból meg kárbunkulusból volt. Az a félszemü Pásk közel sem mert hozzá jönni, csak messze hátul kullogott, mint a kuvasz, ha rosszat cselekedett. Itt volt Petreszku Anika is, sárga volt a czipellÅ‘je, piros volt a viganója, rövid puska volt a vállán, hosszu kés volt a derekán, haj, haj, de jó az isten, hogy nem az én feleségem! – Hát a Fekete Ördög nem volt velük? – Haj, haj, messze volt az a morgai havasokban, annak Kajnamál felé kellett Szász-Fenesre menni. De már ezt a szót meghallotta jó Patkós Daninak fekete lova is. Nagyot ugrott erre a szóra, mintha tudta volna, hogy Szász-Fenesen van a szép Susánna. Patkós Dani rendbeszedte babcsigás kantárát, odaléptetett a guggoló pakulár mellé, lehajolt utána s egyik kezével belemarkolt a pakulár félfülébe és féltarkójába. A fül és a tarkó fölemelkedett a lóra s utána jött a pakulár is. Csakhogy a fül és a tarkó hallgatott, a pakulár pedig orditott olyan hangon, hogy valamennyi kecske abbahagyta a rágicsálást s buta, kék szemekkel bámult a gazdára. A pakulár kapálózott, mint az egér, ha macska fut vele. Patkós Dani nem szólt egyet sem, hanem fület, tarkót és pakulárt szép csendesen ismét letett a czondrára és csak akkor mondá mély, reszketÅ‘, csöndes hangon: – Hallod-e kutya, eddig tréfaszámba vettelek, hanem ha most mindjárt meg nem vallasz mindent: pópa nélkül, harangszó nélkül döglelkednek itt lesz utolsó itélete. Mit keresett a két Ördög Szász-Fenesen? – Haj, haj, vitéz uram, csókolom a telekes bocskorának kötÅ‘szÃját, most már meg kell halnom; Mikola László urunk Å‘ kegyelmét akarták felprédálni, bár a jóságos uristen gátot vetett volna az utjukba. Haj, haj, leszakadt a fülem. – Mikor történt ez? – Haj, haj, nem tudom én azt, harmadnapja voltak nálam. Ha szándékjuk elsült, tegnap estére kellett a veszedelemnek megtörténni. Patkós Dani elÅ‘vette erszényét, odavágta azt a nyöszörgÅ‘ pakulár mellé, s rá se nézvén többé, tüzes fekete lovának oldalába öt csillagos sarkantyúját belevágta s úgy elrohant Oláh-Fenes felé, mint a vihar, mint az átok, mint az istenharag, mintha maga, lova megbomlott volna örökre. Dolmány uszott, csótár repült, kÅ‘szikla szikrát hányt robogó nyomában. Jaj neked jó Patkós Dani, ha megbotlasz sziklahasadékon; jaj neked két Ördög, ha most szembe találsz jönni a haragos fenevaddal. De a két Ördög nem jött vele szembe. III. A KÉT ÖRDÖG. Az egyik volt Balyika Nikta. Ott született, ott nevelkedett föl MezÅ‘-Bánd körül a moriului havasokban. Tolvaj apától, tisztátalan asszonyi állattól eredve, istent nem ismert, embert nem tisztelt, lelkét odaadá a gonosznak, ha ugyan volt lelke az istentelennek. Nem szeretett semmit, nem gyönyörködött semmi jóban, gyenge fát kivágta, gyenge állatot megöldösé, nyÃló virágot eltaposá, saját öcscsét a Kapus vizébe belefojtá s aztán lett haramia. Fehér bÅ‘re, fehér czondrája, még bocskora is fehér szattyánbÅ‘rbÅ‘l: elnevezték Å‘t Fehér Ördögnek. Aranyos völgyén, Kapus mentén, Szamos mellett, Maros környékén, völgyeken és havasokban, szántó-vetÅ‘k és pakulárok, katonák és békességes emberek csak e név alatt tudták, igaz nevét nem is ismerték már. Olyan magas volt, mint a szálfa; olyan erÅ‘s volt, mint a bika, megriasztá az embereket, féltek tÅ‘le, mint a jégesÅ‘tÅ‘l, néha-néha egész serege volt, mint a generálisnak. A másik Ördög volt Vaszili Negru. Messze, messze napnyugot felé van egy óriáshegy, a Piatra Babi. Ennek egyik szakadékában sűrű fenyvek, sűrű tölgyek árnyán fakad egy forrásvÃz, a Jáda patak vize. E forrásvÃz mellett nyomorult kunyhóban lakott a vén Negru összetöpörödött vén feleségével. Kecskét Å‘rzött, málét evett, tejet ivott, hanem azért mind a tizenkét gyermekét haramiának nevelé. Vaszili volt a hetedik gyermeke. Fekete volt, mint a bivaly, s erÅ‘s, mint a vas. A többi gyereket erre-amarra, kuruczok és labanczok, nemes urak és szolgáló emberek agyon verték, maga maradt Vaszili. Ennek nem ártott se hideg, se meleg, se szomjuság, se éhség, se üldözés, se fegyver. Maga is, serege is menten maradt minden veszedelemtÅ‘l. Elnevezték Fekete Ördögnek. Maga örült legjobban ez utálatos névnek. Hejh a Fehér Ördög és a Fekete Ördög réges régen hallották már egymás hirét, réges régen akartak már szemközt állni, hogy megmarhassák egymást, mint két dühös farkas. Szegény népnek örömére ez lett volna legjobb, de nem ezt cselekedte a két istentelen haramiavezér. Hanem azt cselekedte, hogy kezet fogtak egymással Lapiskánál az erdÅ‘szélben, és miután jól megnézték, jól megrázták egymást, és egyik se találtatott erÅ‘sebbnek mint a másik: vérben, istenkáromlásban, pokolnak örömére, gonosz lélek sugalmára örök szövetséget kötöttek egymással. Sok gonosz cselekedetnek lett e szövetség szülÅ‘anyja. Siralommal és keserüséggel emlékezik erre szegény Erdélyország. Kiváltképen pedig annálfogva is, mert a labancz generálisok, Rabutin és Steinville, ármányos lélekkel szemet hunytak a két Ördög csúfságaira. Csak az igaz ügynek szószólói, nemes urak, istennek szolgái, becsületes magyar városok békés polgárai itták meg a levét mind e gonosz erÅ‘szakoskodásnak és incselkedésnek. Nemes Torda városába háromszor is nagy erÅ‘vel berontottak, a város népét halálos ijedelembe ejtették, s mig a haramiák egyik része üszköt vetett a városra, a másik rész addig fegyverrel dolgozott, nagy sok becses zsákmányt hurczolván el magával a hasadékba. Dolgaikat mindenkor oly vigyázatos praktikával intézték, hogy soha rajta nem vesztettek. Ha egy-két ribancz haramia egyszer-másszor ott hagyta is a fogát, annyi volt az, mint a semmi. A kit olykor-olykor elfogtanak: no azt ugyan hamarjában száraz fára akasztották a város végén, de azért a két ördög serege inkább szaporodott, mintsem fogyatkozott volna. Ellátogattak Å‘k messzebb vidékre is. Kolozsvármegyében úgy rohanták meg Bátor-falvát, mint valami dúvadak. A nemes urak házait felprédálták, az udvarokat és szérüket felgyujtogatták s aztán nekiestek isten egyházának is. A jólelkü, istenes életű öreg papot halálra kÃnozták, a Fekete Ördög félmázsás nagy pörölylyel a templom ajtaját beszakasztá s ádáz lélekkel nem kimélé még az úr asztalát sem, sÅ‘t inkább az arany és ezüst edényeket, drága kelyheket, a gyönyörüséges asztalteritÅ‘ket magával elvivé. Néha-néha kitanulhatatlan cselfogással éltenek. A tolvaj, haramia népnek szép Erdélyországban Å‘si megrögzött szokása volt gonosz vállalatait napközben vagy alkonyat felé vagy késÅ‘ este, de mindig éjfél elÅ‘tt hajtani végre. Arra nem volt példa, hogy valahova hajnalban vagy kora reggel rontottak volna be. De a Fehér Ördög és Fekete Ördög még e szokást sem tisztelé. Nagy-Ajtát piros hajnalban támadták meg, mikoron még a nemes urak nyugodalmas ágyas-házukban pihentenek. Donáth Miklós uram Å‘ kegyelme ugyan két haramiát agyonlÅ‘tt, egynek fejét pedig fokosával ketté hasitotta, s ekként lóra kapván megmeneküle, de ifjabbik testvérje, Donáth Balázs, nem volt oly szerencsés s Å‘t az istentelen latrok halálra kÃnozák. De ki tudná mind elmondani szerit-számát mindannak, a mit ezek esztendÅ‘knek folyása alatt elkövetének. Utoljára már egy hallatlan vakmerÅ‘ségre is vetemedtek, melyhez hasonlatos dolog Erdélyországban sem azelÅ‘tt, sem azóta soha nem történt. Tudni kell ugyanis, hogy a két Ördög várat épÃtett magának, valóságos kÅ‘bÅ‘l rakott várat, hogy ragadmányaikat ott hordanák össze, s fejüket, mikor nekik tetszik, ott hajtanák nyugodalomra. A tordai hasadékban kiválasztották maguknak a legnagyobb barlangot. Rettenetes erÅ‘feszitéssel, csavargós lépcsÅ‘vel alkalmas utat készÃtettek a barlang nyÃlásához. A lépcsÅ‘nek két oldalához nagy kövekbÅ‘l falakat illesztettek s a falakat lÅ‘réssel látták el. A barlang nyÃlását befalazták, csak egy ajtót hagytak rajta. De a barlang üregeit kitisztogatták s egérútat készÃtettek maguknak az indali völgy felé a megmérhetlen szikla alatt. Egérútjuk külsÅ‘ nyÃlását senki sem ismeré, úgy el volt az rejtve rettenetes szakadékok közt sürü bozót árnyékában. A barlangnak sok ürege volt. Minden üreg egy-egy palotává lÅ‘n elkeresztelve. Ez az Å‘rség palotája, ez a pihenÅ‘ legénység palotája, ez a kincstár, ez az éléstár, ez a vigadó palota, ez a Fehér Ördög, amaz a Fekete Ördög ágyasháza. Ãgy beszéltek maguk között istentelen ebfajtái. Volt egy oltáros házuk is, melyben az elrablott templomi ékességekbÅ‘l egy kis templomot akart egyik-másik gyávább lelkű haramia berendezni. Egy nagy követ el is neveztek oltárnak, le is terÃtették drága terÃtÅ‘vel s fel is állitottak rá egy aranyfeszületet. De mit tett erre a Fekete Ördög? Nem szerette Å‘ azt, hogy legényei istent forgatják gonosz elméjükben, fogott tehát fekete macskát, agyoncsapta, száraz ágra, meleg napra kiakasztá, s mikoron már egészen megszáradt: titkon, észrevétlenül a feszületre helyezé azt. Hát a mikor istenhez térni akaró legényei letérdelnek a feszület elÅ‘tt imádkozni s szemüket ráveték a feszületre: ime fekete macska vicsorgott le rájuk meztelen fogaival. Nosza lÅ‘n köztük nagy riadás, majd hogy halálba nem szaladának. Ime ily pogány fajzat támadta meg Mikola László uramat Szász-Fenesen. Tudni kell pedig, hogy Mikola László uramnak szászfenesi udvara akként épittetett hajdanában, istenben boldogult Mikola Péter urunk idejében, hogy az néminemü katonai erÅ‘sségnek is beillenék. Szabad helyen, dombos helyen állott, a kastélynak falai mind megannyi bástyafalat képezének; a bástyák körül mély és széles árok nyujtózkodott végig, az árokba szabadon be- és kijárhatott a Szamos vize azon a széles csatornán, melyet szintén Mikola Péter urunk huzatott tótfalvi jobbágyaival és szász-fenesi szolgáló embereivel. A két Ördög valamennyi ördög segÃtségével se tudott volna ide behatolni, ha a felvonó hid idejekorán felhuzatik s az udvarbeli Å‘rség elegendÅ‘ számban és éberségben megállja a helyét. Hanem hát mégis megtörtént a nagy veszedelem. Bizonyára Ãgy akarta isten az Å‘ kitanulhatatlan bölcseségében. Volt az udvarban fegyverfogható férfi-ember elegendÅ‘. Ott volt Szapora Máté várnagy uram két erÅ‘s legénynyel. Ott volt három rendszolga, egyik ugyan öregecske már, de a többi javabeli. Ott volt hat lovász, két lóhajtó, tÃz csatlós, három étekfogó s vagy tizenöt szolgáló ember, a kiket rendesen Szapora Máté uram szokott berendelni már nehány hét óta, a mióta tudniillik Kerecsédy udvarbiró uram betegen fekszik ágyasházában. Mostan pedig még többen is valának együtt. Épen Klára napja következett, Mikola Lászlóné asszonyom Å‘ kegyelmének nevenapja, melynek örömére évenkinti tisztes szokás szerint meg kellett ülni a lélekvidámÃtó vendégséget. Bejöttek azért az udvarba néhányan azok közül is, kik ottan nem lakozának, de a kik a vendégségrÅ‘l elmaradni sehogy sem akartak, mert az elmaradás méltán a háziasszony Å‘ kegyelme iránt való nagy tiszteletlenségnek tekintetett volna. Ãgy jövének be jó idején tiszteletes, tudós Kerellei Ãdám prédikátor uram az Å‘ szeretett hitestársával és ifjú ember káplánjával, továbbá Gábor deák harmadmagával, végre Szász-Lónáról, Gyaluról és Oláh-FenesrÅ‘l is egynéhányan, atyafiak, szomszédok és jó ismerÅ‘sök. Még szerencsének mondható, hogy az országos fÅ‘emberekbÅ‘l való atyafiság amaz ármányos Steinville generális meghÃvására Kolozsvártt idÅ‘zött valami ünnepélyen vagy tanácskozáson, különben a két haramia még azokat is megcsúfolta volna. Két vallon lovas tiszti ember, egy kapitány és egy zászlótartó szintén bejöttek az udvarba, jól tudván, hogy Mikola László uram itt a német sereg torkában császárnak hódola s császár iránt való hűségét Steinville generálisnak bejelenté. Åk is nyavalyások épen a legrosszabb idÅ‘ben jövének. A két haramia nagy elÅ‘relátással hajtá végre Å‘ gonosz cselekedetét. A Fehér Ördög már déltájban leszállt a tótfalusi havasról s a délutáni órákban a szászfenesi szÅ‘lÅ‘kben rejtÅ‘zködött. Rögtön elküldé azonban Zsián Petrut, hogy a fenesi gázlón átmenve, a kajnamáli uton keresse meg a Fekete Ördögöt s mondja meg neki, hogy napnyugta után egy órára a kastély árka mellett levÅ‘ füzesbe és rekettyésbe jÅ‘jjön embereivel. Minden ekképen történt. A Fehér Ördög volt huszadmagával. Alkonyodás közben egyenként szállingózva észrevétlenül összejöttek a füzesben és rekettyésben. Húsz erÅ‘s haramiát, a legbátrabbak közül valót, fejszével és mordályokkal fölfegyverezve az útra állitának, mely a faluból az udvarba vezetett. Ha jobbágynak eszébe jutna ura segÃtségére szaladni, az a húsz legény állja majd útját. A Fehér Ördög volt vezérük. A Fekete Ördög maga ólálkodott a felvonóhid felé, hogy megnézze, nyitva-e a kapu. A kapu be volt zárva, de a hÃd még nem volt felhúzva. Visszament a Fehér Ördöghöz tanácsot tartani. A Fehér Ördög rettenetes fokosára támasztá csontos állát, egy perczig gondolkodott s aztán Anikát szólÃtá oda. Anika ugrándozva futott hozzá. Két gonosz szeme tündöklött a holdvilágnál. – Anika, – mondá a Fehér Ördög, – nekünk nyitott kapun kell bemennünk. Nem szeretek törni-zúzni, ha simán is bejuthatok. Eredj a hÃdra s nyittasd fel a kaput, úgy a hogy tudod. – Akár mindjárt is meglesz az, Nikta bátya. Hanem hát tudod-e, mit mondok? Nem megy ám ez csak úgy ingyenszámban. Van ám ennek ára – hé, Nikta bátyó. ErrÅ‘l beszéljünk legelÅ‘ször. – No csak beszélj, de hamar beszélj, mert én hamar megharagszom. – Haragszol vagy nem haragszol, az nekem egészen mindegy. Enyém leszen két gelezna, egyik nyusztból, a másik petymegbÅ‘l. Enyém leszen három islógos ing, a kit asszonyom Å‘ kegyelme viselt. Enyém leszen egy veres bársony suba, két pár ránczos veres sarú, egy jóféle gyöngyös csupos korona, két táréfátyol, három gyolcs rokolya, egy arany szegélyű gyenge patyolat, két karikagyürü, egy köves gyűrű, egy ezüst hólyagos tű, egy rend fekete kláris öv. – Bolond vagy. Lemetszek huszonnégy fület, zsinórra fűzöm, nyakadba akasztom, ez is a tied lesz. – Mondtam, megmondtam. A mit megmondtam: az nem megy a tordai örmény kezébe. Fogadod-e ezt Nikta bátyó, fogadod-e ezt Vaszili bátyó? – Fogadjuk, fogadjuk, pukkadj meg, ne ordÃts már, lódulj. – Szólt dühödten a két Ördög. – Hohó, több is van még. Onuczot nem bántjátok, agyon nem csapjátok, még csak meg se kÃnozzátok, s a kiért én szót emelek s a kiért Onucz könyörög, mindaz életben marad. Fogadod-e Nikta bátyó, fogadod-e Vaszili bátyó? – Fogadjuk, fogadjuk, de nyargalj most már – szólt a Fehér Ördög – mert különben lerántom viganódat s meztelenűl a kutyáknak adlak. Anika oda ugrott a Fehér Ördöghöz, megfogta bajuszát, megránczigálta istenesen s szeme közé nézett a Fekete Ördögnek és Ãgy szólt hozzá: – Te is fogadod Vaszili bátyó? A Fekete Ördög fogait csikorgatá, de mégis csak azt mondá: Fogadom én is. Erre az ördöngÅ‘s lány elereszté a Fehér Ördög bajuszát s egy könnyü ugrással elindult a kapu felé. Vissza se nézve, csak annyit mondott: – Radu, Náku, Pripon, Dutzu velem jöttök. A négy haramia, mintha tüzes tapló lett volna fülében, úgy ugrott a leány után. Ez a lány az ördögökkel állt czimboraságban, de a pokolbéli ördögökkel. Sem istentÅ‘l, sem embertÅ‘l meg nem ijedt, kedvese volt Balyikának, de rettegett tÅ‘le minden haramia, még maga a két haramia-kapitány is. LÅ‘tt és vágott minden ellenkezÅ‘ szóra s kezet emelni ellene senki sem merészelt. Szép volt, mintha angyalnak készült volna; gonosz volt, mint egy kaján asszonyszemély. Gonosz indulata változandó volt, mint az idÅ‘járás. Ha megbÅ‘szült: halomra ölette a csecsemÅ‘t is; ha jókedve volt, szabadon ereszté halálos ellenségét, de Onuczot, édes testvérbátyját, igazán szerette. Ez az Onucz Mikola László uramnak állott szolgálatában. Sok ideig csak szolgáló ember volt, kit Kerecsédy udvarbiró uram rendelt be a fenesi udvarba, de késÅ‘bb lovászszá, majd kapussá lett jámborságos életének s szófogadó, ügyes magaviseletének miatta, urunknak és asszonyunknak kegyelmébÅ‘l. SÅ‘t volt szó már arról is, hogy vagy étekfogónak, vagy az öreg rendszolga helyett rendszolgának a palotába hÃvják, a mi pedig szegény szelistei jobbágygyereknek ily fiatal korban mindenesetre nagy tisztesség. SegÃti ördög Å‘ fiait. Ama siralmas napon az esteli órában épen Petreszku Onucz volt a kapusszolgálaton. Egyedül üldögélt a kapuboltozat melletti kis szobában és már azon gondolkodott, nem volna-e jó felhúzni a hidat, midÅ‘n Petreszku Anika négy haramiával a kapuhoz lopózott. A négy haramia a felvonó hÃd mellé kuporodott, hogy a kapus-ablakon át meg ne láthassák Å‘ket. Anika nagy bátorsággal odament az ablakhoz s megkoczogtatá annak fatábláját. – Hejh kapusok, hejh várnagy uram, ki van itthon, ki nyit kaput? – kiáltott büszke hangon. Onucz kitekintett az ablakon s elsÅ‘ szempillantásra megismerte Anikát. – Te vagy az Anika? Oh a rossz lélek hordoz itt, nem is a jó. Gyere, gyere, hadd öleljelek meg. Oh te istentelen, de czifra a ruhád, kit öltetek meg megint? Csak ugy futott együgyü bolondja, hogy az ajtót felnyithassa, pedig hiszen, ha eszénél lett volna, jól tudhatá, hogy rossz életü huga mire adta fejét. Alig csikordult meg a nagy tölgyfakapu sarka: a négy haramia felugrott a hidra, egy lódulással benn termett a kapu alatt s a gyámoltalan Onucz még istenhez sem fohászkodhatott, még nyálát sem nyelhette el, már úgy meg volt kötözve, hogy mozdulni sem tudott. Keze, lába farkasgúzsba téve, úgy tették le a pad alá. Ott csókolta meg Anika is, átkozott boszorkánya. Dutzu nagyot füttyentett. A füttyentésre elÅ‘rohant a negyven haramia, néhány lovászt, csatlóst és szolgáló embert, kik a zajra elfutottak, hamarjában fÅ‘be vertek s minden kijárást és Å‘rhelyet elfoglalva, rohantak a nagy palotába, hogy Mikola László uramat és asszonyomat Å‘ kegyelmüket kirabolnák. Nosza lÅ‘n most sÃrás, rÃvás, asszonysikongatás, fegyverbiró embereknek rettenetes vérengzÅ‘ viaskodása, mintha csak az utolsó itélet szakadt volna le a szászfenesi udvarra. Szegény szépséges kis Susánna, ha Å‘t most a Patkós Dani látta volna Fekete Ördög vaskarjai között! IV. MIKOLA URAM HÃZÃNAK VESZEDELME. Patkós Dani nem látta azt. Neki eresztett kantárral, mennydörgÅ‘ robogással, két haragos szemébÅ‘l csak úgy omlott ki az indulat villáma: Ãgy vágtatott, Ãgy ért oda a szászfenesi vár kapuja elé. Hanyatlóban volt már a nap. Szászfenesi népség, szeme-szája tátva, csoportokban nyöszörgött és jajveszékelt a kapu elÅ‘tti gyepes téren. Vén asszonyok kezeiket tördelték, kis gyermekek sikoltoztak, jobbágy-emberek fejüket csóválták, mind valamennyien istent emlegették, hanem azért meg nem mozdult volna arról a helyrÅ‘l egyetlen egy se. Reggel óta sopánkodnak ott már az uraság veszedelmén. Mint a villám, ha oda üt, a hol épen nem várakoznak rá: úgy robbant közéjük jó Patkós Daninak fekete lova. Fekete volt a szÅ‘re, de sűrű habtól, tajtékfoszlányoktól mégis egészen tarkának látszott. Megriadva, sikoltozva ugrott szét a népség Megállt a ló, inai reszkettek, Patkós Dani szemet vetett egy hórihorgas léhütÅ‘re. – Hol a két Ördög, ficzkó? Azt a jámbor embert sebten kilelte a hideg, a mint Patkós Dani rátekintett, rárivalgott. Nem tudott volna szólni a világért sem, csak lekapta fejérÅ‘l a berbecset, csak annak peremét harapdálta s reszketÅ‘ lÅ‘cslábaival tipegett ide-oda. – Szólj, mert különben letiporlak. Valami asszonyféle kiáltott oda a tömegbÅ‘l: – Vitéz uram, vitéz uram, elment a két Ördög még a mult éjszaka, mi mindnyájan ártatlanok vagyunk. Patkós Dani leugrott a lóról, a kantárt odalökte a hallgató embernek s taglóját kezébe véve nagy gyorsasággal bement a kapun a vár udvarára. A vár udvarán öt-hat csatlós és szolgáló ember holttesteket teregetett ki egymás mellé keresztbe tett gerendákra. Vagy harmincz volt már kiterÃtve. Patkós Dani oda fordult az emberekhez: – Mondjátok meg öcséim, merre találom Szapora Máté uram Å‘ kegyelmét? – Hajh bizony nehéz ütés alatt betegen fekszik ágyasházában, talán reggelt sem ér, – szólt Onucz süvegét leemelve. – Hát asszonyom, Szaporáné nénémasszony hol van? – Oda fent a nagy palotában. Patkós Dani ment fel a lépcsÅ‘n a nagy palotába. Csakugyan ott volt Szaporáné asszonyom. Nekipirult arczczal, feltűrött karokkal, térdig felkötött rokolyával, egyik kezében vastag vászon törlÅ‘ruha, másik kezében nyirágseprü: Ãgy parancsolgatott asszonyokkal, lányokkal, szolgáló emberekkel, kik nagy edényekben hordták a vizet s öntözték, zsurolták, tisztogatták a palotákat és belsÅ‘ házakat, a falakat és butorokat, hogy vérnek, piszoknak, haramiák lába nyomának még emléke is elenyészszék. Patkós Dani oda ment a jó asszonyhoz, megcsókolta kövér kezét és piros arczát, egyetlen csepp köny pergett le két szemébÅ‘l s szólt ekképen: – Édes kedves nénémasszony, késÅ‘n jöttem, nagy siralomra érkeztem, a jó isten megbüntetett, hogy és miként történhetett a nagy romlás? A jó asszony Å‘ keserves gondjai közt csak nagy nehezen ismerte meg a tordai mészároslegényt. Nagyot is nÅ‘tt, ki is tellett, bajusza is föst már; szép deli termete; napsütötte, viharverte barna arcza, kuruczbátor tekintete: mind nem volt ez Ãgy még harmadfél év elÅ‘tt, mikor utoljára látta. ElÅ‘ször ránézett, azután mosolygott, azután nevetett, azután zokogott oly keservesen, hogy Patkós Daninak majd megszakadt a szÃve a jó asszony mélységes fájdalmán. Csak nagynehezen tudott magához jönni a nagy sÃrásnak és könyhullatásnak miatta. De mégis csak magához jött lassanként s mikor már zokogása megengedé, ezt felelte: – Hozott a jó isten, édes fiam, elhidd nekem, nagy szerencsétlenség szállt mi fejünkre, de várj csak egy pillanatig, mindjárt jövök, csak jó asszonyunkat Å‘ kegyelmét s édes jó uramat megtekintem. Feleletet se várva, elszaladt a jó asszony s Patkós Dani azt hitte már, vissza se jön talán, oly nehéz volt neki a várakozás. Mi lett a kis Susannából: e fölött évÅ‘dött borus elméje szakadatlan. – Jó asszonyunk Å‘ kegyelme, – szólt az asszony visszatérve, – jobban van már. Åt a gonosz bestefiai haramiák nem bántották, csak a nagy ijedtség verte le lábáról, az a kis nyugvás és az a jó forró borleves erÅ‘höz juttaták, csak urunkat Å‘ kegyelmét várja Kolozsvárról nehéz lélekkel, de talán csak nemsokára haza segÃti a jó isten, hiszen dél volt, mikor innen elindula. – No az isten adjon neki erÅ‘t, egészséget, kivánom tiszta szivembÅ‘l; hanem édes kedves nénémasszony, mást is szeretnék én még hallani. – Az én édes lelkem jó uram – folytatá az asszony – szintén erÅ‘höz jut, most már bizom a gondviselésnek véghetetlen irgalmasságában; a mellén, a karján, a lábán lévÅ‘ sebek nem oltják el Å‘ életét, a fején lévÅ‘ sebrÅ‘l pedig azt mondja a tudós ember, hogy az a csontot nem bántotta. Most szépen alszik a szegény lelkem jó uram, egészen eszénél kell lenni, mindig is eszénél volt a galambom. Csak az isten minél elÅ‘bb lábra állitaná. – De édes kedves asszonynéném, látja már az én bánkodásomat, hát a mi kis… Persze a jó Patkós Dani a kis Susannát forgatá szivében is, elméjében is, nyelve hegyén is, hanem Szaporáné asszonyom még nem ért el odáig. – A mi urunk Å‘ kegyelmének, hála isten, nem lett semmi bántódása, de az az Onucz gyerek meg is kapja Å‘ bÅ‘séges jutalmát, mert bizony mondom édes fiam, neki sokat köszönhetünk, – hiába, csak a legkisebb féreg is árthat vagy használhat az embernek. – Ki az az Onucz? – kérdé Patkós Dani. – Hát azt se tudod? Annak a gyehenna tűzére való tisztátalan személynek, annak a haramiaczafatnak, annak az Anikának a testvére, a ki együtt él és együtt istentelenkedik a Fehér Ördöggel és a ki, – uram verd meg Å‘t örökké való vaksággal, – asszonyunk Å‘ kegyelmének piros bársony subáját nem átallotta ama rettenetes vérontás között is magára ölteni és abban hivalkodni. – Hát nagy vérontás volt? – No bizony volt! Jézusom, üdvözÃtÅ‘m, soha se hittem, hogy azt a napot túléljem. Ilyen névnapot, soha ilyet apám, nagyapám se ért, de ilyenrÅ‘l még krónikákból se olvastunk, ilyet még a török, tatár se cselekedett. – De édes kedves asszonynéném! – Hallgasd csak fiam. Együtt volt már a nagy palotában az egész uri familia s az egész tisztes vendégsereg. Asszonyunk Å‘ kegyelme ott ült az asztalfÅ‘nél, a fal mellett ott ültenek Imecsné, Gyulayné, Damokosné asszonyom Å‘ kegyelmük és a tiszteletes Kerelleyné asszonyom és többen, és az uri renden lévÅ‘ férfiak mind a nagy asztalt körülülték és már az asztaláldás is elmondatott s a fedÅ‘tálak is az asztalon állottak. A hegedüsök, dudások és czimbalmosok is készen voltak s csakis urunk Å‘ kegyelmének intésére várakozának. Én a kis Susánnával, lelkem fiammal a konyhán forgolódtam, az én lelkem jó uram pedig a nagy palotában az étekfogókra és csatlósokra volt ügyelettel. Hát egyszer csak nagy sivalkodás hallatszik fel az udvarról és mindjárt utána nagy dobogás, mintha barmok jártak volna a külsÅ‘ palotában. Hát hiszen azok is jártak, mert a haramiák voltak már ott. Az én lelkem uram oda szólt az öreg rendszolgának: eredj János, tekints ki, miféle ribanczok hánykolódnak a külsÅ‘ palotában, tanitsd meg Å‘ket emberségre. Az öreg János kinéz, a félhomályban embereket lát, rájuk rivall, ez volt utolsó szava. Egy haramia neki ugrik s fejszével úgy üti fÅ‘be, hogy rögtön összeesik és meghal, oda esik az ebédlÅ‘ palota küszöbére, a nagy zuhanás még a konyhába is behallatszik. A másik szempillantásban már a bustya vérei pogány haramiák fenevad módjára berontottak a nagy palotába s mind az uri renden való férfiakat és asszonyokat gyilkos szándékkal megtámadták. Két vasas német kapitány kardot rántott és vitézül kezdett viaskodni, de alig tudtak valami kárt tenni a haramiákban, az egyiket a Fekete Ördög csakhamar agyon csapta, a másikat pedig hátulról kerülve a szÃvén szúrták keresztül. A mi urunk Å‘ kegyelme és a többi uri renden lévÅ‘k is a fegyverszobába be nem mehetvén, ki székkel, ki paddal védik vala magukat és halálra ijedt asszonyunkat Å‘ kegyelmét. Az ifjú Petki Bencze uram egy nagy ejteles ón kupával úgy nekiront egy haramia fejének, hogy annak feje nyomban hatfelé szakad. Urunk Å‘ kegyelme pedig egy másik haramiát, épen mikor asszonyunk koronájára emelné kezét, torkon ragadván úgy vágja az asztal lábához, hogy gonosz lelke nyomban kiszakada. De csak mind hiában való lett volna ez, mert a haramiák mindenféle kézbeli fegyverrel és öldöklÅ‘ szerszámmal és ádáz eltökéléssel felruházkodva talán mindenkinek vérét ontják, ha az a tűzre való Anika személy Onuczot oda nem viszi, a kinek kértére és ama boszorkányfajzatbeli Anikának parancsolatjára az uri renden lévÅ‘knek meg nem kegyelmeznek. Hidd meg nékem édes jó öcsém, bizonynyal én mondom néked, Onucznak és istentÅ‘l elrugaszkodott hugának köszönhetjük, hogy nagyobb szerencsétlenség nem történt. Szegény lelkem jó uramat is, mikor már el volt tiporva, Å‘k mentették meg. – Hát maguk édes kedves asszonynéném, mit miveltek ezalatt a konyhában? – Oh édes jó fiam, az volt még csak a szomorú eset. Mikor Anika, a beste lélek, békességet parancsolt, akkor előállott a Fekete Ördög és minden kincset, pénzt, fegyvert, drágaságot, arany és ezüst szerszámokat, drága skófiumos mentéket és dolmányokat, késeket, sarkantyúkat s mindenféle ékességet követelt magának, igérvén és fogadván, hogy ha békességgel mindezek neki átadatnak, senkinek nem kivánja halálát, ha pedig át nem adatnak: nem kegyelmez még a csecsszopónak sem s üszköt vet az egész várra s porrá égeti azt minden benne valókkal egyetemben. Mit volt tenni? Se segÃtség, se jó tanács nem volt közelben, meg kellett igérni s át kellett adni mindent. De még ennél sokkal többet is. Előállott Onucznak gyalázatos huga is és követelt magának két geleznát, három islógos inget, egy veres bársony subát, két pár ránczos veres sarút, egy gyöngyös csupos koronát, két táréfátyolt, három gyolcs rokolyát, egy arany szegélyü gyenge patyolatot, két karikagyűrüt, egy kövesgyűrüt, egy ezüst hólyagos tűt, egy rend fekete kláris övet, mind olyanokat és azokból valót, melyeket asszonyunk Å‘ kegyelme viselt. Fel is ölté a pokolra való a veres bársony ruhát és abban jött be hozzánk a konyhába. – Hát oda is bement? Mi történt Susánnával? – Várj csak édes jó fiam sorjára, hiszen a szÃvem úgy tele van keserűséggel, hogy azt éjfélig se tudom kiönteni. Szegény leányom, egyetlen kis Susánnám mi történhetett te veled? – De hát mi történt, hadd hallom valahára, – szólt Patkós Dani a türelmetlenség miatt majdnem fogait csikorgatva. – Várj csak édes fiam, hadd végezzek elÅ‘bb az asszonynyal. Egy szolgáló-asszony hozott nagy dézsa forró sósvizet s ki akarta a padmalyra borÃtani. De a padmalyon holmi ruhák, bútordarabok heverésztek s Szaporáné asszonyom szükségesnek tartá elÅ‘bb azoknak fölszedését. – Fogd meg fiam egy kissé azt a dézsát, ez a tátott száju asszony mindjárt kiejti kezébÅ‘l. Patkós Dani fogta azt a dézsát s megfogván azt két kezével, úgy vágta a földhöz, hogy dézsa és sós vÃz millió darabra törve, zúzva, locscsanva egyszerre eltűnt szem elÅ‘l. Szapora Máténé asszonyom nagyot nézett s nem gondolt kevesebbet, mint hogy a jó Patkós Dani egyenesen megbolondult. De Patkós Dani csak ennyit mondott: – Lássa édes jó néném, én kurucz legény vagyok, ha Susánnáról nem beszél, utóbb még magharagszom. A sok cseléd, asszony, szolgáló ember sóbálványnyá meredt. Valamennyinek az jutott eszébe: uramfia, milyen lehet ez a vitéz kurucz legény, ha csakugyan megharagszik. Szaporáné asszonyom azonban nem ijedt meg, csak ennyit mondott: – Ej, ej édes fiam, bizony mondom, nem hiába mondja a világ, hogy a kurucznak az öklében van a feje lágya. Hiszen igaz is az, a mi igaz, az én szivem is majd megszakad, ha szegény lelkem, gyerekem Susannámra gondolok. Mert a szerencsétlenség úgy történt, hogy mi ott a konyhában már régen hallottuk a borzasztó dulakodást, de szólni és mozdulni nem mertünk, sÅ‘t még lélekzetet is loppal vettünk. Utóbb megsokalván a dolgot s azt gondolván, hogy az én asszonyi szavamra is hajtanak talán, megindultam, hogy kimegyek a külsÅ‘ palotára, hát a mint a lábam kitenném az ajtón, rémségesen ordÃtva szalad elém a Panna leány s elkiáltja magát, hogy urunkat és asszonyunkat Å‘ kegyelmüket már mind meggyilkolták a haramiák. Megváltóm, üdvözÃtÅ‘m ne hagyj el, én csak visszatántorodtam a konyhába, szegény lelkem Susánnám fogott meg két kezével, különben talán mindjárt szörnyet haltam volna. De alig telt el egy szempillantás, már a haramiák valami öten mihozzánk is berohantak s egy beste pogány vére egyenesen az én galambom Susánnámra vetette a szemét, úgy hogy az én lelkem gyerekem csak elhalt ijedtében. Nosza én sem voltam rest, kaptam a sodrófát s oda álltam a ribancz elé s megmondottam neki: elmenjen innen tisztességgel, mert különben gyalázatos szemeit kivájom tÃz körmömmel. Mit tett erre a pokol fajzatja? Egyet se szólt, csak feltaszÃtott, hátam megett volt a kalácsos teknÅ‘ a kemencze elÅ‘tt, tele most kelt gyönyörű kovászszal, én abba a kovászba, uram bocsáss meg, bele estem s onnan nem tudtam föltápászkodni, csak kiabáltam, és a beste fia haramiának czondráját fogtam. A könyörülÅ‘ isten a megmondhatója, mi történt volna, ha a Fekete Ördög az én nagy kiabálásomra oda be nem jön. De a Fekete Ördög bejött, a haramiákat kitaszigálta s aztán szemeit rávetvén Susánnára, lelkem jó leányomat felnyalábolta s egy szót se szólván, kivitte az udvarra, ott állott két szekér öszvérrel, mind a kettÅ‘ tele volt már kincscsel, ékességgel, sok mindenféle drága marhával, az egyikre rátette galambom Susánnámat, nyolcz haramiát melléje állÃtott s a szekeret megindÃtá, meghagyván a haramiáknak, hogy a két Ördög várába menjenek s odáig meg se álljanak. Már a kapu alatt volt a szekér, mikor utánuk kiáltott, hogy a ki görbe szemmel talál a leányra nézni vagy kisujjával is megérinti: úgy töri össze azt mozsárban, mint a sót. EttÅ‘l kezdve szegény Susánnámat nem láttam többé, bár a fölséges uristen jóra fordÃtaná Å‘ siralmas dolgát! Szaporáné asszonyom az egész beszéd alatt sűrű könyeket hullatott. Sűrű könyein át nem láthatá Patkós Dani arczát, mert ha látta volna, bizony isten egy szót se szólt volna. Jó Patkós Danit elfogta a keserű indulat. Hátát nekitámasztá a falnak, talán máskép lábán se tudott volna megállni. Lábai reszkettek, rettenetes karjai is reszkettek, taglója kiesett a kezébÅ‘l. Szemöldeit és ajkait összeszorÃtá s merev szemekkel bámult ki az alkonyodó égnek veres világosságába. Azt az eget szerette volna most összedönteni, hogy ne maradjon más épségben, csak maga a pokol. Nem szólt többé egyetlen szót sem. Mereven állott és nézett, mint a halálos itélet. Egyszer aztán lehajolt s fölvette taglóját. Süvegét szemére vágta, dolmányát összerántá, kését az övében s kardját az oldalán megtapintá, s oda menvén Szaporáné asszonyomhoz, annak kövér kezét szó nélkül ujra megcsókolá. Indult kifelé. – Hova mégysz édes jó fiam? Vacsora nélkül ugyan csak el nem eresztlek. Jöszte csak vissza, nézd meg hát bátyádat is, lelkem jó uramat egy pillanatra. Patkós Dani csak ment kifelé. – De hallgass hát rám édes fiam, – szólt Szaporáné asszonyom, utána eredvén Patkós Daninak s megfogván annak balkezét, – várd meg hát urunkat Å‘ kegyelmét, mÃg haza jön, hiszen Kolozsvárra azért rugtatott be, hogy a generális urtól segÃtséget kérjen szegény lelkem leányom kiszabadÃtására. Patkós Dani egy szót sem szólt, vissza se nézett, kezét szeliden kiszabadÃtá, s ment le a lépcsÅ‘n, s az udvaron, a kapun át, a holttestek és eleven emberek közt kiment a vár elé. A népség még mindig ott zsibongott és sűrű tömegben, zajongva és összebujva bámult valamit. Az a valami volt jó Patkós Daninak fekete harczi lova. A kemény futásban megszakadt belseje s ott a gyepen felfordult s kiadá páráját. Patkós Dani szétlökte az embertömeget, s a mint lovát meglátta: kantárt, szügyellÅ‘t, nyerget, takarót, terhelÅ‘t, farmatringot pillanat alatt leszedett a lóról. És akkor oda kiáltott az emberekhez: – Szászfenesi népség, a kinek jó lova vagyon, adja el nekem igaz áron, megfizetem kettÅ‘s áron. Ime itt az erszény. A népség csak egymásra nézett, csak hallgatott és csak húzódott szerteszéjjel. Nem felelt a felhÃvásra senki. Egyszerre sebes lódobogás hallatszott a falu felÅ‘l s a következÅ‘ pillanatban ott állott Patkós Dani elÅ‘tt egy úri renden lévÅ‘ lovag. Lova, maga, haja, szakálla, bajusza porral behintve. Nyilván nagy utat tett sebes vágtatással. Oda kiáltott a tömeghez: – Hej ficzkók, mi történik itt? Mikola László uram Å‘ kegyelme volt a lovag. A népség egy pillanat alatt lekapta fejérÅ‘l kucsmáját, s egy öreg jobbágy oda állva a ló mellé, szólt porba nézÅ‘ görnyedt arczczal: – Csókoljuk a kezét, lábát nagyságos urunk, egy kurucz vitéz van itt, megdöglött a lova, hátas lovat akar venni a faluban. Az uraság oda tekintett Patkós Danira. – Ki vagy fiu, mit akarsz itt? – Toroczkay István uram belsÅ‘ embere vagyok, Patkós Dani a becsületes nevem, Tordáról való származásom, Susánna hugomnak vagyok eljegyzett vÅ‘legénye, megyek utána, hogy élve, halva megszabadÃtsam. – Elment az eszed fiu, a haramiák sokan vannak, a két Ördög gyilkos szÃvvel, rettenetes erÅ‘vel van, közepébe mégysz a halálos veszedelemnek. – Oda megyek, de azért mégis oda megyek. Lassú, mély és dörgÅ‘ hangon mondá ezt Patkós Dani. Mikola László uram mindjárt gondolta, hogy Patkós Danit semmi kérés, fenyegetés, semmi jó tanács vissza nem tartja, hanemha erÅ‘szak. De hát miért kellene a kurucz fiut erÅ‘szakkal visszatartani? Oda szólt hozzá: – Mi járatban jöttél te épen most ide? – SegÃtségre jöttem, de késÅ‘n jöttem, lovam is megszakadt a sietésben. – No fiú, nesze, itt ez a ló, de jól gondját viseld, s ha szerencsét ád isten, visszahozd menyasszonyoddal együtt. Mikola László uram leugrott a lóról, oda vetette Patkós Daninak a kantárt s bement a kapun. Patkós Dani rögtön levetkÅ‘ztette a lovat, a leszedett szerszámot egy ácsorgó embernek oda adá, hogy vinné be az udvarba és aztán a lovat megveregeté, megsimogatá, saját lova szerszámába felöltözteté s aztán felugrott a nyeregbe. Épen ekkor nyugodott le a nap, s épen ekkor ért oda Szaporáné asszonyom nagy karéj kenyérrel, nagy darab hideg sülttel, nagy kanna borral. – Nesze édes jó fiam, igyál, egyél, a maradékot vidd el az útra. – Köszönöm, jó nénémasszony. – A kanna bort felhajtá s egy hajtókára kiürÃté, a sültet és kenyeret kápájába tevé, s »adjon isten jó éjszakát«, úgy elrugtatott, mintha egyenesen nyÃlból lÅ‘tték volna ki. V. MENYASSZONYA UTÃN ÉLETRE-HALÃLRA. Nekiment a sötét éjszakának, nekiment a veszedelmes útnak, nekiment a bizonyos halálnak. Mire a Könczöl szekere éjfélt mutatott: akkorra leszállott már a magyarszilvási havasokból s ott poroszkált a Hesdát patak partján, puha, buja, zöld mezÅ‘ben, hajladozó fekete fák árnyékában. Lova nagy utat tett az nap Szász-FenestÅ‘l Kolozsvárig, Kolozsvártól Szász-Fenesig s onnan az éjszakán át idáig. Vékony volt a ló vékonya, minden pillanatban megtágult terhelÅ‘je, erÅ‘telen volt a lába járása: bizonyos volt, hogy ezzel a lóval nem lehet sokáig menni. A hagymási szÅ‘lÅ‘k alján leszállt róla, puha fűbe kipányvázta, harmatos csutakkal megdörzsölé s aztán maga is lefeküdt. Fejét hideg hantra támasztá s nézte azt a csillagos eget, melynek nincsen annyi fénye, nincsen annyi üdvössége, a mennyi az Å‘ szÃvének mélységes szerelmével s mélységes szerelmének iszonyú fájdalmával fölérhetne. Ãlom nem jött szemeire. Nem is akart, nem is tudott most aludni. Iszonyú rémképek verték föl lelkének minden indulatát, mikor elgondolá: minÅ‘ sorsra, minÅ‘ kezekbe jutott a kis Susánna. Az Å‘ kis Susánnája, a kiért élt, mióta élt, s a kinek boldogságáért küzdött vészszel és viharral, és a kiért meghalt volna száz halállal s megviaskodott volna angyalokkal, ördögökkel. Hah, minÅ‘ harag tombolt szilaj vérének minden cseppjében, mikor a két Ördög eszébe jutott. MinÅ‘ harcz lesz az, a mit Å‘ a haramiákkal fog megharczolni. Hány ördögöt fog Å‘ összetörni, mÃg a halál Å‘t is eléri valahára. Mert eléri: az bizonyos. Å azt a helyet s azokat az embereket élve nem hagyja el, a kik az Å‘ Susánnáját semmivé tették. Eszébe jutott küldetése. Jó urának szigorú parancsa, szegény hazájának igaz ügye, kegyelmes fejedelmének balszerencséje. Neki most Magyarország felé kellene menni s most már a határon lennie. Ott volt a pöcsétes levél dolmányának kutyafüle alatt. ȃhség, szomjúság meg ne aléjtson; ellenség, vadállat meg ne riaszszon; jó barát, szép asszony vissza ne tartson; még könyörgÅ‘ édesanyádnak könyhullatása is a te szived meg ne lágyÃtsa.« Ez volt jó urának igazságos parancsolatja. És Å‘ fogadta szÃvében, fogadta lelkében, hogy a parancsolatot teljesÃti. És ime most mégis megszegte azt. Megszegte a legelsÅ‘ lépésénél, megszegte a kis Susánnáért. Vajjon mi büntetésre lesz Å‘ méltó, hogy ekként hűtelen lett az igaz ügyhöz, a föleskedt zászlóhoz s kurucz jó hitéhez? Oda most már a becsület is. Hadd legyen oda. Ha a kis Susánnának harmattisztaságát haramia kutyák beszennyezték: neki sem kell többé a becsület. Hiszen az élet sem kell. Nem is fog Å‘, nem is akar Å‘ életben maradni. Csak a bosszú, csak a bosszú, csak a halál. Ott halni meg, dúlva, viaskodva; ott halni meg a kis Susánna közelében s ott feküdni holtan is együtt az Å‘ holttestével. Csak az van már hátra, semmi más. Fényes csillag csillogott le rá a magasságból, de Å‘ a csillagfényben is a pokolnak sötétségét látta. Lelke háborgott, mint viharpaskolta tenger, s a fekvÅ‘ helyében sem volt maradása. Fölkelt, föl- és alájárt, majd lement a patakhoz s annak hűs vizében megmosá agyát, szemeit és arczát. Igy fog fürödni, Ãgy szeretne fürödni a két Ördög vérében. Még ekkor is ezt gondolá. Hajnalodott immár. Hajnali csillagnak tüzes fénye sütött a szemébe, hagymási és indali kakasszót lóbbálta füléig a szellÅ‘. Ibolyaszinű dolmányát kezdé felölteni a napkeleti égsark s az égi dolmánynak peremén a havasok magasságáról lemosolygott már a hajnalpirnak piros mosolygása. Hűs patakvÃz, hűs reggeli szellÅ‘ jó Patkós Dani szÃvébÅ‘l kihajszolták az örjöngÅ‘ haragnak fekete mámorát. Lova jó étvágygyal legelészett, harsogva harapta a duzzadozó pázsitfűvet; Patkós Dani lovára tekintett. Jó gondolat ötlött az agyába. Lovának is kell pihenés, jó magának is kell okos meggondolás. A két Ördög most várában alszik, két éjszaka nem aludta ki magát, száz haramia Å‘rzi álmuknak nyugalmát, a várban Å‘ket megtámadni lehetetlen. Meg kell várni, mig fölébrednek s le kell Å‘ket csalni a völgybe, a hasadék fenekére. Csak egyszer szemközt állhasson velük, nem kiván Å‘ aztán segitséget sem istentÅ‘l, sem ördögtÅ‘l. Pedig talán jó lenne segitséget kérni Toroczkay István fÅ‘kapitány uramtól Å‘ kegyelmétÅ‘l. Egres felé, Magura felé pihent lován jó két óra alatt felrugtatna Toroczkó várához. Tizenöt-húsz jó kurucz legénynyel mily könnyen kiszedhetné Å‘ a haramiákat a barlangvárból, mint a földi kutyát az odujából. Nem. Ezt Å‘ nem teszi. Å Toroczkay uram Å‘ kegyelmének szeme elé többé nem kerül. MÃg a kis Susánnát meg nem szabaditja, szégyenét, halálát keserűen meg nem boszulja: addig Å‘ a két Ördög közelébÅ‘l el nem távozik. Egyszer úgy is meg kell halni: hadd jÅ‘jjön tehát a veszedelem. Lovát megfogta s gondosan megitatá. S aztán lassú lépésben elindult lefelé a patak mentén. A hol a Voratitz belecsörgedez a Hesdát patakába: ott találkozott napköltekor egy peterdi pakulárral. Haragos kérdésére azt felelé a pakulár, hogy a két Ördög otthon van most, kétszarvú haramiák Å‘rzik a Repedt-kÅ‘nél, istenes embernek nem lehet azokra még csak rá se nézni. Patkós Dani ment a Repedt-kÅ‘höz, be a sziklahasadékba, a kétszarvú haramiák elé. De rossz volt az útja. Jeges zápor, rettenetes felhÅ‘szakadás rohant végig néhány nap elÅ‘tt a sziklahasadékon, a járt utat elpusztÃtá és az omlott sziklák sima lapján minden lépten-nyomon megcsuszamlott az aczélpatkó. Patkós Dani leszállt lováról, megköté azt egy faághoz, s lovának mind a négy lábáról lefeszité a patkót. Puszta kézzel tördelé el a patkószeget, nem kellett hozzá se vasfogó, se kalapács. Ãgy ment tovább, mindig beljebb, mindig beljebb a rettenetes sziklatornyok közé. Mordálya kéznél, kardja kiakasztva, rettenetes taglója jobb kezében. Minél közelebb jutott a két Ördög várához: annál jobban lobogott szÃvében tüzes harag lángja. Egy sziklafordulatnál nagyot horkant lova, felvágta a fejét s nem akart elÅ‘re mozdulni. Patkós Dani elÅ‘re tekintett, s alig száz lépésre négy haramia állt elÅ‘tte egy félig lombos beteg fa árnyékában. Fekete, bozontos bivalyfeje mind a négynek s két rettenetes bikaszarva két haramiának. Vastag nyelü éles dárda, mordály az övben, hosszu kés a tüszÅ‘ mellett mind a négynél. EzektÅ‘l ijedt meg Patkós Dani lova. De nem ijedt meg Patkós Dani. Rövidre fogta a kantárszárat, vasmarkába szoritá a taglót, s lassú lépésekkel ment a haramiák felé. A ló fujt, tüsszögött, nyugtalanul vagdalt, de a kegyetlen térdszoritás alatt csak ment elÅ‘re. Patkós Dani le nem vette szemeit a rabló néprÅ‘l és csak arra vigyázott, hogy lova a szakadékba bele ne essék. MidÅ‘n már ötven lépésnyire volt a haramiáktól, odakiáltott hozzá az egyik haramia vastag ökörhangon: – Megállj te barom, mit akarsz itt nálunk? Dutzu volt ez, a kétszarvú haramiák vezetÅ‘je. Å találta ki, hogy jámbor, veszendÅ‘ lelkek rémületére miként lehet bivalybÅ‘rt és bikaszarvat haramiafejre kötni. Å Å‘rizte most e helyütt a sziklahasadékot, a várhoz vezetÅ‘ ösvényt. Patkós Dani egy szót sem szólt, csak ment elÅ‘re. Egyik haramia nagyot füttyentett. A fütty hangjára valahonnan a sziklák mögül iszonyú tülökhang bömbölt végig a völgyön. Nyilván jeladás volt ez a várbeli haramiák részére. A négy haramia elÅ‘re szegezett dárdával állt készen. A bömbölÅ‘ hangra felágaskodott a ló s reszketÅ‘ testével nem akart elÅ‘re menni. Patkós Dani belevágta sarkantyúját oldalába, s a ló fölnyerÃtve két iszonyú ugrással oda robbant a haramiák közé. Patkós Dani kezében megvillant a tagló s a kétszarvú Dutzu abban a szempillantásban összezúzott agygyal feküdt le a ló lábai alá. Úgy lefeküdt, soha többé meg se mozdult. E váratlan, e képzelhetlen támadásra két haramia rögtön leugrott egy sziklamélyedésbe, a harmadik pedig futni kezdett visszafelé. Patkós Dani egy ugrással elérte, s taglóját balkezébe véve, jobbjával tarkón ragadta s magához a levegÅ‘be fölemelte a haramiát. A nyomorult pára csak hörgött és kapálózott, minden fegyverét kiejté kezébÅ‘l. Patkós Dani megállÃtá lovát s iszonyu haraggal szólt hozzá: – Szólj dög, mert odaváglak a sziklához, mint egy marok sárt. Hol a két Ördög? A jó Daninak nem jutott eszébe, hogy vasmarkával úgy megszoritá a rabló nyakát, hogy az akarva sem tudott volna egy istenes hangot kiejteni. Csak hörgött és csak nyöszörgött. De ujra szólt a tülökhang bömbölése. S miként a mennydörgés: úgy robogott végig százszoros visszhangja a szakadékos bérczek hajlásai közt. A két Ördög vára ott tátongott már sötét odújával Patkós Dani közelében s a Fekete Ördög és a Fehér Ördög onnan jött már alá hatvanadmagával, rettenetes haragnak és gyilkos fegyvereknek hatalmával. Patkós Dani jól látta a haramia-sereget, de azért meg nem ijedt. A gyámoltalan rablót, a ki kezében lógott, oda vágta lova lábához s ment szemközt, – neki a két ördögnek, a bizonyos halálnak. VI. A KÉT ÖRDÖG LAKOLÃSA. A Fekete Ördög jött élén a seregnek. Egyetlen fegyvere volt a hosszúnyelű iszonyú vaskalapács, melyet úgy forgatott félkezével, mint más a sima vesszÅ‘t. A sereg után lomhán lépkedett maga a Fehér Ördög dárdával és mordályokkal. Dárdáját mint valami nagy szálfát vonszolta maga után. A haramiák ujjongva, kiabálva, ugrándozva, botjaikat, dárdáikat, puskáikat emelgetve nagy zsibajjal követték a két marczona vezért. Látták, hogy nekik fölöstökömre is kevés lesz az az egy szál kurucz vitéz. Patkós Dani halavány arczczal, összevont szemöldökkel s összeszoritott ajakkal közelgett lassan feléjök. Lovát egyenes sziklafal tövében vezeté, hogy hátulról védve legyen. Ãdáz sasszemeit le nem vette a Fekete ÖrdögrÅ‘l. A Fekete Ördög rabolta el Susánnáját. Ennek az egy embernek meg kell ma halni. Egyéb nem volt elméjében. A Fekete Ördög tÃz lépéssel megelÅ‘zte seregét. LÅ‘távolba érve megállt, dörgÅ‘ kaczagásra fakadt s kalapácsára támaszkodva gúnyolódó hangon szólt Patkós Danihoz: – Én vagyok Vaszili Negru héj! Én vagyok a Fekete Ördög héj! Hát te féreg, ki vagy te, a ki meg mersz állani én elÅ‘ttem? Patkós Dani elÅ‘vette mordályát s egy szót sem szólva rálÅ‘tt a Fekete Ördögre. A lövés nem talált. – No még egyet, hadd nyelem el golyódat, – szólt röhögve a Fekete Ördög. Patkós Dani a súlyos mordályt oda vágta az Ördög melléhez. Az Ördög megrendűlt, felorditott, de el nem esett. Vastag juhbÅ‘rczondrája megmenté Å‘t a haláltól. De most aztán két kézre fogta a félmázsás kalapácsát. Patkós Dani a kengyelbÅ‘l kivette lábait s nekiugratott a Fekete Ördögnek. A Fekete Ördög a kalapácscsal s Patkós Dani a taglóval egyszerre suhintott. És abban a szempillantásban földön feküdt ló és ember egyaránt, mintha haragos villám ütött volna le mind a háromra egyszerre. A Fekete Ördög suhintására Patkós Dani felrántotta lova fejét. Az iszonyú kalapácsütés a ló koponyáját száz darabra zúzta. A ló elesett s vele együtt Patkós Dani is. De az Å‘ taglója a Fekete Ördög fejét úgy hasitá ketté, hogy egyik darabja ide zuhant, a másik amoda. Patkós Dani rögtön felugrott s oda nézett a haramiaseregre. Ez a sereg, mintha föld nyilt volna meg elÅ‘tte, eszeveszett bámulással mereven nézte a borzasztó harczot s a Fekete Ördögnek iszonyú halálát. Még maga a Fehér Ördög is megrémült, midÅ‘n a Fekete Ördög elestét látta. Patkós Dani oda lépett a holttesthez és sarkantyúját belevágta a haramia arczába és egyik lábát rátette a kettéhasÃtott fÅ‘re és mély dörgÅ‘ hangon mondá: – Nesze pokol kutyája, nesze. Te voltál az, ki az én Susánnám elraboltad. Magához jött a haramia-sereg. RémÃtÅ‘ morgással és istenkáromlással mozdult meg, hogy Patkós Danira rohanjon. Patkós Dani rájuk nézett s rájuk orditott, mint a vihar: – Hát ti is itt vagytok? Egyétek meg ezt a dögöt s veszszetek meg tÅ‘le. Óriás erÅ‘vel megfogta a holttestnek két lábafejét s felhajitva azt magasra, mint valami könnyü zsákot, úgy vágta a haramiák közé. Öten-hatan összeestek a holttest súlya alatt. A Fehér Ördög három ugrással ott termett a haramiák élén. Dárdavégű szálfáját magasra emelé s ráorditott a rablókra: ElÅ‘re bitangok, fogjátok le elevenen, mert összeráglak benneteket. S szálfájával oda mutatott Patkós Danira. De Patkós Dani most se ijedt meg. Hátát megveté a sziklafalhoz s azt ugyan látta, hogy itt most már meg kell halni, de azért kardját balkezébe, taglóját jobbkezébe véve, haragos szemekkel várta a haramia-sereget. Még sürgeté is Å‘ket: – Ide jertek, épen ti kelletek nekem! E pillanatban a távolból újra felhangzott a tülök bömbölése és mikor az elnémult: messze, messze földrÅ‘l a túri határ felÅ‘l trombitaszó harsogása hallszott, mintha csak katonák jöttek volna onnan felÅ‘l. Hát bizony katonák voltak azok, csakhogy jó Patkós Daninak nem nagy gyönyörüsége tellett Å‘ bennök, a mint az késÅ‘bb kitudódott. Pedig hát elÅ‘re tudhatta volna Å‘ azt, ha oly nagyon nem sietÅ‘s az útja s ha Mikola László uram Å‘ kegyelmétÅ‘l nagy tisztességgel és megalázódással tövérÅ‘l hegyére mindent megkérdezett volna. De a nagy harag eszét veszté s hebehurgya sietségben meg nem fontolá jól Å‘ nagy dolgát. Tudni kell ugyanis, hogy Mikola László uram Å‘ kegyelme ama szomorúságos éjszakának reggelén berúgtatott Kolozsvárra s meg nem állott addig, mÃg amaz ármányos Steinville generálisnak, császári hadak fÅ‘generálisának szÃne elé nem juthatott. Eljutván pedig oda, érzékeny hangon és nagy bátorsággal e szavakat mondá: – Uram, fÅ‘generális uram, kegyelmed, nagy panaszom vagyon. Én vagyok ama Mikola László Szász-FenesrÅ‘l, háromszázharmincz jobbágynak és szolgáló embernek ura, ki a fölséges császár úr iránt való hÃvségében soha meg nem tántorodott és soha tétovázó nem volt, és ime minden igaz hÃvségem és jámborságom daczára az elmúlt éjszakán istentelen haramiák, kutyafia rabló népek udvaromra törtek, magamat és tisztes vendégeimet halálra keresték, szolgáimat, cselédeimet felkonczolták, édes lelkem hitvestársamat halálra ijesztették, sok minden kincsemet és drága marhámat elrabolták, sÅ‘t még egy szegény, ifjú leányzót is magukkal udvaromból elragadni nem átallottak. Égre kiált a nagy istentelenség és én jöttem fÅ‘generális uram kegyelmedhöz, kérdve kérdvén, vajjon a mi szegény Erdélyországunk azért tartja-e császári hadak sokaságát, hogy ily nagy veszedelmek véres boszú nélkül megtörténhessenek? Steinville generális megértvén ebbÅ‘l a nagy méltatlanság igaz okát, biztató szavakkal csillapÃtani kezdé Mikola László uram Å‘ kegyelmét, jól tudván és elméjében tartván, hogy Mikola László uram egyike az ország fÅ‘embereinek. Mikoron pedig azt is megértette volna, hogy kik volnának ama gyilkos haramiák s hogy ezek az elmúlt éjszakán a császári hadnak két tiszti emberét is, tudniillik a kapitányt és a zászlótartót, felkonczolták, haragra gerjede nagy hirtelen s erÅ‘s hangon parancsolá az oldalálló tisztnek: – HÃvjátok elém Privoda kapitányt. Az oldalálló tiszt azt felelé, hogy Privoda kapitány a mult estén kiment Szamosfalvára. Steinville generális erre a következÅ‘ parancsot intézte az oldalállóhoz: – Egy lovas legény lóhalálában Szamosfalvára megyen s Privoda kapitányt rögtön beszállÃtsa. Huszonnégy lovas készen álljon, húsz szekeres előálljon s száz rácz hajdú szekerekre ülvén, a huszonnégy lovassal nyomban elinduljon s két huszonnégy óra mulva a két Ördög élve-halva kezemben legyen és a haramiák ágra akasztassanak. Igy szólott a parancsolat Mikola László uram Å‘ kegyelmének füle hallatára. Meg is elégedett Å‘ a parancsolattal s nyájasan megköszönvén Steinville generálisnak szivességét, az atyafiaknak rövid meglátogatása után nyomban visszaindult Szász-Fenesre, a holott is találá Patkós Danit, ki azonban szÃvének nagy haragja és búbánata miatt Steinville generális rendeleteibÅ‘l semmit elÅ‘re meg nem tudhata. Privoda kapitány pedig Szamosfalváról nagy sebten Kolozsvárra nyargalt, legényeit, haramiáit felülteté, szekerekkel gyors hajtásban elindula, s mire leszállt az öreg est, akkorra már elhagyá a bányabükki havasokat s elérte a komjátszegi nyilás torkolatát. Itt megpihenteté lovait és legényeit s tizenkét lovas legényt késÅ‘ éjjel elindÃta, hogy Tordára még hajnalban bejutnának, tordai városbiró uramat fölriasztanák s minden fegyverfogható Å‘rséggel és egyéb bátor emberekkel, csÅ‘szökkel és hajdúkkal egyetemben az Aranyos völgyén, tolvajúton fölkerülve, a hasadéknak peterdi nyilását elállanák s ekként a két Ördögöt és haramia seregét a hasadékba bérekesztenék, hogy onnan senkinek menekülése, hanemha madárszárnyakon, ne lehetne. Jól számÃtott Privoda kapitány. Å tolvaj elméje ügyes volt már az ilyen praktikákban. Jól tudta, hogy nemes Torda városának polgárai a minapi fosztogatás miatt is a két Ördögre fel vannak dühödve, s biztosra vélte már a két Ördög veszedelmét. Szinte mosolygott, ha elgondolá, miként fogja Å‘ a két haramiavezért mázsás vasba verve Steinville generális elé állÃtani – két huszonnégy óra alatt. A tizenkét lovasnak a tordai segÃtséggel Peterd felÅ‘l délelÅ‘tti tÃz órakor kellett a hasadékot elzárni, Å‘ maga is az Å‘ ráczaival és lovasaival ugyanekkor levén indulandó a túri határ felÅ‘l. Ime tehát az Å‘ serege volt az, kinek megérkeztét jelenté a haramia Å‘rnek tülök-bömbölése. Az Å‘ lovasainak trombitahangja harsogott a küzdÅ‘ felek fülébe a sziklahasadék szirtoszlopai közül. De jó Patkós Dani nem hallá meg sem a tülökhangot, sem a trombita harsogását és Å‘ nem látta meg Privoda kapitány marczona seregét. Å csak a Fehér Ördögöt látta maga elÅ‘tt dárdavégü rettenetes szálfájával s haramiaseregével, és csak annak hangját hallá, a mint a rohamot vezényelte. Å rá nem ért arra, hogy szeme füle másra is vigyázzon, mint azokra, kik életére törtek. Nagy lÅ‘n azonban bámulása, midÅ‘n látta, hogy a Fehér Ördög megáll, hátra tekint, a rohamot abba hagyja, magas kÅ‘re ugrik s aztán egy pillanat múlva elorditja magát. – Hóhó! megálljatok! Utánam föl a várba! E szavak után sebes bakugrással futott a barlang feljárója felé. A haramiasereg, a mint vezérének hangját hallá s futamodását észrevette, nosza sietett Å‘ is el nem maradni vezérétÅ‘l. Patkós Dani csak azon vette észre magát, hogy egyedül áll a sziklafal tövében s hogy ellenség nincs mellette, nincs elÅ‘tte, sem közelben, sem távolban. A ki volt és a ki volna: az fut elÅ‘le eszeveszetten. Nosza Å‘ sem vala hát rest, utána iramla a futó seregnek s taglóját suhogatva kiáltá utána: – Megálljatok hé, ribancz ebek! Megálljatok egy kissé, hadd verlek agyon benneteket. De bizony azok szót nem fogadtak, csak menekültek gyorsan föl a várba. A Fehér Ördög már fele útján járt a följárónak s nyilvánvaló volt, hogy mindjárt megmenekül s Å‘t Patkós Dani taglója el nem éri. Lehetett már Patkós Danitól vagy százötven lépésnyire. Patkós Dani ekkor megállt, megfeszité két hatalmas lábát, feje körül kétszer megpördÃté rettenetes taglóját s czélba véve a Fehér Ördögöt, utána hajÃtá azt. Nagy búgással repült a tagló a levegÅ‘ben mint halálmadár, fénye levillogott a futó haramiákra s iszonyú csattanással oda csapott a Fehér Ördög háta közepébe. A Fehér Ördög nagyot bÅ‘dült, állóhelyében megfordult, szálfáját magasra tartá, kezét még egyszer kinyújtá s aztán arczra esve, a feljáró sziklának magasáról rémÃtÅ‘ zuhanással legörgött a mélybe. A tagló még akkor is hátában volt, mélyen beleragadva kettéhasÃtott gerinczébe. A futó haramiák nem tudták, mi történt. Csak azt látták, mikor a vezér, mintha villám sújtotta volna le, élettelen zuhant le a hasadék fenekére. Egy pillanatra megdermedtek, kétségbeesésük ordÃtása messze betölté a sziklanyilást s aztán felocsudva, még rohamosabban kapaszkodtak fel a barlangvár odujához, egyik a másikat taszigálva le a mélybe. A kurucz vitézre nem gondolt többé egyik se. De gondolt Anika, az istentelen boszorkányfajzat. Régóta ott állott Å‘ már a feljáró tetején, a barlangvár kapujában, nagy négyszögü kÅ‘ csúcsán. Tüzes két szemére, piros orczájára oda tűzött a nap sugara. Piros viganóját, islógos ingvállát, fekete fényes hajfürteit, haja fonatának hamiskás szalagjait ott lobogtatá az enyhe déli szellÅ‘. Úgy állott ott a magasban mozdulatlanul, mint ártó csillag. Szemeinek tüze oda tűzött egyenesen jó Patkós Daninak deli termetére. Látta a rettentÅ‘ harczot. Merev szemekkel bámult oda, mint a hiúz az eleven zsákmányra. Arcza piros volt a csattanásig, keble pihegett a feszülésig, egyik lábát elÅ‘bbre tette, mint a másikat, mintha harczra, birokra akart volna kelni valakivel, a ki bántja; valamivel, a mi üldi; tán a haraggal, mely czikázott szÃve körül; tán a félelemmel, hogy elveszti gonosz párját; tán a sajnálattal, hogy vége lesz a szép kurucz vitéznek; tán a szerelemmel, a mélységes, pokoli szerelemmel, mely ellenállhatlanúl gyúlt szivében az ifjú bajnok, deli bajnok rettenetes hatalmának látására. A Fekete Ördögöt nem sajnálta. Hadd essék el, hadd okádja ki dühös lelkét, hadd legyen a haramia-seregnek egyetlen feje, a ki csak Å‘ rá hallgat, és egyetlen szÃve, a ki csak Å‘ neki szolgál. Hadd ne osztozzék kincsben, hatalomban, dicsÅ‘ségben Å‘ vele senki. Látta a haramia-sereget Patkós Daninak rohanni. Látta a Fehér Ördög nagy szálfáját s látta onnan a magasból, a mint a kurucz vitéz megveti hátát a kÅ‘sziklának és süvegét szemére vágva, két kezében két iszonyú fegyverrel oly rendületlenül áll a haramiák elÅ‘tt, mint a szikla-torony, melyhez támaszkodik. Ezt már nem nézheté magánosan, ehhez már társat kellett fognia. Beugrott a barlangvárba, belódult az oltáros odúba, ott feküdt a szerencsétlen rablott leányzó kőágyon, halaványan, lázban, betegen, lelke törve, szÃve szakadozva, halálra elszánva, mint letépett virágszál, melyet vihar leszakasztott, barom lába sárba tiprott s melynek szÃne és illata meghalt örökre. Vállon ragadta Susánnát s kivonszolta magával a barlang kapujához, a magas kÅ‘re. – Oda nézz, oda nézz, kit látsz te ott, mit látsz te ott? Susánna oda pillantott a harczolók felé. Észrevette Patkós Danit, az Å‘ jegyesét s az Å‘ jegyesének halálos veszedelmét. Mereven nézett, hajához kapott, felsikoltott s aztán eltaszÃtván magától Anikát, visszafutott odújába, oda esett kőágyára s arczra fekve zokogott, zokogott keservesen. De nem látta, de nem hallotta ezt senki. Anika nem ment utána, csak nézte, nézte, lélekzetét visszatartva, keselyü szemekkel nézte a viadalt. Hallotta a tülöknek bömbölését, trombitának harsogását, látta Privoda kapitány közelgését s a Fehér Ördögnek és seregének megfutamodását. Pokoli kéjnek tüze forrott ereiben, midÅ‘n látta, hogy a deli bajnok el nem szalad, hanem megkergeti a szaladókat. Hallotta szavának mennydörgését s látta, a mint a rettenetes tagló zúgva, búgva repül át a légen és sújtja halálra a Fehér Ördögöt. Most jutott eszébe, hogy a deli bajnok bizonyára a rablott leány vÅ‘legénye. Ördög volna, angyal volna, nem lehetne ilyen erÅ‘s, ilyen bátor. Csak szerelmes vÅ‘legénynek lehet ilyen szÃve szeretÅ‘ párjához. TÅ‘rét elÅ‘rántá s egy pillanatig azt gondolá: neki meg kell ölni a rablott leányt. Åt és egyedül csak Å‘t magát találja a kurucz vitéz életben és senki mást. Az iszonyú gondolat súlya alatt piros ajkai megnyiladoztak s hófehér fogai közt sziszegve játszott, gyenge habot vert gonosz indulatnak viharos mozgása. TÅ‘rét visszatette hüvelyébe s gyorsan, könnyen, repdesÅ‘ szökéssel, mint a madár, mint a zerge, futott le a sziklajárón. Észrevette, hogy Patkós Dani nem ügyel Privoda kapitányra, s ha nem vigyáz, rögtön, nyomban rácz haramiák fogják el Å‘t. Futott, futott lefelé, széttaszigálta maga elÅ‘l a menekülÅ‘ haramiákat s oda rebbenve Patkós Dani mellé, megragadta annak vas kezét. – JÅ‘jjön, jÅ‘jjön kelmed, kurucz vitéz uram, én velem, én hajlékomba, ihol la Privoda kapitány, nyomban nyakunkra hág. S húzta magával Patkós Danit. VII. MENYASSZONYÃT MÉGIS MEGTALÃLTA. Patkós Dani csak akkor tekintett Privoda kapitányra s annak marczona seregére. Nem voltak már távolabb kétszáz lépésnyinél s puskáikat, mordályaikat kezdték sütögetni Patkós Dani felé, a menekülÅ‘k felé. Privoda kapitányról Anikára veté szemét Patkós Dani. – Susánna hugomat keresem – szólt, – hát te leányzó, mit keressz itt? – Kelmedet keresem, jÅ‘jjön, jÅ‘jjön gyorsan, az a másik leány oda fenn van a várban. Patkós Dani e szóra rohamos sietséggel futott fel a sziklajárón, még Anika is alig tudott nyomában haladni. A menekülÅ‘ haramiák bámészan, gyáva meghunyászkodással adtak neki helyet maguk között. Két vezérüket megölte, Anika volt vezetÅ‘je, még gondolatban sem mertek véteni ellene. Mire fölértek a magasba: akkorra már Privoda kapitány serege nagy félkörben körülállta a feljáró alját s maga Privoda kapitány magas lovon ülve, kézben kivont karddal, erÅ‘s, harsány hangon Ãgy kiáltott fel a két Ördög várába: – Rablók, kuruczok, haramiák, hitvány kutyák! Fölséges császár parancsolatja szól hozzátok. Pénzt, kincset, fegyvert, minden drága marhát adjatok ki tüstént; vezérteket élve, halva adjátok kezemre, magatok pedig kényre-kegyre jÅ‘jjetek le s boruljatok lovam lábaihoz. Különben kifüstöllek benneteket s a ki ellenszegül, száraz ágon szárad meg pokolnak örömére. Patkós Dani ott állott a magasban a barlang nyilásánál, mellette oldalánál Anika. S Anika felelt Privodának. – Nem parancsol nekünk sem a császár, sem a generális, sem te magad ribancz. Pénzünk, kincsünk, fegyverünket ki nem adjuk, magunk szereztük, magunk is birjuk; ha kell neked: jere érte, czipellÅ‘mnek sarkára fogaidból veretek patkószeget. Patkós Dani csak hallgatá e gonosz szót s csak nézte az ádáz leányt. Nem szerette hallani a beszédet s maga szólt le Privoda kapitányhoz. – Privoda kapitány, én vagyok Patkós Dani, Toroczkay István uram Å‘ kegyelmének belsÅ‘ embere, kegyelmednek pedig halálos ellensége. Ãllok kegyelmed szolgálatára mindenkor, de most nem, mert most egy dologban járunk. Én megöltem Vaszili Negrut, a Fekete Ördögöt és Balyika Niktát, a Fehér Ördögöt, hogy egy szegény hajadon leányzót, kit Szász-FenesrÅ‘l elraboltak, megszabaditsak. A két Ördögöt megtalálja kegyelmed, ott feküsznek a kövön. Innen tehát most már menjen el kegyelmed békességgel, itt most már jó emberek vannak, majd hÃrt adok kegyelmednek, mikor lészen találkozásunk. Privoda kapitány visszakiáltott: – Kutya vagy, nem ismerlek. Társaidat felakasztatom, magadat karóba huzatlak, úgy nyúzom le bÅ‘röd. Azokat a becstelen fehér személyeket pedig meztelenen hajtom be Kolozsvárra, úgy adom át a bakónak. Patkós Daninak e szavakra megszédült a feje. Iszonyú gondolat villámlott agyán keresztül. Privoda kapitány most Å‘t is haramia számba veszi s vele is, Susánnával is, ha teheti, akként bánik, mint a hogy mondja. Hiszen Å‘, Å‘ nem fél, de Susánna, de Susánna! Majd leesett onnan a szikla tetejérÅ‘l, mikor azt elgondolá. Keserű haraggal nézett szemközt Privodával. Ez volt az Å‘ sorsának rosszra forditója, boldogságának, jövendÅ‘jének megölÅ‘je. Ez gyilkolta meg pakulárjait, ez rabolta el lábas jószágát, e miatt kellett megválni Susánnájától; azért lett Å‘ kurucz, hogy ezzel az emberrel találkozzék. És még most is, annyi keserű harcz után, midÅ‘n a két Ördögöt megölte már és Susánnáját haza vihetné, szerelmébe foglalhatná, lelkébe temethetné, most megint ez az ember áll útjában. A szélvész nem ordÃt úgy, mint ordÃtott az Å‘ szÃvében a féktelen düh, mikor ez emberre nézett. Kedve lett volna egymagában egy szál karddal lerohanni s szétdarabolni azt, vagy szétdaraboltatni magát általa. De mÃg Patkós Dani Ãgy évÅ‘dött, Anika, a boszorkányfajzat nem nyugodott. A sziklafeljárónak fent a barlang szájánál volt hét kÅ‘grádicsa. E hét darab nagy lapos kÅ‘ egyetlen kÅ‘darabon nyugodott, mely, ha kimozdul helyébÅ‘l, mind a hét grádicsnak le kellett zuhanni helyébÅ‘l, és ha lezuhant: akkor emberi teremtésnek lehetetlen volt a barlangba bejutni. A nagy forgó kÅ‘darab alatt lyuk volt vájva és a lyukba lÅ‘poros szaru volt elhelyezve. Csak a két Ördög tudta ennek titkát és Anika. Csak fel kellett lobbantani a lÅ‘port, hogy valamennyien mentve legyenek. Privoda szavára Anika nem felelt semmit. Hanem befutott a barlangba s kihozott onnan újjnyi hosszu puha pudvát s csiptetÅ‘ közt kis parazsat. Olyan gyorsan járt, senki se vette észre, mit akar. Lefutott a hét lépcsÅ‘n, leguggolt egy pillanatra, a taplót beszorÃtá a szaru szájába s meggyújtá azt. S ekkor felugorva ismét Patkós Dani mellé, oda vonszolá azt egészen a barlang szájához. – JÅ‘jjön kegyelmed, ide álljon, ide erre a sziklára. Földrengés lesz mindjárt, nagy lesz a veszedelem egy pillanat alatt. Patkós Dani önkénytelenül engedelmeskedett az ördöngÅ‘s leánynak s oda állt, a hova állÃtotta Å‘t. Anika ekkor elébe állva s két kezét csipÅ‘jére téve, éles, harsány hangon lekiáltott Privodához: – No most már jertek, bitangok, ha van bennetek bátorság. Majd meglátom Privoda, te rácz eb, van-e olyan hosszú a kardod, mint a nyelved, elér-e idáig? Privoda kapitány azzal felelt e csúfondáros szavakra, hogy mordályával czélba vevé Anikát s miután a lövés eldurrant, az a gonosz leányzó pedig elkaczagta magát, de el nem esett: Privoda rögtön kiadá a parancsot rácz haramiáinak, hogy a feljárón menjenek föl s foglalják el a két Ördög várát. Dühös volt, káromlá az istent és annak szentjeit s toporzékoló lovával oda állt a feljáró aljához, hogy ráczai saját élÅ‘ és haragvó két szeme elÅ‘tt vonuljanak föl a rohamra. Jó Patkós Dani látta a veszedelmet, nem ügyelt Anikának eszeveszett kaczagására, hanem dörgÅ‘ hangon bekiáltott a barlang üregébe a tétovázó haramia sereghez: – ElÅ‘re legények! Tizenöt ember dárdával és muskétával ide áll mellém, harmincz ember tölti a muskétát, a többi pedig készÃti a szerszámot és fegyvert. A ki szót nem fogad: két kezemmel vágom innen le lábainál fogva, mint a patkányt. Zúgott a hang az üregben, mint a mennydörgésnek hangja s a haramiák eszeveszetten ragadták fel fegyvereiket, hogy a parancsot teljesÃtsék. Tizenöt embernél több nem fért a barlang nyÃlása elÅ‘tti sziklalapra s kétannyi is oda tolongott, hogy Patkós Dani rájuk valahogy meg ne haragudjék. Csaknem egymást taszigálták le a hasadék mélyébe. Dörgött a muskéta a völgyben s a golyók ott fütyörésztek Patkós Dani feje körül a sziklaoldalon; jött fölfelé a rácz, negyven-ötven egymás után, Privoda kapitány onnan alulról, ló hátáról harsány hangon riogatta Å‘ket. Szentül hitte, hogy a tordai mészároslegénynyel végkép leszámol ma – úgyis oly sok volt már a rováson. De bizony nem lett abból semmi. Mennydörgés és földindulás és rettenetes halálnak veszedelme támadt Anikának gonosz munkájából. A lÅ‘por ott a forgó kÅ‘ alatt felrobbant, robbanása iszonyú volt; ama sÃma, hosszú kÅ‘lapok, a feljárónak lépcsÅ‘kövei ezer darabban repültek a légbe, süvöltve, zúgva, ropogva és csattogva, mintha afféle pokolbeli madarak lettek volna. Óriási füst és kÅ‘porfelhÅ‘ gomolygott fel az ég felé s a nagy sziklahasadéknak üregeibÅ‘l, hajlásaiból százszorosan dörgött vissza a visszhang, mintha jobbról, balról, közelrÅ‘l és távolról ég leszakadna, hegyek aláomlanának s utolsó Ãtéletnek tárogatósÃpja harsogna le a magasból. S zajon és zúgáson, mennydörgésnek és harsogásnak hangján túl hallatszott Anikának vérfagyasztó kaczagása! – Haha Privoda! Én vagyok itt és az én kedvesem, van-e kedved ide jönni? Privoda kapitány nem felelt. Óriási kÅ‘darab magát és lovát ott szakÃtotta ketté, ott morzsolta össze a feljáró lábainál. Lovasai hanyatt-homlok menekülének, s nyavalyás ráczai, kiket omló sziklák rohanása el nem tiport, halálos rémülettel futottak ki a sziklahasadékból, hogy megvinnék a hÃrt a két Ördög váráról s Privoda kapitány veszedelmérÅ‘l amaz ármányos Steinville generálisnak Kolozsvárra. Maga jó Patkós Dani is elképedve támaszkodott a sziklafalhoz. Az elsÅ‘ pillanatra el nem tudá gondolni, mi történt, csak érzé, a mint iszonyú nyomás, mint ellenállhatlan viharnak ereje, oda szorÃtja Å‘t és társait a szikla oldalához. Csak mikor már elmult a földrengés s annak pokoli dörgése, csak akkor látta, hogy a barlang feljárójának kövei mind lerohantak a völgybe s hogy a sziklalap elÅ‘tt rettentÅ‘ mélység tátong, a honnan feljönni s a hova lemenni lehetetlen. Bámulva és szó nélkül nézte Privoda kapitánynak hanyatt-homlok rohanó táborát. Még alig tudta helyzetét fölérni eszével, midÅ‘n érezé, hogy Anika suhogó ruhával melléje surran s kezét megfogja gyöngéden. – Jöjjön kegyelmed, – szólt a gonosz leányzó – valamit akarok mondani. Patkós Dani föleszmélt és Susánna jutott eszébe és ezt mondá Anikának: – Biz azt húgom, most már vezess jegyesemhez. – Oda vezetlek, – szólt Anika s szeme egyet villant. Nincs a pokolnak olyan tüze, a mely hasonlÃtott volna e szemvillanáshoz. Patkós Danit bevezette egy üregbe. Néhány pislogó mécs adott az üregnek némi félhomályt. Olyan volt az üreg, mint valami sÃrbolt. Anika odaállt Patkós Dani elé s két kezét leeresztve lassú hangon mondá: – Ime, itt áll elÅ‘tted jegyesed. Patkós Dani megütÅ‘dve lépett vissza. Oda nézett a gonosz leányra s azt mondá neki: – Elment az eszed leányom, én Susánnát keresem. – Én pedig téged kereslek. Meglehet, hogy bolond vagyok, de téged szeretlek. Az én jegyesemet meggyilkoltad: a helyett most te vagy nekem. Életedet megmentettem rácztól, oláhtól, haramiától, Privoda kapitánytól, de a magam számára mentettem meg. SegÃtségem nélkül innen most nem menekülhetsz; vagy enyém lészsz, vagy velem halsz. A gonosz leány lassú hangon, reszketÅ‘ hangon beszélt. Csak két szeme égett, csak két szeme villámlott ott a sötétben. Patkós Dani oda lépett hozzá s megfogta kezét. – Jó lány voltál hugom, jót cselekedtél velem, háládatos szÃvvel leszek érte halálos holtomig, de most vezess Susánnához. Anika odament egyik mécshez, fölvett a földrÅ‘l egy fenyÅ‘fafáklyát, meggyújtá azt s ment elÅ‘re, Patkós Dani pedig ment nyomában. Iszonyú barlangsikátoron, szűk nyÃlásokon, veszélyes sziklarepedéseken át bejutottak egy barlangba. A barlang egyik sarkában állott egy kÅ‘. Azt a követ Anika kimozdÃtá helyérÅ‘l s aztán tÃz vagy tizenkét kÅ‘darabot még kiemelt onnan s akkor oda hÃvta Patkós Danit. – Nézd, mi van itt? – Fáklyával oda világÃtott. Félországnak kincse volt ott. Arany és rubin és kárbunkulus iszonyú halommal. Drága ékességek, gyürük, lánczok, fegyverek, vert arany és ezüst pénzek, kelyhek, szentségtartók, arany és ezüst edények, lánczok, csatok, forgók, sarkantyúk, fejedelmi kincsek, szentegyházaknak és fÅ‘embereknek nagy kincsei. Várost épÃteni, száz falut megvenni, ezer jobbágyot és tÃzezer lábas jószágot szerezni lehetne e kincsen. Anika megint szemközt fordult Patkós Danival. – Lásd e nagy kincs mind az enyém, mind a tiéd, magam is a tiéd vagyok, ha szeretsz. Szolgálód leszek, kutyád leszek; ha rugdosol, lábadat csókolom, csak engem szeress, ne azt a másikat. Patkós Dani félrerúgta azt a halmaz kincset, mely útjában állt és csak e szót mondá: – Most már Susánnához vezess. A gonosz lány tántorogva, zokogó kebellel vezette vissza Patkós Danit a mécses barlangba. Fejét lehajtá s szemeibÅ‘l omlott a köny, mint a záporesÅ‘. De itt megint megállott és fuldokló hangon mondá Patkós Daninak: – Még egy szavam van, hallgasd meg azt. A te jegyesed nem tiéd többé, annak pártáját összetépte a Fekete Ördög; ott fekszik nyomorultan, teste-lelke összetiporva, mit akarsz te most már vele? Patkós Dani felordÃtott, mint a halálra sebzett vadállat s vaskezével megragadva Anikának vállát, mennydörgÅ‘ hangon szólt hozzá: – Hallgass, te rima, Å‘ az én jegyesem, élve, halva, még nyomorában és szégyenében is enyém örökké. Most oda vezess egy szempillantás alatt! Anika felsikoltott. Iszonyú vonaglással kirántá magát Patkós Dani kezébÅ‘l s a fáklyát a földhöz vágva, a mécseket suhogó ruhájával lobogtatva, villogó szemekkel és habzó, szederjes ajakkal elrohant onnan. Patkós Dani kibotorkált a fÅ‘bejárásba. A haramiák ott lézengtek s midÅ‘n arczát meglátták, ijedezve húzódtak félre elÅ‘le. Egy percz mulva vijjogva és sziszegve, mint a héjja, rohant oda Anika. Kezében tÅ‘re, a tÅ‘rrÅ‘l csorgott le a vér s fél karja és fél oldala tele piros vérrel. Arcza fehér, ajka kék, szemeiben kárhozatnak tüze. Oda fordult Patkós Danihoz: – Itt van menyasszonyod! S odavágta a véres tÅ‘rt Patkós Dani lábaihoz. Patkós Dani egy szót sem szólt, csak rohant oda a honnan Anikát jönni látta. Megtalálta a barlang ajtaját. Belépett az oltáros barlangba. Az oltárkövön fáklya égett. Az oltár mellett kÅ‘padon ott feküdt az Å‘ jegyese, az Å‘ lelkének bálványa, egyetlen szerelme: Susánna. SzÃven keresztülszúrva, gyenge patyolat ruhája összetépve, holtan, véresen. Szegény Patkós Dani nem is térdelt, hanem csak úgy esett oda meggyilkolt kedveséhez. Kardját kiejté kezébÅ‘l s karjaival átölelve harmattestét, zokogó arczát oda temeté menyasszonyának kihült kebelére. – Itt vagyok, édes szÃvem, szerelmem! Eljöttem érted! Mondd meg mi fáj, ki bántott? Megölöm érted a világot! Oh egyetlen Susánnám! Én vagyok itt, én vagyok itt, a te jó Dani bátyád. Szólj, csak egy szót halljak még tÅ‘led ez életben. A ki meghalt: az nem beszél többé. A rettenetes kurucz vitéz úgy sÃrt, úgy zokogott, mint kicsi gyermek. Végig-végigcsókolá a drága testet százszor is, ezerszer is, de az többé föl nem ébredt. Iszonyú fájdalmában fogával szakgatá dolmányának peremes hajtókáját. Végre elejtett kardjába botlott s a kard megpendült térde alatt. Fölugrott, fölvette a kardot s ment a gyilkos leányt megkeresni. Akár leány, akár ördög, kivágja belÅ‘le a lelket. Tántorogva ment elÅ‘re s végre kijutott a fÅ‘bejáróba. Ott voltak a haramiák összegyűlve s ott hallgatták azt a sátánt figyelemmel. Anika egy kövön állt s Ãgy beszélt hozzájuk: – Ne féljetek, Å‘ egyes egyedül van, ti hatvanan vagytok. Neki csak egy szál kardja, nektek hatvan erÅ‘s fegyvertek. És itt vagyok én. Én nem félek, miért reszkettek ti? Gyáva ebek! Ott van elzárva a nagy kincs, a félországot megveszem számotokra. Csak én tudom, hol ez a kincs. Ha én meg nem mondom: soha se láttok belÅ‘le egy polturát sem. Ha én elhagylak benneteket: száraz ágra juttok. De ha nekem szót fogadtok s Patkós Danit élve, megkötözve kezembe adjátok: urrá teszlek benneteket három vármegyére. A ki elÅ‘ször fölemeli kezét ellene: azé leszek én magam. Halljátok ezt? Én magam is. Patkós Dani hallotta ezt a szót. Két napja nem evett, nem ivott, nem aludt már. Megviaskodott a két Ördöggel s megölte mindakettÅ‘t. Látta menyasszonyát véresen meggyilkolva s most már iszonyú lelkiindulat rohama alatt roskadozni kezdett teste lelke. Å egymaga volt s ellenében hatvan haramia és az a pokol szülöttje, az a gonosz leány. És még sem gondolkodott egy perczig sem. Oda robbant a haramiák közé, mint a fergeteg s rájuk dördült iszonyú haraggal. – A ki kezét fölemeli: halál fia! Ment elÅ‘re. A haramiák némán csináltak utat maguk között. Már csak két lépés választá el Anikától s már emelé kardját a gonosz leány ellen. E pillanatban Anika felsikoltott s leugorva a kÅ‘rÅ‘l, melyen állott, nyÃlsebesen futott ki a barlang nyÃlásán. A rémÃtÅ‘ meredek szélén még egyszer megállt, még egyszer visszanézett, s midÅ‘n látta, hogy Patkós Danira senki sem emeli karját: szó nélkül leugrott a mélybe. Testét ezer darabra zúzva találták meg a patak ágyában. * * * Mire Patkós Dani kiért a meredek szélére: akkorra már Anika nem volt látható sehol. Hanem helyette iszonyú zsivajjal jött a tordai népség rettenetes husángokkal fölfegyverkezve. Most értek még csak ide Peterd felÅ‘l, a mikor már a két Ördögnek, Privoda kapitánynak s a gonosz Anikának csak holttestét láthaták. De azért jó távolságban megállva a két Ördög vára elÅ‘tt, szörnyű vitézséggel fölkiabáltak a vár lakóihoz, hogy életre-halálra adják meg magukat, mert különben kÃnos lészen Å‘ haláluk. Patkós Dani kiállott a meredek szélére s fölismerte az Å‘ pajtásait. Süvegét megemelinté s midÅ‘n a zsivaj elhallgatott, ekként szólott a tömeghez: – Adjon isten kegyelmeteknek jó napot, édes atyámfiai és barátim. Én vagyok ama szerencsétlen Patkós Dani, kinek jegyesét ezen kutyafia lator haramiák elrabolták és meggyilkolták, örök kárhozat legyen érte sorsuk! Az én jegyesem itt fekszik halva; – lelkének üdvére, isten dicsÅ‘ségére segÃtsenek kegyelmetek Å‘t tisztességgel eltakarÃtani. Nosza megismerték most jó Patkós Danit a tordaiak. Édes öcsém, édes bátyám, édes jó atyámfia volt elÅ‘ttük, mindnyájuk elÅ‘tt. Egy suhancz meglátta a Fehér Ördög holttestét, kivette hátából a taglót s megismerte a taglóról, hogy az Patkós Danié. LÅ‘n most nagy rivalgás s jó Patkós Daninak nagy dicsÅ‘sége. De Å‘ azt nem hallotta. Bement menyasszonyához s midÅ‘n a népség kötélen, létrán feljutott a várba: ott találták Patkós Danit szép halottja mellett. Akkor is ott zokogott keservesen. Hanem a haramiákat nem találták sehol. Azok szépen, tolvajúton, az indali völgy felé elmenekültek vagy valamely sötét szakadékban elvesztek örökre. Ha elmenekültek, békességes ember lett belÅ‘lök, mert soha többé gonosz hÃrük nem hallatszott. * * * Patkós Dani kipihenve magát, szomorúan ballagott fel Toroczkó várába Toroczkay István uram Å‘ kegyelmének szemei elé. ElÅ‘vevé dolmánya ujjának kutyafüle alól a pöcsétes levelet s elbeszélte siralmas esetét. – Nem kellesz már többé nekem édes fiam – szólt Toroczkay István uram Å‘ kegyelme – elmehetsz most már haza Tordára, mészároslegénynek. A kegyelmes fejedelmünk is békét kötött, te magad is megszegted elÅ‘ttem tett fogadásod, isten megbüntetett érte, a miért Szász-Fenes felé kitértél utadból. Pedig derék vitéz voltál, áldjon meg az isten! Hanem azért kezet fogott jó Patkós Danival s megrázta azt, mintha édes jó attyafia lett volna. Igy bocsátá útra. ÉJBEN, VIHARBAN. Két imádója volt a szép Körösréthy Emminek. Azaz: volt bizony ott több is. A Körösréthy-ház ajtókilincsének soha se volt nyugta. Szép is volt, ifju is volt, árva is volt a lány; nem is Å‘rizte más, csak egy tisztes, agg nagynéni, Å‘ is özvegy volt és gyermektelen, a szép Emmire sok mindenféle szerencse leskelÅ‘dött. És ennélfogva sok imádó. De igazi csak kettÅ‘. Az egyik volt Jákfalvy Sándor. Ez lett elsÅ‘ férje. A másik volt Felbéczy Miklós. Ez lett második férje. Emmi egyaránt szerette mind a kettÅ‘t. Avagy talán egyaránt nem szerette. Felbéczy Miklós szótalan, komor, hideglelkű férfiu volt. Sem Å‘t senki nem szerette, sem Å‘ senkit nem szeretett. Jákfalvy Sándornak épen halálos ellensége lett attól a naptól fogva, a mikor Å‘ a szép Emmivel megesküdött. Megfogadta, hogy Jákfalvy Sándoron vagy a szép Emmin, vagy mind a kettÅ‘n megboszulja magát. Megtehette. Jákfalvy nem volt szigoruan számitó üzlet-ember, Emmi pedig kegyetlenül könnyelmű volt. Lóra és cselédre, ruhára, fürdÅ‘re és lakomára s efféle hiábavalóságok megszámlálhatatlan seregére ezreket költött évrÅ‘l-évre. Felbéczy Miklós másod-harmad kézbÅ‘l gondoskodott arról, hogy a szép asszonynak legyen pénze és hitele szakadatlan. Nem tudta ezt a világ. Nem tudta ezt Jákfalvy. Nem tudta ezt talán maga a szép asszony sem. Jákfalvy korán meghalt. Maradt utána egy igen szép s még fiatal özvegyasszony és egy tizennégy éves fiu, JenÅ‘, a gyönyörü gyermek, ki Pesten volt épen akkor az intézetben, és maradt utána tekintélyes vagyon rettenetes zilált állapotban. Azt a vagyont okos embernek könnyen lehetett volna rendezni, könnyelmű asszonynak pedig hamarosan tönkre lehetett tenni. Emmi pedig könnyelmű asszony volt. Hanem Felbéczy Miklós okos ember volt. A férj halála után várt egy évig. Megvárta azt az idÅ‘t, a mikor az élvezetvágyó szép asszony akadálytalanul akarja tüzes szemeit, piros ajkait és lihegÅ‘ hókeblét kitárni annak a szellÅ‘nek, mely szerelemnek illatát s kéjnek melegét hordozza szárnyain. A mig a gyászév telt: addig a szép özvegy visszavonultan élt. És addig volt pénze és hitele határtalan. A mint a gyászév letelt: akkor a szép asszony kinyittatá falusi kastélyának termeit, uj és fényes butorokkal tömte meg azokat, uj kocsikat, uj lovakat és uj cselédeket szerzett és ujra megkezdé az életet. Megtette a szükséges látogatásokat és GyÅ‘rbÅ‘l, a közeli városból naponként fogadta a mulatni vágyó vendégek hódoló csapatát. Azonban egy szép reggelen elfogyott a pénz s kiapadt a hitelnek forrása. A szép asszony ékszereit és ezüstneműit kellett a városba zálogba küldeni, hogy legyen pénz a lakomára. Mert nagy lakoma készült. Az ünnepelt özvegy elsÅ‘ nevenapja a gyászév után. Otthon volt a kis JenÅ‘ is. Szakasztott mása elhunyt édes apjának – Ãgy szóltak a hizelgÅ‘k. – És ha Ãgy szóltak a hizelgÅ‘k: szavuk igazság volt és nem hizelgés. Sok vendég jött a vidékrÅ‘l köröskörül. Különösen a városból sokan jöttek. A kocsisorban, mely fölverte a jegenyesoros útnak porát, ott volt Felbéczy Miklós kocsija is. A nyitott kocsiban maga ült Felbéczy. A negyven éves komor férfiu elsÅ‘ pillanatra nem költhetett kellemetlen hangulatot maga iránt. Magas, erÅ‘teljes alak azon a válvonalon, mely a vidám ifju és a munkás férfiu korát különiti el egymástól. Ha azt mondanák róla: házasulandó fiatal ember: senki se csudálkoznék rajta. Ha azt mondanák róla: boldog férj és három gyermek apja: ezt is természetesnek találná mindenki. A szép özvegy nem fogadta Å‘t feltünÅ‘en. Csak oly szivesen, csak annyi mosolylyal, mint a többit. Annyit még is mondott, mikor kezét csókra nyujtá: – Valahára! Isten tudja, mióta nem találkoztunk. Igen köszönöm, hogy nem felejtett el. – Sohase felejtettem el, – mormogá Felbéczy. A kis JenÅ‘ a vendégsereg hullámai közt találkozott Felbéczyvel. A mint rá tekintett: megrezzent és szemeit alig tudta róla levenni. De Felbéczy is ismételten végig nézte a gyermeket. A gyermek félrehivta anyját s azt mondá neki: – Anyám, az a Felbéczy ur nagyon rossz ember, ne hÃvd meg többé hozzánk, félek tÅ‘le. Az anya nagyott kaczagott s fiának fejét-haját felborzolá. – Bohó, mit értesz te ahhoz. A gyermek indulatosan toppantott egyik lábával, de aztán oda ment anyjához, átölelte derekát és azt mondá: – Én tudom, hogy rossz ember, nekünk ellenségünk, látom a szemeibÅ‘l. – Édes fiam, ne beszélj ily ostobaságot, – szólt a szép özvegy s aztán bement vendégei közé. – A gyermekek gyakran esztelenek, – mondá egy barátnÅ‘jének. Néha azonban csodálatos ösztönük van. MidÅ‘n a lakomának vége lett: Felbéczy oda ment a háziasszonyhoz s lassu hangon mondá neki: – Asszonyom, ha a vendégek eltávoznak és ön kegyes lesz hozzám, igen fontos tárgyról óhajtanék önnel értekezni – bizalmasan. – Igen szivesen. A vendégek eltávoztak, a hosszu és unalmas búcsuzásnak vége szakadt s akkor a szép özvegy fölkereste Felbéczyt. – Asszonyom, – szólt Felbéczy, – egykor nekem jogom volt ahhoz, hogy önt Emminek nevezzem. Ezt a jogot szeretném ujra megszerezni. A nÅ‘ mosolyogva dÅ‘lt hátra a támlásszékben; valamely gyűrűvel játszadozott, mely ott csillogott kövérke hófehér ujján s azt felelé: – Ãœljön le édes Felbéczy, úgy látom, nagyon komoly dolgot akart velem közölni, de sehogyse tudom elgondolni: mit. Felbéczy leült szemközt a nÅ‘vel s két karját összefonta mellén. – Azt óhajtom, – mondá, – hogy ön nÅ‘m legyen. A nÅ‘ tovább mosolygott. – No ezzel ugyan, édes Felbéczy, magyarán előállott. Igen köszönöm a megemlékezést. De ha ön olyan szives a tizenöt-tizenhat év elÅ‘tti dolgokra visszaemlékezni: jusson eszébe az is, hogy velem szemközt a hóditás hadjáratát a hódolat alakjában szokták meg is inditani, be is fejezni. Felbéczy mereven nézte a szép asszony szemeit s a vonások ama bóditó játékát, melyet a beszéd és a mosoly a szép arczon elÅ‘idézett. De azért hideg komoly hangon felelt: – Akkor ön asszonyom tizenöt éves volt és én huszonöt, most ön harminczegy éves és én negyvenegy, akkor volt idÅ‘nk várni és most nincs. – Reményleni azonban most is van idÅ‘nk s azt hiszem, az elsÅ‘ rohamra ennyi siker elég lesz. A szép asszony csintalan mosolylyal fölkelt s távozni készült. Felbéczy még nem mozdult helyébÅ‘l, hanem elÅ‘vette óráját s megnézte azt. – Asszonyom, most hat óra van, a nap már rég fölkelt s önnek már az álmatlanul töltött éj után nyugalomra van szüksége. De tÃz percz nem különbség. Legyen kegyes még tiz perczig helyet foglalni. A szép asszony leült. Felbéczy folytatá: – Én a reményt csak határozott igéret alakjában tudom élvezni. Egyedül ön az oka, ha én az ifjukori ostobaságokból végkép kiábrándultam. Én önt nőül akarom venni és nőül fogom venni. Pedig rövid idÅ‘ alatt. Ne nézzen olyan komolyan és olyan mereven rám, és igen kérem, ne legyen ideges. Unalmas és gyűlöletes dolgokat fogok önnek mondani, de azért meg kell önnek azokat hallgatni. Ön a tönkrejutás szélén áll. Igen, igen, egészen a szélén. Csak egy lépésre van szüksége és belebukik. SÅ‘t még lépnie sem kell; elég, ha karom elereszti, melyben most még öntudatlanul megkapaszkodik. Én tudom, a mai lakoma költségei honnan kerültek. Ne piruljon el, többet is tudok. Ön ma még gondolkodik, holnap már elhatározza a férjhezmentelt és holnapután még fényesebb háztartást törekszik berendezni, hogy fedezze az ingadozást és csalódásban tartsa a világot. De ez lehetetlen, meg fogja látni, hogy lehetetlen. És akkor majd meggyÅ‘zÅ‘dik arról is, hogy nekünk várni tovább nem szabad. Vagy az én nÅ‘m lesz ön minél elÅ‘bb, vagy engem elutasit de végleg és e pillanatban és akkor nem lesz neje senkinek, hanem lesz egy szegény özvegy asszony. Felbéczy ujra órájára tekintett. – Még két perczünk van hátra. Ez épen elég arra, hogy elutasitson, de én megtizszerezhetem, ha ön úgy akarja. – Borzasztó ember ön, Felbéczy. Lehetetlen önnek most válaszolnom. JenÅ‘ azt mondá az este, hogy ön rossz ember; ugy látszik, nem volt igazam, midÅ‘n e szóért Å‘t oly nagyon megfenyitettem. – Lehet, hogy nem volt igaza. Azonban azt is meg kell mondanom, hogy föltételeim közt van olyan is, mely a gyermekre vonatkozik. Ön bizonyosan tudja, hogy én Jákfalvynak halálos ellensége voltam. Az a gyermek szakasztott mása apjának. Én nem akarom és nem fogom Å‘t házunknál látni soha. Érti asszonyom? Házunknál soha. Tehát ez is föltétel, mely elengedhetetlen. A szép asszony felugrott és indulatosan felkiáltott: – Nem, önnek neje nem leszek. Borzasztó ember. Felbéczy Miklós nyugodtan fölkelt ülÅ‘helyébÅ‘l s közel lépett a szép asszonyhoz. – Asszonyom, ez a harag illik önhöz. Számitottam rá. De a harag nem lesz örökké tartó. Egy hónap mulva ujra teszem tiszteletem. Remélem, a gyermek akkor már Pesten lesz az intézetben. És azzal lehajolt a szép asszony kezéhez s megcsókolta azt. Felült kocsijába s nyugodtan elhajtatott. A szép asszony pedig bement hálószobájába. Keresztül ment azon a szobán, melyben a kis JenÅ‘ aludt. Megállott ágya elÅ‘tt, szemeibÅ‘l kicsordult a köny s megcsókolta alvó gyermekét. Azután bement a hálószobába s azt mondá a szobalánynak, ki Å‘t vetkÅ‘ztetni kezdé: – Gyorsan Vilma. El vagyok fáradva s aztán az a Felbéczy rettenetesen megharagitott. Pár percz mulva nyugodtan aludt, mintha nem történt volna semmi sem. Még csak nem is álmodott arról az egy hónapról, melyet számára Felbéczy Miklós kitűzött. Pedig ez szomoru hónap volt. Ha tengeren a viharvert hajó eresztékei csikorognak; ha nyilás támad a bordák között, melyen szivárog be a tenger; ha a vihar sulya alatt kormánydeszka törik, árbocz alázuhan, legénység csüggedez s mentÅ‘ hajó vagy biztos rév láthatatlan: minÅ‘ kÃn facsarja össze a hajóparancsnok szivét. És ha nagy családi vagyon dÅ‘l össze; ha pusztul és fogy minden, mi becses volt és erÅ‘sen állott nemzedékrÅ‘l nemzedékre; ha éhsovár hitelezÅ‘k serege jön, hogy intsen és fenyegessen, becsüljön és válogasson s darabonként hordja szélyel azt az épületet, melynek jóllét a neve, mely örökbe maradt, hogy a gyermekekre örökbe szálljon; ha le kell mondani a fényüzésrÅ‘l, ha föl kell hagyni a kényelemmel, ha nem lehet tenni azt, a mi czélszerü volna, ha közelget a nélkülözés: minÅ‘ szemmel néz a jövÅ‘ elé a családfÅ‘! Felbéczy Miklós jól dolgozott és jól számitott. A szép asszony könnyelmű asszony volt. MidÅ‘n a kitüzött hónap letelt: a kis JenÅ‘ nem volt otthon apjának házában, anyjának oldalánál. Messze volt, Pesten volt az intézetben. MidÅ‘n a kitűzött hónap letelt: Felbéczy Miklós meglátogatta a szép asszonyt. És a szép asszony édes mosolylyal várta Å‘t és puha, selyem, hófehér karját nyujtá neki, hogy a szobába bevezesse, süppedÅ‘ pamlagra maga mellé leültesse s dobogó kebelét elÅ‘tte kitárja. Még az napon, még abban az órában kitűzték az esküvÅ‘ idejét. Pedig ezzel nem kellett már oly nagyon sietni. Hiszen feltörhették a boldogság kincses házát s rabolhattak onnan gyönyört ellenÅ‘rizhetlenül. A kis JenÅ‘re nem gondolt egyik sem. Åt nem hozták haza az esküvÅ‘re, sÅ‘t még csak nem is értesitették róla. Anyja, a boldog menyasszony nem merte; Felbéczy, a boldog vÅ‘legény nem akarta. A kis JenÅ‘nek nem volt szabad tudni, hogy az Å‘ apjának halálos ellensége mikor öleli át az Å‘ édes anyját. Csakhogy a kis JenÅ‘ nem volt már kis gyermek. Tizenhat éves volt már és elszánt, mikor apjának emlékét s anyjának szeretetét kellett oltalmaznia. Baráti kéz értesité az esküvÅ‘ napjáról s Å‘ elhatározta, hogy haza megy és meggátolja azt. Ostoba gyermek. Mintha Felbéczy keze el nem ért volna az intézet fÅ‘nökéig. A gyermek szomoru komolysággal kért az intézet fÅ‘nökétÅ‘l engedelmet arra, hogy haza mehessen. Az intézet fÅ‘nöke hideg vérrel felelt: – Nem engedhetem meg, Jákfalvy ur. Åsz van, hideg van, a hó is leeshetik, felelÅ‘s vagyok önért. ElÅ‘bb irnom kell haza engedélyért. – De nekem mennem kell, ha meghalok is: mennem kell. – Nem lehet. A gyermek elhalaványodott. Ajkai reszkettek. Fogait összeszoritá. Szemei csillogtak, de azokból a könyet kicsordulni nem engedé. Megfordult és szobájába távozott. Elhatározta, hogy megszökik. De eszébe jutott, hogy a hét vége felé jár, zsebpénze nincs. Visszament tehát a fÅ‘nökhöz. – Tanár ur, az istenre kérem, adja ki ma heti pénzem. A tanár ismét hidegvérrel felel: – Vasárnap a szokott idÅ‘ben megkapja ön pénzét Jákfalvy ur. Tudja, hogy a rendetlenséget nem tűröm. A gyermek zokogásban tört ki s összekulcsolt kézzel kérte a fÅ‘nököt. – Tanár ur, kedves tanár ur, tudja, hogy én sohasem vétettem senkinek, adjon nekem pénzt, a szivem megszakad. A fÅ‘nök tudta, mire kellene a pénz. Sejtette a szökési szándékot. – Ön beteg, Jákfalvy ur, nagyon fel van izgatva; a szolga éjjel-nappal ön mellett fog lenni. A gyermek megszünt sirni. Daczosan megfordult, a fÅ‘nökre bevágta az ajtót s eltávozott. De nyomban ment utána az intézeti szolga s bekisérte Å‘t szobájába. Huszonnégy órai benmaradás lÅ‘n a dacznak büntetése. Csütörtök volt. Az esküvÅ‘nek vasárnap kellett megtörténni. Pesthez Rábamike messze van. Pénze nincs, éjjel-nappal mennie kell, hogy gyalogszerrel idejében otthon lehessen. Veszteni való ideje nem volt. Intézeti társaitól összekéregetett három forintot. Tudta, hogy Komáromtól GyÅ‘rig egy forintot kell fizetni a vasuton. Egyebet nem tudott az egész utból s annak költségeibÅ‘l. Ezzel a pénzzel s ezzel a tudománynyal kiszökött az intézetbÅ‘l. De csak másnap délben, mikor a szolga ebédre ment. Hirtelen magára ölté felöltÅ‘jét s kisurrant az intézetbÅ‘l. Futott a Dunapartra. Itt kérdezé, merre kell menni Komáromba. Mondák neki: Vácz felé. Egyuttal utasiták, hol keressen váczi kocsit. Keresett és talált. Alkonyat fele indultak el, pénzecskéjének egyharmada kocsifuvarra ment, de este tÃz órakor Váczra ért. Sötét volt, mint a sÃrban. Rideg szél csapkodott, hideg, Å‘szi esÅ‘ permetezett és a gyermek mégis jóéjszakát kivánt fuvarosának s tovább indult. A fuvaros és neje összenéztek a folyosón a lámpafénynél. S a nÅ‘ szólt: – Menjen már kend az után a szegény gyermek után, hova menne az ilyen este? A fuvaros utána ugrott. – Héj, urfi, hová indul? – Komáromba. – A pokol fenekébe! Messze van az. Ebben a sötétben, szélben, esÅ‘ben, még a városból se tud kimenni. A gyermek ment tovább, mintha nem hallotta volna a szót. – JÅ‘jjön csak vissza, nálunk alugyék egyet, ha hajnalban indul el: tovább ér. – Köszönöm bácsi, de nekem mennem kell. A fuvaros nem szólt többet, karon fogta s bevitte a szobába. – Adj neki, – szólt – valami meleg ételt, asszony, hiszen máris majd megveszi az isten hidegje. A gyermek halvány volt, az igaz. Jó izüen költé el a szegényes ételt, de azért ülÅ‘helyében elnyomta az álom. A jó emberek padkára fektették, vánkost tettek feje alá s bundával betakarták. Korán reggel utnak indult. Csak úgy gyalogszerrel. Nem volt megedzve a hosszu gyalogláshoz. Estére kelve alig tudta lábait fölemelni, talpát feltörte a szokatlan erÅ‘feszités, erÅ‘fogyottan, tántorogva ballagott tovább. Ruhája át volt ázva, teste-lelke át volt fázva, midÅ‘n Komáromba késÅ‘ este megérkezett. Oda vetÅ‘dött a Dunapartra, a szigettel átellenben. Keresett korcsmát, a hol magát meghuzhatná. VendéglÅ‘be nem mehetett. Utolsó forintját a vasutra tartogatá. A nélkül haza nem érhetett volna. S azon kivül már alig volt néhány krajczárja. Egy kocsmában még gyertya égett. Belépett oda. Egy asztal körül négy-öt tisztes polgár beszélgetett s iddogált. Közel hozzájuk leült. Olyan jól esett fáradt testének a pihenés és meleg szoba. Éhes is volt, de az éhség nem jutott eszébe a kimerültség miatt. A beszélgetÅ‘ polgárok felváltva nézegették a gyermek nemes arczát s finom, urias, de átázott öltönyét. Egyik megsajnálta és megszólitá: – Hová való öcsém? – Rábamikére. – Honnan jön? – PestrÅ‘l. A polgár elgondolkodott s aztán kérdezé: – Van éjjeli szállása? A gyermek elpirult arra a gondolatra, hogy sem pénze, sem szállása. Büszke volt. Inkább meghalt volna, mint megvallja az igazságot. – Igen is van, – felelé, – itt a közeli vendéglÅ‘ben. – No ugy jól van, szivesen adtam volna különben éjjeli szállást. Az idÅ‘ lassankint éjfélre járt, az emberek eltávoztak s a gyermek maga maradt. A vendéglÅ‘s azt mondá neki: – Tessék kimenni, bezárjuk a kocsmát. A gyermek kiment az utczára. Künn vihar tombolt. Fekete felhÅ‘ket kergetett az égen, vagdalta le a háztetÅ‘k cserepeit s a sziget fáin s a folyamnak hullámain iszonyu zugással törtetett át. A gyermek nem maradhatott a falak árnyékában, a tetÅ‘cserepek agyon verték volna. Ki kellett mennie a nyilt Dunapartra, a viharnak akadálytalan sodrába. Érezte, hogy meg kell fagynia, ha nem mozog. Rázta a hideg. A szél, mint borotva, hatott át ázott öltönyein. Minden tagja reszketett, mint a falevél. Megkisérté gyorsan járkálni. Lehetetlen volt. Kimerült, kifáradt lábait alig tudta fölemelni. A szél úgy taszigálta, a föld, a sár úgy vonzotta magához. Olyan jól esett volna lefeküdni. A lefekvés a halál. Neki élnie kell és édes, szeretÅ‘ anyját megmentenie. E gondolat keserü elszántságot szÃtott föl szivében. Karjaival végigdörzsölé termetét s aztán fejét fölemelve utolsó erÅ‘feszitéssel, gyors léptekben járkált föl és alá a viharban. Azt hivé, képes lesz Ãgy kihúzni az éjszakát. Csalódott. Negyedóra mulva elhagyta ereje s egy rohama a szélnek földhöz sujtá. Ijedten ugrott föl abban a pillanatban, de a mint folytatni akarta a gyorsabb mozgást, érezte, hogy lábai nem birják. – Istenem, istenem, mit csináljak? – s el kezdett zokogni és tántorogni. Az órák éjfélt ütöttek. Az Å‘rváltás hangja oda hatott hozzá a várból. Mikor lesz még reggel? Bement az utczák tömkelegébe. Hátha találna nyitott házat, kocsmát vagy kávéházat. Nem talált. Messze menni nem is merészelt, eltéveszthetné az utat, vagy a szélhajigálta kövek agyonverhetnék Å‘t. Falhoz támaszkodva kivánszorgott ujra a Dunapartra. Nem találkozott egyetlen élÅ‘ lénynyel. Még az utczai eb is jó tanyát keresett. Eszébe jutott, hogy Å‘ a hid végén a szigetben este egy kis házat látott. Valamely indokolhatlan sejtelem azt sugta neki, hogy e házban jó emberek laknak s azok Å‘ rá várakoznak. Oda indult. Ãtvánszorgott a hidon. Megtalálta a kis házat két óriási jegenyefa között. Az a kis ház kis kápolna volt. Fülkéjében a Megváltó képe reszketett halavány mécs világánál. A hullámok csapkodása s a jegenyék zugása pokoli zajt támasztott. De a gyermek nem hallá a zajt. Nézte a képet. Addig nézte, mig a küszöbre le nem roskadt. Fejét falhoz támasztá, fáradt lábait a fagyos sárba kinyujtá, elszenderült. Tán egy óráig alhatott. Akkor fölébredt. Láza volt, fogai vaczogtak, egész teste reszketett. Ugy tetszett neki, hogy e helyben nem tudja kihuzni az éjszakát, hogy itt meg kell fagynia. Ujra fölkelt. Azt gondolá: reggel lesz már. Elindult be a városba. De csak a hid közepéig tudott menni. A hÃd közepén zárt fafalból állott a korlát. Itt leült. A korlátfal árnyékában nem érte a szél. Itt sem maradhatott. A vihar bÅ‘gött feje fölött s a hÃd ropogott, recsegett, ingott, mintha minden pillanatban össze akart volna omlani. Nem félt a haláltól már, de abba a sirba még se akart temetkezni, melynek hullámai ott zúgtak, csapkodtak alatta. Hisz igy az Å‘ jó édes anyja azt sem fogja tudni soha, hogy egyetlen gyermeke hova lett, hova sodorta el a hullám. Fölvánszorgott. A hÃd karfáin át látta, hogy a parthoz hajók vannak kikötve. Nagy gabonaszállitó hajók, melyek tán kijavitásra várnak. Egynek, a legbelsÅ‘nek nyitva volt ajtaja. A sötétség, mely ez ajtón kikandikált, egy ötletet támasztott lázas agyában. Hát ha e hajó árnyékot és meleget adna neki? Lebotorkált a part meredekjén. Bement a szélsÅ‘ hajóba, mely félig vizben, félig a parton feküdt. Ez nem adott árnyékot. Ajtaja be volt szegezve. Onnan átlépett a másik hajó elÅ‘részébe. Ez már tánczolt szakadatlan. A vihar és a hullám tánczoltatták. Ennek ajtaja is be volt szegezve. Ãt kellett mennie a harmadik hajóra. De ennek elÅ‘része messze esett tÅ‘le. VégsÅ‘ erÅ‘feszitéssel fölemelt egy deszkát s átveté azt a harmadik hajóra. És rálépett a deszkára. Egy hullámcsapás szétvágta a két hajót, a deszka lecsuszott s Å‘ lezuhant a vÃzbe. De eszméletét nem veszté el. SÅ‘t e pillanatban erÅ‘t érzett karjaiban. Egy lelógó kötélfoszlányt talált véletlenül megragadni s felmászott oda, a hova eljutni törekedett. Ott volt végre a harmadik hajón, a nyitott ajtónál. Benézett a hajóüregbe. Iszonyu sötétség volt ott s élÅ‘ hangoknak borzasztó zaja. Éles sikoltások, elhaló fohászok, meg-megujuló jajhangok durva, haragos morgással, ütlegeknek csattogó neszével összevegyülve s egymásután váltakozva kaczaj és zokogás és halálhörgés szakadatlanul. Kezei görcsösen kapaszkodtak az ajtófélfába. Haja felállott. Lelkét rémület fogta el. Kerekre nyilt szemekkel bámult a sötétségbe, melyben nem látott semmit, de a melyben gyilkos rémalakok haláltusájának lélekdermesztÅ‘ zaja harsogott. Lassanként magához tért. Észrevette, hogy e rémes tünemény csak lázas agyának gyötrelmes vergÅ‘dése. A szél az csak, mely a roncsolt hajónak ezer nyilásán át üvölt-süvölt és hajigálja és csattogtatja a hajóüregben az ott heverÅ‘ fadarabkákat. A szél és a hullám, mely dobálja a hajótestet. Bement a nyitott ajtón. Az ajtó szögletében tapogatott. Ott nem fujt a szél, ott árnyékban lehetett. És ott talált egy rongydarabot, szegény koldusnak öltönye foszlányát, melylyel lábait betakarhatta. Az éhes és beteg gyermek ott aludt el. Viharzugásnak, hajórecsegésnek, hullámcsapkodásnak, a sötétség borzalmainak zenéjénél. És ha vihar elszakitja a hajókötelet s elsodorja, összetöri nyugvóhelyét? Annál jobb. Most már nem rettegett a haláltól. Reggeli szürkület volt, mikorra fölébredt. Fázott, didergett, kimerült volt most is, de mégis erÅ‘sebb, mint éjszaka. Fölkelt, ruhája is kissé megszikkadott, lábait még nehezebben vonszolta, mint tegnap, de azért kimászott a partra s bevánszorgott egy épen akkor felnyitott utczai korcsmába. Oh mily jól esett most e piszkos, pálinkabűzös korcsmának fülledt, de meleg levegÅ‘je. Éhezett. Megszámlálta pénzecskéjét. Forintja megvolt a vasutra. És még volt pár krajczárja száraz kenyérre. Kért kenyeret és egy pohárka pálinkát. Azt hallotta, hogy az meleget ad. Megitta. Majd megfult tÅ‘le. Tagjai elzsibbadtak, agya elmámorosodott, alig tudott a vasuti indóházhoz elbotorkálni. Végre fenn ült a vasuti kocsiban. Fejét kezére támasztá s elaludt nyomban. Csak GyÅ‘rben ébredt fel. Lázban reszketve, éhesen. Alig tudott a vasuti kocsiból kiszállani. Itt már tudta az utat s nyomban elindult a város vége felé. Közelgett az alkony, mire kiért a város végére. Egy fabódéban utolsó pénzén vett egy darabka kenyeret. Ezt rágicsálta a város végén, midÅ‘n utolérte Å‘t egy szegény meszesember rossz gebéivel. Alig hallható hangon kérte a szegény embert, vigye magával Rábamikére. A szegény ember megengedte, hogy vele együtt mehessen a kocsi mellett. Ez is valami volt. A lÅ‘csbe megkapaszkodva vonszoltatta magát. Saját lábain már megállani sem tudott. Végre elveszté eszméletét s elterült a sárban. Utolsó szava ez volt: – Édes anyám! * * * – – Hej az édes anya, a könyelmű szép asszony lakodalmát ülte. Szólt a zene, folyt a pezsgÅ‘, harsogott a jókedv a mikei kastélyban. Az urnÅ‘, az uj menyecske világos rózsaszinü ruhában járta a tánczot. Felbéczy is boldog volt már, arczáról eltünt a komorság s mosolyogva fogadta el a nászvendégek hamiskás üdvözleteit. A szép asszonyt most már nevezheti Emmijének. Megadta rá az engedélyt a pap. A daczos gyermek késÅ‘n érkezett. És mikor megérkezett: nem volt már többé daczos gyermek. A szegény meszesember ölében vitte be az elÅ‘szobába az eszméletlen gyermeket. – Ihol la, meghoztam a szegény urfit, nagyon beteg. S letette Å‘t egy pamlagra. A cselédek nagyot sikoltottak. A sikoltásra kijött Felbéczy s fölismerte a kis JenÅ‘t. És kiáltá harsány hangon: – A kocsis fogjon be, ezt a kölyket vigye rögtön GyÅ‘rbe, addig pedig vigyétek ki az istállóba. És visszafordult és visszament kegyetlen, komor arczczal. A szép asszony kérdé tÅ‘le: mi történt? – A Jákfalvy kölykét vitetem Pestre. Engedelem nélkül tolakodott ide. A szép asszony fölsikoltott és elájult. Mégis csak édes anyja volt annak a gyermeknek. * * * TÃz év telt el. A kis JenÅ‘ délczeg ifju lett tÃz év alatt. De az apai és anyai hajlékban soha többé meg nem fordult. A könnyelmü asszony könnyelmü asszony maradt. És magával ragadta a komor férjet, ki a szép asszony szeszélyeinek sem parancsolni, sem ellenállani nem tudott. TÃz év alatt koldussá lett mind a kettÅ‘. A férj vagyona csak ugy semmivé lett, mint a nőé. A nagy romlásból nem menekült meg semmi, csak a tobzódó boldog éveknek édes emléke. SÅ‘t még ez sem. Azt az emléket keserüvé tette a nyomor, melylyel Felbéczy és hervadó neje kényszerült Rábamikét és GyÅ‘r vidékét elhagyni s más vidékre költözni. Jákfalvy JenÅ‘ soha sem feledé az éjt, melyet Komáromban el kellett töltenie. Tiz év óta meg nem fordult azon a helyen. De ama borzalmas éjszakának tizedik évfordulóján ismét ott akart lenni azon a helyen. Nem éhezve, nem fázva, hanem jó téli öltönyben s kellÅ‘ esti lakoma után ment ki a Dunapartra ugy tizenegy óra tájban, mikor már a város lenyugodott. Sötét éj volt, mint akkoron és a vihar ép ugy tombolt, mint akkoron. A hÃd ép ugy recsegett, ropogott és ingadozott s a folyam sötét hullámai ép oly kinosan hánykolódtak, mint akkoron. Jákfalvy JenÅ‘ átment a hidon a kápolnához. A jegenyefák már nem álltak oly sürüen, mint tiz év elÅ‘tt, de a sziget fái ép úgy zugtak és vonaglottak a viharban, mint tiz év elÅ‘tt. Oda támaszkodott az ajtófélfához és eszébe jutottak gyermekkora és gyermekkorának szenvedései, melyeket Felbéczy okozott. Oh mily határtalanul szerette Å‘ édes anyját és édes anyja is Å‘t. ErrÅ‘l szentül meg volt gyÅ‘zÅ‘dve. Az a rossz ember, az a Felbéczy zárta el Å‘t az anyai szeretettÅ‘l s készité a szomoru sorsot édes anyjának számára. Ezen sem kételkedett egy pillanatig sem. A szép asszony könnyelműségét nem vette észre a jó gyermek. Szomoru merengéseibÅ‘l éles sikoltás hangja zavarta föl. Éles, átható nÅ‘i hang, melyet nem kaphatott el a vihar nyomtalanul. Jákfalvy oda ugrott a hid végéhez s egy sötét testet látott a hidról a vizbe zuhanni. Villámgyorsan hányta le felöltönyét s rohant a vizbe a szerencsétlen után. ErÅ‘s, edzett uszó volt s egy percz alatt elérte a vÃzbe fulót. De nem egy volt az, hanem kettÅ‘. Férfi és nÅ‘ összefogózva görcsösen. A mint közelükbe ért, a mint a hullám fölveté Å‘ket, a mint a hold egy szempillantásban oda világitott: Felbéczy arczát ismerte föl a férfiban. RettentÅ‘ dühre gerjedve, vasmarokkal szoritá meg a haldokló férfi nyakát s tépte le karjait a nÅ‘rÅ‘l. És aztán lábaival lelökte Å‘t a Duna fenekére. És aztán fél kezével nyalábra fogva a hölgyet, kivonszolta azt a partra, a kis kápolnához. Nem a szép asszony volt ez már többé, hanem a vezeklÅ‘ nÅ‘, ki könnyelmü volt egykor, könnyelmü volt mindÃg s azért elveszté fia szeretetét. Nem. Azt nem veszté el még sem. A mint szemeit felnyitá s elköltözni készülÅ‘ lelkének öntudata felsugárzott: Jákfalvy hevesen ölelé át s boritá be csókjaival. – Édes jó anyám, most már az enyém vagy ujra! HOGY LETT EGY DISZNÓBÓL KÉT DISZNÓ. Kazay Borbála, özvegy Cseresnyés Istvánné elÅ‘kelÅ‘, nagy birtoku, tekintélyes asszonyság volt Veszprémben. Birtokai három-négy vármegyében feküdtek. Palotáján nagyobb volt az aranyos nemesi czimer, mint a püspöki palotán. A legjobb gazdasszony volt, akit csak képzelni lehet belsÅ‘ és külsÅ‘ gazdaságban. Takarékossága közmondásos volt, sÅ‘t közel esett a zsugorisághoz. Én rokonságban álltam vele, s nagyon kegyelt mindaddig, mÃg az az eset nem történt vele, a mit most elbeszélek. Fia, Nándor, egykor vitéz honvéd, késÅ‘bb a hatvanas évek elején összeesküvÅ‘ bajtársam s jó barátom. A disznóper idejében a vármegyének központi fÅ‘szolgabirája volt. Volt Borcsa nénémnek – én csak Ãgy neveztem – egy disznaja. A disznó hét éves volt, emse, fehér szÅ‘rü, hátulsó ballábára sánta. Veszprémben két disznófalka van; az egyiket alsónak, a másikat felsÅ‘nek nevezik. Amazt az alsó kanász, emezt a felsÅ‘ kanász kormányozza. A kérdéses disznó az alsó kanász elé járt legelÅ‘re. A disznó egyszer szÅ‘rin-szálán elveszett. A kanász azt jelentette, hogy Å‘ a város végeig elhajtotta, estennen bizonyosan elcsavargott s valami rossz ember ellopta. A keresés hiába volt, nyomára nem akadtak. Eltelt néhány hét s már Borcsa néném is kezdett megnyugodni a szerencsétlenségen. Egyszer a pandurok portyázásból hazajönnek és jelentést tesznek Cseresnyés Nándornál, a központi fÅ‘szolgabÃrónál. Hivatalos jelentés után az Å‘rvezetÅ‘ azt kérdi a fÅ‘bÃrótól: – Hát az öreg tekintetes asszony eladta azt a nagy emse disznót? – Adta a fenébe, – felelte a fÅ‘bÃró, – hanem ellopták. – El-e? – kérdé csodálkozva a pandurkáplár. – Hiszen – folytatá – most találkoztunk Tóth Pál füredi lakossal a kéri csárdánál, s vitte a disznót kocsin haza. – No hát csak menjetek utána rögtön, hozzátok meg a disznót is, Tóth Pált is; a disznót vigyétek anyámhoz, Tóth Pált vigyétek a börtönbe. A pandurok kimentek s a parancsolatot teljesÃtették. A disznó bekerült a hidasba, Tóth Pál a börtönbe. A vizsgálóbÃró Német Imre megyei esküdt lÅ‘n. Nagyfejü, de nem nagyelméjü herkulesi széles alak, egy kissé szerette a bort, a deliquensre rettenetesen rá szokott rivallni s akit kihallgatott, akár vádlott volt, akár tanu, attól nem tűrte az ellenmondást s a vádlott részérÅ‘l semmiféle igazolást el nem szenvedett. Ugy két hét mulva elÅ‘vette Tóth Pált, hogy kihallgassa. De Tóth Pál nagyon bátran felelgetett neki. Elmondta, hogy Å‘ a disznót igaz úton szerezte, a pénteki hetivásárban a piaczon vette, özvegy Jákói Sámuelnének tizenhat forintot fizetett érte s hivatkozott egy csomó tanubizonyságra. Német Imre ebbÅ‘l a védekezésbÅ‘l persze egy szót se hitt el, de akárhogyan agyarkodott a vádlottra, az csak megállt erÅ‘sen, sÅ‘t követelte, hogy azonnal bocsássák szabadon, adják vissza a disznaját s kárpótolják a huzavonáért. Német Imre elförmedt ezen a vakmerÅ‘ségen s jelentést tett a fÅ‘birónak, hogy Å‘ még ilyen »szemtelen vádlottal« nem találkozott az életben, mit csináljon vele? A fÅ‘bÃró nem akart anyja ügyébe tovább beavatkozni s a vizsgálóbÃrót hozzám utasÃtotta, kérjen tanácsot én tÅ‘lem. Ekkor feljött én hozzám, hogy megkérdezze, mit csináljon, megkorbácsoltassa-e Tóth Pált vagy mi? Utasitottam, hogy mindenekelÅ‘tt özvegy Jákói Sámuelnét hallgassa ki, az embert ne bántsa s aztán a körülményekhez képest folytassa tovább a vizsgálatot, ha pedig özvegy Jákóiné megerÅ‘sÃti Tóth Pál vallomását, ezt azonnal bocsássa szabadon. Özvegy Jákói Sámuelné mind maga, mind férje után a legtekintélyesebb veszprémi csizmadiák közé tartozott, s alig lehetne olyan hatóságot képzelni, a mely elÅ‘tt bátran ne tudott volna beszélni. Maga elé idézte Å‘t Német Imre s megkérdezte: adott-e el pénteken disznót, milyen volt a disznó, ki vette meg? – Adtam bizony, – felelte a derék asszonyság, – de a magamét adtam, nem a vármegyéét, ne legyen ahhoz a tekintetes urnak semmi köze. El lehet képzelni, miként nézett e beszédre a haragos vizsgálóbiró küntálló nagy véres szemeivel. De az asszonyság nem ijedt meg ezektÅ‘l sem. Hanem azért, miután jól kifeleselték egymást és magukat, mégis elmondotta, hogy a disznó 7 éves volt, emse volt, fehérszÅ‘rü volt, hátulsó ballábára sánta volt. És elmondta, hogy csakugyan Tóth Pál füredi embernek adta el tizenhat frtért. A vizsgálóbÃró látta, hogy ez a disznó, amelyet özvegy Jákóiné asszonyom eladott, csakugyan a Borcsa néném szakasztott disznaja. Nagy szorultságában azt kérdé az asszonyságtól: – Meg merne-e esküdni vallomására? – Százszor is, – volt a felelet, – de elÅ‘bb látni akarom a disznót. Elmentek együtt a disznóhoz, szemügyre vették elÅ‘l-hátul, a hidasból leeresztették az udvarra s özvegy Jákói Sámuelné megesküdött, hogy ez csakugyan az Å‘ disznaja volt. Úgyde már akkor Borcsa néném is eskü alatt állÃtá magáénak a disznót, Å‘ pedig mégis csak a fÅ‘szolgabiró édes anyja volt. Német Imre újra eljött hozzám tanácsért, hogy most mondjam meg már, mitevÅ‘ legyen. UtasÃtottam, hogy hallgassa ki a disznó azonosságára nézve a kanászokat. Megtörtént. Mind a két kanászt s mindkettÅ‘nek valamennyi bojtárját szembesÃté egymással is, a disznóval is. A felsÅ‘ kanász és bojtárjai esküdtek arra, hogy a disznó eléjük járt öt év óta s özvegy Jákóiné tulajdona; az alsó kanász és bojtárjai esküdtek arra, hogy a disznó eléjük járt szintén öt év óta s a disznó Kazay Borbála asszonyság tulajdona. A vizsgálóbÃró most volt már aztán megzavarodva. Futott hozzám nagy lélekszakadva, folyt róla az izzadság rettenetesen. UtasÃtottam, hogy mind Kazay Borbálát, mind özvegy Jákóinét hallgassa ki tüzetesen, hol vették a disznót, miért s mióta lett az sánta? Kazay Borbála asszonynéném elÅ‘adta, hogy a disznót megboldogult Gábor báttyától örökölte Tót-Vázsonyban; a disznó csavargó volt, egyszer belopódzott Szentgyörgyi Horváth Ãgoston krumpliföldjébe s a kerülÅ‘ farba lÅ‘tte, azóta lett a disznó sánta. Özvegy Jákói asszonyom pedig elÅ‘adta, hogy Å‘ a disznót két esztendÅ‘s korában a menyétól kapta ajándékba; a disznó nagyon konyhás volt, egyszer a Csapószeren bevetÅ‘dött Fischer olajos udvarába s ott egy goromba olajos legény egy nagy doronggal leütötte a farát, azóta lett a disznó sánta. Az egyik hivatkozott tizenhét tanura, a másik hivatkozott huszonhét tanura; s minden tanu esküdött arra, hogy a disznó az Å‘ asszonyáé s nem a másiké. Német Imre vizsgálóbiró már nem gondolkodott tovább, belátta, hogy ez a kérdés túl van az Å‘ tudományán s jött fel ismét hozzám, hozta iratait, az iratok már voltak egy fél talicskával. De e kérdés most már az én tudományomon is túl volt. Azt mondtam a vizsgálóbÃrónak, hagyja nálam az iratokat, majd gondolkodom, mit csináljak. A disznót valamely semleges területre kiverni s onnan haza ereszteni s aztán megvárni, hova megy haza: most már hiába való lett volna, mert a disznó negyedév óta hÃzott Borcsa nénémnél, tehát valószinü volt, hogy Å‘ hozzá megy haza. Azon gondolkodtam, hogy a disznót leöletem és boncztanilag megvizsgáltatom, csak az iránt nem voltam tisztában, hogy a három tulajdonos beleegyezése nélkül van-e joga ehhez az igazságszolgáltatásnak? Mig a fölött töprenkedem: nagy kétségbeeséssel rohan hozzám a vizsgálóbÃró, hogy megdöglött a disznó, mi lesz most a bűnvizsgálattal? Mosolyognom kellett kétségbeesése fölött. Nosza, azonnal utasitottam a járási és megyei fÅ‘orvost, hogy bonczolják föl a disznót s adjanak véleményt, hogy sántasága mibÅ‘l származott? MeglÅ‘tték-e, leütötték-e valamikor vagy sántán született? Azt a szakértÅ‘ véleményt érdemes elolvasni, a melyet a tudós orvosok errÅ‘l a dologról készÃtettek. Magam vezettem Å‘ket, magam adtam fel a kérdéseket. Nem bÃztam se másra, se rájuk. Az elÅ‘zetes kérdésekre bizton megfeleltek. A disznót emsének és fehérszÅ‘rűnek találták. Vitatkoztak ugyan kissé a fölött is, de a vitát hosszúra nyúlni nem engedtem. Az volt a második kérdés: csakugyan hét éves-e a disznó? A szakértÅ‘knek az a bolond ötletük támadt, hátha az a disznó se nem az egyik, se nem a másik disznó, hanem valami harmadik disznó, a kihez se Borcsa nénémnek, se Jákóiné asszonyomnak semmi köze. Az életkort tehát meg kellett határozni. Csakhogy a malaczokról nem vezetnek anyakönyvet. A kanász ugyan meg tudja mondani, hogy melyik malacz hány hetes, melyik süldÅ‘ vagy ártány hány hónapos, melyik emse vagy kan hány esztendÅ‘s, melyik sertés, kocza, hÃzó vagy kijáró mióta élvezi az életnek örömeit, de tudós szakértÅ‘ a kanász szaván el nem indulhat. A tudós szakértÅ‘nek a tudomány szabályai szerint önálló véleményt kell mondania. De Wirchov és dr. Hyrtl akkor még a disznó csontjainak, porczogóinak s koponyavarratainak fejlÅ‘déstanát meg nem állapÃtotta s a kormány rendeleteibÅ‘l se volt világos, hogy a disznó mikor tanköteles, mikor védköteles, mikor élemedett, mikor aggott? Mindezt a szakértÅ‘knek kellett kinyomozniok. Meddig csecsemÅ‘, meddig süldÅ‘, mikor fejezi be serdülÅ‘ korát a disznó? Mikor jut a meglett korba? Ha hét esztendÅ‘s: mirÅ‘l bizonyos, hogy hét esztendÅ‘s? De hátha csak hat esztendÅ‘s? De hátha már nyolcz esztendÅ‘s? Olyan vita kerekedett a szakértÅ‘k közt: majd megölték egymást. A disznó persze nem szólhatott közbe, mert már meg volt halva s föl volt bonczolva. Végre rárivalltam a szakértÅ‘kre, maradjanak meg annál a kérdésnél, lehet-e ez a sajnálatraméltó holttetem hét esztendÅ‘s? Lehet. Hála istennek. Most már térjünk át arra: miért sánta ez a disznó? Erre azonban könnyedén nem térhettünk, mert az egyik nagy tekintélyü szakértÅ‘ azt a kérdést vetette föl, hogy voltaképen sánta volt-e hát az a disznó? Mert Å‘ vaktában el nem hiszi, hogy sánta volt, mivelhogy a disznónak az a természete, hogy ne legyen sánta. Meg kell vallanom: elég gondos volt a szakértÅ‘k puhatolódzása. Csak abban tévedtek, hogy a jobb hátulsó lábát találták sántának, holott a disznó mÃg élt és futkosott, a ballábára volt sánta. A jegyzÅ‘könyvet és szakvéleményt azonban sikerült közös egyetértéssel kéz alatt kiigazÃtani. Ãœtés volt-e, lövés volt-e a sántaság oka? Az ütés Jákóiné asszonyom gyÅ‘zödelme, a lövés Borcsa néném diadalma. Megvizsgálták a forgókat, csuklókat, izületeket s a mindenféle izomcsomókat. Az egyik orvos a prágai, a másik a kassai sonkának volt a hÃve. E fölött hajba kaptak. Úgy döntöttem el a vitát, hogy ez a disznó házi sonka. Végre is kisült, hogy a disznóban se ágyúgolyó, se puskagolyó, se szatyma, se göbecs, se sörét nem volt, se egykori lÅ‘csatornának semmi nyoma nem fedeztetett fel. Hanem e helyett volt valami izom összehúzódás, mely husánggal való goromba ütéstÅ‘l bÃzvást származhatott. A szakvélemény tehát ütésre szólt. Borcsa néném ebben meg nem nyughatott. Feljött a kérdés a budapesti kir. egyetem orvoskarához is. De itt is, érett megfontolás után, Tóth Pál igazsága nyert megerÅ‘sitést. Keserves kártérÃtésre itéltük Borcsa nénémet a disznóért is, Tóth Pál szenvedéseért is, a rettentÅ‘ sok tanuköltségért is. Haragos volt érte. Gyilkos szemekkel nézett rám, ki a kártéritést inditványoztam. Oda mentem hozzá vigasztalni, mi az a pár száz forint Å‘ neki? – Nem a pénzért haragszom én, hanem azért, hogy olyan elfajzott rokon is van a világon, a ki egy parasztnak fogja pártját én ellenem. Úgy ám, fiskus uram! Elfordult tÅ‘lem és sok idÅ‘re felmondta az atyafiságot… De szó a mi szó, ha az a disznó ma is élne, ma se tudnám, miként kelljen és lehessen ezt a pert jól befejezni. KATÓ. A nemes, nemzetes és vitézlÅ‘ Bocsáry-familia a leghiresebb familia volt tÃz vagy tizenkét vármegyében. Akár egy hadsereg, akár a Bocsáry-familia. FÅ‘hadi szállását tartá nemes Tolna, Fehér és Veszprém vármegyében, egyik szárnya kiterjedett GyÅ‘rön és Komáromon keresztül a Dunáig, a másik szárnya pedig Pest-Pilis és Solt vármegyén, kis és nagy Kunokon s mindenféle Jászokon és Hajdukon át a Tiszánál ért véget. ElÅ‘Å‘rseit elÅ‘re tolta a Dráváig, hátvéde fölért nemes Hont és Nógrád vármegyékig, szabad csapatai pedig elkalandoztak Ugocsáig. A ki e nemes uri familiának családfáját még nem látta: az még igazi nemesi családfát soha se látott. Megvolt pedig ez a családfa a gyökeres familiának több ifju és öreg ágazatánál uj, ujabb és legujabb, s régi és még régebbi kiadásokban, mint akár a biblia vagy zsoltáros énekek. Az egyiknél szép tekercsbe göngyölve ott porladott a tükör mögött, a másiknál a pohárszék tetején, a harmadiknál a méhesben, a negyediknél a familia ládájában. Sok helyütt a familia inspektora Å‘rizte a kocsmaszerzÅ‘dések, csÅ‘szkonvencziók és közös mappák szekrényében, másutt pedig a kis gyerekek azon tanulták silabizálni az ábéabot. Megbecsülték mindenütt. Legjobban megbecsülték pedig Kazavölgyén tekintetes Kazó Miklós táblabiró úrnak uri kastélyában. Å ugyan a maga személyében most már nem sokra becsüli, miután tizenhárom esztendÅ‘ óta aluszik az urban és a kazavölgyi családi sÃrboltban, hanem özvegyen maradt édes hitves társa, tekintetes Kazó Miklósné asszonyom annál jobban megbecsüli azt. A mit egyébiránt a kazavölgyi családfa valósággal meg is érdemel, levén az valamennyi társa közt a legrégibb és leghitelesebb. Van pedig ez irva remekben készitett finom pergamenra öt-hat nemzedéknek különb-különbféle kezeirásával. Az a pergamen pedig tekercsbe van hajtva és a tekercs szép világos zöld szinü vaskos tokba nagy gondosan elhelyezve. Ha pedig a toknak leveszik födelét és a pergamentekercset kiemelik abból és a tekercsnek egyik végét megfogja Kazóné asszonyom, a másik végét pedig valami uraöcscse, hát akkor amilyen hosszu a kazavölgyi kastélynak ezüstszekrényes nagy szobája: épen olyan hosszura kinyujtózik a Bocsáry-familia hires családfája. Nem is kell azt hinni, hogy az a pergamen egy kutya bÅ‘rébÅ‘l készittetett légyen. SÅ‘t inkább nagyon is soknak bÅ‘rébÅ‘l készült az, különbözÅ‘ városokban lakozott nagy hirü tobakmesterek műhelyében, csakhogy minden darab nagy ügyességgel össze van ragasztva, ugy, hogy az egész most már nem is látszik többnek, csak egyetlenegy nagy darabnak. E nagy pergamenre van irva a Bocsáry-familiához tartozó uri családoknak megszámlálhatatlan sok ezerre menÅ‘ fi- és leányági maradéka. A Bocsáryak ugyan nincsenek rajta, tudnivaló levén, hogy az utolsó vitéz férfiu, a ki e néven élt, a szerencsétlen mohácsi csatában a gyilkos töröknek keze által vitézi halállal halt meg, de annál inkább ott ékeskednek ama fiak és unokák nevei, a kik azoktól származának, kik az Å‘ sok leányait feleségül vették. Ott vannak pedig a Kazó, Kazy, Kazay, Halyós, Halytó, Halyagos, Kovács, Gyárthó, Lakathos, Laszly, Véghes, Tekeressy, Bánthó, Virágh, Oroszy és több nagy uri családok ivadékai. Ezek is és mások is; ki tudná azt mind valamennyit elszámlálni. Már aztán derék legény is legyen ám az, a kinek kedvéért Kazóné asszonyom ezt a nagy családi ereklyét a nagy almáriomból, menyasszonyi selyem viganója mellÅ‘l elÅ‘veszi. Ha csak a vármegye viczispánja nagy tisztességgel és nagy pöcsétes levélben meg nem keresi, vagy a járásbeli szolgabiró nagyon szépen meg nem kéri s egyuttal a tilosban fogott kártevÅ‘it nagy szigorusággal meg nem bünteti: bizony másként ehhez nehezen fér akárki ember fia. Ilyen formán azonban sok mindenféle titkot meg lehetett tudni a nagy ereklye titkaiból. Meg lehetett tudni példának okáért, hogy amaz elszegényedett ágak, kiket sok gyerekkel áldott meg a gondviselés, kiknek kezén tehát az Å‘si birtok százfelé lett darabolva, semmiképen sincsenek az Å‘ fiaikban és leányaikban megörökitve. Hasonlóképen hiányoznak ama leányok ivadékai, kik kunhoz, jászhoz vagy hajdúhoz mentenek feleségül, miután kun, jász és hajdu igaz nemes embernek nem tekintethetnék. Nemkülönben teljességgel hiányoznak azok, a kik megfeledkezvén a familiának nemes erkölcseirÅ‘l s az Å‘sök iránt tanusitandó kellÅ‘ tiszteletrÅ‘l, hitüket megtagadták és pápistává lettek. De más részrÅ‘l hiányoznak ama leányok ivadékai is, kik holmi papokhoz és tanitókhoz mentek feleségül, miután ilyen lépés a nemes familia szokásai szerint mindenkor illetlennek tekintetett. A nagy hirü tudósok és superintendensek, kik a családból származtak, megbecsültettek ugyan, de leányt biz ott hiába kerestek feleségül. Arról pedig, hogy valami kereskedÅ‘ vagy mesterember keveredett volna a familiába, természetesen szó sem lehetett. Mindez Å‘si tisztes családi erkölcsöknek pedig szigorubb megtartója és méltóságosabb képviselÅ‘je senki nem lehetett, mint tekintetes Kazóné asszonyom. Å maga is, de istenben boldogult férje is a Kazó-ágból származott. És Å‘ is utolsó volt ez ágból és férje is. Å is magával hozta a Kazó-familia birtokait és férje is. És Å‘ is büszke volt Å‘si nevére, valamiképen boldogult férje, csakhogy Å‘ még sokkal büszkébb, mint néhai Kazó Miklós uram. Pedig hát Kazó Miklós uram nem utolsó ember volt a maga idejében. SÅ‘t egynémely hazafias cselekedete és bátor elhatározása szájról szájra is adatik és még az ország krónikáiban is följegyeztetett. A vármegyének sohasem volt olyan hires viczispánja, mint épenséggel Å‘. Egyszer egy lovas kapitányt egész svadronjával együtt lefegyverezett s bevitetett a komáromi várba, miután a makacs kapitány nem oda szállásolta el legényeit, a hová Å‘ parancsolta. Lett ebbÅ‘l aztán nagy veszedelmes história. A kanczellária rá akart ijeszteni a vármegyére is, a viczispánra is, de miután nem ijedt meg egyik sem, Kazó Miklós uramat fölczitálták a királyi szó meghallgatására. Fölment nagy bátorsággal s meghallgatta a szót nagy lelki nyugalommal s mikor a fölséges király azt kérdé tÅ‘le: »Mivel tudja menteni magát, hogy megbántotta a király katonáit?« – azt felelé: ȃn mint nemes ember szintén a király katonája vagyok, háboruban kardot viselek, békében igazságot szolgáltatok«. Még a király sem tudott erre megfelelni. Egyszer pedig a gyÅ‘ri püspök, a ki neveztetett Fengler Józsefnek és a ki nem nemes szülÅ‘ktÅ‘l származott, elméne bérmálni Kazavölgyére is, a holott Kazó Miklós uram vala a házi gazda is, viczispán is. Mint házi gazda fogadta a püspököt nagy lakomával, mint viczispán fogadta azt nagy parádéval. A püspök urnak pedig szokása volt az Å‘ kegyes hivatásához képest a kálvinistákat, lutheránusokat s egyéb mindenféle tévelygÅ‘ket az Å‘ hitük ártalmasságáról hathatós szavakban és jámborságra buzditó kegyes intésekben meggyÅ‘zni. Kazó Miklós uramat nem intette, mert Å‘ irányában mindenféle ékes szavak hiábanvalóságáról eleve meg volt gyÅ‘zÅ‘dve, de annál jobban buzgólkodott a tudatlan földnépénél, a zsellérek, napszámosok, szegÅ‘dvényesek és cselédek közepett. Tudván pedig ezt Kazó Miklós uram, a mint a kegyes életü püspök az Å‘ nemesi kuriájából kilépett, nagy sebten letevé kalpagját, leölté drága prémes kék mentéjét, leoldá czifra rezes kardját s felöltözvén ezüst pitykés dolmányába, fog vala kezébe egy nagy husángot s iramodik a püspök után, a kit is talál a kápolna elÅ‘tt nagy sereg népség által körülvéve. Látván pedig a kegyes püspök az Å‘ szives házi gazdáját ily kegyetlen indulattal közelegni, szól vala hozzá ekként: »Nemde nem eltéveszté utját viczispán uram, hogy ily nagy fenekedéssel ront ide hozzánk?«, melyre Kazó Miklós uram nagy nyugodtan igy felele: »Tisztelem én méltóságod uri kegyes személyét, nem is avatkozom én a hit dolgába, magam is áhitatosan meghallgatom méltóságod bölcs tanitását, hanem csak azért jöttem, hogyha netalántán valaki az én felekezetembÅ‘l itt az Å‘ hitében meg találna tántorodni, Å‘t ime ezzel az én pásztorbotommal az igazság legelÅ‘jére a tilosból visszatéritsem.« Mikoron pedig Kazó Miklós uram vármegye követe volt az 1790-ik évi pozsonyi országgyülésen és ott a protestánsok Å‘si jussáért heves szavakban buzgólkodnék: megtámadá Å‘t az ámbituson gróf Kollonics László kalocsai érsek, megfenyegetvén Å‘t a következÅ‘ szavakkal: »A domine spektábilis gorombaságait meg fogom jelenteni a fölséges királynak.« Melyre Kazó Miklós uram megsodorintván elÅ‘bb az Å‘ bajuszát, ekként felelt: »A fölséges király urnak megjelentheti, de a fölséges uristennek nem jelentheti meg, minek utána ott meg nem hallgattatik jelentése.« Ilyen dolgokat és ezekhez hasonlókat mÃvelt Kazó Miklós uram, hogy róla egész országszerte ugy beszéltenek, mint nagy erényekkel bÅ‘velkedÅ‘ igaz nemes emberrÅ‘l és bátor szÃvű magyar hazafiról. És ez igaz is volt. Csakhogy tudni kell azt, a minek pedig az ország nem igen jöhetett tudomására, hogy mind eme nagy erényekben még sokkal inkább bÅ‘velkedett Kazó Miklósné asszonyom. Mert ha eltagadhatlan igazság is az, hogy Kazó Miklós uram szembe mert szállani katonával, pappal, püspökkel, fÅ‘ispánnal, sÅ‘t még az esztergomi primással is, más részrÅ‘l szintoly kétségbevonhatatlan igazság az is, hogy Kazó Miklósné asszonyommal meg nem mert szembeszállani se katona, se pap, se püspök, se fÅ‘ispán, se esztergomi primás, sÅ‘t még Kazó Miklós uram maga sem. És ebben rejlett az isteni gondviselésnek csodálatra méltó nagy bölcsessége. Kazó Miklósné asszonyom semmiképen bele nem avatkozott sem az országnak, sem a vármegyének, sem a superintendencziának, sem pedig a külsÅ‘ gazdaságnak, kocsmának, malomnak, zsidó árendásnak és csikónevelésnek semmiféle dolgaiba. Érteni ugyan ezekhez is értett tökéletesen, de sok nagy egyéb elfoglaltatása miatt a világ kormányzásának e részbeli feladatát egészen átengedte Kazó Miklós uramnak, arra azonban mindamellett gondja levén, hogy a familiára ez oldalról se háramoljék semmiféle megaláztatás. Hanem már a mi a belsÅ‘ gazdaságot, a háztartást, a borjú, csirke, malacz és leánynevelést illeti: ebben persze Kazó Miklósné asszonyom volt az egyedül való auktoritás. De nem csak ebben. A cselédség fölött rendet tartani, a templomba járásra felügyelni, a szegény eklézsiákat ékes templomi szerekkel ellátni, a szegényebb sorsú közel lakó atyafiakat lábra állitani, a disznótorokat, névnapokat és egyéb ünnepélyes lakomákat rendezni, a szomszédokkal és atyafiakkal pörlekedni, prókátorokkal tanácskozni, a kerületi és királyi táblabirákat meginformálni, a familia igaz jussát biztositó pöcsétes leveleket takargatni, a családfára felügyelni s a familia tekintélyét megÅ‘rizni, ha pedig néminémüképen csorbát szenvedett volna, azt megorvosolni: mind ezen nagy rettenetes feladat teljesitésében Kazóné asszonyom nagyobb ur volt, mint a király az Å‘ birodalmában. A mióta pedig Kazó Miklós uram egynéhány szerencsétlen hajótörött embert a Dunából kimentvén, a nagy erÅ‘feszités és meghülés folytán ágyban fekvÅ‘ beteg lett s rövid testi gyötrÅ‘dés után elhalálozott és nagy, ékes szomorú pompával eltemettetett: azóta még inkább megsokasodtak Kazó Miklósné asszonyom sulyos teendÅ‘i. Most már veszÅ‘dnie kellett annyira-mennyire még a vármegye ügyeivel is. Most már a külsÅ‘ gazdaság, a kocsma, malom, zsidó árendás és csikónevelés gondja is az Å‘ nyakába szakadt. Igaz, hogy rendkivül kedvelte a fakó lovat, neveltetett is magának olyan négyes fogatot fakó lovakból, a milyen nem volt sem az elÅ‘tt, sem az óta három vármegyében. Más szinü lovat be nem engedett fogni az Å‘ függÅ‘ hintó kocsijába. Mindamellett két dolog miatt nagy lelki nyughatatlanság támadott az Å‘ szÃvében. Az egyik volt az a nagy zálogos pör, melynek miatta a kastély mögötti szÅ‘lÅ‘t és erdÅ‘t a vele járó három tábla földdel veszedelem környékezte. Épenséggel kilenczven esztendÅ‘ óta birták már Å‘ és elei azt a birtokot és épenséggel ötven esztendÅ‘ óta foly már a zálogváltó pör, de mindeddig teljességgel eredménytelenül. A mikoron Å‘ férjhez ment és ekképen a familia dolgainak vezetését kezébe vehette: akkor már a pör csaknem elveszett. Az Å‘ lankadatlan erélyének sikerült ugyan annak folyamatán egyet forditani, de most már megint fenyeget a baj, miután bizonyos dunaszentmihályi atyafiak, bizonyára roszlelkü, éhenkórász, kapzsi emberek, nagyon utána estek s ugy látszik, jobban is gyÅ‘zik, mint az eddigi pörös felek. A másik aggodalmat pedig okozta neki az Å‘ egyetlen egy édes, szép Kató lánya, a ki most már innen-onnan belépett a tizennyolczadik esztendÅ‘be. Nem kell pedig azt gondolni, hogy Kató azért okozott talán aggodalmat, mert nem lett volna elég formás, elég szemre való. SÅ‘t ellenkezÅ‘leg, a ki csak Å‘t látta, a szemét mindenki rajta felejtette. Az Å‘ testi lelki szépségében, az Å‘ termetének ékes voltában nem talált hibát még az irigyje sem. Arcza olyan fehér volt, mint a most leesett hó és olyan piros, mint a most kinyilott rózsa. Fekete szemeiben ugy égett a tüz, mint az izzó szén parázsa és a mikor hajadon fÅ‘vel templomba ment és szépen befont fekete haját megláthatták, a mint az leért a viganó aljáig: utána bámult volna a fele falunépség, ha rá mert volna tekinteni. Nézése szelid, tartása egyenes, lépése módos, viselete takaros, beszédje illedelmes, egy szóval mindenkinek, a ki csak vele találkozott, közmegelégedésére való volt. Édes anyjához engedelmes, az idÅ‘sebbekhez tisztelettudó, a jobbágyokhoz, zsellérekhez és egyéb szolgáló emberekhez jó szÃvet tanusÃtó. Ennélfogva könnyen el lehet gondolni azt is, hogy Kazóné asszonyomnak az sem okozott aggodalmat, vajjon akad-e az Å‘ egyetlen egy leányának illendÅ‘ kérÅ‘je. Akad bizony. SÅ‘t már akadt is és pedig oly nagy sokaságban, hogy idÅ‘be telik, mig az ember azt számba tudja venni. A Túry, Csepy, Káldy, Mocsy, Búzás, Rozsos, Marczalházy, RábatÅ‘i familiákban nincs oly fiatal ember, a ki a kazavölgyi kastély felé tisztességes szándékkal már el ne látogatott volna, de bizony annak eddig még semmi láttatja nem volt, mivelhogy az egyik ellen Kazóné asszonyomnak, a másik ellen Kató leányzónak volt alapos kifogása. És pedig csodálatra méltó módon mindig akképen, hogy a mi hibákat netalán Kató fedezett volna is föl az ifju emberekben, azon hibáknak mindÃg Kazóné asszonyom volt bÅ‘séges megmagyarázója. Kazóné asszonyom aggodalma tehát nem ebbÅ‘l származott, hanem hogy egész rövidséggel megmondjuk, Å‘ az Å‘ édes egyetlen leányában semmiképen sem tudta még eddig föltámasztani azt az életrevalóságot, mely Å‘ benne magában lakozott. A leány nem látszott kedvelni a perpatvart, a cselédeknek nem parancsolgatott elegendÅ‘ keménységgel és szemmel látható idegenkedést érzett, valahányszor a prókátorok megjöttek és a familia ügyeit s különösen a nagy zálogos pert elÅ‘terjesztették. Nagy szomoruságot okozott ez Kazóné asszonyomnak. Mi lesz a hÃres nevezetes Kazó familiából ilyen leánygyermekkel? Hogyan fiúsitsa Å‘ azt a leányt, a kiben még az asszonyi virtusok is fogyatékosak, nemhogy a férfi erkölcsök feltalálhatók volnának? Hiszen ezzel a leánynyal végkép elvész a familia, örökre be kell pecsételni a családfát, bizonyosan el fog veszni a zálogos pör s a kastély mögötti szÅ‘lÅ‘t és erdÅ‘t s a három tábla földet soha nem látott, isten háta mögött lakozó idegenek fogják elharácsolni. A mitÅ‘l most már annyival inkább lehet tartani, mivel a tekintetes tábla a Szent István napja után elmult második csütörtökön olyan itéletet hozott, a mely ellen alig lehet most már orvosságot találni. Most ugyan a szüreti törvényszünet miatt hallgat a törvény, de mihelyest elmulik Szent Márton napja, pedig most már az is itt lesz pár nap mulva, azonnal itt teremhetnek az ellenfelek, hogy a zálogos birtokot fölmérjék és fölbecsüljék s ekként Kazóné asszonyom igaz jussaiban turkáljanak. SÅ‘t már a levélhordó czigány a tegnapi napon levelet is hozott bizonyos Bánthó István dunaszentmihályi lakostól, valahonnan Tolna- vagy Baranya-vármegyébÅ‘l, melyben Kazóné asszonyom csak hugomasszonynak tituláltatik s egyuttal neki nagy tisztességgel tudtára adatik, hogy mihelyt Bánthó István az Å‘ szüreti dolgait s egyéb Å‘szi munkáját elvégezi, azonnal atyafilátogatóba elnéz Kazavölgyére, a mivel egyébiránt eddig is tartozott volna nagyon régen, de most errÅ‘l bocsánatot kér és ebbéli tartozását le fogja róni, a mely alkalommal egyéb familia-dolgokról is, különösen pedig a zálogos pörrÅ‘l némi mondani valói lesznek, addig is ajánlván az Å‘ huga asszonyát istennek oltalmába s kérvén az Å‘ atyafiságos szeretetének Å‘ rá való kiterjesztését is. – Söprüt neked, bestefia! – mormogott Kazóné asszonyom, mikor a levelet végig olvasta. – Majd elvárlak én a zálogos pörre, csak ide jÅ‘jj! Fölkelt ülÅ‘helyébÅ‘l, kinyitotta az ebédlÅ‘ ajtaját s kikiáltott éles, csengÅ‘ hangon: – Kató, Kató! Jere ide lányom! Kató épen a pitvarban etette a galambokat, még egy marokra való ocsut vetett nekik s azzal a kosarat letette és futott be. – Vendégeket látunk a napokban édes lányom, de nem akarok velük egy födél alatt lenni, miután sohasem láttam Å‘ket s ezek azok a szépséges emberek, a kik a zálogos birtokból ki akarnak tudni bennünket; – eredj lányom, hozzátok rendbe a csereházat, ott legyen a tanyájuk. Az a csereház pedig volt a kastély elÅ‘tt ötven vagy hatvan lépésnyire. Valamikor osztályban a Halytó-ágnak jutott, a kivel azonban a Kazó-ág pörbe keveredvén, az a ház sok lélekgyötrÅ‘ alkalmatlanságnak volt okozója a rossz szomszédság birtokában. Mit lehetett egyebet tenni, el kellett biz azt cserélni három annyit érÅ‘ külsÅ‘ járt birtokért, meg két darab négy éves csikóért, hogy a rossz szomszédoktól meg lehessen szabadulni. EttÅ‘l kezdve ez a ház csak csereháznak neveztetett. Ez a ház volt boldogult Kazó uram hivataloskodó háza; itt tartott törvényt a szolgabiró és esküdt ur, mikor Kazavölgyét utba ejté; itt volt a mosó-konyha, sütÅ‘-konyha és a mángorló s itt lakott egyszer-másszor egy-egy kegyelembe vett birtoktalan öreg atyafi ember is. Most épenséggel üresen állott mind a négy szobája. Ezt a házat kellett Kató leányzónak rendbe hozni, kiszellÅ‘ztetni, befüttetni Bánthó Istvánék részére, hogyha netalán megjönnének. Azonban elmult Szentmárton napja, elmult az elsÅ‘ ádvent is, és a csereháznak még mindig nem ért ide várt vagy váratlan vendégje. Kazóné asszonyom már kezdte hinni, hogy Å‘ a dunaszentmihályi atyafiakkal való megismerkedést e folyó esztendÅ‘ben nem lesz kénytelen elszivelni. De Å‘ kelme megcsalódott. Mert igaz ugyan, hogy Bánthó István uram már Mindszentek napján elindult Dunaszentmihályról és még most sem ért Kazavölgyére, noha már ötödik hete van utban, de ezen nagy késedelemnek bizony nem Å‘ volt az oka. Mert tudni való, hogy mig az ember Dunaszentmihályról Kazavölgyére eljuthatna, addig keresztül kell menni Ãgotán, Bölcskén, Csegén, Balháson, Némedin, Vöröstornyán, Szentgyörgyön, Hántán, Bántán, Tinójáráson és Leányvásárján, a mely utba esÅ‘ nemesi közbirtokosságok kebelében mindenütt lakoznak jó atyafiak, a kiknek vendégszeretÅ‘ házát elkerülni nem volna illendÅ‘ és sehogy sem volna megegyeztethetÅ‘ az atyafiságos szeretettel. És minek utána az idÅ‘ már késÅ‘ Å‘szre jár, sÅ‘t a hó a Bakonyban le is esett, ennél fogva nemcsak minden utbaesÅ‘ disznótor miatt kellett elvesztegetni egy-egy napot, hanem azon felül még számot kellett vetni ama körülménynyel is, hogy az utasokat Bölcskén nyomta az Imre-nap, Némedin a Márton-nap, Szentgyörgyön az Erzsébet-nap, Bántán a Katalin-nap s Leányvásárján András napja, találkozván véletlenül e néven nevezett jó atyafi mind amaz emlitett kompossesoratusokban. Magától értetÅ‘dik, hogy Bánthó István uram soha ember szeme elé nem iparkodott volna jutni, ha Å‘ csak egyetlenegy atyafi házát is elkerülné s ez által magára és a Feri gyerekre holtig tartó neheztelést venne. Magával vitte ugyanis Ferit is, a nagy kamasz kölyket, a ki csak a nyáron jött haza a debreczeni kollégiumból azzal az elhatározással, hogy Å‘ többé semmiféle könyvet a kezébe nem fog venni, miután a tudományokhoz neki sem kedve, sem talentuma. Pedig a fiu nem volt épen nyavalyás elméjü, hanem benne lévén a maradhatatlan gonosz vér, inkább vadászni és lovagolni és huzalkodni szeretett, mintsem nagy tekintélyben elhalálozott néhai öreg apjának, tisztelendÅ‘ tudós Bánthó Kelemennek istenes példáján indulva s apjának és rokonainak jó tanácsát követve, magát az egyházi vagy prókátori pályára elszánta volna. SÅ‘t inkább le nem gyÅ‘zhetÅ‘ makacssággal csak mindig a mellett versenygett, hogy Å‘ gazda fog maradni, noha jól tudhatá a rakonczátlan, hogy apjának alig van hét vagy nyolcz száz holdnyi járt birtoka s annak is nagy részét a Duna járja, egy része pedig csak füzes és rekettyés, a hova csürhét hajtani se igen lehet, mert a töméntelen sok nádi farkas csuffá teszi a nyájat. S aztán ha még csak maga lett volna mint egyetlen fiu, de otthon még három gyerek gubbaszkodott és egy szöszke leány. Mi lesz ezekbÅ‘l, ha mind valamennyi csak a készre tátja a száját? Mehetnek majd Gerjenbe és Szalmavárra bocskoros nemesnek. Most is azért hozta magával Bánthó István uram a fiut, hogy egyrészt otthon az Å‘ távollétében valami istentelenséget el ne kövessen, másrészt pedig, hogy a tuladunai atyafiakkal is ismerkedjék Hátha talán hozzá való lány is akadna valahol, a mi annyival inkább kivánatos lenne, miután a fiu csodálatra méltó testi erÅ‘vel birván és azon kivül pajkos természetü levén, ha csak a szent házas élet meg nem szeliditi, még olyan dolgokra is vetemedhetik, melyek miatt szégyent is vallhat a nemes familia. Ilyenformán történt tehát, hogy ámbátor Dunaszentmihály, a mely feküdt Tolnavármegyében, alig négy napi járóföldre volt KazavölgyétÅ‘l, a mely feküdt Komáromvármegyében: mindamellett Bánthó István uram az Å‘ Feri fiával nem négy nap alatt, hanem épenséggel harmincznégy nap alatt ért el Kazavölgyére. Kazavölgyén épen Miklós-estét ünnepelt Kazóné asszonyom. Mert ámbár néhai Kazó Miklós uram régen elköltözött már ez árnyékvilágból és attól kezdve az Å‘ nevenapját megülni nem szükséges, sÅ‘t zajos jó kedvvel megünnepelni meg sem engedhetÅ‘: mindamellett Kazóné asszonyom, mint kegyeletes szivű hűséges hitvestárs, Miklós-estén mindig szivesen látja az idÅ‘sebb atyafiakat és jóbarátokat, hogy tisztességes beszélgetés közben folytonos emlékezés történjék a megboldogultnak fényes tulajdonságaira. Ismervén pedig az idÅ‘sebb atyafiak és jóbarátok Kazóné asszonyomnak ezen jó szokását, semmiképen el nem mulasztanák az összegyülekezést s a megboldogult viselt dolgainak dicséretes fölemlegetését. Most is ime ott ülnek már a nagy ebédlÅ‘ben vagy negyvenen, közeli és távoli rokonok, egykori hivataltársak s a vármegyének oszlopos férfiai. Fiatal ember alig van köztük egy vagy kettÅ‘, miután Kazóné asszonyom ilyen alkalommal meg nem szenvedheti az éretlen fiatalság vihogását. Kató is ott ül édes anyja mellett az asztal elején s komoly arczczal hallgatja mind azokat, kik az Å‘ édes apjáról oly nagy tisztelettel emlékeznek, a kit Å‘ még mint kicsi gyermek ismerhetett csak. Az idÅ‘ már közelget éjfél felé. Künn csunya, zivataros idÅ‘ berzenkedik. Fuj a szél, mint az itélet és veri a havat az ablakhoz. A szélvitorlák csikorgása behallatszik a szobába s a kandalló néha idÅ‘nként úgy zúg, úgy morog, mint valami haragos vadállat. Istenkisértés lenne most utra indulni akárkinek. Még az eb is elhuzódik ilyenkor födél alá, kazal aljába vagy kerités mellé. A viczispán uram, tekintetes Balogh János uram, ott ül Kazóné asszonyom jobbja mellett és simogatja deresedÅ‘ hosszu szakálát és kezdi a szót ekképen: – Épen tizennyolcz esztendeje, mikor az én boldogult Miklós urambátyámmal ugy déltájban elindultunk, hogy estére Tatába érjünk és aztán a havas, zimankós idÅ‘ miatt utat vesztve egy czigányputriban töltöttünk egy napot és két éjszakát. Ezt el kell mondanom a kedves hugomasszonynak és az uraknak, barátaim uraiméknak. Tudta ugyan már ezt a históriát Kazóné asszonyom, tudták ezt a jelenvalók, tudta az egész vármegye, sÅ‘t tudta már Kató leányzó is, mindamellett a viczispán uram iránt viseltetÅ‘ szükséges tiszteletnél fogva elhallgatott az egész társaság, hogy meghallgassa, miképen töltött a boldogult házi gazda egy napot és két éjszakát a putriban. MielÅ‘tt azonban viczispán uram elkezdte volna a szót: a nagy csendességben éktelen ebvonitásnak utálatos hangja hallatszott a falu felÅ‘l. A csunya zsivaj mind inkább-inkább közel jött a kastélyhoz s jobban-jobban volt hallható, akárhogy dörömbölt a zivatar. – Ugyan mi történhetik a faluban? – kérdé félig magában, félig a vendég uraktól Kazóné asszonyom. Nem felelt a kérdésre senki, hanem azt mindenki jól hallotta, a mint Kazóné asszonyomnak mind a kilencz nagy komondor kutyája veszett orditással, mint az oroszlán, rohant ki a kapun keresztül a kastély elé. Különösen a Burkus kutya, mely akkora volt mint egy borju, csodálatos mérges üvöltéssel látszott az utczára kiiramlani. Jaj a gyámoltalannak, a kit ez a sok mérges eb az utczán talál. Föl is ugrott Kazóné asszonyom s menten utasitá Jánost, az udvargazdát, hogy egy lámpával menjen a kutyák után. Sietett is János, nagy hirtelenséggel öltvén magára a subát s vevén kezébe a hosszunyelű fokost. A zaj és sivalkodás mind nagyobb lett, holmi erÅ‘s férfihangok is hallatszottak immár, sÅ‘t nyiltan kivehetÅ‘ volt a csengÅ‘ hang is, mintha csak kocsin jöttek volna uj vendégek. Egyszerre a nagy sivalkodás közben fájdalmas vonitással nyargaltak vissza a komondorok, egyenesen be a konyhába és elÅ‘szobába, elbujván ott nagy szűköléssel, azonban a bátor Burkus nem volt köztük, az ott künn vonitott a hóban. János is jött vissza s nagy elképedve megállt az ajtóban. – Tekintetes nagyasszonyom, valami veszedelmes utasok tartanak a kastély felé kocsin és lóháton; nem jó emberek lehetnek, mert a mi kutyáinkat soha ilyen mérgesnek én nem láttam teljes életemben; az egész falu fel van már zendülve; egy lovas legény a szegény Burkust fülénél fogva felkapta a ló hátára s onnan felhajitotta a kastély tetejére; ej-hajh, ilyen legényt sohase láttam; szegény Burkusnak kitörött keze-lába. Megyek az emberekért vasvillára. – Mégysz ám a pokol fenekére, – mondá Kazóné asszonyom s nagy bátorsággal kiállt a pitvarajtóba. A fölriadt vendégek oda seregeltek háta mögé. E pillanatban oda ugratott eléje egy lovas legény a sötétbÅ‘l. Lova horkolt, toporzékolt, maga pedig zuzmarás fÅ‘vel, félrevetett dolmányban és mosolygó arczczal ugy ült a lovon, mint a hogy a szálfa van a földbe nÅ‘ve. – Ki vagy legény, mit keressz itt ilyen késÅ‘n? – kérdé Kazóné asszonyom. A legény nem szólt, odább ugratott s helyébe nagy csörgéssel és csörtetéssel egy három-lovas kocsi gázolódott. A kocsi tele volt hóval és bundával, a bunda szintén tele volt hóval és Bánthó István urammal. Az a lovas legény senki nem volt más, mint az a kamasz Feri kölyök, a ki két farkast ütött le a bársonyosi nyilas mellett s mind a kettÅ‘t a kápára akasztá, e miatt volt a nagy zenebona a falubeli kutyák között. Bánthó István uram kikeveredvén a hóból, bundából és kocsiból, nagy tisztességtudással oda állott Kazóné asszonyom elé s megfogván azt és átkarolván és neki kezet csókolván, szólt ekképen: – Szerencsés jó estét kivánok a kedves hugomasszonynak, az isten tartsa meg erÅ‘ben, egészségben Kató hugommal és minden háza népével egyetemben, bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, de a rossz utak és a csúf idÅ‘ miatt nagyon elesteledtünk; majdnem szerencsétlenségünk is akadt az utban s aztán az a rossz Feri gyerek se fogadott szót, azt a két férget magával hozta, noha mondtam neki, hogy az nagy illetlenség lészen ilyen uri háznál; régen akartam már atyafiságos tiszteletem tenni, de most már itt volnék, a ki volnék Dunaszentmihályról Bánthó István, istenben boldogult Kazó Miklós uramnak ötöd izben való és kedves hugom asszonynak hatod izben való unokatestvérje, ez itt mellettem pedig az én rossz Feri fiam, csókolom a kezét kedves hugomasszony! – Hozta isten urambátyám, – szólt mosolyogva Kazóné asszonyom, a mint kikeveredhetett csókból és ölelésbÅ‘l, – nagyon szÃvesen látom Feri öcsémmel egyetemben, örültem levelének, vártam jövetelét, köszönöm atyafiságos jó indulatát, tessék beljebb kerülni uri vendégeim közé. János, legyen gondod kocsira, lóra, a dögöket dobd a félszer tetejére, a kutyákat csititsd el hamarosan, isten hozta urambátyám, tessék beljebb kerülni szegény özvegy hajlékomba! Ekképen történt meg az elsÅ‘ találkozás. Az urak, vendég urak ujra bementek a nagy ebédlÅ‘be és ujra elkezdték a barátságos beszélgetést, csakhogy most már nem Balogh János viczispán uram, hanem Bánthó István uram vitte a szót, a kinek el kellett mondani a jártában-keltében talált atyafiság összes dolgait, valamint a farkasokkal való összetalálkozás históriáját is. – ErrÅ‘l nem sokat tudok tisztelt urak és atyafiak, mert mikor a bársonyosi szÅ‘lÅ‘hegybÅ‘l kibukkantunk, akkor a lovak rögtön meghorkantak s erre a Feri a saraglyához kötött hátas lovát elÅ‘re rántván, egy fokossal hátára vetette magát s elÅ‘re rutagatott; alkonyodni is kezdett, a szél is vágta szemem közé a havat, hallottam ugyan a farkasüvöltést a nyilas mellett, de látni nem láthattam semmit, csak mikor már a gyerek hozta a két csikaszt. Nosza neki estek most a gyereknek, hogy beszélje el a viaskodást, de a gyerekbÅ‘l harapófogóval se lehetett a szót kivenni. »Nem nagy dolog volt az« – csak ennyit mondott, belátván azt, hogy oly fiatal gyerkÅ‘cznek ily nagy uri társaságban nem illik beszélni s hogy az a Kató leány, a ki ott hallgatózik az asztal mellett, még dicsekedésnek is találná venni. Meglehet ugyan, hogy a Kató leányzó minden belsÅ‘ méltatlankodás nélkül elhallgatta volna az ifju embernek beszédét, de Kazóné asszonyomnak bizonyosan fölélesztette volna az Å‘ lelki nyughatatlanságát, ha a Feri kölyök ilyen alkalmatossággal meg nem tartóztatta volna magát a hivalkodástól; és miután már a sok unszolásnak vége-hossza nem akart lenni s a kakukkos óra is az éjfél utáni két órát elkakukkolta, ennél fogva felállott az asztal mellett s uri vendégeihez ekként szólott: – Megbocsát a tekintetes viczispán uram, valamint tisztes uri vendégeim és atyámfiai is, ha én most már nyugodalomra megyek; – nem vagyok már tegnapi asszony s miután szegény özvegy létemre minden gondot és aggságot magamnak kell viselnem s korán reggel talpon lennem: ennél fogva engedelmet kérek; – tisztes uri vendégeim és atyámfiai mulatozzanak tovább, épenséggel mintha otthon volnának s a miképen becses uri kedvük tartja; ha pedig és a mikor éjjeli nyugodalomra akarnának menni, Kató lányom majd eligazit mindent. Csöndes jó éjszakát kivánok mind közönségesen. Nosza felugráltak e szavakra mind az öregek és fiatalok, hogy mindnyájan, kit-kit a mint kora, rangja és atyafiságos állása megilletne, Kazóné asszonyomat nagy tisztességgel megöleljék vagy néki köteles alázatossággal kezet csókoljanak. Nem is mulasztotta el ebbéli kötelességét senki sem s jó idÅ‘be telt, mig Kazóné asszonyom a maga ágyas házába bevonulhatott, hogy sötét szinü rokolyáját letenné, lelkét és a Kató leányt istennek oltalmába ajánlaná s ekként a napi fáradalmak után nagy lelki nyugalommal elaludnék. Az urak, vendégurak és atyafiak sem virasztottak tovább. Dalolni és holmi egyéb vidám mulatságot tartani nem szándékozván, a csöndes beszélgetésre pedig az idÅ‘ már elhaladván, Balogh János viczispán uram ekként szólott Katóhoz: – Édes lányom, már most nekünk is csak mutasd meg az éjjeli szállást, valamennyien utról jöttünk s utra készülünk, nézd, a dunamelléki atyádfiai is már csak bóbiskolnak. Kató leányzó fölemelé pillantását s ragyogó szemeivel az ujonnan jött atyafiakra tekintett. Bánthó Mihály uramon igaz, hogy meglátszott az uti fáradság, de a Feri kölyök bizony csak akkor kapta félre a fejét, mikor a leány most elÅ‘ször szeme közé akart pillantani. A két farkastól nem ijedt meg, de a leány két szemét nem birta megállni. Szemmel látható volt rajta, hogy nemcsak megrettent, hanem a füle hegyéig el is pirult. Hiába, nem tudta eltitkolni, hogy fehér személylyel nincsen még bánásmódja. Kató beszólitott egypár leánycselédet s mÃg az urak, atyafiak egymástól az éjszakára elkövetkeztek: a gyertyákat és lámpákat elkészité. – Bocsánatot kérek édes bácsi, – szólt a leány viczispán uramhoz, – kis házunkban mindenkinek vetett ágygyal nem szolgálhatunk, hanem a mint édes anyámasszony megrendelte és a mint tÅ‘lünk telik, mindenkinek elégséget teszünk. – Fütött szoba, tiszta szalma, egy korsó vÃz: ez kell nekünk édes hugom éjszakára, semmi más – szólt Bánthó István uram. Ugy is lett. Valami huszan a kastélyban kaptak vetett ágyat, a többit pedig Kató leányzó átvezette a csereházba, térdig gázolván a hóban s keresztül törtetvén a hóviharon és sötétségen. Bánthó István uram és a Feri kölyök ott is külön szobát kaptak, a mely már egy hónap óta számukra készen állott, a többi vendég és atyafi pedig három szobában tiszta szalmára heveredett le, mely oda be volt hordva nagy bÅ‘séggel s hófehér ruhaneművel be volt takarva, hogy a háznak becsülete csorbát ne szenvedjen. A következÅ‘ három napon meg nem fogyatkozott a vendégeknek száma. A hóförgeteg eltorlaszolta az utakat és utczákat annyira, hogy istenkisértés nélkül lehetetlen volt útra kelni. És a mi még ennél is több, se a hóesés, se a szél nem akart elállani, Kazóné asszonyom világ minden kincséért utra nem eresztett volna még egy vándorló legényt se, nemhogy az Å‘ kedves vendégeit és atyafiait bocsátotta volna el, holott éjszakánként a lélek is megfagyott benne, mikor a faluvégérÅ‘l s kertek alól jól hallhatá a farkasok üvöltését s elgondolá, hogy egykor ilyen idÅ‘ben az Å‘ szegény, istenben boldogult férje urának is czigányputriban kellett tanyáznia. Ha pedig az a putri utba nem esett volna, milyen nagy szerencsétlenség támadhatott volna ebbÅ‘l mind a vármegyére, mind a familiára. Valahányszor e három nap alatt erre gondolt: mindig eszébe jutott a két jusskeresÅ‘ Bánthó atyafi is, a kiket ugyan még a legkisebb aggodalommal bocsátott volna el, ha a tisztesség megengedné, noha Å‘ket félteni se igen lehetett, mert hiszen ott volt az a nagy kamasz kölyök. – Olyan erÅ‘s mint a bika. – Lám a bársonyosi nyilasnál is agyon ütött két farkast. – A mit ugyan jól cselekedett, miután Å‘, habár azok gonosz szándékkal jöttek is Å‘ hozzá, csúfos véget nekik nem kiván, de mindamellett merészkedjenek csak elÅ‘hozakodni idejövetelük czélja felÅ‘l, majd megmutatja Å‘ nekik, merre vezet ki az út KazavölgyérÅ‘l s majd tudtokra adja Å‘ érthetÅ‘ módon, ki az az özvegy Kazó Miklósné, született kazavölgyi Kazó Juditha asszony nemes Komáromvármegyében. A negyedik napnak reggelén elállott a szél s elnyugodott a hóförgeteg. Marasztotta ugyan Kazóné asszonyom az Å‘ uri vendégeit és atyafiait s eléggé bizonykodott a nagy hófuvatok meglábolhatatlansága felÅ‘l, sÅ‘t a kiküldött kisbéres ott az urak füle hallatára mondá, hogy a pásztorháznál a hármas nyárfa mellett legalább is öt-hat öl magasan fekszik a hó, mindamellett hiába volt minden szÃves szó és atyafiságos marasztalás. Nem volt mást mit tenni, mint a jobbágyokat, zselléreket hóhányásra kirendelni, az utat a jáki határig járhatóvá tenni, minden távozó kocsit egy-két lapáttal ellátni s aztán a maradhatatlan vendégektÅ‘l nagy sok hálálkodással elkövetkezni. A negyedik napon már a nagy ebédlÅ‘ melletti szobában a kerek asztalnál csak négyen ültek le ebédelni, ugymint Kazóné asszonyom Kató leányával s Bánthó István uram Feri fiával. Sehogy se lehetett ugy ejteni a sort, hogy a Feri gyerek vagy szemközt ne essék, vagy mellé ne kerüljön a Kató leánynak. A mi egyébiránt Kazóné asszonyomban a legkisebb felindulásnak sem lett okozója, miután olyan hallatlan vakmerÅ‘ség eszébe sem juthatott, hogy az a kamasz kölyök szemet vessen az Å‘ egyetlen leányára. Az ebédnek bevégeztével épen a legjobb beszélgetés közben Kazóné asszonyom nagy komolyan felállott az asztal mellett és ezt mondá a fiataloknak: – Gyerekek, mulassatok a hogy tudtok, kellÅ‘ jámborsággal, nekem egy kis atyafiságos beszédem lesz urambátyámmal. Ezzel megindult a belsÅ‘ szobák felé. – Kivánságára kedves hugomasszony, – szólt Bánthó István uram s Å‘ is megindult utána. Beérkezvén pedig az ezüst-szekrényes nagy szobába, Kazóné asszonyom a közepére ült ama vörös bársony diványnak, mely állott négy aranyos oroszlánlábon s melynek görbülése hasonlatos volt a dunai csónak görbüléséhez, az orrán egy aranyos oroszlánfej tartván fogai közt arany karikát, farkán pedig lógván rajta piros rojtos, arany bojtos czafrangok, mintegy az oroszlánnak farkát jelképezvén. – Hozzon ide urambátyám egy karosszéket s foglaljon abban helyet itt velem szemközt, – mondá Bánthó István uramnak. Miután Bánthó István uram ezt megcselekedte s azonközben Kazóné asszonyom a zsámolyt lába alatt rendes helyére igazitotta volna, két kezét hóna alatt összekulcsolva tisztes komolysággal Ãgy szólt az asszony: – Urambátyám azt mondá, midÅ‘n ide érkezvén szegény hajlékomban elÅ‘ször láthattam, hogy mi hatod izben való unokatestvérek volnánk. Ãmbátor én atyafiszeretÅ‘ jó rokon vagyok minden atyámfiához, legyen az boldog vagy boldogtalan, fi- vagy leányágbeli, osztályos vagy sógorságból eredett, közeli vagy távoli, egyenes vagy oldalágos, szerzÅ‘ vagy tékozló, várakozó vagy várományos, rangbeli vagy szántóvetÅ‘ és ámbátor különösen nagy szerencsémnek tartanám, ha a köztünk netalántán fennálló atyafiság tagadhatatlan valósága iránt megbizonyosodhatnám: mindamellett engedelmet kérek urambátyámtól, hogy noha itt a magam házánál nem illenék, mégis meg kell mondanom, hogy a kazavölgyi családfára a dunaszentmihályi Bánthó-atyafiság nincs följegyezve. Van ugyan egy Bánthó följegyezve ezelÅ‘tt mintegy száznegyven esztendÅ‘vel, de az szecsÅ‘di Bánthónak neveztetett és mag nélkül halt el, Å‘ tÅ‘le tehát a dunaszentmihályi Bánthók nem eredhetnek. Bánthó István kétfelé simitá deresedÅ‘ bajuszát s ekképen felelt a szóra: – Noha kedves hugomasszony, semmi sincs tÅ‘lem távolabb, mint hogy kedves hugomasszonynak itt saját uri hajlékában kedvtelenséget okozzak és noha egy ilyen atyafiszeretÅ‘ nagylelkü uri asszonyságról egyáltalán fel nem tehetÅ‘, hogy holmi csekély jussbeli viszálykodás miatt a vértagadásra még csak gondolna is, a mi egyébiránt a mi igazaink és erÅ‘sségeink mellett nemcsak czéltalan lenne, hanem egyuttal veszedelmet is okozna: mindamellett már csak a rám háramló nagy tisztesség okáért is azt kell mondanom, hogy mi valósággal atyafiak vagyunk, habár a kazavölgyi családfában némi tökéletlenség elÅ‘fordulna is. – Abban tökéletlenség nincs, – mondá Kazóné asszonyom egész elhatározással. Bánthó István uram megint kétfelé simitá deresedÅ‘ bajuszát s igy szólt: – Nem akarok e miatt osztozni kedves hugomasszony, hanem az mégis igaz, hogy kedves hugomasszony fiágon való dédÅ‘sapjának apja Kazó Sámulnek neveztetett, a kinek egyik hajadon leányát, névszerint pedig Borbálát, Bánthó Sámuel vette el törvényes hitestársul, a ki szecsÅ‘dinek iratott, mivelhogy SzecsÅ‘dön volt prédikátor és esperes. – Ugy, tehát konvenczionális ember volt. – Igen is, szolgálatjára kedves hugomasszony, hÃres nevezetes férfiu volt, a jézsuitáknak nagy virtussal ellentállt s gályán veszté életét. – A kazavölgyi családfán konvenczionális emberek maradékai nem szoktak följegyeztetni. Bánthó István uram megsodorintá bajuszának egyik szárnyát s Ãgy folytatta a szót: – Ezen Bánthó Sámuel fia volt ifjabb Sámuel az én dédapám; ennek fia volt Mihály, az én Å‘sapám: ennek fia volt ismét Sámuel, az én nagyapám; ennek fia volt Kelemen, az én édes apám, a ki most 78 esztendÅ‘s s általam szivesen tisztelteti kedves hugomasszonyt. – Köszönöm igen szépen. – Kazó Borbála, az én ükös anyám, egy kazavölgyi pusztát kapott osztályrészül itt Túladunán, de miután férje gályákra hurczoltatott s a jézsuiták a javakat konfiskálgatták: sem Å‘, sem Sámuel fia nem ült meg ezen pusztán, nehogy a jézsuiták szagot kapjanak s nyomra bukkanjanak. Bánthó Mihály Å‘sapám nagyon belekeveredett a kurucz világba s nehogy a birtokot elharácsolják tÅ‘le: zálogba adta azt nagybátyjának Kazó Péternek, a kedves hugomasszony dédapjának. Ez a zálogos birtok az, a mely miatt köztünk az a kis villongás támadott. Nem ugyan mi köztünk, a kik most együtt vagyunk, hanem eleink között, mert azt elhiheti kedves hugomasszony, hogyha e pör örökséget nem képezne s ha maradékaim megrövidétését lelkemre vehetném, én már régen tűzbe dobtam volna e pörnek aktabaktáit, – olyan igaz, minthogy most itt vagyok. – Nem kételkedem rajta; az atyafiságot is érteném, noha annak majd bÅ‘vebben utána fogok nézni magam is; – hanem hát a pörre nézve mi szándékban van urambátyám? Ezt akarom tudni! – Azt is megmondom, ha rosz néven nem veszi kedves hugomasszony. Tetszik tudni nagy bölcsen, hogy a végsÅ‘ itélet már meghozatott s hogy most már csak a végrehajtás vagyon hátra. – Tudom, hanem azt is tudom, hogy én apellálok, repugnálok, opponálok, reppellálok s hogy a fölmérésnél, kihasitásnál, becslésnél, executiónál, liquidatiónál, authenticatiónál, statutiónál külön-külön minden remediumot acceptálok, mert én még ötven esztendÅ‘ mulva is a birtokban akarok ülni. – Engedje meg a fölséges uristen kedves hugomasszony, hanem ahhoz nekem is lesz egy kis szóllóm s ha csak valami nagy testi vagy lelki baj meg nem látogat, mihelyt kitavaszodik, ide fogunk jönni a királyi és megyei emberekkel. – A kiket azonban saját uri személyemben fogok innen kiverni söprÅ‘nyéllel, mint a csürhét. Bánthó István uram megsodorintá bajuszának azt a másik szárnyát, melyet az elÅ‘bbi alkalommal meg nem sodorintott. És folytatá a beszédet: – Hogy azonban atyafiságos szeretetünket mind az otthon valók részérÅ‘l is kedves hugomasszony iránt megbizonyÃthassuk, mi minden perbéli elÅ‘menetelünk daczára is barátságos egyezséget ajánlunk olyan formában, hogy ha kedves hugomasszony a zálogos birtok egyik felét a fele zálogsommáért kiadni hajlandónak mutatkoznék: mi akkor a másik felének örök, nyugodalmas birásában minden törvényes záradéknak magunkra s fi- és leányágbeli maradékainkra vállalásával kedves hugomasszonyt s istennek tetszése szerint származott és származandó maradékait mind végiglen meghagyni szintén hajlandók volnánk. – Nem alkuszom, nem egyezek, nem amikázok, nem cserebelélek. Ha van jussuk: vigyék el, de felestársa senkinek nem leszek s ki nem adok egy talpalatnyit. – Értsük meg a szót kedves húgomasszony. Hogy atyafiságos bizodalmamról eleven tanuságot tegyek, azt is megmondom, min fundálódik a mi barátságos ajánlatunk. Tetszik tudni, hogy a régi osztályos levelekben s egyéb fundamentomos irományokban két kazavölgyi birtokról tétetik emlités, ugy mint az egyik, a mely tartozik Kazavölgyéhez és az e néven nevezett kompossesoratushoz, a másik pedig, a mely kazavölgyi pusztának neveztetett és a nemes uri familiának külön kuriális birodalmát képezte. Minek utána az idÅ‘k folyamában e két határ összeolvadt s különbözÅ‘ osztályok által eredeti formájából ki lett vetkÅ‘ztetve, most már nekünk nyertes fölpereseknek napnál világosabban ki kell mutatnunk, a határnak melyik részén feküdött légyen azon pusztai birtok, mely Kazó Borbálának öröksége s ekképen a mi igaz jussunk. Ugyde ama közös elÅ‘dünk Kazó Sámuel, mint tetszik tudni, a cseszneki várba vitte be, mint e várnak kapitánya, a familia archivumát, a honnan az a veszprémi káptalanba szállittatott; mikoron pedig jött volna a török és Veszprémet fenyegetné, onnan a szepesi káptalanba hurczoltatott. Ez archivumban volt pedig az a levél, melyben a kazavölgyi és puszta kazavölgyi határok meg vannak irva és miután boldogult Kazó Miklós urambátyámnak öreg apja Mária Terézia királyunk különös engedelmével néminemü irományokat a szepesi káptalanból kikapott: ennél fogva ama határozó levél vagy ott maradt és ott van mostanáig is, vagy pedig itt fekszik Kazavölgyén kedves hugomasszony birtokában. Kazóné asszonyom két éles szeme mintha el kezdett volna titkon mosolyogni. Jól tudta Å‘, hogy az a levél Å‘ nála van, de csak most tudta meg, hogy mennyit ér az a familiának. Kihagyta beszélni Bánthó István uramat, a ki folytatá: – Nehogy pedig azt gondolja kedves hugomasszony, hogy most már mi az utolsó lépésnél hanyatt esünk, tehát csak azt is megmondom, hogy mi már a Halytó-atyafiakat, kik KazavölgyébÅ‘l kitudattak, örök tanuképen hitelesen vallásra birtuk s az Å‘ vallásaik szerint a nekünk esendÅ‘ rész itt a kastély mögötti erdÅ‘ben és három táblában feküszik, de mivelhogy sem ez atyafiak üldöztetését, sem kedves hugomasszony zaklatását szÃvünkre venni nem akarjuk: ennél fogva történt a mi barátságos ajánlatunk, a mire nézve egyébiránt ne legyen köztünk neheztelés. Kazóné asszonyom két szemén meglátszott a haragnak indulata, két lábát levette a zsámolyról, a zsámolyt félrerugta s aztán felállván egyenesen, csipÅ‘re tette két kezét s igy szólt: – A levél itt van, azt föl nem mutatom; a birtok itt van, azt ki nem adom; a ki lábát ide jussért beteszi, azt majd én fogadom; urambátyámnak pedig megmondom és jól megértse minden mondásomat: kenyerem-savam magának, szénám-zabom a lovának kijárja, de ha a pörrÅ‘l még egy igét ejt az én házamban: föl is út, alá is út. Tisztelem a dunaszentmihályi atyafiakat. Bánthó István uram most már egyszerre sodorintá meg deresedÅ‘ bajuszának mind a két szárnyát s ekként felelt: – Most már fogatok, hanem eljövök a levélért karácsonyra. Bánthó István kiment az egyik ajtón, hogy lovait befogassa, Kazóné asszonyom pedig kiment a másik ajtón, hogy a gyerekeket megtekintse. Feri még akkor is az asztalnál ült, de halaványan, Kató pedig az ablaknál állt piros arczczal és könyezÅ‘ szemekkel. Valaminek kellett történni a két gyerek között. A két gyerek aligha egymáson nem felejtette eszét. Kazóné asszonyom kemény hangon mondá: – Kató, láss a baromfiak után. Kató megrezzent és Feri felállt. És felállván, nagy eltökéléssel odalépett Kazóné asszonyom elé és igy szólott a Kató leányzó fülehallatára: – Kedves asszonynéném: adja nekem Kató hugom feleségül. Kazóné asszonyom sóbálványnyá meredt. Szeme oda villant a könyezÅ‘ leányra és visszavillámlott a vakmerÅ‘ kölyökre. És szólt: – A nevem Kazó, a lovam fakó, a lányom Kató, kendnek nem eladó! És megfogta a leányzót egyik kezénél s kilódÃtotta a másik szobába. Látván ezt a Feri kölyök, nagy tiszteletlenséggel ezt kiáltá: – Most elmegyek, de a leányért visszajövök s elviszem magammal, ha mind a három isten állja is utamat. E megbotránkoztató szavakat nem is sughatta más, mint az éretlen ész és a rakonczátlan indulat, mely a Feri kölyökben lakozott. E szavakat, ha hallotta volna, még Bánthó István uram sem hagyhatta volna szó nélkül, sÅ‘t inkább még Å‘ is a gyereket érdeme szerint megfeddette volna. Pedig Bánthó István uram is el volt keseredve az Å‘ szivében a fölött, hogy Kazóné asszonyom által az Å‘ atyafiságos ajánlata olyan kurtán elutasittatott. Nem is késlekedett egy perczig sem, sÅ‘t maga is segitett a lovakat fölszerszámozni és a kocsi elé fogni, nagy türelmetlenségében kemény szavakkal illetvén a bámészkodó kocsist is, mivelhogy a gyeplÅ‘szár nagyon össze volt keveredve. Nyilván csak az Å‘ nagy szivbéli bántalmát akarta a zsörtölÅ‘déssel kiszellÅ‘ztetni. A mi sikerült is annyiban, hogy Kazóné asszonyomtól illendÅ‘ tisztességgel elbucsúzhatott, tÅ‘le a sok nagy alkalmatlanságért bocsánatot kérhetett, neki az atyafiságos fogadtatást szivesen megköszönhette s Å‘t atyafilátogatóba Dunaszentmihályra egész rokoni bizodalommal meghÃvhatta, egyuttal megbiztatván az iránt is, hogy sem az, a mi eddig történt, sem az, a mi ezután fog történni köztük, örökké tartó háboruságot nem okozand az atyafiszeretÅ‘ igaz szÃvek között. Mindezen kölcsönös kiengesztelÅ‘dés pedig megtörténhetett amaz idÅ‘ alatt, mÃg János gazda az utasok pinczetokját jó borral, Mártha szakácsné pedig a tarisznyát jóféle hideg sülttel és pogácsával megtölthetné s a cselédek a bundát, botos csizmát, töltött puskát, uti kucsmát, hóhányó lapátot, abraknak való zabot, etetÅ‘ szénát s egyéb ily szükséges utiszereket konyhából, éléstárból, csereházból, magtárból, szinbÅ‘l, ólból, szerszámkamrából, pinczébÅ‘l, padlásról elÅ‘teremthetnék s a kocsiban kellÅ‘képen elhelyeznék és megkötözhetnék. Ez idÅ‘ alatt a Feri gyerek maga nyergelte és kantározta fel hóka lovát s fölvetvén magát a nyeregbe, odaugratott a baromfiólak felé, a hol Kató leányzó vette számba a baromfiakat, melyek már az ólak elÅ‘tt külön falkákban kezdtek összeseregelni, hogy ily csunya hideg téli idÅ‘ben még napnyugta elÅ‘tt éjszakára szép rendben elüljenek. Nézte, nézte Å‘ket a leányzó, de bizony hiába, mert nagy, sok, sürü könyhullatás miatt még az Å‘ kiválasztott, kendermagos kis jérczéjét sem láthatta, a ki pedig soha el nem ült a nélkül, hogy a leányzó lábaihoz oda ne kotyogott s két kis sárga szemeivel hozzá jobbról-balról föl ne tekintett volna. Oda ugratott a gyerek nagy hirtelenséggel, a mely miatt lÅ‘n a baromfiaknak hangos szétriadása s a sÃrdogáló leányzónak néma megrettenése. A gyerek se szólt egy szót sem, a leányzó se tudott megszólalni, csak nézték egymást égÅ‘ szemekkel, mint két páros csillag. Végre is a leányzó letörlé könyeit és csöndes reszketÅ‘ hangon ezt susogta: – Mikor látjuk még egyszer, édes Feri bátyám? – Vársz-e én rám kedves egyetlen hugom, mÃg én érted ujra eljövök? – Ezt kérdezte Feri. Kató leányzó nem tudott felelni, mert könyei ujra megeredtek, csak fejével integetett. A gyerek belevágta sarkantyuit a ló oldalába, a ló felágaskodott s nagyokat ugrott a kapu felé. De Feri ujra visszavezette s szép csöndesen oda állt a leányzó mellé. – Eljövök érted, addig is áldjon meg az én istenem! Ezzel ujra sarkantyuba kapta lovát s mint a sebes szélvész, el-kivágtatott az udvarra; – ki az udvarból, ki a faluból, árkon, keritésen, fuvatagon keresztül, a népeknek nagy bámulatára. Azt sem mondá Kazóné asszonyomnak: jó éjszakát. Meg se várta Bánthó István uramat, csak az erdÅ‘ szélén. De se ott, se tovább, se hazáig, se otthon nem szólt a Kató leányzóról se apjának, se anyjának, se semmiféle atyafiának. SÅ‘t egy álló hétig szinevilágát se látták, ugy elcsavargott hazulról valamerre. Vad volt, szilaj volt, szegény anyját kétségbe is ejté megváltozása, nagy szótalansága. ErÅ‘s volt, bátor volt, Duna se vitte el, farkas se vágta le, rossz czimborák se ütötték agyon, förgeteg se temette el, mégis aggódtak miatta minden este, minden reggel. Pedig a kölyök épkézláb volt, csak egy gonosz vállalaton törte fejét, a mi kitudódott a következÅ‘ uton-módon: Ugyanis Tamás apostol napjának estéjén azt mondá a Feri kölyök Bánthó István uramnak a pipázó szobában, mikor a többi házbeli népség már lenyugodott: – Édes apám uram, meg akarok házasodni. Bánthó István uram nagyot nézett e szavakra s hamarjában nem felelt, nem lévén tisztában az iránt, tréfára vegye-e a dolgot, vagy összeszidja a kölyket. A kölyök folytatá nagy, elszánt komolysággal. – Vagy megházasodom, vagy elmegyek a francziára. – No kölyök, e szavadból most már látom, hogy megint valami ostobaság ütközött beléd. A kölyök folytatá: – Kazó Katalin hugomat akarom feleségül venni KazavölgyérÅ‘l. – Megháborodott a te elméd. Vajjon nem szemmel láttad-e s füllel hallottad-e, hogy Kazóné atyánkfiával minémü gyülölséges pörben állunk? – Jól tudom. – Avagy meggondoltad-e, hogy Kazóné asszonyom a legutolsó szántógyereknek is elÅ‘bb odaadná lányát feleségül, mint egynek mi közülünk? – Jól meggondoltam. – És vajjon belátod-e elméddel, hogy mÃg a zálogos birtok kezünk között nem lesz, addig te Kató hugom kezérÅ‘l nem is álmodhatol; az a birtok pedig kezünk közé nem juthat, mÃg egy bizonyos fundamentomos irományt meg nem szerezhetünk, a melyre nézve ugyan harmadnapja már a Kanczelláriától mandátumot kaptunk, de a melytÅ‘l az ekzekuczió még messze van. – Sem birtokról, sem irományról, sem ekzekuczióról nem akarok hallani. Nekem a leányzó kell, semmi más. Bánthó István uram fölkelt ülÅ‘helyérÅ‘l, elÅ‘vette a pipaszurkálót, kitisztogatta öblös pipáját, az ablakdeszkáról elemelte a vörös márványból faragott dohánytartót, megtömte a pipát istenesen, taplót gyujtott, pipára gyujtott s aztán ujra leült a zsöllyeszékbe s nyugodt hangon Ãgy felelt: – Most már látom, hogy nincs egyéb hátra, minthogy megint a kutágashoz kötöztesselek, mint olyat, a ki el akar szaladni. Hogy vehetnéd te el Kazó Katalint, ha se az anyja oda nem adja, sem a birtok vele nem jár. – Már pedig én, édes apám uram, elhozom Kató hugomat. Ha oda adják: elhozom szép szerével; ha oda nem adják: elhozom, a hogy lehet; – de én elhozom. Nyolczadmagammal hajnalban elindulok Kazavölgyére s egy hét mulva vagy itthon leszek a leányzóval, vagy Komáromban leszek a verbung komendánsnál, vagy nem leszek sehol sem. Ha pedig édes apám uram ezt megengedni sehogy se akarná; akkor ne beszéljünk többet a dologról, hanem vegye le azt az egycsöves puskát a szegrÅ‘l, én se kezemet föl nem emelem, se nem kiáltok egy jajszót, lÅ‘jjön agyon, mint a kutyát. Ne is gondolkodjék, ne is szóljon egy szót se, mert nekem már az mind hiába lészen. Látszott a kölyöknek komoly és halavány arczáról, hogy az Å‘ lelkében igen erÅ‘s az eltökélés. Bánthó István uram jól ismerte már arról az oldaláról, hogy könnyebb az élÅ‘fát gyökerestÅ‘l kirántani a földbÅ‘l, mint e makacs kölyök szÃvébÅ‘l kiirtani a meggyökeresedett elhatározást. – Várj csak rám, majd mindjárt mondok valamit – szólt s ezzel kiiramodott a szobából. Bánthó István uramnak az volt az Å‘ rossz szokása, hogy a midÅ‘n az Å‘ szÃve és elméje valamikép megterhelÅ‘dött s ennélfogva okos gondolatok hiával volt, menten sietett ki a cselédek és szegÅ‘döttek közé, a holott is mindig találván hibát, gondatlanságot, fogyatkozást: az Å‘ szedte-vette, henye gondatlan népeit ránczba szedte, jól összehordta, miközben szÃvének és elméjének terheit ekként lehányván, nyugodt lélekkel és világos gondolattal foghatott Å‘ nagy dolgaihoz. Most is azért fordula ki a szobából, hová azonban, miután ez üditÅ‘ foglalkozását befejezte volna olyan eleven hangon, melyet még a tanyákon is meghallhatának, ujra visszatére. – No kölyök, – szólt, – nem avatom kezem a te bolondos dolgaidba. Ha veszni tértél: ám te lássad. Sem nem biztatlak, sem utadat nem állom. Se jó szómat, se rossz szómat nem viszed magaddal. Ha jön a leányzó: anyáddal együtt fogadjuk becsülettel; – ha pedig szégyent, gyalázatot hozasz én fejemre s rossz hirt, emberszólást a familiára: korbács lészen és megvettetés te jutalmad. Nehogy azonban valamiképen magadhoz hasonlatos szeleburdi, oktalan kölykekkel távozz utadra: Gyárthó, Véghes és Laszly uramöcséimet megkérem, hogy veled tartsanak. Most hát takarodjál, aludd ki magadat. Feri nem szólt, csöndes jó éjszakát kivánt s eltávozott a szobából. Bánthó István uram pedig a fiókos szekrénybÅ‘l elÅ‘vett egy pöcsétes irást, fejére nyomta prémes süvegét, vállára kerité rókaprémes dókáját, kezébe vette hosszunyelü fokosát s eltávozott hazulról a faluba, hogy fent nevezett uraöcscseit a veszedelmes hosszú útra rábeszélné s némely egyéb fontos tennivalókra is – melyeket azonban a gyereknek nem szükséges tudni – Å‘ket jó szóval, gazdag igérettel s a temetÅ‘sarki füzes-kaszálló odaajánlásával rávenné. Ebbéli fáradozása sikerült is annyira, hogy a mikor a kakas az éjfél utáni három órát elkukorikolta: Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék jól etetett és jól itatott lovaikon már ott állottak nyeregben a pitvar elÅ‘tt, hogy az égettboros butykosból nagyokat húznának s Feri gyerekkel együtt Csege felé még a kemény hajnali szélben elporoszkálnának. Érkezésük lÅ‘n pedig Csegére még napfölkelte elÅ‘tt, a hol a hat Tekeressy gyerek, mind valamennyien atyafiak s erÅ‘s, ifjú legények már türelmetlenül várták Å‘ket fölnyergelt és kantározott lovakkal s Virágh Peti nemes legénynyel egyetemben, a ki ugyan nem volt atyafiság, de a Tekeressy-gyerekeknek jó pajtásuk levén, tÅ‘lük elmaradni sehogy sem akart. Minden jelbÅ‘l látszott, hogy közöttük jó eleve megtörtént már az összebeszélés arra nézve, hogy mikor és mi végbÅ‘l mennének Kazavölgyére, a holott pedig idÅ‘közben szintén nagy dolgok történtenek. Tudni kell ugyanis, hogy Kazóné asszonyom, mihelyt Bánthó István uram KazavölgyérÅ‘l eltávozott, elsÅ‘ dolgának tekinté mindama szobákat kisöpretni és kifüstöltetni, a melyekben Bánthóék megfordultak avagy éjjeli tanyát tartottak. Mikor pedig ez megtörtént volna, szemre birá az Å‘ egyetlen Kató leányát, hogy nagy keménységgel kikérdezze Å‘t ama lézengÅ‘, kamasz Bánthó gyerekkel való beszélgetései s egyéb illetlen magaviselete felÅ‘l s e közben betekintsen az Å‘ szÃvének és veséjének legbelsÅ‘bb titkaiba. Teljességgel meggyÅ‘zÅ‘dvén pedig arról, hogy a gyereknek képe fészket vert a leányzó szÃvében, miként az énekes madár a sürü lombos bokornak ágai közt: példás anyai szigorral megfeddé Å‘t ama kárhozatos könnyelmüségért és önnönmagáról való megfeledkezésért, melylyel egy jött-mentre szemet vetni s annak gyalázatos vakmerÅ‘ségét érdemlett módon vissza nem utasitani, sÅ‘t még édes anyja elÅ‘l is eltitkolni nem irtózott. Egyszersmind pedig megoktatá a leányzót az iránt is, mit kiván tÅ‘le a familia becsülete, anyjának tekintélye s az utolsó kazavölgyi Kazó ivadéknak jó hÃrneve. A leányzó békén tűrte s külsÅ‘ látszat szerint jó szÃvvel is fogadta édes anyjának bölcs oktatásait s példás szemrehányásait, noha az Å‘ szÃvében folytonosan csak a Feri gyerekrÅ‘l gondolkodott. De Kazóné asszonyomat se ismerte az, a ki föltette róla, hogy Å‘ neki a külsÅ‘ látszat is elégséges. Jól keresztül látott Å‘ a leányzón s azért nem is késlekedett olyan tisztes praktikához nyulni, melylyel a leány nyavalyáját gyökeresen megorvosolhatná. Nyilván való dolog volt ugyanis, hogy méltóságos Marczalházy Sámuel referendárius uramnak Elek nevű idÅ‘sebbik fia, jó családbeli, deli külsejü, erkölcsös és tanult ifju, már régóta jó szemmel kiséri Kató leányzót, sÅ‘t egyszer már illendÅ‘ tisztességgel meg is kérette kezét Kazóné asszonyomtól, noha akkor a leány fiatalsága miatt minden siker nélkül. Miután pedig a pörnek veszedelmes fordulatán csak Marczalházy uramnak erÅ‘s keze, a leánynak még veszedelmesebb indulatán pedig csak a tisztességes férjhezmenetel segithetett: ennélfogva minden oldalról csak kivánatos volna, hogy az Elek ifju ur elfelejtkeznék a multkori lépésnek sikertelenségérÅ‘l s megujitaná a familiával való jó ismeretséget. Csodálatos módon ez meg is történt. Hogy volt, hogy nem volt, bizonyosan nem tudhatni, elég az hozzá, hogy Kazóné asszonyomnak elÅ‘zetes tudomásával és beleegyezésével Elek ifju ur karácson estéjére több nemes legényekkel s uri ifju emberekkel mint jó barátjaival együtt Kazavölgyére érkezett, hogy Kató szÃvét meglágyitaná s hajlandóvá tenné amaz ünnepélyes szavak örvendetes meghallgatására, melyeket a második ünnepen kijövendÅ‘ Balogh János viczispán uram fog az Å‘ száján kiejteni, hogy a Kató leányzó kezét megkérje marczalházi Marczalházy Elek nemes ifju urnak s nemes Komáromvármegye ez idÅ‘ szerinti tiszteletbeli fÅ‘nótáriusának számára. Szép volt a házasulandó ifju ember az Å‘ világos kék dÃszes ruhájában s az Å‘ jó nevelésü, ékes, tanult beszédjével, de Kató leányzó, a mint Å‘t meglátta s édes szavait meghallotta: menten nagy nyilallást érzett szÃve táján s két orczája olyan halavány lett, mintha most huzták volna ki a koporsóból. Szegény leány, bizony meg is lehetett volna sajnálni, ha szabad lett volna szólni Kazóné asszonyom elÅ‘tt, kinek mindenütt jelenvalósága miatt azonban ezt tenni nem lehetett. Mulattak az ifju emberek nagy jó kedvvel, tisztes jámborsággal Kazóné asszonyomnak nagy lelki gyönyörüségére s Kató leányzónak nagy lelki fájdalmára, noha pedig Å‘szintén meg kell vallani, hogy mind az ifju emberek Elek ifju urral egyetemben mindent elkövettek az Å‘ felviditására, ámbátor ezen ifju emberek közt egy sem találtatnék, a ki az Å‘ szÃve fenekén Kató kezére ne vágyakozott s Elek ifju urra némi-némiképen ne irigykedett volna, a mit azonban a fenálló jó barátság miatt világért ki nem mutatnának. Öreg este volt már, midÅ‘n a legjobb mulatozás közben bejött a szobába egy cselédlány s Kazóné asszonyomnak fülébe sugott valamit. Kazóné asszonyom felpattant mint a szikra s nagy sebten ment ki az elÅ‘szobába, az elÅ‘szobából pedig a pitvarba. A pitvar elÅ‘tt állt egy lovas legény, a ki nem volt más, mint Bánthó Feri, a ki im ekként szóla: – Szerencsés jó estét és boldog ünnepet kivánok kedves asszonynéném, sokan vagyunk, látogatóba jöttünk, ha jó szÃvvel fogad bennünket uri házánál. – Az ördög hozott benneteket, nem is a jó szellem, – szóla Kazóné asszonyom, – szálljatok le a lóról. – Mi is itt volnánk, – szóltak Gyárthó, Véghes és Laszly, elÅ‘ugratva lovaikkal. – Vagytok-e még többen? – Igen is szolgálatjára, – szólt Tekeressy Béni, – itt vagyok hatodmagammal egy apától, egy anyától való édes testvérek. Van egy barátunk is Virágh Peti, ihol la! Kazóné asszonyom se bosszuságát, se örömét ki nem nyilvánithatta, mert a sok hetyke legény körülrajozta Å‘t, ki a kezét, ki a köténye szélét csókolván meg nagy szeleburdisággal. Még utóbb neki is örülnie kellett, akármi vége lesz is örömének a rá következÅ‘ nap virradtán. Egyedül csak Bánthó Feri mutatta magát szégyenlÅ‘snek és tartózkodónak, a mire tudnivalóképen elegendÅ‘ oka lehetett. Azonban az ujonnan jött vendégek elkeveredtek a régiek között és ámbátor nagy utat bejártak, egész nap le se szállhatván a nyeregbÅ‘l: mindamellett gyÅ‘zték a jó kedvet és dinomdánomot épen csak ugy, miképen a régebbi vendégek. Elek ifju ur és Bánthó Feri ugyan nem igen vettek részt a hejehujában, valamint Kató leányzó is – mint késÅ‘bb maga elbeszélte – ugy érezte magát, mint a kit a hideg bánt s gyönge két orczája is hol elpirult, hol elhalaványodott, hol pedig egész testében reszketett, mint a nyárfalevél, de mindamellett a többi siheder csak mulatozott, oda se nézvén Elek ifju ur, Bánthó Feri és a Kató leányzó belsÅ‘ aggodalmainak. Végre is telt az idÅ‘, mélységes lett az éjszaka s az ujonnan jött vendégek nyugodalomra kivánkoztak. És minek utána Gyárthó, Véghes és Laszly uraimék a kastély belsÅ‘ szobáinak mivoltát (az Å‘ sok hizelkedÅ‘ szavukra) Kazóné asszonyom kiséretében megtekintették, Elek ifju ur és a Feri gyerek pedig egymással nagy titokban kibeszélték volna magukat: mind a régebbi és ujonnan jött vendégek sok hálálkozással éjszakai nyugodalomra tértek, a régebbiek, a mint illett, a kastélynak vendégszobáiban; az ujabbak pedig, a mint tellett, a csereházban. Beköszöntvén pedig a reggel, ugymint karácson második ünnepének reggele, Kazóné asszonyom nagy álmélkodással látta, hogy Kató leányzó hálószobája és fekvÅ‘ ágya egészen üresen áll s hogy a leány még egy óra mulva sem kerül elÅ‘, noha már a templomba az elsÅ‘t harangozzák s a kastélybeli vendégek is már nagy zsivajjal vannak. Keresi tehát a leányt mind az egész házban és udvarban, künt és bent, szobákban és konyhában, éléskamrában és mindenütt, de csak nem találja. – Nem láttad azt a lányt? – kérdi végre János gazdától. – Nem én tekintetes nagyasszonyom, pedig kora hajnal óta fönt vagyok, mivel a csereházbeli vendég urakat kellett útra bocsájtanom. – Hát elmentek a csereházbeli vendégek? – El azok az elsÅ‘ hajnali kakasszóra. – No akkor rátok is száll az isten nyila, – szólt Kazóné asszonyom nagy indulattal, eszébe jutván, hogy az Å‘ lányát ama gonosz jöttment emberek vihették el. Nosza sietett most tüzet kiáltani s mind az egész udvarbeli népséget, cselédeket, vendégeket, bejárókat, sÅ‘t az egész falubeli jobbágyságot fellázitani. »Kapára, kaszára, lóra, kocsira, utánok, gyilkosok, haramiák« – rikoltozá szünet nélkül, hogy szinte megesett rá az embernek szÃve. A sok léhütÅ‘ népség, vendégség, jobbágyság lótott-futott, jajgatott és kérdezÅ‘sködött, asszonyok, gyerekek, örege-apraja esze nélkül. Soha ilyen nagy riadalmat Kazavölgye még nem látott. Még a pap is hiába várta a templomba menÅ‘ket, ott kellett hagynia templomot, kathedrát, úrasztalát ürességben. Mikoron pedig legnagyobb volna a fejetlenség: imé jön Balogh János viczispán uram ötlovas hintóval, járásbéli szolgabiróval, vármegye-katonával, teljes parádéval, hogy megkérné a leányzó kezét Elek urfi számára nagy ünnepélyességgel. És jön és leszáll és néz tétova és kérdez és semmiképen meg nem érti a nagy zenebonának okát és eredetét, sÅ‘t még az Elek ifju urat se találja, minthogy az is ott hagyá Kazavölgyét hajnal hasadtával, Kazóné asszonyom is már rég bement a belsÅ‘ szobába, bizonyosan siránkozik s rejti magát az emberi tekintetek elÅ‘l. Azonban Kazóné asszonyom azt nem cselekszi. ErÅ‘t vesz szÃvének nagy keserüségén s jön ki a pitvarba, tartván kezében egy irott levelet. És szól ekképen: – Tekintetes vicze-ispán uram! A tegnapi napnak, ugy mint az 1796-ik esztendei karácson elsÅ‘ napjának estéjén több dunaszentmihályi tolnamegyei lakosok, ugymint Gyárthó, Véghes, Laszly és Bánthó néven nevezettek s több mások atyafilátogatás ürügye alatt uri házamba betolakodván, innen a mai napra virradóra tudtom és beleegyezésem nélkül nemcsak leányomat, ugymint kazavölgyi Kazó Katalin hajadon leányzót elrabolták s nemcsak ennek reménybeli vÅ‘legényét, ugymint marczalházi Marczalházy Elek ifju embert elsikkasztották, hanem azonfelül a kazavölgyi Kazó-család elsÅ‘ fundamentomos osztálylevelét s a kazavölgyi családfát is szekrényeim feltörése mellett nyilt erÅ‘szakkal s elÅ‘re eltökéllett szándékkal éjnek éjszakáján, gonosz czimboraságban szintén elrabolni nem irtóztak és ámbátor ezen levelüknek rendén azzal mentik magukat, hogy a fundamentomos osztálylevél és családfa mint közös irományok kiadására királyi mandátummal birnak, mindamellett minekutána e mandátum ellen tiltakozom és annak ime ezennel ünnepélyesen ellentmondok, tehát én özvegy Kazó Miklósné született kazavölgyi Kazó Juditha asszony vádló és fölperes a fentnevezettek és gonosz czimboráik ellen betörés, nagyobb hatalmaskodás, nemesi házam megsértése, a familia-irományoknak és leányomnak elrablása miatt vádat, keresetet és panaszt emelek, fejüket és jószágukat s minden nemü javaikat megkeresem, kérvén, hogy ebbéli elÅ‘leges jelentésem nyomban protukolumba vétessék. Balogh János viczispán uram komolyan meghallgatván e rettenetes esetet, ekként szólt: – A panasz felvétetik s járásbéli szolgabiró ur annak nyomban való beprotokollálására utasittatik. Kazóné asszonyom most már az egybegyült nagy közönséghez ekként szólott: – Minekutána a világi igazságszolgáltatás utjai lassúk és tekervényesek és ámbár igazságomban lévén, annak végét nyugton bevárhatom: mindamellett mindenkinek tudtára adom, hogy a ki nékem ama fundamentomos iratokat és a familia családfáját lányommal együtt vagy a nélkül elÅ‘ször visszahozza és kezembe szolgáltatja: annak, ha nemes rendü, az egyetlen leányomat feleségül adom, ha pedig paraszt származásu, néki száz azaz egyszáz tinót ajándékozok. Isten engem ugy segéljen. Hallják meg ezt minden emberek s legyen tanum a tekintetes vármegye viczeispánja! Nosza lÅ‘n most nagy sivalkodás és sürgés-forgás kiváltképen ama ifju vendégurak között, kik az Elek ifju urral a házhoz jöttenek. Mind valamennyi lóra kapott s fokossal s egyéb kézbeli fegyverekkel szélvész módjára a leányrablók után iramodott. Igy lÅ‘n üres a kastély s igy lÅ‘n csendesség annak falai között dél tájra. Nem is maradt ott más, mint viczispán uram a járásbéli szolgabiróval, hogy Kazóné asszonyomat – kin erÅ‘t vett a gyöngeség, nagy sok keserü bánatában s szünet nélkül való könyhullatásai közt vigasztalnák s egyuttal most már szomoru hivatalos kötelességüket elvégeznék. Alig ültek le azonban az ebédhez, ismét nagy zsivaj hallatszott a falu felÅ‘l. Kimenvén pedig mind valamennyien, láthatták, hogy imé most fordul az udvarra egy kocsi, rajta a Kató leányzó, ki szemeit eltakarva keservesen zokog, mellette pedig lóháton ama gonosz Bánthó Feri kölyök, a ki le se száll a lováról, csak onnan beszél Kazóné asszonyomhoz: – Kató hugomat elraboltam, társaim pedig az én tudtom nélkül holmi pörös irományokat hoztak magukkal. De nekem irományok és birtokok nem kellenek, én szÃvem szerint csak Kató hugomat szeretem, élve-halva csak az övé lesz hűségem. Nehogy pedig azt gondolják, hogy én jószágot akartam ragadozni, visszahoztam az irományokat és haza kisértem hugomat is olyan tisztán, mint az imádság. Imé asszonyom, fogadja vissza leányát és még egyszer utoljára kérem, adja nekem feleségül. Ha megtagadja kérésemet: isten legyen irgalmas árva fejemnek. Még egy kissé várt a gyerek s aztán mikor látta, hogy Kazóné asszonyom nem szól, csak sÃr, csak lányát öleli s csak az irományokat szorongatja: szomoru arczczal, komor képpel hátra fartatott lovával. Viczispán uram szakálát simogatta s oda férkÅ‘zvén Kazóné asszonyomhoz, azt mondá néki: – Kedves hugomasszony, ne adnánk egy jó szót annak a gyereknek? – Jere fiam, – mondá e szavakra Kazóné asszonyom nagy vontatva Ferinek, – szállj le lovadról, rossz kölyök vagy, meg nem érdemled, de most már legyen a lányom a tiéd; ha esküm nem kötne, soha se látnád többé. – – E szavakat pedig sohase felejti el az Örzse szolgáló, a ki épen akkor ott alkalmatlankodván Kazóné asszonyom keze ügyében, kapott olyan hátbaütést, hogy menten hasra esett a hóban, a füle se látszott ki belÅ‘le. HÃZASSÃGI VISZONTAGSÃGOK. EGY HIRES ÃœGYVÉD NAPLÓJÃBÓL. Ezt a történetet el nem hiszi senki. Pedig nem is régen történt s igazán ugy történt, a hogy elbeszélem. Még most is élnek, a kik benne szerepeltek. Egyedül az asszony, a jó feleség halt meg pár év elÅ‘tt, de annak is lehet még sirját látni s fejfájának irását olvasni a kÅ‘bányai uj temetÅ‘ben. Toklyó Miska szegény legény volt itt Budapesten. Nem épen fiatal legény, de azért mégis legény. Napszámos munkával kereste kenyerét. Valahonnan a vidékrÅ‘l vetÅ‘dött a fÅ‘városba. Hétköznapi ruhája kopott volt, szennyes volt, foltos is volt, de rongyos sohase volt. ÃœnneplÅ‘ ruhája tisztességes posztóruha volt. Ruhatára négy öltözetbÅ‘l állott, a hogy illik józan, becsületes napszámoshoz. Téli-nyári hétköznapi, téli-nyári ünneplÅ‘: ime a négy öltözet. Kávét, sört, pálinkát nem ivott. Furcsa elvet hozott a vidékrÅ‘l. Kávé a zsidónak, sör a németnek, pálinka a tótnak, jó bor a magyarnak: ezt szokta mondani. A bort hát Å‘ is megitta, sÅ‘t a mikor a viszontagságok már nagyon rá nehezedtek, nagyon is megitta. De még erre nézve is megvolt a maga furcsa elve. Azt hitte ugyanis, hogy a magyar embernek ki kell pödörnie a bajuszát, mert különben itt a fÅ‘városban németnek vagy tótnak gondolhatják. De abban is bizonyos volt, hogy a kinek nincs száz forint a zsebjében: annak nem illik a bajuszát kipödörnie. Mert a kipödrött bajusz nyalka bajusz, a nyalka bajusz pedig büszkeség. De mire legyen a szegény ember büszke, ha szeretÅ‘je sincsen, száz forintja sincsen? Toklyó Miskának nem volt szeretÅ‘je, de száz forintja se volt. Bajuszát tehát csak akkor pödörhette ki, ha egy vagy két pohár jó bort ihatott. Mert a jó bor: jó kedv. Ha pedig az embernek jó kedve van: akkor szép lány, száz forint akár eszébe se jusson. Akkor a bajuszt is ki lehet pödörni s legény voltát is meg lehet bizonyitani. Legalább ne nézzék se németnek, se tótnak. Igy esett, hogy minden ünnepnapon ivott egy kis jó bort, hogy jó kedve legyen s kipödörte hetykén a bajuszát. A mi már annálfogva is jó volt, mert egyébként kis termettel áldotta meg a gondviselés. Egyik vasárnapon kényesen sétálgatott Toklyó Miska a városligetben. Ott, a hol székek vannak az ut mellé kirakva s minden székért, annak a ki beleül, fizetnie kell két krajczárt. Csinos, szÅ‘ke, szemrevaló fehér személy üldögélt egy széken. Mellette jobbra-balra négy-öt apró gyerek és lány, szintén egy-egy széken mindegyik. Hogy a fehér személy lány volt-e vagy menyecske: biztosan megmondani nem lehetett. Koránál és gömbölyü idomainál fogva menyecske is lehetett már. Tisztes uj és tiszta ruha volt rajta; volt órája is, óraláncza is, gyűrűje is, függÅ‘je is. Az ember vagy jóravaló iparosnÅ‘nek, vagy jóházbeli szakácsnénak gondolhatta. A sok apró gyerek és lány ott körülötte nyilván valami rokonságféle lehetett. Jött azonban az adószedÅ‘ asszony. A ki a székekért be szokta hajtani a két krajczárt. Ime hat szék elfoglalva. Veszi ki táskájából a hat czédulát, nyujtja a nÅ‘nek s kéri a tizenkét krajczárt. – Mért fizessek én magának tizenkét krajczárt? – Hát a hat székért. Nem látja, hogy minden szék hátára rá van irva: két krajczár? – No ez is furcsa. Már ingyen le se ülhet az ember. Föláll. Nyul a szoknyája zsebébe pénzes erszényeért. Keresi, kutatja, nincs sehol. Elpirul, körülnéz, zavarba jön. Utóbb oda szól a gyerekekhez: – Nincs nálatok gyerekek egy pár krajczár? Vagy otthon feledtem, vagy elvesztettem az erszényemet. Nem volt a gyerekeknél egy fillér se. Az adószedÅ‘ asszony csipÅ‘re tette jobb kezét s elkezdett patvarkodni. – No ez szép! Elfoglalni a fizetÅ‘ publikum elÅ‘l a székeket s aztán nem fizetni. Urak, urnÅ‘k, gazdag emberek, pénzes urfiak sétálgattak ott alá és föl, meg is álltak egy pillanatra, meg is hallgatták a csetepatét s aztán mentek tovább. De éppen ekkor ment arra Toklyó Miska is. Å is megállt. Å is meg akarta tudni a kitört viszály okát. S mihelyt megtudta: elÅ‘vett a zsebjébÅ‘l tizenkét krajczárt s oda adta az adószedÅ‘ asszonynak. – Itt a pénze! Ne kiabáljon itt. Kössön csomót a nyelvére. Az adószedÅ‘ asszony elhallgatott, elvette a pénzt, átadta a nÅ‘nek a hat czédulát s ment a többi székhez. Toklyó Miska is elindult; alig tekintett a nÅ‘re s a sok gyerekre, ment tovább. Bajuszán pödörintett egyet. Mint olyan ember, a ki jól végezte dolgát s e pillanatban megvan magával és sorsával elégedve. De a megsegitett nÅ‘ utána szólt: – Tessék csak megállani egy pillanatra, hadd köszönöm meg a szivességét. Aztán a becsületes nevét is szeretném tudni, hogy majd a pénzt köszönettel megfizessem. Toklyó Miska megállt s ugy félszakosan visszanézett. – Szivesen tettem, nem várok érte köszönetet. Ekkor vette észre, hogy az a nÅ‘ nagyon csinos nÅ‘. Okos, nemes arcza; szelid barna szeme, jól kikerekitett válla, melle, csipÅ‘je. S bizony nem is idÅ‘s. Épen feleségnek való, ha ugyan még nem menyecske. Mért ne mondaná meg neki nevét? – Nem vagyok biz én más, csak a Toklyó Miska. Ez volt mindig a becsületes nevem. Itt lakom az Aréna-uton 99. szám alatt. Élek a magam emberségébÅ‘l. Ha pedig nem vétenék szómmal, azt kérdeném: hát kegyedet mi néven tiszteljem? – Sághy Juliánna vagyok Komáromból. Szakácsné vagyok a Katripéd épitÅ‘mesteréknél már két év óta. Ezek a kis gyerekek testvérbátyám gyerekei, a ki becsületes asztalosmester a maga kezére. Ott van a szállóhelyem is. Igy kezdÅ‘dött meg az ismerkedés. Ismerkedésnek ismeretség a mindennapi rendes folytatása. Eleintén csak ugy ünnepnapon, azután meg minden napon találkoztak. Összeszoktak. Természetük összeillett. Elhatározták, hogy összeállnak, közös lakásra vonulnak. A lány mosást vállal. ErÅ‘s, egészséges volt, mosáshoz, vasaláshoz értett. A legény pedig hivatalt vállal. Ha már szeretik egymást, meg is kell a lányt becsülni. A napszámmunka bizonytalan kenyér. Hivatalt! De micsoda hivatalt? Volt Toklyó Miskának nagy befolyásu hatalmas ismerÅ‘se. Egy közrendÅ‘r. Elbeszélte neki sorát, dolgát, istenes szándékát. A rendÅ‘r pártját fogta a kerületi kapitánynál. Igy azután Toklyó Miska hivatalhoz jutott. Kapott hordár-engedélyt. És pedig olyan állomásra, a hova négy utcza torkollott. Volt a közelben két bank és két miniszterség. A banknak sok hivatalnoka, a miniszterségnek sok fogalmazója és titkárja. A bankhivatalnoknak sok pénze van: azért nem sajnálja. A miniszteri fogalmazónak és titkárnak kevés pénze van, ez meg azért nem sajnálja. Olyan bankhivatalnok s miniszteri fogalmazó pedig kevés van a világon, a ki naponként egy-két levélkét ne küldene szép asszonyhoz, szinházjegyért, uzsoráshoz vagy lófuttatás dolgában. Szerencsés hordár az, a ki ilyen hivatalos állomáshoz juthat. Alig telt el egy vagy két esztendÅ‘, kis lakásuk tisztességesen be volt butorozva. Fehérnemüt, ágybelit is szereztek a mennyi csak kellett. Ha Juliánnának valami rokona vendégül jött: annak se kellett a puszta padlón hálni. Azonban alig telt el egy vagy két esztendÅ‘: kis gyerekük is született. A kis gyerek isten áldása. De egyuttal kegyetlen hitelezÅ‘ is. Még olyan embernek is hitelezÅ‘je, a ki különben sohase csinál adósságot. Tökéletes pontossággal kell utána a kamatot fizetni. Szeretetben, gondban, élelemben, ruházatban, orvosban, gyógyitó szerszámokban s egyéb effélében. A legelsÅ‘ fizetési kötelezettség pedig abból áll, hogy nevet adjunk neki. Se neki, se anyjának e miatt ne legyen becsületbeli fogyatkozása. A név örökség is. Jó apának, jó anyának az az elsÅ‘ gondja, hogy valami örökséget hagyjon gyerekére. A név igen gyakran jó örökség. A ki Eszterházy herczeg nevet örökölhet: már a neve után is megélhet uri módon. A Toklyó név azonban nem ér egészen annyit, de hát az is csak valami. Éjben, sötétben, sáros utczán sokat ér a kézi lámpás, ha még oly pisla is a fénye. Az életnek sötét utján, sáros utján annyit megér a becsületes Toklyó-név is. De mi legyen hát a gyermek neve? Mi lenne más, mint Miska? Az apja is Miska, legyen Å‘ is Miska. Egy nevük lesz ugyan, de azért nem vesznek rajta össze. Mert a mikorra már a gyerek fölcseperedik: akkorra az apjának ugy is Mihály lesz a neve. Mire pedig a gyerek is megérdemli a Mihály nevet: akkorra már ugy se törÅ‘dik a világgal az öreg Miska. Öreg lesz, meg is hal, porrá is válik s megint csak egyetlen Toklyó Miska marad a világon. Toklyó Miskának mind e tünÅ‘dése egészen hiábanvalónak bizonyult. Miska ugyan lehet az Å‘ fia, de Toklyó Miska semmiképen. Az a pap, a kihez keresztelni elvitték a gyereket, megmondta kereken, hogy a gyerek törvénytelen, hogy apja-anyja nincsenek a szent házasság kötelékével összecsomózva s hogy a gyerek ennélfogva lehet ugyan Miska, de csak anyja neve után Sághy Miska, nem pedig Toklyó Miska. Toklyó Miska haragra lobbant, mikor ezt meghallotta. – Az áldóját annak a papnak! De nem hagyom magam csuffá tenni! Fogta a gyereket, oda vitte a paphoz s nagy hangon követelte, hogy az Å‘ gyerekét az Å‘ nevére irja, ne pedig az anyja nevére. Oda tartotta a gyereket a pap orra alá. – Vak-e vagy nem vak a tisztelendÅ‘ ur? Ha nem vak: nézze meg ezt a gyereket jól. Lehet-e ez más, mint valóságos igazi Toklyó Miska? A pap nem igen nézegette a gyereket, hanem rendÅ‘rt szólitott be, a ki Toklyó Miskát galléron fogta, kilóditotta s gyerekestül, mindenestül a kapitány elé állitotta. El is itélték Toklyó Miskát csakhamar öt forint büntetésre. Mit kiabál a papnak a lakásán? De igazságáról ott se mondott le. Volt nála pénz, épen öt forint. Kivágta a kapitány asztalára s ment haza haragosan, de büszkén. El volt szánva arra, hogy ügyét tovább viszi. De a pap se volt rossz ember. Utána ment Toklyó Miskának, fölkereste Å‘t szerény kis lakásán s apának is, anyának is megmagyarázta, hogy a kis Sághy Miska csak akkor lehet kis Toklyó Miska, ha apa és anya elÅ‘bb szent házasságra lépnek egymással. Értsék meg hát a jó szót s kövessék a bölcs tanácsot. Az asszony látta be elÅ‘ször az igazságot. – Bizony édes Miskám, nekünk házasságra kell lépnünk egymással. Igaz a! Nem is nehéz dolog. Naponként negyven-ötven jegyes pár lép házasságra. Akárhány van köztük Toklyó Miskáéknál kisebb ember. Csak el kell menni a paphoz. El is mentek a következÅ‘ napon. Felöltöztek ünneplÅ‘ ruhába s odamentek ahhoz a paphoz, a ki a kis Miskát sehogy se fogadta el kis Toklyó Miskának. II. – TisztelendÅ‘ urunk, csókoljuk a kezét, megfogadtuk ime bölcs tanácsát, elhatároztuk magunkat a szent házasságra, tessék minket hamarosan összeadni. – Oh édes gyermekeim, a szent házasság isten rendelése, de azért még se megy az oly hamarosan. Szerezzetek két tanút; te is fiam egyet, te is lányom egyet, tisztességes, szavahihetÅ‘ férfiakat, a kik bizonyságot tegyenek arról, hogy köztetek semmi törvényes akadály fenn nem forog. Azután hozzatok hatósági bizonyitványt, hogy hol laktok, mi a nevetek, mi a mesterségtek s te fiam, nÅ‘tlen vagy-e s neked lányom, nincs-e már hites társad? Szerezzetek magatoknak szülÅ‘i, gyámi, gondnoki vagy gyámhatósági engedélyt a házasságra. Te fiam mindenekelÅ‘tt gondoskodjál bizonyságlevélrÅ‘l, hogy katonáskodási kötelességednek eleget tettél-e; hol szolgáltál, a sorhadnál-e vagy a honvédségnél, szárazon vagy vizen szolgáltál-e s egyáltalán szolgáltál-e vagy valamely okból fölmentettek, vagy valamely testi hibánál fogva képtelennek találtak? Ha obsitod van: az is elég. LegeslegelÅ‘ször pedig hozzátok el keresztleveleteket, hogy én abból meglássam, ki volt apátok, anyátok; – hol és mikor születtetek, hány évesek vagytok, nem vagytok-e zsidók, eretnekek vagy pogányok, vagy egyik is közületek nem zsidó-e vagy eretnek? Ha mindez megvan, akkor gyertek ide ujra tanuitokkal együtt s akkor aztán hétrÅ‘l-hétre háromszor egymásután kihirdetlek benneteket s ha a nagy bÅ‘jt közbe nem jön, isten szine elÅ‘tt megáldom szövetségteket. Ezt felelte a jó öreg pap. Szavában nem lehetett kételkedni. Plébános volt, apátur is volt, nagy tekintélyben is állott a világ elÅ‘tt, miért ne mondta volna az igazságot? Toklyó Miska csak nézte a pap jóságos arczát s szájának szapora mozgását. Aztán körülnézett a szobában. Urunk üdvözitÅ‘nk képe s a boldogságos szüz anyának képe s mindenféle öreg és apró szentek képe ott lógott a falakon. Megnézte ezeket is. Azután az ablakon keresztül kinézett a nagy világba. S szemeivel azt kérdezte mindenfelé, hol a pokol fenekébÅ‘l szedi Å‘ össze ezt a sok tanut, bizonyságot, levelet, hatóságot, obsitot, engedélyt, felmentést, beiktatást, kiadványt, okiratot s mindenféle igazságot? De hiába kérdezte. Feleletet nem kapott sehonnan. Utóbb mégis magához tért. – Igen is, tisztelendÅ‘ urunk, csókoljuk a kezét, majd utána nézünk a dolognak. Megfogta az asszony kezét s vezette haza. A mint haza érkeztek: egyet sodorintott a bajuszán. És oda fordult az asszonyhoz. – Micsoda vallásu vagy te édes Julcsám? – No ha te még azt se tudod Miska! Hiszen csak nem vagyok más mint kálvinista! Valamennyi vérem mind kálvinista Komáromban. Te se lehetsz más, mint kálvinista. – De bizony lehetek én, a minthogy vagyok is. Mert én orosz vallásu vagyok. – Csak nem ment el az eszed. Hogy lehetnél te már orosz vallásu? – Ugy lelkem, hogy apám is az volt, meg anyám is, hát én se lehettem más. – Hát aztán hol születtél te édes Miskám? – E fölött már én is sokat gondolkodtam, de nem tudom kitalálni. – Hát azt tudod-e mikor születtél? – Nem tudom én azt se. – Hát édes apád, édes anyád hol van eltemetve? – Sohase láttam én se édes apámat, se édes anyámat. Engem csak a falu nevelt föl. – Micsoda falu te? – Annak a falunak a neve: Ördög-Ãbrány. Valahol ott fekszik a Tiszán túl. Juliánna asszony csak azért nem vetett magára keresztet, mert a kálvinista természetéhez nem illett. De egy darabig mégis szótlanul nézett Toklyó Miskára. – Hát már most hogy szerezzük meg mi azt a sok igazságot, a mit a pap ránk olvasott? Hiszen ha Toklyó Miska erre meg tudott volna felelni! De úgy eltünÅ‘dött e fölött, hogy még bajusza is lekonyult a nagy tünÅ‘désben. Végre is jó ötlete támadt. – Ne búsulj lelkem Julcsa, tüstént beszélek Karika Péterrel. Majd eligazitja az az én dolgomat. Ez a Karika Péter volt a közrendÅ‘r. Toklyó Miskának ama hatalmas pártfogója. Pétert nagyon szerették a fÅ‘kapitányságnál. Ãœgyes ember is volt, régóta állt is szolgálatban, de meg különös érdeme is volt. A magyar királyi állami rendÅ‘rség központi kandurmacskája egyedül csak az Å‘ szavára hajlott és senkinek másnak szót nem fogadott. Hires macska volt ez az egész fÅ‘városban. Egyszer elkóborolt a Gellérthegy tulsó oldalára is. Ha Karika Péter haza nem hozza: talán elveszett volna örökre. De ez se használt. A kandurt ugyan haza tudta hozni, de Toklyó Miska baján segiteni nem tudott. Adott azonban jó tanácsot. – Miska öcsém, nagy a te sorod. Pap nélkül, prókátor nélkül, biró nélkül, följebbvalók nélkül azt elvégezni nem lehet. Hordárra senki se ad semmit, neked pedig nincs költségre és utazásra való négy-ötszáz forintod. SzegÅ‘dj el valami nagy mágnáshoz inasnak, vagy valami hires bankhoz hivatalszolgának s ha az uraságod pártodat fogja: akkor dülÅ‘re jutsz, különben pedig soha. Toklyó Miska szót fogadott. Nagy mágnáshoz ugyan nem juthatott, de hordárkori széles ismeretségénél fogva egy hires bankhoz csakugyan felfogadták. Jobb hivatalszolgája sohase volt annak a banknak. De Toklyó Miskán is úgy állott az a fényes gombos hivatalszolgai egyenruha, mintha csak rá öntötték volna. Urai elÅ‘tt napról-napra növekedett becsülete. Mikor pedig egészen megnövekedett: bekérezkedett az igazgatóhoz. Milliomos ur, képviselÅ‘ és hatalmas ember volt az igazgató, tetszett neki Toklyó Miska esete, meg is bizta a bank jogtanácsosát rögtön, hogy halogatás nélkül segitse be Toklyó Miskát a szent házasság keritett aklába. Az igazgató viseli a költségeket. A jogtanácsos tudós és erélyes ember volt s fölötte buzgó. A világ minden váltó és kereskedelmi törvényét, perrendtartását, végrehajtási eljárását, részvénytársulati statutumait s vasuti üzletszabályát tökéletesen tudta, de VerbÅ‘czy Hármas Könyvét nem ismerte. Sikerült is neki minden egyházzal, pappal, rendÅ‘rséggel, hatósággal, polgármesterrel és kerületi elÅ‘ljárósággal csakhamar úgy összeveszni, hogy utóbb minden hivatalbeli ember a fogait csikorgatta már dühében, ha a Toklyó nevet hallotta vagy papiroson látta. Szegény Toklyó Miska pedig utóbb már semmi hatósághoz lábát be nem tehette, hogy onnan nyomban ki ne dobták volna. A Toklyó-ügy országos ügygyé kezdett válni. Ãrnyéka kezdett már ráborulni a hatalmas bankra is. Becsöngeti egyik napon az igazgató Toklyó Miskát. – Miska, én a maga ügyét tovább nem gyÅ‘zöm költséggel; – a jogtanácsos ur pedig kijelentette, hogy inkább lemond állásáról s kibujdosik Amerikába, mintsem a maga ügyével foglalkozzék. Adok három hónapot, keressen más állást, vagy mondjon le a házasságról. – Köszönöm a nagyságos ur kegyességét, de nekem a három hónap nem kell, elmegyek azonnal. – Miért? – Azért, mert a mióta a szent házasságra akarok lépni: azóta nincs becsületem sehol. Ãœtnek, dobnak, taszigálnak, a kutyákat rám uszitják, minden hivatalbeli ur úgy néz rám, mint a vasvilla; – én tehát mást gondoltam. – Lemond ugy-e a házasságról? – Azt nem teszem, mert a becsület az elsÅ‘. A mióta a házasságom után járok, megint született egy gyerekem. Most már van kettÅ‘. Én a lelkem Julcsámnak megigértem, hogy megesküszöm vele, a gyermekeimnek is törvényes nevet akarok szerezni: nekem tehát meg kell házasodnom. – Mit csinál hát? – Elmegyek irodaszolgának vagy az országbiróhoz, Majláth Å‘ kegyelmességéhez, vagy pedig Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen urhoz, a ki országgyülési képviselÅ‘ s a világnak leghiresebb ügyvédje. Akármelyik karolja fel az ügyemet: gyÅ‘ztes leszek. Én lettem volna az a képvivelÅ‘ és az a hires ügyvéd. Az országbiróhoz be nem jutott Toklyó Miska, tehát nekem kellett Å‘t felfogadnom. Nagyon jól viselte magát. Megismerkedtem asszonyával is. Derék, jóravaló asszonynak látszott. Közeli és vérszerinti rokona volt egy nagy költÅ‘nek, már csak ezért is dülÅ‘re akartam vinni azt a házassági ügyet. ElÅ‘ is hozta panaszát Toklyó Miska már a második hónapban. Tizenegy jogtudós emberem volt az irodában. Ãœgyvédek, bejegyzett joggyakornokok, negyedéves jogászok. Volt köztük egykori képviselÅ‘társam is. Összehivtam Å‘ket szaktanácskozásra s eléjük terjesztettem az ügyet. Jelen volt Toklyó Miska is a tanácskozáson. Hadd lássa, hogy az Å‘ ügye nem gyerekség. ElÅ‘szedtük a Corpus Jurist és a Tripartitumot, Kövyt, Kelement és Frankot, a tridenti zsinat végzéseit és a magyar kálvinisták kánonait s végezetül a Szent Irást. Mert az ugyan bizonyos volt a szaktanácskozmány elÅ‘tt, hogy csupán csak ezek a nagy auktoritások Toklyó Miskát egyedül önmagukban czélhoz nem segitik, de nem kevésbbé volt bizonyos az is, hogy ezek nélkül az Å‘ ügyének kibonyolitását még csak meg se lehet kezdeni. Nézzük csak: mibÅ‘l is állott ez az ügy. Toklyó Miska szent házasságra akart lépni Sághy Juliannával. Juliannának megvolt minden okirata, Toklyó Miskának pedig nem volt meg semmi okirata. A szent házassághoz eskü kell pap elÅ‘tt. Ãmde házassági esküre keresztlevél nélkül nem bocsátanak semmiféle keresztyént, még magát a királyt se. Mert a ki férj akar lenni: annak be kell bizonyitani, hogy Å‘ született valahol és valamikor és valakitÅ‘l. Be kell bizonyitani, hogy Å‘ férfi, nem pedig asszonyszemély. Be kell bizonyitani, hogy Å‘ valamely törvényes egyházhoz és felekezethez tartozik. Be kell bizonyitani, hogy azt a törvényes kort már elérte, a melyben neki az országos törvények a házasságot megengedik. Mindezt csak a keresztelÅ‘ levél bizonyitja be, semmi más. Ha ezt meg nem szerezhetjük vagy ki nem pótolhatjuk: akkor Toklyó Miska törvény szerint még meg se született. Olyan ember pedig, a ki még meg se született, Sághy Juliannát feleségül nem veheti, ha az isten már tizenkét gyermekkel áldotta is meg Å‘ket. Mindez azonban a megoldhatatlan csomóknak csak kis része volt. Semmi se lett volna könnyebb, mint Toklyó Miskát valamely paphoz odahurczolni, fejére egy kanna vizet tölteni, fölötte egy imát és egy áldást elmondani s Å‘t ekként az anyakönyvbe bevezetni. Kész a keresztelÅ‘ levél. Ugy de a keresztelÅ‘ levélbe bele kell tenni, hogy a csecsemÅ‘ hol és melyik napon született. De hetedhét országon keresztül se találunk olyan bölcs vagy olyan bolond embert, a ki Toklyó Miskáról megmondhatná, hogy hol és melyik napon született. És igy tovább. Naplóm majd számot ad arról, mennyi munkába került nekem és az országnak ez a házasság. III. A világ teremtése hat napig tartott. Eddig tartott az irodabeli jogtudósok szaktanácskozása is. Azután hozzáláttunk a munkához. Különös szerencse lett volna, ha egyenes uton megtaláljuk a keresztlevelet. Ehhez kellett tehát hozzáfognunk elÅ‘ször is. Toklyó Miska agyában valami homályos emlékezet borongott arról, mintha kicsi gyerek korában hallotta volna valakitÅ‘l, hogy szülei Nagy-Kállóban vagy Ungvárott laktak valaha s késÅ‘bb költöztek volna Ördög-Ãbrányba. Ezen a három helyen kellett keresni a keresztlevelet. ElÅ‘ször is nagy komolysággal irtunk az ördög-ábrányi orosz görög-katholikus paphoz, hogy Toklyó Miska keresztlevelét küldje meg. Ott születhetett 1840, 1841 vagy 1842 körül vagy a faluban, vagy valamelyik pusztán vagy egy kisebb tanyán. Öreg ember volt a jó orosz pap. Nem sokat törÅ‘dött már a világgal és épen semmit se törÅ‘dött Toklyó Miskával. Nem is felelt a levelünkre. Ujra irtunk, ujra nem felelt. Akkor megfenyegettük mindenféle hatósággal, felsÅ‘bbséggel s erélyesebb beavatkozással. Fél is a pap a hatóságtól, felsÅ‘bbségtÅ‘l. Azért se felelt. Panaszt emeltünk ellene Szabolcs vármegye alispánjánál, azután a munkácsi püspöknél, azután a vallásminiszternél. A sok abajgatásra adott felvilágositást végtére is. De nem volt ebben semmi köszönet. Még ki is figurázott bennünket. Azt irta, hogy Å‘ minden anyakönyvet átvizsgált s a vidéken szokásos juhtenyésztés minden terminológiáját figyelembe vette, de Å‘ se Toklyó, se Kos, se Ãœrü, se Bárány, se MeddÅ‘ néven semmiféle Miskát az anyakönyvben nem talált. Ne is zaklassák tovább, mert Å‘ öreg ember és istennek szolgája, neki békesség kell. Igaza volt. Volt egy ügyes joggyakornokom. Tudott mindenféle nyelven, még németül is. Adtam neki igazoló levelet s elküldtem Ördög-Ãbrányba, Ungvárra és Nagy-Kállóba, keresse fel az egyházak lelkészeit, a városok és községek elÅ‘ljáróit s forgasson fel minden irást, jegyzÅ‘könyvet, anyakönyvet, adóösszeÃrást, közmunkajegyzéket, birságlajstromot, párbérkirovást, jobbágyok és zsöllérek urbáriumát; – igy majd talán ráakad a Toklyó névre. Mindenféle hatalmas urhoz szóló ajánlólevelekkel is elláttam bÅ‘ségesen. Oda járt három hétig s visszajött eredmény nélkül. Nincs Toklyó-familia a világon. Az egyenes uton tehát nem boldogultunk. VerbÅ‘czy Hármas-Könyvének utjára kellett tehát térnünk. ElÅ‘bb azonban tettünk még egy kisérletet. Hátha lehetne idÅ‘t nyerni mégis. Juliánna asszony ragaszkodott ahhoz, hogy Å‘ s gyermekei kálvinisták maradjanak s Toklyó Miska is becsületbeli dolognak tartotta, hogy az asszony szándékán erÅ‘szakot ne tegyünk. Å is kálvinista akart lenni minden áron. De sora van ennek is. A vallást se nem illik, se nem szabad olyan könnyen változtatni, mint a felöltÅ‘t. Szigoru törvények vigyáznak erre. El kell menni a paphoz s neki bejelenteni, hogy az ember vallást akar változtatni. A pap aztán vagy lelkére beszél, hogy csak maradjon meg a régi akolban a régi pásztor mellett, vagy összeszidja kegyetlenül s pokolra kivánja s minden ördögöt, elkárhozást s örökös tüzet, lángot, gyehennát rászabadit. Ha pedig se a szép beszéd, se az átok nem használ: akkor ugy kilöki a szobából, a lába se éri a földet. Ez a törvényes eljárás. De ha négyszem közt löki ki: az nem érvényes. Az áttérÅ‘nek két tanut kell azután magával vinni, s ha a két tanu is látja, hogy az áttérÅ‘t kilökték: ez már törvényes is, érvényes is. Akkor az áttérÅ‘t beveszi az uj vallás papja, különben pedig be nem veszi. No szegény Toklyó Miska, próbálj szerencsét ez uton is. Hátha igy mégis be tudnánk csempészni a kálvinisták anyakönyvébe. Mindjárt lenne valamiféle keresztlevél a számodra. Toklyó Miska budapesti lakos volt, neki tehát a budapesti orosz katholikus papnál kellett jelentkezni. Úgy ám, csakhogy Budapesten orosz katholikus egyház és pap nincsen. Nincs tehát itt kinél jelentkezni. Sebaj. Budapest bizonyosan leánya valamely orosz hitü egyháznak. Csak meg kell keresni, hol lakik az édes anya-egyház. Bizonyosan az lesz az édes anya, a ki ide legközelebb fekszik. Meg is találtuk. Hajdu-Böszörmény fekszik legközelebb. Jó magyar fészek; kuruczok és hajduk lakják; ezek már csak nem vetnek gáncsot abban, hogy Toklyó Miska és Sághy Juliánna czélt ne érjen. Irtam a hajdu-böszörményi orosz papnak s nagy tisztelettel megkérdeztem, hogy az Å‘ leánya-e Budapest; – ha pedig nem az Å‘ leánya: hát akkor kinek a leánya? Rögtön felelt, a hogy illik mivelt és nagy tiszteletü buzgó lelkészhez. Azt felelte, hogy igazság szerint és a régi hagyományok emlékei szerint Budapest az Å‘ leánya volna ugyan, de az ország kormányai s az egyházak fejedelmei a leányegyház szervezésérÅ‘l már emberöltÅ‘k óta megfeledkeztek, igy hát valósággal még se az Å‘ leánya, hanem azért az Å‘ hiveinek ügyeit a budapesti római katholikus egyház lelkészei készséggel ellátják. Toklyó Miska tehát forduljon azokhoz. ElÅ‘re láttam, hogy Toklyó Miska megint ujabb bajba keveredik; de most már mindegy volt, a kisérletet folytatni kellett. Elment Toklyó Miska a belvárosi apáthoz. Öreg, jólelkü, nagy kegyességü, istenes életü, de buzgó hitü férfiu volt az. Toklyó Miska tiszta, fekete, ünneplÅ‘ruhájába öltözött s nagy alázattal kezet csókolt a jó apátnak. – Én vagyok az a Toklyó Miska, fÅ‘tisztelendÅ‘ szent atyám. De én szüleim után görög katholikus orosz vallásu vagyok s ezért könyörögném, hogy miután nekem itt lelkipásztorom nincs, az én nagy lelki gyötrÅ‘désemben fÅ‘tisztelendÅ‘ szent atyám segitene meg engem. – Szivesen édes fiam, csak tárd ki szivedet egészen; – minden bajodnak, bánatodnak és gyötrÅ‘désednek isten segitségével orvosa leszek. – Van egy derék, becsületes asszonyszemély, az én lelkem Julcsám, a kivel már több esztendÅ‘ óta együtt lakom. Szeretnék vele törvényes házasságra lépni. – Jóravaló igyekezet édes fiam, emberséges dolgot mivelsz, jóvá hagyom. – Ugy de fÅ‘tisztelendÅ‘ szent atyám, az én lelkem Julcsám kálvinistának született s az is akar maradni, sÅ‘t a gyerekeink is kálvinisták. – Ejnye te Toklyó Miska, te egy istentÅ‘l elrugaszkodott Toklyó Miska vagy, mit akarsz hát te most én tÅ‘lem? – Csak azért könyörögném fÅ‘tisztelendÅ‘ szent atyám, hogy én is a leendÅ‘ feleségem és meglevÅ‘ gyermekeim hitén akarnék lenni, adna tehát nekem az én távollévÅ‘ papom helyett engedelmet arra, hogy a kálvinisták közé átmehessek. A jó apát arcza elkomorodott. Szemmel látható volt, hogy a szent egyháznak ilyen duhaj módon való megsértése miatt haragos gerjedelem kezd az Å‘ buzgó lelkében erÅ‘re kapni. S hozzá még nem is igazi hive ez az ember. – Mit akarsz édes fiam? Eretnekké akarsz te lenni az én segitségemmel? – Az én segitségemmel? – No várj egy kissé! Volt a szobában egy kis oltár. Az oltár sarkához támasztva az apát ur botja. Vastag, erÅ‘s spanyol nád, keresztben álló vastag elefántcsontból való fogantyuval. Nyomott vagy két kilót. Oda tipegett a bothoz a jó öreg apát ur. Jobb kezébe fogta azt a botot s azután oda állt Toklyó Miska közelébe. – Hadd hallom csak még egyszer fiam, mit akarsz te? S fölemelte azt a botot. A szarvas nem ludtalpu, Toklyó Miska pedig ludtalpu volt. De azért a szarvas nem ugrik oly gyorsan, mint a mily gyorsasággal Toklyó Miska kiugrott az ajtón. Ennek köszönheti szárazon lett menekülését. Jött hozzám nagy lélekszakadva s elpanaszolta sorsát. Tudtam én azt elÅ‘re, hogy az lesz a sorsa. De mindegy volt már. Most már csak elÅ‘re kellett menni. A törvényszabta idÅ‘ben két elÅ‘kelÅ‘ tanuval jelent meg Toklyó Miska a jó apát elÅ‘tt. A jó apát pedig megint csak kiverte Toklyó Miskát két elÅ‘kelÅ‘ tanujával együtt. A minthogy egyebet nem is tehetett jó lélekkel. De legalább megvolt a bizonyitvány a két tanutól. Rögtön ment a bizonyitványnyal a kálvinista parókhiára. Akkor még egy parókhiájuk volt a kálvinistáknak a fÅ‘városban. Két hires papjuk volt ott. Az egyik püspök volt, fÅ‘rendiházi törvényhozó, nevezetes költÅ‘, iró és szónok, emberszeretÅ‘ nemes szivü jó ember. Å hozzá küldtem Toklyó Miskát. A hogy sejtettem ugy következett be. A törvénytudó nagy püspök rögtön kiböngészte Toklyó Miska dolgának gyöngeségeit. Kezét megcsókolni ugyan nem engedte, sÅ‘t Toklyó Miska kezét megrázta barátságosan, de azért igy szólt hozzá. – Örvendezik az én lelkem, hogy te édes felebarátom az én egyházam igaz hivei közé kivánkozol, de azért én téged most még az én hiveim közé be nem vehetlek. Mivelhogy az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; – az alkotmány pedig világosan rendeli, hogy az, a ki áttérni szándékozik: saját lelki pásztoránál jelentse ki ebbeli szándékát. A mit te édes felebarátom nem cselekedtél, mert te római katholikus lelkésznél jelentkeztél, holott pediglen te a görög katholikus egyháznak lennél hive. Eredj tehát nyugodt lélekkel haza a te békességes hajlékodba s kezd ujból s most már a helyes uton a te igazságodnak kivivását. Egészen vidám lélekkel jött hozzám Toklyó Miska. Még dicsekedett is, hogy legalább a kálvánista parókhián meg nem verték. – Megkapod te Toklyó Miska még ott is a verést. De ezt csak ugy gondoltam, Toklyó Miskának fenhangon meg nem mondtam. Minek keseritsem az életét szegénynek? A kálvinista püspök ur szavában mégis volt utmutatás. Hátha Toklyó Miska a hajdu-böszörményi orosz papnál jelentkeznék az áttérés dolgában s onnan hozna két tanu-bizonyitványt? Akkor a püspök urat szaván lehetne fogni s Toklyó Miska mégis csak bele kerülne az anyakönyvbe. Kocsira raktuk Toklyó Miskát s küldtük Hajdu-Böszörménybe. Elküldtem vele egyik ügyes, virgonczeszü emberemet is. A pap ugyan ott is kilóditotta Toklyó Miskát, de néhány hét mulva a szükséges bizonyitványnyal mégis csak visszaérkeztek hozzám. Megint elküdtem a kálvinista püspökhöz. E jó püspök urat azonban megtéveszteni nem lehetett. Szórul-szóra igy felelt: – Valamint öt hét elÅ‘tt: ép akképen örvendezik az én lelkem ma is, hogy te édes felebarátom az én egyházam igaz hivei közé kivánkozol, de azért én téged még most se vehetlek be az én hiveim közé. Mert igaz ugyan, hogy te most már saját egyházadbeli görög katholikus lelkésznél jelentetted be áttérési szándékodat, de ez meg nem a te lelkészed volt, minthogy te budapesti lakos vagy: Budapest pedig nem Hajdu-Böszörmény. Az ország alkotmányát szentül meg kell tartanunk, nagyoknak és kicsinyeknek egyaránt; az alkotmány pedig azt parancsolja, hogy ily esetben kiki a saját lakása szerint való lelkésze elÅ‘tt jelentkezzék. Te ezt édes felebarátom nem teljesitetted, igy hát rajtad ez úttal se segithetek. De most már Toklyó Miska igazán elkeseredett s keserüségében sirva fakadt. – Mi lesz az én lelkem Julcsámból? Mi lesz az én ártatlan gyerekeimbÅ‘l? Segitsen meg méltóságos uram, hiszen én arról nem tehetek, hogy a hol én lakom: ottan nincsen papom s a hol volna papom: ott meg én nem lakom. Adjon legalább jó tanácsot. – Én, édes felebarátom, istennek igéit hirdetem s nem a törvény parancsait latolgatom. Vannak Mózesek és próféták a te számodra is, keresd föl azokat. IV. Nagy búsan jött hozzám vissza Toklyó Miska. Igaza is volt. De a jó püspöknek is igaza volt. Ilyen mellék úton az örök üdvösségbe becsusszani csakugyan nem engedhette Toklyó Miskát. Rá kellett lépnünk az egyenes útra. Jövel jó öreg VerbÅ‘czy a te Hármas Könyveddel! JÅ‘jjetek elÅ‘ Å‘si jogunk testei és lelkei: te avas Corpus Juris, ti Kövy, Kelemen és Frank régen alvó hÃres tudósok, emeljétek föl ti a ti bölcs szavatok: megtalálható a ti tanÃtástokban az egyenes út. Régen is megtörtént akárhányszor, hogy egyik vagy másik embernek szüksége lett volna a keresztelÅ‘ levélre, de ilyen levelet elÅ‘mutatni nem tudott. Zsidó, czigány, zarándok, remete, szegény legény, uton járó, kóbor hajdu, szökött katona, tűzhely nélkül való nem is akarta, hogy keresztelÅ‘ levele vagy születési bizonyÃtványa legyen. Kinek mi köze ahhoz: hol született, mikor született s ki volt apja-anyja? Sokszor maga se tudta s ha tudta is, eltagadta. Az anyakönyv se régi dolog. Sok helyen alig van másfélszáz esztendÅ‘s. Az elÅ‘tt nem sokat törÅ‘dtek azzal, ki hány esztendÅ‘s? A ki jó szinben volt: az volt a fiatal ember; a ki nyavalyás volt s lábát húzta, fogát szÃtta, nyögve beszélt: az volt a vén ember. Ha a lovat meg tudta ülni amugy szÅ‘rén-pÅ‘rén: legalább volt négy-öt éves. Ha serkedzett a bajusza: legényszámba jutott. Ha szürkülni kezdett: java korabeli. Ha megvénült: akkor otthon maradt s ki nem tette a lábát a kályha mellÅ‘l. A ki meghalt: eltemették. Nem hánytorgatták életének hosszát; nyugodjék békével. Az asszonyfélével is tisztában voltak mindenkor. A lányka csak nyáladék, mig ugrabugrál. Komolylyá lesz, haja megnÅ‘, melle domborodik: már akkor hajadon. Titkon szabják már rá a fÅ‘kötÅ‘t. Hamis szeme, eleven mosolya, fényes arcza, ölbeli kicsinyje megmutatja, ki a menyecske. A ki pedig a délczeg asszonyban föl nem ismeri az asszonyt: az olyan ember vak is, buta is. Szóba se kell vele állani. Kiváltképen való bárgyu ember pedig az, a ki lánynál, menyecskénél, java korabeli asszonynál az életkort keresgéli. Öreg fejszével kell az ilyen embert agyonütni. Egyebet nem érdemel. De hát néha mégis meg kellett tudni: ki hány esztendÅ‘s? Egykor egy Tomay nemzetségbeli nagy ur magtalan volt s a veszprémi káptalannál olyan végrendeletet csinált, hogy birtokát Gulácsy Dömjén legidÅ‘sebb fia örökölje. A mikor a végrendeletet megcsinálta: élt azután még vagy negyven esztendeig. Mikor meghalt: öt Gulácsy-gyerek élt. Élemedett ember valamennyi. Az öt gyerek közül hárman álltak elÅ‘ azzal, hogy Gulácsy Dömjénnek Å‘k a legidÅ‘sebb gyerekei. Biró legyen, a ki most már eltalálja az igazságot. Anyakönyv még akkor nem volt a világon. Abban minden pörös fél megegyezett, hogy a boldog emlékezetű Gulácsy Dömjénné született Tomay Fruzsinka asszony sohase szült se két, se három gyereket egyszerre, hanem egyszerre mindig csak egyet; a három gyerek közül tehát csak egy lehet a legidÅ‘sebb. De hát melyik az? A Jankó, Palkó, Markó-e az? Édes anyjuk, édes apjuk régen meghalt. Meghalt már anyjuk-apjuk gyóntató papja is. Senki se tudta még a nevét se annak a papnak, a ki valamikor megkeresztelte Å‘ket. Keresztapák, keresztanyák vagy nem élnek vagy elköltöztek más országba. Jobbágy, zsöllér, szolgáló ember vagy asszony akadna talán, a ki emlékeznék valamire, de nem mer az vallani egy se, mert a három testvér közül kettÅ‘ bizonyosan nyomban agyonütné vagy világnak kergetné. Lehetetlen volt tehát tisztába hozni, három közül melyik a legidÅ‘sebb. Vármegye, fÅ‘ispán, országbÃró, nádorispán, sÅ‘t maga a király is kifáradt már a pörösködésben. Egyik király a másik után következett, de a pörnek vége be nem következett. Ha az egyik a Jankót pártolta, a másik a Palkót kegyelte, a királyfi pedig rendesen a Markót segitette. Utóbb is meghalt mind a három Gulácsy-fi, sÅ‘t kihalt a Tomay nemzetség után a Gulácsy-nemzetség is. A király foglalta el mind a két nemzetség minden birodalmát. A pörnek hát vége lett volna, de azért még se sült ki, hol az igazság. Ilyen veszedelemnek többé az országot kitenni nem lehetett. Kellett hozni törvényt, a mely szerint el lehessen dönteni, hogy hány esztendÅ‘s az az ember, a kirÅ‘l senki se tudja, hogy hány esztendÅ‘s. De hát ki tudja azt megmondani? Ki tudná más, mint a káptalan? Tizenkét pap a káptalan. Van köztük prépost, apát ur, hitetlenek püspöke, olvasó pap, éneklÅ‘ pap, plebános s valamennyi misézÅ‘ pap. A mit a káptalan nem tud: azt már nem tudja senki. A mit pedig senki se tud, azt a káptalan még mindig tudja. Azért mondják a csodagyerekrÅ‘l, hogy több esze van, mint a káptalannak. De ez is csak hivalkodó beszéd. Senkinek se lehet annyi esze, mint a káptalannak. A káptalan különösen tud minden titkot. Pajkos káplánok, kápsáló barátok, beszédes kéregetÅ‘k besugnak oda minden titkot. Ha gyerek születik: azt mindig valami titok elÅ‘zi meg. Az a titok sohase lehet titok a pap elÅ‘tt. Azért rendelte az ország, hogy a káptalan döntse el, a mikor senki se tudja, hogy ki-ki hány esztendÅ‘ elÅ‘tt jött a világra. Te is Toklyó Miska, légy készen arra, hogy a váczi káptalan elÅ‘tt meg kell jelenned. Mivelhogy Budapest körülbelül a váczi káptalan alá tartozik. Az eljárás egyszerű. Bizonyos napra megidézik azt a szerencsétlent, a ki keresi a saját életkorát. Azon a napon a nemes káptalan szentszékké alakul át. Hosszu asztal zöld posztóval bevonva. Feszület van az asztalon és halálfej és tintatartó és burnótszelenczék. ElÅ‘l ül a nagyprépost, körülötte az oszlopos kanonokok, ezek után a többi kanonok. Titkár, jegyzÅ‘: fiatal papokból az asztal végén. Ez a szentszék. Bejön az életkorakeresÅ‘ fél. Megkérdezik nevét, apját-anyját, születése helyét, keresztapját, keresztanyját, bérmálási idejét és környülállásait. Mikor gyónt és hányszor? Mikor volt búcsún elÅ‘ször és utoljára? Mire emlékszik legkorábbi gyerekségébÅ‘l? Ért-e életében dögvészt, fekete halált, tatárjárást, kuruczok és labanczok dulásait? Beverték-e fejét valamikor? Volt-e felesége? Volt-e férje? Volt-e büntetve? Mikor, miért, ki által? Hány gyereknek apja vagy anyja? És igy tovább! Azután levetkÅ‘ztetik meztelenre. Férfi-e vagy asszonyi állat: errÅ‘l különösen meg kell gyÅ‘zÅ‘dni. Gondosan megnézik minden fogát. A fogak állapota sokat jelent, Minden fogorvos a pokol fenekére utasÃttatik. Ugy kell maradni mindennek, a hogy isten megteremtette. Kipödrött bajusz, hetyke beszéd, föstött arcz, ugráncsi mozdulatok: mindezek kárhozatos tünetek. Igy készül meg az itélet. S az Ãtélet határozottan, világosan megmondja, hogy Kukori Péter vagy Kikeri Örzsébet ennyi s ennyi esztendÅ‘s. Ebben aztán kételkedni többé nem lehet, de nem is szabad. Toklyó Miskát be kellett jelentenem a váczi káptalanhoz. Noha láttam, hogy ennek se lesz egyelÅ‘re semmi haszna. Mert 1848-ban és 1868-ban a káptalanok minden világi hatóságát eltörölték. Attól kezdve a káptalan se a végrendeleteket meg nem vizsgálhatta, se a tudva nem levÅ‘ életidÅ‘ket meg nem szabhatta. De az országgyülés egy dolgot elfelejtett. Elfeledte megmondani, kinek legyen ezentul annyi esze, mint a káptalannak; ki mondja meg ezentul, ki-ki hány esztendÅ‘s? Ezen azonban még se akadtunk meg. Folyamodtunk a váczi káptalanhoz: idézze maga elé Toklyó Miskát, vizsgálja meg alaposan: hány esztendÅ‘s s a férfinemhez tartozik-e, vagy a nÅ‘nemhez? A káptalan elutasÃtott bennünket. Még azonfelül össze is szidott a maga kegyes módja szerint. Mit zaklatjuk ilyen hiábavalósággal? Hisz a törvény elvette már tÅ‘le ezt a hatalmat. Van Å‘ neki egyéb bokros munkája is, csak azt tudja elvégezni. Csak ez kellett nekünk. Folyamodtunk ekkor a fÅ‘városi tanácshoz. Bebizonyitottuk neki, hogy Toklyó Miskának szükséges tudnia, hogy Å‘ hány esztendÅ‘s. A váczi káptalan nem mondja meg, mert a törvény erre neki hatalmat nem nyujt; – nincs tehát más mód: mondja meg ezt a fÅ‘városi tanács. Hatalmas polgármestere volt a fÅ‘városnak. Jó barátom. A siker czéljából elmentem hozzá személyesen, hogy felvilágositsam. Kinevetett. – Jó helyre jöttél barátom. Mi csak elevenekkel és holtakkal veszÅ‘dünk, azokkal se bÃrunk. Most olyan embert küldesz ránk, a ki meg se született, mégis él. Mit csináljunk mi ezzel? No ez bÃztató kezdet. Nyakára küldtem Toklyó Miskát külön és Sághy Juliánnát külön. Az asszony valamennyi gyerekét oda vitte. És sirt a polgármester nyakán valamennyi. A polgármester elküldte Å‘ket a főügyészhez, mert hát a főügyész ad ebben az esetben jogi véleményt. A főügyész elküldte Å‘ket a fÅ‘városi képviselet jogügyi bizottságához. A tanács is ide tette át szakvélemény végett az iratokat. A jogügyi bizottság azonban tovább küldte az iratokat a közoktatási bizottsághoz, minthogy ez esetben anyakönyvi dologról, keresztelÅ‘ levél hiányáról volt a szó. Toklyó Miskát és familiáját küldtem mindenütt az iratok utján. A Bakony csak nagy rengeteg, de az semmi se a fÅ‘városi bizottságok rengetegéhez képest. A mely ügy egyszer ebbe beletéved: nem igazÃtja azt többé helyes utra semmiféle égi vagy földi hatalom. Addig jártak az irások egyik kézbÅ‘l a másikba, egyik szakbizottságtól a másikhoz, mig utóbb Toklyó Miskának megint született egy gyereke. Nagy örömmel és nagy bánattal jött ezt nekem bejelenteni. – Megint egy gyerek nagyságos uram! Mi lesz én belÅ‘lem és szegény Julcsámból, ha ez még sokáig igy tart? Erre már én sem tudtam neki megfelelni. Szerencsére az ország valamennyi hirlapja magáévá tette az ügyet. A külföld is kezdett már ránk figyelni. Ãllandó rovattá vált a Toklyó-ügy. Két táborra oszlott a napi sajtó. Az egyik táborban ez volt a rovat czime: »Nem anyától lettél.« A másik táborban pedig ez volt: »Rózsabokorban jöttem a világra.« Mind a két rovat csak a Toklyó-ügyet tárgyalta. Ez utóbb is arra inditotta a fÅ‘városi tanácsot, hogy döntsön az ügyben. Döntött is, de nem volt benne köszönet. Folyamodásában azt mondta Toklyó Miska: »Azért fordulok a székes fÅ‘város tanácsához, mert huszonöt év óta itt lakom és mert születésem helyérÅ‘l nincs tudomásom.« Erre a fÅ‘városi tanács azt felelte: »Folyamodó az Å‘ kérelmével azon törvényhatósághoz utasÃttatik, melynek területén született.« S hivatkozott hetvenhét törvényre, melynek alapján másként nem dönthetett. Ez még semmi. A döntés másik pontja Ãgy szólt: »Minthogy folyamodó maga beismeri, hogy Å‘ anyakönyvezve nincs: ennél fogva kétségtelen, hogy az általa használt Toklyó Miska név önkényüleg fölvett név s ez Å‘tet törvényesen nem illeti, folyamodása tehát már az okból se volt érdemileg elintézhetÅ‘, mert törvényes nevét bejelenteni elmulasztotta.« Erre is hetvenhét törvényt idézett a fÅ‘városi tanács. Toklyó Miska most már dühösen rontott be hozzám. Bor volt benne. Bajusza ugy állt, mint a bika szarva. – Tessék megmondani, kit öljek meg. Valakit meg kell ölnöm. Mert én az én becsületes Toklyó Miska nevemet elsinkófálni nem engedem. V. Az kellett volna még csak, hogy szegény Toklyó Miskát pörbe vonják idegen név használata miatt. Pedig ehhez is közel álltunk. Törvényes alap volt rá elég. Mert hogy Toklyó Miska, miért Toklyó és miért Miska: ezt ugyan a világért se tudtuk volna igazolni. Hiszen ezt is csak a keresztelÅ‘ levéllel lehet igazolni. Egy rendÅ‘rkapitány bele is akart kapczáskodni e miatt Toklyó Miskába, de Å‘t szerencsésen lemordiáztam. Várja meg, mig valaki panaszt tesz a Toklyó név viselése miatt. Segitségemre jött Karika Péter közrendÅ‘r is. Igy aztán megigérte a mérges rendÅ‘rkapitány, hogy bevárja a fölebbezést s a belügyminiszter határozatát. Olyan fölebbezést is keveset látott még a fÅ‘városi tanács, mint a milyent az Å‘ határozata ellen benyujtottam. Egy fiatal joggyakornokra biztam a fogalmazást, a ki még tud lelkesülni az örök igazságért. Megnyomta a tollat kegyetlenül. Birsággal is büntették miatta Toklyó Miskát. Nekem kellett megfizetnem. Mindez kicsi dolog. Nagyobb az, hogy a miniszternél kedvezÅ‘ döntést tudtam elérni. ElÅ‘vettem képviselÅ‘i tekintélyemet. Épen negyed százada voltam már minden kormánynak tántorithatlan támasza. Sohase kértem érte semmit. Megmondtam a miniszternek, hogy huszonöt esztendÅ‘s számadást ró le a kormány, ha most az egyszer igazságot szolgáltat. Ha pedig most se teszi meg: egyenesen átmegyek a szélsÅ‘ ellenzékre. Meg nem állok a köztársaságig. Használt az erélyes föllépés. S különösen használt, hogy minden fogalmazón, titkáron, osztálytanácsoson és államtitkáron keresztül gázoltam. Hiszen már magam is kezdtem unni a munkát is, a költséget is. Nyilvánvaló, hogy addig nem lehet rend és jogbiztonság az országban, mig a Toklyó-ügy dülÅ‘re nem jut. A miniszter utasitotta a fÅ‘városi tanácsot, hogy Toklyó Miska számára állitson ki korbizonyitványt. Idáig tehát eljutottunk valahára. Még magam is alig álmodtam arról, mi lesz ebbÅ‘l a nagy sikerbÅ‘l. A fÅ‘városi tanács megbizta az V-ik kerületi elÅ‘ljáróságot a korbizonyitványi adatok összegyüjtésével. Mióta szolgál nálam Toklyó Miska? Meddig szolgált a banknál? Meddig volt hordár? Mennyi idÅ‘n át napszámoskodott? Hát az elÅ‘tt hol járt, mivel foglalkozott? Mit csinált Szolnokon, Aradon, Hajdu-Bagoson, Nagy-Kállóban? Ki volt apja-anyja? Élnek-e valahol rokonai? Hol élnek és mibÅ‘l élnek? Kit tud tanunak maga mellett megnevezni? Pintye Gergelyt vagy Rózsa Sándort nem hajszolták úgy meg, mint Toklyó Miskát. Elmult a tél, tavasz lett. Elmult a nyár is, jól belejöttünk az Å‘szbe s a sok megkeresés, átirat, pótlás, kihallgatás még se akart véget érni. A fÅ‘város költségvetésébe föl kellett venni külön irattári szekrényt a Toklyó-ügy iratainak számára. S mindez még csak elÅ‘nyomozás volt. A vizsgálat még ezután következett. Addig hajszoltam a kerületi elÅ‘ljárót, mig végre a rendes vizsgálatot és a helyszini szemlét elrendelte. Jelen voltam a szemlén és vizsgálaton magam is. A helyszini szemlének az volt a feladata, hogy Toklyó Miska tagjait s tetemének mivoltát orvosilag megvizsgálják. A kerületi fizikust rendelték ki erre. Mikor nÅ‘tt be a feje lágya? Hány esztendeje annak, a mikor a bölcsességfoga kinÅ‘tt? Mióta tudja kipödörni a bajuszát? Micsoda betegségekben szenvedett gyerekkora óta? Iszákos-e? Tud-e aludni? Nincsenek-e szédülései, rémlátásai? Megmérték keresztben, hosszában. FejérÅ‘l, koponyájáról egész statisztikát készitettek. Végre lefényezték elÅ‘lrÅ‘l és hátulról. A ludtalpát még se vették észre. Mindezt eddig még csak a kerületi fizikus végezte. Szükségesnek mindezt azért látta, hogy tájékozódást szerezzen Toklyó Miksa életkora felÅ‘l. Következett a kerületi elÅ‘ljáró. Most aztán Å‘ fogta vallatóra Toklyó Miskát. – Kérdezem önt állitólagos Toklyó Miska! Toklyó Miskát meg kellett fognom, hogy ezért az ȇllitólagos« szóért hasba ne rugja a kerületi elÅ‘ljárót. Száztizenhárom kérdést intézett hozzá. Fölirták papirosra az összes kérdéseket. – Beszélje el Toklyó Miska, micsoda esemény az, melyre életének legkorábbi szakából vissza tud emlékezni. – Emlékezem arra, hogy egyszer leestem a szederfáról. – Hogy került ön a szederfára? – Fölmásztam rá magam. Ezt fontos körülménynek találták. Lehetett ekkor öt évestÅ‘l tÃz évesig. Elvégre a kifogyhatatlan kérdések áradatában a gondviselés világot gyujtott Toklyó Miska elméjében. – Emlékezem arra, hogy egyszer libát Å‘riztem Ördög-Ãbrányban a falu végén a libalegelÅ‘n, aztán katonák jöttek oda, szétverték a libáimat s ágyukat állitottak föl a libalegelÅ‘n. A faluban azt mondták, hogy ezek orosz ágyuk voltak. Ez már nagy dolog volt. Közös erÅ‘vel siettünk a jó kedvü és nagy tudományu Hegyessy Mártont Nagy-Váradon megkérdezni, mikor voltak orosz tüzérek Ördög-Ãbrányban? Nála föl van jegyezve minden katonáról, hogy napról-napra hol járt, mit csinált, hol evett ebédet és vacsorát. Nyomban meg is irta, hogy Krizsiev orosz ütegparancsnok ágyui 1849-ik évi junius hó 29-én délután három órakor voltak az ördög-ábrányi libalegelÅ‘n. Most már az volt a kérdés, mekkora lehetett Toklyó Miska emlékezÅ‘ tehetsége az Å‘ gyerekkorában? A kerületi elÅ‘ljáróság erre is megfelelt. Tekintettel Toklyó Miska elmebeli állapotának szerény méreteire: Å‘ akkor hét évesnél fiatalabb s tiz évesnél idÅ‘sebb nem lehetett. ElÅ‘bb nem születhetett tehát, mint 1839-ben, de késÅ‘bb se mint 1842-ben. Vagyis a tudomány szabályai szerint ezen folyó esztendÅ‘ben Å‘ közép számitással negyvenöt évesnek tekinthetÅ‘, kizártnak tekinteni azonban nem lehet, hogy egy-két évvel mégis idÅ‘sebb vagy fiatalabb. Nem ellenkeznek ezzel az orvosi látlelet pontjai s különösen nem ellenkezik bÅ‘rének, szÅ‘rének, fogainak s egész csontrendszerének állapota. Igy szólt a korbizonyitvány. Hála Istennek! Most már mehetünk keresztelÅ‘re. Most már bevezetheti a pap az anyakönyvbe, hogy Toklyó Miska mikor született. Most már törvényesen bizonyos volt, hogy 1839-tÅ‘l 1842-ig mindig született. Válogathat a pap szabad tetszése szerint a napokban. Nagy volt az öröm Toklyóéknál s meg kell vallanom, én is nagy megkönnyebülést éreztem, hogy az ügyvédi tudomány ekkora diadalhoz is eljuthatott. Nyugodtabban néztem a jövendÅ‘nek viszontagságai elé. Pedig minden öröm korai volt. A kerületi elÅ‘ljáróság jelentést tett az ügyrÅ‘l a tanácsnak. A tanács pedig áttette az iratokat a katonai ügyosztályhoz. Mert ime most egy ember került kézre, a ki negyvenötéves életkoru s a kinél ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy védkötelezettségének eleget tett-e s az alól nem bujt-e ki tilos úton? Egyszer csak megidézik Toklyó Miskát a katonai ügyosztályhoz. Megparancsolják neki, hogy pontosan jelenjék meg, mert különben katonaszökevénynek fog tekintetni s elfogatás esetén igy meg amugy tekerik ki a nyakát. Ne neked Toklyó Miska! A papok kezébÅ‘l se keveredtél még ki s most meg már a katonák kezébe kerülsz! EgyelÅ‘re azonban semmi ok nincs aggodalomra. A legény öreg legény, ereje rokkant, talpa ludtalp: mitÅ‘l féljen? Túl van a sorhadi szolgálati idÅ‘n, túl van a honvédségen, túl van még a népfölkelési idÅ‘n is. Semmiféle tartalék és póttartalék Å‘ rá most már nem számithat. A vitézi erényekbÅ‘l s katonai képességekbÅ‘l nincs már egyebe, mint a két kipödrött bajusza, a bajusztól pedig most már ugy se fél az ellenség. Megjelent a tárgyaláson s azt kérdezték tÅ‘le: volt-e katona, eleget tett-e védkötelezettségének s ha nem volt katona: miért nem volt katona? Mikor és hol volt ujonczozáson? Ha Toklyó Miska azt feleli, hogy Å‘ sohase volt katona és soha se volt ujonczozáson: talán valami bajba belekerült volna, de ki is keveredett volna belÅ‘le hamarosan. Vagy összeszidják, vagy fizettetnek vele ötven forint birságot, vagy egyszerüen fölmentik. Hiszen Å‘ anyakönyvbe sohase volt bevezetve. Åt ujonczozásra soha nem hivták, törvényesen elismert születése se volt; olyan volt Å‘ csak, mint a ki ágról szakadt: – ime az elsÅ‘ hivásra becsületesen és készséggel megjelent, ám vizsgálják meg, ha tetszik; vegyék be katonának, ha jónak látják; mindegy Å‘ neki, akár a császárt szolgálja, akár Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen ügyvéd urat; – lesz Å‘, ha kell, olyan vitéz is, mint Zrinyi Miklós. Igy kellett volna felelni Toklyó Miskának. Csakhogy ez a felelet nem egészen felelt volna meg az igazságnak s a történelmi hűségnek. Ugy felelt, a hogy becsületes emberhez illik. – Én Ungvárott voltam ujonczozáson, az elmult 1861-ik esztendÅ‘ május havában. Önkényt jelentkeztem ujonczozásra, mert egy ivásu pajtásaimat mind behivták, én pedig azt gondoltam, hogy a haza iránt való honvédelmi kötelességet behivás nélkül is teljesiteni kell. Meg is vizsgáltak annak módja szerint, de ugy találták, hogy gyönge vagyok s hogy ludtalpam van, ennélfogva kimondták, hogy fegyverviselésre képtelen vagyok. Lovag Czernikovecz János Keresztély kapitánynak hivták az ujonczozó bizottság katonai elnökét. – De jó emlékezÅ‘ tehetsége van kendnek Toklyó Miska! Hát a bizottság polgári elnökét hogy hivták? – Azt nem tudom. – A katonait tudja, a polgárit nem tudja? Furcsa ez nagyon. – Nem furcsa biz ez. Fejünkbe verték, hogy a katonai elnöktÅ‘l félni kell, a polgári elnöktÅ‘l pedig nem kell félni. A kitÅ‘l nem fél az ember, annak nevét nem tartogatja az ember az eszében. Szegény ember nem hordoz az elméjében fölösleges terhet. A jegyzÅ‘könyvet lezárták s Toklyó Miskával aláiratták. – Most elmehet Toklyó Miska. Az ügyosztály most megszerzi az 1861-iki ungvári ujonczozási iratokat s ha megkerülnek: ujra kap idézést. Addiglan a határozat hozása felfüggesztetik. Most voltunk már nyakig a csávában! Az ügyosztály átirt Ungvármegye alispánjához. Megkérte illedelmesen, adjon felvilágositást arról, vajjon az 1861-iki ungvári ujonczozásnál bizonyos Toklyó Miska nevü egyén ott volt-e a sorozásnál, micsoda szám alatt soroztatott, fölmentették-e vagy besorozták-e s ha fölmentették: miféle oknál fogva történt a fölmentés? Ungvármegye alispánja visszairt, hogy az elmult 1861-iki évbÅ‘l semmiféle ujonczállitási irás náluk nincsen. Keresték az irattárban, levéltárban, pinczében és padláson: nincs sehol. Abban az évben kiütött a szabadság, bizonyára minden szolgabiró elvitte magához az iratokat. Akkor a szolgabiráknak hivatalos helyiségük nem is volt, az akkori szolgabirák nem is élnek már, minden haszontalan irást föltüzeltek. Mertem volna fogadni elÅ‘re, hogy ez lesz a válasz. No de ott van a katonaság. A hadkiegészitÅ‘ parancsnokság azt felelte, hogy Å‘ nem gyüjti kazalszámra a háji-báji irásokat; Å‘ az 1861-ikieket is felküldte a kassai cs. kir. fÅ‘hadparancsnoksághoz, keressék ott. Ott bizonyosan megtalálják Toklyó Miskát. Találták a manóba! A kassai generál-kommandó biztositott arról, hogy Å‘ tovább küldte Toklyó Miskát a bécsi császári királyi birodalmi hadügyminiszterhez. No itt már csak megtaláljuk. Dehogy találtuk. A hadügyminiszter aztán felvilágositott bennünket, hogy 1867-ben Magyarország és Ausztria kiegyezett, megosztozott s a sorozási iratokból egy rész Budapestre került. Toklyó Miska Magyarországnak jutott. Nézzünk utána a m. kir. honvédelmi miniszternél. Utána néztünk. A katonai ügyosztály felirt a tanácshoz, a tanács fölirt a honvédelmi miniszterhez: Hol van Toklyó Miska? Hol vannak sorozási irásai? A miniszter aztán megvallotta hűségesen, hogy az 1861-iki irásokat réges-régen kiselejtezték már, vagyis eladták a sajtosnak évek elÅ‘tt. A mi pedig Toklyó Miskát illeti: keresse ki azt a fÅ‘városi tanács a katonai ügyosztály utján. No ezt ugyan eltalálta a miniszter ur! Hiszen másfél év óta egyebet se csinál az ügyosztály, csak Toklyó Miskát keresi. VI. Ezen az uton vége van minden reménységnek. A sorozási irások eltüntek, Toklyó Miskának már most el nem hiszik az Å‘ becsületes ungvári szereplését. Még egy kis reménység volt, de a pókhálónál is vékonyabb. Megkértük a hatóságot, keresse föl valahogy lovag Czernikovecz János Keresztély kapitányt, öreg ember lehet ugyan már, ha még él, de hátha valami különös isteni csodaképen emlékeznék az 1861-iki sorozásból a ludtalpú Toklyó Miskára. Nyomait nagynehezen megtaláltuk. Valami húsz-huszonöt év elÅ‘tt mint alezredes sebet kapott a düppeli sánczoknál. Az ördög vitte is Å‘t oda a mi kárunkra. Sebjeiben meghalt s ott van eltemetve valahol Schlezvig-Holsteinban, Sandborg nevü falu temetÅ‘jében. De oda már nem megyünk utána. Mikor a katonai ügyosztály már minden tudományából kifogyott s további irka-firkára nem volt módja: ujra tárgyalást tartott, ujra megidézte Toklyó Miskát. JegyzÅ‘könyvet vett föl. Abban kimondta, hogy Toklyó Miska nem tudta magát igazolni s miután esetében a védkötelezettség alól való kibuvás gyanus jelenségei mutatkoznak: ügye áttétetik a büntetÅ‘ birósághoz. No most már ott állunk, hogy kirántják alólunk a gyékényt. Toklyó Miskának most már eszébe jutott a bajuszát megint kipödörni. E czélból inni kellett. Három napig mindig ivott. Három napig mindig dühös volt, mint a szarvorru. Alig birtam vele. Nem tudta elgondolni, mi lesz már az Å‘ ügyével. Nekem volt ugyan egy kis sejtelmem a jövendÅ‘kre nézve, de azt istenért se mondhattam meg neki. Kivált oly állapotban, a mikor a bajusza ki volt pödörve. A büntetÅ‘ biró nem volt épen kegyetlen természetü ember. Szivesen elnézte volna Toklyó Miska sorsának ostoba változatait, de lehetetlen volt. Az egész ország szeme rá nézett. Ha Toklyó Miskát felmenti: örökre kiesik az igazságügyek miniszterének kegyébÅ‘l és sohase lesz belÅ‘le táblabiró. A haza védelme a legmagasztosabb kötelesség. Az, a ki azt elmulasztja, méltó a példás büntetésre. Magam védelmeztem Toklyó Miskát. De nem ért az semmit. Bűnös-e Toklyó Miska? Ebben a kérdésben úgy agyoncsépelt engem a közvádló és a büntetÅ‘ biró, hogy utóbb alig ismertem önmagamra. Én csak azt hajtottam, nem lehet a csecsemÅ‘t megbüntetni azért, mert a bábaasszony nem viszi keresztvÃzre. Erre azt felelték: állitsam hát a biróság elé a bábaasszonyt, akkor majd azt vonják felelÅ‘sségre. Azután azt hajtottam, hogy ha a mindenféle bécsi és budapesti miniszterek sajtosnak nem adják a sorozási iratokat: Toklyó Miska olyan tisztán állana ma a világ elÅ‘tt, mint a hajnalcsillag. Kinevettek e gyerekes beszéddel. Azt mondták: a ki valamit állit, annak kell bebizonyitani állitását. Ãllitsam elÅ‘ azt a sajtost, a ki a sorozási iratokat megvette. Halasztást kértem huszonnégy órára. Köteleztem magam arra, hogy huszonnégy óra alatt háromszázötven sajtost hivok be tanunak. Ennyit találtam a czégek jegyzékében. A boszuállás érzete is eltöltött már. Olyan sajtszaggal akartam elboritani a Fortunát, hogy még a vidékét is elkerülje ép szaglásu egészséges ember. Annyi sajtos csak elég lesz hozzá. Mind nem használt semmit. Semmi észrevételem, javaslatom, kérelmem és elÅ‘terjesztésem meghallgatásra nem talált. Hiába rémÃtgettem a birót semmiségi panaszokkal. Utóbb katonának is felajánlottam Toklyó Miskát. Tessék inkább megvizsgálni, felülvizsgálni, sorozó bizottság elé állitani, besorozni, felavatni, semmint börtönbe zárni. Tudtam úgyis, hogy ludtalpa s elÅ‘haladt tisztes kora miatt nem veszik be. De ebben állott a biró erÅ‘ssége is. – Ugy-e Toklyó Miska, jó volna most kendnek egy kis sorozó bizottsági vizsgálattal megmenekülni. De nem úgy verik a czigányt! Még ki is csufolt a biró. De ezt csak azért merte megtenni, mert már magában elhatározta, hogy az enyhitÅ‘ körülmények figyelembe vételével enyhe itéletet fog hozni s két hónapnál hosszabb fogságra nem fogja elitélni. A minthogy nem is itélte el. De azért két hónapi fogságra mégis csak elitélte. – Megnyugszik-e kend Toklyó Miska az itéletben vagy azt fölebbezi? Toklyó Miska rám nézett. Mit szólok az itélethez s a biró kérdéséhez? MielÅ‘tt szólhattam volna: jött be a hivatalszolga. – Tekintetes biró ur, jelentem alázatosan, egy kis fiu, valami Sághy Miska nevü kér bebocsáttatást. Bejött egy kis fiu. Szakasztott Toklyó Miska, csakhogy még nem több hat évesnél, a bajusza még nincs kipödörve s két hónapra még nincs elitélve. Egyéb különbség még nincs apa és fiu között. A fiu nagy bátran bejön, odamegy Toklyó Miskához s kezet csókol neki. – Édes apa, kéreti az édes mama, tessék mindjárt hazajönni. Édes mama az ágyban fekszik, egy kis baba sÃr mellette. Tehát Toklyó Miskának megint ujabb gyereke született. Toklyó Miskának öröme is nagy volt, búbánata is nagy volt. Vagy örömében vagy bújában sÃrva fakadt, fiát kézén fogta s ment kifelé. De a biró közbeszólt: – Megálljon csak Toklyó Miska, feleljen elÅ‘bbi kérdésemre. Megnyugszik-e vagy fölebbez? Toklyó Miska daczosan felelt, de okosan. – Se meg nem nyugszom, se nem fölebbezek. Tessék velem azt tenni a mit tetszik. Hadd megyek haza lelkem Julcsámhoz s kis csecsemÅ‘ gyerekemhez. – Nyilatkozata megnyugvásnak vétetik s ön ezennel a fogházfelügyelÅ‘nek átadatik. Alig tudtam kieszközölni huszonnégy órai halasztást, hogy gyerekágyban fekvÅ‘ asszonyától s ma született kis porontyától elbucsuzzék. Hiába. A törvény csak törvény. Lelkiismeretes birónak kötelessége, hogy azt pontosan és szigoruan végrehajtsa. Én is megnyugodtam az itéletben. Jogom lett volna fölebbezni, de nem tettem. Mig az iratok a felsÅ‘ biróságokat megjárják: beletelik egy esztendÅ‘ s addig Toklyó Miska ügyében semmit nem tehetünk. A két hónapot majd csak kiállja, nem törik bele a nyaka. Másnap magam vittem be Toklyó Miskát a fogházba fiakkeron. Nem akartam, hogy a rabszállitó kocsiba gyömöszöljék. Akkor még nem a kÅ‘bányai uj temetÅ‘ mellett, hanem valahol az Angyalföldön volt a gyüjtÅ‘fogház. Ide utalták Toklyó Miskát. Itt kellett büntetési idejét kitölteni. Beszéltem a fogházfelügyelÅ‘vel, hogy Toklyó Miskának adjon jobb élelmezést és jobb társaságot. Ne zárja össze mindenféle csirkefogóval és kapczabetyárral. A jobb élelmezés s naponként egy félliter borocska nem tÅ‘le függött, hanem a fogházorvostól. De az orvossal nem boldogultam. Ha Toklyó Miska beteg lesz: kap jobb élelmezést s egy kis borocskát, de ha beteg nem lesz: nem kap. Toklyó Miska pedig az orvos kedvéért sehogy se akart beteg lenni. A mi a jó társaságot illeti: abban czélt értem, mert az a fogházfelügyelÅ‘tÅ‘l függött. A fogházfelügyelÅ‘ jó pajtásom s valamikor honvédbajtársam volt. A mit tehetett, szivesen megtette. ElÅ‘ször is Toklyó Miskát nem sok emberrel, csak négy elitélttel zárta össze a 66-ik számu zárkába. Ez elég bÅ‘ zárka volt és csak öten voltak benne. Ha négyen leültek: akkor egy ember kényelmesen sétálhatott benne. Négy lépés elÅ‘re, négy lépés hátra. Az a négy elitélt érdekes négy ember volt. Az egyik egy pancsovai gyógyszerész. Tudtán kivül keveredett hamis tanuságba. Kapott négy hónapot. A négy hónapon át mindig végrendeletet csinált. A másik elitélt: hamis-pénz-terjesztÅ‘ bácskai kocsmáros. Találtak nála vagy tizenöt hamis ezüst forintost. Nem tudta urát adni: kitÅ‘l kapta. Elitélték néhány hónapra. Mindig azon kesergett, hogy a felesége hűtlen lesz, mÃg Å‘ itt fog ülni. A harmadik egy föltaláló lángelme volt. Mindenféle tüzeket és vizeket födözött fel s kisérletezés közben a szolgálójának kilÅ‘tte egyik szemét. Ezért kapott félesztendÅ‘t. Meg is érdemlette. Az egész idÅ‘ alatt mindig azt magyarázta társainak: mennyi tűz van a vÃzben s mennyi vÃz van a tűzben. A negyedik csángópénzgyüjtÅ‘ nagy hazafi volt. Társait minden áron szoczialistává akarta tenni s mindig arra biztatta Å‘ket, hogy ha kiszabadulnak, alkossanak egy pártot s Å‘t válasszák pártvezérré. Társai minden nap meg akarták ezért agyakolni. Szidták, mint a szerb tövist, de Å‘ azért minden nap ujra és ujra hirdette elveit. Nos hát ezek közt volt Toklyó Miska. Le is nézték Å‘t keményen, mert nem tudta megmondani, hogy Å‘t miért itélték el. Az igaz, hogy ezt magam sem tudtam egész biztosan. Ha kérdezték Toklyó Miskát: mindig valami keresztelÅ‘ levélrÅ‘l, házasságról, sorozó bizottságról beszélt. Nem értette az ördög se, mi volt a bűne. Micsoda ügyefogyott ember lehet pedig az, a ki azt se tudja: mit vétett s mégis tömlöczbe kerül. Hanem azért mégis jobb élelemhez jutott, sÅ‘t még borocskához is. Köszönhette a királyi főügyésznek. A királyi főügyész nagyon nemes gondolkozásu régi megyei táblabiró volt. Ezer meg ezer rossz emberrel, csalóval, gyilkossal, orvval volt dolga életében, meg is öregedett lassanként, de azért annál jobban szerette az embereket. Szemlét tartott a gyüjtÅ‘-fogházban s lassanként oda került a 66-ik számu zárkához is, a hol Toklyó Miskával együtt öt nevezetes férfiu hüsselt. A férfiak fölálltak, a hogy kellett s egyik a másik után elmondotta élÅ‘ szóval, ki-ki miért és mennyi idÅ‘re van elitélve. Csak Toklyó Miska hallgatott. – Hát ön miért van elitélve? – Házasodni akarok méltóságos uram, a lelkem Julcsámmal akarok megesküdni. A királyi főügyész jó szerével tudta már Toklyó Miska esetét. Mégis tovább kérdezÅ‘sködött. – Mennyire jutott már a házasságával? – Annyira már jutottam, hogy becsuktak. Nagyon nevetni való dolog volt ez, de a királyi főügyész azért nem nevetett. – Mi a kivánsága? – Szabadulni szeretnék méltóságos uram, de addig is jól esnék egy kis borocska. – No isten áldja! A királyi főügyész megfordult s menni készült. Toklyó Miska utána szólt: – Méltóságos uram, ha összejön a lelkem Julcsámmal, tessék neki megmondani, hogy köszöntetem, csókoltatom. Ne tessék ám neki azt mondani, hogy rossz dolgom van. Csak tessék megbiztatni, hogy egy-két hét nem a világ; otthon termek, mint a parancsolat, nem sokára! A királyi főügyész maga elé rendelte a fogházi orvost. – Keressen orvos ur valami betegséget Toklyó Miskában, hadd ehessék jobb ételt s hadd ihassék egy kis borocskát. – Igen is méltóságos uram, rögtön keresek. Dehogy keresett. Esze ágába se jutott keresgélni. Hanem leült az asztalához s a fogházfelügyelÅ‘ részére nyomban kiállitott egy bizonyitványt, a mely szerint Toklyó Miska fogoly, a 66-ik számu zárka tölteléke súlyos és fájdalmas irógörcsben szenved az egész jobb karján; utasittatik tehát az élelmezési igazgatóság, hogy Å‘t naponként szokott élelmezése mellett negyed kilogramm hussal és fél liter borocskával lássa el. Dehogy volt Toklyó Miskának irógörcse. Hiszen nem is irt Å‘ soha s nem ismert Å‘ semmiféle görcsöt. Hanem ha az orvos betegséget akar találni az emberben: hát talál azonnal, a mennyi csak tetszik. MibÅ‘l élne a sok orvos, gyógyszerész és fürdÅ‘tulajdonos? Igy jutott Toklyó Miska egy kis jobb világhoz az angyalföldi gyüjtÅ‘fogházban. A királyi főügyész is még az napon elballagott Julianna asszonyhoz s elmondta neki Toklyó Miska izenetét. Mégis csak szerették Toklyó Miskát az emberek! Végre is letelt a két hónap. Toklyó Miska ott hagyta a 66-ik számu zárkát, a tudta nélkül való hamis tanut, a hamispénzterjesztÅ‘ bácskai kocsmárost, a feltaláló lángelmét és a csángópénzgyüjtÅ‘ nagy hazafit. Elbucsuzott mindegyiktÅ‘l tisztességgel. Haza ment. Julianna asszonynyal együtt kisirta és kivigadta magát s jött megint szolgálattételre az irodába. – No Toklyó Miska, folytassuk-e tovább a házasságot? Már nem sok van hátra belÅ‘le. – Nem bánom nagyságos uram, csak az ne legyen a vége, hogy utóbb is felakasztanak. – No hát holnap megyünk a paphoz. – Halasszuk el holnaputánra. Holnap ünnep van s egy kis rendet akarok otthon csinálni, mert már nagyon sok a gyerek. Vajjon mit akar most Toklyó Miska? VII. Hát bizony Toklyó Miska nem akart egyebet, csak gyerekeit meginteni, hogy egyelÅ‘re legalább tovább ne szaporodjanak. – Aranyos lelkem Julcsám, most már megint a paphoz megyünk. Most már közel vagyunk ahhoz, hogy a szent eskü is összekapcsoljon bennünket. Hanem hát senki sem tudja a jövendÅ‘t. Eltelhetik még egy hónap is, félesztendÅ‘ is, két esztendÅ‘ is, mig a czélhoz eljutunk. Addig azonban elég annyi gyerek is, a mennyi már eddig van. Erre nézve akarok intézkedni. Sághy Julianna csak a szemeit meresztette erre a komoly beszédre. El nem tudta gondolni, mit akar Toklyó Miska. Hogy lehetne azt meggátolni, hogy több gyerek ne legyen, ha az isten ugy akarja, hogy több gyerek legyen? – Csak valami bolondságon ne törd a fejedet, édes Miskám! – Ne félj, jól meggondoltam a dolgot. Ãllitsd ide a gyerekeket. A gyerekeket összeszedték s a bölcsÅ‘ mellett sorba állitották. ElsÅ‘ volt a Miska. Ezt már láttuk a büntetÅ‘ biró tárgyaló szobájában. Oda állt az apja mellé kóczosan, borzasan, – a hogy a játékból kiszabadult. Volt már vagy hat éves. Második volt a Pista. Ez még csak négy éves volt. Egy sült burgonyával volt nagy viaskodásban. ElÅ‘re láthatta mindenki, hogy Å‘ lesz a diadalmas, nem a burgonya. Azután jött a Jancsi. Ez még csak két éves volt. Valami gonosz sejtés támadhatta meg a kis lelkét, mert a szája pityergÅ‘re állt. Negyediknek ott volt a Zsuzsika a bölcsÅ‘ben. Ez még csak két hónapos volt s most édesdeden aludta az igazak álmát. Toklyó Miskának poroló pálcza volt a kezében. Szigoru arczot öltött s harsány hangon igy szólt a gyerekekhez: – Gyerekek, ti nagyon gyorsan szaporodtok. Mig én éjjelt-nappalt egygyé teszek, hogy édes anyátokkal isten szine elÅ‘tt összekeljek s ti az én törvényes gyerekeim legyetek, addig ti istenadta kölykei egyebet se tesztek, csak szaporodtok. Azt mondom most már dörgöm-morgom teremtette, hogy addig, mig én meg nem engedem, vége legyen minden szaporaságnak, mert ugy elverlek benneteket, mint a kétfenekü dobot. Fölállt Toklyó Miska, nagyot toppant a lábával, jobb kezében a poroló pálczát suhogtatta, balkezével a bajuszát pödörte. Várta a hatást. Zsuzsika bizony föl se ébredt; Pista, Jancsi nyilván érezte bűnös voltát, de egyik se mert szólni. Csak a Miska állott elÅ‘ becses egyéniségének védelmével. – Édes apa, én nem szaporodtam. – Hát ki szaporodott te kölyök? – A Zsuzsika szaporodott. Mire én észrevettem, már ott volt a bölcsÅ‘ben. – Hallgass kölyök, takarodjatok a szemem elÅ‘l. Megmondtam, mihez tartsátok magatokat! A kölykek elszéledtek erre-arra. S ekkor Toklyó Miska oda fordult asszonyához. – Hallottad édes Julcsám? Igy kell a gyerekkel beszélni, nem pedig elkényeztetni. Hallotta is, látta is biz ezt az Ȏdes Julcsám«, nevetett is rajta nagyot, sÅ‘t meg is ránczigálta Toklyó Miska orrát. – Elment bizony kissé a te eszed édes Miskám; – nem hiszem én, hogy a gyerekek neked szót fogadjanak. – Szeretném én azt látni! Majd meglátjuk, hogy szót fogadtak-e hát a gyerekek? Másnap vittem Toklyó Miskát keresztelÅ‘re. Fölkerestük a kálvinisták parókhiáját, de nem a püspökhöz mentünk. Åt nagyon szigorunak találtuk évek elÅ‘tt. A második paphoz több bizodalmam volt. Több engedékenységet vártam tÅ‘le. Egyébként Å‘ is csak oly tudós, emberszeretÅ‘ férfiu volt, mint a püspök. ElÅ‘adtam én magam az esetet. Bemutattam Toklyó Miskát; elmondtam, hogy nincs megkeresztelve; eléje tártam a korbizonyitványt s a kiállott fogság után most már kétségbe nem vonható hadmentességet s kértem Toklyó Miska megkeresztelését, az anyakönyvbe bevezetését, a hivÅ‘k seregébe való fölvételét s ekként a kálvinista anyaszentegyházhoz való tartozásának örökös biztositását. A jólelkü és tudós lelkész a füle mellékét vakargatta elÅ‘adásom alatt. Sohase keresztelt még életében olyan csecsemÅ‘t, a ki be is volt már csukva s a bajuszát a fülére csavarhatta. Nyilván azon tünÅ‘dött, miféle kánonok szerint kereszteljen Å‘ már mostan? De kérelmünket meg nem tagadta. Az igaz, hogy nem is teljesitette. IdÅ‘t akart nyerni további megfontolásra. Oda fordult Toklyó Miskához. – Tudja-e felebarátom a Miatyánkot? – Nem tudom. – Hát a Hiszekegyet? – Azt sem tudom. – Hát a Tizparancsolatot? – Azt se tudom. Hanem csókolom a kezét fÅ‘tisztelendÅ‘ uram, mindezt jól tudja az én asszonyom. – Az nem elég. Magának is meg kell mindezt tanulni felebarátom. Mert ámbátor a csecsemÅ‘, mikor a keresztviz a fejére töltetik, mindezt nem tudja, de a mi szent vallásunk szerint a csecsemÅ‘vel az isteni kegyelem jár. A felnÅ‘tteket ugy kell keresztelnünk, mint a hogy KeresztelÅ‘ János keresztelte meg a Jordán vizében azokat, a kik Judeából s a Jordán mellett való egész tartományból hozzá seregeltek. Ennélfogva magának felebarátom ismernie kell elÅ‘bb a mi hitünk főágazatait. Ha mindazt megtanulta: akkor jÅ‘jjön ismét szinem elé. Egy fiatal káplán volt jelen. Ott állott a tudós lelkész háta mögött. Nagy megütközés látszott az arczán, mikor fÅ‘nöke kijelentését hallotta. Meg kell vallanom, hogy a tudós lelkész szavai némi aggodalmat keltettek bennem is. Hiszen KeresztelÅ‘ János azoktól, a kik hozzá folyamodtak, azt is megkivánta, hogy büneikrÅ‘l vallást tegyenek. Mennyi idÅ‘ kell ahhoz, mig Toklyó Miska minden bünét összeszedi s KeresztelÅ‘ János elÅ‘tt feltárja? S aztán a hitágazatokat megismerni? Nagy sor az! De nagyon sok pap van, a ki azokat pap létére se ismeri. No de mindegy. Korai aggodalmakkal ne rontsuk az emberek sorsát. Toklyó Miska fekügyék neki a Miatyánknak, Hiszekegynek, Tizparancsolatnak. Neki is feküdt isten igazában. Nem telt bele három hét s ugy elmondta mind a három hitágazatot, mint a karikacsapás. Julianna asszony még meg is magyarázta neki a szavak értelmét. Vittem ujra a paphoz s bejelentettem, hogy most már, istennek légyen hála, mindent tud. Azonban a papnak idÅ‘közben füléhez jutott az a hir, hogy Toklyó Miska valamikor aligha görög katholikus nem volt. Ha pedig az volt: akkor már meg van keresztelve. Ha pedig meg van keresztelve: akkor Å‘ ujrakeresztelést követ el, mint a baptisták, anabaptisták és nazarénusok. Ezt pedig szigoruan tiltja az egyház törvénye. Tévelygésbe esni kálvinista bölcs lelkipásztornak nem szabad. De görög katholikust épen nem szabad csak ugy egy kanna vizzel kálvinistává tenni. Ezt meg az állam törvényei tiltják kegyetlenül. De minthogy még se egészen bizonyos, hogy Toklyó Miska görög katholikus: legczélszerübb lesz idÅ‘t nyerni s Toklyó Miskát az összes hitágazatok megtanulására utasitani. – Édes felebarátom – szólt – magának még meg kell tanulni a Heidelbergi Kátét is. Akkor lesz a szent keresztségre érett, mert akkor lesz otthon az isteni tudományban. A fiatal káplán megint ott állott a tudós lelkész háta mögött. Most már a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy Å‘ másként cselekedett volna. Szegény Toklyó Miska, sejtelme se volt arról, mi az a Heidelbergi Káté. Nagy, szent és bölcs tudomány az, de nem olyan koponyának való, mint az övé. A debreczeni, pataki és pápai diákok is elveszÅ‘dnek azzal esztendÅ‘kig s még se tudják Å‘k se s a mit az egyik héten tudnak is belÅ‘le, bizton elfelejtik a másik héten. Åszült már Toklyó Miska. Közelgetett az ötvenedik esztendÅ‘höz. Ereje is fogyott, kedve is fogyott, reménysége is fogyott. Fogyni kezdett már bennem való bizodalma is. Egy-két hétig csak tanulgatta a Heidelbergi Kátét, de nem volt annak semmi foganatja. Nem is értette s ki is szállingózott a fejébÅ‘l. Addig-addig tanulgatta a Heidelbergi Kátét, mig utóbb még a Miatyánkot is elfelejtette. Nem tudta már igazán kipödörni a bajuszát se. Ha haragudni kellett neki, akkor is inkább sÃrt már, mint haragudott. Láttam, hogy igy semmire se megyünk. De arra, hogy elhatározásomat megváltoztassam, mégis maga Toklyó Miska adott alkalmat. Egy estennen szokatlanul kipödrött bajuszszal jött be hozzám. Könyv volt a kezében. A két szeme égett, mint a tűzláng. Megállt elÅ‘ttem vagy öt lépésre. – Engedje meg nagyságos uram, hogy valamit elkövessek! Mire engedelmet adhattam volna, azt a könyvet ugy vágta a padlóhoz, csak ugy döngött. – Én nagyságos uram, a Heidelbergi Kátét nem tanulom. Tiz esztendÅ‘ óta húznak, nyúznak, fojtogatnak: elszenvedtem. Börtönbe zártak, csúffá tettek, nevemet meghurczolták: kiállottam mindezt. Sok gyerekem, kedves asszonyom van: koldus vagyok, mint a gazdátlan kutya; megdöglöm, gödörbe rugnak, nehány árva sÃrdogál értem, de különben a varju se károg utánam. Akármi lesz most már, de én a Heidelbergi Kátét tovább nem tanulom. Igazad van Toklyó Miska. Jer hát elÅ‘ Szent Irás, te könyvek könyve, te minden igazságnak, bölcsességnek és isteni tudománynak örökké buzgó tiszta forrása, te talán utba igazitasz. Tegyünk kisérletet azzal a fiatal káplánnal. Nyilvánvaló volt, hogy Å‘ szivesen segÃtett volna Toklyó Miskán. Ismertem már valami egyházi pereskedésbÅ‘l. Konok jellemü, de tehetséges, tanult fiatal ember. Vad és nyers ösztönökkel teljes lélek. A szent hitvallók természete volt benne, a kik makacsul ragaszkodnak igazságukhoz, ha tüzes vas gerebenbe ültetik is Å‘ket. Azt hitte, azt erÅ‘sitgette, hogy olyanok legyenek a lelki pásztorok, mint a régi nagy, igazi szent emberek. Inkább menjenek gályára, semmint az igazságból engedjenek. Összetüzött minden pappal, minden fÅ‘nökével. Utóbb is a jó lelkü püspök vette magához, azzal az istenes szándékkal, hogy embert csináljon belÅ‘le. Ha sikerül: ékessége lesz az egyháznak. Ha nem sikerül: elküldi misszionáriusnak Horvátországba vagy Oláhországba. Elmentem hozzá. – Öcsém uram, bizalmas szavam volna magához. Engem az egyházkerület mindenféle magas tisztességgel felruházott, de én bizony mint afféle öreg ember az egyházi tudományokból sokat elfeledtem. Szeretném pótolni a hiányokat. KönyvbÅ‘l tanulni öreg embernek már nincsen kedve. VezetÅ‘re volna szükségem. A püspök ur és lelkésztársa ugyan jó barátaim, de elÅ‘ttük kissé röstelkedem. Magára gondoltam öcsém uram. Ugy beszélgetés közben megtanulnék én mindent, a mi kell segédgondnoknak, egyházkerületi tanácsbirónak, zsinati képviselÅ‘nek. Nem is lennék háládatlan. El is járnék a parókhiára, de csak olyankor, a mikor a püspök ur és lelkésztársa nincs itthon. A fiatal lelkész örömmel fogadta ajánlatomat. Ime alkalma nyilik egy bágyadt hitü és tudományu öreg képviselÅ‘t megerÅ‘siteni az üdvösségre vezetÅ‘ tudományokban! Nagy sor ez egy kis szerény káplánra nézve. A következÅ‘ vasárnapon értesitett, hogy a püspök ur elment atyafilátogatóba Kis-Kunságba, lelkésztársa pedig nagy nászebédre hivatalos. Az ebédnek nem lesz vége éjfél elÅ‘tt. Az egész délután és az egész este a miénk lehet. Megizentem, hogy három órakor nála leszek. – Toklyó Miska, délután három órára zárt kocsit rendelj, öltözzél föl fekete ünneplÅ‘ ruhádba, jösz velem. Oda mentünk a parókhiára. Toklyó Miskának meghagytam, hogy a kocsiban maradjon s alugya ki magát kedvére mindaddig, mig nem szólÃtom. Magam bementem az ifju paphoz. De elÅ‘bb mégis beszóltam az egyházfiához, hogy ma délután ne menjen ki mulatni, maradjon a parókhián, szükség lesz rá. Az ifju pap szobája és hivatalos helyisége ott volt az udvarban jobbra földszinten. Szobája könyvekkel, egyházi munkákkal és pipával volt teljes. A kálvinista papok akkor még szivarral, szivarkával nem rontották a levegÅ‘t és a jó erkölcsöket, hanem hÃven ragaszkodtak az Å‘si csibukhoz és pipához. Elkezdtük a tanulást. A szent keresztséggel lépünk be elÅ‘ször istennek birodalmába. ElsÅ‘ kérésem tehát az volt, magyarázza meg nekem a Szent Máté évangélista évangyéliomának 28-ik részében és 19-ik versében foglalt szent igéket. »Tanitsatok minden népeket, megkeresztelvén Å‘ket Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében.« Megmagyarázta készséggel. – Ha ez Ãgy van öcsém uram, miért nem keresztelik meg a felnÅ‘tteket, a kik áhitják a szent keresztséget? – Ki mondja, hogy meg nem kereszteljük? De sÅ‘t nagy lelki örömmel tesszük. – Bocsásson meg öcsém uram, ha egészen még sem bizhatom a szavában. Kisérletet tettem én már Toklyó Miskával, de bizony nem sikerült. Az ifju emberben kezdett feltámadni a szent daczosság érzete. – Nálam még nem tett nagyságod kisérletet. Vállat vontam, kicsinylÅ‘ hangon feleltem: – Mind igy beszélnek a papok öcsém uram, de ha kenyértörésre kerül a sor, százféle módon ki tudnak Jézus Krisztus parancsa elÅ‘l térni. De magát öcsém uram menti legalább ifju kora. A fiatal papból kitört az Å‘s természet. – Semmi hivalkodó mentségre nincs szükségem uram. Méltóztassék felfüggeszteni itéletét s aludni hagyni kétségeit, miglen alkalmam nem lesz meggyÅ‘zni nagyságodat. Engedelmet kértem egy perczre kimenni. Oda mentem a kocsihoz. Toklyó Miska csakugyan aludt s hortyogott, mint a menydörgés. Megráztam, fölkeltettem s bevittem a paphoz. – Ime itt az élÅ‘ példa öcsém uram! Ez ama hÃres, nevezetes Toklyó Miska! Az ifju lelkész letette kezébÅ‘l a pipát, az almáriomból kivette a palástot s nyakára felövezte. Csöngetett az egyházfinak. – Készitse el a keresztelÅ‘ edényeket. Azután vallatóra fogta Toklyó Miskát. Kemény, szilárd hangon beszélt, csak a buzgóság és szeretet enyhitette hangját. Az egyházfi az alatt megteritette az ur-asztalát s az asztalra helyezte a medenczét s a kannát és imakönyvet. A lelkész hozzám fordult. – Ön lesz uram az egyik keresztapa: Bakony-Magyar-Szent-Királyi Kelemen országgyülési képviselÅ‘ s a másik én Jász-Kara-Jenei Boldizsár, istennek szerény szolgája. Balkezével megfogta Toklyó Miska fejét s lenyomta a medencze fölé; jobb kezével pedig a kanna vizzel ugy tarkón öntötte, hogy szegény Toklyó Miskának még az inge is tele lett keresztvizzel. »Toklyó Mihály, keresztellek én tégedet az Atyának, Fiunak és Szent Léleknek nevében! Ãmen!« Azután kieresztette Toklyó Miskát Jordán vizébÅ‘l. Imát mondott, áldást hintett rá s megoktatta mind a földi, mind a földön tuli élet üdvösséges volta felÅ‘l. Végezetül megcsókolta s az Ur Jézus Krisztusban testvérének szólitotta. Toklyó Miska ruhájából és szemeibÅ‘l csorgott a viz. Hogy ne csorgott volna könyje, hiszen most hallotta életében elÅ‘ször ezt az édes szót: »Toklyó Mihály«. Nyomban be is anyakönyveztük. Ez alatt Toklyó Mihály a kocsin ló halálában vágtatott haza Sághy Julianna asszonyért. Meghozta rögtön s most már a szent házasságra elszánt jegyesekként jegyezte föl neveiket az ifju lelkész. A legközelebbi három vasárnapon át megtörtént a jegyesek kihirdetése. Azután megtörtént a házassági szent esküvÅ‘. Ezzel azonban mégis kellett két hetet várni, mert épen a harmadik hirdetésre Toklyóéknak megint egy gyerekük született. – – Hanem az is igaz, hogy Jász-Kara-Jenei Boldizsár lelkész urnak talán még ma is folyik az Å‘ fegyelmi pöre a miatt, hogy oly hebehurgya sietséggel vetett véget az országos ügynek. Csak az enyhiti nagy bünét némileg, hogy eljárása isten törvényeinek megfelelt. NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE. I. A Bakonyban vagyunk, a szentgáli királyi vadászok határában, a Gombási csárda környékén. Ott történt meg az eset, melyet elmesélünk, ez elÅ‘tt egy emberöltÅ‘vel. Tél van, hó esik, förgeteg süvölt. Didereg, a ki kint szorult. Kemény idÅ‘; a kutyát se szokás ilyenkor kiverni. Szegény asszony lép ki a csárda kapuján s megindul Herend felé. Fején vékony föstött kendÅ‘, nyakán vastag hara-kendÅ‘, kabátja kopott is, feslett is; szoknyája se sok, se meleg, nincs a télhez szánva; lábán meleg tutyi. Az asszony sirdogál. Vagy hidegtÅ‘l, vagy bánattól folyik a könnye. Talán fel is öntött a garatra; néha úgy lép, mintha tántorogna. Meglehet, a széltÅ‘l van tántorgása. Oly erÅ‘s a förgeteg, hogy erÅ‘s férfit is meg tud lóditani. Hara-kendÅ‘jébe valami be van takarva. Az a valami nem más, mint kis gyerek. Úgy látszik, még csak ölbeli. Két iczi-piczi lába fejecskéje ki-ki látszik, a mint a szél a hara-kendÅ‘t lobogtatja. Bizonyosan fázik az a két kis lábfejecske ilyenkor. De azért nem rugdalódzik, nem sÃr, nem nyöszörög. Úgy látszik: elaludt. Az asszony oda szoritja melléhez a kis gyerekkel töltött hara-kendÅ‘t. Mintha féltené, mintha szeretné, mintha melengetné. Az asszony anyja a kis gyereknek. Nem is asszony még, hanem csak leány. Az a kis gyerek fattyugyerek. Anyja cseléd. Csak most hagyta el szolgálatát s úgy látszik, Veszprémbe indul uj szolgálatot keresni. Nagyon elmerült gondolataiba. Hulló könnyét se jut eszébe letörölni. Pedig az a köny lassanként arczára fagy. Könyedén le se törülhetné könnyeit. Bal kezével a kis gyereket tartja a mellén, jobb kezében batyuja lóg. Kicsiny batyu, rongygyal tele s az a rongy is a kis gyereké. Úgy látszik, az asszonynak nincs is egyebe, csak a rajtavalója. Eladta vagy zálogba adta mindenét. Nem is csodálhatni. Olyan leány, a kinek kicsinyje van, nehezen kap szolgálatot. Jó helyet pedig sehogy se kap. Gondos urnÅ‘nek magával a cselédlánynyal is elég a veszÅ‘dsége, nem tetézheti azzal, hogy még a kicsinyt is házához vegye. És aztán, hátha rossz az a cselédlány? Könnyelmünek mindenesetre könnyelmü. Oktalan volt, nem vigyázott magára sem, hogy vigyázna tehát urnÅ‘jére vagy annak kicsinyeire? Kezes is lehet, nagy evÅ‘ is, esze mindig ott van piczinyjén vagy kedvesén; tör, zúz, ruhátlan, szomoru s ha piczinyje beteg: mindig sir. Kinek kellene az ilyen cselédlány? De az ilyen cselédlány mégis anya s gyermekét mégis táplálnia s ruháznia kell. S a mi ehhez szükséges, azt mégis szolgálattal kell megkeresnie. Kivált ha árva vagy ha apja-anyja elkergeti s szeretÅ‘je cserben hagyja. Vagy ha falujába vissza se mer menni. Ilyen eset is elég van. Sirdogál a szegény nÅ‘, de hangja nem hallatszik. Ballag Herend felé. Eléri az ó-téglavetÅ‘t. Ez a téglavetÅ‘ nem messze van a Gombási csárdától; alig ezer lépésnyire. Kemenczéinek már nincs teteje, falai összeomlottak, ember többé nem jár ide. De a gödrök, a honnan a tégla földjét egykor kiásták, ott meredeznek a kemencze körül. A fergeteg szitálja felettük a havat. Egyik-másik gödör tele van nÅ‘ve sással, kákával, buzogányos gyékénynyel. Ezt se kaszálja senki, száraz avar valamennyi, a buzogány is elrepült már, szanaszét hordta már az Å‘szi szél. A förgeteg csak zörgetni tudja az avart, ártani nem tud neki. A szélsÅ‘ gödör észak-kelet felÅ‘l egészen száraz, pedig magas a partja. Tele van bolygó haraszttal, hulló falevéllel. Åszi hervadáskor, falevélhulláskor a mérges szél még a Halyag oldaláról is, még a Hárságy tetejérÅ‘l is elkergeti idáig a száraz lombot s betölti vele az ó-téglavetÅ‘ gödreit. S készit belÅ‘le puha ágyat, meleg nyugvó helyet üldözött legénynek, menekülÅ‘ vadnak, hajléktalan csavargónak, bujdosó embernek. Készitett a szegény asszonynak is. A mint oda ért: észrevette fáradtságát. De észre is vehette. Hiszen tegnap óta alig evett valamit. Volt még néhány fillérje, de annak árán a kicsinyjét tartotta jól a csárdában. Å maga egy szelet száraz kenyérrel elégedett meg. Többre nem telt. De mi az télben, fagyban, csikorgóban? Nem ád az még jártányi erÅ‘t se. Attól megveheti az isten hidegje is. Fáradt volt, erÅ‘tlen volt. A mint a téglavetÅ‘höz ért: szeme megakadt a szélsÅ‘ gödrön. A hófuvat már nÅ‘tt a part oldalán, de a gödör fenekén a falevél meg se mozdult. Ott hát menedék van, oda nem fér a förgeteg. Ott kipihenheti magát. De még másért is oda kell mennie. Nyaka, feje és a hara-kendÅ‘ tele van már hóval. Piczinyjének harmattestét is érheti már a hó. Ki kell rázni ruhájából minden havat s a part és fuvatag védelme alatt lehet azt csak megcselekedni. Oda ment a gödör fenekére s leült az avarra. Puha volt az, majdnem nyakig süppedt bele. A fuvatag félkört, boltozatot alkotott feje fölött. Hajfürtei kuszáltan kandikáltak ki fejre való kendÅ‘je alól, de ott abban a hóbarlangban egyetlen hajszála se mozdult. Oly csöndes és enyhe volt ott a lég. Nem érezte a hideget. Az országuton garázdálkodott a havas förgeteg; zúgott, morgott, pattogott a feje fölött is; ahhoz képest mintha fütött szoba, puha nyoszolya lett volna menedékhelye s a süppedÅ‘ haraszt. Nyakáról levette a hara-kendÅ‘t. Levette a kis gyerekrÅ‘l is s kirázta belÅ‘le a havat. A kis gyerek nem ébredt föl, tovább aludt. Gyönge arcza piros volt az édes álomtól. Két piczi lába-fejecskéje piros volt a dermesztÅ‘ hidegtÅ‘l. Az asszony megcsókolgatta a gyönge arczot s azután a két kis lábfejecskét. Azután pedig a kis alvót mélyen beásta és eltemette a harasztba, csak orrát és szemeit hagyta szabadon. A hara-kendÅ‘t pedig ujra föltette saját nyakára s mellén szépen összekötötte. Azután bámult kifelé a hózivatarba. Két lépésnyire tombolt elÅ‘tte a zivatar. Mi fölött gondolkodhatott? Egyszerre lehajolt térdeihez s arczát eltemette két térde közé. Zokogásra fakadt s úgy sÃrt, úgy sÃrt, szive majd megszakadt. Irtóztató bűn fogamzott meg zokogó lelkében. Hátha ott hagyná kis gyermekét? Hiszen alszik a picziny, nem is veszi észre, ha anyja eltávozik. Nem veszi észre se a picziny, se más, se a világ, se a törvény. Kap legalább szolgálatot. Megél munkája után. Elmegy, a hol senkit se ismer, a hol senki se ismeri. Nem látják szégyenét, nem hányják szemére gyöngeségét. De mi lesz a piczinynyel? Ha fölébred, ha éhezik, ha két kis gyönge karját kitárja anyja után? Mi lesz vele? A gyerek aludt édesen, az asszony zokogott keservesen. Nem nézett a gyerekre. A bűn meg kezdett gyökerezni lelkében. Könnyei nem tudják elkergetni lelkébÅ‘l a szörnyü gondolatot. De mi lesz a piczinynyel, ha este lesz, ha sötét lesz, ha ráborul az éjszaka, ha csikorgó hideg, dermesztÅ‘ fagy, bömbölÅ‘ zivatar ott lepi? Hátha a sötét zúgó erdÅ‘bÅ‘l, a fekete Bakonyból kijönnek az éhes fenevadak, a rókák és farkasok s megtalálják a piczinyt ott az ó-téglavetÅ‘ gödörben, a haraszt alatt? Meghallják sÃrását, meglátják mozgását: mi lesz akkor? A nÅ‘ kivette fejét térdei közül. Ajkait felhuzta fogairól s fogai vicsorogtak, mint a vadállaté. Csunya volt a fiatal nÅ‘ arcza. Irtózást gerjesztett a fiatal anya arcza. Pedig szép leány volt. Most se nézett a gyerekre. A gyerek azért aludt édesen. Nem látta anyjának vicsorgó fogait. De mi lesz a gyerekbÅ‘l, ha itt nem hagyja, ha magával viszi, ha tovább is nyomorog vele? Koldus, bitang, nyomorék, hányt-vetett csavargó, anyjának gyalázata, önmagának átka, ha felnÅ‘. Ez lesz belÅ‘le. De hiszen fel se nÅ‘het. Ma még tudott neki anyja enni adni, de maga éhen maradt. Holnap már éhezik az anya is, piczinye is. Éhség, betegség ugy is elpusztitja a gyönge gyermeket. De hát anyja karján, anyja ölében, anyja csókjai közt éhen haljon meg az az édes szép kis aranyos gyerek? Jobb, ha mindennek vége lesz egyszerre. Az asszony egyszerre felugrott ültébÅ‘l, mintha örjöngÅ‘ lett volna. S felsikoltott: – TeremtÅ‘ istenem! Letépte fejérÅ‘l a kendÅ‘t s két kezével szaggatta kóczos haját. Kifutott a gödörbÅ‘l, föl az országos utra s Herend felé fordult. A hózivatar oldalt vágta és szemközt vágta, de Å‘ azért neki ment a zivatarnak. Egy pillanatra megállt. A Bakony rengetegeibÅ‘l zugott ki a vihar s úgy halotta, mintha gyermeksirást hozott volna magával. De csak egy pillanatra állt meg s akkor se nézett vissza. Hanem el kezdett futni, mint az eszeveszett. Futott-futott, mig csak a förgeteg el nem boritotta. Nem látta senki, nem vette észre senki, csak egy pár csavargó eb ugatta meg az árokpartról, az országos út szélérÅ‘l. Fuss te rossz nÅ‘, fuss te szörnyeteg anya, úgy se érdemelsz mást, mint hogy téged most már a kutyák is megugassanak. Hiszen az állat el nem hagyja kölykét, hanem ápolja, megvédi, fölneveli vagy vele hal. Azok a kutyák pedig a Gombási csárda kutyái voltak. Lompos szÅ‘rű, mogorva természetü kuvasz ebek; a jó ismerÅ‘st ugyan megbecsülték, de az ismeretlenre mindig haragudtak. A kit bor, pálinka, kórság vagy fáradtság elnyomott a csárda környékén vagy a ki hóban, fagyban, zivatarban elgémberedett, azt ugyan nem bántották, sÅ‘t róla a csárdásnak mindenkor hirt is adtak, de egyébként bizony csak közönséges neveletlen paraszt kutyák voltak. Most is vadászatból jöttek haza felé, holott tudnivaló, hogy kutyának a maga kezére vadászni illetlen is, tilalmas is. Az urak dolga az, nem a kutyáké. Onnan jöttek a Horhi-puszta és a Kétbiró-kutja felÅ‘l, bizonyosan kimentek még reggel s most már a zivatar kergette Å‘ket haza felé. Úgy találkoztak az útban a futó asszonynyal. A futásról látták, hogy az asszony nincs igaz járatban, azért ugatták meg nagy buzgalommal. Az asszony elfutott s a csárdabeli két kutya ballagott haza felé. Egyik az út közepén, a másik az árokparton. A mint oda értek az ó-téglavetÅ‘höz: az egyik kutya megállt, fejét föltartotta s a gödrök felé fordulva el kezdett szimatolni. A másik is megállt, a mint ezt meglátta. Egymás mellé kerültek s összenéztek. Azután együtt lassu lépéssel óvatosan oda mentek a magas partu száraz gödörhöz s ott nyomban megtalálták a kis gyereket. Az még akkor is aludt édesen. Oda ment hozzá mindakettÅ‘ s végig szaglálgatta mindakettÅ‘. Ismét összenéztek. S akkor az egyik lefeküdt hasra a gyerek mellé, a másik pedig kiült az árokpartra. Mit akart a két kuvasz? II. A két kuvasz nem akart semmi rosszat. Mindjárt belátta mindakettÅ‘, hogy az a kis gyerek éjszakára ott nem maradhat. Jöhetnek dúvadak, a kik elpusztitják. Holló, varju, szarka szemeit kivájhatja. Oláh czigány magával viheti. Éhen halhat, meg is fagyhat, éjjel-nappal sirdogálhat: nem segit rajta senki, nem játszik vele senki. Elhatározták hát, nem hagyják magára. Valami ismerÅ‘s csak jön az országuton. A Gombási csárda zivataros éjjel nem szokott vendég nélkül lenni. Messze van minden falu. Vadász ember, fahordó ember, ha már esteledik, nem indul tovább szélben, fuvatagban, hanem megvárja a reggelt. S akárhonnan jön ismerÅ‘s, akár Herend felÅ‘l, akár Szent-Gál felÅ‘l, akár VároslÅ‘d felÅ‘l, akár a nagy erdÅ‘k felÅ‘l, majd annak bejelentik a kis gyereket. Vigye magával födél alá. Åk maguk azt nem tehetik. Bizton tudták, hogy jön valaki. Azért ült egyik a gyerek mellé, hogy azt nyalogassa, ha föl talál ébredni és nyugtalankodik. És azért ült a másik az árokpartra, hogy vigyázzon, messze lásson, jövÅ‘-menÅ‘t el ne szalasszon. Arra pedig fogadni mert volna a két kuvasz, ha lett volna kivel, hogy Böthök uram még ma, ha késÅ‘cskén is, betámolyog a csárdába. S meg is nyerték volna a fogadást. Mert imhol la – alig járt az idÅ‘ négy óra felé, alig kezdett bealkonyodni: már a förgetegbÅ‘l onnan Herend felÅ‘l mutatkozni kezdett Böthök uram görnyedÅ‘ alakja. Most még úgyan csak a két kuvasz látja vagy érzi, de néhány percz mulva majd meglátjuk mi is, sÅ‘t mosolygását, dünnyögését, dalolgatását is meg fogjuk hallani. Mert nemzetes Böthök uram sohase volt szótalan vagy néma. Se ébren, se álmában, se józan, se mámoros állapotában. Ha aludt: akkor hortyogott. Ha józan volt: akkor káromkodott. Ha mámoros volt: akkor dalolgatott. De zajjal járt egész élete. Most épen dalolgatott. Három dala volt nemzetes Böthök uramnak, a minthogy három foka volt jó kedvének, mámorának. Ha sokat ivott: akkor a Sárga csizmás Miska dala járta órákon át. Akkor az volt agyában: milyen nagy ur volt Å‘ valamikor a vármegye követválasztásán, tisztujitásain. Ha még többet ivott: akkor az Ifju varju dala járta, a ki ott kiabál az útszéli keresztfán s elÅ‘re megmondja, hogy a nemes ember napja elÅ‘bb-utóbb leszáll. Ime: az övé is leszállóban. Ha pedig igen sokat ivott: akkor utolsó kakasáról szólt a dal, a kit eladott tizenhárom garason; de most már se kakas, se tizenhárom garas. Eldalolta egymás után tÃzszer, egymás után százszor; – utóbb már szemét is lehunyta, feje is bólintgatott, mégis csak dalolta. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« S mit csináljon nemzetes Böthök uram, ha már a kakasnak is vége van, a garasnak is vége van? Mit csinálhatna egyebet: elalszik. Ezen a dalon aludt el rendesen. A két kuvasz rögtön észrevette, hogy a nemzetes úr a Kakas dalát dudolgatja. Tehát nincs messze az elalvás ideje. Mindegy. A nemzetes urat jól ismerik s jó embernek tartják. Ismerik már esztendÅ‘k óta; megugatták már százszor, az is össze szidta Å‘ket már százszor, de azért csontot, kenyérhéját, szalonnabÅ‘rkét mindig nekik adott s enyhe éjszakákon úgy hajnal felé velük együtt feküdt le s együtt szunyókált az állás déli oldalában. Ãlom közben még meg is simogatta, meg is ölelgette Å‘ket. Nemzetes Böthök uram támolyogva jön. Ma igen sokat ivott Herenden, a viz mellett való nagy kocsmában. Bizonyosan valami öcscsének volt jó kedve vagy nevenapja vagy jó vásárja. Ritkán történt, hogy ilyenkor a nagy mulatság után még el ne ballagott volna estére a Gombási csárdához. Ma is ezt cselekedte. A mit ugyan nem okosan cselekedett, utjába esvén a havas zivatarnak. Öltözete a rendes. Kucsmája is a rendes. Sok esztendÅ‘s már az öltözet is, a kucsma is. Bozontos bajusza, szakálla és szemöldöke is a rendes. Ezek még több esztendÅ‘sek, mint az öltözet és a kucsma, de ép úgy tele vannak hóval, mint az öltözet és a kucsma, ámbár a bajuszt, szakált, szemöldököt a szél rázogatja. Úgy látszik, annyi havat hord mindig beléjük, a mennyit kiráz belÅ‘lük. Puskája a vállán. Holmi csavargók, idegenek, parasztnak ne nézzék. Kezd a világ megbolondulni. A paraszt is olyan ruhában jár immár, mint a régi jó valóságos nemes ember. Mi mutassa most már messzirÅ‘l is, ki a nemes, ki a királyi vadász, ki a nemzetes úr? Hanem ha a puska! Régi rozsdás egycsövü disznóláb bizony már az a puska. Nincs már olyan ember, a ki arra emlékeznék, mikor lÅ‘tték utoljára vele a vadat a király asztalára. Agya korhadt, kakasa csikorog, ravasza lityeg-lotyog, meg se lehetne már talán tölteni. Egyébre se való, mint ütni, dobni. Ismeri már az eb is, szarka is; nem is fél tÅ‘le egyik se. Hanem a tarisznya nem a régi. A tarisznya pedig nevezetes intézmény. Bajuszt, szakállt akármilyet viselhet minden ember, de a tarisznyánál az Å‘si törvényeket áthágni, megsérteni nem szabad. Hetes vászonból az iskolás gyereknek, meg nem született bárány bÅ‘rébÅ‘l a juhászlegénynek, tarka lószÅ‘rfonadékból a parasztnak, csÃkos posztószélbÅ‘l a mesterembernek. Nemes embernek voltaképen csak vadásztarisznyát szabad hordani, a melynek bÅ‘re, szabása, szijja, kötÅ‘je, fekvése, magassága mindenképen olyan legyen, hogy azt a pandur, kanász, drótostót tarisznyájával össze ne téveszszék. Két, három nyul minden esetre kényelmesen elnyujtózkodhassék benne, a mikor beleteszik. Van azonban kétféle hiányossága. Az egyik az, hogy csak vadászatra illik nyakba vetni s a másik az, hogy a csutora nem áll meg benne a lábán. S ez a fÅ‘ hibája. Minthogy pedig nemzetes Böthök uram inkább a csizmáját hagyná otthon, mint a csutoráját: természetes, hogy nem vadásztarisznyát, hanem csÃkos posztószéltarisznyát hordott magával. Nem volt ebben semmi szégyen. Volt néhány jó komája, ki szűcs, ki csizmadia, ki kovács, ki jegyzÅ‘, ki tanitó; – valamennyinek ilyen volt, ha szÅ‘lÅ‘be vagy vásárra ment, a tarisznyája. Ott támolyog nemzetes uram az út közepén. Az árokparton ülÅ‘ kuvasz meglátta, megismerte s egyet-kettÅ‘t ugatott feléje. A gödör fenekérÅ‘l kijött a másik kuvasz is s most mindakettÅ‘ eléje szaladt s farkát csóválva körül ugrándozta, körül csaholta. Mintha beszéltek volna hozzá: – Épen csak magát vártuk, nemzetes uram. De Å‘ nem értette meg a szót. Csak dülöngött jobbra-balra, csak ballagott elÅ‘re. Csak dudorászgatta rekedt hangon kakasos és tizenhárom garasos régi dalát. Mig az ó-téglavetÅ‘höz nem ért: addig nem volt semmi baj. De a mint oda ért s azt is el akarta hagyni: a két kutya eléje állt s el nem mozdult elÅ‘le, hanem ugatta tele torokkal. – Mit akartok héjh? Eltakarodtok most mindjárt az utamból? Ezt a szót pedig a kuvaszok nem értették meg. Csak elállták az útját. – Czoki elÅ‘lem, adta dögjei! S rájuk toporzékolt keményen. De nem hajtottak a kutyák erre se. Nemzetes uram most már igazán haragra lobbant. Lekapta a puskát a válláról s ráfogta a kuvaszokra. A kuvaszok szemtelensége nem ismert határt. Látták, hogy az a rossz dióverÅ‘ nincs megtöltve, nincs felgyutasozva, kakasa sincs felhuzva; semmiképen se akartak megijedni. Annál jobban ugattak, annál jobban utját állták, de azért a farkukat mégis csak csóválták. Mindenképen értésére akarták adni, hogy Å‘k nem haragból, nem ellenséges szándékkal cselekszik azt, a mit cselekesznek. SÅ‘t a nagy ugatás közben hol az egyik, hol a másik el-el szaladt a gödör felé, mintha csak azt mondta volna: – Erre jöjjön nemzetes uram, majd itt mutatunk mi valamit. Ostoba kuvasz – Å‘ akart királyi vadászt és nemes embert kitériteni útjából! Nemzetes uram most már igazán dühbe jött. Hogy e hitvány ebek mindig csak ott csavarognak, a hol Å‘, sÅ‘t még utját is merik állani s még puskáját se veszik kutyába se: ilyet még csakugyan nem ért meg. Most már komolyan meg kell büntetni Å‘ket. Nem félnek a puskától? Jere kucsma kézbe. Az a kucsma kivül fekete szinü birkabÅ‘r, belül fehér szinü birkabÅ‘r, köröskörül mindenféle szinü zsiradék, nyom öt fontot, ha azzal orron üti az egyik kuvaszt, elfut tÅ‘le mindakettÅ‘. Levette fejérÅ‘l s gyilkos szándékkal oda suhintott vele az egyik kuvasz orrára. De a gyalázatos eb ettÅ‘l se ijedt meg. Megkapta fogaival a kucsmát, kirántotta nemzetes uram kezébÅ‘l s hajrá, mintha puskából lÅ‘tték volna ki, elszaladt vele a gödör felé, oda ugrott a fuvatag alá a lágy harasztra, leült a kis gyerek mellett s letette a kucsmát maga elé két elsÅ‘ lábához. S aztán oda nézett nemzetes uramra. – Ha kucsma kell nemzetes uram, tessék érte ide jönni. No most már se kakas, se tizenhárom garas, se kucsma! Káromkodott nemzetes Böthök uram, mint az égi háboru. De hát hogy segitsen magán? A hó egyre esett, a förgeteg egyre zúgott. Haját szerte-szét kuszálta s az meg már szent igazság, hogy királyi vadásznak és igaz nemes embernek hajadon fÅ‘vel, kusza hajjal, csapzott fürtökkel ember szeme elé kerülni nem lehet. Azt nem mondhatja, hogy a szél verte le fejérÅ‘l s az vitte el a kucsmát. A nagy szél ugyan nagy úr; fákat dönthet; tornyot, háztetÅ‘t leszórhat; boglyát, kazlat tova sodorhat, de hogy zsiros kucsmát valaki fejérÅ‘l lesodorjon: ilyen eset még nem történt, mióta szél és kucsma van a világon. Ezt hát el nem hiszik neki. Azt még úgy se hiszik el, hogy a Gombási csárda kuvasz ebe kapta le a fejérÅ‘l. Hanem azt igen is elhiszik, hogy vagy beitta, vagy zálogba tette, vagy elvették tÅ‘le, noha puska volt a kezében. Ennek a szégyennek nem áll elébe. Nincs más menedék, el kell menni a téglavetÅ‘ gödörbe a kutya után, a kucsma után. Az a hitvány dög csak nem fut tovább a kucsmával. Dehogy fut. Esze ágában sincs. Nem akart az a kuvasz egyebet, csak azt, hogy nemzetes uramat oda csalja az alvó piczinyhez. Igaz, hogy ha több esze lett volna: ezt másként is tudtára adhatta volna nemzetes uramnak. De csárdabeli kuvasztól mit várjon az ember egyebet, mint gorombaságot? Oda tipegett nemzetes uram a gödörbe. Ugyan csak vigyáznia kellett lépéseire, mert mámoros fejjel nem tanácsos hepehupás helyen nagy hóban botorkálni. Az ember észre se veszi, már hasra esett. De nemzetes uram nem esett hasra. SÅ‘t a kutyákkal való nagy viaskodás a mámor egy részét is kiverte már a fejébÅ‘l. Hanem az igaz, hogy a mikor a süppedÅ‘ haraszton a kis gyerekhez ért, ott akarva, nem akarva le kellett ülnie. Az ingoványon nem tudta magát egyenesen tartani s leültében egész testi sulyával a kis gyerek lábaira nehezedett. Nosza fölébredt és fölsikoltott most az a kis poronty! Mi ez? Nemzetes Böthök uram körülnéz. Gyereket nem lát. Å a kucsmáját keresi s gyereket talált volna helyette? Vagy talán az a hitvány kuvasz nyikkantott volna gyerek módra, mikor tovább ugrott? Hol lenne itt gyerek? Ihol la! Megmozdul a haraszt. Két kicsi kezecske nyulik ki a haraszt alól. Nemzetes uram egy üléssel tovább gördül s ime két kicsi lábfej is rugdossa a harasztot. SÅ‘t még nyöszörög is valami apró féreg s két eleven szem is oda sugárzik nemzetes uram torzonborz arczára. Nemzetes uram csak néz. ElsÅ‘ pillanatban megfeledkezik a kuvaszról is, meg a kucsmáról is. Csak nézi azt a piczi jószágot. – Mi az isten csodája lehet ez? Oda fordul a két kutyához. – Csak nem ti hoztátok ezt is ide? A két kutya nem felel. Csak nézik Å‘k is jó szemmel a fölébredt kis gyereket. III. Lassanként belátta nemzetes uram is, hogy itt a harasztban bizony egy kis gyerek fészkelÅ‘dik, a ki senki másra, csak épen Å‘ rá várakozott. Miért nézne két szemével épen Å‘ rá? Miért nyujtogatná két apró kezecskéjét épen Å‘ feléje? Ha nem azért! De mit csináljon most már? ElsÅ‘ dolog természetesen a kucsmát elvenni a kutya lába mellÅ‘l s azt föltenni fejére. Azután a gyereket is ki kell venni a haraszt mélységeibÅ‘l. Nyilván való, hogy a gyerek ölbe kivánkozik. Ölbe? Hát nemzetes uram vegyen ölbe nyafogó kölyket? Nem teszi Å‘ azt a Pilátusnak se. Nem dajka Å‘ s nem volt dajka az öreg apja se. Az lenne csak csúfság a világon, ha valaki meg találná látni, hogy Å‘ ölben gyereket tart. Sohase volt az Å‘ ölében egyéb, mint malacz, nyul, Å‘z-ünÅ‘, kecske-gida, csobolyó, csutora s egyéb efféle nemes emberhez való jószág. Azonban szürkül az est. A szél is csöndesebb, estére egészen eláll. Néhány percz mulva egészen sötét lesz. Nem látja Å‘t meg senki. Megfogja a piczinynek egyik kezét s egyik lábát s annál fogva fölemeli, mint a süldÅ‘ nyulat. A poronty már nem szopós. Talán több esztendÅ‘snél. Kövér pufók kölyök. Olyan éles fogai vannak, mint a vésü. Ruhácskája elég meleg, csak lábfeje meztelen. Visit, mintha nyúznák. Elereszti kezét lábát s leteszi a harasztra. Mindjárt elhallgat, nem visit tovább. De mégis nyöszörög. A feje mélyebben van, mint a lába. Nemzetes uram ott ülÅ‘ helyében kibujik a posztószél tarisznyából s oda teszi a tarisznyát a gyerek háta és feje alá. A gyerek tovább nyöszörög, de csikszemeit le nem veszi nemzetes uram arczáról. Mintha nem is félne, sÅ‘t mintha bizakodnék nemzetes uramban. – Mi kell te patkány? Talán éhes vagy? Azt akarod, hogy csecset adjak? No csak azt várd. Nemzetes uram belenyul a tarisznyába s kivesz onnan egy darab vadászpogácsát. Letör belÅ‘le egy falatnyit s oda adja a gyerek kezébe. Vajon mit csinál vele? Mit-e? Iczi-piczi kezével úgy megfogja az a kölyök azt a pogácsát, mint Krisztus a vargát s tömi magába egész gyönyörüséggel. Nemzetes uram a fejét csóválja. – Ejnye adta porontya, tud ám enni! Ujra belenyul a tarisznyába s kiveszi onnan bicskáját s kivesz egy jókora háta-szalonnát. Hosszu szeleteket vág a szalonnából s kinálja a gyereket. Eszik a gyerek, mint a farkas. – A ragyogóját ennek a fattyunak, megeszi minden szalonnámat. Te féreg, te utóbb engem magamat is felfalsz! Utóbb még majd talán megiszod a boromat is. Igaz a! Szomjas is lehet a kölyök. Nemzetes uram megint belenyul a tarisznyába s kiveszi a csutorát. Lecsavarja kupakját, nagyot húz belÅ‘le Å‘ maga, azután megtörli a csutora száját s oda tartja a piczinynek ajkaihoz. No nézze az ember! A csutora kotyog-kotyog, de egy csöppnyi se megy félre, iszik a gyerek, mint a gödény, pedig jóféle gyönge borocska van a csutorában. – Egészségedre te kukacz! Még meg is törölgeti azt a piczi szájacskát. De ádáz haraggal néz a két kutyára. – Dögök, ti varrtátok a nyakamba ezt az éhes kölyket, kocsiostort készitek a bÅ‘rötökbÅ‘l. Az ostoba kuvaszok azt hiszik, most dicséretet és elismerést kaptak a nemzetes urtól. Farkukat csóválják örömükben. De rég leszállt a nap, a hó is elállt, a szél is elült, foszlányos felhÅ‘k úsztak az égen s onnan a vámosi határ felÅ‘l ragyogni kezdett a holdvilág. Kezdett az idÅ‘ hidegebbre válni. A gyereknek kezecskéje, lábacskája olyan hideg volt már, mint a valóságos jég. Nemzetes uram ujra meg ujra huzott egyet a csutorából s megint elkezdte dudolgatni a Kakas dalát. »Eladtam a kakasom, tizenhárom garason.« Közben megnézte, mi van a tarisznyában. Volt biz abban sok mindenféle. LÅ‘portartó, kostök, pipaszerszám, sós-paprikás faszelencze, bicska, szalonna, vadászpogácsa, darab kenyér kendÅ‘be takarva, zsákmadzag, bajuszpedrÅ‘, még egy kis csikóra való csengÅ‘ is. Manó tudja, hogy keveredett oda. Visszakerült bele a csutora is, de azért még mindig maradt benne hely a gyerek számára is. Fogta a tarisznyát, kinyitotta. Fogta a kölyket, a tarisznyába beültette. Akkor megfogta a tarisznya két szélét s a kölyket belerázta, belezöcskölte. Csak a feje látszott ki belÅ‘le. Még csak nem is orditott a kölyök, hanem mosolyogva, jó kedvvel nézett nemzetes uram szemébe. – Bárcsak megfagynál az éjjel, adta kölyke! Mélyen beásta a tarisznyát az enyhe harasztba. Kucsmáját füleire húzta s maga is mélyen befuródott a haraszt alá. A hold oda világitott torzonborz arczára. De Å‘ csak tovább dudolgatta az altató dalt. »De most már se kakas, Se tizenhárom garas.« Mire tizedszer eldalolta: Å‘ is aludt, a gyerek is aludt istennek nevében. Oda feküdt melléjük a két kuvasz is a hó tetejére. Alugyatok! Csöndes jó éjszakát! Kakas-szó, kutyaugatás, emberhang, zajgó lélek, bűnös érzés nem zavarja álmatokat. Nyugton lehettek a magas Bakonyban. A nagy erdÅ‘k zúgása, ezer csillag fénye s a tiszta holdnak ezüstös mosolya Å‘rködik fölöttetek. No meg a két kuvasz. De nem Å‘rködik a boldogtalan anya fölött. Futott, futott az az asszony, mignem elérte Herendet. Tizszer is elesett, ujra fölkelt s megint futott. Néha azt gondolta, jobb volna fekve maradni. A förgeteg eltemetné, a hó beboritaná, nem kellene tovább kÃnlódnia. De a förgeteg zúgásában megint gyermeksÃrás ütÅ‘dött füleihez. Az a hang, az a hang! Alig vánszorgott már, de azért felugrott s tovább futott. Alkonyatkor ért a nagy kocsmához. Nem is úgy lépett, hanem úgy esett be a pitvarba. Betámolygott az ivóba, leült a kályha mellé a sarokba. Ölébe tette két kezét, két kezébe temette fejét s ott ült órákig szótlanul. Csak néha-néha vonaglott egyet, a mint zokogását elfojtotta. Ruhájából a havat kirázni se jutott eszébe, ott olvadt ki a hó belÅ‘le a kályha mellett. Csuron-vÃz lett mindene. De Å‘ ezzel nem törÅ‘dött. Jó ember volt a korcsmáros, jó asszony volt a felesége. Észrevették a lány szótlanságát, nagy keserüségét. A kocsmáros úgy jó késÅ‘n este oda szólt hozzája. – Éhes vagy lányom, vagy beteg? Honnan jöttél, mi járatban vagy? A lánynak akkor is könnyei folytak. – Nem tudom mi bajom. Szegény cselédleány vagyok, helyet keresek. Adtak neki enni. Alig evett valamit. Adtak neki egy pohár forralt bort is, azt megitta. El is mámorosodott, erÅ‘t is nyert tÅ‘le. Sok vendég volt a kocsmában. A szentgáli nemes urak mulattak nagy sereggel. Valami vadászatból haza jövet tértek oda be. A lány oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki. – Köszönöm a szivességét nagyasszonyom, de én most fizetni nem tudok. Kérnék éjjeli szállást is s akármiféle munkában becsületesen megszolgálnám s megfizetne érte az isten is. – Eredj a konyhába, láss a dolog után, maradj itt holnapig, holnap disznóölés lesz, hasznodat vehetem, azután majd meglássuk. Csodálatos erÅ‘ van az asszony lelkében. Hát még a bűnös asszony lelkében! Az a bűnös nÅ‘ dolgozott s munka közben felejtkezett. Lelkének minden kÃnja, bűnének minden tudata, piczinyéhez való szerelmének minden gyötrÅ‘dése mintha enyhült volna a munkának zaja közben. De nem ért az semmit. Jött az éjszaka, a magány és a sötétség. Minden fájdalom kiszabadult akkor rejtekébÅ‘l s valamennyi az Å‘ beteg lelkének rohant s tépte, szaggatta azt a beteg lelket. Zúgott a szél: gyermeke nyöszörgése zúgott a szélben. Szólt a zene a nagy ivóban: gyermekének zokogása szólt a zenében. Vidám dalokat énekeltek a szentgáli urak, még a vidám dalokon át is eljött hozzá egy hang a messzeségbÅ‘l, a nagy erdÅ‘k mellÅ‘l, az ó-téglavetÅ‘ gödreibÅ‘l. Egy gyermek van ott, szép, üde, piros édes gyermek, aludt édesen, fölébredt magánosan, sÃr most keservesen. A szemét se hunyta le a nÅ‘. Úgy kelt föl idegen fekvÅ‘ helyérÅ‘l, a mint este lefeküdt. S a hajnali és reggeli munkánál mégis együtt dolgozott a többi munkás néppel. Hanem a mikor napkölte után leültek a fölöstökömhöz s a kocsmáros körülnézett köztük, meglátta a kocsmáros a nÅ‘nek arczát s szeme az arczon veszett. Beesett szemek, hulldogáló könnyek, szederjes ajkak, ijedtség és reszketÅ‘ félelem: ebbÅ‘l állott az az arcz. A kocsmáros részvéttel szólt hozzá. – Te beteg vagy lányom vagy háborodott. A bűnös anya nem fojthatta el tovább kinlódását. Kitört belÅ‘le a köny is, a szó is. – Piczinyem van, édes nagyuram, a szivem megszakad érte, szeretném elhozni. Engedje meg az isten irgalmára! – Hol hagytad? A nÅ‘ halálra ijedt, elsápadt, inai majd összerogytak. Mit mondjon, mit feleljen? – Végre csöndes hangon felelt, alig lehetett meghallani. – A Gombási csárdában. – No hát eredj érte. Hanem elÅ‘bb egyél s egy pohár meleg bort igyál rá. Hiszen jártányi erÅ‘d sincs. Délre visszajÅ‘jj! A lány nem is úgy rohant, hanem úgy esett oda a kocsmáros kezéhez, hogy azt megcsókolja. Szólni nem tudott. De azután megtörölte könnyeit, haját rendbe hozta, ruháját megigazitá, evett-ivott jó étvágygyal, egy kis meleg sültet, jó karéj kenyeret, egy bögrécske tejet a picziny számára magához vett s ment elhagyott gyermeke után gyorsan, mint az evet. Az anyának szerelme az Å‘ piczinyjéhez örökké tart. Még a bűn se képes azt kioltani. RepesÅ‘ lélekkel sietett az anya az ó-téglavetÅ‘höz. Megtalálta az elsÅ‘ körültekintésre. Rohant a szélsÅ‘ gödörhöz, a fuvatag boltozata alá, a süppedÅ‘ harasztra. A gyermeket nem találta. Mi ez? Eszeveszett sietséggel ment ki az útra körülnézni. Ujra meggyÅ‘zÅ‘dött, hogy ez az ó-téglavetÅ‘. Egyik gödröt a másik után befutotta s ujra odarohant a szélsÅ‘höz. – Uram én istenem, el ne hagyj! Neki ment a harasztnak. Szórta szélyel két kezével. Hó szitált, falevél röpködött körülötte. – Itt kell lenni, itt kell lenni! Elesett, ujra fölkelt. Kifáradt, elfeküdt, elnyúlt a harasztba. Megint felugrott, a mint ereje engedte. – Oh édes lelkem, aranyom, üdvösségem, édes piczi gyermekem! Nem birta tovább. Összeesett. Agya elsötétült. Mozdulatlanul terült el a szétszórt haraszton. A hideg téli nap ragyogó sugara játszadozott halvány arczán, behunyt szemein, szétkuszált hajfürtein. Elvitte a kis gyermeket nemzetes Böthök uram. Vitte Szent-Gál felé. Édes szavakkal beszélgetett a kis gyermekkel, de azért közben-közben szidta a Gombási csárda két kuvaszát. IV. Arra pedig jó oka volt, hogy összeszidja a két kuvaszt. Mert az a két kuvasz nem engedte meg, hogy magát kedvére kialudja. Alig fordult a Gönczöl szekerének rudja aláfelé, alig volt két vagy három óra éjfél után, az a két eb olyan ugatást mivelt, hogy nemzetes uramnak föl kellett ébrednie. Bizonyosan azt hitte a két ostoba állat, hogy nemzetes uram és a kölyök megfagy a hajnali hidegben. Ãdventi napokban hol van még a reggel éjfél után két-három órakor. De azért nemzetes uram fölébredt, felült, körülnézett és kucsmáját felhuzta a két fülérÅ‘l. Az ég kitisztult, ragyogtak a csillagok s a hold kényesen sétált s kevélyen és pazarul szórta a fényt az ég magasán. Hó boritotta a vidéket. Olyan világos volt, hogy a pap prédikácziót tanulhatott a hófénynél és a holdvilágnál. Csak a csárda fölött, csak a falu mögött és csak arra föl a Halyag felé sötétlettek a Bakony szálas erdei. Nemzetes uram kis mámort érzett. A tegnapi sok bortól s az éjjeli mély alvástól. Nem is mulik el a mámor addig, mig egy italnyi jóféle illatos törkölypálinkát fel nem hajt. Ezért be kell nézni a csárdába okvetlenül. Ott ülÅ‘ helyében levette a kucsmát a fejérÅ‘l. De nem azért ám, hogy istenhez fohászkodjék, a miért Å‘t az isten megtartotta az éjszaka és szerencsésen fölvirasztotta a mai napra. Hanem azért, hogy egy marok hóval jól bedörzsölje homlokát, szemét és füleit s a kucsma fekete szÅ‘rével mind ama helyekrÅ‘l a havat letörölje. EnnyibÅ‘l állt a mosdás, fürdés, öltözködés és a pipere. A királyi vadászatokon sincs máskép soha. Tanulhatnának tÅ‘le az udvari és nagyvárosi mindennemü és rangu és koru pipesek. Föltápászkodott s kiment az országos utra, indult a csárda felé. Egy kissé bántotta a lelkiismeret, hogy az este a nélkül mult el, hogy a csárdába benézett volna. No de pótolni lehet ezt a mulasztást. A poronty természetesen eszébe se jutott. De valami hiányosságot mégis érzett. Megállt, gondolkodóba esett. Mi hija is lehet csak a világnak? – A pipa. Igaz a! Hol is csak az a pipa? Keresi a dolmányzsebben kivül. Ott nincs. Keresi a dolmányzsebben belül. Ott sincs. Körülnézi a csizmaszárakat. Azokban sincs. Hátra fordul, körülnéz, hátha elejtette. Nincs sehol, pedig a havon meg lehetne látni. Csak a két kuvasz ólálkodik körülötte. Rájuk förmed. – Hová tettem a pipámat héjh? Jól tudja azt a két kuvasz, de meg nem mondaná a világért se. Csak a füleiket hegyezik. Ki is nevetnék nemzetes uramat, ha ez illetlen dolog nem volna. Végre a helyes útra téved nemzetes uram kutató elméje. – Persze, hogy a tarisznyában van a pipa. Oda nyul a vállához balkezével, hogy a tarisznyaszijjat megrántsa s a tarisznyát elÅ‘re forditsa. Nincs tarisznyaszij. Megtapogatja hátulsó oldalát. Nincs tarisznya. – Hol a pokol fenekében van az a tarisznya? Csak ezt várták a kuvaszok. Nyomban visszafutottak az ó-téglavetÅ‘höz. Azonnal nyilvánvaló lett nemzetes uram elÅ‘tt, hogy a tarisznyának ott kell lenni, a hol az éjszakát töltötte, Az ó-téglavetÅ‘ gödörben, a haraszt alatt. Megfordul, visszaballag, megtalálja a tarisznyaszijjat, megfogja s annál fogva fölemeli a tarisznyát. Nagyon nehéz a tarisznya. – Mi a manó! Hiszen nem a nagy csutorát tettem én ebbe az este! Fölhajtja a tarisznya hajtókáját s belenyul. Egy borzas fejecske, két apró fülecske akad a kezébe. – Ez nem a pipa, nem is a nagy csutora. De nem ám. A poronty van ott nemzetes uram. Ime kezd is már nyöszörögni, fészkelÅ‘dni. – Hejh a ki áldottja van ennek a világnak! Akkor jutott csak eszébe a gyerek s mind az a sok bosszuság és veszÅ‘dség, melyen Å‘ az este a két kuvasz miatt keresztül ment. Bosszusan lehajtotta a tarisznya hajtókáját, fölkapta vállára a tarisznyát, hiába nyöszörgött és rugdalódott benne a gyerek, meg se állt vele a Gombási csárdáig. Ott átadta a gyereket a csárdásnénak. – Nézze csak hugom asszony, micsoda szerencsétlenség ért engem az utban. A csárdásné kihuzta a gyereket a tarisznyából, levetkÅ‘ztette, talált egy pár gyüszűnyi czipÅ‘cskét a háznál, azt a két piros lábfejecskére felhuzta, azután édes tejjel, estéli pecsenyemaradékkal, kis darab kalácscsal a gyereket tele tömte, jól tartotta s végül az asztalra oda ültette nemzetes uram elé. Nemzetes uram ott ült az ivóasztal mellett. Maga ült ott ebben a korai hajnali idÅ‘ben. Az asztalon most már három állapot világÃtott elÅ‘tte. A faggyu gyertya, a gyerek és a pálinkás üveg. Mind a három egyaránt mosolygott rá. Hol az egyiket nézte, hol a másikat. Egy-egy pillanatban, a mikor bosszuságra gerjedt, azt gondolta, hogy valamelyiket a három közül földhöz kellene vágni. Különben pedig pipázott, mint a kémény. – Nézze csak hugom asszony, mit szól már ehhez a dologhoz? S elbeszélte estéli baját a kutyákkal és a gyerekkel. – Azt a két kutyát agyonlövöm még ma! – Lövi a manót nemzetes uram. Az a két kutya az enyém, jóravaló állat mindakettÅ‘. A gyerek pedig a magáé. Nagy szerencse ez. Isten adta magának nemzetes uram. Ismerem is már ezt az apróságot. Tegnap délben itt volt már az édes anyjával. Az anyja is derék, szép, fiatal cseléd. Tegnap is én etettem meg ezt a kis jószágot. Nézze csak, hogy nevet ránk! Majd visszajön érte az anyja. Fölkapta a kis gyereket, hogy összecsókolja. A kis gyerek azonban kihajolt a csárdásné ölébÅ‘l s két kis karját kitárva nemzetes uram ölébe kivánkozott. – No lássa nemzetes uram, hamis a maga zuzája! Én etetem, én csókolom, mégis magához kivánkozik. Látom én azt, nem az este óta van ez az ismeretség. Jól tudta azt az édes anyja, kire hagyja ezt a kis porontyot. Szemmel látható volt, hogy a gyerek nemzetes uramhoz kivánkozik. Nemzetes Böthök uram egyet szippantott a pipából, egyet huzott az illatos törkölybÅ‘l s egyet sodorintott kusza bajuszán. – Ne beszéljen már olyan bolondságot hugom asszony. Akárhogy van most már ez a dolog, én a bajba beleestem. De mit szól ehhez majd a Lidi néném? Kiver a házból a gyerekkel együtt. Ez bizony kitelik nemes Böthök Lidia kisaszszonytól. Tudni kell ugyanis, hogy nemzetes Böthök Bálint uram közel jár már az ötvenedik esztendÅ‘höz, de még mindig csak urfi, azaz legényember. Surján gyerek korában már ott volt a tisztujitásoknál, követválasztásoknál, királyi vadászatoknál. Mikor az ideje eljött, honvéddé lett. Å is agyonütött egy-két németet, Å‘ neki is beverték a fejét egyszer-másszor. Hogy a fegyvert le kellett tenni: besorozták erÅ‘szakkal osztrák katonának. Apja, anyja nem volt. Hanem ott volt Lidi nénje; nemes, nemzetes Böthök Lidia kisasszony, az Å‘ apjának – nyugodjék békével – édes testvére. Volt már vagy hatvanöt éves, a mit ugyan nem illik hánytorgatni, noha most már túl van minden veszedelmen. Mert ha eddig férjhez nem ment, ezentul már nem megy férjhez. E jó nénje nem hagyta nemzetes uramat osztrák katonának, hanem sietett Å‘t kiváltani s a mint Olaszországból megérkezett, nyomban saját házához venni. A mi annál inkább czélszerü volt, mivelhogy nemzetes uramnak nem volt külön saját háza. Volt valamelyes birtokuk. Néhány darab a városlÅ‘di határon, néhány darab Urkut felé, Vámos felé. Egy-két darab Somodon, a Hárságy alatt, a Halyag felé, a Horhi pusztán s a Kétbiró-kutjánál is. Ki szántóföld, ki kaszáló. Még Esseghvára alatt is volt egy kis nyilasuk. Összes birtokuk se ért ugyan sokat, de miután harminczkilencz darabból állt, mégis három nap kellett ahhoz, hogy a messze határokon át bejárhassák. Nemzetes uram még egész életében se látta valamennyit. Nem is igen érdemes. Egy-két holdnál nagyobbra úgy se rugott egyik se. Már most, hogy e sokféle tenyérnyi birtokból melyik a Lidia kisaszszonyé, melyik a nemzetes uré: nincs az az ügyvéd és nincs az a mérnök, a ki ezt meg tudta volna mondani. De nem is volt rá szükség. Nem kérdezte, nem kereste azt senki. A mig mindketten élnek: addig édes-közösen birják. A mikor egyik meghal: az egészet a másik birja. Ha pedig majd utóbb valamikor mindakettÅ‘ elköltözik az árnyék-világból: a távolabbi rokonok lássák, mit csinálnak. Nemzetes uram sohase házasodott. Egyszer-kétszer egyik-másik nemes leányzóról tett ugyan nénjének valami czélzást, de jó Lidi nénje annyi kifogást tett hamarosan s olyan szent igazsága volt mindenben: hogy utóbb egészen letett a házasságról. Nem is volt épen nagy szükség a házasságra. ÉtelérÅ‘l, italáról, fehérnemüjérÅ‘l gondoskodott Lidi nénje. Tehenet, baromfit, háztartást, még külsÅ‘ gazdaságot is ellátott Lidi nénje. Azon túl pedig mire való a feleség? Hogy napkeltétÅ‘l napnyugtáig szidja, oktassa, fenyitse, kárhoztassa nemzetes uramat? Ezt is jól elvégezte Lidi nénje. Erre pedig épen nagy szükség volt. Mert nemzetes uram neki adta magát a henye életnek. Korhelykedett szüntelen. Örökké a községháznál tanácskozott s örökké a kocsmákon dorbézolt nemes uraimékkal együtt. Jó Lidi nénje utóbb azt mondogatta néki, hogy a kocsmázást elnézi már, csak a községi tanácskozásról mondjon le. Ott készül és onnan árad minden veszedelem. Ott határozzák el a korhelykedÅ‘ kirándulásokat. Vadászatot, vásárt, határszemlét, korteskedést, malomvizsgálatot, becslést, csere-berét, birtokátadást, beiktatást, kárlátást, erdÅ‘járást; kocsmák, borok, mértékek ellenÅ‘rzését s több efféle haszontalanságot, a mi mind nem egyéb, mint ivásra való alkalmatosság. A hivatalos eljárásról mindig két-három nap veti Å‘ket haza. Malmokban, kocsmákban, csárdákban dÅ‘zsölik át a napokat és éjszakákat. Meg is lett szomoru következése ennek az életmódnak. A földek fele vetetlen maradt. Igás jószág soha se volt elég. A ház teteje is bomladozott. A keritést régen elhordták már télen át a czigányok tüzelÅ‘nek. Omlás-bomlás mindenütt. A szÅ‘lÅ‘t, kertet úgy felverte a gaz, siralom volt ránézni. Ha Lidia kisasszony megengedte volna az adósságcsinálást: ma már a zsidóé volna minden. De még ez mind hagyján! Hanem nemzetes Böthök uram termete, szine-valósága is elváltozott. Alig volt ötven éves, már hatvanasnak látszott. Öreg embernek nézte mindenki. Bajuszát hol kipödörte, hol nem. Szakála úgy nÅ‘tt már, mint az avar. Csak a dÅ‘zsölÅ‘ pajtások elÅ‘tt volt még, ha volt, valami tekintélye. Mindenki biztosra vélte, hogy a nemes, nemzetes Böthök-nemzetség vele kialszik. S nem is valami nagy dicsÅ‘séggel. Volt is mit hallani napról napra Lidi nénjétÅ‘l. Hátha most még azt a kölyket is haza viszi? Hátha az Å‘ jó Lidi nénje komolyan gondolja azt, a mit a csárdásné csak dévajságból mondott? Sietnie kellett azonban, hogy még napfölkelte elÅ‘tt hazaérjen. A reggeli köd miatt legalább nem látják, mit visz a tarisznyában. De hátha visitani talál? Oda szól a csárdásnénak. – Úgy beletegye ám hugom asszony azt a kölyket a tarisznyába s úgy elaltassa, hogy a faluban meg ne nyikkanjon, mert különben a legelsÅ‘ kapubálványhoz paskolom. Pedig dehogy paskolta volna. Aludt a kis gyerek egész hazáig, mint az aludttej. Épen a baromfiakat etette nemes Lidia kisasszony, mikor nemzetes uram haza ért. Bement a meleg szobába, letette ott a puskát és tarisznyát s kiment Lidi nénjéhez. – Kedves Lidi néném, jÅ‘jjön csak be egy szóra a szobába, nagy baj történt. Bemennek. – Nézze csak meg kedves Lidi néném, mi van a tarisznyában. – No mi van? – Hát egy istenadta kölyök. Az úton találtam a Gombási csárda mellett. Valami vásározók veszthették el. Azt se tudom fi-e vagy lány. Most ez a nyakunkon marad. A jó Lidia kisasszony elsÅ‘ szóra nem hitt az Å‘ korhely Bálint öcscsének. Pedig csakugyan mozgott valami a tarisznyában. Oda ment, fölnyitotta a tarisznyát és csakugyan nem nyulat talált benne. V. Lidia kisasszony kiránczigálta a gyereket a tarisznyából. Mély álma volt a gyereknek a csárdabeli nagy lakoma után, föl se ébredt jó szerével, csak az arczát fintorgatta, csak nyöszörgött és nyujtózkodott. Megnézte Lidia kisasszony a gyereket elÅ‘l, hátul, tetÅ‘tül talpig. Kisült, hogy csakugyan nem nyul. Kemény szemekkel támadott nemzetes uramra: – Hogy került ez a gyerek a tarisznyába? – Mondtam már kedves Lidi néném, az úton találtam, a farkasoknak ott nem hagyhattam, a Gombási csárdásné tette a tarisznyába. – Akkor hiszem el, ha akarom. Vagy czigánygyerek, vagy koldus kölyke, vagy fattyu-gyerek. De most már azt kérdem, mit akarsz ezzel a gyerekkel? – Attól félek, rajtunk szárad édes Lili néném. Az árokba nem dobhatjuk, mint a kutya-macskakölyket. Minden árok be van fagyva fenékig. Lidia kisasszony arczának keménysége nem enyhült meg e szavakra. – Rajtunk pedig nem szárad. Én ezzel a fattyuval egy födél alatt nem hálok. Keféld le a ruhádat; mosdjál, fésülködjél meg; úgy áll mindened, mintha ágról szakadtál volna, mintha a förgeteg hozott volna. A hogy kocsmázó, éjszakázó, korhely embernél szokott lenni. Jösz velem a biróhoz. Szegény jó nemzetes uramnak meg kellett mosdani és fésülködni. Nehéz dolog volt nagyon. De hiába. Nagy bűnének sulya alatt el kellett szenvednie. Lidia kisasszony beszólitotta a bejáró asszonyt s ölébe nyomta a gyereket. Azután fekete selyemkendÅ‘t tett a fejére, fekete napernyÅ‘t vett a kezébe s oda szólt nemzetes uramhoz. – Menjetek elÅ‘re, én is ott leszek mindjárt. Szűz hajadon arcza hatvanöt éves kora daczára is elpirult arra a gondolatra, hogy mellette ölbeli kicsinyt vigyenek az utczán végig. A biró ott pipázott már a község tanácstermében; jóra való ember volt, atyafi volt. Lidia kisasszony kezdte a szót. – Biró uram, bátyám uram, ez az én szerencsétlen Bálint öcsém egy talált gyereket hozott az imént a házhoz. Tessék azt átvenni vagy a községnek, vagy a nemesi közbirtokosságnak, mert én a házunknál gondját nem viselhetem. A biró kérdÅ‘ szemmel nézett nemzetes uramra. Nemzetes uram pedig leült, pipára töltött, rágyujtott s tövétÅ‘l-hegyéig elmondta, hogy esett meg a szerencsétlenség. Ott állt a hadnagy a sarokban. Biró uram intett neki. – Eredj fiam a községi bábaasszonyhoz, szólitsd ide. – Nem lehet nemzetes biró uram; tegnapelÅ‘tt bevonult Veszprémbe bábaasszony-vizsgálatot tenni. Ott is marad néhány hétig, mert irni-olvasni is meg akarják tanitani. – Addig tehát várnunk kell, mert senkire másra a gyereket rá nem parancsolhatjuk. Megkérlek azonban, édes Lidia hugom, úgy is mint biró, úgy is mint jó atyafi bátyád, hogy addig, mig Ãgy vagy amugy nem határozunk, azt a kis porontyot ne tedd ki a hóra. A mennybéli angyalok se viselik olyan jól gondját, mint te. – Én-e? Mit gondol bátyám uram, én legyek egy födél alatt azzal az aprósággal? – Hiszen édes Lidia hugom, a mint értem, nem szopós már a gyerek. A bejáró asszonyod meg lesz vele a tehénólban is. Ruhácskáról majd gondoskodik a köztársaság. S aztán nem is várom én meg a bábaasszonyt, majd megszólitom még ma vagy holnap a többi községi szegÅ‘döttet is. Bölcs ember volt a biró, nem hiába volt szentgáli biró. Nemes Lidia kisasszony ugyan savanyú képpel nyugodott meg az elhatározásban, de azért a gyerek csak visszakerült hozzá. Volt a községnek és közbirtokosságnak egy csomó szegÅ‘dött embere. Volt négy kanásza. Alsó, felsÅ‘, belsÅ‘, külsÅ‘. Volt két gulyása, tizenöt kerülÅ‘je, ugyanannyi csÅ‘sze, két hadnagya, négy kisbirója, négy éjjeli Å‘rje, aztán levélhordó, dobos, kéményseprÅ‘, két pap, két tanitó, jegyzÅ‘, segédjegyzÅ‘, két kovács, két mészáros borbély, baromorvos, csárdások, kocsmárosok, csaposok, molnárok s több effélék. Mindezeket a község és közbirtokosság fizette. Mindezek a köztársaságból éltek, annak javát huzták, vonták, röviditették. Ezek közt csak akad, a ki a talált gyereknek pártját fogja. Akadt a manóba. Biró uram mindegyiket meghivatta s mindegyiknek lelkére beszélt. Minden tárgyalásra megidézte nemes Lidia kisasszonyt is. Valamennyinek alapos kifogása volt. Az egyiknek nincs felesége, mit csináljon a gyerekkel? A másiknak anyósa lakik a háznál, e miatt is megunta már a világot. A harmadik szegény, mint a templom egere, maga se tud élni. Egy csomó ember kint lakik erdÅ‘n, mezÅ‘n, pusztaságon; oda csak nem vihetik a gyereket. Néhány azt mondta, betegje van a háznál. A belsÅ‘ emberek: papok, tanitók, harangozók, templomatyák, gondnokok, presbiterek, dékánok, egyházfiak nyilván bebizonyitották, hogy Å‘k az istennek szolgái, nekik a köztársaság nem parancsol. A legtöbbje pedig azzal állt elÅ‘, hogy amúgy is annyi gyereke van, mint a fűszál; azt meg senki se tudja, hogy ezen tul még mennyi lesz; abba a kis darab világba, a melyet nekik hasitott ki a gondviselés, az a gyerek már bele nem fért. Csikó volna, borju volna, bárány, gida, malacz volna: azt csak elfogadnák tartásra, de mit csináljanak Å‘k gyerekkel? Az évszakok rendre eljöttek egymás után. A tél után tavasz, tavasz után nyár, de azért a tárgyalás be nem végzÅ‘dött. Nemes Lidia kisasszonyt minden héten megidézték néhányszor. Nem elég, hogy eddig elég volt lábbelinek télre egy pár talpas tutyi, nyárra egy pár borjuczipÅ‘ s most minden hónapban elszakad két pár, hanem ezen felül még a sok járás-kelésben annyi tyukszeme nÅ‘tt még a talpán is, hogy egész éjjel borogatni kellett s utóbb már a szobából se tudott kimenni. A gyerek azonban nÅ‘tt keményen. Tudott már menni is. Olyan erÅ‘s lett, mint a vasék. Akkorákat tudott kiáltani, hogy a tizedik szomszédban is meghallották. De ha Lidia kisasszonyt meglátta: annak köténye mellÅ‘l el nem ment s ha el akarták vinni: orditott, mintha sütögetnék. Nem különben ragaszkodott nemzetes uramhoz is. A mit annyival inkább lehetett csodálni, mert nemzetes uram még akkor is rá mordiázott, a mikor gyümölcsöt hozott neki a kertbÅ‘l és a szÅ‘lÅ‘bÅ‘l. Nemzetes Böthök uramon is nagy változás történt. A szent-gáli nemes urak ugyanis, az Å‘ dÅ‘zsÅ‘lÅ‘ pajtásai dévajkodtak vele. Nem akarták elhinni, hogy a gyereket az uton találta. Valami czéda elméjü pajtása azt koholta ki, hogy álmában, a mikor a haraszton pihent volna, valami czigányasszony kigombolta dolmányát és mellényét s úgy tette meztelen keblére a rajkót, még a mellényt be is gombolta rá s nemzetes uram még se vette észre. Ezt azonban még csak eltürte volna, mert ez nem volt igaz. Hanem azt is beszélték róla, hogy Å‘ nem is a tarisznyában, hanem ölben vitte haza a gyereket. Csináltak róla verset is. »Nemzetes uramnak ölében a fattya – Mit csináljon vele: szépen csititgatja.« Rossz vers, se füle, se farka, de van benne történeti igazság. Igaz ugyan, hogy szegény, ártatlan, magával jóltehetetlen csecsemÅ‘t, a kit anyja elhagyott, ápolni nem épen vétek, de nemes emberhez és királyi vadászhoz még se méltó s a ki mégis ezt cselekedné, biz az elvárhatja magára nemes uraimék sulyos itéletét. Nem is állta ki nemzetes uram ezt a csufolódást. Úgy ott hagyta dÅ‘zsölÅ‘ pajtásait, mint Szent Pál az oláhokat. Nem látta Å‘t többé se a tanácsterem, se semmiféle kocsma és csárda. Otthon maradt s hozzá látott a dologhoz. LegelÅ‘ször is elkezdett furni, faragni s olyan keritést csinált a tavaszra nemesi udvara körül, nem volt annak párja a faluban. Kora tavaszszal már megcsinálta a lakóház és a többi épület tetejét s azt a bokrétát, a melyet a csucsfal fölött a tetÅ‘ sarkába illesztett, megbámulta mindenki. Emelt az udvar felÅ‘l ékes kaput s beföstötte zöldre. Csak úgy fénylett. A mikor pedig az épületek falait kijavitotta s kimeszeltette s a lakóház ajtait, ablakjait szintén szép zöldre kiföstötte: oly diszes, oly ékes, oly szemre való lett a nemes Böthök-nemzetség Å‘si kúriája, alig akadt hozzá hasonló Szent-Gál községében. Csodáról beszélt mindenki. De hát a mikor kitavaszodott s a mezei munkát meg lehetett kezdeni! Nemzetes uram maga vigyázott az etetésre. Olyan kövér lett minden igása és kijárója, mint a duda. Elvetett Å‘ minden földet s nem hagyott ugaron semmit. Nosza kalapot emelt most már mindenki Å‘ elÅ‘tte. Még egykori dÅ‘zsölÅ‘ pajtásai is, akik annyit csufolódtak, hol egyenként, hol kettenként vagy többesben fölkeresték, tisztességgel megkövették s igaz barátsággal megkérték, ne vesse meg ezentul Å‘ket és barátságukat, de sÅ‘t inkább vegyen részt nemesi társaságukban. – De kedves barátaim és atyámfiai, elég volt nekem a szóból. Nem megyek én addig közibétek, mig azért a gyerekért el nem jön az anyja vagy a mig azt ki nem adhatjuk olyan kézbe, mely gondját viseli. A mikor pedig ezt másod-harmad szájból meghallotta Lidia kisasszony, nyomban eltipegett a biróhoz s nagy komolyan e szavakat intézte hozzá: – Biró uram, bátyám uram, sohase fáradozzon tovább a gyerek dolgában. Én a gyereket senkinek semmi áron ki nem adom. VI. Nagy szó volt ez! Hogy a nemes Lidia kisasszony végkép és örökösen magához vegye azt a gyereket: el nem hitte volna azt senki a világon. Származott is ebbÅ‘l sok nagy bonyodalom. Mint a villám, úgy terjedt szét a hÃr a községben. Nyomban eljutott az egész atyafisághoz. A nemes Böthök-nemzetség fiága ugyan már senkibÅ‘l másból nem állott, csupán csak nemzetes uram uri személyébÅ‘l, a kit pedig az isteni és természeti törvények szerint halandó embernek kellett tekinteni, de annál számosabb volt a nőági atyafiság. A Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok száz ijafija nézett és várakozott a Böthök-örökség után. A mely örökség ugyan egy embernek is kevés lett volna, de akármilyen kevés is, Å‘si juss az, – idegennek, jöttmentnek, ágról szakadtnak abban turkálni meg nem engedhetÅ‘. S ime Lidia kisasszony mégis talált-gyereket, fattyukölyket vett magához. S ime ez ellen még nemzetes uramnak sincs kifogása. S vajon mit akarnak vele? Örökbe fogadják? Nyilvánvaló, hogy már megszerették. Mennyi csúfságot kellett nemzetes uramnak elnyelnie s még is kedveli azt a kölyket. Hogy irtózott teljes életében Lidia kisasszony minden gyerektÅ‘l és gyereknyafogástól s ime annak a porontynak úgy viseli gondját, úgy eteti, úgy öltözteti, úgy félti; kutyaharapástól, kóborgó czigánytól, kutbaeséstÅ‘l úgy Å‘rzi, mintha nem is fattyu volna, hanem valóságos Böthök-származás volna. A mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy a mikor azt a kölyket minap az udvaron a kijáró emse föltaszitotta, Lidia nyomban elküldött a javas asszonyért, hogy kenje, fürössze, dagassza meg azt a kölyket, nehogy nyavalyatörÅ‘s legyen ijedtében. Ki látott már ilyet? Utjába kell állani a veszedelemnek. Elkezdték Lidia kisasszonyt látogatni a vén asszonyok. S beszélgetésük mindjárt a kölyökre tévedt. Szép is volna, jó is volna, isten ajándéka is volna, ha anyja bűnös személy nem volna. Az egyik rábizonyitotta, hogy czigányasszony volt. A másik szentül meg volt gyÅ‘zÅ‘dve, hogy gyujtogató volt, felpörzsöli utóbb a mi falunkat is. A harmadik sok embertÅ‘l hallotta már, hogy tót asszony volt; csent, lopott, orozott; a mit a szeme meglátott, keze ott nem hagyta; egyik faluból a másikba kergették, most is ott ül a fÅ‘biró keze alatt; még a kölyke is szégyent, gyalázatot hoz ránk. Lidia kisasszonynak két füle volt. Nem dugta be egyiket se. Hanem a mit e beszédbÅ‘l az egyik fülén bebocsátott, a másikon nyomban kieresztette. Akkor a gyereket vették birálat alá. Szemmel látható, hogy az egyik szeme kertbe nézÅ‘; kancsal lesz belÅ‘le. Bizonyos az is, hogy tele van belsÅ‘ nyavalyával, úton-útfélen szedte föl valahol. Ki is üt majd rajta, rossz seb lesz belÅ‘le, ráhozza a falura a dögvészt. Annál pedig semmi se bizonyosabb, mint hogy ha felnÅ‘, elvetemedik, betyár lesz, duhaj lesz s legelÅ‘ször a jó Lidia kisasszonyt üti agyon. Ott lesz temetésén az egész falu. Hat verset harangoztat rá az atyafiság. Az a kölyök maga se tiltakozott e beszéd ellen. Pedig többnyire ott hallgatta Lidia kisasszony kötényébe fogódzkodva. Két nagy fekete szeme csak úgy ragyogott a vén asszonyokra. SÅ‘t a mikor megunta már a beszédet, fölkapaszkodott Lidia kisasszony ölébe, rádÅ‘lt kebelére, átkarolta nyakát s úgy összecsókolgatta, csak úgy csattogott. Épen ez mutatja az emberi tökéletlenséget. Az a Lidia kisasszony inkább hajtott annak a kölyöknek csókjaira, semmint a vén asszonyok megfontolt beszédére, a kik pedig vér szerint való rokon atyafiak lettek volna. Egyszer meg, mikor már semmi se használt, azt gondolták ki: készitettek madárijesztÅ‘t, felöltöztették rongyos, piszkos babaruhába, két lába kétfelé, két karja mint az akasztófa, szájában papiros, papirosra ráÃrva: Ȏn is haza jöttem a másik után« s egyik hajnalban bedobták Lidia kisasszony udvarába. Ez a csúfság csak észre tériti Lidia kisasszonyt. Dehogy téritette. Még ez se téritette. SÅ‘t inkább nemzetes uram a madárijesztÅ‘t karóra kötötte s a karót a kertbe kiültette. Hadd legyen valami haszna is. Hanem a papirossal pipára gyujtott. Nem ismerné ám az az emberi természetet, a ki azt hinné, hogy a leányági atyafiság most már lemondott tervérÅ‘l annak okából, mivelhogy leleményes tervei mind ez ideig rendre meghiusultak. Nem mondott bizony le s ha erÅ‘feszitése néha szünÅ‘ben volt is: a jó alkalomra várt csupán s erÅ‘it arra gyűjtögette. Az alkalom meg is jött, ha késett is egy-két esztendeig. A bűnös leányzó, a kis gyermek anyja, mind ama nagy belsÅ‘ küzdelmekrÅ‘l s apró fenekedésekrÅ‘l, melyek a leányági atyafiság keblében égtek, mint parázs a hamu alatt, mind nem tudott semmit. Hogy is tudhatott volna? Hiszen még arról se tudott, hogy porontya él, nem tépték szélylyel a farkasok. Eszét vesztette, mikor az ó-téglavetÅ‘ gödreiben a haraszton a gyereket nem találta. Ott nyúlt el ájultan a havon és a haraszton. Bizony jót tett volna vele az isten, ha vásárra menÅ‘ emberek föl nem ébresztik. Ott a fagyon meggémberedett volna szépen; megfagyott, elaludt volna; elmult volna örökre. Bűnös lelke, gyötrött szive, fájdalma, szerelme, boldogtalansága nem szálldogálna sötét felhÅ‘ gyanánt a Bakony fölött. Nem keresné senki, nem üldözné senki. Elfelejtenék szülÅ‘ földén, elfelejtenék a herendi kocsmárosék is, nem okozna annyi bajt és zenebonát se nemzetes uramnak, se a tekintetes, nemes vármegyének. S nem okozna annyi búbánatot és annyi keserü szenvedést önmagának. Az emberek azonban, akár kell, akár nem kell, belekeverednek a sorsnak dolgaiba s jobban akarják azokat igazgatni, mint a hogy maga a sors elgondolta. Lám azok a vásáros emberek meglátták a piros hara-kendÅ‘t a havon, oda mentek, az ájult nÅ‘t kezükre vették, egyik kocsijukra föltették s bevitték egyenesen Veszprémbe. Útközben költögették, élesztgették. Mindjárt látták, hogy fiatal, szép asszonyszemély. Vagy lány, vagy menyecske. Seb nincs rajta, keze-lába nincs eltörve; nem is bódult, nem is részeg; – lélekzetén se bor, se pálinka szaga; bizonyosan szivfogásos; valami kórság elfogta a szivét. Ha tudták volna, micsoda kórság! Bizonyosan ott hagyták volna a hónak, hidegnek, éjszakának, éhségnek, Bakony erdejének. Ezek majd hamarosan örökre kigyógyitották volna minden nyavalyából. Hóval dörzsölték a halántékait. Pálinkát csöpögtettek a fogai közé. Az egyik ember kibontotta a szive körül a ruhát s ott a szive táján meztelen testét szájával melegitette. Szinte megirigyelték társai, hogy épen Å‘ jött erre az üdvös gondolatra. Akár egyik orvosló szer segitett, akár másik, a lány magához jött. Szemeit kinyitotta, felült, körülnézett, látta az embereket és kocsikat s egy pillanat alatt, mint a villám, leugrott a kocsiról. El is esett a hóban, megint felpattant s futni kezdett. Kétszer is elkiáltotta: – Az én angyalom! Hol az én kicsinyem? De a vásározó emberek se sokáig tanakodtak. – Fogjátok el, utána! Két-három fiatalabb ember utána iramodott s elcsipte nyomban. Vezették vissza a kocsikhoz. A lány most könyörgÅ‘re fogta a dolgot. – Ne bántsanak engem, hagyjanak magamra, hadd keressem meg piczinyemet! Az emberek rendbeszedték ruháját, nyakán és vállán szépen megkötötték hara-kendÅ‘jét s ujra felültették a kocsiba. Meg se köszönte az a bűnös lány. Hanem a mint egy mély vizmosáshoz értek, megint könyörögni kezdett. – Ha istent ismernek kigyelmetek, dobjanak le engem ebbe a mélységbe. Az emberek összenéztek. – Megháborodott a boldogtalan! Hát hiszen meg is volt az a teremtés háborodva. Most már nyilvánvaló. Nem is hagyták Herenden. Kissé úgy is megkéstek. Ha Herenden hagyják: biró elÅ‘tt, jegyzÅ‘ elÅ‘tt százféle kérdezÅ‘sködésre kellett volna felelniök. Alkalmas idÅ‘re épen nem érnek be a vásárra. Aztán hátha törvény, hátha biróskodás lesz a dologból. Mentsen isten attól, hogy Å‘ket tanuknak fogdozzák. De meg mit is tudna csinálni egy kis paraszt falu egy ily bomlott elméjü teremtéssel? Veszprémig meg se állnak vele. Ott leteszik az Angyal vendégfogadóban. A fogadóst megkérik: izenjen be a városi kórházhoz. Az majd beizen. Oda jön a város kapitányja, átveszi, elvezeti. Å róluk szó se lesz. Nevük nem jön a tanuk jegyzÅ‘könyvébe. Nem kell csúszniok-mászniok a legnagyobb dologidÅ‘ben egyik hivataltól a másikig, Pontiustól Pilátusig. A legokosabban volt ez Ãgy kigondolva. Ãgy is történt szóról szóra. Csak a vége felé változott meg kissé a dolgok jól kigondolt rendje. A lány, úgy látszik, sorsában megnyugodott. Nem szólt, nem sÃrt, nem panaszkodott többé. SÅ‘t ott a kocsiülésben meg se mozdult ezen tul Veszprémig. Két kezét összekulcsolta, mintha imádkoznék s a mikor Veszprémbe délután három órakor beértek s a kocsik az Angyal fogadónál megálltak, szép szeliden maga szállt le a kocsiról s az emberek szavára nyájas engedelmességgel ment be a fogadóba. De nem várta Å‘ azt meg, mig a kórházat értesitik s mig eljön érte a városkapitány. A mikor nem ügyeltek rá egy pillanatig: kisurrant a szobából, fölment a Benedek-hegyre, onnan fölvánszorgott a várba s ment egyenesen a vármegyeházához. Megállt a vármegyeház kapuja elÅ‘tt s benézett a kapun. A kapu alatt ott sétált az Å‘rség. KÅ‘só Ferencz megyei huszár volt az Å‘rség. Zöld mentéje, piros nadrágja, forgós és makkczimeres csákója csak úgy fénylett, tündöklött. Sarkantyu a lábán, kivont széles fringia a kezében, tarsoly az oldalán. Bajusza kipödörve kegyetlenül. Meglátja a lányt s annak halavány, búbánatos arczát. Pattogósan kérdi: – Mit keressz itt lányom? – A törvényt keresem. – Miféle törvényt? – A kinek kard van a kezében, élet-halál a hatalmában. – Mit akarsz vele? – A kezébe akarom magam adni. – Ki vagy te? Mi vagy te? – Szegény bűnös lélek vagyok. Nagy a vétkem, se isten, se ember meg nem bocsáthatja. Számot vetettem az élettel. Nem tudom tovább elviselni. – Várj egy kissé. Ãllj ide a folyosóra, A lány átment a kapu alján s a folyosó sarkán megállt. Jött arra másik huszár, a ki most nem volt Å‘rség. Oda szól neki KÅ‘só Ferencz. – Ezt a boldogtalan teremtést vezesd a várnagyhoz, az irodába. A huszár melléje áll a lánynak, megfogja balkarját s vezeti a várnagyhoz, az irodába. Ott ül a várnagy kopott karos széken asztal mellett. Az asztalon irások, irószerek, tÅ‘r, pisztoly, kutyakorbács, rabkenyér. Jobbról-balról kisebb asztal, mindegyik mellett irástudó rab; számit, vonaloz, irkafirkál mindakettÅ‘. Vas nincs a lábán egyiknek se. A falakon köröskörül fogas. A fogason vasak lógnak. Alakjuk egyféle, súlyuk különféle, rozsdás valamennyi. Az ajtóban két huszár; fegyverben az egyik, puczéran a másik. Az ajtón át hol be, hol ki rabokat kisérnek. Kemény, goromba, rövid szóval osztja ki rendeletét mindegyikéhez a várnagy. Nagy bajusza, nagy szakálla úgy hozzá szokott már a goromba szóhoz: föl se veszi, meg se mozdul. Se bajusz, se szakál. A lány hall is, lát is mindent. Nem ijed meg semmitÅ‘l. Vagy talán nem is lát, nem is hall már semmit, azért nem ijed meg. Lelke talán ott jár már, a hol a halottakat jegyzik, nem az eleveneket. A várnagy keményen szól hozzá: – Hogy hivnak? Mi a neved? – GergÅ‘ Zsuzsi a nevem. – Hová való vagy? Hány éves vagy? Mit akarsz? Mi terheli a te bűnös lelkedet? Beszélj szaporán! – Szegény boldogtalan cselédleány vagyok. Elmultam huszonegy esztendÅ‘s. Nagy vétket követtem el. Kitettem, elvesztettem, halálnak adtam édes picziny ártatlan gyermekemet. Ezért jöttem ide. Várom itéletemet, várom halálomat. Könnyei kitörtek, inai megrogytak, a huszár ott a háta mögött megkapta, hogy el ne essék. A várnagy rá se néz többé. Oda szól Nyögéri káplárhoz: – Vigye kend a tizenhetedik számu zárkába. Megvizsgálják kendtek gondosan. VII. A bűnös lányt bevezették egy mellék odúba. Ott voltak a bünjelek. A káplár ügyelt, két huszár megkezdte a motozást. A lány szó nélkül engedelmeskedett. A káplár szavára letette fejérÅ‘l a kendÅ‘t, nyakáról a harakendÅ‘t, leoldotta kötényét, levetette kopott kabátkáját, mellénykéjét, szoknyáját és alsó szoknyáját. Úgy ült ott egy hideg fa-széken egyetlen tiszta ingben. Térdét összeszoritotta, domboru mellén ingét két kezével összefogta. Megtapogatták, meggöngyölgették minden darab ruháját egyenként. Kabátjának, szoknyájának minden ránczába belekandikáltak. Nincs-e valahol elrejtve tű, ár, kés, ölÅ‘méreg, pénz, irószerek vagy egyéb efféle gyilkos és ártalmas szerszám? Mert a rabnak puszta testén s nyomorult öltönyén kivül nem szabad lenni semmijének. Találtak a zsebében három krajczárt. Ez volt minden pénze. Fölirták papirosra. Találtak ugyanott egy varrótűt, egy kis ollót, három gombostűt, kevés fekete s fehér czérnát és pár rÅ‘fnyi vékony kötÅ‘szalagot. Találtak gyüszüt, kézi tükörnek tört darabját s egy imádságos könyvbÅ‘l kiszakitott lapot. Szegény bűnösök imája volt rajta isten irgalmáért. – Ezt is felirták ugyanarra a papirosra. Találtak összegöngyölgetve egy darab rongyot is. Ki se bontották, meg se nézték, hanem mint szemetet félre dobták. A leány lehajolt érte, fölvette, ajkához emelte, összecsókolta azt a rongyot. Könnyei hullottak rá. A káplár oda szól a huszárokhoz. – Nézzétek meg, mi van abban a rongyban? Kiveszik a lány kezébÅ‘l. Kibontogatják. Egy kis rongyos gyermekfÅ‘kötÅ‘, czérnából horgolva. Mikor az az édes piczi angyal a világra jött: ezt viselte legelÅ‘ször. Fejecskéje azóta kinÅ‘tt belÅ‘le. Lesz annak már innen-onnan esztendeje. Az az ostoba lány azóta mindig magánál hordja. Pedig semmi haszna belÅ‘le. Nem is ér semmit. El is dobják megint a huszárok. A lány most már nem veszi föl, csak nézi zokogva. A káplár parancsol. – Ãllj fel. Ne pityeregj! A lány feláll, elfojtja zokogását. A huszárok gondosan körülnézik, elÅ‘l-hátul. Harisnyáját körül motozzák térdétÅ‘l bokájáig. Levettetik vele ócska lábbelijét. Azt is megnézik. Harisnyában, lábbeliben semmi gyanusat nem találnak. – Egészséges vagy-e? Nincs-e valami betegséged? – Nincs sehol semmi bajom, egészséges vagyok. Hát hiszen igaza van. Arcza halavány, de életszinü. Ãllása egyenes, karja és lába erÅ‘s, melle és csipÅ‘je domboru, a fiatalság és üdeség illata sugárzik termetébÅ‘l. Nem kövér, de nem is sovány. Bizony egészséges. Csak lelke vonaglik halálos kinokban. Csak szÃve vérzik ezer sebbÅ‘l. De ez nem való a hivatalos iratokba. – Nincs egyebed? Mindened itt van? – Nincs semmim, csak a rajtamvaló. – Váltó inged sincs? De bizony volna. Egyetlen váltó inge ott van a herendi kocsmároséknál. Ha megmondja: azok is megtudják, hogy Å‘ rossz nÅ‘, rabságban van. De miért kelljen azoknak azt megtudniok? Azok jó emberek. Oly szivesen adtak menedéket, jó szót, meleg ételt, éjjeli szállást. Még azt is megengedték volna, hogy piczinyjét magához vegye. Ne tudják meg azok, hogy Å‘ hová jutott. Azt felelte a káplárnak: – Minek kellene nekem a váltó ing arra a néhány napra? – Micsoda néhány napra? – A mig a vesztÅ‘helyre ki nem visznek. Addig jó lesz ez is, a melyik rajtam van. Akkor meg majd akad jó lélek, a ki tisztát ad rám. A két huszár rá nézett a káplárra, a káplár nézte a lányt. Ãtkozott szük az a huszárdolmány, de a szÃvbÅ‘l még se tud minden érzést egyszerre kiszoritani. Akár bomlott, akár bűnös az az ifju nÅ‘: bizony isten, meg tudná sajnálni az ember. Még ha huszár, még ha káplár is az ember. Csak hogy azt elárulni se nem szokás, se káplárhoz nem illendÅ‘. SÅ‘t annál keményebb hangon beszél vele. – Öltözzél fel iziben. Jöjj utánam. Lesz még neked jó néhány napod itt, ha már egyszer ide kerültél. Magára hányta kevés ócska ruháját a bűnös lány, ment a káplár után, belépett a tizenhetedik számu odúba, az ajtót becsapták rá s a nagy závár aczélrugója nagyot csattant, mikor a káplár a termetes kulcscsal ráforditotta a závár nyelvét. A nagy csattanás végig harsogott a börtön széles, homályos folyosóján. Hangja behatolt a többi odu ajtajának lesÅ‘ ablakán. Minden odu tele volt lakóval, eleven halottal. A halottak felugráltak s oda állottak a lesÅ‘ ablak elé. Hátha hallanának valami ujságot. Azután elkezdtek maguk közt tanakodni. Vajjon uj eleven halottat hoztak-e be vagy a régiek közül vittek el valakit? Talán a szabadságra, talán messze rabságba, talán a betegek közé, talán a temetÅ‘be! IsmerÅ‘s-e vagy idegen? Ãrtatlan-e vagy sulyos kölöncz terheli a lelkét? A csattanás hangja lassanként elenyészik. Nem nyujt felvilágositást ezekre a kérdésekre. A káplár igazat mondott. Ne is számits arra te boldogtalan teremtés, hogy a törvény a te kinjaidnak majd hamarosan véget vet. Nem tudod te még, mi az a törvény. Nem az ám a törvény, hogy a ki vétkezik: annak bűnhödnie kell vagy ezen a világon, vagy a más világon. – Ez csak a vallásnak, csak a szÃvnek, csak az istennek törvénye. Az se a törvény ám, a mi nagy könyvekben meg van irva s a mit olvasgatnak, magyaráznak, csavargatnak, kijátszanak, kinevetnek, enyhitenek, sulyositanak végrehajtanak s végre nem hajtanak százféleképen. – Ez csak a tudósok, irástudók, tanitó emberek és ügyvédek törvénye. Még az se az igazi törvény, a mikor az asztal mellett ül az alispán, öt-hat táblabiró, vádló, védÅ‘, jegyzÅ‘könyvvezetÅ‘. Az asztalon feszület, halálfej, szentirás és tintatartó. Az ajtónál fegyveres Å‘r, te is boldogtalan nÅ‘ ott állsz az asztal elÅ‘tt s melletted is fegyveres Å‘r s felolvassák, kihirdetik elÅ‘tted az itéletet. Mind nem ez a törvény. Hosszu ostor a törvény s mind ez csak sudaras vége a törvénynek. De van ám annak nyele is, fonadéka is, telenkje is, czifrája is s az mind súlyosabb, mint maga a sudár. A vizsgálóbiró, a szemle, a faggatás, a helyszini kutatások, a tanúk, a szembesÃtések, a szakértÅ‘k, a jegyzÅ‘könyvek, kimutatások, tárgyalások, halasztások, húza-vonák, fölebbezések, változtatások, pótlások, kiegészitések, megfigyelések, vádlók és védÅ‘k és szakértÅ‘k marakodásai: ez a valóságos törvény. Elmulnak a hónapok és az esztendÅ‘k; te nem látod istennek napját, napjának ragyogását. Tavasz fölzsendül, virága illatot áraszt, – nyár és Å‘sz megérleli édes gyümölcseit s a késÅ‘ Å‘sz csöndes alvásra késziti el a természetet s ágyát behinti hervadó avarral, hulló falevéllel: te mindezt nem látod bűnÅ‘s lány. Arczod rózsái elhullanak, piros ajkad fakóvá lesz, szemeid édes sugarát köd boritja bé, ifju szép testedet alig tudod már vonszolni s a halál helyett, a melyet úgy áhit a te összegyötört lelked, csak a sorvadás vár reád. Ez a valóságos törvény. A mikor végsÅ‘ itéletedet kihirdetik: az már igazi enyhülés. A káplár jelentést nyujt be a várnagyhoz, a várnagy a fiskushoz, a fiskus a törvényszékhez. Öt-hat napba telik minden jelentés. A törvényszék kiadja a jelentést a szolgabirónak, a szolgabiró az esküdtnek, hallgassa ki a vádlottat. Az esküdtnek sok dolga van s valamennyi dolgát elÅ‘bb el kell végezni. Sorjában megy minden, ha ugyan megy. Rossz emberek miatt a rendet megbontani nem lehet. Kivált ha a rossz ember ágról szakadt szegény cselédlány, a kinek az élÅ‘ istenen kivül nincsen pártfogója. Két hónap múlik el, mire a leány az esküdt szine elé kerül. Száz kérdés mered a lány lelkének, mint a vasvilla. Minden kérdés ki van nyomtatva elÅ‘re. Mi a neved? Hol és mikor születtél? Voltál-e már fogva vagy bűntetve? Miért voltál? Miért nem voltál? Hol szolgáltál egész életedben? Hol szolgáltál utoljára? Hány gyereknek vagy apja-anyja? Hol vannak gyerekeid? Micsoda vallásu vagy? Be vagy-e oltva? Mi a bűnöd? Mi a védelmed? Vannak-e tanúid? Mi a nevük, polgári foglalkozásuk, hol laknak? Van-e védÅ‘d? És miért nincs védÅ‘d? Szegény leány elmondta bűnös cselekedetét, úgy a hogy történt. Igazán, töredelmesen, bűnbánó lélekkel. Isten elvette az eszét egy pillanatra. Másnap már kereste gyerekét az ó-téglavetÅ‘ gödörben. TÃz körmével kiásta volna már a föld alól is, de nem találta. Talán megették a farkasok. Ha pedig már a piczinyje nem él: Å‘ se akar élni. Å nem akar bujdosni a törvény elÅ‘l. Å lelkével békességben lenni nem tud, emberek szemébe nézni nem tud, Å‘ el akarja venni büntetését. Leszámolt már az élettel, most számoljon le vele a törvény, Å‘ csak istennek irgalma elé akar most már járulni. Semmi mást nem akar. Hiszen, ha a papirosnak szÃve volna: könnyen meg lehetett volna fölötte hozni az itéletet. A papirosra mind fölirták az Å‘ igaz, Å‘szinte beismerését, bűnbánó vallomását. Csakhogy a papirost rongyból készitik. A papirosnak nincs szÃve. Hiába volt az Å‘ igaz beismerése. A biróság elrendelte: keressék meg ahhoz értÅ‘ emberek az ó-téglavetÅ‘ gödreiben a kitett, eltünt, elveszett gyerek csontjait. Kiment az esküdt két pandurral. Magához vette a vármegye fÅ‘mérnökét. Oda vitt vagy tizenöt herendi napszámost is. A mérnök a gödörrÅ‘l térképet készitett egy napon át. A tizenöt herendi napszámos ásta-véste, turkálta a gödröt két napon át. De a kis gyereket vagy ott létének jelét-nyomát meg nem találták három napon át. Tehát a bűnös lány hazudott. Az esküdt majd megette másnap mérgében a meg nem talált kis gyerek anyját. Összeszidta, összemordiázta, ujabb tÃz ivnyi jegyzÅ‘könyvet irt össze a terhére s ráparancsolt, hogy teremtse elÅ‘ a kölykét a föld fenekérÅ‘l is. Szegény leány mit mondhatott erre? Annál maradt, a mit elÅ‘ször beszélt. Az esküdt nagy dérrel-durral visszaküldte börtönébe. Addig nem látja a napvilágot, mig a kis gyerek nyomát föl nem födözi. Rabságban fog elrothadni. Az esküdt nem is igen beszélhetett másként. Bűnös ember iránt nincs szokásban a gyöngédség. A törvény ezt nem parancsolja; az Å‘si bevett jó szokás pedig a gorombaságot parancsolja. A lányt az Å‘ puszta beszédére s akármilyen bűnbánó beismerésre elitélni nem lehet. Hogy a biróság elitélhesse, ahhoz bizonyosan kell tudnia, hogy csakugyan volt-e hát gyereke? Ezt pedig nem lehet tudni bizonyosan mindaddig, mig a gyerek nyomait meg nem találják. De szabadon se lehet a lányt ereszteni. Hiszen önmaga vádolja önmagát, ennél nagyobb gyanú csakugyan nincs a világon. Mit szólna ahhoz a világ, ha az ily nagy bűnöst könnyü szerrel szélnek eresztené a tekintetes, nemes vármegye? Hova lenne a vármegye becsülete s a törvénynek tekintélye? Az esküdt tehát okosan cselekedett. De mit csináljon a rableány? Volt a lánynak néhány börtönbeli társa. Lány és asszony valamennyi. Egy serdülÅ‘ lány, a ki ujszölött csecsemÅ‘jét emésztette el. Czigányasszony, a kit azzal vádoltak, hogy vásáros tolvaj. Egy félig-medig uri asszony, a ki váltót hamisitott. Javas asszony, kuruzsló banya, a kirÅ‘l a fél falú azt állitja, hogy méregkeverÅ‘. Kenyerevesztett faczér bába, a kirÅ‘l azt jelentette a járási orvos, hogy gonosz tanácsot osztogat, czédrusfát használ s tudós a kenésben. Szentül meg van gyÅ‘zÅ‘dve mindenki, hogy romlott lélek ez az asszonyszemély mind. Ezek közt volt GergÅ‘ Zsuzsi, a boldogtalan anya. A mint visszajött az esküdt urtól: nyomban neki esett valamennyi társa. Egyik kérdésük a másikat érte. Hogy volt, mint volt a kihallgatás? Mit kérdeztek az urak? Nem szólta-e el magát a lány valamely irányban? Lassanként elmondott a lány mindent apróra. Most azután következtek a jó tanácsok. Valamennyi egyetértett arra nézve, hogy a leány nem az ó-téglavetÅ‘ gödörben hagyta kicsinyjét. Ha ott hagyta volna: nyoma volna. Farkas, holló, keselyü meg nem ehette. A véres nyom ott maradt volna. El se pusztult, meg se fagyott egy éjszakán át. Másnap édes anyjának meg kellett volna Å‘t találnia. Az igazság tehát abból áll, hogy az anya nem az ó-téglavetÅ‘ gödrében, hanem a Gombási csárda és Herend közti út mellett valamely más gödörben vagy mélységben hagyta el kicsinyjét. Ne is tünÅ‘djék az anya e fölött sokáig. Jelentkezzék a vizsgáló birónál s deritse föl ekként az egész állapotot. Mert különben ki nem szabadúl, mig itéletet nem kap. Itéletet pedig nem kap addig, mig a gyerek nyomait meg nem találják. A szegény anyának vonagló lelke egészen bele szédült ebbe a sok tanácsba. VIII. Nem azért adta Å‘ magát a törvény kezébe, hogy szabaduljon. Hogy ügyességgel, furfanggal, szerencsével kimeneküljön a törvény hálójából. Börtöntársai csak ezért lelkendeztek, csak ezen törték a fejüket, csak ez volt egyedül való gondjuk nappal is, éjszaka is. Az Å‘ megtört lelke a büntetés után sóvárgott. Nem is gondolt másra, mint a halálos büntetésre. Elmult az Å‘ édes kis gyermeke, el kell mulnia neki is. – Lefeküdni oda, a hol az Å‘ kicsinyje fekszik. A föld alá. Egyesülni vele még egyszer valahol a messze világban, a melyrÅ‘l csak az imádság tud számot adni. Az örökkévaló sötétségben vagy az örökkévaló sugárban. Lelke hánykolódott, mint viharban a fának lombja. Hátha mégis megtalálnák azt a gyermeket? Vagy csak nyomát, jelét, rongyos kis ruhácskáját? Oh ha még egyszer keblére szorithatná! Nem lehet. Vége van már mindennek. Bizonyos, hogy az ó-téglavetÅ‘nél hagyta el. De hát bizonyos-e ez? Hiszen nem volt Å‘ eszén se akkor délután, se másnap délelÅ‘tt, a mikor kereste és nem találta. Hátha nem is jó helyen kereste? Azt mondták az urak a kihallgatásnál, hogy Å‘ hazudott. Nem hazudott. Látja az isten az Å‘ lelkét, hogy Å‘ nem hazudott. Bűnös az a lélek, de átlátszó. A ki be nem hunyja szemét, tisztán lát abban a lélekben mindent. Å nem hazudott. Šúgy mondta el az igazságot, a hogy Å‘ tudta, érezte. Mégis azt mondják az urak, hogy Å‘ hazudott. Az urak nyersen, haragosan beszélnek vele. Néha még rá is toporzékolnak s fenyegetik minden gyötrelemmel. Igazuknak kell lenni. Olyan bűnös teremtéssel, mint Å‘, nem is beszélhetnek más hangon. S nem is rossz emberek az urak, sÅ‘t jó emberek. Hiszen az a kis gyerek nem az övék, soha nem is látták, mégis ime, hogy keresik! Még jobban keresik, mint Å‘ kereste, pedig Å‘ mégis csak az édes anya. Szálljon rájuk istennek igaz áldása, a miért ugy keresik. Hátha mégis az uraknak van igazuk s Å‘ maga tévedett? Börtöntársai napról-napra zaklatták tanácsaikkal. Rábizonyitották napnál fényesebben, hogy nem az ó-téglavetÅ‘nél, hanem másutt hagyta el gyermekét. Utóbb már maga is kezdte hinni, hogy csakugyan Å‘ tévedett, azért nem találta meg se Å‘, se a biróság a nyomokat. Beteg szÃve úgy csüngött a reménységen. Hátha, hátha! Elhatározta, hogy beszél a káplárral. Mintha jó szÃvvel volna hozzá a káplár. Mióta rabságban van, minden rabmunkát szivesen végez. Zsurol, söpör, tisztogat a folyosókon. Mos, vasal, konyhán segit a várnagynénál. A káplár kicsinyjeinek ruháit foltozgatja. Nem vitáz, nem jajgat, nem panaszkodik. Ég a munka a keze alatt. Pillanatonként a saját mérhetetlen fájdalmáról is megfeledkezik s másokat vigasztal. A ki átkozódik: azt elcsititja. A ki panaszokban tör ki: azt nyugosztalja. A káplár azt is mondta már egyszer-másszor: – Ilyen rab még nem volt a kezem alatt. Mintha szentnek készülne az a szerencsétlen lány. Mintha nem is volna tökéletes esze. Egy napon ajtózáráskor kérést intéz a káplárhoz a lány: – Káplár úr, nagyon emészt a kétség, hátha megbotlottam az urak elÅ‘tt való beszédemben, kiigazÃthatnám-e vallomásomat? – Ki bizony édes lányom, majd szólok a várnagy úrnak, csak azután még jobban bele ne keveredjél a bajba. Pár nap mulva vitték az esküdthöz. Esküdt uram mérges volt, a hogy szokás, az alkalmatlankodás miatt. – No mit akarsz? Miféle uj hazugságot találtál ki megint? – Igazat akartam mondani mindig, bocsássa meg a tekintetes úr, ha tévedtem volna. Most is csak azt mondom, hogy talán meg is voltam zavarodva; talán nem is az ó-téglavetÅ‘nél, hanem valahol másutt, más mélyedésben hagytam az én édes kis jószágomat. Csak az bizonyos, hogy ott történt a szerencsétlenség a Gombási csárda közelében. Ujabb irás, ujabb szidás, ujabb jegyzÅ‘könyv s viszik a lányt vissza börtönébe. De ujabb visgálat is. Megy az esküdt, megy a mérnök, viszik a herendi napszámosokat, fölturkálnak minden árkot, minden gödröt, minden mélyedést innen is, túl is a Gombási csárda körül. Térképek, jegyzÅ‘könyvek, dÃjak, költségek, fuvarok halomszámra szaporodnak. A gyereknek semmi nyoma. No de az már mégis sok, a mit ez a lány csinál a vármegyével. Orruknál fogva vezeti a törvénytevÅ‘ urakat. Az esküdt nyalábra kötözi az irásokat és átadja a szolgabirónak. Szolgabiró fölterjeszti a törvényszékhez, a törvényszék átteszi a fiskushoz; adjon véleményt a fiskus, mit tegyen a biróság. Az ördögök búcsujárását végzik az irások. S a helyett hogy a sok ide-oda küldözésben, a sok járás-kelésben kopnának, soványodnának: még inkább hÃznak és szaporodnak. A fiskusnak az a véleménye: ki kell nyomozni, hol szült, mikor szült, kinél szült az a bűnös leány? Él-e apja, él-e anyja, élnek-e rokonai? Ki volt a kedvese, ki volt gyermekének apja? De azt mindenesetre tisztába kell hozni, hogy valósággal született-e gyermeke valamikor? Az esküdt egy reggel arra ébred föl, hogy a GergÅ‘ Zsuzsi-féle irások ott vannak az asztalán. Alig férnek el rajta. Az irások mellett a fiskus véleménye és a törvényszék határozata. Az esküdt megnézi sürgÅ‘s dolgainak sorrendjét, épen száz dolga sürgÅ‘sebb, mint a GergÅ‘ Zsuzsi dolga. Jól benne vagyunk már a nyárban, az esküdt magához vezetteti a lányt. – Mi volt a gyereked? Fi-e, lány-e? – Fiu volt. – Mi volt a neve? – Nem volt még neve. – Nem-e? Hát megint ujabb hazugságba estél? Hogy lehet gyerek név nélkül? Hát hogyan szólitottad? – Én csak úgy szólitottam: angyalom, szÃvem, kicsikém. – Hol kereszteltetted meg? – Sehol se még. – Nem-e? Hát pogány vagy te vagy istentagadó? – Nem volt pénzem a keresztelésre, nem kaptam vele rendes szolgálatot; a mi keveset kerestem: az mind ráment élelmére, ruházatára. A keresztelés sok pénzbe került volna. Tudtam, hogy a jó istennél nem késünk el, Å‘ megvár minket irgalmasan. Ezen az uton nem boldogult az esküdt. Olyan pap tehát nincs, a ki tanuságot tehetne, hogy a lánynak gyereke volt. – Él-e apád? Él-e anyád? – Egyik se él. Ãrva vagyok. Rokonaimról se tudok semmit. Kis koromban elkerültem szülÅ‘földemrÅ‘l. Azóta csak úgy hányódom, mint afféle szegény cselédlány. – Ki volt a gyereked édesapja? – Minek mondanám meg? Még utóbb megtudhatná, mire jutottam. Talán nem is él már. Elvitték katonának, nem is tudom merre van. Én vagyok a bűnös egyedül; Å‘ se tudója, se látója semminek. Igaza volt a szegény lánynak. Ez nem tartozik az ügyhöz. Ez az Å‘ szivének édes vagy keserü titka. E titok csak Å‘ rá tartozik és az istenre; nem tartozik a földi birákra. Az esküdt ur azonban más véleményben volt. A mit a lány elhallgat: abban kell lenni minden titok kulcsának. Napokon át faggatta, nyakgatta, szorongatta a lányt. A lány állhatatosan megmaradt konok elhatározása mellett. Nem mondta meg kedvesének nevét. Az esküdt ur dühös volt, mint a hörcsög. De mit tehetett? A jegyzÅ‘könyveket tovább kellett Ãrni. – Hol voltál, mikor a gyereked született? – Senkinek se volt szabad az én sorsomról tudni. Mikor éreztem, hogy a változásom közeledik: fölmondtam asszonyomnak, ruháimat összekötöztem, kis pénzecskémet magamhoz vettem, a csecsemÅ‘-ruhácskákat Devecserben összevásároltam s kimentem a kolontári erdÅ‘be. Megkértem szépen Mihály bácsit a kanászt és jólelkü feleségét, az Å‘ putrijukban szültem, ott is maradtam két hétig. Jók voltak hozzám, áldja meg Å‘ket az isten. Tudom, hogy meg is áldja! No most már volt elég nyom. Ott van a devecseri boltos, ott van a kolontári kanász és a felesége, majd bebizonyitják Å‘k, hogy csakugyan volt gyereke a bűnös nÅ‘nek. – Várj csak gonosz lélek, majd kisül most már, hogy csakugyan volt gyereked. Bizony nevethetett volna a lány az esküdt ur nagy diadalmán, ha szive tele nem lett volna szomorusággal. Hiszen épen Å‘ maga akarta a szerencsétlen, hogy kisüljön az igazság. De esküdt uramnál is korán volt a diadal öröme. A hány boltost találtak Devecserben: kihallgatták valamennyit. Mind azt vallotta, hogy Å‘ nála minden héten öt-hat lány, menyecske és fiatal asszony vásárol csecsemÅ‘ruhát, Å‘ nem ismer meg egyet se, ez az eset régen is volt, talán több mint két esztendeje, ha szemébe állitanák is a lányt, Å‘ meg nem mondaná: vett-e, nem vett-e ez a lány valamit. No de ott vannak a kolontári kanászék, Mihály bácsi és az Å‘ jólelkü felesége. Csakhogy Mihály bácsi jólelkü felesége meghalt, még a télen mult esztendeje, el is temették szépen s a mily kurucz természetü asszony volt, bizonyosra lehet venni, hogy most már semmiféle esküdt kérdésére nem felel s a vármegye se tudja többé szóra bÃrni. A jó Mihály bácsi pedig, a hogy magára maradt, neki adta magát az ivásnak, e miatt az ispán ur kitette a szűrét s a jó Mihály bácsi úgy elköltözött a vidékrÅ‘l, se hire, se hamva. Csak a puszta-miskei zsidó árendás látta egy év elÅ‘tt a légrádi vásáron; az beszéli, hogy alighanem Muraközbe szegÅ‘dött el kanásznak valahova. Nosza neki hát Muraköznek. Oda ugyan az esküdt ur el nem vitte a mérnököt és a herendi napszámosokat, sÅ‘t maga se ment el, de azért a maga módja szerint a tekintetes alispán ur útján meg kellett keresni nemes Zalavármegyét, hogy kutassa föl valahogy Mihály bácsit s hallgassa meg arra nézve, hogy mikor, mely évben és mely napon szült az Å‘ kolontári putrijában GergÅ‘ Zsuzsi egy egészséges gyereket? Muraköznek van kilenczven faluja s vagy százkilenczven kanásza. Többnek, mint száznak Mihály a neve s valamennyit úgy hivják: Mihály bácsi. Kazal szalmában a gombostűt s Muraközben az igazi Mihály bácsit keresni: egyre megy. Jó késÅ‘ Å‘sz volt, bele is értünk már a télbe, a mikor mindenünnen megjöttek az irások, feleletek, jegyzÅ‘könyvek, kisérÅ‘ levelek, a melyek mind azt bizonyitották be kétségtelenül, hogy a kis gyereknek semmi nyoma. Szaporodtak az irások halom számra. De minél inkább szaporodtak: annál bizonyosabbra vette az esküdt ur, hogy az a lány nem beszél igazán s hogy neki gyereke sohase volt. Ily értelemben Å‘ maga részérÅ‘l be is fejezte volna a vizsgálatot s kifejté és megbizonyitá bÅ‘ségesen a maga nézetét. No de most már mit csináljon a törvényszék? Mit-e? Majd megmondja azt a fiskus. Mert a hol a törvényszék megakad: ott a fiskusnak kell bölcs tanácscsal előállnia. De hátha a fiskus megakad: mi történik akkor? Hejh ha a törvénynek szive volna! Maga elé hÃvná azt a boldogtalan anyát, haját lesÃmitaná, könyeit letörölné s azt mondaná neki: – Édes lányom, látom búbánatod. Nekem ugyan nem szabad elhinnem, hogy neked kicsinyed volt s te azt elvesztetted s azért én téged meg nem büntetlek, mert erre a te puszta beszéded nem elegendÅ‘. SÅ‘t, ha elhinném is: te már az én kezemben, az én rabságomban eleget szenvedtél. Elbocsátlak tehát istennek szent hÃrével. Viaskodjál önlelkeddel s várd az irgalmat vagy a büntetést az idÅ‘tÅ‘l, a mely elmulandó s a gondviseléstÅ‘l, a mely örökkévaló. Ãgy beszélne s Ãgy cselekedne a törvény, ha érzése volna. Csakhogy a törvénynek nincs érzése, de van fiskusa és szakértÅ‘je. S a mikor már a fiskus is megakadt: akkor elÅ‘ kell állania a szakértÅ‘nek. A minthogy a fiskus nem is inditványozhatott egyebet, csupán csak azt, hogy a dolgok bonyolult állapotában meg kell hallgatni a szakértÅ‘ket. A vármegye fÅ‘orvosát és járási orvosát. Ép elméjü-e az a boldogtalan nÅ‘? Nincsenek-e szédülései, látásai, rögeszméi? Van-e szabad elhatározásra való képessége? Ezt a képességet nem csorbitja-e, nem gyöngÃti-e az elmének valami zavara vagy betegsége? El lehet-e neki hinni, hogy gyereke volt? Volt-e hát neki gyereke? Hány volt s mikor volt? S ha nem volt neki: miért állÃtja, hogy volt neki? Nem csábeszme-e, nem káprázat-e az az állitása, hogy kis gyerekét elvesztette? IX. Jer csak szerencsétlen anya! Jer most már a szakértÅ‘k keze alá! Hadd állitsanak a mérték alá. Tudnia kell ám azt a világnak, hogy a te termeted magassága százötvenhét czentiméter. A törvény se lenne bölcs és igazságos, ha a te tested súlya hatvannégy kilogrammnál több vagy kevesebb volna. Koponyád méreteit is mulhatatlanul össze kell számitani, hogy a köztársaság rendje szilárdul fennálljon. Hogy hajad tömött és gesztenyeszinü; hogy homlokod és szemöldököd, szemed, szád, orrod és füled rendes, fogaid épek s közülök egy se hiányzik; hogy bÅ‘röd kevéssé szinezett s egész mivoltod se jól táplált, se rosszul táplált, hanem mérsékelten táplált: mindezt jegyzÅ‘könyvbe kell venni a jövendÅ‘ idÅ‘k tanulságainak gyarapÃtása végett. Ez még semmi. Mindezt elvégzik pár nap alatt. Ha sietnének: fél óra is elég lenne erre a munkára. De mire való volna veled a sietés? Most következik a megfigyelés. Megfigyelés nélkül meg nem mondhatja a tudós ember, hogy okos vagy-e, bolond vagy-e te boldogtalan lány. Most már tehát megfigyelési állapotba helyeztetel. Megnézik szemed bogarát. Kicsiny-e, nagy-e, fényes-e, homályos-e? Nem azt nézik ám szemeiden át, mi sugárzik a lélekben, mi ég és mi tombol a szÃvben, minÅ‘ emlékezésnek fénye és sötétsége, minÅ‘ reménykedésnek szürkülete vagy hajnalderüje fénylik szemeid csillagában. Hanem beszélnek mindenféle látáról, szivárványról s kimondhatatlan hártyákról, nedvekrÅ‘l és szövetekrÅ‘l, mintha a te szép szemed egyéb se volna, mint valami szatócsnak boltbeli raktára. Különösen nagy gondjuk van arra, hogy sokat pislogsz-e édes lányom vagy keveset, mert ez a te igazságodhoz mindenképen oda tartozik. Megnézik arczodat, azt az egykor napsütötte barna rózsás arczot, mostan pedig hervadó halvány arczot: vannak-e benne izomrángatódzások? Vannak-e jobbfelÅ‘l, vannak-e balfelÅ‘l? S nagy komolysággal jegyzÅ‘könyvbe Ãrják elvégre, hogy nincsenek se jobbfelÅ‘l, se balfelÅ‘l. Gondos készülÅ‘dések után arra is rájönnek, hogy nálad a félfejü fejfájások s mindenféle zsábák is feltünÅ‘en hiányoznak. De ez még mind semmi. Különösen meg kell vizsgálni nyelvecskédet. Egyenesen áll-e vagy görbén, középen fekszik-e vagy kissé balra, reszket-e gyakran, mint a delejtű, vagy nyugadalmas természetü? Mert e nélkül hiábavalóság minden tudomány. Hát még a kérdezÅ‘sködések? Egészséges volt-e apád, anyád? Nem örököltek-e valamit öregapádtól, öreganyádtól? Hát nagybátyáid, nagynénéid, hát kisebb-nagyobb testvéreid? Mit tudsz róluk? Te tanulatlan és ostoba leány, te persze mind e faggatásra azt feleled, hogy te azok közül nem ismertél senkit, nem is örököltél utánuk semmit, szegények voltak azok, mint a templom egere, nem láttál te tÅ‘lük egy ösztövér malaczot se. Pedig nem ez ám a kérdés. Hanem az a kérdés: nem voltak-e a te apai és anyai Å‘seid iszákosak, nyavalyatörÅ‘sek, háborodott elméjüek vagy olyanok, a kik önkényt váltak meg az élettÅ‘l? Elszorul a szived e kérdésekre. Minek hánytorgatják föl a rég bedült és begyepesedett sirokat? Mit bántják a te apádat, a te anyádat, a kik nem vétettek senkinek, a kiket te sohase is láttál s a kik már régóta pihennek a hant alatt? Úgy szeretnél sÃrva fakadni, úgy szeretnél elfutni, elmenekülni e tudós emberek elÅ‘l. Mire jó, mire való ez a borzasztó megfigyelés? Miért kell ennek hetekig, hónapokig tartani? Mert hetekig és hónapokig tart. Közbe jön a tavaszi ujonczozás; járási orvosnak, megyei fÅ‘orvosnak ott van dolga, azt a dolgot halasztani pedig nem lehet. Elmulik az ujonczozás, ujra kezdÅ‘dik a megfigyelés. Beszélgetnek vele száz dologról, intéznek hozzá ezer meg ezer kérdést. Olvastatnak vele könyvbÅ‘l. Elmondatják vele minden imádságát könyv nélkül, a mennyit csak megtanult életében. Kisértetbe hozzák emlékezÅ‘ és itélÅ‘ képességét. Egyik napon bevisznek hozzá egy csúf bogarat. Mutatják neki a megfigyelÅ‘ rabszoba asztalán. – Tudod-e micsoda bogár ez? – Tudom, ez a cserebogár. – Hát azt tudod-e, miért van ennek hat lába? A lánynak tátva marad a szája e kérdésre. Ragyogó két nagy szemét rámereszti a tudós szakértÅ‘re. Bámul. – No csak ne bámészkodjál, hanem felelj szaporán! – Én mondjam azt meg, miért van a cserebogárnak hat lába? Hogy tudhassam én azt? Bizonyosan azért van, mert isten úgy teremtette. Van-e olyan tudós a földön, a ki megmondhatná, miért van a cserebogárnak hat lába? S születik-e olyan tudós valaha, mÃg a világ világ lesz? Mindegy. A lány oktalan felelete jegyzÅ‘könyvbe iktattatik. Az ily feleletek nyers anyagot képeznek. E nyers anyagból fog egykor kikelni a szakértÅ‘i vélemény, mely megállapÃtja, ép elméjü-e a lány? Azonban a szakértÅ‘ tudósok fÅ‘ feladata mégis csak abban áll, kutassák ki, vajon volt-e, lehetett-e valaha a lánynak kicsinyje? Szült-e igazán valamikor vagy csak a nemes vármegyét bolonditja? Szorongó szivvel tiltakozik a lány minden további megfigyelés ellen. Egyik napon megint bizalommal fordul a káplárhoz. – Káplár ur, kérem a jó istenre, mondja meg nekem, nem lehetne másként az én igazságomat kitalálni? El kell nekem az orvos urak elÅ‘tt mindent apróra beszélnem? – Te csak engedelmeskedjél édes lányom mindenben. Senki se tudja azt elÅ‘re megmondani, mi lesz a javadra, mi lesz a terhedre. De bizonyosan terhedre lenne, ha huzódoznál. Megszokta a lány a szófogadást. Más kezelába volt kis gyerekségétÅ‘l. Most meg nagy vétkének súlya alatt még úgy se szabad ellenállnia semminek. Össze-vissza vizsgálták az orvosszakértÅ‘k úgy, a hogy a tudomány parancsolja. A hogy a halottat szokás. Csak épen hogy föl nem darabolták. A mihez pedig igazán kedvük lett volna. Egy szóval se mondták meg neki, hogy ifju testén mit szemlélgetnek s miért szemlélgetnek. Csak a végén tértek rá a kérdésre. – Ismered-e az ujszülött kis gyereket? Tudod-e, hogy kell vele bánni? – Hogyne tudnám, hiszen nekem is volt egy édes kis gyerekem. A két tudós szakértÅ‘ összenéz. Ime a rögeszme a lánynál. Még nem is kérdik: már is gyermekére tér át. – Látod-e néha kis gyerekedet? A lányból kitör a köny. – Hogy láthatnám én azt? Elvette már tÅ‘lem az isten örökre az én nagy bűnöm miatt. Oh bár csak láthatnám még egyszer! Ha néha behunyom szemeimet, ha rám nehezedik az álom és a sötétség, sokszor mintha jönne hozzám messzirÅ‘l, mintha ölembe ülne, nyakamat átkarolná s édes piros ajkaival összecsókolgatna. Beszélget is hozzám, játszadozik is elÅ‘ttem, a lelkem repes az örömtÅ‘l. Máskor meg ott látom az ó-téglavetÅ‘ gödörben a haraszt alatt, mintha csöndesen aludnék s két aranyos kis kezét kitárná én felém. Néha pedig azzal büntet az isten, mintha ott látnám meghalva, megfagyva, szétmarczangolva s nem tudom fölkelteni, uj életre hozni. Elfutok tÅ‘le, megint visszafutok hozzá, erÅ‘m még se fogy el, se nem segithetek, se vele együtt meg nem halhatok. Mikor fölébredek, mikor a börtön ablakán át bejön a világosság, sokszor nedves a fejem alja hulló könyeimtÅ‘l. Elég! A két tudós szakértÅ‘ most már mindent tud. Ismeri a lánynak testét-lelkét, minden gondolatát. JegyzÅ‘könyvük megtelik mindenféle ákom-bákommal s ott hagyják a lányt börtönében. Eltávoznak irásba foglalni a véleményt. Érdekes az eset. A törvényszéki orvostan ugyan ismer már efféle eseteket. De ez is alkalmas arra, hogy a szaklapokban leÃrják, részletesen ismertessék. Hadd gyarapodjék vele a tudomány nálunk is, idegen országban is. Egy nap, két nap a kaszinóban is arról foly a beszéd. Az esküdt urat közös erÅ‘vel és általános derültség közt kinevezik tökfilkónak, a miért egy szegény leányt másfél esztendeig faggat s még se veszi észre, hogy elméje meg van háborodva. Pedig betegsége már jó elÅ‘re is haladt, rögeszméi mellett már látásai is vannak. Megtudja az esetet az egész város. Megtudja a Három Grátia is. A három Bödönkuthy agg kisasszony. Sohasem volt három szelidebb és kedvesebb lélek, mint ez a három agg kisasszony. Az Eszti, a Juszti és a Manczi kisasszony. Nagyon benne voltak már az idÅ‘ben. Jómóduak voltak, együtt laktak, sohasem ment férjhez egyikük se. Ãgy maradtak pártában. Minden jótékonysági nÅ‘i fáradozásnak s névtelen áldozatnak Å‘k állottak az élén. Az egyik kissé kancsal volt, a másik kissé biczczent az egyik lábára, a harmadik kissé czipóhátu volt, de mind e fogyatkozásokat alig lehetett észrevenni. A dévaj megyei fiatalság valamikor régen mégis elnevezte Å‘ket a Három Grátiának. E név rajtuk is maradt, noha azért tisztelte, becsülte Å‘ket mindenki. Åk is meghallották GergÅ‘ Zsuzsi esetét. A megyei fÅ‘orvos házi orvosuk volt, elbeszélte nekik részletesen. Megkérdezték a káplárt is. Hogy viseli magát az a lány? Csakugyan háborodott elméjü-e a boldogtalan? – Úgy kell lenni tekintetes kisasszonyaim, mert az orvos urak úgy mondják. De én ugyan egy óráig se hiszem. Olyan tiszta annak az elméje, mint a napvilág. A káplár tudatlan, tanulatlan ember, az Å‘ szavára ugyan semmit se lehet adni. De a Három Grátia azért mégis fölkeresi az alispánt, a ki maga is agglegény, hogy azt a szerencsétlen lányt, ha kiszabadul, a vármegye ne verje ki az utczára, hanem adja át nekik. Åk, ha birnak vele, majd gondját viselik. Úgy is lett, a hogy a három jó lélek kivánta. A szakértÅ‘ orvos urak elkészültek véleményükkel egy hét alatt, a biróság elkészült határozatával egy hónap alatt. A tudós szakértÅ‘k kimondták, hogy GergÅ‘ Zsuzsánna huszonkét éves helvét hitvallásu hajadon leányzó, mérsékelten táplált nÅ‘cseléd, ez idÅ‘ szerint vizgálati fogoly, irni-olvasni tud, elemi iskoláztatásban részesült, kezdetleges ismeretekkel bÃr, ez idÅ‘ szerint minden heveny kórtól mentes állapotban van ugyan, de agya nemi idegbántalmak által megtámadva, valószinüleg öröklött hajlamok által is elÅ‘segÃtve, kezdÅ‘dÅ‘ és gyógyÃthatlan elmebetegség tüneteit tanusitja; elmebetegsége a rögeszme alakjában jelentkezik, a rögeszméhez már káprázatok, csábeszmék, látások csatlakoznak; gyakran szomoru és siránkozó, borult kedélyü s önmagát kárhoztató; súlyos önvád nehézségeit érzi s betegsége a tovább fejlÅ‘désben elÅ‘re láthatólag az üldözési kórság alakját fogja magára ölteni; s ámbár mutatkoznak némi jelek, mintha valamikor terhes állapotban lett volna, de minthogy sem külsÅ‘leg, sem belsÅ‘leg semmi kétségtelen szervi változás vagy tárgyi jelenség arra nézve, hogy valaha egészséges gyermeket szült volna, világosan fölfedezhetÅ‘ nem volt: ennélfogva önmagát gyermekelhagyással terhelÅ‘ vallomásai másnak, mint agybántalmai kifolyásának nem tekinthetÅ‘k. Ezen az alapon hozta meg a biróság is a maga jól megfontolt igazságos határozatát. A boldogtalan teremtés ellen a gyermekkitevés és emberölés vádját saját beismerése daczára se találta igazoltnak, sÅ‘t ha vallomása mindenben igaz volna is, másfél évre terjedÅ‘ vizsgálati fogsága által úgy kell Å‘t tekinteni, mintha büntetését már kiállotta volna; figyelembe véve tehát a szakértÅ‘i véleményt is, a mely szerint gyógyÃthatlan agybetegségben szenved, Å‘t ártatlannak kellett találni s ügyét megszüntetni. A költségeket a vármegye pénztára viseli. A lányt fölvezették a biróság elé s kihirdették elÅ‘tte a határozatot. Egy szót se értett belÅ‘le, kivált mikor már a szakértÅ‘i véleményt is felolvasták elÅ‘tte. Csak akkor értette meg sorsát, a mikor az elnök jól összeszidta s komolyan megintette, hogy máskor ne tegye lóvá a nemes vármegyét. Lett volna ugyan még szava is, kérdése is a nemes vármegyéhez, de az elnök intett kezével, a káplár karon fogta a szegény lányt, meg sem állt vele a Három Grátia lakásáig. Ott állt a folyosón mind az Eszti, mind a Juszti, mind a Manczi kisasszony. Részvét és mosoly volt jó arczukon. – Imhol tekintetes kisasszonyaim, elhoztam GergÅ‘ Zsuzsit. Csókolom a kezüket. – Hozott isten szegény leányzó, ne félj nálunk semmitÅ‘l, a vármegye nekünk adott, meglehetsz minálunk tisztességgel, mi megbecsüljük a jó cselédleányt. A káplár megitta pohár borát, megtörülte a bajuszát, kezet csókolt a kisasszonyoknak s elment útjára. A lány is kezet csókolt úrnÅ‘inek. Most már szabad volt. A világ törvényétÅ‘l most már nem félhetett. De a szomoruság azért ott lakott szivében. – Nem vagyok én elmeháborodott, hanem szerencsétlen vagyok. Meglássák ezt kegyes kisasszonyaim! Fölruházkodott azonnal. ÚrnÅ‘i ellátták mindennel. Egy hónap mulva a szelid szó, a tápláló étel, a szabad levegÅ‘, istennek ragyogó napja és a szorgalmas munkásság visszaadta a lánynak az arcz minden üdeségét. De úrnÅ‘i is látták, hogy sohase volt jobb cselédjük az életben. X. Az asszonytermészet, hiába, csak asszonytermészet. Megtagadni azt nem tudja semmiféle asszony. S ámbár a Három Grátia egyike se volt még asszony, hanem tisztes kora daczára mindegyik csak hajadon: mindamellett, sÅ‘t annál inkább nagy volt bennök a kiváncsiság. Hányszor megmondta, mennyire lelkükre kötötte házi orvosuk, hogy szegény GergÅ‘ Zsuzsi elÅ‘tt gyerekérÅ‘l elÅ‘ ne hozakodjanak, mert ezzel csak rögeszméjébe zökkentik vissza, csak betegségét fokozzák és siettetik! Szót nem fogadtak volna s kiváncsiságukat el nem fojtották volna a világért se. Mikor a hetek multak egymásután s látták, hogy a lány szelid, dolgos, szófogadó, otthonülÅ‘, mindenhez értÅ‘, mindig éber s hűséges, mintha mellettük nÅ‘tt volna fel: egy napon maguk közt érett megfontolás után elhatározták, hogy mégis elÅ‘hozzák a gyereket. Lehetetlennek tartották, hogy ebbÅ‘l baj támadjon. Eszti volt a legidÅ‘sebb, Å‘t bizták meg a hÅ‘si vállalat végrehajtásával. Egyik délután behivta a lányt a szobába, maga mellé ültette s kötött, varrt, horgolt, tűzött-fűzött és társalgott vele órákig. S mikor már csaknem testvéri bizodalom gerjedt bennük egymás iránt, csak előállott a szóval. – Elfelejtetted-e már, édes lányom, a te kis gyermekedet? – Nem felejtem én azt el soha a mig élek. – Oh édes lányom, ne gondolj rá többé, hiszen a doktor urak megmondták, nem volt neked soha piczinyed. A lány letette a pamutfonalat ölébe s fájdalmas merengéssel kinézett az ablakon. – Azt mondták, az igaz. Bizonyosan azért mondták, hogy a vármegye megunta már a velem való veszÅ‘dséget. Aztán honnan is tudhatnák Å‘k, hogy nekem piczinyem volt? – Az elÅ‘tt senkinek se beszéltél róla? – Hogyne beszéltem volna! A herendi kocsmárosnénak is beszéltem. Egyszerre felugrott ülÅ‘ helyébÅ‘l. Arcza elborult, elkomorodott. – Nini kegyes kisasszonyaim, most jut eszembe csunya hálátlanságom. A herendi kocsmárosné szivesen fogadott; ételt, meleg szobát, munkát, enyhelyet adott, mikor velem a szerencsétlenség megtörtént s én ezt még meg se köszöntem, meg se fizettem, le se szolgáltam. Engedjék meg jóságos kisasszonyaim, hogy én egy vagy két napra elmenjek Herendre. Visszajövök becsülettel! A három Grátia csak elbámult ez okos szavakon. Mikor a lány felugrott ültébÅ‘l: azt gondolták, kitört rajta betegsége. S ime, mily szépen, okosan tisztességesen gondolkozik! Megengedték neki. Miért ne engedték volna meg? A lánynak csak jót tesz a kirándulás s aztán ki láthat a jövÅ‘be? El nem lehet ugyan hinni, hogy a tudós orvosok tévedtek volna: azonban mégis különös dolog lesz, ha a herendi kocsmárosnéval találkozik, a ki szintén tudott a kis gyerekrÅ‘l. Lelkükre fogadták azonban, hogy házi orvosuknak, a megyei fÅ‘orvosnak egy szót se szólnak, mert különben összeszidja Å‘ket kegyetlenül. A legközelebbi pénteki heti vásárkor felöltözött a lány egyszerüen és csinosan, fölkéredzkedett néhány krajczárért egy szent-gáli kocsira s ment Herendre. Egyenesen oda ment a kocsmárosnéhoz s kezet csókolt neki. – No mit akarsz lányom? Dehogy ismerte volna föl a jól öltözött szép leányban azt a kétségbeesett anyát, a ki másfél esztendÅ‘ elÅ‘tt éjszakai szállást kért tÅ‘le – éhesen, betegen, rongyos ruhában, förgeteges estén. – Én vagyok az a szegény lány, a kinek nagyasszonyom ádventkor mult esztendeje olyan jó szivvel adott ételt, italt, meleg tanyát s még azt is megengedte, hogy piczinyemet ide hozzam. Megverne az isten, ha én ezt valaha elfelejthetném. Azért jöttem most, hogy szÃvem szerint megköszönjem, a költségem megfizessem, vagy háladatosan megszolgáljam. A kocsmárosné nagyasszony elnevette magát. – Oh te kerge! Mintha én azt nem szivesen tettem volna! Nekem ugyan ne fizess, ne is dolgozzál érte. Akkor ugyan rossz lánynak tartottalak, hogy vissza nem jöttél, de már azt régen elfeledtem. Most meg látom, jóravaló lány vagy, meg is érdemletted. A beszélgetés alatt oda jött a kocsmáros is. Most már Å‘ is bele szólt. – De hát miért is nem hoztad ide lányom a piczinyedet? A lány lesütött szemmel, szomorú arczczal, csöndes hangon felelt. – Az isten megvert nagy bűnömért. Sokat szenvedtem én a miatt. Nem gyógyult meg az én szivem most se. Nem találtam meg édes aranyom piczinyemet, azért nem jöttem vissza. Elveszett bizonyosan. A kocsmáros oda néz a nagyasszonyra. Gondolkozik, nagyot gondol s utóbb csak előáll a szóval. – Te asszony, ide hallgass hát! Hiszen nemzetes Böthök uram akkor találta az ó-téglavetÅ‘gödörben azt a szép kis kölyket! Nem ezé a lányé volt az? De ezt az utolsó szót már nem tudta kimondani. Oda ugrott az a lány hozzá, mint az esze-veszett. Megragadta mind a két kezét. Ugrált, sikongatott, azt a két kezet csókolgatta, fuldokolva, szaggatottan beszélt. Nem is beszélt, hanem zokogott. – TeremtÅ‘ istenem el ne hagyj! – Úgy-e az volt az én aranyos lelkem! – Ott volt, ott volt! – Az ó-téglavetÅ‘ gödörben! – Él, ugrál, fut is már! – Úgy-e engem vár! – Megyek, megyek már édes kis gyerekem! Hol a nagyuram kezét csókolgatta, hol a nagyasszonyomét. Hiába tartották fejük fölé. Lehuzta nagy erÅ‘vel. Ugrált, tánczolt, zokogott, kaczagott. Melyik volt a zokogása, melyik volt a kaczagása: nem tudta azt senki. Most volt már igazán megbolondulva. Az volt a szerencséje, hogy most nem voltak mellette a szakértÅ‘k. És az volt a szerencséje, hogy nagyuram és nagyasszonyom lassanként le tudta Å‘t csillapitani s meg tudta vele értetni, hogy nemzetes Böthök Bálint uram Szent-Gálon lakik, igaz nemes ember s a nemes Lidia kisasszony úgy gondját viseli a gyereknek, hogy azt még édes anyja se tudná különben. Egészséges is az a kölyök, mint a makk. – Megyek érte. Ebben a pillanatban megyek érte. Milyen régen nem láttam már. Elhozom magammal rögtön. Ezt a szót nem hagyhatta szó nélkül kocsmáros nagyuram. – No édes lányom, azt magam is szeretném látni, hogyan hozod el. ElÅ‘bb agyonlÅ‘ téged nemzetes Böthök uram, mintsem azt a gyereket kieressze az udvarából. Dehogy ijedt meg e szótól az a bolondos lány. Alig evett egy falatnyit, rohant ki a faluból el Szent-Gál felé. Csak úgy gyalogszerrel rohant elÅ‘re. Szent-Gál nem messze van HerendtÅ‘l. Talán fél óra se telt el, ott volt a lány. Sohase járt az elÅ‘tt abban a hires faluban. A szélsÅ‘ háznál már kérdezÅ‘sködött, hol az Å‘ kis gyereke; merre laknak, melyik házban laknak nemzetes Böthök uramék? Arra mutattak a kálvinista öreg templom felé. Akárkit talált elÅ‘l-utól, mindenkit megkérdezett s mindenkinek elmondta, hogy nemzetes uramék szép kis gyereke az Å‘ gyereke ám, nem a nemzetes uraméké. Nem csinált titkot senki elÅ‘tt, sokan azt is hitték, hogy megbomlott s mentek vele, kisérték egész nemzetes uram házáig. S ime csakugyan ott játszott az Å‘ aranyos kis gyereke a ház elÅ‘tt a porban. Nyár volt, meleg volt, a kis gyerek mezitláb és hajadon fÅ‘vel volt. Arcza poros, ingecskéje, felsÅ‘ ruhácskája poros, csak arcza volt gömbölyü és piros s csak két ragyogó szeme égett, mint a kettÅ‘s csillag. Megismerte az anyja elsÅ‘ pillanatra. Megismerte volna ezer közt is. Van valami az égben, van valami az anyaszÃvben, valami ösztön, valami sejtés, valami áldás, valami istenerÅ‘, a mely az anyának megmutatja az Å‘ gyermekét. Oda rohant az a nÅ‘ piczinyjéhez, fölkapta a porból, kebléhez szoritotta, majd kisajtolta belÅ‘le a lelket s hullott a piczinyre öröme és kaczagása, csókja és könyje, mint a záporesÅ‘. S aztán el kezdett vele futni. Ki a faluból a honnan jött. De nemzetes uramnak is hirt adtak ám nyomban s a nemes Lidia kisasszonynak is. Mindig akad irigy, kaján, maradhatatlan ember. Viszik ám, lopják ám, ragadják ám a kis gyereket! – Hol? Merre? Ki merné azt cselekedni? Fut ki az utczára nemzetes Böthök uram s a jó Lidia kisasszony is kisiet a kapu elé. A lány már messze szalad a gyerekkel. Lidia kisasszony rájuk kiált az ácsorgókra: – Verjétek félre a harangot! Gyilkosok, haramiák, gyujtogatók! Nemzetes uram azonban fut a leány után. – Utána, utána! Fogjátok el! Százan is utána iramodnak a lánynak s csakhamar elfogják és lefülelik. Viszik be gyerekével együtt a község házához. Ãllitják a biró uram elé. Nemzetes Böthök uram is ott áll a leány mellett. El nem maradna tÅ‘le egy lépésnyire. S le nem veszi szemét a gyerekrÅ‘l. Ott terem csakhamar a nemes Lidia kisasszony is. – No nézze csak biró uram, bátyám uram. Látott már ilyet a világ? Ez a tűzre való gonosz teremtés el akarta rabolni a gyerekünket! Akkor néz igazán a lányra biró uram. Hát hiszen szép az ifjú nÅ‘ arcza, a mikor édesen alszik és mosolyog hófehér ágyában. Ragyogó a szűznek arcza, mikor az elsÅ‘ szerelmi csókot érzi s szÃvének szentséges indulata ott ég, ott fénylik szemein és ajkain. De ne hasonlitsátok ezt az ifju anya arczához, a ki megtalálta elveszett gyermekét. Nézzétek azt a szegény cselédlányt. A csillagos ég minden gyönyörüsége ott ragyog homlokán, pihegÅ‘ piros ajkain, égÅ‘ szemeiben s pirosló arczán. A kemény szÃvü öreg biró csak bámul arra a lányra. Szigoru szava szeliddé válik, mig vastag Å‘sz bajusza alól napvilágra jön. – Hogy merted azt tenni lányom? – Enyém ez a kis gyerek. Az én aranyos kicsikém ez. Most már nemzetes Böthök uram lép elÅ‘re. – Egy szó se igaz abból, a mit ez a lány beszél, bátyám uram. Az a gyerek a mienk. Bizonyitsa be ez a sehonnai leányzó, hogy a gyerek az övé. Akkor majd odaadom, ha ugyan akkor is odaadom. Egészen egyetértett nemzetes urammal a jó Lidia kisasszony. – Én pedig biró uram, bátyám uram, azt mondom, hogy én a gyereket, mig élek, senkinek és semmikor oda nem adom. Hallja meg ezt a szót mind az egész nemesi közönség. Fogta a gyereket, kivette a lány kezébÅ‘l s vitte haza. Nemzetes uram ballagott utána a kezebeli nagy fokossal. Csak ahhoz a gyerekhez nyuljon valaki! Meg kell annak halni halálnak halálával. A lány nem akarta ugyan ölébÅ‘l kiadni a gyereket, de biró uram intésére mégis engedelmeskedett. Hiszen most már mégis csak megvan az Å‘ piczinyje, a jó isten majd elrendeli most már, mi legyen sorsa neki is, a piczinynek is. Sietett Herendre, megvinni a jó hirt a jó kocsmároséknak. Onnan sietett haza a Három Grátiához, kegyes kisasszonyaihoz. A három Grátia sehogyse akart hinni a lánynak. Az már csak mégse lehet, hogy annak a cselédlánynak legyen igaza, nem pedig a tudós orvos uraknak s a nemes vármegyének. De hiába! Utóbb is el kellett hinniök az igazságot, megmondta már az esküdt is, a fÅ‘biró is, hogy a kis gyerek csakugyan ott van nemzetes Böthök uramnál. Egész zene-bona van azóta Szent-Gálon. Kezd a nemesség két pártra szakadni. Az egyik párt Böthök uramnak fogja pártját. Övé a gyerek. Å találta. Å vitte haza a posztószél tarisznyában. A nemes Lidia kisasszony ápolta, nevelte, szerette eddig, Å‘ viselte gondját, tehát övék a gyerek. A másik párt azonban a mellett bizonykodott, hogy nemzetes uram köteles a gyereket kiadni az édes anyának, egyébként is mit szaporitsa a számot egy fattyúgyerek? Vigye az anyja, a hova akarja. A Három Grátia közbenjárására a vármegye fiskust adott GergÅ‘ Zsuzsinak, a ki nemzetes Böthök uramtól kipörölje a gyereket. Jól ismerte a vármegye a szentgáli nemes embert. Jól tudta, hogy nemzetes uram a gyereket jószántából ki nem adja. Itélet kell ahhoz, pedig kemény. S még az itélethez is karhatalom. Olyan gyönge teremtés, mint az a sehonnai lány, sohase tudna igazsághoz jutni. Nem kapna még ügyvédet se. XI. Kemény ember volt a fiskus, a kit a vármegye a lány segitségére kirendelt. Å se hitt a lánynak könnyedén. Å is a biróság és a szakértÅ‘ urak véleményét tartotta egyelÅ‘re alaposnak. Kikérdezte a lányt apróra. Különösen megrótta azért, hogy oly könnyen otthagyta a gyereket Szent-Gálon. Kezében volt már a gyerek, ha igaz anyja lett volna, inkább meghalt volna, mintsem kivegyék kezébÅ‘l. A lány mentette magát. – Mit tehettem én szegény, erÅ‘tlen cselédlány? Ellenem volt az egész falu. A piczinyemet elhozni nem engedte a biró ur se, de nem engedte a község se. Azt hitték, meg vagyok háborodva. Azt is hitték, nem vagyok igaz járatban. Nemzetes Böthök uram ott állott mellettem egy gyilkos szerszámmal, egy nagy menykÅ‘ fokossal. Ha küzködöm, ha ellenállok: még az én édes piczinyemnek is baja lehetett volna. Aztán megmondta a biró ur, hogy keressem az igazságomat, mindennek jó vége lesz. Igaza volt a lánynak. A kirendelt fiskus ur nem tehetett egyebet, meg kellett intenie s föl kellett hivnia nemzetes Böthök uramat, adja vissza a gyereket tulajdon édes anyjának, ez idÅ‘ szerint Veszprémben tartózkodó GergÅ‘ Zsuzsánna leányasszonynak, ellenkezÅ‘ esetben várhatja magára a biróság elé való idéztetést s a vele járó költségeket. Sok ember elereszthette a füle mellett ezt a felhivást. De olyan szilajsággal még se eresztette el senki, mint nemzetes uram. Azt izente a kirendelt fiskusnak: tegye a hivatalos dolgát, ne üsse az orrát más dolgába. Ha gyereket akar szerezni annak a lányasszonynak: adjon neki a maga csürhéjébÅ‘l, ne kivánja az övét. Ugyancsak befelelt annak a fiskusnak. De egyuttal ügyvéd után is látott. Szent-gáli eredetü és nagy tudományu ügyvéd volt az öreg Szömörcze Boldizsár, két fia már tisztviselÅ‘, három meg annak készül, ha megválasztják; de ha nemzetes Böthök uram nem akarja, a szent-gáli atyafiak soha meg nem választják. Szömörcze ügyvéd ur tehát nem ismert nemesebb feladatot, mint hogy nemzetes uram ügyét diadalra vigye. A kirendelt fiskus is erÅ‘sködött. Elmondta a biróság elÅ‘tt, hogy a gyerek nem lehet másé, mint az édes anyjáé. A gyerek csak járuléka az anyának, mint a gyümölcs a fának. A szilva a szilvafához tartozik, a melyen termett s a melynek virágából sarjadzott. Nem tartozhatik pedig az almafához, mivelhogy az almafa nem teremthet szilvát. Nemzetes uram különben is olyan almafa, a kinek se fia, se lánya, se felesége. Magtalan és gyömölcstelen, ha ráakasztanák is az idegen gyümölcsöt: abba féreg esnék, lehullana róla, Å‘ azt fölnevelni, megérlelni sehogy se tudná. Agglegénynek különben se szabad gyerekének lenni. Hiába is mondja, hogy Å‘ úgy találta s mint igaz találó tart hozzá jogot. A gyerek nem borju, nem csikó, nem malacz és semmiképen se bitang jószág, de még ha az volna is: akkor is köteles lenne igaz tulajdonosának visszaadni. Ãgy rendeli ezt a Hármas Könyv és a Jognak Teste. A gyerek anyja pedig sehogy se lehet más, mint GergÅ‘ Zsuzsi. A mi onnan bizonyos, hogy a gyerek csak anyától születhetett, bodzafán nem teremhetett. Anyává csak erÅ‘s, egészséges, fölserdült nÅ‘ lehet, senki más; GergÅ‘ Zsuzsánnában az anyaság minden törvényes kelléke megvan s kész esküt tenni arra, hogy a pörbe foglalt gyermek az Å‘ méhébÅ‘l született. Minthogy pedig egy gyermek csak egy anyának lehet szülöttje, a mi más szóval azt teszi, hogy egy gyermeknek csak egy anyja lehet, ennélfogva mindaddig, mÃg nemzetes Böthök uram egy másik nÅ‘személyt elÅ‘ nem állÃt, a ki ellenmondhatlanul bebizonyÃtja, hogy a gyerek tÅ‘le származott, kénytelen az isteni és emberi törvények elÅ‘tt meghajolni s a gyereket sértetlen állapotban s egész mivoltában kiadni. Mondja is ki a biróság ezt itéletben s kötelezze nemzetes uramat, hogy a gyereket nyolcz nap alatt anyjának kezébe szolgáltassa, különben várja magára a végrehajtást s annak minden következését. A napfény nem oly világos, mint a gyereke után járó anyának s a kirendelt fiskusnak igazsága. Csakhogy nemzetes uramnak s ügyvédjének, tekintetes Szömörcze Boldizsár urnak is van napja és igazsága, ez pedig még fényesebb, még világosabb, mint a kirendelt fiskusé. ElÅ‘ször is a pör személyes oldalával kell végezni. Hiába hánytorgatja a felpörös, hogy nemzetes uram még csak legényember, a kinek felesége nincs. Ha igaz lenne is, hogy legényember semmiféle gyerekhez jogot nem tarthat, még sokkal igazabb az, hogy hajadon leányzónak épen nem lehet gyereke. Az isten azért szerezte a szent házasságot, hogy annak segélyével szaporodjék az emberi nemzet. A szent házasságon kivül való szaporaság nem számit. Törvénytelen az és semmis s a mi hazánkban nincs is rá példa; idegen országok törvénye pedig nálunk birói figyelembe nem vehetÅ‘. A személyes fogyatkozások feszegetését tehát hagyja abban a felpörös, mert ebbÅ‘l mindenképen csak Å‘ rá hárulhat minden rövidség. A törzsök és tartozék törvénye is csupán csak nemzetes uramnak ád igazat. A szilva csak addig tartozéka a szilvafának s az alma az almafának, mÃg róla le nem hull. Ha már megérett és lehullott róla: akkor a gyümölcs többé nem a fáé. Az a kis gyerek pedig már érett gyümölcs s régen lehullott a maga fájáról. S aztán azzal is tisztában kell lenni, meddig tartozik a csikó, a borju, a malacz az anyjához. Csak addig, a mÃg szopik. Tovább nem. Ha már a maga emberségébÅ‘l is megélhet: már akkor nem az anyjával együtt tesz egyet, hanem az anyja is más, Å‘ maga is más. Mindig Ãgy volt, a mióta bölcs törvények vannak a világon s Ãgy van most is. Hogy egy gyereknek nem lehet két anyja vagy tizenhárom: az szent igazság. De hogy nemzetes uram talált gyerekének csupán csak a felpörösnÅ‘ lehetne az anyja, senki se más: ezt az állitást komolyan venni nem lehet. Annak a gyereknek keze, lába, feje, füle, orra s minden tagja egészen olyan, mint Szent-Gálon létezÅ‘ minden más hasonló koru gyermeké. Ha pedig a többi gyereknek nem Å‘ az anyja, hát akkor mi jogon meri állitani, hogy épen ennek az egynek Å‘ volna az anyja? Azt is kereken tagadja tekintetes Szömörcze ügyvéd ur, hogy felpörösnÅ‘ben az anyaság minden törvényes kelléke megvolna. Az anyaság csak akkor áll elÅ‘, a mikor már gyerek van. Gyerek pedig nem létezhetik apaság nélkül. De hát hol van az apa? Hol van az anyakönyvi kivonat? Hol vannak a mindenféle törvényes bizonyságok? Ezek nélkül anyasággal dicsekedni minden isteni és emberi törvénynyel ellenkezik. Ime Ãgy állja útját felpörösnÅ‘ jogának a Hármas Könyv és a Jognak Teste! Mindenképen igaz pedig, hogy név nélkül gyerek nem lehet. FelpörösnÅ‘ maga is beismeri, hogy az Å‘ gyerekének neve nincs, holott nemzetes uram talált gyerekének igen is van, – annak Bálint a neve. Minthogy pedig a vármegye tudós szakértÅ‘i kimondták, hogy Å‘k semmi jelét és kétségtelen bizonyságát nem találták, hogy a lány valaha egészséges gyereket szült volna a világra s a biróság is ezt bölcs itéletében megerÅ‘sitette, de azon felül a lány maga beismerte, hogy képzelt gyerekét kitette, elhagyta, mindenkinek martalékul engedte s ezzel úgy tekinthetÅ‘, mintha minden jogáról örökre lemondott volna: ennél fogva Å‘t el kell utasÃtani s keresetét alaptalannak kell kimondani. Viselje a pörnek költségeit. Úgy is lett. A biróság nemzetes Böthök uramnak adott igazságot, a minthogy mást nem is tehetett. A lánynak sok nagy sűrü könyhullatása s a Három Grátiának jó szive és buzgó fáradozása mind nem ért semmit. Az igazságtól eltérni nem lehetett s a gyerek nemzetes uramé maradt. Elmegy a lány a kirendelt fiskushoz. – Meg kell nekem most már nyugodnom az itéletben? – Dehogy kell. Kell a manóba. Fölebbezek, panaszt emelek, ujitok, pótolok, árvaszékhez folyamodom, még a nemes vármegye közgyülését is megkeresem, de az igazságot bukni nem engedem. Csak úgy hizott szegény lánynak a lelke, hogy ily igaz pártfogót adott neki a vármegye. De azért mégis megkérdezte: – Aztán mikorra remélhetem az én pörömnek végét? – Erre nézve a kártyavetÅ‘ asszonyt kérdezd meg édes lányom, mert én a jövendÅ‘mondáshoz nem értek. Én csak annyit mondhatok, hogy én legalább tiz év alatt véget vetek az ügyednek. Boldogságos isten! Tiz év! Hiszen akkorra már nagy lesz az a gyerek s egészen elszokik, elidegenedik édes anyjától. Akkorra már nem is szeret mást, csak nemzetes Böthök uramat s a nemes Lidia kisasszonyt. Igaz, hogy e két jó lélek megérdemli. Åk mentették meg a haláltól s Å‘k viselik gondját most is. Tele is van hálával az anya szive Å‘ irántuk. De hát Å‘ vele mi történjék? Hát Å‘ neki, az igazi anyának, már sohase legyen többé édes kis gyereke? TÃz évig várjon Å‘ ezért? Hiszen akkorra már Å‘ is megöregszik. Bizony mély fájdalom fogta el a szegény anya szivét, a mikor mindezt meggondolta. De segiteni nem tudott se Å‘, se a kirendelt fiskus. Segitett azonban a gondviselés, a ki közbenjárónak kiválasztotta erre a nemes Böthök nemzetség leányági ivadékait: a Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes-családok nagyszámu tagjait. Nemzetes Böthök uram ugyanis a nagy pörbeli diadal után nem fért a bÅ‘rében. Igaz, hogy nagy eset volt. Igazi édes anyától is el tudta pörölni a gyerekét. Erre még nem volt példa a vármegyében. Más ember örül, ha az idegen porontyot lerázhatja a nyakáról. Å pedig ragaszkodik hozzá, megköti magát, pört áll, fut, fárad, buzgólkodik, költséget nem sajnál, csakhogy a gyerek az övé maradjon. Eljárt a szája. Most már nem elégedett meg azzal, hogy a gyereket fölneveli. Most már jó Lidia nénjének segitségével embert is akart belÅ‘le csinálni. XII. Az a három esztendÅ‘, a mióta nem gyülésez, nem tanácskozik, nem vadász és nem dÅ‘zsöl, nagyon meglátszik a gazdaságon. Igása, kijárója, rideg marhája felszaporodott. Tücski-hajtski elegendÅ‘. Termései jók. Bajuszát és öltözködését se hanyagolja el annyira. De a mennyire szaporodik egy részrÅ‘l a jószág és a becsület: ép úgy gyüjti maga ellen más részrÅ‘l a megszólást is. Vén szamárnak tartják. A ki a legszebb életidÅ‘t eldÅ‘zsölte, se nem dolgozott, se meg nem házasodott s most lát a szerzéshez, a mikor már se neki, se másnak nem lesz benne gyönyörüsége. Már utóbb templomba járó is lesz s bemászkál a reggeli s délesti könyörgésekre. Csak az van hátra. Minek szerez? Kinek szerez? Kinek gyüjt? Hiszen vele ugyis kimulik a Böthök-nemzetség. – Azért se múlik. Majd megmutatom én! Azt a kölyköt örökbe fogadom, nevem és vagyonom ráháritom. Nem vagyok én hÃzó, az én halálomra ne számitson senki. Ez a meggondolatlan beszéd szülte a nagy bajt. Mert ez a beszéd eljutott a nőági rokonság fülébe. ElÅ‘ször csak a Láthó és Menyekey nemzetség dugta össze a fejét. – Hallották kegyelmetek? Most már nyiltan is hirdeti, hogy minket, vér szerint való rokon atyafiakat meg akar rabolni s mindenét arra az úton-útfélen talált fattyúgyerekre akarja hagyni. Még nevét is. Ezt a csúfságot el ne türjük. Ezt a fajtagadást meg ne engedjük. Hozzájuk csatlakoztak Halyagosék és Kerepesék is. De hát mi a teendÅ‘? Kiválasztottak maguk közt egyet. Okos, higgadt, közbecsülésben álló férfiut. Az öreg Láthó Istvánt. Menjen be a vármegyéhez, keresse föl a kirendelt fiskust, kérdezze meg: mi kell ahhoz, hogy GergÅ‘ Zsuzsi megnyerje a pörét s magához vehesse kis gyerekét? A kirendelt fiskus nem várakozott a felelettel. – Tanú kell, bizonyság kell, mindenféle igazság kell. Haza jön Láthó István. Egybegyülnek a családok. Meghallgatják Láthó István elÅ‘terjesztését. Csak tanú kell? Csak bizonyság kell? Pénz nem is szükséges, csak igazság kell? Hiszen az álom se könnyebb, mint ez a dolog. – Utána nemes atyámfiai! Ki erre, ki arra! Egy hét alatt legyen bizonyság, legyen tanú elegendÅ‘. Lett is. TÃz vállalkozó atyafi tÃz felé ment. Másik tÃz beült a kocsmákba. A Gombási csárda, a herendi kocsma s az Angyal fogadó egy nap se volt vendég nélkül, valaki közölük mindig ott iddogált s a jövÅ‘-menÅ‘kkel, árosokkal, vásárosokkal beszélgetett. Nem vittek Å‘k magukkal se mérnököt, se szakértÅ‘t, se esküdtet, se iródiákot, se pandurt, se megyei huszárt. Mindez csak rontja, zavarja, késlelteti, behomályosÃtja a dolgot. Jobban tudják Å‘k, mi a teendÅ‘. Jobban is tudták. Nem telt bele egy hét, megtalálták a kolontári kanászt, Mihály bácsit. Nem ment az a Muraközbe, csak a nem messze fekvÅ‘ Dobos erdÅ‘be. Tudta Å‘ jól, hogy Å‘t a vármegye keresi, de nem ment el az esze, hogy maga jelentkezzék, mikor nem mondták meg elÅ‘re, hogy miért keresi. Most már tudja. Most már eljön Å‘ tanúnak akár a szolgabiró elé is. Emlékszik Å‘ mindenre, mintha tegnap történt volna. Megismeri Å‘ GergÅ‘ Zsuzsit ezer közt is. S megismeri gyerekét is, ha akkorára nÅ‘tt volna is már, mint a kútágas. Jó lány volt, derék lány volt, az Å‘ putrijában szült s ott is lábbadozott. A mi igaz: igaz. Szóra birták a Gombási csárdásnét is. Hiszen megmondta volna Å‘ az igazságot az esküdt urnak is, ha kérdezi. Kérdés nélkül csárdásnénak törvény dolgába avatkozni nem szabad, de nem is tanácsos. Látta Å‘ a gyereket az anyja ölében. Å etette meg forralt tejjel s egyéb apró kis falatokkal. Négy krajczárt fizetett érte az anyja. Szakasztott az a gyerek volt, a kit hajnalban nemzetes uram posztószél-tarisznyájából kezénél, lábánál fogva kihuzott. A káplár hajlandó volt megesküdni arra, hogy a lány zsebjében kis-gyerek-fejkötÅ‘t találtak. A herendi jó kocsmárosné is elmond majd mindent, a mit tud, noha Å‘ a gyereket nem látta. Föltalálták azt a vásárra menÅ‘ három noszlopi embert is, a kik a boldogtalan anyát az ó-teglavetÅ‘ gödörben meglátták s kocsijukon Veszprémbe vitték. A mi pedig a legfontosabb: megtalálták Karakó-Szörcsökön azt a szegény jóravaló bábaasszonyt, a kinél a kis gyerek esztendeig volt anyjával együtt. Meg se foghatta a világ, hogy a megyei esküdt mind ezekre hamarosan rá nem bukkant. Bizonyára azt a szegény lányt, mikor rab volt, ezekre nézve meg nem kérdezte, az pedig halálra szánva, halálra készülve, talán nem is tudott, talán nem is akart mindenre emlékezni. Most jÅ‘jjön csak nemzetes Böthök uram a tárgyalásra! Hozhatja most már magával Szömörcze Boldizsár ügyvéd urat vagy akár a Herkó pátert, nem boldogul most már sehogy se. Szömörcze Boldizsár ügyvéd úr észre is vette csakhamar a dolgok fordulatát, a mint a tanuk névsorát meglátta. Beidézte magához nyomban nemzetes uramat. – Uram öcsém, baj van! A leányági atyafiság annyi tanut hordott össze, hogy mi azzal megbirkózni nem tudunk. Ajánlom a békességes egyezséget. – Már hogy én egyezzem? A gyereknek egyik felét talán odaadjam az anyjának, a másik felét pedig megtartsam magamnak? – Nem úgy gondoltam. Dobni kell annak a lánynak valamit. Negyven-ötven forintot meg egy ünneplÅ‘ ruhát. Többet ér az annak, mint az a nyivácskoló gyerek. Mit csinálna vele úgy is? – Tudja mit tekintetes urambátyám? Majd Lidia nénémmel megbeszélem a dolgot. De addig is arról a gyerekrÅ‘l meg az anyjáról szebben beszéljen ügyvéd uram, mert az ilyen beszédet dörgöm-morgom-adta, nem szeretem. Nagy dérrel-durral ment haza nemzetes uram, hogy az ügynek fordulatát s Szömörcze ügyvéd úr bolond tanácsát nemes Lidia kisasszonynak megjelentse. A jó Lidia kisasszony épen öltöztette, mosdatta a kis gyereket. A gyerek kaczagott, játszadozott, úgy csengett a hangja, mint az ezüst csengetyüé. Mikor a gyerek már oly tisztán, üdén és pirosan állt elÅ‘tte, mint a rózsa: ránézett sokáig. Addig nézte, addig nézte, mÃg könynyel tele nem lett a két szeme. ElÅ‘vette zsebkendÅ‘jét s megtörülte szemeit. – Bálint öcsém! Vérem voltál, öcsém voltál s eddig megosztottam veled mindenem. De ha talpadra nem állsz s ezt a gyereket elviszik tÅ‘lem: nyomban megosztozunk s én téged örökre megtagadlak. Az én életem úgy se sokat ér már, a mi kis vagyonom van: hadd legyen az is az egyházé, azok a rosszlelkü rokonok hiába éhászkodnak utánam. Rólad se akarok tudni semmit azon túl. Nagyot káromkodott erre a szóra nemzetes uram, s kegyetlenül el kezdte sodorgatni két bajuszát. Pedig nem a bajusz volt oka a bajnak, hanem az a leány. De be is fogatott azonnal, alig fujták ki magukat a lovak. Hajtott Herendre s nagyot ivott a kocsmában. Hajtott Veszprémbe s ott is nagyott ivott az Angyalban. Úgy ment föl a Három Grátiához. A förgeteg szelidebben rohan be a kéményen, mint a hogy Å‘ belépett az ajtón. Annyit se mondott: ökör mászik be kendtekhez. – Egy szavam volna ahhoz a lányhoz. Eszti kisasszony majd hanyatt esett ijedtében, mikor nemzetes uramat az Å‘ torzonborz minemüségében meglátta. – Micsoda leányhoz? – A ki el akarja pörölni gyerekünket. Én vagyok Szent-Gálról nemes Böthök Bálint. Jött már a lány s hallotta a szót. Oda sietett nemzetes uramhoz, megragadta kezét és mindenképen megakarta csókolni azt a kemény durva kezet. – A jó istennek minden áldása szálljon nemzetes uramra; ez az én lelkemnek sok sűrü sóhajtása, a miért az én ártatlan édes kis fiamat megmentette s mind e mai napig gondosan megÅ‘rizte. Nemzetes uram e váratlan támadásra azt se tudta hamarjában, fi-e vagy lány. Csak azon iparkodott, hogy az a lány valahogy az Å‘ kezét meg ne csókolhassa. Az igaz, hogy szemre való teremtés az a lány. Megnézheti ezt mindenki. Kivált a mióta biztosan tudja, hogy gyerekét visszaadja neki a törvény. Ragyog is, melegit is két szép barna szeme. Nemzetes uram alig tud magához jönni bámulatából. De mégis magához jön. De hangja most már szelidebb valamivel mint a förgeteg. – Nem másért jöttem édes hugom, csak azért, hogy tudassam veled, annak a gyereknek nálunk kell maradni. Ãgy kivánja a családi belsÅ‘ békesség s kiváltképen Ãgy akarja Lidia néném. Ez ellen hiába való minden ágaskodás. Nekünk úgy sincs több annál az egynél, neked pedig ád az isten, ha jól viseled magadat, még hatot is. Miért háboruskodnánk egymással, a mikor békességben is lehetünk. Ha szemünket behunyjuk: úgy is tied marad akkor az a gyerek. Adunk róla Ãrást. Nem viszem magammal a föld alá. Megértettél édes hugom? Olyan okos beszéd volt ez, pap se tudna különben beszélni. De az a lány nem értette meg még ezt se. – Annyit szenvedtem, jó nemzetes uram és úgy fáj a szivem az én aranyos édes gyerekem után, hogy én azt nem adhatom senkinek. Megint förgeteggé vált nemzetes Böthök uram. – No hát én se adom senkinek. Még a törvénynek se. Bevágta az ajtót a lányra s nagy, nehéz lépésekkel eltávozott. Eljött az uj tárgyalás napja. Megjelent a biróság. Ott voltak a felek, az ügyvédek, a tanúk egész sereggel. Mindenki a lánynak tanúja, egyetlen egy se a nemzetes uramé. A nemzetes uram igazságát most már lehetetlen megmenteni. Szömörcze Boldizsár ügyvéd úr azonban mégis megvigasztalja. – Elhuzom uram öcsém a pört tÃz esztendeig, akármi lesz a vége. Nemzetes uram e szóra nagyot néz Szömörcze ügyvéd urra. És nagyot gondol. TÃz esztendeig pörölni! Talán rövidebb idÅ‘ is elég lenne ahhoz. Igaz, hogy közel húsz évig egyebet se tett, csak vadászott, dÅ‘zsölt, kocsmába járt és tanácskozott, de az egész más. A kocsmában mégis csak jobb, mint a törvénypalotában. A Bakony-erdÅ‘ben tölteni az idÅ‘t mégis kellemesebb, mint a biróságok elÅ‘tt. S az erdÅ‘k vadjai még sem oly veszélyesek, mint a tekintetes ügyvéd urak. Most már nem is dÅ‘zsöl, nem is vadász, semmiképen nem korhelykedik. S most ez istenes életnek ime az a jutalma, hogy szakadatlanul pörlik, idézik, biróság elé hivják, kihallgatják, megesküdtetik, tanúk után küldözik, egyik ügyvédtÅ‘l a másikhoz taszigálják, egyik biróságtól a másikhoz ránczigálják, elitélik, fölmentik; igazságát hol megadják, hol elragadják; soha ügyének végét nem szakasztják, hanem a helyett mindig csak ujitják, fölebbezik, pótolják, kiegészÃtik s elküldik és visszaküldik s utóbb a gyereket tÅ‘le mégis csak elbirósitják. S ki meri ezt tenni? Egy lány. Az a lány, vagy asszony, vagy lány asszony. Mit csináljon vele? Láb alól csak el nem teheti. Hiszen csak nyáladék fehérnép. Férfi lenne, legény lenne: a fokosát már összetörte volna a koponyáján. De mit csináljon holmi gyönge fehércseléddel? Az igaz, hogy csinos teremtés. Fiatal is, szép is, egészséges is, bátor is. Hogy szembe szállt még Å‘ vele is, ott a Három Grátiánál. S hogy szereti azt a gyereket, pedig már nem is az övé. Mily szÃvbÅ‘l hálálkodott, mennyire istenkedett, mily örömmel akart még neki is kezet csókolni! De azt már meg nem engedhette. Ha még a nyakába borult volna! Ez egészen más! Nemzetes uram erre a gondolatra kétfelé törölte s megsodorintotta mint a két bajuszát. TÃz esztendeig pörlekedni! Birákkal, ügyvédekkel, tanúkkal, atyafiakkal csatázni s utóbb is pört, gyereket, asszonyt, még a jó Lidia nénjének jóindulatát is elveszteni. Bolondság ez, pedig nagy. Ki kell itt valami okosat gondolni! A birói tárgyalás Szent-Gálon történt, a helyszinén. Ott volt a Láthó, Menyekey, Halyagos és Kerepes családok egész nemesi hada is. Látszott szemükbÅ‘l a káröröm pislogása. Nemzetes uramra úgy néztek, mint a ki után már biztos a leányági örökösödés. Nemzetes uram nyalkán jött a tárgyalásra, a hogy a biróság iránt való tisztelet megkivánja. Bajusza kipödörve, ezüstgombos dolmánya panyókára vetve, kordován csizmája csak úgy csikorog, a mikor egyet-egyet lép. Dehogy féltené a gyereket. Dehogy félne attól, hogy a törvény nem neki ad igazságot. Nem fél Å‘ most nemes Lidia kisasszonytól se, a ki különben meg se jelent a tárgyaláson. Valami nagy eltökéllés sugárzik szemein és egész arczán. Még a lány is édes tekintettel néz rá. Szól a biró. – Felszólitom a feleket a biróság elÅ‘tt való barátságos egyezségre! ElÅ‘re lép nemzetes Böthök uram. – Hajlandó vagyok a barátságos egyezségre. Én a pör alatt álló gyereket másnak, mint az én édes hites feleségemnek ki nem adom. De annak aztán odaadom. Gondolja meg ezt a felpörösnÅ‘. A biró fordul a lányhoz. – Mit felel a felpörös e barátságos ajánlatra? A felpörös nem felel semmit. Hol elpirul, hol elhalványodik, két kezét két könyezÅ‘ szemére teszi. Nem tud felelni e pillanatban. Nemzetes uram azonban nem várakozik. Oda lép a felpöröshöz, megfogja kezét szeliden s szeme közé néz édes szives tekintettel. – Határozd el magad édes hugom. Ne legyen az a gyerek se az enyém, se a tied, hanem édes mindkettÅ‘nké. Alig tudja a leány lassu hangon kiejteni: – Ha isten úgy akarja! S oda borul nemzetes Böthök uram széles kebelére. – – Meglett azután az esküvÅ‘ is s az esküvÅ‘ napján a keresztelÅ‘ is. Egy napon jutott el nemzetes uram minden szerencséhez. Szép asszonyhoz, szép feleséghez s három éves szép ifjabb Böthök Bálinthoz is. Más embernek hány esztendeig kell küzködnie, mig ennyire juthat! Örült a nemes Lidia kisasszony is. Ime tehát mégis csak fenmarad a nemes Böthök nemzetség. Nem hal ki a tiszta vér az Å‘ szeme láttára. Egy kis gyanuja azonban mégis támadt. Hátha hamis legény volt akkor, valamikor, valahol az Å‘ Bálint öcscse! Hátha nem is véletlenül találta azt a gyereket! Ezt a gyanút a nőági atyafiság élesztette. Minden vigasztalódását e gyanúban találta föl ez az atyafiság. Pedig bizony ebben oly ártatlan volt nemzetes Böthök uram, mint a ma született gyerek. TARTALOM. A KÉT ÖRDÖG VÃRA. I. Privoda kapitány 3 II. Patkós Dani 11 III. A két ördög 27 IV. Mikola uram házának veszedelme 39 V. Menyasszonya után életre-halálra 53 VI. A két ördög lakolása 60 VII. Menyasszonyát mégis meglátta 71 ÉJBEN, VIHARBAN 85 HOGY LETT EGY DISZNÓBÓL KÉT DISZNÓ 109 KATÓ 121 HÃZASSÃGI VISZONTAGSÃGOK 173 NEMZETES BÖTHÖK URAM SZERENCSÉJE 237 [Transcriber's Note: JavÃtások. Az eredeti szöveg helyesÃrásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javÃtottuk. Ezek listája: 14 |égÅ‘ szemekkal |égÅ‘ szemekkel 82 |En vagyok |Én vagyok 98 |volna a szót |volna a szót. 105 |Jáfkalvy kölykét |Jákfalvy kölykét 140 |asssonyom s menten |asszonyom s menten 194 |istentÅ‘l elragaszkodott |istentÅ‘l elrugaszkodott 200 |negyven esztendeig, |negyven esztendeig. 223 |Miska izenetét, |Miska izenetét. 226 |Ȏdes Julcsám» |Ȏdes Julcsám« 257 |csöppnyà se |csöppnyi se 257 |hidegebbre válnà |hidegebbre válni 258 |csÃllag fénye |csillag fénye 274 |MÃnden tárgyalásra |Minden tárgyalásra 286 |Könnyei kÃtörtek |Könnyei kitörtek 288 |Atkozott szük |Ãtkozott szük 289 |valami njságot |valami ujságot 301 |uramnál Ãs |uramnál is 308 |kÃs gyerekségétÅ‘l |kis gyerekségétÅ‘l 313 |IX. |X. 317 |Szent-Gálon lakÃk |Szent-Gálon lakik 333 |durva kezet |durva kezet.] End of the Project Gutenberg EBook of A két ördög vára és egyéb elbeszélések, by Károly Eötvös *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 62945 ***