*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64802 *** TÓTH ÃRPÃD HAJNALI SZERENÃD VERSEK NYUGAT IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÃRSASÃG 1913 KISVENDÉGLÅBEN. Nagy Zoltánnak. Setét csöbrök s olcsó székek között Ãtballagok nyugodtan: odabenn Bágyadt gázlángok égnek csendesen. Várnak lehajtott fÅ‘k, gyűrt kézelÅ‘k S a falra pingált ó, fekete rózsák. Körül szomorú déli zaj csörög. Jó nékem ez a zaj, s e sok setét dolog. A lelkem, a lankadt, fekete rózsa SzelÃden hervad itt… és elborongva Egy kicsi, vézna testre gondolok, Mely már halott, s arra: mi vár reám? S mivégre ezek a beteg dalok? SÃrj déli zaj… Egy kopott diák, szembe, Beszél társának jó parókiákról, Hűs erdÅ‘k alján, e Babilontól távol. S falusi temetÅ‘k jutnak eszembe, Poros akácok s kis, poros katedrák, Ahol majd tanÃtgatnak és pipázgatnak, csendbe… S az én sorom? Néhány szomoru lánynak És fáradt úrnak megtetszik a lelkem Egy-két percre; s únottan és betelten Eldobnak s hűs klasszikusokra vágynak. Lám, egyedül maradok veletek Ti gyűrött kézelÅ‘k és gyűrött vágyak… Setét csöbrök s olcsó székek, szeretlek. Öreg barátként válok tÅ‘letek. És félszeg bútok lelkemen remeg, MÃg furcsa szavakat ötvözök: ékszereknek, Hogy e bús kösöntyűkkel halk, ifjú dalaim Menjenek, sÃrjanak és haljanak meg… LÃTOMÃS. Mint ezüst gyÃk villan setét mohákon Alakod úgy illan át hűs szobámon, Hol ó csipkéktÅ‘l bánatos az ablak, S hol szűk, kerek üvegkalitba zárva Réztrónusán gubbaszt a lámpám lángja S rezzenve ijjedez, ha hÃvogatlak. Mint a setét szÃnpadra, akkor este, Ezüstös apródként jösz most. Kezedre Karélyos csipke csügg, csuklódon alván. S mintha szelid Hamlet halálát látnád, Szemed úgy néz felém a szűk szobán át, S lágy szalagcsokor reszket térded alján. Ó, csak egy pillanatra jösz. Megállasz. Bomló hajadban tétován babrálgatsz, Makacs fürtjét szemedrÅ‘l félrehajtva, S már is, sebten, a hűs falakba folysz át S én nem tudom, milyen volt drága orcád, Emlékem petyhüdt, mint a holtak ajka. S egyszer majd végkép elfelejtem állad, S hogy ujjaim közt fogtam… s párnás vállad Illata emlékembÅ‘l messzereszket… És mégis hÃvlak s várom, visszatérsz-e? Mint hibbant agg, ki csillagokba nézne S az égre könnyes, vak szemet meresztget. A VÉN LIGETBEN. A vén ligetben jártunk mi ketten, Aludt a tölgy, a hárs, a nyár; Hozzámsimult félÅ‘n, ijedten S éreztem: nem a régi már. Sebten suhantunk, halk volt a hangunk S csendes volt a szÃvünk nagyon, És mégis csókba forrt az ajkunk Azon a sápadt alkonyon. KezébÅ‘l a fűre könnyesen, gyűrve Lehullott egy csöpp csipke-rom, Fehéren és halkan röpűlt le Akár egy elhervadt szirom. Szeme rámnézett kérdÅ‘n, búsan: (Nincs búsabb szem, mint aki kérd) Ily szomorúan, ily koldúsan Mért hÃvtuk egymást ide? mért? S mondta, hogy késÅ‘ már az éj s Å‘ Megy… mennie kell… s elfutott. Hallottam haló zaját a lépcsÅ‘n S nem tudom meddig álltam ott. Aztán… le s fel jártam a parkban Mint aki valakire vár. Gázolt a sarkam sÃró avarban S aludt a tölgy, a hárs, a nyár… TAVASZI ELÉGIA. ElÅ‘ttem nÅ‘k siettek. Testét lomhán kinyújtva Közénk terült a távol… és mÃg az esti csendben Elhalt vÃg kacajuk, kezem szegény öt újja DidergÅ‘n összesÃmult nyűtt, lim-lomos zsebemben. S reád gondoltam akkor s szájon csókolt a halk szél, Mely most testhez feszÃti az asszonyok ruháját, S mely olyan illatos, mint duzzadt dombu párnád, S szelid, mint nÅ‘i vállhoz simult bús férfi-arc-él. Merengtem: most vetik fel fehérlÅ‘ szűzi ágyad. S irÃgyeltem cseléded, ki vár, mÃg vetkezÅ‘döl És aki elmenÅ‘ben kecses melledre láthat, Min kis kupolát formálsz imára tett kezedbÅ‘l. S eszembe tünt egy alkony, halkan súgtad nekem, Hogy egy imába foglalsz fáradt, aggott apáddal… Ó, látod-é még, édes, a múlt ködein által Apád szelid, holt arcát s alázatos fejem?… Hazaindultam aztán, bús dolgokon tünÅ‘dve: E furcsa földi létre mi végre kelle lennem? Vágynom melegre, fényre és karcsu testü nÅ‘kre S bolyongni félszegen, magányos esti csendben? S vén utcapadokon hosszan meg-megpihenve Verseim mondogattam, melyekben csendesen Zokognak bánatim, és egykedvűn figyelte Fáradt, reszketÅ‘ számat fáradt szegény szivem… LÉGYOTT. Schöpflin Aladárnak. Szürcsölte a teát s át gyermeteg szemén Tréfás árnyat vetett a fordult talpu csésze, S az italemelÅ‘, lustácska, könnyü kézre Az éji csendben árván s szeliden néztem én. S néztem a törpe lámpa kerek olajtavát Amint nyirkos, sekély, setétlÅ‘ mélyibÅ‘l ÃttetszÅ‘, gyenge vállát szomorún szegi föl A lenge éji fény, a lágy olajvirág… S busongva eltünÅ‘dtem: egy-két perc, s csendesen Majd útra készülök, kabát, kalap, bot… s vége. Lassan leballagok a hűs feketeségbe, SÃrásra ferdült szájjal, át siket tereken. S olykor majd gyujtót gyujtok: melyik utca ez itten? Mi dolgom itt? És árnyam, az éji útra kentet Elnézem majd merÅ‘n, mÃg fáradtan pihen meg Torz válla egy kövön s nagy karja sárba fittyen… TünÅ‘dtem s fent az inga halkan suhant az árnyban, Sebten felém osont s tréfásan hÅ‘költ hátra, S a halálra gondoltam s áldott, szelid anyámra, S ki emlÅ‘it ölelve szunnyad a csendes ágyban: Szép kis öcsémre… s fÅ‘m búsan hajolt elÅ‘re, S a vidám szÃneket a vén szÅ‘nyegen, lábtul, Úgy néztem, mint aki nagy mélységekbe bámul, S Å‘, szürcsölte a teát, kecsesen, hátradÅ‘lve… PHILOKLET. Öreg Philoklet, vénhedt cimborám, Ó, nézd a hajnalt, milyen sápadt… Ez az utolsó hajnalod talán, PendÃtsd meg hát a szárazfádat. Sikolts belé a szürkületbe Egy tüzes dalt a rózsafakadásról, Sóhajts vissza a ligetekbe, Hol primula feslik s csalogány szól… Öreg Philoklet, mily kék a szemed… Ejh, bolondság az, hogy a kezed reszket, Egy-két dalt kell, ó kell még zengened MielÅ‘tt vénhedt lelked elereszted. Aztán repülhet, mint arany hajó Titkos határú, kéklÅ‘ tengeren S magam maradok… ó mi szörnyü szó: Magam… Philoklet sem lesz már velem… Nevess Philoklet… méla mosolyod Jól esik nekem, mint az Å‘szi nap; Jut-e eszedbe, amire gondolok: A csoda-Å‘sz a platánok alatt? Akkor esett, hogy kis vita hevében Kezet emeltem rád, vén cimborám… Nevess, nevess… oly fáradt már a vérem… Az az idÅ‘ nem is igaz talán… Öreg Philoklet, hogyha eljÅ‘ Cháron, A mord hajós, és eltünik veled, Pendüljön ott is nóta szárazfádon, Meleg, mint a tavasz és bús, mint a szelek. Zengd azt a dalt az aranykÃgyócskáról, Mely Kleopátra vérétÅ‘l haldokol, És fel fog nyögni bánat mámorától, Mint most szivem, a mélységes pokol… Öreg Philoklet, vénhedt cimborám, Ó nézd a hajnalt, milyen sápadt, Ez az utolsó hajnalod talán, Ó, pendÃtsd meg a szárazfádat. Sikolts belé a szürkületbe Egy tüzes dalt a rózsafakadásról, Nem visz már út a ligetekbe, Hol primula feslik s csalogány szól… ESTI KÖNNYEK. FenyÅ‘ Miksának. Lehunytam a szemem s jaj, az Å‘ arcát láttam, Jaj, az Å‘ testét láttam szűz ágya tiszta vásznán S csodáltam mélyen és szeliden és paráznán S úgy jajdult el szÃvemben vérzÅ‘, ledöfött vágyam Oly búsan s elvetetten, mint harc után a tarlón Az átszúrt katona, ki zsibbadó fejét A hűvös földbe gyúrja s szegény, pihenne még Távol babája mellett s csókolná vállát forrón. S egyszerre felzokogtam és lüktetÅ‘ fejem Betegen s árván bújt meg ijedt tenyereimben S Å‘k, mint gondos nÅ‘vérek puhán s nagyon szelÃden Simogattak sokáig s remegtek csöndesen… Hiába… s elzuhantak hosszan bús kezeim Az asztalon s átfonták egymást kétségbeesve S imádkoztak… s szemem tétován, tágan leste, Mint csavarja szép ujjuk torzzá a szörnyü kÃn… Éjfél lett lassan… s lomhán nyúltam egy szivarért én S furcsa csodának tetszett, hogy elhagyottan nyúló Ujjaim közt vÃg fénnyel föllobogott a gyujtó S hogy törÅ‘dött ajkamról illatos füst szállt békén. S aludni készülÅ‘dtem s úgy nyujtózott karom, Mint ólom-Krisztus karja elvadult út keresztjén És elgyötört orcámat lassan aláeresztém S az „elvégeztetett“ vonaglott ajkamon… TAVASZI HOLDTÖLTE. Táncolva suhannak a szÅ‘ke sugárkák, Hűs hold aranyával elöntve a lég, Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád, A méla nagy ablakok Ãv-sora ég. Vén függönyömön kipirúl a virág-dÃsz, Rég elfeledett kezek ósdi müve: Foszló violák, halovány, puha nárcisz, Mind, mintha virulna, oly édes, üde… Ily este merül fel elÅ‘mbe sok emlék, Mint messze homálybul a tarka hajó, Elébb remegÅ‘, pici fénye libeg még, Majd kél a vitorla s piros lobogó. S mint sÃk, ragyogó habu, méla vizekbÅ‘l Felszökken a játszi, ezüstszinü hal, Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl S fürgén ütemezve iramlik a dal. Eltűnik elÅ‘lem a mély komor udvar És benne a rÅ‘trügyü, bússzavu fák, Szállok haza, messze, a barna darúval, Amerre ezüst utat Å‘s Tisza vág, Hol mén dobajátul a föld szive retten, Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén, S hol mély remegésü, nagy, ifju szerelmem Mint hársszirom illata szállt le fölém… Nem nyÃrt, buja lombu, öreg liget árnyán, Hol ring ezer ág a sok orgonafán, Szép, gyermeki álom igézete vár rám, Mély, tiszta tekintetü, szÅ‘ke leány. Nagy, tűzszemü gép robog át közelünkben, Vad füttyire lomb remegése felel, S rezdül szavam: „Engem is elragad innen Majd búgva e szörny… maga nem feled el?…“ De Ãme a holdat a köd beborÃtja S álmom zivatar zaja kergeti szét, Fáradt fejem ablakaimra szorÃtva Már érzem a nyirkos üveg hidegét. S mÃg éles esÅ‘ sürü cseppjei mossák A fákat, ahol ragyogott a sugár, Úgy fáj, hogy az illatos, ifju bohóság Nem fonja körül szivemet soha már… ÅSZ. Kábultan füsttÅ‘l s éji zajtól A nedves karikákat néztem Miket a pohár talpa rajzol A márványos hűs asztalszélen. Az utcára kék fény omolt ki, Künn lucskos, setét kocsik álltak, Ó, egy illatos, puha vállat Oly jó lett volna megcsókolni… Mentem… Magányos utcák vártak És hervadt fák. Egy régi téren Ãllt egy alak, vénhedt és fáradt; Botjára dÅ‘lt; csendben kitértem. Botja olyan volt, mint egy thyrsus, Fekete szárát körülfonták Aszú venyigék s lankadt rózsák. És csendesen utánam indult. A sarkon késÅ‘ zene zengett, Szomorún s tétován megálltam. Å jött, a sok bús rózsa lengett, S reszketve megfogta a vállam: „Kedves fiam, vezess el engem A lányomhoz, a városaljba… Fütyölhetsz is… mért mennénk csendben? Hisz Anni meghalt, úgyse hallja… De lásd, kitudtam ám a módját: Vén szilfaágból botot nyestem, Rá ó venyigét s késÅ‘ rózsát. S most kimegyünk hozzá mi ketten. ErÅ‘s, édes, illatos élet Hármas imáját elmormoljuk, Botunk háromszor megsuhantjuk, És Anni, meglásd, újra éled…“ S elindultunk a halk esÅ‘ben, Az út üres telkekre tért ki, Nagy Å‘szi éjben, Å‘szi csöndben Mentünk távol sÃrok felé mi. Mentünk elalvó bús ütemmel Megbolygatni egy csendes ágyat: Egy ifjúember, aki fáradt És egy megÅ‘rült öregember… ESTI SZONETT. Kovács Józsefnek. Mint nyugvó úrnÅ‘t piperéz remegve A néger rabnÅ‘ lágy s illatos ujja Úgy szépÃti a lankadt tájat ujra A setét ujjú alázatos este. Bús rableány! ki kékszinűre fested A fák kontyát s a holdnak hervadt arcát Ezüstösre kendÅ‘zöd, csúnya hajszák Miatt gyűrött orcám úgy sÃmogasd meg, Mint régen egy lány, ki mióta elment Oly fáradt illatú nekem az élet Mint most a mély és elsötétült kertek, S kiért, mÃg csüggedt fÅ‘vel várlak téged, Oly forró s oly könnyes a szÃvem vágya Mint jöttödkor, est, az özvegyek ágya. KINCS. Emléked már oly ódonan aranylik… Ha este véle búsan bÃbelÅ‘döm Már úgy csillantja lelkem, mint nagy, antik Gyűrűjét agg kéz, reszketÅ‘n, tünÅ‘dÅ‘n… Forgatná még a bűvös gyűrűt bágyadt Lelkem s várná, hogy mint gigászi szolgák Jelenjenek elém a régi vágyak, De egy se jÅ‘ már s nem röpÃtnek hozzád… S egy este majd, mÃg úgy mered sötéten Rám sok nyűtt emlék, mint hol búsan éltem Tört bútorok az olcsó, vak szobákban, Lelankad lelkem karja bánatában, A kincs kisiklik ájult ujja közzűl S setét lomok közt lassan messzegördűl… MEDDŠÓRÃN. Turcsányi Eleknek. Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén. A PARKBAN. Kaffka Margitnak. Halk hangon sÃrdogálnak a szelek Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák, Fakó aranyvonal a holdszelet S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát A sápadt hajnal s halkan közeleg. Megcsobbanó, hÃg sárban gázolok S az Å‘szi kertben messzenézni félek, Elhervadt ajkam csendesen zokog S érzem édes Ãzét tört, sűrü vérnek; Az ágakon gyászlobogó lobog. Egyszerre édes, lázas képeket Látok kialvó szemmel, késÅ‘ vággyal, Hallok szelid, lágy menüetteket S halk, surranó, selyembevont bokákkal Az Élet a bús fák közt ellebeg… REGGEL. Karinthy Frigyesnek. Hunyorgva néz felém, mint szürke, ébredÅ‘ szem A messze, nyirkos ablak; dereng a vállas ágyvég; Ajkam álombeli, szelid csókoktól lágy még, S még szunnyad tarka ingem, petyhűdten és redÅ‘sen. Ó, van-e még dolog ily bús, mint fáradt törzsem, Amint elferdűlt árnya a hűs padlatra dűl?… Vén, robotos ruhám a széken feketűl És várja alázattal s egykedvűn, hogy felöltsem… Ãgyam elébe ejtve setéten tárul széjjel Egy ócska, furcsa térkép… s eszembe ötlik álmom: Könnyű hajóval jártam nagycsendű óceánon S banános szigeteknél suhantam el az éjjel. Úgy volt, hogy lábbadoztam s gyengén, párnákba gyúrtan, Öblös karszékben űltem, szemközt a fénylÅ‘ vÃznek, S kedveskedÅ‘n kacagták szépmellű, gyenge misszek, Hogy tétova kezembÅ‘l az óbor félrecsurran… Ó, drága, szÅ‘ke misszek, vén borok, halk hajók! Ó, csendes pihenés napos fedélzeten!… Lassan felöltözöm s mÃg fázva, félszegen, A hűvös lépcsÅ‘házban lomhán leballagok, Ti vártok, ócska ajtók, elsárgult névjegyek, Sárral befent lábtörlÅ‘k… s ha este visszatérek, MegértÅ‘n nézitek, hogy bús vagyok s fehérebb, S ha gyáván sÃrok én, szeliden tűritek… ADY ENDRÉNEK. Mester, egy ifjú ember szól Ãm köszöntve hozzád. Szeresd, mert sok setét sorod érte sziven S mert egykor, úgy beszélik, űlt a térdeiden S látta fénylÅ‘ szeme húszévesnek az orcád. Most is úgy hódol lelke, oly szeliden s oly mélyen, Mint amaz ifjak hajták szép térdöket a földig, Kik ámulón figyelték az Úr komoly szemöldit Ama bibliabéli, hegyibeszédes éjen… Csodállak, aki jöttél e vÃg Kánába s készÃtsz Setét, erÅ‘s bort nékünk könnyeid szent vÃzébÅ‘l, S áldlak, mert újra zengÅ‘ s ámbrás, csókod ÃzétÅ‘l Ajka ama holt lyánynak, ki a magyar Poézis. Ãldlak, mert csodát mÃvelsz… bénák s vakok között, MÃg gÅ‘ggel megtagad sok vénhedt Ãrás-túdó, S mÃg fitymál unt rimekkel sok ósdi sÃrás-túdó, Ãldlak, mert szent magyar vagy, nagy és megöklözött… Ãldlak, mivel szilaj vagy s szelid, mint ama Másik, Kinek kemény kezétÅ‘l a templomi kufár-had Ãœvölt vala… s ki szólt: Ha ki szivében fáradt Énhozzám jÅ‘jjön el s lel megnyugasztalást itt… Ãldlak, mert engem is, ki halkan s meghatottan Szólok hozzád, a lelked ó hányszor megvigasztalt, Ha súlyos térdeim vonszoltam és az aszfalt Furcsán kongott… s az éjben verseid mondogattam… Elébed szÅ‘ke szűzet ma százat küldenék, Kiknek fiatal ajka zengÅ‘bb szavakra nyÃl fel S kiknek meghajló törzse szebb alázattal Ãvel Mint szóm s e könyvrehajló bús férfiú-derék. Ma, ó áldott költÅ‘je a vérnek és aranynak, Fáj, hogy csendes dalos vagyok s hogy nemzetem Kemény fiai közt hirdetlek félszegen, Félénk apostola az én erÅ‘s uramnak… De lásd, Å‘s Debrecenben él s kora-Å‘sz már s roskadt Egy szobrász, kit szerettél s ki nagyokat akart ott És akit meg se láttak, bár választott magyar volt S ki estve, szomorún, most nagyokat borozgat: Az Å‘ fia vagyok, az Å‘ vére és teste S tört lelke jut eszembe, mÃg könnyel hirdetem Te tört lelked nagyságát s mÃg érzem: int nekem S vár rám is egy jövendÅ‘, szomorú, boros este… VERGÅDÉS. Bán Ferencnek. Ó éj… csuklóm lelankad és bénult ujjaimhoz Puffadt háttal feszülnek a csúf, setét erek. Egykedvűn bámulom… egy perc… és nem merek Tovább nézni e kézre s a lámpa fénye kÃnoz. Ó hűsÃtsd éji lágy lég asztalra csüggedÅ‘ fÅ‘m! Hadd higyjem: sÃmogatva anyuska ül ma itten, Kinek érintésétÅ‘l halkan billent s szelÃden Fiatal térdei felé remegÅ‘ bölcsÅ‘m… Hiába. Kimegyek s a párás parti kertet RemegÅ‘ térddel járom s a nyult folyó-szalag S minden, szegény szememben, a roppant hold alatt Torz óriássá puffad s bús symbolummá dermed: Istenem, kik ezek? e szörnyű gyermekek, Kik fényes kocsik sÃnjét egykedvűn igazÃtják? S ki tudja ama békés bárkák nyugalma nyitját, Mik bizton elballagnak az örvények felett?… S e rajban tóduló emlékek mit akarnak? Mért jár eszemben egyre a kenetes, vén kántor: „Fiaim, gyáva volt még Å‘ is, a másként bátor Deák Brutus, mikor beléje dÅ‘lt a kardnak…“ S gyermekvágyak búsÃtnak, sok, régi, drága estém: „Anyus, ha nagy leszek, mint a nagy pap-diákok, Maga az elsÅ‘ padban üljön, ha prédikálok…“ … S egyszerre eltünÅ‘döm: ha most holtan elesném?… Egy asszony kellene… ne lenne más, csak asszony, Kinek csak vÃg enyelgés, ha fáradt homlokom Kecses mellére hajlik s tréfa, ha átfogom Kétségbeesett hévvel, mikor párás az alkony; Ki tettetÅ‘n figyelné, ha szóba kezdene Arról ajkam: mi az, mi olykor elsetétÃt S titkon tükörben nézné fénylÅ‘ csecsebecséit, MÃg halkan felnevetnék… egy asszony kellene… DÉLI DERÅ°. Várady Istvánnak. Nyakam nyugtatja most puhácska pázsit S nézem a fénylÅ‘ fákat, fülledt árnyban S a fűszált, mely rámdÅ‘l s furcsán parázslik. Ó boldog bágyadás… egykedvűn ásÃt A fáradt száj s izzadt izmokkal, lágyan Hevernek karjaim s ernyedt kezem… A tavon vÃg nÅ‘k mennek csónak-útra, Arcuk csiklándja szeleburdi szél, A blúzokon kecses redÅ‘t nyom ujja S csipkéiket hevült nyakukra fújva Hajló füvek közt halkan erre tér S nedves szájjal megcsókol csendesen… Ãldott derű! ó hányszor hÃvtalak S lásd, izzadt fák közt, most suhansz le hozzám, Mikor a holtralankadt gondolat Aléltan alszik homlokom alatt S minden vágyam: hogy fáradt, forró orcám Egy nyomorú tál vÃzben megmerÃtsem… Ó sÃmogasson illatos kezed S áltass, hogy a jövÅ‘ csodákat hoz még, S mely bánatok közé temetkezett Hordozd meg szép álmok közt lelkemet Mint béna aggot hord könnyű toló-szék Napfényes fák alatt, csendben, szelÃden… Ó most, mÃg minden búm ernyedten elhal Mutass, csendes derű! szép vÃziókat: Kis házat, télizöldes, tiszta fallal, A balkonra szép nÅ‘ lépjen ki halkal S mondja: édes… s mondjon más drága szókat, Mik lágyabbak, mint pongyolája fodra… Hisz az örök törvény a szörnyü alkonyt Ma is elhozza s nézem majd leverten A csendes házakon a puszta balkont S mÃg elhagyott utcákon halkan elkong Léptem, a bú tükrére hajlik lelkem, Mint csonka tönk ferdűl az éji tóra… EGY LEÃNY. Egy kobzos görögös lányt szeretek én, Akit ti sohse láttok, Vár rám magányos utcák szögletén, Karcsú és izmos, akár egy legény, Nyakamba ugrik s átfog. Elhagyott parkokban ütjük fel tanyánk, CsörgÅ‘ vizeknél, A lombok felett bujdos az égi láng, Sok csodacsillag néz le miránk, S az a hely szentély. Nagy hárfája ezüstösen villog az éjben S penget sok régi dalt, S a furcsa pitypang táncol az útfélen, S billeg sok bóbitás banka kevélyen, S a szél sohajt. S egyszerre elhagyja a lány a hárfát S nem tudom mire gondol, Ledobja selymes, puha ruháját, Rámfonja testét, rámtapasztja száját S csókol, csókol… Tán arra gondol: meg kell egyszer halnunk S nem lesz többé kacaj, csók az éjszakán, Lehull a csillag, elporlad az ajkunk, Elfutnak a vizek, meg kell halnunk… Szegény leány… ÅSZI ALKONYAT. Gellért Oszkárnak. Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten S e csüggedt ujjakon pompás aranyszint fen szét, Ó most minden dolog oly titokzatosan szép S magános s mozdulatlan… s az illatban s a csendben A nagyszerű és komoly fák alatt Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján A fantasztikus és fáradt arab. Ó most buja mosollyal s epedve nyujtja ki Karját jövÅ‘m felé vágyam, mint lomha szultán, Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyulván Remegnek parfümös és puha ujjai; S mÃg fátylait lebontja alázattal s szelÃden S táncol elÅ‘ttem szűzen s mezÃtlen a jövÅ‘, Fényes lombok illatja mint arany füstölÅ‘ GÅ‘ze, úgy részegÃt s nehéz fÅ‘m félrebillen… S egyszerre… újra oly fáradt s levert vagyok És ébred a szivemben egy-egy bús, régi emlék Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép S a szeme a sötétben ijesztÅ‘en ragyog… Aztán ennek is vége… elnyúlnak a vadak, Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan Csendben… s én bámulok a messzeségbe hosszan S a vén kert körülöttem egyre homályosabb… És hanyatt terülök a fűben s csendesen TünÅ‘döm: van-e még az éj tág tengerében Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten Borong az ég felé, mint most fáradt fejem? Ó van-e még hegy háta oly kincsrejtÅ‘n is árva Mint dombos homlokom s csillognak-e tavak, Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja? INTÉRIEUR. Bálint Aladárrak. Olykor az élet szép csodákat sejtet S ujjaim boldogan s jólesve nyúlnak Mint lyány keze, ha kéjelegve bújhat Langy vÃz alá, vagy sÃmÃt drága selymet. Karszékemet tárt ablakomhoz húzom S az egyszerű utcát csodálva nézem, A satnya fák ragyognak künn merészen S mily lágy vonal feszül sok olcsó blúzon… Meghitt akkor minden vén, únt dolog S miket árván szoktam bámulni este Szelid s kecses otthonná bújnak egybe A félszeg és szegényes bútorok. S mint fÃnom ujju szobrász élveteg Gyúr illatos viaszból furcsa aktot A lelkem lomhán és bizarrul alkot Filigrán és buja reményeket. Fülem egy messzi nÅ‘ halk szavát hallja S tenyerem, mÃg a szék karját becézi, Az Å‘ remegÅ‘ kézfogását érzi, S tudom: most szép zárt ajkam bús vonalja. Az ábránd egyre fantasztikusabb S egyszerre fölrémlik, mily kúsza s dÅ‘re… S fejem álmos mosollyal dÅ‘l elÅ‘re S számból kihull a hűlt szivarcsutak… ORFEUMI ELÉGIA. Oláh Gábornak. Táncolt s mÃg lomha csellók halkan s busan kisérték Reszketett a szivem: mily szép lehet, ha lágyan Kádjába lép e lány, reggel, a langy homályban S mélyen nyomja a vÃzre illatos, forró térdét… Körül zajos szatócsnép vigadt s csámcsogva majszolt, Arcukon a vasárnap kéjének zsÃros fénye, Ó, olyan jó lett volna a márvány asztalszélre SzorÃtni a fejem s sÃrni egy hosszú jajszót: Ó, én finom csodákra sovárgó árva lelkem! Hát Ãgy bújsz meg, én drágám, lomha elteltek s olcsó Kacajok közt, didergÅ‘n, mint nyomorú vadorzó Vak és sáros bozótban, meddÅ‘ és fájó lesben? Hát ennyit ád az élet? egy-egy halk, meleg szépség Remeg feléd nagynéha a dolgok vadonában: Távoli s illanó káprázat a homályban S csak annál iszonyúbb utána a sötétség… S szánnivalón, gyötrÅ‘dve szorult össze az öklöm S kétségbeesett vággyal néztem a táncos lányra S Å‘ rikÃtó szoknyáit kurjantva csapta hátra S a fülledt termen át vad taps ujrázta dörgÅ‘n… SÉTA AZ ALKONYATBAN. Schöntág Alfrédnak. A setét bolt nagy üvegablakán Figyelt ki s keskeny öklére könyöklött, Néztem e teltszárú, lágyzárú öklöt S éreztem: messze-messze űl e lány S tudtam: nincsen számomra mosolya… S a bánat halkan Ãgy szólt hozzám: Látod? Ezt is lelked karjával átkaroltad S ez is, ha fáradt fÅ‘vel ébredsz holnap Bús vÃziód lesz s sÃrni fogsz, hogy áldott Keze homlokod nem éri soha… Ne nézd tovább, beteg vággyal ne nézd Å‘t, Aki másért olyan szép, nem teérted, Hisz maholnap elfárad ifju térded S gyakran hajtod már kezedre nehéz fÅ‘d: Nem vár öröm, ha eddig elmulasztád… Hiába már, ha olykor vad vágy ver föl, Hinned: itat még borával az élet S hogy papjaként, ki nem tud bút, se kételyt, Te is, dalodból, mint aranykehelybÅ‘l Osztod még áhitattal szent malasztját… Hiába!… már a városvégi lankán Bolyongtam, künn egy agg szántotta földjét, A bölcsek szelid nyugalma ömölt szét SzépmÃvű arca évötvözte lapján, Köszöntött és én elmerengve néztem. Ökrei a barázdát lomhán vonták, Mint egykedvű évek az arcredÅ‘t… S szivemben akkor halkan arcra dÅ‘lt A méla bánat s kék kösöntyűs kontyát Megbontva, sÃrt a sűrüdÅ‘ setétben… SÓHAJ. Peterdi Istvánnak. Mint túlédes, setét, únt kávéházi lÅ‘rét, Úgy szürcsölöm már sokszor a halkuló harangszós Fülledt, fáradt estéken lankadt illatu, langyos Italát bánatomnak. Jaj, sohse voltam törpébb… Bús sorsom keze már, mint könnyű, kényes, úri Lyánykéz, mely játszva völgyez ruháin ferde ráncot Oly lágynak és szelÃdnek rémlik, bár elcsigázott Orcámat megütötte s tudom, redÅ‘sre gyűri… Már gyakran, ravaszúl s élvezve s betegen Ãœgyelek, hogy gyötrelmim bús órája ugy essék, Hogy valamely finom, mesterkedÅ‘ ügyesség Bujává s izgatóvá tegye búmat nekem: Paráznán gondolok rá, ki eldobott magától, Szép combjait mint nyitja lépésre, mily kihÃvón S lágyan… s kedvenc parfÅ‘mjét agyzsongulásig szÃvom, Mint ki halálba zsibbad a rózsák dús szagától… S jaj, van, hogy vÃgan szólok: már kisvárosi élet GyógyÃtottja vagyok, megbékélt, bölcs, halk mártir, Kit nem izgat új távlat s drága, távolból várt hÃr S ki egészen a csendes és szürke dolgoké lett. S mikor már megnyugodnék, hogy a lassú kÃn átka ÉletemrÅ‘l letelt s bÃzón a szürke dolgok Szivén el-lepihennék, látom, hogy övükoldott Titkok Å‘k s fanyar mellük uj bú tejét kinálja… Im, most is… tenyerem arcomhoz szoritom, Ó, örök gesztusa szegény, bús tagjaimnak! S összeszorÃtott foggal tűröm, hogy könnyekig hat Egy távoli, kántáló, borbélyos bariton… … Uram! add legalább, hogy vad kÃn, nyersen, mélyen Metélné lágy szivem s mint durva felcserek Kontár kése nyomán a fÃnom, dús erek, Pirosan, gyorsan, vérzÅ‘n halna el ifju éltem!… EGY LEÃNY SZOBÃJÃBAN. Nagy Lajosnak. Az ágya szélén ültem s mint e sötét, kopott ágy Oly gyűrött volt szivem, amelyen forró testét Lustán és finoman vetette el az esték MezÃtlen s bánatos úrasszonya: a csókvágy. Néma volt s elhagyott volt a kis szobában minden S a fakó aranyszÃnű alkonyatban Mint beteg princ a dÃszes halk fogatban Lankadt illatok nyujtóztak szelÃden. Már vetkÅ‘zött a szÅ‘ke némber s busongva néztem Milyen únott s hideg a karja mozdulása S lelkem hervadt kertjében bús gondolatok hársa Zizzent meg csendesen, Å‘sziesen s setéten. Nézd, szólottam magamhoz, mily zölden s haloványon Csillog e nÅ‘ szeme az estben… érzed? érted? Egykedvű és fakó jelzÅ‘lámpás ez élted Komor sÃnjei közt egy sötét állomáson… Ó lesz-e állomás, hol szebb fény s jobb melegség Fogadjon, feleség és boldog vacsora? Vagy szörnyü kóborlásod már nem szűnik soha? S csak ily pihenÅ‘k várnak, bús kéj s mérgezett esték? S könnytelen, megsirattam a petyhüdt nyoszolyán A régi-régi percet, mikor még nem volt mindez, S még úgy nyúltam a kéjért, mint vertarany kilincshez A csodarejtÅ‘ élet zárt, titkos kapuján… SZEPTEMBERI SZONETT. Laczkó Gézának. Szeptember szép szultánja, Åsz, pompás, buja zsarnok, Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt Kaftánú bús thuja mind furcsa dervised, Mind mélyen hajladoz s halkan imázva mormog, Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok, RabnÅ‘k, kiket elgyötresz s kik engedelmesek; S te jösz, puhán s pompázón s gyűrűfényes kezed Aranyos reflexétÅ‘l a tiprott fű is csillog. Ki gÅ‘ggel és egykedvűn, de fénylÅ‘n s mégis áldva Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja, Köszöntelek e szirtrÅ‘l, leghÃvebb dervised. Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el S átkos, dús ajándékúl az Å‘szi bút vigyed. ESTE A TEMETÅN. Füst Milánnak. Vén, halottas esti kert. Itt-ott ferdén, egyedűl Egy-egy tél-túl földbevert Furcsa fejfa hegye dűl: Megpihenne, ósdi rom, Elzuhanna békiben Lent a fűves, ó siron, Hol gazdája rég pihen… Most a tiszta esti ég Gyengezöld és tág mezÅ‘, Nyúgodalmas, rest vidék, Egy-egy halkan érkezÅ‘ Csillag csillog: angyal ott, ÅrzÅ‘ angyal, azt hiszem, Földre ballag most gyalog S kézi kis lámpást viszen… Béke, béke… lomb megett Vén feszűlet feketűl, Karja most, az átszegelt, Kétfelé lágyan vetűl: Elgyötörte estelig Véres és szöges tusa, ÖlelÅ‘ most és szelid Ãvű fáradt gesztusa… Béke, béke… élni ma Nem fáj úgy, nem tépdesem Lelkem váddal, vén ima Zsongat búsan, édesen: Utbafáradt vén legény Estimája… dédapám Énekelte még, szegény, Vándorútján hajdanán: „Útvigyázó szent kereszt! Vándor mÃves esdekel, Új bolygásra úgy ereszd: Féluton ne esne el; Légy kegyelmes tútora, Vén csontot, hadd várja már Meleg cipó, csutora, Édes asszony, vÃg halál…“ Régi emlék, furcsa dal… Ó mikor még, kis legény, Próbálgattam fiatal Félénk hangocskámmal én, Kandallós, vén, vÃg tanyán, S megrettenve hagytam el, Látva: szép, szelÃd anyám Mily busan s némán figyel… Béke, béke… vár reám, Egyre vár az ócska ház, Ablakában űl anyám És az estbe kivigyáz… Jaj, de lelkem-testemen Lomha, bús egykedvüség S eltünÅ‘döm: istenem! Messze kell-é menni még?… EVOKÃCIÓ EGY CSILLAGHOZ. Osvát ErnÅ‘nek Csillag! e csüggedt órán, mÃg bánatok zilálnak A fogcsikorgatások bolygóján s reszketek, Engedd feléd feszÃtnem, szédűlÅ‘n, reszketeg Lajtorjáját szegény emberfantáziámnak. Örök fényed figyelve fenséges Å‘s planéta Oly jó most eltörpülnöm s nagy búm, alázva, mérnem: Mily halk s kis mozgolódás a roppant, régi térben Szivem fájó verése s e lomha éji séta… Lásd, szörnyü óra volt ez, forró könnyem kigördült S zord vÃzióként láttam: sok fáradt, furcsa útam Iszonyú tömkeleggé mint bogozódik rútan S csüggedt csavarodással mily bús hurokba görbült, Hol édes ifjuságom ájuldoz, szűnÅ‘ szÃvvel S elhal… s már drága célig torz utak kusza bogja Nem oldozódhat többé lendűlÅ‘n és ragyogva Mint vÃg ösvényszalag, mely dús ormokhoz Ãvel… Ragyogj, nyugalmas, hűs fény reménytelen s hazárd Utamra, Å‘s tüzednél e sok, bús borzalom ma Szeliddé félszegűl s úgy nézem torz halomba Torlódott bánatim, mint ó, bizarr bazárt, Hol, nyűtt dobozok mélyén: sok-sok bús gondolatban – Ó, lelkem régi lomja! – lappang a halk halálvágy, Az ócska, furcsa krampusz s felszegné ferde vállát, De fáradt már szegény s oly úntan s késve pattan… Most, csillag, megszerettem, lásd, árva és sötét Éltem s komoly korongod a régi, égi csendben Úgy nézem már tünÅ‘dÅ‘n és békén s elpihenten Mint nyugtató örök rend szép égi hÃrnökét; Most érzem: bús kis útam vezet még valamerre És lágyan s édesen emeli elcsitult, Fáradt lelkem a lét, mint álmos kis fiút Halk, ringató anyák szelid és puha melle… Csönd… csönd… Isten követje, nemes, arany jelenség, Setét áhÃtatom most meghódol neked S úgy emeli feléd, remegÅ‘n, szÃvemet Ez élÅ‘ és meleg és fájdalmas szelencét Mely könnyek balzsamával s vágyak kincsével áldott, Mint bizarr drágaságuk és furcsa füstölÅ‘ik A mély, setét uton, mely Betlehem felé vitt, A szent csillag fényében a szerecsen királyok… DERÅ°? Schöntag Lajosnak. Ez, ez hát a derű? ez a túlkönnyű játék? Nem remegek s nem pirulok bele, Közelhajlok s mondom: ime, fehér halánték, S lesem: reá a csókom halvány pÃrt lehel-e? Távolhuzódom s mondom: Ãme kis karcsú termet, S lesem: rándul-e válla utánam, remeg-e? – Ez hát az élÅ‘ öröm, mely kÃnná sose dermed? A boldog szerelem? az élet-csemege? – És túl lombok cikk-cakkján apró falu fehérlik, És túl fehér falun cikk-cakkos kicsi hegy – TünÅ‘döm: itt a jó hát? s mellettem súgva kérdik: „Becses bús gondolatja kószálni merre megy?“ S oldalt hajlok mosolygva, lustán s a lány szemébe Fúvom szivarom füstjét s az évÅ‘dÅ‘ kacag – Ez hát a csodahangszer? a jó órák zenéje Innen cseng? lássuk, lássuk: kövérke, kicsi nyak!… Mért hát hazudni s torzan mosolyra vonni ajkad S szépnek vélni a létet, mert szépnek vallja más? Ki már halál felé szelÃd-ügetve hajtat Minek neki bús utján kis derű-állomás? Minek még kis ürűgyek: nyájas táj, lágy kisasszony, Megállni, tétovázni és próbálgatni még? Légy elszánt és kevély s egy rongy perc ne marasszon, Ha már torkodra öklend a fáradt szó: elég… Hopp! jó szivem, csak csÃnján, hiszen megint becsaptak! Hopp! bolondúl dobogni és kalimpálni kár, Hopp! meg ne illetÅ‘dj, megint csak semmit adtak! Hopp! gÅ‘gösen! hisz ujra üres, bús óra vár! Kopp! jó, beteg szÃvem, szép csÃnján, lassú koppal, Tovább, halkan, egykedvűn, bús véred majd eláll, Topp! fáradt, furcsa vándor, szép csÃnján, lassú toppal, Majd csak gáncsot vet egyszer s elfektet a halál… SZOBÃK. Vörös márványból épÃtek neked Házat fehér madarak bús szigetjén, Ahol örökös, rózsaszÃn, hideg fény Borong a végtelen vizek felett. Fényes karú, mezÃtlen, barna nÅ‘k Surolják majd, hajlongva, hűs szobáid S dalolják messze otthonuk danáit MÃg setét rózsákként csügg bús fejök. ElsÅ‘ szobádban kád lesz, drága kád, Hol lágymeleg hab sÃmogassa vállad, Csókolja emlÅ‘id és hosszu, bágyadt Karjaid közt lomhán suhanjon át. Itt gyolcsok lesznek s régi, sárga selymek, Vörös rózsák és apró nárciszok; Ha jÅ‘sz, egy kis fiú tapsolni fog, És én szomoruan s alázattal figyellek. Másik szobádban ódon ágy legyen, S mint téli sÃkra ejtett ékszerláda, Ferdén a hóba fúrva, kifosztva és kitárva, Heverjen drága tested a tiszta lepleken. Kis asztalodon könyvek legyenek, S mÃg bennük lapozol lágy, lassú ujjaiddal Itasd meg illatos és könnyes dalaikkal Itasd meg csendesen s ringasd el lelkemet… S ha majd este a vén vizeken át Távol partok felé merengnek a cselédek S a mi bús asztalunkon elhűl az esti étek, Én furcsa bánatim, édes, ne nézd tovább: Vezess be kisanyásan a harmadik szobába, Ahol születnek a setét rimek, Forralj kedveskedÅ‘n lágy, zümmögÅ‘ vizet És hints teát és mérget szelÃden a pohárba… A RABRÓL, AKI KIRÃLY VOLT E sÃró szavak, úrnÅ‘m, zengÅ‘ és furcsa bilincsek, Melyekkel láncra vertem és küldöm hozzád: menjen! Alázatos és szenvedÅ‘ szerelmem. Én édes úrnÅ‘m, hallod? most halkan egy reszketeg rÃm cseng: A láncok csörrentek, mert szeliden Béklyós karját szegény szerelmem kitárta feléd – Hallod? most téveteg és fáradt az ütem Mert elindult rabod s remegve lép Közelébb, közelébb S megáll – lemondón, fájó, réveteg csendben… Elér-e hozzád? sóhaja leng elÅ‘tte, halk madár, feléd ivel sovárgva S finom és zengÅ‘ hullámot ver setét hajad körül bús lebbenése a légben, Ó, ereszd most kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára, Még e bús hajnalon. Meg kell Å‘t fojtanom S lásd, a mi halottunk lesz csak, gyászold, Hisz nemrég még király volt, gÅ‘gösen gázolt Az életembe, Ãfju volt, Å‘ volt a vÃdám esztelenség, Karjai lüktetÅ‘ meztelenjét Kéjesen feszitette a hegyek felé, keményen, Ó, táncolni tetszének az ormok a rezgÅ‘, hajnali fényben S én elbúsongva az ablak elÅ‘tt e dús pompában koldusan álltam De hozzám toppant s ujja közé csippenté pajkosan állam S lassan a fénybe fordÃtotta orcám… S mutatta a tavaszi fűveket, a karcsú és zsenge ragyogókat, S a fákat, miket a halk szél szeliden billegni nógat Csiklándva érzékeny derekuk hajlós, borzongó táncra… S kacagtak a boldog fák s Å‘ is, mint a szélzengette levelek tapsolt és csengett S nevessek én is: unszolt s becézve simult hozzám S jól esett, úrnÅ‘m, mert neved dúdolta s szépséged fuvolázta S fÅ‘hajtva s térdalázva Hallgatták akkor bánatim s eléje halkan mind hódolni mentek… S mikor eljött az Éj s hozta lassú fogatán az édes és élveteg beszédű Csendet S csillagok s illatok lengtek a mély és bús világban – szerelmem A Csend szÃvén megbújt s Ãgy, szemlehunyva, távoli, gyönyörű dolgok felé merengett: Hej, most, mÃg sétál tűzvirágos égmezÅ‘n a lomha hold nehéz brokátban Hány büszke asszony lankad el kegyesre váltan És búvik búgva férfimellre! – Ezen tünÅ‘dött kéjesen szerelmem s szemeidre is gondolt, távoli és gyönyörű szemedre, MÃg édes vágya lassan fájásig feszült s úgy tetszék: elviselhetetlen! S bánatim akkor, furcsa, fekete rabnÅ‘k, lábainál kuporogva megültek S dudoltak néki zsongÃtó dalt: vontatott Lépéssel léptek s elzuhantak ájultan a mondatok S mely úgy sejlik már énfelém, nagymessze elmaradt lágy dombok kéklÅ‘ láncaként: Dús ifjuságom zengték altatón, a messzetűntet – S Ãgy szólt a dal: a furcsa dal a furcsa rabnÅ‘k ajkán mélabúsan Ãgy zenélt: „Ó, Ãfrikánál áfrikább, forró, bizarr táj, távol Ifjuság! FénylÅ‘, derűs vidékeidre, ott születtünk, visszavágyunk, Ott csodapálmák közt szelÃden ringott hintaágyunk, S örök napfény érlelte gyenge tagjaink finom husát. Ott zsenge karral fűztük hajlós testünk lenge láncba, Ott zsongó dallal űztük ifju lábunk enyhe táncra, Årömek voltunk, – vÃg király táncos, hárfás szolgái, ezeren, S hallgatta bÃbor ágyán vÃg dalunk a vÃg király: az ElsÅ‘ Szerelem… Jaj, jaj… már elmaradt a boldog táj… oázisok… és táncok… és zenék! A vÃg király is… jaj, jaj… rég lehúnyta fényes, nagy, setét szemét, Mert törvény:… jaj, jaj… minden ködbe vész: szerelmek s minden édes Ãfrikák! Jaj, jaj… ó új urunk, ne tudd te ezt! szolgáid, altatunk, Hajoljon rád s legyezzen álmos, álmos, halk dalunk Mint szirmahullató, setét, nagy mákonyos virág…“ Hallgatta bánatim nyújtott szavát szerelmem s néha, halkal Dudolta Å‘ is félálomban a borús dalt téveteg De egyszer éles szóval talpra szökkent, rázta ifju öklét s vad haraggal Arcúl ütötte és elűzte szitkozódva a szelÃd cselédeket S Å‘rjöngve hÃvott, úrnÅ‘m, majd lihegÅ‘n hörögte neved és átkozott s gyalázott… Riadtan bújtak össze akkor megvert s megalázott Bánatim és remegve mondogatták s halkan sÃrdogálva: „Jaj, jaj… már meghal Å‘ is, új urunk, kÃnos, nehéz halállal meghal nemsokára…“ ÚrnÅ‘m! alázatos már s szenvedÅ‘ e nemrég gÅ‘gös és izgága szerelem! Én szánom Å‘t, beteg királyt s megfojtom még e hajnalon… S te, drágám, nyugszol távol ágyadon… ó, élveteg és finom ajkadon Jó volna, rádhajolva, lesnem: mint fuvall orcámra langy lehellet édesen, De jaj, itt állok én a hűs hajnalban és bús gyilkolásra készülÅ‘döm S illik e hajnal is borúmhoz: mint fáradt alkony, úgy jÅ‘: bizonytalan s tünÅ‘dÅ‘n, Fényt gyújtó ujja már vigyázva a rózsák setét gömbjére rátapintott S mint pici, szÃnes lámpák enyhe fénnyel kigyúltak már a bimbók, Már fényt vetÅ‘ keze a hűs mezÅ‘t behinti halványzöld, szelÃd parázzsal, De oly hunyorgó és félénk e fény, minthogyha percnyi, elmuló varázzsal Bűvölték volna el a setét és elhagyott tájat, hogy lenne csalókán, betegen derengÅ‘. S én didergek, úrnÅ‘m s furcsa és zengÅ‘ Szavaim sÃró bilincsébe verem szerelmem s küldöm hozzád, Ãlljon meg ágyad elÅ‘tt és nézze ájulásig, utólszor, orcád, S ha ébredsz, szóljon, ha mit tud, alázatos és búcsúzó beszédben S te ereszd kezedre fejed, édes, lassan, bánatosan, szépen S figyeld e méla rabot, – meghal úgyis, nemsokára, Még e bús hajnalon. Meg kell Å‘t fojtanom… ESTI VIZIÓ. Boross Lászlónak. Boldog isten! hát mindig Ãgy lesz már most? Magamat én, szegény, elengedem S mint züllött küllÅ‘k rÃvó tengelyen Ãtfordulnak a régi és a sáros Búbánatok szédűlÅ‘ lelkemen Monoton körforgással, újra, újra… S ülök és bámulok a lenti útra: A kövek alól felszakad az este, A tikkadt tenger… enyhe, renyhe teste Melyülve nÅ‘ s már ablakom bezúzza, Vak tócsákat loccsant a szegletekbe S lomhán lapúlva árad fellebb-fellebb… S már körülfojtogat és lassan ellep, S a süllyedt házak lenti ablakából Mint halk sellÅ‘k alanti hablakából Dal szól… tán csak egy cseléd énekelget PihenÅ‘ órán, egykedvűn, szokásból, De nékem most, szegény, halált izen… S mint fulladó az örvénylÅ‘ vizen Végiglátom egy ájult pillanatban Az életem… s érzem: most, messze, halkan Valaki sÃr… anyus sÃr azt hiszem S tompán tünÅ‘döm: mért sÃrhat?… miattam? S oly furcsa, hogy az én szemem is nedves… És szólanék: ne sÃrj anyuska kedves. De mÃg csak egy szót is kimondanék Már úgy rémlik: igen, valaha, rég, Akartam szólni… s elnézek a csendes Homályba s ott egy nagy setét kerék Forgatja küllÅ‘it… oly furcsa, furcsa… Monoton körforgással… újra, újra… EGY MOZDULAT. Tersánszky JenÅ‘nek. A sÃró s hencegÅ‘ érzésbÅ‘l, tépett szÃvem, Az „örök“ szerelembÅ‘l, lásd, ez a rongy maradt, E kéjes mozdulat, mellyel a poharat Az édes poharat bús számhoz közelÃtem. Ez immár züllött gesztust, elÅ‘ször, finom Ãvben Szerelmem ügyeskedte, mohó és mégis félénk Szerelmem – ó, e részeg percben is érzem én még: A kedvesem kezét emeltem ily szelÃden… Ó, lendülj most szilajjá, érzelgÅ‘s mozdulat! Mit görbülsz ajkamig ily sunyin a pohárral? Fáradt, rekedt torkomba most ürmöt öntenél… Lendülj ki duhajul, csattantsd a poharat A pallóhoz! mi gondod a sok nyomoru vággyal Mely a szivembe rothadt és mérgez, bár nem él… Ó, VIGASZ! Lányi Viktornak. Ó, VÃgasz! lágy és csacska istenasszony, Te bárki ronggyal jószÃvűn parázna, Aludj már vélem is! Å‘rjöngve rázza Vállad kezem s esengve hÃv panasz-szóm! EmlÅ‘d közé hadd fúrom könnyes arcom, Tán elsimúl a szájam rángó ránca, Suttogj nekem, leslek, gyáván, vigyázva, Suttogj, suttogj, akármit! tán elalszom… Ki ócska szókkal bús borbélylegények KezébÅ‘l a revolvert kiveszed: Furcsa patkányok, fussanak szegények – Nézd, sÃrva kérem együgyű és régi Játékaid s kövér, langyos kezed: Cirógass és kerÃts meg: élni, élni!… JÅJJ, VIHAR! Lányi Saroltának. Várom: még egyszer tán zengÅ‘ vihart hoz Az élet s halk hajóm a tengeren Hazárd, utolsó táncra engedem: Zuzódjon szét, vagy lengjen drága parthoz! Csak ez a csend, e tespedt, ájulat rossz Csendje ne volna! egy-két emberem Teng-leng a bús hajón reménytelen: Pár vánnyadt vágy, pár züllött, vézna matróz… Mert elfogyott a nyomorú ital, Az állott rum: az egy-két csöpp reménység S jaj, józanok a szegény tengerészek… JÅ‘jj, tégy velük jót irgalmas vihar, Hadd lenne boldog part borától részeg Már végre mind… vagy nyelje el a mélység!… RETRAITE (Samain.) Térj meg ma halk hajós tünt éveid vizére S hunyt szemmel olykor tétlen fúrd légbe evezÅ‘d! Szél száll a mult parkjából s kik már görnyedezÅ‘k Az elfáradtak arcát lágyan biccenti mélyre. Most, szÃvedben, kopár s tág útjaitól félre Keresd, hol fejfák dÅ‘lnek, a fűves, bús mezÅ‘t: Figyeld setét legét, a multról neszezÅ‘t S hervadt kis holtjaid szivéhez csókkal érj te. Gondolj a szem nyilára, mely élted általfúrta S az órákra, melyekre, mint mélyen zengÅ‘ húrra Szerelmed arany körme simúlt s vont halk vonót… Ó köznap esték csöndes s bús ötvöse, hasÃtsd ma Emlékid ékkövekké és finoman csiszold S belÅ‘lük antik gyűrűt formálj szép ujjaidra… HAJNALI SZERENÃD. Virrad. Szürkűl a város renyhe piszka, De túl, az enyhe, tiszta messzeségben Új rajzlapját kifeszÃti az égen A hajnal, a nagy impresszionista. Ezüst ónnal szeszélyes felhÅ‘t rajzol És álmodozva pingál enyhekéket S ragyogva tűzi az isteni képet Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból. A sötétség, az éji, rút csuha Lebomlik a fák törzsén nesztelen S borzong a jó hüvösben meztelen Az erdÅ‘, az örök, buja csuda: Most, mielÅ‘tt pompás testét kitárja Mindenkinek, nyujtózik hallgatag S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába. De itt, a szűk utcák közé bezárva A szürke hajnal szennyes és sivár, Nagy, sárga szirmát elhullatta már A lenge gázláng, az éj bús virága. Itt-ott mered csak s furcsán, betegen Lobog a kétes és nehéz homályba Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya, Mely vakon leng a siket tereken. Annuska, alszol? bús utcák során A bús hajnalban járok egyedűl, S hogy vÃgasztaljon, halkan hegedűl Fantáziám, a magános cigány: ErdÅ‘kkel, éggel, ajkad mosolyával Hangfogózza dalát, mÃg ballagok, Jó volna most megállni ablakod Alatt egy édes, fájó szerenáddal. A szÃvem adnám oda hegedűnek, A szÃvem, melybÅ‘l bú és vágy zokog, Lopjon szivedbe enyhe bánatot És kósza vágyat, mely árván röpűlget, Hogy szűz álmodban, halkan, édesen, Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz, Ãlmodban, mit reggelre elfelejtesz, Sirasd el az én züllött életem. TÃRCÃMBAN EGY KÉP. Mért jó: meleg szemedbe nézni hosszan? Mért jó: meleg, kis kebeledre búni? Mért jó: meleg, telt combodtól reszketni? Mily jó is: elfáradtan öledbe ereszkedni, Mily jó: langy lehelléssel gyenge bÅ‘rödre fúni, Érezni kicsi térded, amint borzongva moccan. E két sovár, égÅ‘ szem végigragyogja vállad, Ó mint két nyomorú és félénk tolvajlámpás, Mely csak téged kutat éjben, magányban s búban. Gyengén szorÃtó kerek koszorúban Ez a két ölelÅ‘ kar be itt maradna nálad Te édes és puha, te illatos és pompás. Mily furcsa, hogy nekem most tÅ‘led el kell mennem, Mily furcsa, hogy az utcán majd szivarozva lépek S lekötnek majd ügyek, gondok és emberek. S csak úgy viszlek szivemben, mint tárcámban egy képet, Mit futó pillanatra s csak nagyritkán lehet, Hogy megcsókoljam én, titokban elÅ‘vennem. CSAK ENNYI. Félbehagyott Versek szegény, halkúló rebegése, Félbehagyott SÃrás halkúló, békélt szepegése, Félbehagyott Küzködés békélt, mindegy-legyintése Csak ennyi, lásd Halkúló, békélt, mindegy-éltem vége. Jó itt nekem Kis, hajnali kávéház-zúgban, Jó itt nekem Hajnali, csendes mélabúban, Jó itt nekem Lassacskán, szépen végit várnom, Csak ennyi, lásd Hajnali, csendes elhalálozásom. Csak sose sÃrj, Nem volt az élet énhozzám kegyetlen, Csak sose sÃrj, Én voltam lusta, gyáva és ügyetlen, Csak sose sÃrj, Nem illet engem itten joggal semmi, Csak ennyi, lásd Köszönni illedelmesen és menni. Ãldott az élet, Ad kinek-kinek méltón, ahogy illik, Ãldott az élet, Keze felém is illendÅ‘en nyÃlik, Ãldott az élet, Hullott kezébÅ‘l rám is némi jó, Csak ennyi, lásd Csendeske, fáradt rezignáció. Isten veled, Vigasztaljanak méltóbb, zengÅ‘bb versek, Isten veled, Vigasztaljanak zengÅ‘bb, szebb szerelmek, Isten veled, Nézd, fény ragyog a gyönyörű világon Csak ennyi, lásd, Hogy én eltüntem és hiányzom. ÖRÖM. Elek Alfrédnak. ÉrkezÅ‘ vonatok füttye át a ködön Ujjong… ujjong… hallgatom estelente. Mily szép ez… s olykor, mintha szivembÅ‘l csengne: Ideges jelzés berreg: most! berobog az öröm? Aztán csend… csend… lehúnyom a szemem, Jaj, ha most jönne… jaj, ha most rohan rám! Forró kereke átszántna szivemen S megölne, megölne… s hagynám, hagynám… HÓFEHÉRKE. Igen, ez csak vers: lim-lom, szép szemét, Játék, melyet a halk gyermek, a Vágy Faragcsál s olykor lustán félbehágy S merengni húnyja álmatag szemét. Most ezt faragta: kis szonett, setét Szavakból ácsolt bús ébenfa-ágy S ráfekteti gyengéden gyenge, lágy Szerelmem holt, virágos tetemét. Pihenj szerelmem! nézzenek a boldog ÉlÅ‘k, mint nyugszol némán, hófehérbe, Tündérmeséim édes Hófehérje. Ãgyad szélén vigyázva üljenek Mint árva törpék, furcsa, bús koboldok S csendeskén sÃrjanak a halk rimek. LEVÉL. Ha ez a levelem megérkezik, Édesem, gondolj rám egy kicsit. Képzelj magad elé: szivarozgatok, Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott. Azt gondolom, maholnap meghalok, S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok. Elküldöm neked ezt a levelet, De nem mint régen: csevegni veled. Tudom én, kopott rongy már a szavam, Jaj, hogy kényes szavam is odavan. De kell, hogy mégis Ãrjak teneked, Kell, hogy búsan nézd e bús jeleket. Felszakadó sÃrásod kell nekem, Szivarozgatva tűnÅ‘dni ezen. Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom, De lásd, egyedül kÃnlódom nagyon. S szivemnek jólesik ez a kis meleg: Hogy még valaki felsÃr, ha izenek. VÃGYAK TEMETÉSE. Havas Gyulának. Elföldelem a szÃvem vágyait; Ó! kopott és zenétlen temetések, Züllött úrfiak züllött gyászpompája. Ledülnek nyirkos sÃri ágyba mind S én gyásztalan közönnyel tovább lépek, Miért tünÅ‘dnék értük vissza fájva? Ãœres fickók voltak, mihaszna társak, A szÃvem vérét itták és ha éj lett, Duhajkodtak, hencegtek, fogadkoztak, És Å‘k is csak gyürötten keltek másnap, Sóhajtoztak: hogy Ãgy-úgy, fáj az élet, Henyéltek, tespedtek, semmit se hoztak. És Å‘belÅ‘lük sem lett semmi sem – Az egyiket pedig soká szerettem, Hazudta: Å‘ az a táltos-királyfi, Ki hipp-hopp, egyszer majd kiküzd nekem Egy szép király-lányt hÅ‘si küzdelemben, – Becsapott Å‘ is, elfáradtam várni. És most már nincsen vágyam. – Hajnalonta, Ha hazavet a robot, összetörve, Nem űlök álmodozni, magam csalni. Feleség, pénz, Páris, – sok drága gyolcsa A létnek, tudom, már sohse kötöz be, Sebaj, Ãgy is csak meg lehet majd halni. TÉLI VERÅFÉNY. Elek Artúrnak. Mit ablakom körülfog vén kerettel, Megfrissül most az únt, szomoru táj, VÃg napsugár pingál aranyecsettel Az ócska képen és restaurál: A régi Mester megkopott müvét Ragyogni szÃtja most az új lazúr, E vén világba zárt örök szivét Feldobogtatja nékem most az Úr. Egy ócska házon a rÅ‘t téglakémény Most ég felé bibor kedvvel feszűl, Az égbe szökken vÃg erotikával S az édes levegÅ‘be idvezűl. A lanka dombok telt, kerek vonalja Kigömbölyül szelÃden a leples, tiszta hóra, Hűs paplana alatt a dús föld, mélyen alva, Most szÃvja kebleit tán duzzadóra. Jó volna a mezÅ‘kre futni mostan Ugy-e, szivem, bánat beteg bolondja? Torkomból, melybÅ‘l vér hördült pirossan, Hurrák skárlát szökÅ‘kútja bugyogna. Két fáradt, bús karom a ragyogásba fúrnám: E két karon, mely az égbe ivel, E két feszűlÅ‘, lüktetÅ‘ csatornán A boldog magasságba folyni fel! Csitt! megvakúlt a fény, oda a részeg percek, Sötét lett a szobám, csönd, alkonyi ború, Szivem körül zsebórám hallom: tünÅ‘dve perceg, Vagy tán szivembe bent a bú, a régi szú? Fázom s lomhán megűlök a kályha mellé bújtan, Hát ma se sikerültél: szent életöröm? SÃrnék s ökölbe görbül tehetetlen az újjam S tenyerem húsát vájja a kÃnlódó köröm. TARTALOMJEGYZÉK. KisvendéglÅ‘ben 5 Látomás 7 A vén ligetben 8 Tavaszi elégia 9 Légyott 10 Philoklet 11 Esti könnyek 13 Tavaszi holdtölte 14 Åsz 16 Esti szonett 18 Kincs 19 MeddÅ‘ órán 20 A parkban 21 Reggel 22 Ady Endrének 23 VergÅ‘dés 25 Déli derű 27 Egy leány 29 Åszi alkonyat 30 Intérieur 32 Orfeumi elégia 33 Séta az alkonyatban 34 Sóhaj 36 Egy leány szobájában 38 Szeptemberi szonett 39 Este a temetÅ‘n 40 Evokáció egy csillaghoz 42 Derű? 44 Szobák 46 A rabról, aki király volt 48 Esti vizió 53 Egy mozdulat 55 Ó, vigasz! 56 JÅ‘jj, vihar! 57 Retraite 58 Hajnali szerenád 59 Tárcámban egy kép 61 Csak ennyi 62 Öröm 64 Hófehérke 65 Levél 66 Vágyak temetése 67 Téli verÅ‘fény 68 [Transcriber's Note: JavÃtások. Az eredeti szöveg helyesÃrásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javÃtottuk. Ezek listája: 51 |En szánom |Én szánom 52 |Alljon |Ãlljon 54 |Es szólanék |És szólanék 62 |Aldott |Ãldott 63 |Aldott |Ãldott 67 |VAGYAK |VÃGYAK 68 |VERÅFENY |VERÅFÉNY] *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 64802 ***