*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67830 *** MAGYAR REGÉNYIRÓK KÉPES KIADÃSA Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja MIKSZÃTH KÃLMÃN 31. KÖTET GOLDBACH & COMP. FÅ°SZERKERESKEDÉSE „A KÉK MACSKÃHOZ“ Irta BEÖTHY LÃSZLÓ BUDAPEST FRANKLIN-TÃRSULAT magyar irod. intézet és könyvnyomda 1908 [Illustration] GOLDBACH & COMP. FÅ°SZERKERESKEDÉSE „A KÉK MACSKÃHOZ“ REGÉNY IRTA BEÖTHY LÃSZLÓ HOMICSKO ATHANÃSZ RAJZAIVAL BUDAPEST FRANKLIN-TÃRSULAT magyar irod. intézet és könyvnyomda 1908 _Minden jog fentartva._ Franklin-Társulat nyomdája. BEÖTHY LÃSZLÓ. 1826–1857. Két Beöthy-család van, a szlováni és bessenyÅ‘i. Mind a kettÅ‘ nevezetes nyomot hagyott a közéletben. A bessenyÅ‘i ágon csupa politikusok teremnek, a szlovánin csupa tudósok és Ãrók. Még egy harmadik ág is volt, mely kihalt, az örvendi gróf Beöthyék, de ezen csak grófok termettek. Beöthy László, a korán elhalt, nagyreményű humorista tehát a szlováni BeöthyekbÅ‘l való. Komáromban született 1826-ban s jogi pályára készült. Mint katona, hasznát is vette, mert a forradalomban fÅ‘hadnagy-hadbÃró lett s mint ilyen kapitulált a komáromi várban. Bohém hajlamait követve, melyeket a táborozások is fejlesztettek, vándorszinésznek csapott fel. Ezekben a legszomorúbb idÅ‘kben csak e nyomorúságos festett világban volt még egy kis vidámság; oda vette be magát. De nem maradt sokáig; idÅ‘közben nehány novellája föltünést keltett az Ãrói körökben, feljött tehát 1850-ben Pestre Ãrónak és novellákat, rajzokat irogatott a «Hölgyfutár»-ba és egyebüvé, a mint új és új lapok kezdtek támadni. Csakhamar kedvencz embere lett az Ãrói kompániáknak és a közönségnek is. Frisseség, könnyedség, eredetiség s gazdagon bugyogó Å‘shumor jellemzi irásait, úgy hogy a hÃrnév szárnyain villámgyorsan emelkedÅ‘ Jókai mellett e nyápicz, körteképű, kis kecskeszakállú Beöthy László látszott a legújabban felkelÅ‘ csillagnak, kitÅ‘l sokat várt az ország, melynek nem voltak többé se politikusai, se hadvezérei. Nem volt már egyebe, csak a nyelve s a kik azt pallérozták, a poetái. Åk legalább elvitték a magyart képzelt világokba, hogy a valóságot egy perczig elfeledje. Beöthy azonfelül meg tudta nevettetni is. Nagy balzsam volt ez akkor. Humora bár egy kicsit vaskos volt, néhol groteszk, mégis önként fakadó szÃnhumor volt, nem afféle elmeficzam, mint a Bernáth Gazsi bolondos ötletei. Azonfelül nem volt chablonos, a pékek, omnibuszlovak és az anyósok periferiájában mozgó, mint az akkori elménczeké; egy kicsit a felületen járt, de egészséges megfigyelésbÅ‘l eredt s mindenre kiterjeszkedett, a mit látott (vagyis a mit Prottman látni engedett). Igaz, nem sokat látott. Mit látna még egy huszonöt éves ember a dolgok mélyébÅ‘l? Pedig a humor a szerint értékes, a mekkora mélységekbÅ‘l van felhozva. Szóval Beöthy még nem volt kiforrva, novelláinak, regényeinek szerkezete pongyola, Ãzlése hiányos, alakjainak jellemzése habozó kézzel van megrajzolva, inkább csak az úgynevezett «oroszlánykörmök» gyönyörködtették az olvasóközönséget; az oroszlány maga még elÅ‘ nem jött. Mindenesetre jeles Ãró lett volna s talán nagy Ãró is, ha több idÅ‘t enged neki a gondviselés, vagy ha az a kevés idÅ‘, a mit engedett, nem olyan kedvezÅ‘tlen. A sirva-vigadás kora volt ez. Nem az Olymp vonzotta a fiatal Ãrókat, hanem a «Komló»; ott temették mindennap elÅ‘lrÅ‘l a hazafiúi bánatokat borba és czigánynótákba; a mely életmód sokkal inkább vezette Å‘ket a halál, mint a halhatatlanság felé. Kinek irjanak? tünÅ‘dtek e bús vÃgfiúk. A nemzetnek, a ki volt, vagy a nemzetnek, a ki lesz? Végre is irtak a szerkesztÅ‘knek, a kik vannak. Beöthy László lelke volt e kompániáknak. Társas lénynek alkotta a természet is. VÃg, pajkos, elÅ‘zékeny, megenni való kedves ember volt, társalgásban szellemes, sziporkázó. A hová belépett, a derűt hozta magával, az egész országnak jó pajtása. Ennél csak Lisznyai Kálmán vitte még többre, ki azonfelül még a «madarak pajtásának» is neveztetett. E duhaj élet mellett a különben is törékeny szervezetű Beöthy nem birja összeszedni a munkához egész erejét. Ambicziója mint a hold, ritkán teljes, fogy és eltünik. Hosszabb lélekzetű munkáinál, pl. a _Goldbach et comp._ cz. regényben látszik némi gond, de ott se végig. Legtöbb munkáját, beszélyeit, apróságait ellenben rendesen akkor irta hevenyészve, ha a szerkesztÅ‘k sürgették vagy ha egy kis pénzre volt szüksége. Ha több pénz kellett, akkor valami adomás könyvet vagy kalendáriomot ütött össze. Ãgy jelent meg a «Puncs», «Laczikonyha», «Ördög naplója», «A ki vesz, annak lesz» stb. Novellái közt van nehány kitünÅ‘ és ugyanannyi igen gyenge, de az elbeszélÅ‘i tehetség varázsa mindenikbÅ‘l kimosolyog. Regényt a Goldbach et comp.-on kÃvül csak még egyet irt, a _Puszták fiát_. 1856-ban a vÃgjáték terén is próbálkozott, melyet Özvegy és proletár czÃmen a Nemzeti Szinházban adtak elÅ‘ kevés sikerrel. Tekintve, hogy Ãrói pályája úgyszólván csak hat évre terjed, sokat irt. Művei immár egész hosszú lajstromot tettek ki, de még mindig azokért a reménybeliekért lelkesedett jobban a közönség, melyek a lajstromon következni fognak, midÅ‘n 1857-ben meghalt s a lajstrom örökre bevégzÅ‘dött. S még az nem volt elég, hogy hátulról a halál kurtÃtotta meg a lajstromot azokkal a művekkel, melyeket még meg kellett volna irnia: halála után két évre Beöthy Zsigmond összegyűjtvén s kiadván testvére összes műveit, elÅ‘lrÅ‘l törült a lajstromban azokból, melyeket nem kellett volna megirnia, úgy hogy három kötetre olvasztotta le irodalmi hagyatékát. De ez a három kötet is untig elég megérteni, mekkora veszteség az irodalomra, hogy e bohókás, nagyszerű fiú nem lehetett veterán Ãró. _Mikszáth Kálmán._ BEVEZETÉS. Új Diogenes. Ma itt, – holnap tiz mérfölddel odább, – holnapután pedig majd valahol a föld alatt! Jókai. Történetünk hÅ‘se nincs többé! Rég ott fekszik valahol a temetÅ‘ben, – – vagy tán nem is benne, hanem csak ott valahol a temetÅ‘ árkában!… Egyébiránt mindegy, akárhol! Ott is csak kipihenheti magát. Neki pedig nincs is egyébre szüksége, mint a nyugalomra. S hogyis ne?! Kit egész életén át oly rútul megviselt a sors, s kit úgy-úgy megdobált, úgy-úgy megkergetett mint gazdátlan kutyát az utczagyerekek, – – attól valóban nem sajnálhatjátok azt a hat láb mély s hat láb hosszú sÃrt, melynek ezóta már – nemcsak keresztje, de tán dombja sem látszik többé. Még gyermekkoromból emlékezem reá. Akkor is már kész öreg ember volt. Pedig kár, hogy úgy megvénhedett itt a földön, mert utoljára is az egész világ bolondjának tartotta. Még a gyermekek is csúfot űztek belÅ‘le. Még a gyermekek sem mehettek el mellette az utcán, hogy egy-egy gúnyszót utána ne kiáltsanak. Szegény öreg! – – – Csak most bánom, hogy én sem voltam különb a többi céda gyereknél! Beh máskép viselném most magamat, ha még élnél! Hogy meg tudnálak most becsülni! hogy megvédenélek! hogy megótalmaználak azoktól a csufondáros megjegyzésektÅ‘l, melyekkel vérig üldöztetél!… Szegény öreg! Igaz ugyan, hogy sokszor megkergettél bennünket! Néha utczahosszat futottál utánunk, s ha úgy véletlenül elcsiphettél közülünk egyet, – – na hiszen volt akkor dolga annak a gombos végű nádpálczának! – – – Az a gombos végű nádpálcza! – – – ha az tudna szólni, be czifra történeteket mondhatna el viselt dolgaiból. Az én hátam is nem egyszer kötött vele ismeretséget, – – – – – azzal a gombos végű nádpálczával. Oh be jól emlékezem reá. Csak azt kellett az utczán utána kiáltanunk: «Diogenes! Kell-e lámpás, vén Diogenes?!» – Akkor aztán nézhettük, hogy merre tágasabb az utcza!?! Én szegény öregem! Be sokszor megdorgáltál bennünket! Be sokszor elmondtad: – «hát erre tanÃtanak benneteket az iskolában?» S azzal – piff-paff – olyat nyomtál a hátunkra, – – szájunkban lesz az Ãze még lakadalmunk napján is, – ha t. i. kapunk valaha feleséget! Én szegény öregem!… Emlékezetem óta, mindig egyazon öltözetben láttalak! TÃz év alatt nem ment le testedrÅ‘l az az átkozott világos kék frakk, mely sárga rézgombokkal vala ékesÃtve, s a hol a rézgombok már leszakadoztak, – a kirÃvó hiányt csont és selyemgombok felváltva pótolák. Oh az az emlékezetes kék frakk! lett légyen nyár, Å‘sz, avagy karácson, – te édes öregem, karácson napján is abban az egy szál frakkban dicsérted az Urat! Télen-nyáron, kurta nanking nadrágban jártál! Romlásnak indult saruid emlékeztetének az enyészetre: s borzas fejeden, ütött-vert magas kalapod, háromszor ment ki, s háromszor is jött ismét be divatba a nélkül, hogy te csak egyszer is elhajÃtottad volna! – – – – – Csak serdülÅ‘ ifjúkoromban, midÅ‘n te már bevégzéd viszontagságos pályafutásodat a földön, – jutott a véletlen által tudomásomra: ki és mi voltál. S nem is csoda! Egész addig, minden ember, – ifju, öreg, úr, szegény – egyedül ezen universalis néven ismert és szólÃtott: «Jánoska!» Kocsmába vagy az Úr házába ha bevetÅ‘dtél, minden ember csak Ãgy köszöntött: – jó reggelt, Jánoska! Minek is jártál te templomba?! Nem okosabb lett volna kocsmában húzni meg magadat? hol nem kiabálta volna minduntalan füledbe a pap: «ne igyál!… ne igyál!…» Oh mert te nagyon sokat ittál! – – én szegény öregem!! Különben nem is űztek volna belÅ‘led annyi bolondot! – – Hanem Ãgy templomban sem volt különb dolgod! Botrányköve voltál ott is a hÃveknek. Pedig végig azt hivéd: bölcseség köve vagy a világnak! – – – – Hogy a jó öreggel olvasóim is közelebb ismeretséget köthessenek, legczélszerűbb, ha mindjárt kedvencz helyein keressük fel Å‘t. Kedvencz helyei pedig valának, másod- és harmadrendű kávéházak, elsÅ‘rangú csapszékek, étkezÅ‘ és mindennemű mulatóhelyek, Pesten. Lakását ki sem tudá. Vagy tán nem is volt, mert a nyári éjeket nem egyszer sétálá keresztül, téli éjszakákon pedig többnyire ott virradt meg, ahova estve bevetÅ‘dött: a legkényelmesebb csapszék, vagy a legközelebbi kávéházban, hol is aztán párnája volt egy felfordÃtott szék háta, madrácza volt kiterÃtett vörös karton zsebkendÅ‘je, takarózója pedig volt nyakravalója, vagy hidegebb idÅ‘kben szolgálatára állt még – nadrágszÃja is!! E szomoruságos élete mellett azonban az öregnek voltak jobb órái is, – ha azokat csakugyan jobbaknak lehet mondanunk, miket alább elbeszélünk. Ugyanis, nélküle azon idÅ‘ben, nem történhetett mulatság, nem volt jó kedv, hahota Pest nyilvános helyein; kiválólag a zúgkávéházakban. – «Hol van Jánoska? Nem ér a mulatság semmit, ha Å‘ itt nincs! KerÃtse valaki elÅ‘ Jánoskát!» – hallatszott majd minden éjjel a nemes ifjúság között; s ha ilyenkor véletlenül közéjök toppant Jánoska, – lett egyszerre taps, zaj, nevetés mintha ördögök szabadultak volna el lánczaikról. A szegény öreg aztán alig találta ilyenkor helyét. Egyik puncscsal, másik rummal, kávéval és az isten tudná miféle italnemekkel kinálta, miknek rendesen nagy része sem a szájba, sem a gyomorba, hanem kalapjába vagy frakkja hátulsó zsebébe omolt a jó öregnek. Sokszor láttam, hogyan szomorodott el aztán az ilyen kegyetlen tréfákon! Hogyan fordult félre, s törölt le ránczos arczáról egy pár könyet! – – Hanem azzal a nemes ifjúság mitsem törÅ‘dék. SÅ‘t újabb ötletek kigondolásán jártatta az eszét; s ki legvadabbat gondolt ki, ötletét rögtön végre is hajták. MÃg józan volt, addig csak csÃnján bántak még vele. Mert elménczkedéseiket a Diogenesnek gúnyolt öreg busásan vissza tudta torolni. – Miért csúfolják magát Jánoska, Diogenesnek? kérdék tÅ‘le egyszermásszor. – Azért, mert bolondok vagytok, öcséim; én pedig nagyon okos, hogy köztetek lámpával kell fényes nappal hozzám hasonlót keresnem az okosságban. S akkor sem találok. – De hallja maga, nem jól beszél maga, Jánoska! mert tudja meg, hogy Diogenes nem volt ám soha részeg. – Nem csuda, mikor mindig üres hordóban lakott; lÅ‘n a lakonikus válasz. – Mondja meg Jánoska, – faggaták tovább, – miért nem vesz már egyszer új ruhát magára? Ilyen rongyosan bizony belé nem szeretnek a menyecskék! – Hadd rongyosodjam, öcsém! Régi dolog már, hogy rongyból lesz a papiros, papirosból a bankó. Ki tudja, ha levetem majd testemrÅ‘l ezt a frakkot, melyben most annyian megbotránkoztok, – vajon az egyik szárnyából nem – ezer forintos bankjegyet fognak-e még gyártani? meg a másik szárnyából is, – meg a hátából is? Hány embert tehet még e rongy maradványa szerencséssé, vagy épen boldogtalanná, – – a mint a pénz szokta magával hozni! Avagy ki tudja, hogy a rongyos frakk, miután majd a kertek alatt vagy a szemétdombon, puttonába rakván valamely éhes rongyász, papirrá készÃttetik, – vajon nem azon papirra fogja-e valamely bölcs, halhatatlan gondolatait megÃrni? Vagy hány boldog vagy épen boldogtalan házassági szerzÅ‘dés megÃrására szolgáland még anyagúl e rongy? Ki fogja megátkozni vagy talán megáldani akkor azt a türelmes papirt, melynek apja egykor frakk képében a szegény Jánoska testét takargatá?! azért a sokat üldözött emberét, a cynicusét, azét a korhelyek matadorjáét, kit az egyik csapszékbÅ‘l csak azért vetnek ki, hogy a másikba ismét beállÃtson, s ha ott aztán ráestveledik, ott mint illik, meg is virradhasson!… – Ej, ne papoljon ilyen szomorúkat, Jánoska! Jobb bizony, igyék egy pohár bort! Iszik-e Jánoska? – Iszom öcsém, csak tölts! nekem való a bor, nem a boldog embereknek. – De hátha megint megrészegszik? – Ne gondolj vele. Én esem el, nem te. – Minap is bezúzta fejét, a mint a «két pisztoly» kávéház küszöbérÅ‘l leesett. Csupa vér volt. – Nem a te véred folyt, hanem az enyim. – Tölts! Nem kár az én véremért! Folyt ez a vér már haszontalanabb dologért is: mikor – menyecskék miatt veregették be a fejemet! Hej a ki – – –! Hanem töltsetek hát, s ne papoltassatok itt a levegÅ‘be! Az ifjúság közelebb húzkodá székeit az öreg körül, s miután titkon összepillantának, tele tölték poharát. – Hát – – mondja meg csak Jánoska, szerették-e magát hajdan a lányok? – Hogy szerettek-e? Hej! – – szerettek is, – – meg is csaltak! Most is azoknak a koldusa vagyok!… Hanem hagyjuk ezt, öcséim. Régen volt az, mikor én még szerelmeteskedtem. Tán nem is igaz. Kiket én még Klárcsikámnak, Zsuzsikámnak hivtam, – lett azokból most már Klára néne, meg Zsuzsánna asszony: s kiket egykor gerliczémnek, angyalomnak mondék, – sátánnak is rosszak volnának már!… Régen volt az! Nagyot fordult a világ. Tán még a nap sem úgy süt többé, mint az én idÅ‘mben; – annyira megváltozott minden, – – csak az asszonyok maradtak meg – régieknek. – – Tölts, hadd iszom! – Sok baja lehetett Jánoskának az asszonyokkal, hogy ilyen furcsán beszél rólok. – Volt, de nincs már. S most már csak azt mondom én is, mit Diogenes monda, midÅ‘n az athéni országúton, két – rosz hÃrben álló asszonyt látott felakasztva. – S mit mondott Diogenes? – Azt mondá: bár csak minden fa ilyen gyümölcsöt teremne! – – Sámson is azt a verset Ãrta Deliláról, midÅ‘n megcsalta Å‘t: «Méz Ãz alatt mérget, – Szép almában férget, – Rejteget sok feleség!» – Valami fűzfa poéta lehetett az a Sámson, úgy-e Jánoska? – Eltaláltad, öcsém. Kár hogy az Å‘ idejében nem éltél, mert bizonyosan a te álladdal verte volna le a filisteusokat! – – Micsoda ital az, mi elÅ‘ttetek áll, öcséim? – Ez bizony puncs, Jánoska. Iszik egy pohárral? – Innám biz én kettÅ‘vel is, – hanem csak bort. Azt is csak úgy, hogy vizet ne töltsetek belé, mert akkor meg nem iszom. Azt zengedezi Vitkovics egy szép versében: – «Ki vizet tölt borba, – Guta üti orrba!» A nemes ifjúság, mely már ekkor meglehetÅ‘s jó kedvében vala, tele tölté az öreg poharát, mit az mohón ragadott meg, s még mohóbban kiürÃte. – No még egyet, Jánoska! – Akár kettÅ‘t! A borok fogytával növekedék az ifjúság kedve, mely egyre szilajabb irányt vÅ‘n. Jánoska ismét egy pohárral kezde megbirkózni. – Ejnye, – szól egy az ifjak közül: – hol tanult illedelmet, Jánoska? Nem tud felkelni, mikor iszik? Keljen mindjárt fel s köszöntse ránk azt a poharat! Jánoska engedelmeskedék. Fölkél, – – azaz csak akart fölkelni, ha t. i. tudott volna. Hanem nem tudott, mert a nemes ifjúság szépen a szék hátához kötözte Å‘t, frakkja szárnyánál fogva. Az öreg úr nem szólt e pajkos csÃnyre; csak egyet – mosolyodott. – Ki tette ezt? – kérdé egy az ifjak közül; pedig épen az tette, a ki kérdé. – El kell Å‘t szabadÃtani! – S azzal elvágta peniczilussal frakkjáról a zsinórt, de úgy, hogy a frakk végébÅ‘l is ott maradt egy jó darab. Jánoska ekkor fölkelt, hogy meggyÅ‘zÅ‘djék; s aztán kihajtá a teli poharat, mintha mi sem történt volna. Aztán megint olyan jókedvüleg mosolygott. A szegény öreg úgy megszokta már ezeket a bolondoskodásokat. – Ãgy la; most már üljön le Jánoska. Az öreg asztalra teszi a poharat, s le akar ismét ülni, – – – – haj de egyszerre hanyatt vágja magát… A széket titkon elránták alóla. – Hahaha! hahaha! kaczagott egyszerre a barom ifjúság. – Jöjjön ide Jánoska, majd fölemelem! – Se baj Jánoska! katona dolog! Az öreg felvánszorog. Bizonyosan nem igen ütheté meg magát, mert ekkor is csak mosolygott. Hanem az a mosoly szomorúbb volt a sirásnál! – Lám megmondottuk, ne igyék annyit Jánoska! Itt van la! már álló helyében is elesik. Törölje meg a képét; – merÅ‘ por! A jó öreg hátra nyúl frakkja zsebébe, hogy elÅ‘vegye ismeretes karton keszkenÅ‘jét letörleni arczáról a port, mely eséskor ragadt reá. Oh de mi történt?! Egyszerre elordÃtja magát, mint egy megszúrt bika a spanyol viadalon – (mikben még a bölcs spanyol státusférfiak is gyönyörrel vesznek részt) – kikapja kezét a zsebébÅ‘l, mintha kigyó csÃpte volna meg… hát pedig nem kigyó csÃpte meg, hanem zsebkendÅ‘je helyett egy – égÅ‘-tüzes koppantóhoz kapott, mely szinte veres volt a forróságtól, s melyet a nemes ifjúság csempészett zsebébe. – Mi baj, Jánoska? – kérdik, odatódulva a haza – – akarám mondani – a kocsma oszlopai. – Mi történt önnel, Jánoska? Az öreg nem felelt. Elvetette a tüzes hamvvevÅ‘t, s kezét szájához kapta, mint rendesen szokták tenni a testöket megégetett emberek. Ez már sok volt. Ennyi kÃnzással fizetnie meg azt a néhány pohár bort, melyet Å‘k már úgyis elfecséreltek volna, vagy kiöntöztek volna a padlóra, abroszra, falakra: – – – valóban sok! – – Mennyi szégyennel jár a szegénység! kivált ha a szegény ember még a – bort is szereti!!! – – – Pedig ki is szeresse a bort inkább, mint a szegény ember?! – – Meleget, hideget, – csak a bor által lehet eltűrniök! Hát még a nyomorúságot?! hát a lenézetést, – megvettetést, – osztályokbóli kizáratást?… Be nagy áldás, hogy olykor-olykor a szegény ember is leihatja az eszét, s az által megszünnek öntudata, eszmélkedése, gondolata, fájdalma és gyötrelmei!! – – Oh hallatlan bűbája van a bornak; – – mikor még a gazdagok is alája vetik magokat, hát a szegény ember, hogy ne folyamodnék hozzá!? mikor az olyan jót tesz vele! elaltatja, elringatja s önfeledésbe sűlyeszti! Pedig a szegény embernek be sokat kell felejtenie! Mi altatja el kétségbeesését? a bor! elcsüggedését? a bor! mi feledteti nyomorúságát, inségét? a bor! – – Oh – hallatlan bűbája van a bor mámorának! S ezt nemcsak a szegények ismerik el, kik fűtetlen szobában, avagy a kertek alatt virradnak meg vagy halnak el, étlen, hidegben! – – Jól tudják ezt a paloták hÅ‘sei is, kik kéjben alszanak el, gyönyörre virradnak fel! Miért, – miért dorbézolnak mégis a nagy urak is? S ha dorbézolnak, ha borba fuladnak, – miért zárják el magokat palotáik termeibe? Szégyenlik magokat, nemde? Oh igen, – – hisz eszét veszteni, csak szegény emberek sorsa! Miért is innák le magokat a nagy urak nyilvános helyen?! Miért aljasodnának le a néphez, mikor a nép lealjasodik az állathoz, s ez által egyenlÅ‘ek lennének azokkal! – – De hiszen jól is van ez Ãgy a mint van! Ti nagy urak, isztok jókedvetekben, – – a szegény legény iszik – bujában! – – – Egyébiránt édes olvasóim, bocsássatok meg; – e leÃrt ostoba gondolatok nem enyémek! A Diogenesnek gúnyolt jó öregtÅ‘l hallám ezeket, és csak mint jellemére vonatkozókat beszélém el. (Egyébiránt elismerem, hogy luxus volt; úgy sem javulunk!) S most térjünk vissza öregünkhöz, kit – ha jól emlékszünk, épen azon tréfás jelenetnél hagytunk el, midÅ‘n a tüzes koppantót markába szorÃtotta. És csakugyan tréfás is volt a jelenet, mert az öreg minél jobban dugdosta – hol zsebébe, hol szájába a kezét, melyen a tüzesÃtett hamvvevÅ‘ hólyagokat szÃtt, annál inkább röhögött a nemes ifjúság. Hogy lehet már ennyi bolondot elkövetni?! Hátha még azt is elmondom, hogy midÅ‘n megsokalta Jánoska ezt a sok komédiát, s e végbÅ‘l már távozni akarván, olyan fekete volt egész képe, mintha csak posztóval vonták volna be. Egy fiatal genie ugyanis odalopódzott szépen az öreghez, s vigasztalás és békÃtés ürügye alatt végig czirógatta orczáját, olyaténképen azonban, hogy a nagy czirógatás alatt – koromfeketére festette azt. – Hagyjatok nekem békét, – szólt elkeseredve s visszaborzadva fekete képmásától az öreg, midÅ‘n azt a tükörben megpillantá. Mi örömetek telik benne, hogy ilyen vén emberbÅ‘l bolondot csináltok?! Ez-e a ti borotoknak ára? Akkor kár volt elfogadnom, mert nagyon drága! Nem is jövök többé közétek! Inkább a kutyákkal egy ólban, mint veletek egy asztalnál!! Gondoljátok, hogy tán volt e keserű szavaknak hatása? Igen, a mennyiben az ifjúság akkorát kaczagott reá, hogy végre már a kocsmáros úr is megsokalván az örökös lármát, szépen karon fogá Jánoskát, s az ajtón kivezette. Az öreg kibotorkált a holdvilágos éjbe. Még csak vissza sem káromkodott azokra a hahotákra, melyek még utána hangzottak a kocsmából. Hová ment? hol feküdt le? melyik kÅ‘re hajtá fejét? s melyik utcza-szögleten virradt meg? – sem mi nem tudjuk, sem mások nem tudják, mert azóta nem láttatott sehol! Régi jó helyeit elhagyta; búcsút vett a kávéházaktól, búcsút a lebujoktól! – Tán felakasztotta magát! vagy hogy bevitték a dolgozóházba, vagy épen a bolondok házába!! – Az is meglehet tán, miszerint addig botorkált még azon éjjelen, hogy utoljára rátalált a – Dunára. I. Fűszerkereskedés a «kék macskához.» A Duna mentében fekszik egy közép nagyságú, fél-magyar, fél-német városka. Valódi neve nem hajtván semmit a dologra, költött nevet adunk neki. Költött neve pedig legyen ezennel Al-Örs, – minthogy ily nevű helység, a régi viharos idÅ‘kbÅ‘l, legtöbb találtatik hazánkban. A városka nem sok nevezetességgel bÃr. Annak bizony nincs – sem múzeuma, sem nemzeti szinháza, sem gázvilágÃtása, sem szobrai, – mely utóbbiak különben Pestnek sem lévén, mit is kerestek volna azok ily kis városkában? hol az érdemes tanács nagy bölcsen elhatározá, miszerint az éjjeli kivilágÃtások fölöslegesek, miután a becsületes embernek télen hétkor, nyárban pedig kilencz órakor – otthon a helye! vagabundok, korhelyek és tolvajok kedvéért pedig ostobaság volna kivilágÃtani a várost!! A kisvárosi hatóságok sokszor elmések! Nevezetessége tehát a fenn tisztelt városkának nincs. Legfölebb egy polgári ház benne a nevezetesség; az is csak azért az, mert azon polgári ház körül forog e hosszú történet. (Azért mondom pedig hosszú történetnek, hogy készÃtsem hozzá a szerkesztÅ‘t vagy kiadót, kik néha mint a tűzi fát, öl számra szokták venni a kéziratot!) Azon – bennünket érdeklÅ‘ polgár család fejének neve: Johann Goldbach. Nem tehetek róla, hogy nincs magyar neve! Hanem az nem is tesz semmit, mert Å‘ azért mégis olyan jó magyar volt, mint más akárki; mint ilyenre, számos példa van hazánkban. Johann Goldbach jól rendezett s jól is jövedelmezÅ‘ fűszerkereskedéssel bÃrt a «kék macskához» czÃmezve. Arról sem tehetek, hogy ezek a kereskedÅ‘k mind olyan különczök, s boltczÃmekül a legbizarabb, természetellenes dolgokat választják, mint: arany elefánt, zöld kakas, arany szarvas stb. A kereskedÅ‘k ezen mesés csodaállatai is bizonyosan ott teremnek, hol az Eszterházyak griffjei! – Miért is nem használnak inkább alkalomszerű czimereket? mint teszem: – divatkereskedés a – fényüzésnél! – hogy már e borzasztó szó láttára is visszaijednének a leányos apák! Vagy továbbá ilyenfélét; – topán- és czipÅ‘raktár a – rossz kövezethez! – lámpakereskedés a – budai sötétséghez! – férfiszabó a – rongyos proletárhoz! – kávéház a – czikóriához! – bormérés a – szomjas torokhoz! – Ezek legalább léteznek az életben! Azonban hagyjuk abban! ily badar dolgokat kötet számra tudnék összeÃrni, hanem azért mégsem jönnénk rá, hogy vajjon micsoda család is hát azon Goldbach-család, melyrÅ‘l beszélni akarunk, s melynek vagyon jól rendezett füszerkereskedése a kék macskához! Goldbach János negyven éves, nÅ‘s, két gyermek atyja: hajlandó az elhÃzásra, haja szÅ‘ke, szeme kék; visel bajuszt, szakált és vastag pisze orrt. Karaktere: jámborság, szelidség s nejének papucskormánya alatti görnyedezés. Foglalkozása: reggeltÅ‘l délig, kereskedelmi ügyek, délben ebéd, ebéd után a kávéházban fekete kávé, mellé egy szám Allgemeine, utánna egy partie à la guerre, rá egy pohárka gyönge kömény-vÃz, rendesen kiöblögetvén utána száját, hogy madame Goldbach meg ne érezze rajta; ezek után egy futó pillantás a boltba, onnan be a család körébe társalgás végett; este vacsora után lefekvés és egyéb dolgok. Ez – futólagosan rajzolt képe Goldbach úr életének. S most menjünk a részletekre; kivánván magamnak elegendÅ‘ erÅ‘t a muzsámtól, hogy ne váljak unalmassá, – az Úrtól pedig elegendÅ‘ erÅ‘t a jámbor olvasóknak, hogy az olvasásba belé ne fáradjanak! A kék macskához czÃmzett fűszeres bolt, húsz év óta áll már jó renoméban, az emlÃtett kis városka fÅ‘piaczán. A kereskedés nem volt egyedül az Å‘ tulajdona. Vala neki kompanistája is, kit rendkÃvüli éles ész, csinos külsÅ‘ s nagy kereskedelmi talentommal áldott meg a természet. Ez volt leghivebb barátja a jó Goldbachnak. Barátja, tanácsadója, ügyvezetÅ‘je, titkára és társa, kinek ügyessége és szorgalma mellett, csakhamar örvendetes virágzásnak indult a kék macska. Hogy el ne felejtsem, – hÃvták a derék kompagnont Zsellye Bertalannak. Goldbachnak volt egy igen-igen szép felesége, ki halálba szerette férjét: – és Zselylye Bertalant ki nem állhatta. Zsellye Bertalant ez nagyon búsÃtá. Goldbachnénak vele éreztetett ellenszenve és csÃpÅ‘ssége miatt nem egyszer akart már viszonyt szakÃtani a jó Goldbachchal. De a jó Goldbach sohasem akart tudni róla. – Már megint megy az eszed, Bertuskám? – szólt egy napon társához, a fűszerészhez. – Lásd, ez az én feleségem jó asszony volna máskép, hanem olyan bolondos szeszélyei vannak. Már engem csak szeret, imád, s tudod mégis hogy velem is mennyire érezteti szeszélyeit. Azt gondolná a világ, hogy papucs alatt vagyok. Pedig én csak gyöngédségbÅ‘l hajtom meg fejemet. Hiszen ha akarnám, bátran dohányozhatnám is elÅ‘tte; de nem teszem, mert a füst a mellére hat. Ha akarnám, ihatnám bort is, a mennyi kell; de nem teszem, mert nem állhatja a bor szagát. A burnótozással is csak irántai gyöngédségbÅ‘l hagytam fel. Pedig Å‘ sohasem mondta. Hanem mert magam is beláttam, hogy a burnót – fi donc – – valami utálatos dolog! Oh én sok mindent elkövethetnék, ha akarnék! de nem akarok. Megtilthatnám azt is, hogy veled tovább is éreztesse ellenszenvét. De ládd édes Bertuskám, mikor az mind csak nÅ‘i szeszély. Fel se vedd. Majd eszére tér. Az volna még hátra, hogy e miatt ily virágzó és renomirt kereskedést mint a miénk, ketté szakÃtsuk. – Igen, de ha terhére vagyok nÅ‘dnek. – Ej: asszonynak a kereskedésbe semmi szólása. – S ha mégis – – – – – Semmi mégis! Rá se nézz. – Végre még a számadásoknál is gyanusÃtani fog. – Ah, szeretném látni. De már ki ennyire megsértené az én barátomat, annak csakugyan megmutatnám, ki az úr a háznál! Bizonyos lehetsz benne, hogy akkor tüstént – – – Ugyan mit csinálnál? – Tüstént behoznám ismét a pipákat a házhoz, s füstölnék az orra alá mint egy basa; s tömném magamba a burnótot, hogy megpukkadna mérgében! szóval, minden kigondolható vexaturát elÅ‘vennék boszantására. Még bort is innám! Bertalan úr elmosolyodott a jó Goldbach e nemes felhevülésén, de nem szólt semmit többet, mely annyit jelente, hogy a viszony felbontása újra elhalasztatott. E pillanatban kis fiú lépett a két kereskedÅ‘társ szobájába. Mintegy tÃz éves lehetett. Gyönyörű, kedves teremtés; lágy, szÅ‘ke haja olyan volt mint az arany, s leomlott egészen vállaira. Oldaláról piros szÃjon rezes kard csüngött le: lábacskáit pedig réz sarkantyús piros csizma boritá. A kis fiú, mindÅ‘n belépett, egyszerre katonás állásba vágta magát Goldbach elÅ‘tt, s meglehetÅ‘s lármás hangon Ãgy szóla hozzá: – Apám! azt üzente mama, hogy nekem tüstént végy egy paripát! még pedig olyant, a mi szalad is – meg eszik is, mert másforma nem kell! A két kereskedÅ‘társ összenézett. A jó Goldbach szemeibÅ‘l csak úgy szivárgott ki az apai öröm. Mintha mondta volna: – büszke vagyok ez eleven, e tüzes, e katonának termett gyermeknek apja lehetni!!… – Aztán olyan szánó tekintettel fordult a még nÅ‘tlen kompanistához, mintha mondta volna: – lásd bohó, miért nem házasodol? most neked is lehetnének ilyen örömeid!… A fiú ezalatt folytatá: – Nos? lesz paripa apám? vagy nem lesz? mert különben – – – Goldbach majd kibújt apai örömében a bÅ‘rébÅ‘l. Tetszett neki ez a katonás hang. Mintha mondta volna: – teringette, minÅ‘ talpraesett egyenruhás polgára lesz ebbÅ‘l a városnak! (Goldbach maga is az volt, egyenruhás polgár; viselvén zöld frakkot, zöld nadrágot és zöld forgóval pofoncsapott kalapot és Å‘rmesteri rangot a vadászszázadnál.) – Nos, mi történnék különben, ha például nem vennék neked paripát? – kérdé enyelegve az apa, mialatt leült, s a fiút két térdére ülteté. – Akkor nem fogom ma este születésed napjára elmondani azt a szép verset, melyre Bertalan bácsi tanÃtott. Goldbach mosolyogva, mintegy hálás tekintettel nézett a komoly kompanistára. – Mennyi barátság! mennyi gyöngéd figyelem! gondolá magában, s azzal ismét a fiúhoz fordult. [Illustration: Az apa leült s a fiút két térdére ülteté.] – S te tanultál valami szép verset születésem napjára, kis fiacskám? – Igen; hanem azt nem szabad neked elÅ‘re megmondanom. – Aztán – – – Nos? – Mama is készÃtett valamit számodra. Szép, aranybojtos házi sipkát, óratokot, selyem papucsot; meg azután Betti is, sok – sok – sok mindenfélét. Hanem ezt nem szabad tudnod! – Oh aranyos gyermekem te! szólt az apa, félre simÃtván a fiúcska aranyló fürteit. – Dehogy nem veszek én neked paripát! – Olyant, a mi szalad? – Olyant. – Hanem Bettinek nem lesz szabad ráülni? – Pfui! ki látta, hogy kis leány lóra ülne?! A fiú leugrott ezzel apja térdérÅ‘l, s lármásabban mint jött, – rohant el. – Hollá! csakhogy Bettinek nem lesz szabad ráülni paripámra! A kereskedÅ‘társak magokra maradtak. Az egyik szótlanul, komolyan, a másik csordultig keblében az apai örömökkel. – Nos, Bertalan kollega, – kezdé szünet után a kereskedÅ‘. Ilyesmit látva, megjön-e már egyszer a te kedved is házasodni? – Alig hiszem. – Lásd, azért nem szeret téged a feleségem is, mert valódi nÅ‘gyűlölÅ‘ vagy. Hanem várj csak; hiszen tudom, megkedveltetem én még veled a fehérnépet. Ma születésem napja lévén, egy kis családi ünnep lesz a háznál. Itt lesz többek közt Holdburg Fanni is, – tudod, az a szép özvegy, az oly jó szerencsével bukott Holdburg fiatal özvegye. Csak te csapd neki a szépet! azt mondják, nagyon hajlékony. Be szép pár válnék belÅ‘letek. Teringette, ma lesz a napja, hogy _összeboskózlak_ benneteket. Ma ugyis igen jó kedvem van. Két butella bordóit is rendeltem már az ünnepély emelésére… Hanem nem a magunkféle bordóiból ám, – tevé utána tréfásan; – tudod, a mienk nem valódi; azzal nem sok becsületet vallanánk… AzonkÃvül két butella franczia pezsgÅ‘rÅ‘l is van gondoskodva. Szereted te a pezsgÅ‘t? Oh mert én imádom! Két pohár belÅ‘le, engem valódi hÅ‘ssé tesz. Úrnapkor is, midÅ‘n kirukkolok századommal az ünnepélyre, magamra sem veszem addig az uniformist, mÃg két pohárral abból a hosszúnyakúból fel nem hajtok. Hanem aztán akkor kell megnézni Goldbach Å‘rmestert. Hogy tartja magát! hogy villámlik a szeme! teringette, nem vagyok utolsó legény a glédában! Majd meglásd Bertus, rád is minÅ‘ hatással lesz az a jó pezsgÅ‘! Hanem akkor aztán csak neki, elÅ‘re! ostrom alá a szép özvegyet! ne tágÃts! mindig elÅ‘re! majd én is segÃtek! én fogom pillantásaimmal tudtodra adni, hogy most mit mondj, most meg mit tégy, – – – mert néha tenni is kell ám, teringette: üres szavakkal nem sokra megyünk a nÅ‘knél, kivált ha valamely nÅ‘ már özvegy asszony is! Teringette, kolléga, be nagy hiba benned, hogy te csak a könyvvitelhez értesz oly kitünÅ‘leg, s az asszonyokkal pedig nem tudsz bánni! No de hiszen majd beléjösz te is. Ma lesz az elsÅ‘ próba. Csak ma viseld magadat ügyesen, mert minden az elsÅ‘ benyomástól függ! Tehát számolhatok reád, hogy ma vendégem leendesz? – Ments fel kérlek; lásd, mikor nekem oly teher a nÅ‘k társasága, – szólt lanyhán a kompagnon. – Itt van la! már megint teher! S miért volna az teher? – Mert én ügyetlen vagyok, s nÅ‘k között szótalan. – Ej lárifári! nincsen könnyebb mint azon segÃteni. Mindjárt adok én neked leczkét kolléga, csak nyisd ki jól a füled. Tanultam én már a te genied után a kereskedelmi dolgokban, miért nem fogadhatnál el te is tÅ‘lem pár leczkét a szerelem ügyében? Az nem szégyen. ElÅ‘ször is tehát, a kiválasztottad megszólÃtod – – – – Igen; de ez az átkozott megszólÃtás a bökkenÅ‘! Mit mondjak neki? – Az nagyon könnyű. Azt mondod, a mi eszedbe jut. – Bah! Leghamarabb jutnak eszembe a kereskedelmi czikkek. A czikória ára fölebb ment, a rio-janerói kávé lejebb szállt, mult héten nyolczvan darab czitromunk rothadásnak indult, s ebbÅ‘l veszteségünk, darabját per 3 kr. számÃtva, lesz – – – Hagyd el kollégám, mert már kiveszesz türelmembÅ‘l! – – Hogy te már nem tudsz egyebet a könyvvitelnél! Tüstént megbuktál, mihelyt hölgyek elÅ‘tt czikóriáról és rothadt czitromról beszélsz. Még ez utóbbit valamely ártatlan liba magára is vehetné mint hasonlatot. – – Mégis ha virágkereskedÅ‘ volnál, s beszélnél kaméliákról, rododondákról, kék ibolyáról, s ilyenkor mindig hozzá tennéd, hogy épen oly virulók, oly szépek mint ön, asszonyom! Ah, de rothadt czitrom! – – – Vagy volnál divatkelme árus, s beszélnél selyemrÅ‘l, bársonyról, és szépen oda alkalmaznád, hogy az épen most érkezett selyem olyan, mint imádottad haja, a bársony pedig mint annak bÅ‘re, – lágy, puha, fehér! – Ah, de rothadt czitrom! – – Kollega, kétségbe kell esnem, hogy valaha hÃv szeretÅ‘t találhass! – Én magam is ezért akarok kimaradni a hölgyektÅ‘l, – mondá kedvetlenül a kompanista. – SÅ‘t ellenkezÅ‘leg, épen azért kell társaságukban részt venned, hogy beléokulj! Punktum! meg kell jelenned. A bordóit nem hozattam hiába, s a két palaczk pezsgÅ‘ magamnak sok, a szép Holdburg özvegynek pedig széptevÅ‘re van szüksége. S most megyek és mindjárt megmondom feleségemnek, hogy téged is megnyertelek a családi ünnepélyre. II. Családünnep a fűszerárusnál. Goldbach polgártárs boltja a «kék macskához» saját házában vala. Vala pedig a házban hat szoba; egyet a fiatal boltos segédek bÃrtak, hátul, az udvarra nyÃló ablakkal, és szemközt a kis házi majorsággal, mint tyúkól, galambdúczok, hidlás stb.; tehát ez nyujtá a legszebb kilátást; egy másik, szintén kisded, de nagy tisztaság és csÃnnal rendezett szobát a szerény, igénytelen és szorgalmas kompanista bÃrta évek óta; a nagy barátság Goldbach iránt köté Å‘t e szerényke szobához, különben kényelmesebben is ellakhatott volna a város bármely szebb épületében. Hanem a barátság! Mikor az némely embernél olyan varázserÅ‘vel bÃr!… A többi négy szoba a család rendelkezésére állt. A négy szoba e napon, mely a családfÅ‘ születése napjának vala ünnepe, tetÅ‘tÅ‘l földig ki volt forgatva régi jellemébÅ‘l. Padlók zsuroltattak, falak meszeltettek, bútorok poroltattak, edények sikáltattak, kések köszörültettek, tyúkok leölettek, nyársak forgattattak, gyerekek ugrándoztak, örülvén az estére bekövetkezendÅ‘ lakomának, mely minden évben csak egyszer, még pedig e nevezetes napon szokott elÅ‘kerülni. – S minthogy Goldbach úr nem volt valami gÅ‘gös arisztokrata, tehát az adandó ünnepélyre segédeit is meghÃvá; s ezért a segéd urak is sokkal nyájasabbak valának a szokottnál: a boltba belépÅ‘ket hangosabban köszöntötték, s ha csinosabb szobalányka, vagy olyan gömbölyűbb szakácsnÅ‘ vetÅ‘dött be, egy pár elmés bókkal fogadták, sÅ‘t szabadságot vÅ‘nek azoknak piros ajkukon egyet csÃpni is, ha t. i. a szüntelen boltban tartózkodó kompanista úr történetesen félre nézett. Esti hat órára már a nagy tábla meg volt terÃtve. S épen a háziasszonyságot is a körül találjuk, gondosan igazgatva, egyengetve a terÃtéken. A háziasszonyság még fiatal nÅ‘: nem több 29–30 évesnél. Még folyvást gyönyörű vonásairól itélve, tizenhat–tizenhét éves korában csodaszépség lehete. Most is elég szép azonban, eléggé gazdag nemének minden bájaiban, hogy unalom, játék vagy szeszélybÅ‘l hódÃtásokat tehessen. Ãmde minek ez már neki?! Férje van. Elég ha egymást boldogÃtják. S valóban a legboldogabb férj, Goldbach. Hanem meg is becsüli a szép asszonyt! Úgy gondoskodik róla, úgy figyel minden óhajtására, úgy sürög-forog körüle s olyan elÅ‘zékeny! Lám, a dohányzást is elhagyá végette! meg a burnótot, meg a boritalt, – kivéve ünnepek alkalmával azt a szokott két pohár pezsgÅ‘t, midÅ‘n mint Å‘rmester a polgári vadászszázadban kirukkol parádéra. Ez meg volt neki engedve, mert Goldbach anélkül nem tudott a glédában katonásan állni. Hova kell már jobb férj?! S hova kell jobb nÅ‘, kit magában ennyi figyelem már boldoggá tud tenni?! Goldbachné a legjobb családanya is. Két gyermeke van: Betti és Lajos. Ez utóbbihoz már volt szerencsénk, a másikat is szintén mindjárt bemutatjuk. A kis Betti épen e pillanatban fut az étterembe. Angyalszép gyermek, világos lenvirágkék szemekkel, s mint aranyhullám vállacskáit körülomló szÅ‘ke hajakkal. Tizenegy-tizenkét éves lehete; bár gyöngéd, gyermeteg vonásai ennyi idÅ‘re sem mutatának. Egészen anyja képmása volt. Ugyanazon szemek, orr, liljomfehér bÅ‘r s mellé az ajkacskák, mint a tejbe csöppentett vér. Arczának kifejezése is az vala: komoly és ábrándos, mely oly feltűnÅ‘ volt e gyermeteg arczhoz, s egészen ellentéte a tÃz éves Lajosnak, ki sarkantyús piros csizmában járt, veres csákót viselt és kardot az oldalán; azzal a karddal aztán neki-neki menvén a pohárszéken dÃszlÅ‘ gypsz figuráknak, úgy lefejezte azokat a mosolygó Vénusokat, Napoleonokat és Herkuleseket, hogy nem volt az a drótos tót, a ki többet emberré tudta volna Å‘ket drótozni. S ilyenkor a kis Betti nem tudott egyebet tenni, mint szépen megsiratni az elhullott gypszhÅ‘söket, s midÅ‘n megsiratá, kemény papirosból ragasztott össze koporsót, belé fekteté a marengói hÅ‘st, a sz. ilonai mártirt, s fehér szemborÃtóval elfedve, a kertbe temeté egy kis sÃrhant alá, szomorú fűznek árnyékába, honnan is aztán más nap szépen kiásták a házi ebek, vagy épen maga Lajos úrfi, ki is nagy kedvét lelé benne, ha a kis nÅ‘vért megrÃkathatá. – Mama! szólt Betti, ki mint mondók épen e pillanatban lépett az étterembe, természetesen mindenütt követve Lajostól, ki azonban most csak az ajtón dugta be fejét, meglesni akarván, vajon nem kap-e Betti elÅ‘bb mint Å‘ azokból a kaczéran mosolygó dÃszsüteményekbÅ‘l, melyek terhe alatt az asztal görnyedez? s ha igen, bizonyos lehet benne a mama, hogy tüstént ostrom alá veendi az egész, tortákkal, angyalkákkal és czukorkakasokkal ékeskedÅ‘ asztalt. Pedig az aztán több a háborúnál. – Mama megengedi, hogy én is az asztalhoz ülhessek? – Meg, leányom, csak most ne háborgass; vagy ha ittben akarsz maradni, rakj mindjárt székeket az asztalhoz. – Hát én? kiáltá Lajos, fejét valamivel jobban bedugván. – Neked majd a sutban terÃtünk. – No akkor le is nyesem annak a zöld angyalnak a fejét ott azon az ostoba tortán! – kiálta kihivólag a fiú, s belépett a terembe; s tán már foganatba is veendé fenyegetését, ha történetesen Goldbach úr lóhalálában a szobába nem rohan e szavakkal: – JÅ‘nek! JÅ‘nek! – Kik? kik? – A vendégek! teringette, elkéstünk! – Ah, minÅ‘ unnobel! szólt bigyesztett ajkkal a szép Goldbachné, s futó pillantást vetett a tükörbe, haján és kendÅ‘jén egyet igazÃtandó. – Ily korán! Nagy asztaloknál ilyenkor terÃtenek ebédhez, s itt már vacsorára jÅ‘nek. – Nem tesz semmit, fiam; csak Holdburgnét láttam erre közeledni. – Ki nem állhatom ezt a Holdburgnét. Minek is hÃvtad? – Bah! nem tudod-e, hogy Bertalan kollégának akarom elszerezni? teringette, gyönyörű pár válik belÅ‘lük! – – Eduárd! Eduárd! E kiáltásra egy piros képű, szörnyű tüskés és szÅ‘ke hajú suhancz lépett be. Ez volt Eduárd, boltos inas a kék macskánál, jelenleg pedig felszolgáló a táblánál. Különben nagyon ügyetlen fiú; tizenkét tányér közül egyet rendesen el szokott ejteni, ha mindjárt pástétom is volt benne; a pintes üvegekkel pedig, kivált ha nÅ‘ket pillantott meg a szobában, egyenesen a falnak ment. Eduárd tehát belépett. – Hallod-e Eduárd, szólt Goldbach; – úgy az eszeden járj, hogy én holnap tüstént elcsaplak, ha nekem egy porczellán tányért el találsz törni, – a pintes üveget pedig elébb a fejedhez ütöm, mint idÅ‘d lenne elejteni! S most gyorsan: a két palaczk pezsgÅ‘t a jégbe fogod hűteni, s mikor inteni fogok, felhozod az asztalra! Érted? Az ételekbe pedig belé ne merj torkoskodni! minap is csak elnéztem, az ételmaradékokból hogyan zsanzsiroztál zsebedbe egy pulykaczombot! Meg ne történjék többet! Aztán a mártásos étkeket ne hozd oly ügyetlenül, hogy az ujjaid megint belé érjenek a tálba. Én ugyan nem vagyok finnyás, hanem Holdburgné meg nem eszi, ha meglátja. – Arra is figyelmeztetlek, hogy ne bámészkodjál a vendégek szeme közé, s ha valamelyikünk valami jó ötletet talál mondani, el ne röhögd magadat, mint a multkor is tevéd; inasnak mitsem szabad hallani, csak látni! Érted? Kip-kop! Az ajtó megnyÃlt s belépett Holdburgné. – Ah, bocsáss meg édes Elizem (Goldbachné keresztneve); én már csak ide jövök be egyenesen hozzád. Mi nem csinálunk egymással szertartásokat. – Hozott isten, édes Fannim. Foglalj helyet! Holdburgné azonban nem foglalt mindjárt helyet, hanem oda ment Goldbachhoz, azt szépen megköszönté, mit a háziúr mosolyogva és sugárzó arczczal fogadott, sÅ‘t, mint régi ismerÅ‘sét, szabadságot is vÅ‘n magának, a bájos Holdburgné homlokát megcsókolni, a tett után e szavakkal mentvén magát: – Tudja már na, – – házas embernek már meg van engedve ilyesmi, – – kivált ha a feleség is jelen van! – s azzal oda ment nejéhez is, és mintegy kárpótlásul Å‘t is megcsókolá! Oly ritka kedve volt e napon a jó Goldbachnak, hogy tán az egész világot összecsókolta volna. – Lesznek-e sok vendégeid, Elizem? kérdé az özvegy, mialatt Goldbach segélyével megszabadult felöltönyeitÅ‘l. – A háziakkal együtt tizenkettÅ‘re terÃtettek. – Megigérte Zsellye Bartalan is, hogy eljön, – szólt gyorsan a fűszerész, s aztán oda hajolt az özvegyhez, s hogy felesége meg ne hallja, fülébe sugá: érdekest mondok. – Nos? – Az én jámbor kollégám, halálba szerelmes önbe! Holdburgné elpirult, s keztyűjével feléje legyintvén, mondá: – Menjen; – – ön mindig oly tréfás. – Teringette, komolyan beszélek! – s aztán ismét halkan tevé utána: – nem is csoda: ennyi kellemmel a legelsÅ‘ bécsi nagykereskedÅ‘ kompanistáját is meglehetne hódÃtani! – Ha még egy ilyet mond, tüstént elárulom a feleségének. Menjen ön! – Å nem féltékeny! Egyébiránt, én most nem is a magam, mint inkább jámbor kollégám érdekében teszem önnek a szépet, minthogy neki nem sok bátorsága van hozzá. Hölgyekkel egyáltalában nem tud bánni. Még csak szerelmes sem volt soha. Most azonban utasÃtásokat adtam neki, hogy mikép viselje magát ön iránt. Egyébiránt ha bakot lÅ‘ne, például, ha lassan-lassan neki bátorodva, önt tán kenyér-golyócskákkal találná hajigálni, ne vegye neki rossz néven! – Az is megtörténhetik, hogy lábával titkon az asztal alatt önnek a lábacskáit fogja majd nyomkodni, – de ne vegye neki rossz néven. Nyomja vissza. Az Å‘t hallatlan boldoggá fogja tenni. Holdburgnénak mindezekre nem volt mit felelnie, mint hangosan elkaczagta magát, s mondá: – Na köszönöm! ön ugyan gyönyörű széptevÅ‘rÅ‘l gondoskodott számomra! Vannak kilátásaim, hogy jól mulatom magamat. Alig telék e közben pár percz, s újra vendégek érkezének, kik azonban az illedék szabályai szerint már nem az étterembe, hanem az elfogadási szobába léptek. Goldbach elébök siete. Két férfi és három nÅ‘ valának az érkezÅ‘k. Az egyik Berger Simon, gazdag tÅ‘kepénzes, nejével és leányával. A tÅ‘kepénzest Goldbachné nem szenvedheté, s most sem lett volna hivatalos az ünnepélyre, ha a fűszerésznek pénzviszonyai nem lennének vele, s ezért mint szükséges rosszat meg kelle szÃvelnie. Rosznak pedig azért volt mondható a tÅ‘kepénzes, hogy vagyona miatt, nem egy nemes család asztalához törölte már a kését, s aztán ha ily kisebbszerű polgártársakhoz is hivatalos volt, meg nem állhatá, hogy észrevételeit fenszóval ne nyilvánÃtsa, mely modor egynemű a lenézéssel, fitymálással, mint azt többnyire olyanok szokták tenni, kik palotából egyszerű házikóba mennek vagy fÅ‘városból falura rándulnak, vagy nagyvárosi szinház után valamely vidéki kis rögtönzött szÃnbódét látogatnak meg. S e hibáját a tÅ‘kepénzesnek leánya is elsajátÃtá, a kis – barna hajú Ottil, ki mindig bárókra kaczérkodott, s az al-örsi nyilvános bálokban csak óvatosságból nem tánczolt cotilliont, nehogy valamely boltossegédkének jÅ‘jjön vágya, Å‘t választani tánczosnőül. Milyen jó freskót lehetne belÅ‘le kerÃteni, e czÃm alatt: A tÅ‘kepénzes leánya!!! – Egy másik, két tagból álló család volt még a vendégek között Hannover úr és neje. Hannover úr, vagyonos vasárus az «arany szántóvashoz.» Neje magtalan; s a gazdag, – örökös nélküli férj, e miatti bújában, mélyebb boritalnak adta magát. Néha-néha felesége is üdvösnek találta használni, a búbánatnak ezen universális gyógymódját. – Goldbachné elÅ‘tt tehát ezek sem lehetének valami nagyon szÃvesen látott vendégek, és csupán férjéveli vérrokonság miatt tűré Å‘ket. – Hetedik vendég volt Bertalan úr, a kompagnon. A kor divata szerint, fekete kvekker volt testén; nyakán Ãzléstelen kék atlasz kendÅ‘, melynek csokrát, értékes aranytű tartá össze: violaszÃn bársony mellénye gomblyukáról nehéz, kigyó alakú aranyláncz lógott le, melyrÅ‘l mindennemű drága gyűrűk, a mennyifélét csak az aranyműves phantasiája teremthete, – csüngtek alá! E gyűrűk azonban már csak azok valának, melyek ujjaira, általában kezefejére már nem fértek fel. – Holdburgné szemei azonban nagyon megakadtak rajtok. S ezt Bertalan úr is hihetÅ‘leg észrevette, mert – bár közömbösséget affektálva – elkezde ujjaival a gyűrűk közt babrálni, hogy szinte csörgött a sok nemes ércz. Az egybegyűlt vendégkoszorú, melyet – dolgait végezve – a háziasszonyság is bejött ékesÃteni, – elkezde egyrÅ‘l-másról beszélgetni, a miket ide, érdektelenségök miatt, nem méltó följegyezni. S ezért, a drága papir kimélésébÅ‘l, jónak látom a nyájas és éhes vendégeket bevezetni az étterembe, s leültetni Å‘ket a terÃtett asztal mellé. – Mi – kedves olvasóim, majd csak állva maradunk, még pedig szépen az ajtó mögött, mint mindenütt a hivatlan vendégek. – Az elsÅ‘ ülést az asztalnál, a vagyonos tÅ‘kepénzes neje foglalá el. A többi vendég, mint kevésbé vagyonosak, s Ãgy csak másodrangú csillagok, – utána következének. Az asztal végén a két fűszerész segéd foglalt helyet, kik kezeiket csak igen félve merték az asztal fölé hozni, ugyanis a mult hideg, csikorgó télen megfagyván, még most is meglehetÅ‘sen fel valának cserepesedve. A társalgás eleve igen lanyhán ment. Lehet, hogy tán még nem valának eléggé összeszokva, vagy hogy tán a párolgó étkek illata tartá kötve a kedélyeket, nem tudjuk. A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámÃtására; s midÅ‘n lassanként, fogyatékához közeledék ötleteinek, majd egyik, majd másik gyermekének produkáltatásával iparkodék a társalgás hézagait betölteni; s mint gyermekeit túlszeretÅ‘ apák szoktak tenni, a vendégek elÅ‘tt Lajossal szavaltatott, Bettivel pedig énekeltetett, a társaság unalmára vagy mulattatására. Reá nézve, minden esetre az utóbbi hatása volt. Úgy égtek szemei az apai örömben! – KésÅ‘bb a tÅ‘kepénzes tÅ‘n olykor egy-egy hangosabb megjegyzést, még pedig legelÅ‘ször is a tortákon kezdé meg, hogy legalább a gyermekekrÅ‘l elvonja már a társaság figyelmét. [Illustration: A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámitására.] – Oh, ez a mi helybeli czukrászunk, valóban nem egyéb, mint egy sütnivaló filkó! Emlékszel rá leányom Ottil, midÅ‘n Hiripi báró asztalánál voltunk, a báró szakácsa mily remek czukorművekkel lepett meg? – Oh emlékszem. Olyant az alispánnénál sem tudtak készÃteni. Ezen itt nagyon látszik, hogy az alörsi czukrász kontárkodott. Pedig tudom, hogy azért madame Goldbachot épen úgy megfizettette, mint bármely pesti czukrász. Goldbachné erre nem birt egyebet tenni, mint alig észrevehetÅ‘leg az ajkát elbiggyeszté; mi nem is csuda, miután ugyanazon tortát Å‘ készÃtette. – Uraim! ebbÅ‘l a jó neszmélyibÅ‘l nem is parancsolnak? szólt Goldbach, hogy a társalgást másra vigye. – Valódi neszmélyi? – kérdé összehúzott szemekkel nézdelve a cilindereket a tÅ‘kepénzes. – Kéz alatt jutottam hozzá; s Ãgy elég biztos vagyok benne. – Csak azért kérdem, – folytatá a tÅ‘kepénzes, hogy az ily elsÅ‘bb rangú magyar borokkal nagyon könnyen meg szokta járni az ember. Multkor is, hogy Zenei grófnál ebédeltem, – – úgy hiszem, te is ott voltál Ottil? – – – azaz nem, nem; – – – te báró Váraiék asztalához voltál épen akkor hÃva, – emlékszem már rá; – – – különben téged is magammal vittelek volna. Zenei grófné valódi anyai szeretettel ragaszkodik Ottilhoz! ha egy héten nem látja Å‘t, már a másik héten küldi érte a batárját. – – MinÅ‘ batár az!! mintha bölcsÅ‘ben volna az ember, oly puha, s úgy ringat. Az öreg grófné nagyon sokat ad a pompás fogatokra. Nemde Ottil, az instellátión is Zenei gróf fogata volt a legelegánsabb? utána, ha jól emlékszem, Hajnal bárónéjé volt, – – – tudod Ottil, kinek multkor Bécsben a páholyában voltál. – Igen, kinek az a rút, vén társalgónÅ‘je van, s a báróné oly rosszul beszél vele francziául, hogy ha hallom, azon éjjel felÅ‘le álmodom. – Ugyan uraim, – vágott közbe a háziúr, ne vessék már meg asztalomat! igyanak, egyenek! bizony szégyenben maradok! – Eduárd! tölts bort Hannóver úr poharába; és sürögj, forogj, a hol valahol hiányt látsz. – Uraim, rajta, ki mibÅ‘l parancsol! Itt van finom sodó; feleségem ma készÃté. Vagy tán pecsenyékkel szolgálhatok? a férfiak azt jobban szeretik. Uraim, itt a legpompásabb kappan! – StÃriai kappan? szólt, szemeit összehúzva a tÅ‘kepénzes. – Nem biz az; hanem még annál is becsesbb; saját kis majorságomból való. De hát igyanak uraim. A dámáknak mindjárt egy kis csemegeborral szolgálok. Abból ön is fog inni Ottil kisasszony, nemde? – – Lajos! ne fészkelÅ‘djél itt körülem; még leöntlek! EzekbÅ‘l látva, még nem vitte eddigelé senki a társalgást, – a tÅ‘kepénzesen, leányán és a jó háziúron kÃvül. Hannóver inkább ivott, mint beszélt; Hannóverné és a tÅ‘kepénzesné evésre fordÃtották a drága idÅ‘t; Holdburgné az aranylánczos kompanistán legelteté szemeit, melyet az azonban alig látszék észrevenni, nem csekély neheztelésére a szép özvegynek, ki már abba is beléegyezett volna, ha a bátortalan compagnon, kenyér golyócskákkal dobálandotta Å‘t, vagy épen lacktopános lábait, az Å‘ bársonyczipÅ‘s lábacskáihoz érintette volna! de mindez nem történt meg, – pedig a jó Goldbach, már nem egyszer inte szemeivel kompanistája felé, mintha mondta volna hogy: – no már! ugyan már! szólj már! sat; – de a kompanistából aranynyal sem lehetett volna egy okos szót kicsalni; ostobát pedig nem akart mondani. – Goldbachné szinte nem sokat beszélt; Å‘ különben is elzárkózott, gyakran elmélázó, elgondolkozó vala, s még társaságokban, vagy épen saját vendégei között is többnyire hallgatag maradt; melynek okát azonban senkisem tudhatá: miért oly elzárkózott, miért oly elgondolkozó, s miért esnek terhére a társaságok!! már nem is igen törték rajta az emberek fejöket, úgy megszokták. Talán családi gondok foglalják el! Evés, ivás a legjavában folyt, midÅ‘n a Goldbach-ház kapuján erÅ‘sen megszólalt a csengetyű. – Ugyan ki jöhet ily késÅ‘n? – Tán vendég. – Vár ön még valakit? kérdék többen. – Nem emlékszem, hogy még valaki igérkezett volna, – mond a fűszerész: – tán valamely jó barátom meg akar lepni. Ujra csengettek, s még hangosabban, mintha csak tűzi veszedelmet akartak volna tudtul adni. A másik pillanatban Eduárd lépett be; s Goldbach fülébe súgott valamit. Goldbach azután vendégeihez fordult, s mondá: – Megbocsássanak uraim és hölgyeim: egy pillanatra távozom, de csak az udvarra. Egy idegen akar velem pár szót váltani. Addig majd Bertalan kollégám viseli személyemet. – Inkább majd én megyek ki! – kapott rajta a compagnon. – Nem! neked mulattatnod kell vendégeimet. Tüstént itt leszek. Goldbach kisietett, mi azonban mint mindennapi dolog, a társaságot legkevésbbé sem zavará meg, azaz: Hannóver úr tovább ivott, Hannóverné és a tÅ‘kepénzesné tovább ettek, a kompanista tovább hallgatott, Holdburgné tovább kaczérkodott vele, a tÅ‘kepénzes és leánya pedig tovább folytatták megjegyzéseiket. – Mily műveletlenség! – súgá atyja fülébe Ottil; a – háziasszony úgy viseli magát, mintha nem is látna szÃvesen bennünket. Ha már valami baja van, az illem úgy hozná, hogy rejtse el legalább vendégei elÅ‘tt. – Igazad van, – szólt szinte súgva a tÅ‘kepénzes; – hja, de lásd, nem forgott ám Å‘ grófi asztaloknál, mint te lányom. S a tÅ‘kepénzes és leánya, nem látták be, hogy ezen sugdosásuk nagyobb műveletlenség, mint Goldbachné modora, mely mindössze is csak abból állt, hogy nem járt szüntelen a szája! E pillanatban, – – hah! – megnyomta valami Holdburgné lábait. Ah, tán neki bátorodik már a compagnon; bizonyosan ivott, az utasÃtás szerint: – gondolá a szép özvegy, s mintegy rÃmet keresve rája, Å‘ is egy gyöngédet nyomott bársonytopános lábacskáival; s azután szemérmesen, titkon pillanta fel a lovagra, arczából akarván leolvasni, vajon minÅ‘ hatást tett rá a rÃm. Legkisebb jelecskével sem fejezé ki a kompanista arcza, hogy észrevette volna a gyöngéd viszonzást. Tán erÅ‘sebben kellett volna, – gondolá az özvegy: – hátha a másik lábára léptem, s azon másik lába talán a hosszas ülésben elzsibbadott, s nem érezheté; – s úgy cselekvék a mint gondolá. Semmi jel a kompanista arczán. Még csak szemével sem hunyorÃtott, pedig már tyúkszeme is fenyegetve volt. Na, gondolá boszúsan a bájos özvegy: – ha ezen embernek a szÃve is olyan érzéketlen mint a lába, úgy nem sokra megyünk vele! Pedig kár! Nem rút férfi. S az a sok drága ékszer a mellényén és nyakán, bizonyosan czégére lehet egy nem megvetendÅ‘ gazdaságnak!… De hogy olyan érzéketlen! – – vagy tán csak bátortalan még folyvást! – tevé gondolkodva utána, és szinte kedve volt volna már valami módon tudtára adni a compagnonnak, hogy – ne röstelje, s igyék bátran! De a kereskedÅ‘társ ujjával sem érinté boros poharát. Ez alatt a háziasszonyság megkisérte mindent, nem is annyira a jókedvnek fentartása, mint inkább annak megteremtésére. Beszélt, kinálkozott, nevetett is; bár könnyen észre lehete venni, hogy mindezek csak tettetett kifejezései érzelmeinek. Szerencsére, hogy a jó Hannóvernek végre-valahára meghozá igazi kedvét a valódi neszmélyi, melynek hatása, nála is mint legtöbb embernél, a beszédességben kezde nyilatkozni. LegelÅ‘ször is felköszönté a – még folyvást távollevÅ‘ háziurat, szeretett nejével, gyermekeivel és minden hozzátartozandóival. Egyszerre azonban elérzékenyült. Eszébe jutván ugyanis, miszerint neki is van ugyan felesége, de gyermekei – azaz egyéb hozzátartozandói nincsenek, hacsak vasárus legényeit nem veszi hozzátartozandóinak – meg borzas fejű, szÅ‘ke tótjait, kik FelsÅ‘-Magyarországból, mázsa számra szállÃtnak neki kaszát, kapát és öntött vaskályhákat. S ezen lelki elérzékenyülésére, nagyot hajtott a tele pohárból, mely példát, felesége könyhullatások közt követett; könyeinek hullását azonban nem annyira az elérzékenyülés, mint inkább a pezsgÅ‘ csipÅ‘ssége sajtolván ki szemeibÅ‘l. De hah!! – mi történt megint?! – Holdburgné egyszerre elsikoltá magát a legélesebb klarinéthangon, s felugrott székérÅ‘l, mintha egy eltévedt villám csapott volna a tányérok közé. – Mi ez? mi történt? kérdék, szinte akaratlanul felugrálva a vendégek. – Mi lelte önt? – Szent isten! – kiáltá Holdburgné. – Ah, végem van! – Mi baja? – Jaj nem merem kimondani! – Mi az? mi az? mit nem mer kimondani? – Az asztal alatt – – – – ah! – Mi történt az asztal alatt? szólt Hannóver s gyertyát vÅ‘n kezébe, hogy az asztal alá világÃtson. – Uram megtiltom önnek! – kiálta a szép özvegy, s a gyertyát kikapá kezébÅ‘l. Nem szabad senkinek az asztal alá tekinteni. – De hát mi lehet az már? kérdék egyszerre a vendégek, kiknél a kiváncsiság tetÅ‘pontját éré el. – Semmi, semmi! kérem uraim önöket! a férfiak tüstént menjenek ki a szobából. – Kimenni? – – – – Vagy legalább hunják be szemeiket, vagy oltsák ki a gyertyákat! – – – Ide ne merjen senki nézni! – – Ah – a topánom, a topánom!… – Mi történt a topánjával? – Nem tudom; – – lehúzta valaki lábamról! – – Ide ne merjenek nézni; Hannóver tegye le azt a gyertyát! tüstént oltsanak ki minden világot! – A két boltossegéd azt asztal végén majd megbolondult. Úgy szerettek volna egy pillantást az asztal alá vetni. A legnagyobb zavar tetÅ‘pontján, egyszerre elkiáltja magát valaki az asztal alatt: – kikirikÃ!! – Mi az? Szent isten!! – Hah, Lajos, az átkozott Lajos! – Mit csinált?! – A gaz kópé itt volt az asztal alatt, topánkámat… ah a topánkámat!… S valóban Lajos volt e merész tett hÅ‘se, ki is atyja távollétét használva, szabadságot vÅ‘n e kis jux elkövetésére. Az egész terem egyszerre talpon volt. És csak gyors futamodásának köszönheté a tetten kapott Lajos, hogy anyja ott a vendégek elÅ‘tt mindjárt nem vett tÅ‘le nagyon kézzelfogható elégtételt e csÃnyéért; de midÅ‘n megcsÃphette volna, már akkor Lajos úrfi jó húsz lépéssel túl vala az ajtón. Szerencsére, hogy ijedtében a topánt nem vitte magával. – Ah, ez már mégis neveletlenség! – szólt apjához Ottil. – Ilyent már a kis Zenei grófok sem követnek el; pedig azoknak mint grófoknak, többet elnézne az ember! Jó, hogy nem veled történt lányom. – Hju, mindjárt föld alá sűlyedtem volna! A társaság kevésbbé arrogáns része, utoljára is nem tudott egyebet tenni, mint jóÃzűen nevetni e pajkos ötleten. A segédek, csupa udvariasságból, csak zsebkendÅ‘jökbe nevettek, hanem Hannóver úr, teli torokkal kaczagott és hányta magát a székén, esküdvén mennyre-földre, hogy Å‘ nem adná egy vármegyéért, ha neki egy ilyen eleven, szeretetreméltó fiacskája volna. – Csak a házinÅ‘ volt még zavarban és Holdburgné, kinek érzése is járult, hogy nem a komoly s aranylánczos kompanista lacktopánaival jött érintkezésbe, – mint az Lajos úrfi csintalansága után szépen kiderült. S e miatt oly szikrázó szemeket vetett a folyvást komoly és néma compagnonra, hogy az szinte szeretett volna már tiz mérföldre távol lenni az asztaltól; és zavarodásában nem tudott mást, mint Goldbach után kérdezÅ‘sködni, hogy hova maradhat oly soká. – Valóban, több fél órájánál már hogy távozott, s mégsem jön. – Tán el is felejté már, hogy vendégei vannak, – jegyzé meg gúnynyal a tÅ‘kepénzes. – Innen-onnan már fel is kellene kelnünk. Én már eleget ettem; szóla Hannóverné. – De én még iszom egy cseppet, mig bejÅ‘ a háziúr, – mondá Hannóver. – Ez bizonyosan új divat a polgárosztálynál, – szólt apjához Ottil, – hogy a vendégeket magokra hagyják. El fogom hallgatni Zenei grófné elÅ‘tt, hogy itt voltam. – Még ez a pezsgÅ‘ sem látta ám soha Francziaországot, – szólt szinte halkan leányához a tÅ‘kepénzes, kinek, mint látjuk, fölötte nagy kedve telt benne, minden tárgyra megjegyzést tenni. Ezalatt Goldbachné Eduárdot futtatá ki az udvarra, hogy keresse elÅ‘ a háziurat. – Úgy úgy, édes Goldbachné, hÃvassa csak elÅ‘, – szólt Hannóver úr; – nagyon vágyom már egyet inni az egészségéért. Én sohasem iszom, hacsak okát nem tudom adni minden ivásomnak. – Ah, hogy dönti magába a bort ez a vasárus! – szóla halkan Ottil. Bizony még ruhámat önti le. – Ne félj lányom; vigyáz az minden cseppre, hogy kárba ne menjen. Mintegy öt percz mulva visszajött Eduárd, hozván azon hÃrt, hogy Goldbach urat nem tudni hova lett. – Nézted szobájában? – Ott sincs. – Az udvaron? a kapu alatt? – Sehol sem találtam. Ekkor a kereskedÅ‘társ kelt fel, s igéré, hogy Å‘ majd feltalálja és visszahozza. Eltelt öt percz, tÃz percz, félóra! a kompanista is visszajött, még pedig azon hÃrrel, hogy Goldbachnak sem hÃre, sem hamva a háznál. Ezután vállalkozék a két segéd, hogy Å‘k minden esetre elÅ‘teremtik. Lehet, hogy az utczán beszélget azzal az idegen úrral. Elmentek ezek is, s vissza is tértek üresen. Mit jelenthez ez? A háziurat a föld nyelte el!! A háziúr a kútba ugrott!! A háziurat a boszorkányok ragadták el!! Mást nem lehete gondolniok a vendégeknek, kik már meglehetÅ‘s unalmasnak találták e hosszas várakozást. – Már ideje is volna, hogy távozzunk, – szóla a tÅ‘kepénzes, ki mint elnök, elsÅ‘ kelt föl az asztaltól. Utána a többiek is felugráltak. – Sajnáljuk, hogy kedves háziurunkhoz, kinek épen születése napját ültük meg, nem lehet többé szerencsénk! – szóla a tÅ‘kepénzes. Az idÅ‘ már késÅ‘ és – – – De ugyan maradjanak még! szabódék Goldbachné. Mindjárt visszajÅ‘ férjem. Hol is maradhatna még tovább?! Valóban oly zavarba hozott kimaradásával. Ne siessenek oly nagyon! hisz még most kezdünk majd mulatni. A gyermekek verset fognak mondani apjoknak. Én is vendégeim elÅ‘tt akarnám átadni ajándékimat, miket magam készÃték. Majd Ottil kisasszony lesz oly szÃves megbÃrálni himzéseimet. Óhajtanám, hogy tetszését megnyerje. Csak ne siessenek! Még marad idÅ‘nk egy kis játékra is. Holdburgné igen jól visztez. Ottil kisasszony is, hallom, szenvedélyesen játsza. Mindez azonban nem használt semmit. A vendégek arczából, mentegetÅ‘zéseikbÅ‘l látszék, hogy sértve érzik magokat a háziúr e figyelmetlenségén. Csak Hannóver maradt volna még szivesen, ki nem akart elÅ‘bb távozni, mÃg egy pohárral rá nem köszönt Goldbachra. Felesége unszolására azonban neki is készülnie kellett a távozásra. Egy óranegyed mulva, hajlongások, köszöntgetések, kölcsönös csókok és kézszorÃtások után, az étterem ki volt ürÃtve a vendégektÅ‘l. Goldbachnénak sikerült ráerÅ‘szakolni a compagnont, hogy Holdburgnénak karját ajánlva, kisérje Å‘t haza. A család magára maradt, még pedig a családfÅ‘ nélkül. Goldbachné, életében tán sohasem volt ily nyugtalan, mint e perczben. – Az edények, s egyéb asztaleszközök elrakosgatását is csak más napra halasztá. A gyermekeket és cselédeket sietteté lefekvésre, kivéve Eduárdnak kelle fenmaradnia, hogy legyen kinek tüstént kinyitnia az ajtót, ha Goldbach meg talál jönni. Å maga is fenmarad. Még csak kényelembe sem tevé magát szoros ruháiból; úgy járkált fel s alá az üres szobákban, melyeknek mindenikében egy-egy halvány éji lámpát gyújta. – Már éjfél mult, és semmi nesz a kapun, semmi hÃr Goldbachról. – Egy férj éjjeli kimaradásán még nem találunk semmi különös megütközni valót: de midÅ‘n a férj, mint gazda, épen vendégei közül, csak percznyi távozás ürügye alatt szökik meg – mert ezt másként nem lehet nevezni, – ott valóban, a honn maradt nÅ‘nek, ha az szeget üt a fejébe, nem lehet csodálkozni. Ha pedig Goldbachné jelenlegi lelki állapotát még szorosabban fürkészszük, csakhamar rájöhetünk, hogy annak, elÅ‘ttünk ismeretlen sejtelmei, gyanúi lehetnek, melyeket nem bir legyÅ‘zni, elűzni s melyek nála, férjének e rögtöni, mistikus eltünése miatt ébredtek fel. – – Majd egy kis szekrényke fiókját húzá ki, abból iratokat vevén elÅ‘, olyakat, melyek tán hosszú évek óta vannak oda elzárva: tán levelek, tán könnyen veszélyezhetÅ‘ emlékek még hajadon korából, vagy tán épen még késÅ‘bbi idÅ‘kbÅ‘l, – elég az, hogy egyenként a lámpa lángja fölé tartá azokat, s átadá az enyészetnek. Aztán bezárá újra a fiókot, a kulcsot pedig, – mi még sohasem történt, – benne hagyá; mintha gondatlanságból feledte volna benn. Mindez pedig szép darab ideig tarta. Az éjÅ‘r, hajnali három órát kiálta már az ablak alatt. Kiálthatott volna különben négyet, ötöt, hatot is, akár a nap minden óráját elharsoghatta volna, de Goldbach mégsem tért vissza. Eltökélé, hogy le nem fekszik, ha három napig kell is rá várakoznia. Már a tejes asszonyok kiabáltak be a kapun. A fűszeres bolt kinyittatott; a segédek egymás közt suttogva kérdezÅ‘sködének, vajon Goldbach nem jött-e még vissza, mi történhetett vele? soha, soha ilyen vendégséget, hol a házigazda, szÅ‘rin szálán elvesz a mulatságból! s a hol még a dámák bársonytopánkái is veszedelemben forognak! sat. sat. E tünÅ‘dések azonban mitsem segÃtének. Goldbach azért mégsem tért vissza: nem tért pedig egész – más nap estig. III. A szegény Goldbach!! A kÃnosan átvirrasztott éj után, szinte est lÅ‘n már, – midÅ‘n a városka távolabbi utczáin, az alkony fél homályában, – épen nem szilárd lábakon egy férfi botorkált. A kik szemközt találkoztak vele, bizvást ráfoghatták, hogy ittas. S kitértek elÅ‘le, mint boros emberek elÅ‘l szoktak a józan emberek. Pedig oh dehogy volt az! inkább lehetett volna mondani róla, hogy megbolondult szegény! elment az esze, s most azt jár keresni – ha valahol még ráakadhatna személyes leÃrása után. Úgy megbotorkált az utczán, mintha szűk lett volna neki! s úgy megbeszélgetett magában, mint egy kezdÅ‘ szinész, midÅ‘n elÅ‘adásra menve, egész a szinházig szavalgatja magában szerepét. A járókelÅ‘ emberek csakhamar megismerék a tébolygó emberben – Goldbachot. S nem gúnyolódva, hanem inkább csudálkozva és szánakozva tértek ki elÅ‘le. – Mi lelhette ezt a jó úrat? suttogák egymásnak: – hiszen Å‘ példánya volt a józanságnak! – Mi vihette Å‘t a boritalra, mikor egész életében úszott a boldogságban? olyan szép felesége és szép gyermekei vannak! – Nagyon megfeledkezett magáról, hogy még az utczán is tántorogva megy! – Ne bántsátok! megtörténik az a becsületes emberen is! Goldbach mindezeket nem hallá, hanem ment tovább a maga útján. Úgy nézett ki, mintha hosszú, hosszú esztendÅ‘k után most szabadult volna ki a tömlöcz fenekérÅ‘l! s úgy rakta a lábait, mintha ugyanannyi idÅ‘ óta, most vették volna róla elÅ‘ször le a vasat! Régi ismerÅ‘sei köszöntötték. Rájok sem nézett, nem hogy viszonozta volna. Pedig még tegnap olyan volt, hogy az egész világot meg akará csókolni! Olyan boldog, s olyan büszke boldogságára! s most oly nyomorult, mint kinek legszilajabb kedvében, borozás közepett üti meg fél felét a szél! Mi lelheté Å‘t? Tán kereskedése bukott meg valamely nagykereskedÅ‘ után? Vagy tán hű kompanistája csalta meg? vagy épen tán a felesége? – – Menjünk közelebb, s figyeljünk azon érthetlen monológra, melyet útközben meg-megállva, meg nekifutamodva, mintha űzne, hajtana valakit, fenszóval hadar el, mint az utczán tébolygó elmezavartak szokták. – Lám, lám, milyen vén bolond vagyok én! Régen elcsukva kellett volna már nekem lennem valamelyik bolondok házába! De ki is látott valaha ilyen ostobát, hogy még én, – – én tanÃtsam Å‘t: hogyan kell magát az asszonyok között forgatnia?!… Elment az én eszem?… Hát nem többet tudott az a gazember, mint ezer ilyen filkó mint én? Megint elhallgatott, s megint tovább botorkált. – S aztán ilyen sehonnai, czudar, jöttment ember mert és bÃrt engem megsemmisÃteni?!… Veszett mennykÅ‘! hogy nem az én két kezem által mulhat ki a világból!!… De csitt! mit jár itt a szájam, mint egy bolondnak! Lassan menj, ha verebet akarsz fogni!… Lassan, – – – megállj!… Úgy dobog a szÃvem!… Nyomorult szÃvem!… beh jó volna megpihenni, – – de úgy futnak ezek a lábak, mintha megvesztek volna!… Lassan, – – – megállj!… Gondolkozzunk kissé, – mit is fogunk majd mondani? ElÅ‘bb már tudtam, s megint kiment a fejembÅ‘l. Nagyon tele a fejem: nem fér már belé több gondolat. – Veszett…? épen azok a gondolatok szorultak ki belÅ‘le, mikre legtöbb szükségem volna!… Úgy; – – – megvan! mehetek – mehetek – – – – – Oh, erÅ‘t! erÅ‘t! boszúálló isten!!… A monológból csak e töredékeket hallhatók; a továbbira, kisérjük be Å‘t neje szobájába, melynek épen e pillanatban nyitá be ajtaját. Goldbachné még folyvást tegnapi öltözékében ült és várta férjét a divánon. Vonásai csüggetegek, s arcza halvány, beesett az álmatlanul átvirrasztott éj után. Kezei, keresztkulcsolva feküdtek ölében, mintha hosszú imádkozás után felejtette volna úgy. A nÅ‘, megrendült, midÅ‘n férjét be látá tántorogni. Ittas! – gondolá magában; s e gondolat, pillanatra visszaadá erejét. Ittas emberrel könnyű elbánni! Ha még csak az volt volna!… Ittas volt Å‘, igaz. Csakhogy a bosszú, s nem a bor lángja égett benne. MidÅ‘n belépett, egyenesen és szótlanul a szoba csengettyű-zsinórjához ment, azt erÅ‘sen megrántá, melyre azonnal Eduárd sietett elÅ‘. – A boltot be kell csukni! – szólt rekedt hangon a fűszerész. – Becsukni? mi jut eszedbe férjem? ily korán? nem fognak-e az emberek majd roszat gyanÃtani kereskedésed állása felÅ‘l? – A boltot be kell tüstént csukni! – ismétlé még keményebben a férj. – MidÅ‘n künn az utczán veszedelem van, mindenki bezárja boltját; s miért ne történhetnék az akkor inkább, midÅ‘n a házon belül van a vész!? A fiú távozott; a férj pedig oda ment az ajtóhoz, s ráfordÃtá a kulcsot kétszer. Ki tegnap látta Goldbachot, családja körében, tetÅ‘pontján boldogságának, a legszerencsésebb férj és apa érzelmeinek túláradásával, csaknem a nevetségig gyermekes örömeivel, bohóskodásaival; ki ha körülnézett a világban, elmondhatá, hogy – kivel sem cserélek! sem rang, sem hiú fényüzés, sem semmiféle kincs nem érnek fel az én boldogságommal! – – S ki most látja Å‘t – Å‘rjöngve megsemmisülésén, porba hullva mint egy vezeklÅ‘ bűnös, vagy szidva, káromolva mindazt, a mit tegnap imádott, – valóban, azt kell hinnie, hogy ez nem ugyanazon ember, vagy pedig nekem kell hibául felrónia, hogy egy emberbe két jellemet adtam, vagy hogy elhamarkodással rontottam el az elÅ‘bbi alakot. De lássuk, vajon igazolhatjuk-e magunkat. Az ajtó elzárása után, a férj nem tarta valami nagy szünetet, mint azt a szinpadon szokták, midÅ‘n valamely frappánt jelenetet, úgynevezett művészi szünettel akarnák még hatásosabbá tenni. Egyszerűen oda ment nejéhez; kezét megfogá, mely reszketett az övében; szüntelen a nÅ‘ arczán tartá szemeit, melyek úgy ki valának veresedve, – tán az elmult éjszakázástól, vagy sÃrástól, – s aztán rekedt hangon ekkép intézé hozzá szavait: – Ne remegj, azért hogy úgy felháborodva látsz! Nem hoztam én magammal azért – sem tÅ‘rt, sem mérget életed kioltására! Nem is vagyok én szinész, hogy itt czifra szavakkal, ékesszólással beszéljek hozzád morálról, avagy sirjak, vagy szitkokkal és átkokkal halmozzalak, mintha elébem volna Ãrva! Nincs nekem ilyenekben gyakorlatom; nem készültem ilyen dolgokra soha! – MérgemtÅ‘l se félj. Kitomboltam már magamat. Az utczán járókelÅ‘knek, kik csak láttak, azt kelle hinniök, hogy megbolondultam, – pedig az egy éj és nap kiállott szenvedései bölcscsé tettek! – Jó szerencse, hogy kisÃrhattam magamat! Most nem állnék ily hidegen elÅ‘tted. Úgy jöttem mint egy Nemezis, s most úgy állok itt, mintha én volnék a bűnös, a bűnbánó, a vezeklÅ‘. – – Semmitsem tudok már azokból, a miket elsÅ‘ fellázadásomban kigondoltam ellened! – – A boszú vágyát nem hoztam el magammal, – csak azon begyógyÃthatlan sebet hagytam meg, melyet te ejtél szivemen, s melyet hagyok vérzeni örökké!… FérjedtÅ‘l jövök. Ha a villám mellette csap el a nÅ‘nek, nem rettenhetett volna jobban meg, mind Goldbachnak e szavaitól: «FérjedtÅ‘l jövök.» A jó Goldbachban pedig nem volt annyi maliczia, hogy e földig sújtó szavak után, szünetet tartott volna, a végbÅ‘l, hogy gyötörje Å‘t, vagy hogy tán fürkészsze arczának gyorsan változó szÃnét, hogy abból annak lelkiállapotára olvasson. – Mi hasznát is vette volna?! – Goldbach folytatá: – Ne sápadj el. – – Ne változzék azért arczod szÃne – sem fehérré, sem pirossá. Fejedet se hajtsd le elÅ‘ttem. Lesz annak még elég ideje meggörbedni a bűnbánat súlya alatt! – Hosszú, hosszú idÅ‘ lesz számodra mérve bűneid megbánására! boldogtalan asszony!… Goldbach elfordult, s tenyerével födé el arczát. – Férjem! férjem!!… – Én nem vagyok férjed! te nem vagy nÅ‘m! s gyermekeid nem gyermekeim!! – BizonyÃtványt! bizonyÃtványt! – kiáltá mintegy eszmélkedve a nÅ‘: ki beszélt neked ily rettenetes dolgokat?! – – – Csak ne indulj fel. Végy rólam példát; lám, minÅ‘ nyugalmam van nekem! borzasztó nyugalom! Hiába is iparkodnál, tettetésekkel akarva elütni vétkedet. A bizonyÃtványok már – jó helyen vannak. – Jó helyen, mondod? Hol, – hol? – A hatóság kezében. Még a kitörendÅ‘ sikoly is torkán akadt a nÅ‘nek e szavakra, úgy megrendült egész lényében. – Tudod-e, mi fog történni veled? – folytatá Goldbach. – Tudod-e, mi vár reád? Óh, iszonyú hely és messze út az, hova téged visznek, – honnan tán sohasem térhetsz többet vissza – – vagy ha egykor, igen – – csak hosszú, hosszú idÅ‘k multával fog az történhetni! Megagg akkorra az ifjú, s elporlandok én, mikorra te onnan ismét elÅ‘kerülsz!… – Oh istenem, istenem! – zokogott a hölgy. – Dajkák meséjévé fogsz válni; gyermekeket ijesztenek neveddel; s történetedet, lenyomva fogják árulni utczasarkokon a kóbor gyerekek!… Mivé levél, boldogtalan asszony!! Bűneid alul, sem isten nem fog feloldozni, sem az igazság keze, mely e pillanatban már nyomodban van! – Nem elég arra egy élet, tetteidért méltán megbűnhödjél! jutni fog belÅ‘le még a más világra is! – – – Irgalom istene! – kiálta a nÅ‘, s két tenyerébe hajtva fejét, leborult a pamlag vánkosára, s gyermekként zokogott. [Illustration: – Irgalom istene! – kiálta a nÅ‘ s két tenyerébe hajtva fejét, leborult a pamlag vánkosára s gyermekként zokogott.] – Hiába sÃrsz! Ha mind kitéped hajad, ha úgy csúszol a porban, mint az eb, s leimádkozod az eget, – isten még sem fog megbocsátani!… Én, – – én tán – igen! De az én bocsánatom – semmi! felettem is hatalmasabb bÃrák itélnek; – s te ezeknek lÅ‘l alájok vetve! – – – Készülj, – – minden pillanatban jöhetnek éretted. – SzabadÃts meg! isten nevére, szabadÃts meg!! – kiálta Goldbachné, hangja és arczában a kétségbeesés kifejezésével, s kezeit tördelé. – Nem én valék árulód; nem is én lehetek megmentÅ‘d. – – Ismered jól a vén ZsedÅ‘fi Andrást… Mint élettelen testre, galvanikus ütés, hatott e név a szerencsétlen nÅ‘re. Kezeivel födé el arczát, eliszonyodva azon borzasztó emlékezeteken, miket e név idézett fel multjából. Goldbach folytatá: – A vén ZsedÅ‘fi András, egy napon fölkerekedett régi lakhelyérÅ‘l, s utánad indult a nagy világba, hogy feltalálva téged, – mint törvényes nejét, visszaállÃtson jogaiba! – Azon silány 15.000 frtot, mit szökésedkor magadnál felejtél – – – Istenem! istenem! – Úgy látszik, hajlandó elengedni. Csupán azon csipetke egérkőért akar kérdÅ‘re vonni, melyet tévedésbÅ‘l s elég vigyázatlanul reggeli borlevesébe ejtettél… A nÅ‘ felugrott, s görcsösen kapá meg a férj kezét: – Hol beszélt veled ZsedÅ‘fi András? – Oh istenem, istenem! MinÅ‘ boldogság, minÅ‘ édes örömök közül szólÃttatám ki, hogy e borzasztó történetnek tudója lehessek!! Beh jó volt volna, e szörnyű titkot nem tudva – halni meg!!… Melletted élni s mulni ki a világból, azon utolsó gondolattal, hogy enyém voltál!!… Elhallgatott; fejét bánatosan csüggesztve mellére, mÃg a kétségbeesett nÅ‘, folyvást görcsösen szorÃtá magához karját: – Hol találkozál ZsedÅ‘fivel? szólj, szólj, hol jövél vele össze? – Én szegény bolond! – folytatá, folyvást maga elé bámulva, s rá sem figyelve a nÅ‘ rimánkodásaira. – Most már mehetek amerre látok, a merre lábaim visznek! föl is olyan virágtalan az út, mint alá!… Ågyeleghetek a nagy világban szerteszéjjel, czél nélkül, iránytalanul, – a hogy szoktak az emberek, mikor már semmisem érdekli Å‘ket itt a földön!… Oh istenem, istenem! ennyit veszteni egyszerre!… nÅ‘t, két gyermeket és – barátot! – – Barátot!?… Oh, hogy elragadták elÅ‘lem azt a drága zsákmányt! – Hol van Bertalan? kiálta magánkÃvül a nÅ‘. – Ahova majd téged is vinni fognak, ott van Å‘ is. ElÅ‘re elsietett. Siess te is, hogy még jókor érj vigasztalására, – a börtönbe! – – Isten irgalmára, szabadÃts meg engem! Oh istenem, – s mi lesz gyermekeimbÅ‘l?… – Majd átveszi a város, és gondját viseli. – És te, – – te el fogod hagyni Å‘ket?! – Mintha sohasem is láttam volna! Hiszen magamnak is más viseli majd gondomat. – Tehát nem tudsz-e módot megszabadÃtásunkra – rimánkodék a hölgy, összekulcsolt kezek s kétségbeesett arczczal. Tán ha még lehetne, – – mit gondolsz, – – megszöknünk? – szólt sápadtan a hölgy, s úgy remegett. – Oh, miattam azt is megteheted. Mondám már, hogy nem én léptem fel ellened vádlóul. – Tégy, a mit lehet. Itt az ajtó, benne a kulcs, zárd fel és menj! Itt a szekrény, nálad a kulcs, végy belÅ‘le pénzt, a mennyi kell és menj! Ott vannak szobájokban a gyerekeid, ültesd szekérre Å‘ket s vidd! Akár sohase jussatok többet eszembe!… Nem is akarom én az én boszumat tirajtatok tölteni! te nyomorult asszony valál, s boszum nélkül is nyomorultul fogsz elveszni… De csábÃtód, bűntársad az, ki engem élÅ‘halottá tÅ‘n – – – oh, csak még azzal hozzon össze a sors egyszer az életben!!… Nos? – – – ne fetrengj itt a földön; hiába kulcsolgatod itt össze kezeidet és ordÃtod tele a levegÅ‘t, hogy a ház talpon áll már! Tégy a mint mondtam. Öt-hat percz még, s nyakadon lesz a vármegye! A szerencsétlen nÅ‘, e szavakra, eszeveszetten kezde kapkodni holmijai után; futkosott egyik szekrénytÅ‘l a másikhoz; ruháit kiszórta a padlóra, majd ismét visszahányta, majd ismét megállapodék, sÃrt s a férfi nyakába borult. Az pedig úgy állt ott, mint egy oszlop, mozdulatlanul, lehajtott fÅ‘vel, mintha mirÅ‘l sem tudna, a mi körötte történik. Már esti nyolcz óra volt, midÅ‘n – a kapun csengettek. A hangra felüté fejét Goldbach, – s elfehérülve, halkan mondá: – Itt vannak!… Már elkéstél. – – Egy sikoly kitörésével, összeomlott a nÅ‘. A férj ott hagyá Å‘t a földön, s elébe ment az érkezÅ‘knek. Minden szobán keresztül vitte útja, mÃg a kapuhoz ért, kivéve azon egyet, melyben a két gyermek vala, kik már ekkor ágyban feküdtek, jóllehet még folyvást ébren, s Ãgy mindent hallva, a mi a mellékszobákban történik. – Alszol, Betti? – szól Lajos, a már szinte szunnyadni kezdÅ‘ nÅ‘véréhez. – Nem még. Nem tudok elalunni. – Én sem… Mintha valaki sÃrna a másik szobában. Hallasz te valamit, Betti? – Oh igen. Valaki keservesen sir… Nem édes anyánk hangja az? Hallgasd csak Lajos. – Oh bohó, – – már miért sirna édes anyánk? Nem gyerek az már, hogy sÃrjon!… Mégis, ha valamelyikünk meghalna – – te Betti, vagy én! akkor majd, tudom, sÃrna. – Milyen nagy zörgés van a szobákban! – Hallom; az ajtókat csapkodtatják. – Valami idegen emberek jöhettek hozzánk. Hátha zsiványok! – Ah!… – De mégsem azok, mert az udvaron lámpással járkálnak, már pedig a zsiványok elfutnak a lámpástól. Úgy-e Betti, azok csak sötétben járnak? – Ne menjünk be kérdezni, hogy mi történt? – Én nem merek, – szóla Lajos, és szÅ‘ke fejecskéjét a takaró alá húzta. – Hát ilyen katona vagy? – Tudod, mit, Betti? Kiáltsd be Eduárdot. – Eduárd! Kiáltá Betti. – Jobban kiálts. Nem hallja! – Apánk is az udvaron. MinÅ‘ zaj! – Betti! – hátha tűz van? – Ne ijeszsz, Lajos; akkor én is félek. Jer, keljünk fel! Lajos azonban, nemhogy fölkelt volna, de még mélyebben húzta fejét a paplan alá. – Hallod-e Lajos? már távoznak, – – legalább úgy gondolom, mert a kaput bezárták, s már nincs olyan nagy lárma. Sebesen elrobogó kocsizörej rázta meg e pillanatban a szoba ablakait. – Bizonyosan kocsin ment el tÅ‘lünk valaki. Beh szeretném tudni, kik voltak itt? – Csak Eduárd jönne már! – – Eduárd! – Vagy édes anyánk jönne! még ma egész nap nem is láttuk Å‘t. – Apánkat sem. Kiálts egy nagyot. Kiáltsd hogy – mama! Betti kiálta, a mint csak torkán kifért. De bizony nem jött arra semmi válasz. A két gyermek nyugtalanul feküdt ágyában, egymást ijesztgetve vagy egymást bátorÃtva a takaró alól. Éji mécseske világÃtá a szobát. Azt nem merték volna eloltani. Nem lett volna rájok nézve semmi borzasztóbb, mint sötétben maradni. Még Ãgy is sok mindent láttak, különösen Lajos, ki azt akarta elhitetni Bettivel, hogy fehér lepedÅ‘ben lelkek járkálnak a szobában. – Oh csak el tudnék alunni! – Hunyd be jól a szemedet, Betti! – Nem bÃrom. Mintha még most is hallanék valakit sÃrni. Olyan hangja van, mint anyánknak. – Ha vele történt volna valami, Betti! – Vagy apánkkal. – Vagy azzal! – Ha megölték volna! – Oh ne mondj ilyent! – Tudod, hogy most három-négy hónapja is mi történt? – Mi történt, Betti? – Hát nem jut már eszedbe, milyen borzasztó halállal ölték meg a Liliom-utczában azt a szegény takácsot? – De igen. A kis fia azóta sokszor eljár hozzánk koldulni. Ha majd nekünk is úgy kellene koldulnunk. – Oh Lajos, aludjunk el már. – Csak tudnék! Én még kiáltok egyet; hátha most meghallják: – mama! édes anyám! – Oh, olyan csöndesség van, mintha mind elmentek volna a háztól. – Istenem, ha csak mi ketten volnánk itthon. – Minket is megölhetnének! – – Csak már megviradna. Olyan soká lesz nappal! – Tán még éjfél sincs. – Vagy hogy épen most van tizenkét óra. Tudod, hogy akkor a lelkek haza járnak. – Ne beszélj Lajos, mert Ãgy nem fogunk elalunni. Húzd erÅ‘sen magadat a paplan alá, húnyd be a szemedet, majd elalszol. Én is úgy tettem. – Igen de – – – Ne szólj hát megint! Jó éjszakát! Lajos elhallgatott. Betti is befordult a fal felé, aztán elcsöndesült minden, mintha az egész ház egyszerre kihalt vagy kiköltözött volna. Reggel, már jó magasan állott a nap, midÅ‘n a nyugtalan éj után a két gyermek fölébredt. Máskor édesanyjok szokta Å‘ket fölkelteni, édes mosolylyal, nyájas szavakkal és jó meleg reggelivel. Most még csak Eduárd sem jött öltöztetni Å‘ket. A reggeli világosság visszahozta az éjjel elvesztett bátorságukat. Különösen Lajos, a mint megpillantá, hogy már nappal van, egyszerre ismét hÅ‘s lett, s borzasztóan állÃtotta, hogy Å‘ az éjjel sem félt, hanem csak álmatlan volt. – S most megyek egyenesen anyámhoz. Te is Betti, ugorjál ki abból az ágyból, s menjünk együtt, hogy megtudjuk, mi történt itt az éjjel. – Még csak be sem jönnek hozzánk, – szólt Betti, mialatt piczinke rózsás lábaival kilépett a szÅ‘nyegre, s fehér csipkés hálófÅ‘kötÅ‘cskéje alá duggatá szétbomlott világos szÅ‘ke haját. – Nyujtsd ide kérlek harisnyáimat, Lajos; ott vannak a széken, meg topánomat is. Ma felénk sem jön senki. – Mindjárt kitekintek én a konyhába, s meglásd, Betti, akkorát kiáltok, hogy az egész ház talpon lesz! – Lajos úgy akart tenni, a mint mondá, azaz kitekinteni és egy nagyot kiáltani, hanem az ajtó zárva volt. – Mi ez? az ajtót ránk zárták! – Zörgess. Lajos dörömbölni kezde. Nem válaszolt senki. – Istenem, – szólt elhalványodva Betti – hátha mégis történt valami az éjjel! Az egész házban egy lelket sem hallani. – Siess öltözni Betti. Csakugyan valami baj eshetett a háznál. Itt van topánod, ruhád; mire van még szükséged? Vizünk sincs mosdani. – – Eduárd! Eduárd! Nem hallasz? – Nyissák ki az ajtót! segÃte Betti is kiáltani s kezecskéivel dörömbölni az ajtón, hogy szinte kiveresedtek belé. Pár percz mulva lépteket hallának az udvaron. – Ah, jÅ‘nek! – Talán apánk, vagy Eduárd, mert férfiléptek. A zárba kulcs tolaték, melyre az ajtó megnyilt s Eduárd és egy idegen férfi léptek a szobába. A szÅ‘ke Eduárd szemei erÅ‘s sÃrástól valának kiveresedve. Haja még a szokottnál is borzasabb vala, s ruhái, nyakkendÅ‘je, úgy álltak testén, mintha három napig nem vetkezett volna ki belÅ‘lük. Az idegen férfi alacsony, köpczös ember volt, s igen tekintélyes arczczal bÃrt. Nem viselt sem bajuszt, sem szakált; haja, mely nagy gonddal elÅ‘re volt fésülve halántékára, már szürkülni kezde, mintha dér lepte volna el. Kurta, vastag nyakát hátul gomboló, széles és fekete atlaszkendÅ‘ takará, egész ruházata pedig tisztességes fekete posztóból volt készÃtve. Ezen úri ember neve Waldmann Sámuel s egyik érdemes polgára a kisded Alörs városának. Hivatalára nézve becsületes szabó mester, s egyúttal, a város által convencionált halottjelentÅ‘ (vidéki elnevezés szerint, halálmadár). – MidÅ‘n a szobába lépett, azonnal tekintélyes állást vÅ‘n, mely tekintély emelése végett még torony magasságú kalapját sem billenté meg, azután fontos arczczal kérdé Eduárdtól: – Tehát ezek lesznek Å‘k? – Igen – felel szomorúan a szÅ‘ke inas, és zsebkendÅ‘jével megtörlé szemeit. A gyermekek már ismerték temetésekrÅ‘l a baljóslatú halottjelentÅ‘t, s nem csudálkozhatunk, ha láttára egyik jobban elsápadt, mint a másik. – Nos, kedves gyermekeim, kezdé a halottjelentÅ‘, miután megczirogatá mind a kettÅ‘nek halvány arczát, – ki tudnátok-e találni, miért jöttem én most hozzátok? – Nem, felelt Lajos, ki vagy három lépést hátrált az ijesztÅ‘ embertÅ‘l. – Eduárd, hol a mama? – Most ne kérdezd kis fiam, – szól, Eduárd helyett a halálmadár: – majd megtudjátok késÅ‘bb. Édes anyátok elutazott az éjjel, s egyhamar nem is tér vissza. Ti addig az én gyermekeim lesztek. – Hát apánk? – szólt Betti, komoly arczát és szép nagy szemeit a férfira függesztve. – Hát Å‘ hol van? – Az is elutazott, kis lányom; s én reám bÃzott benneteket, hogy, mÃg visszajÅ‘, viseljem gondotokat. – De mi magát nem is ismerjük. – Majd megismerkedünk. Csak ti szedjétek most össze holmitokat, mert mindjárt jöttök velem. – S hova akarna maga minket vinni? kérdé Betti, szemeit még mindig a férfin tartva. – Hozzám, – felelt az. Lajos ekkor már a jó Eduárd háta mögött volt s biztosság kedvéért kabátja szárnyába fogódzott. – Én nem megyek ezzel az emberrel! – szólt rejthelyébÅ‘l Lajos. – Én sem, – mondá Betti, és szinte Eduárd felé huzódék. – Eduárd, mondd meg, hol van édesanyánk? – Akarom tudni, hol van, – szólt nekibátorodva Lajos; – mert én ezzel a csudafejű halálmadárral egy lépést sem megyek a házból. – Ejnye kis kópé te, hát csudafejű vagyok én? szólt sértÅ‘déssel Waldmann Sámuel. – No hiszen meglakolsz ezért. – A hol ni! még el sem mentünk vele, már is fenyegetÅ‘dzik! Betti, egy lépést se menj. – Ime, szól Waldmann Sámuel, ilyen az elkényeztetett gyerek! Még akaratoskodik, s gúnyt űz abból, ki neki javát akarja. Hohó, kis fiacskám, majd megszelidülünk még! Eduárd barátom, – fordult aztán az inas felé, – hol vannak a gyermekek ruhái? SegÃtsen elÅ‘keresni. Úgy hiszem, tán itt a szekrényben lesznek, az ágyneműeket is össze kell szednünk, mert azok is mind nevemre vannak átirva. Fogjunk csak hozzá, addig majd eszére tér a kis vitéz is ott a háta mögött. – Itt van egy pár csizma, topánok, sipka, kalap, itt vannak a kis leány fehérneműi, hálófejkötÅ‘cskék, harisnyák, szalagok, csecsebecsék, – – istenemre, módosan el vannak mindennel látva; akár egy férjhez adandó kisasszony. A holmikat egyenként mind Ãrásba vezetem. Feleségem nagyon pontos asszony. El nem vinné a lelkén, ha egykor számolni nem tudna rólok. Én magam is szeretem a pontosságot; minden bejelentett halottnak még a biografiáját is naplómba vezetem, valamint betegségét, halálának okát és hogy melyik orvos gyógyÃtotta. Itt tehát vannak a fehérneműek, amott gondolom a felsÅ‘ruhák állanak. Menjen csak barátom, rakja mind szépen ebbe a bÅ‘röndbe. Majd én azalatt meg fogok ismerkedni és barátkozni ezekkel a leendÅ‘ kis növendékeimmel. – Úgy van, úgy – folytatá, a két gyermekhez fordulva, kik csak néztek és bámultak szótlanul, vajon mi fog már történni; – ti ezentúl az én fiaim lesztek. Ha jól viselitek magatokat, csak szülÅ‘iteknek szereztek örömet, s magatok is úgy veszitek hasznát, mert az én házamnál tejbe-vajba lesztek fürösztve, ha megbecsülitek magatokat. Hé, kópé! szereted-e a kakastejjel, varjúvajjal készÃtett kenyeret? No ha jó fiú lészsz, mindig azzal foglak etetni. – Te is kis leányom, – fordult Betti felé, és szép sima orczáját megczirógatá: – te is minden jóban részesülni fogsz nálam. Olyan aranyos jó dolgod lesz, hogy észre sem veszed, mikorra majd csak ott terem értetek édesanyátok. Hanem ne csinálj hát olyan szomorú arczot. – Mondja meg hát, hol van édesanyánk? – szólt könyezve a lányka. – S miért kell nékünk magával mennünk? – Semmiben ne aggódjál, leányom! Apád és édesanyád elutaztak bizonyos dologban, ahova titeket nem vihettek magokkal. – Tehát miért nem adták tudtunkra? – Hogy megkiméljék magokat a szomorú bucsúzástól. Csak ti most engedelmeskedjetek mindenben nekem. Úgy veszitek hasznát. Te is Lajos fiam, ne légy olyan makranczos, mert azzal bizony mitsem használsz magadnak. Játékaidat is elviszszük magunkkal; ne félj, mulathatsz kedvedre eleget. – De miért nem maradunk hát a mi házunkban? – Mert a ti kedvetekért én nem hurczolkodhatom ide egész családostul. – Vagy miért nem küldöttek bennünket tehát keresztanyámhoz, vagy Hannóverékhez? – Azok el vannak foglalva, fiaim. – Igaz-e az Eduárd? kérdé leveretve Betti, s komoly arczát a szÅ‘ke inasra függeszté, ki is alig bÃrt a lányka szemeivel találkozni s elfordult midÅ‘n felelé: – Igaz. – S meddig fogunk mi ezen idegen úrnál maradni? – MÃg kedves szülÅ‘i vissza nem térnek. Goldbachné asszonyság meghagyta, hogy csak jól viseljék magokat. – Édes jó anyám! – sóhajta Betti – hogy te nekem errÅ‘l mitsem szóltál! Pedig Å‘ mindent szokott velem közölni. Nem is úgy tekinte már mint kis lányt, hanem érett gyermeket, mint kit egészen kezéhez, oldala mellé szoktatott már. – Ãmde jól van! jer, Lajos; engedelmeskednünk kell anyánknak! Jer, menjünk ezen úrral. Lajos azonban még nem volt hajlandó a távozásra. Nem oly könnyen hitt és engedett, mint gyöngéd nÅ‘vére, s a szó teljes értelmében sokáig daczolt és opponált a halottjelentÅ‘nek; mÃg végre is mit volt tennie, a nagyobb erÅ‘ és okoskodásoknak, nemkülönben Betti kérelmeinek s a halottjelentÅ‘ mézeskalácsos igéreteinek, csakugyan engednie kelle. Waldmann Sámuel úr ez alatt, legnagyobb pontossággal kikutatott minden szekrényfiókot, s a mit elszállÃtásra méltónak talált, be a bÅ‘röndbe. A gyermekek ajándékpénzeit pedig, melyek pár fényes huszas és új tallérokból állottak, gondosan elzárva kisded porczellán perselybe, – a perselyt eltörvén, zsebébe csúsztatá. – Majd jó lesz nekik apródonként csemegékre! – mondá fenhangon; lehet azonban, hogy magában mást is gondolt. – Nos, készen vagytok-e, gyermekeim? – kérdé aztán az árvákhoz fordulva; – tehát mehetnénk! Maga pedig Eduárd barátom, kapja vállára ezt a bÅ‘röndöt, s vigye ki az udvarra, ott majd átveszi az én inasom. Eduárd olyan arczczal engedelmeskedék, mintha kedve volt volna azt a bÅ‘röndöt inkább a tűzben égetni el, vagy kedvezÅ‘bb esetben, a halottjelentÅ‘ úr fejéhez nyomni! – S most már kedves egyetleneim, szólt Waldmann, – vegyetek búcsút e szobától, mert bizonytalan, hogy mikor tértek belé ismét vissza. – Azután fogta két kezénél a két gyermeket, egyiket jobbról, másikat balról, s indult ki velök a szobából. Azok pedig mentek, megadva magokat és engedve édes anyjok akaratának; – nem tudva, hová mennek, miért mennek, s mi sors vár ott reájok!! MidÅ‘n a kapun kiértek, Eduárd utánok tekinte még egyszer. Olyan egypár köny gördült ki szemeibÅ‘l, alig tudta kabátja ujjával letörleni, midÅ‘n az udvar közepén megállt s monda: – Na, most már én is mehetek, a merre szemeim látnak!… IV. A fenyÃtÅ‘ törvényszék. A _kék macskához_ czimzett fűszeres bolt becsukatott, homlokzatáról a firma levétetett. A segédek pontosan kifizettettek és útnak bocsáttattak. A cselédek szélnek eresztettek, a butorok elárvereztettek, a ház üresen maradt, s kapujának kulcsát a város hatósága vette magához, négyszögletű czédulát szegeztetve ki reá, melynek tartalma szomorúan hirdeté a mellette elmenÅ‘knek: «_ezen ház eladandó!_» Történtek pedig mindezek, öt-hat nappal Goldbachnénak elhurczoltatása után, midÅ‘n is Goldbach, három törvényes tanu jelenlétében megcsinálta számadásait, elosztván a közös kereskedés tiszta hasznát két egyenlÅ‘ részre, egyik jutván a compagnon – Zsellye Bertalannak, másik pedig maradván Goldbach osztályrészéül. Zsellye Bertalan vagyonát a város vette kezelés alá, valamint atyai szárnyai alá vevé Goldbach két gyermekét, kiknek neveltetésére jó Goldbach 10,000 váltó frtot tévén le az árvák pénztárába, – a nemes város tanácsa, Waldmann Sámuel értelmes és emeritus halottjelentÅ‘jének apai gondoskodását vevé számukra igénybe, fizetvén annak évnegyedenként neveltetés és tartás fejében, törvényes kamatját a letett 10,000 váltó forintnak. Goldbachnak nem maradt egyebe, mint eladandó s adósságokkal terhelt háza s pár ezer forintja; ez utóbbit mint készpénzt magához vevé, s öt-hat nap mulva család és családörömei szétdúlása után, egyszerre és nyom nélkül eltűnt a városból. Mi magunk is csak pár hét mulva találkozunk vele; akkor sem régi lakhelyén többé, hanem Pesten, azon megye székhelyén, hová történetünk idejében, 1834-ben, – a kisded Alörs városka tartozott. SzÃnhelyünk tehát változik, s egy ideig Pesten maradunk, hogy egy – a történetünkkel szoros kapcsolatban álló törvényszéki jelenetnek tanui lehessünk. Alig pár héttel Goldbachné elfogatása után, mindjárt a hét elején, a büntetÅ‘-törvényszék összeülése következék. Reggeli 9 óra elÅ‘tt már gyülekezni kezdének a politikai és kriminalis törvényszék ülnökei, birái, jegyzÅ‘i, – elszéledve a benlakó tisztviselÅ‘k dolgozó vagy épen dohányzó szobáiba, tarka, tréfás beszélgetésekkel elÅ‘zendÅ‘k meg a fontos, s e miatt néha nagyon is unalmas törvényszéki órákat. Kilencz órára azonban már mind a két törvényszék együtt ült, s a tárgyalások megkezdetének. Nem leÃrását akarjuk az ily ülésnek adni, s ezért az idÅ‘nként ki- és bemenÅ‘ vádlottakat, torzszakálú, csüggeteg arczú rabokat mellÅ‘zni fogjuk. Röviden csak saját embereinket választjuk ki, mint bennünket érdeklÅ‘ket. A zöld asztal felsÅ‘ végén foglal helyet az elnök; legszebb korú férfi, bajuszos, szakállas magyar arcz, olyan megnyerÅ‘ szelid vonásokkal, melyek a legkétségbeesettebb vádlottba is bizalmat öntnek. Utána egy korosabb férfi ül, magyar öltözetben és szintén magyar kifejezéssel arczán, daczára hogy elÅ‘tte egy tányérnagyságú burnótszelencze áll, melynek rovátkos ezüst fedelével játszik, majd kinyitva, majd becsukva azt, mÃg végre egyet szippant belÅ‘le, melyre azonban a prüsszentés már nem szokott bekövetkezni, daczára, hogy attilája két hátulsó zsebében két zsebkendÅ‘t is hordoz, – az egyiket használván gyakran könnyezÅ‘ szemei törlésére, a másikat pedig hagyván az orr szolgálatára. Az öreg úr, ha figyelmét valamely fontosabb tárgy, például, szÅ‘nyegre került súlyosabb bűneset, vagy épen az orr elalélásának felburnótozása nem foglalja el, – igen szeret a szemközt ülÅ‘ jegyzÅ‘vel latinul csevegni, melyre azonban csak gyéren szokott visszafelelni, akkor is meglehetÅ‘s szarvas hibákat ejtve a Cicerók klasszikus nyelvén. A jegyzÅ‘ nem több harmincz évesnél. Egyike a legszebb magyar ifjaknak, minÅ‘ket a férfiak is megbámulnak. Testén, apró ezüst makk-gombokkal, feszes atilla van, mely oly nyalkán áll rajta, hogy szinte hátráltatja Å‘t a folytonos irásban, melyet mások is észrevehettek, midÅ‘n idÅ‘nként majd egyik majd másik vállával feszenge. Lágy fekete haján, minden kriminális ülés elÅ‘tt, fodrász keze remekelt, mintha mindannyiszor tánczvÃgalomba lépett volna. A komoly bÃrák közt egyedül csak Å‘ örökké nyugtalan, s minden öt perczben megtekinti krajczár-kicsiny aranyóráját, mintha lesné már, mennyi idÅ‘ van még hátra ebbÅ‘l a borzasztó ülésbÅ‘l, hol az ember szemlátomást látja, miként Å‘szülnek meg egyenként hajszálai. E férfival még találkozandunk, jelenleg is tehát azért mutattuk be; a többieket azonban, mint különben is csaknem mind egyöntetű egyéniségeket, s részint olyanokat, kikkel úgyis bajosan találkozunk többé, elhallgatjuk! – – legfölebb még azt a két patvaristát ha megemlÃtjük, kik ott hátul a kályha mellett, elég szék hiányában ketten _egy_ széken ülnek s hatalmasan szundikálva, gyűjtik magoknak a praxist. Még ezekkel összejöhetünk valahol. TÃz óra volt már, midÅ‘n egy önvallomás aláirása után két vádlott kilépett, s az elnök inte hogy vezettessék be – Goldbachnét. A nÅ‘ névre a két patvarista tüstént felüté fejét. Nem bánták Å‘k, lett légyen rút vagy vén a vádlott, csakhogy asszony vagy leány vala. Rettenetesen érdekelte Å‘ket, ha a kriminális törvényszék elÅ‘tt hölgyek jelentek meg. FérjcsábÃtás, gyermeksikkasztás s több e féle hajmeresztÅ‘ és vérlázÃtó dolgokon alul ilyenkor már nem is álmodtak. A két patvarista oldalba lökte egymást figyelmeztetésül. Belépett Goldbachné. Egyszerű barnacsÃkos tafota ruha volt testén s a tavaszi hűs ellen könnyű püspike. Arcza sokat változott, bár nem veszÃte szépségébÅ‘l, sÅ‘t halaványsága s bánatos vonásai által inkább nyert, – mint azt a jegyzÅ‘ úr meglepetésén is észrevehetjük, ki úgy rajta feledé szemeit, mintha valamely dalidóban, egy ünnepelt szépségre kaczérkodott volna. A félelemtÅ‘l vagy szégyenérzetében-e, úgy reszketett bÃrái elÅ‘tt a szép hölgy. Szemeit, miknek fénye meg volt törve a sok bú és könyhullatástól, – csak gyéren s akkor is igen kevés pillanatra emelé fel. MidÅ‘n kérdezteték: – Mi neve, asszonyom? Csak alig hallhatólag, mint szemérmes ara az oltár elÅ‘tt felelé: – Goldbach Jánosné. – Született?… – Született Völgyi Erzsébet. – Kora? – Harmincz év. – Hol született ön? – B. megyében a völgyi pusztán. – SzülÅ‘i? – Még hajadon koromban elhaltak. Atyám tÃz évig a völgyi puszta haszonbérlÅ‘je volt. – Sorsüldözte vállalata után, halálával semmi vagyont nem hagyván rám, anyámmal elhagyók a szerencsétlen helyet, a fÅ‘városba jövénk, hol én varrás, hÃmzés s egyébb nÅ‘i munkákkal keresém mindkettÅ‘nk kenyerét: mÃg végre anyám is meghalt, s én egyedül maradék. – Folytatta kenyérkeresetét kézi munkákkal? kérdé az elnök. – Igen. – De késÅ‘bb férjhez ment ön… Hogy hÃvták férjét? – Goldbach János, – felelé alig érthetÅ‘leg a hölgy. – Goldbach, Goldbach János, – – azt már tudjuk, – szólt az elnök. – De önnek még ezt megelÅ‘zÅ‘ viszonya is volt. A nÅ‘, szemeit földre sütve, hallgatott. – Ön azzal vádoltatik – folytatá az elnök, – miszerint Goldbachhali egybekelése elÅ‘tt már önnek törvényes összeköttetése volt volna egy vagyonos tÅ‘kepénzessel. A nÅ‘ folyvást lesütött szemekkel hallgata. (A két patvarista pedig meglöké egymást, mintha mondták volna: – lám: jön már a regényes!) Az elnök kissé törelmetlenebbül folytatá: – Ön nem felel. Miért vonakodik Å‘szinte lenni? Gondolja ön, könnyÃteni fog sorsán hallgatásával? – – Hol ismerkedett ön meg ZsedÅ‘fivel? – Pesten, – felelt mindig sápadtan a hölgy. – Még akkor varrólány volt ön? – Igen. ZsedÅ‘fi minduntalan boltunkba járt, mely a KÃgyó-utczában vala; s néha napokat tölte ott, folyvást velem csevege s elÅ‘zékenysége és ajándékival áraszta el. Mondták hogy igen gazdag és nÅ‘tlen; s tán még szerencsémet csinálhatnám meg vele, ha nem vonakodnám szerelmét viszonozni. – – Én mint szegény lány, ki kézimunkája után él, könnyen elkapattam a fény által és – – És? – Daczára hajlott korának, minden szerelem nélkül, csak a jólét, kéjelmes, gondtalan élet csábjaira, – nőül mentem hozzá. Elnök és a burnótszelenczés úr, e szavakra titkos pillantást váltottak, pár latin szót mormogva egymásnak; – hihetÅ‘leg a fölötti örömüket nyilvánÃták, miszerint a szegény vádlott hölgynek ily Å‘szinte vallomásai után, nem sok fejtörésre leend szükségök. S valóban a szerencsétlen hölgy oly Å‘szinte is volt vallomásaiban, oly leplezetlenül adva elÅ‘ tovább is vétkeit, mint egy megtért bűnbánó; azt hivén hogy itt is templom van, hol a megtértek feloldoztatnak; majd Å‘t is feloldozzák büntetése alól ezek a jó urak, kik vele most olyan szeliden beszélnek, biztatván hogy mennyivel enyhÃtÅ‘bb leend rá nézve vallomása, mint az úgyis siker nélküli makacs hallgatás. Oh ha ez által enyhÃthetne is sorsán! Ha többé tán nem börtönöznék be! vagy legalább nem oly tenger idÅ‘re: ha Ãgy elÅ‘bb visszakerülne gyermekeihez, kiket oly magokra hagyott, kikrÅ‘l most nem tud semmit! Az elnök ismét fölvette a fonalat. – Ön azt mondá, nőül ment ZsedÅ‘fihez. Ez, annyit tenne, hogy törvényesen egybekeltek. – Igen. – S meddig éltek önök együtt? – Csak egy évig. Tovább nem bÃrám kiállani. – Nem bÃrá kiállani, mondja ön? Tán durva volt ön iránt? – Oh iszonyú bántalmakkal illetett. Féltékenysége határtalan volt. A legkisebb s alaptalan gyanúra, heteken keresztül kÃnzott. – KÃnozta önt? s hogyan? – Koplalással és – – ütésekkel. – Tehát testi bántalmakkal is illeté önt? – Oh sokszor és embertelenül! – S végre, – folytatá az elnök, – hogyan vált meg e kÃnzástól? – ZsedÅ‘finek volt egy távol rokona, ki gyakran járt a házhoz. – Neve? – Zsellye Bertalan. – Alig vala akkor több húsz évesnél. ZsedÅ‘fi volt neki tutora, kinél 15,000 váltóforintja volt letéve. Zsellye Bertalan naponként meglátogatá házunkat, s daczára férjem Å‘rködéseinek, nem egyszer sikerült velem magányosan találkoznia, s ez által – – A hölgy elakadt. – Oh csak általánosan, segÃté Å‘t az elnök. – Ön szép és fiatal volt, s Ãgy e találkozásoknak csakhamar viszony lÅ‘n az eredménye – nemde azt akará mondani? – Igen. – S tovább? Önnek bizonyosan igéreteket tÅ‘n Zsellye Bertalan, ha – – – Férjemet elhagyom, – egészÃté ki alig hallhatólag az asszony. Minthogy azonban pénze nem volt Zsellyének, gyakrabban kényszerÃte tutorát nála letett vagyonának kiadására, melyet férjem mindannyiszor megtagadott tÅ‘le, mint olyantól, ki még nagykorúságát nem érte el, – s Ãgy pénzéhez sohasem is juthatott. – S mégis, midÅ‘n kegyed elhagyá vele titkon ZsedÅ‘fit, hová mehettek pénz nélkül, s mibÅ‘l éltek? A hölgy feltűnÅ‘leg elpirúlt e kérdésre, és csak halkan és a földre tekintve válaszola: – Varrtam. ElÅ‘vevém ismét a kézimunkát s abból éltünk. Az elnök egy félÃv Ãrott pecsétes levelet vÅ‘n ekkor elÅ‘, s a hölgynek erÅ‘sen szemébe nézve mondá: – Ön elfeledett még valamit mondani; – itt egy orvosi bizonyÃtvány van kezünknél, mely holmi megmérgezési kisérletekrÅ‘l szól. Vett ön ebben részt? A nÅ‘ e szavakra felüté fejét; szép arczát sötét pÃr futá el, s megtört szemei egyet villámlottak. – Uraim, – szólt, a föntebbitÅ‘l egészen elütÅ‘ tiszta hangon, mintha e vádra egész erejét rögtön visszakapta volna, – uraim! e szót már hallám egyszer Goldbach által emlÃttetni. Akkor megrettentem. Megrettentem és szörnyű sÃrásra fakadtam ez aljas gyanúra. Éjszakákat nem tudtam miatta aludni. Hanem most már nem ijedtem meg. VisszautasÃtom e bűn gyalázatát vádlóimra! s ha megengedik, vagy épen kivánni fogják, esküdni fogok az egy igaz élÅ‘ istenre, miszerint nem részese, de még csak tudója sem vagyok e bűnnek, bárki követte is azt el! Az elnök Goldbachné e felhevülésén legkevésbbé sem jött ki egyhangúságából. A kezében lévÅ‘ papirral játszadozék, azt majd összehajtva, majd szétbontva, mÃg végre hidegen szóla: – Mind meglehet az, hogy ön e bűnrÅ‘l mitsem tud; hanem mégis nagyon különösnek találom, miszerint a tizenöt ezer forintról csakugyan kellett valamit tudnia, miután ön, mint mi értesülénk, – férjét elhagyva, nem kézimunkái után, hanem egyenesen azon 15,000 frt, kamatjából élt, Zsellye Bertalannal együtt. Hol vette Zsellye Bertalan ez összeget? – Nem tudom, – felelt nyugodtan Goldbachné. – Tehát soha sem mondá önnek, honnan vevé a tizenötezer forintot? – Nem, miután sohasem kérdezém tÅ‘le. Å engem minden szükségessel ellátott, s Ãgy – – – – Ellátta önt? vágott hirtelen közbe az elnök. – Különös! csak az imént mondá ön, hogy kézimunkákkal keresé kenyerét, s most mégis elismeri, hogy Zsellye Bertalan vagyonából fedezé szükségeit? – mondá az elnök s mélyen szemébe nézett a hölgynek, mintegy lesve annak válaszát e kérdésre, melylyel bizonyosan hivé, hogy megfogta Å‘t. – Nos? feleljen ön! Goldbachné azonban soká nem bÃrt válaszolni. Küzdött magában, hogy egy okos gondolatot tudjon kierÅ‘szakolni, melylyel elÅ‘bbi mondását igazolhassa. – Uraim! – szólt végre, maga is megsokalván hallgatását. Én szerencsétlen asszony vagyok! Tegyenek önök amit akarnak énvelem! Ãœgyetlen vagyok én hazudni, vagy csak szépÃteni is hibámat! Nem voltak még nekem soha bÃráim az egy istenen kÃvül; az meg is büntetett eléggé, gyötrelmes napokkal, álmatlan kÃnos éjszakákkal. Most önök kezében vagyok; tegyenek velem úgy, miként a törvény elrendelé! Kérdezzenek tovább, s én mindenre megfelelek, mintha istennek beszélném el, ki elÅ‘tt nem lehet semmit eltitkolnunk. Csak egyet, egyet nem fogok elismerni soha, – azt hogy e méregkeverési vád engem is illethetne. Én anya vagyok! két ártatlan gyermeknek vagyok anyja, kik kedvesebbek elÅ‘ttem életemnél, szabadságomnál, s kikhezi ragaszkodásom tarta csak vissza, hogy már régen, régen magam nem jöttem felkeresni önöket, lerázandó lelkemrÅ‘l ezt a borzasztó titkot, mely annyi évek óta öl, fáj és fonnyasztja életemet! Oh ne kÃnozzanak soká! mondják ki itéletemet, s az isten nevére, gyermekeim boldogságára itt esdek önök lábainál, enyhÃtsenek, – enyhÃtsenek azon!… Csukassanak el! vettessenek olyan mélységes tömlöczbe, mely csak a halálra itéltnek van szánva! kÃnozzanak, koplaltassanak! eltűrök éhséget, szomjuságot s örök gyalázatot nevemen inkább – mintsem kevésbbé sulyosbÃtott, de hosszú fogságot! Oh csak gyermekeimnek adjanak mielÅ‘bb vissza! – – Jó, becsületes embereket fogok belÅ‘lük nevelni! Minden nap elbeszélendem nekik vétkemet, hogy borzadjanak vissza, s Å‘rizkedjenek hasonló bűnök elkövetésétÅ‘l! Iszonyú, iszonyú! az anya állÃtja magát intÅ‘, ijesztÅ‘ például tulajdon gyermekei elé!! A boldogtalan nÅ‘ ez utolsó szavakat már a földre borulva mondá el, s úgy csúszott térdenállva bÃrái felé, mintha azoknak hatalmában lett volna egyszerre e szavakat mondani: – Kelj fel és menj szabadon! mi neked megbocsátunk szegény asszony! Csak hogy ilyeneket nem szoktak ott mondani. Ãmbár mindenkin látszott, hogy meg van indulva. Még a két patvarista arczán is látszék a megilletÅ‘dés; leginkább pedig azon szép fiatal férfiú, ki a jegyzÅ‘könyvet vivé, s ki e pillanatban fölkelve székérÅ‘l, a hölgyhöz közeledék, s azt, karjánál fogva gyöngéden s oly készséggel, mintha csak bálteremben tánczközben leesett lány volt volna, – fölemelé. A két patvarista csak ekkor lökte oldalba egymást, mintha mondanák: – ezt bizony Å‘k is megtehették volna! A hölgy, midÅ‘n megköszöné a lovag e fáradságát, úgy meg volt törve, s kifogyva egész erejébÅ‘l, miszerint alig bÃrt megállani, melyre azonban már a patvaristák is észrevették magokat, gondolván, hogy ilyenkor tán üléssel is meglehetne kÃnálni Å‘tet. Fölkeltek tehát, s az elnök inte a hölgynek, hogy foglaljon helyet. Rövid szünet állt be. A nÅ‘ leült, kendÅ‘jét szemeihez vivé s könyeit törölgette. Szünet után ismét az elnök kezdé: [Illustration: A boldogtalan nÅ‘ térden állva csúszott birái felé…] – Tehát ön asszonyom, mint mondá, nem tud a megmérgezésrÅ‘l semmit? – Nem, nem! gyermekeim boldogságára esküszöm, semmit sem tudok felÅ‘le. – S nem volt önnek feltünÅ‘ Zsellye Bertalan vagyona, midÅ‘n tudhatá ön, miszerint neki nincs pénze azon 15,000 forintnál egyéb, mely azonban ZsedÅ‘finél volt letéve? – Eleve igen, megütközém rajta; de csakhamar megnyugtatott, mondván, hogy mÃg örökségéhez jutand, egy gazdag nagynénje tartja Å‘t ki, halálával egykor úgyis mindenét ráhagyandja. Tovább nem tudakozódám. Istenem, de hogyis?! Meg valék elégedve, hogy mellette gondtalanul élhetek. – S hová mentek, midÅ‘n ön férjét elhagyá? – Szerteszéjjel az országban, hogy ha keresnének, nyomot veszÃtsünk. MÃg végre, tán fél év mulva, e megye egy kisded városában, Al-Örsön telepedénk meg. – S együtt laktak? – Nem uram. A gyanú elhárÃtása végett, külön laktam. Ãœrügyül, – mert rá nem valék szorulva, – varrtam és hÃmeztem a város elÅ‘kelÅ‘bb hölgyeinek – s hajadonnak adám ki magamat. Zsellye Bertalan, határtalan bizalmát bÃrván, nem volt féltékeny, s Ãgy csakhamar akadtak látogatóim, s mit tán fiatalságomnak kell tulajdonÃtanom, – udvarlóim. Ezek közt vala Goldbach is, ki még akkor csak csekély, jelentéktelen kereskedéskével bÃrt, mely azonban naponként látszék mindinkább felkapni, s ezért neki házi ügyei rendezése végett, mint mondani szokták, asszonyra volt szüksége a házhoz. Goldbach, mint egykor ZsedÅ‘fi, majd mindennapossá lÅ‘n látogatásaival, mÃg végre – kezemet kérte, melyet én azonnal megtagadtam, s mint jelentéktelen napi ujságot elmondám Zsellye Bertalannak. – Zsellye Bertalan, rövid gondolkozás után, azt mondá hozzám, miszerint rosszul cselekvém, hogy kezét el nem fogadám, azzal indokolván, miszerint ha nőül mentem volna hozzá, minden lehetÅ‘ gyanú el leend hárÃtva. – – Oh, sok álmatlan éjembe került nekem e borzasztó ajánlat! sokszor sÃrva bántam meg, miért nem maradtam kÃnzóm oldala mellett, mint újabb bűnbe-esésnek tegyem ki magamat! Zsellye Bertalan azonban naponként jobban unszola, hogy fogadnám el Goldbach kezét, mint egyetlen mentÅ‘szert a nyomozások ellen. S nem egyszer mondá, hogy neki élete függ e lépésemtÅ‘l, – hogy azonban miért? azt soha sem fedezé fel. – Biztatott, hogy azért szerelme sohasem fog irántam hülni vagy csökkenni, sÅ‘t igéré, miszerint, hogy mindvégig együtt maradhassunk, tehát iparkodni fog társaságba lépni Goldbachchal s ami vagyona van, befekteti annak kereskedésébe. – Napok, hetek teltek le, részemrÅ‘l örökös küzdelmek, aggodalmak, nyugtalanságok között, mÃg végre érzém, hogy – – – a hölgy szava akadozni kezde, és csak reszketve, susogva egészÃté ki: – érzém hogy – anya fogok lenni. – – – Ez tevé az elsÅ‘ elhatározó lépést e bűnmerényre. Goldbachnak, ki még mindég folyvást nem szűnt meg látogatásaival, – oda igérém kezemet, s a legrövidebb idÅ‘ alatt – egybekeltünk. – És Zsellye Bertalan, mint igéré, társaságba lépett Goldbachchal? – Igen uram. Pár hét mulva ajánlván magát Goldbachnak, a szerzÅ‘dés megkötteték, s házunkhoz egy kisded szobába költözék. – S meddig lakott ön együtt második férjével? – Tizenkét évig. – Egész elválásuk napjáig minden gyanú nélkül ön férje részérÅ‘l? – Igen, uraim. – ElsÅ‘ férje által köröztetve is valának önök. – Voltunk. De ránk legkisebb gyanú sem háramlék. Lehet, miszerint ha még tovább kóborlánk, tán hamarább sikerült volna elfogatásunk; de Ãgy, – oly szolid, visszavonuló családéletben kinek sem jutott eszébe bennünket megtámadni. – S mégis végre, tizenkét év mulva, hogyan sikerült ZsedÅ‘finek önöket fölfedeznie? – Arról nem vagyok értesülve. Goldbach, mintegy három héttel ez elÅ‘tt, egy estve azon hÃrrel lépett be hozzám, hogy Å‘ férjemtÅ‘l jÅ‘, hogy én fel vagyok fedezve, s hogy pár óranegyed mulva elfogatom. – – Oh istenem, istenem! mi lesz belÅ‘lem? mi lesz gyermekeimbÅ‘l?! – sóhajta a hölgy, s újra megeredtek könyei. Az elnök szeliden válaszolá: – GyermekeirÅ‘l, mint értesülénk, van már gondoskodva. – Hogyan? miképen? – vágott belé a hölgy. – Mi úton van gondoskodva rólok? – Goldbach egy összeget, mint tÅ‘két tett le számokra, melynek kamatjából fogja a város Å‘ket neveltetni. – Goldbach?! Lehetséges-e? – kiálta felugorva helyérÅ‘l a nÅ‘. – Goldbach, Goldbach tette azt?! Oh istenem! a mennyi örömet szerez ez nekem gyermekeim érdekében, annyi sebet üt szÃvemen, hogy épen annak kell gondoskodniok rólok, kit én tettem boldogtalanná! Az elnök folytatá: – A mi pedig önt illeti asszonyom, legyen megnyugodva, mi mindent elkövetünk sorsa enyhÃtésére, – s most távozzék kegyed, mÃg ismét hivatni fogjuk. A vádlott távozni akart, azonban pár lépésnél ismét megállt és visszatekinte bÃráira, mintha várta volna, hogy mondják ki már felette itéletét, melynek elÅ‘bb-utóbb be kell következnie! Mit is várakoznak vele, – – Å‘ már elmondott s megvallott mindent; többet nem tud, többet nem vallhat, – – minek is fogják még ismét visszahivatni?! Az elnök azonban könnyű fejbólintás mellett, kezével távozásra inte, melyre a hölgy, ingatag léptekkel újra megindult, az ajtónál meghajtá magát s a terembÅ‘l kilépett, – gondosan letörölvén arczáról könyeit, hogy a künn álló csÅ‘cseléknek ne legyen mit megbámulnia. Az emberek olyan nagyon kiváncsiak mások könyeire! A bÃrák magokra maradván, rövid szünet állott be, melyet az ezüst burnótszelenczés táblabiró úr tört meg, e szavakat intézvén a vele szemközt ülÅ‘ fiatal jegyzÅ‘höz: – Quid putat spectabilis? ista persona – – – Valde pulchra! – egészÃté ki halkan a jegyzÅ‘: – valóban nem bántam meg, hogy fölemelém; oly gömbölyeg karjai voltak s oly hajlékony dereka!… – Vettem észre, mily hálás tekintetet vetett a spectabilisra. – Egy új Magdaléna. Fel tudnám Å‘t oldozni. – Boldog harmincz év! Én is úgy beszéltem az én idÅ‘mben. Hiszen spectabilis, egész ülés alatt olyan arczot és szemeket vágott hozzá, azt kelle hinnem, hogy ön képes lenne vele a legközelebbi tisztújÃtási bálban keringÅ‘re foglalkozni. – És szégyen volna az? – Elesünk és fölkelünk. Ki magától nem bÃr fölkelni, fölemeli más! Ez a világ folyása, spectabilis. – Hanem nem VerbÅ‘czy uram szerint, a kriminális törvényszék elÅ‘tt. Egyébiránt majd meglátjuk mindjárt, mit mond a másik vádlott és ZsedÅ‘fi. – Kegyed még folytatni akarja a kihallgatásokat? egy negyed mult kettÅ‘re, – szólt nyugtalanul a jegyzÅ‘. – Az én órámon még csak három negyed egyre. – Mernék esküdni rá, hogy kegyed bizonyosan Pesten vette óráját. Azok mind késnek. Az enyém, pecsét alatt küldetett Párisból. Az elnök azonban nem sokat hajtván a jegyzÅ‘ úr észrevételére, még pár tanuvallatást hallgatott ki, mely bennünket épen nem érdekelvén, – a Goldbach-ügyben még több napokig folytatott tanácskozás eredményét, kénytelenek vagyunk csak alább közölni olvasóinkkal. V. A halálmadár kosztosai. Waldmann Sámuel polgári halottjelentÅ‘ és érdemes szabómester úri házánál teszünk látogatást. A három tagból álló Waldmann-család, a kis Goldbach-árvákban, két taggal növekedék. A ház feje és egyeduralkodója koránsem Waldmann úr, hanem kedves életepárja, Zsuzsánna asszony, ki is napestig egy vén, tübingai fekete bÅ‘r kanapét Å‘riz, hizodalmas teste miatt nem minden pillanatban hagyhatván el azt a maga jóvoltából. Onnan osztja parancsait, onnan diktál, onnan perel, onnan szólja a világot és onnan hajÃtja fejéhez a jó Waldmann-nak, a mi leghamarabb keze ügyébe esik, – olló, varróvánkos, cserép, tányér s több efféle olcsó mobiliák, – a porczellán edényeket megkiméli, nem tartván érdemesnek Waldmann úr hátát, hogy az nemesebb s értékesebb dolgokkal jÅ‘jön érintkezésbe. Å maga nem tud felkelni, s Ãgy nem is igen sokat jár, hanem annál többet jártatja aztán a nyelvét. Napestig van mit hallgatni Waldmann-nak. – Ha ebédnél sokat eszik, már rámordul Zsuzsánna asszony, hogy megterheli a gyomrát; – ha keveset eszik, ismét baj, mert Zsuzsánna ilyenkor fejébe veszi, miszerint hátha valahol kocsmában vagy egyéb tiltott helyeken tömte magát tele. Zsuzsánna asszony felette féltékeny is. Ha férje sokat dolgozik: – hát minek ruinirozod már a szemedet? meg akarsz vakulni már, úgy-e, hogy engem ne láss többet?! – Ha kevesebbet dolgozik: – na te naplopó, pernyeházi te, azt gondolod bizony már sülve röpül szájadba a galamb is, épen úgy, mint amilyen könnyen énhozzám jutottál! Hogy vette volna el az isten az eszedet, mikor arra a gondolatra jöttél, hogy kezemet megkérd! (a jó Waldmann ugyan sohasem mulasztá el ilyenkor magában mormogni: bizony el is vette eszemet akkor az úr isten!) – S mindezen megjegyzések daczára is, Zsuzsánna asszony féltékeny vala. Ha halottat jöttek bejelenteni, már nem tetszék neki, mindig tartván attól, miszerint hát temetés után nem fordul-e majd be – valahová!! – borházba vagy épen máshová!! [Illustration: Zsuzsánna asszony nem tud felkelni…] Szörnyű nagy kÃn volt Waldmannéra, hogy arról az átkozott tübingai kanapéról nem tudott fölkelni. Második személy volt a háznál Ludmilla. (Tehát még most sem következik maga Waldmann). Ludmilla, leánya volt és szemefénye a kedves házaspárnak. Meg is érdemelte, hogy szemefénye legyen. Gyönyörű duzzadt ajkai voltak, buta, vastag orr ékesÃté orczáját, és szemei hasonlÃtának a sült haléhoz. Vala pedig tizenhét éves. Duzzadt ajkak, vastag orr, s apró szemek daczára is találkoztak elegen, kik a tizenhét éves lányt érdekesnek találák! – S hogy is ne? Tizenhét év!! A fiatalság már magában – szépség! Ehhez nem kivántatik antik-orr, nem római arczél, nem szabályos ajk s buzavirágszemek! csupán azt kell mondani: még csak tizenhat éves, s e tizenhat év felér sokszor a késÅ‘bbi kor klasszikus szépségével. Ludmilla, – kit a boldog házaspár folyvást: aranyos lányomnak, gyémántos virágomnak nevezgetett, – még anyján, a szigorú Zsuzsánna asszonyon is uralkodék néha! Próbáltak volna csak például pénteki napon, lencsét fÅ‘zni, mikor Å‘ töltött káposztát akart enni; bizony sarkából fordul ki az a ház, ha akkor töltött káposzta nem jÅ‘ az asztalra. Harmadik személy volt a háznál, (még most sem következik Waldmann), harmadik uralkodó személy volt a háznál a szabóműhely elsÅ‘ legénye. Mint minden szabómesterséggel foglalkozó ember, Å‘ is sápadt vala. S ez a halovány sápadtság, mesésen tetszék Zsuzsánna asszonynak. – Az elsÅ‘ legény pedig vala igen értelmes, udvarias és delikát férfiú, ki nem egyszer mondott szépeket a mesterné asszonynak. Ezek után következik Waldmann Sámuel úr, utána mint legutolsó személyek a háznál, következnek a kis Goldbach-árvák. A házhoz költözködésük elsÅ‘ napjában, Waldmann igérete szerint, csakugyan tejbe-vajba fürösztettek. A konyhából egy kisded fás kamarácska nyilt, mely télen át a konyha füstével melegittetett, nyáron pedig egy tuczat hamvas szelid egérkének szolgált nyári palotául. EbbÅ‘l szépen kitakarÃtották a felfürészelt és vagdalt fákat, a réz üstöt, fúrót, fürészt, öregfejszét, s raktak be illendÅ‘ mobiliát, egy tábori ágyat, ugyanannyi széket és egy pintes üveget mosdótálnak. Betti és Lajos elszörnyűködtek, midÅ‘n e szalonba léptek, s ott meglátták azt a tatár fényüzést. Nálok a kályhafűtÅ‘ is kényesb szobácskában lakott. Ez csak a szállás, hát még a koszt! azok a kakastejjel, varjuvajjal készÃtett kenyerek, mindjárt következnek. A reggeli, egészség szempontjából elmaradt, minthogy Waldmanné el nem viselhette volna lelkén, ha anyai gondjára bÃzott árvák, szünteleni nyalánkságok által elcsenevéztek volna. Azt mondja, hogy gyermekkorában Å‘ sem reggelizett soha s most mégis leviszi a négy mázsát. Az ebéd azonban kevesebb kivánni valót hagyott maga után. Waldmannék igen jól éltek; sokszor négy tál étel is megfordult asztalukon. Hanem aztán az ebéd elköltési módja vala nagyon sajátságos. Leves és marhahús elfogyta után fölkel a szabóinas, székét és tányérát elvitte magával az asztaltól, megtörölte száját, ha épen eszébe jutott, – az ebédet megköszönte s leült dolgozni. A harmadik tál étel után felkelt a két szabólegény, valamint Betti és Lajos is azt tevék. Ekkor következék a negyedik tál, melyet már csak Ludmillának volt szabad megvárnia, s azután az is elhagyá az asztalt. Azután következének egy kis csemege, tehéntúró meg egy meszely borocska, melynek elmorzsálására már csak a két öreg maradt az asztalnál. Ez volt rendesen az idÅ‘, mely a kedves pár kölcsönös eszmecseréjére volt szentelve. Épen az elsÅ‘ napon vagyunk, midÅ‘n a Goldbach-árvák a házhoz kerültek. A mai párbeszéd tárgya tehát Å‘k valának. – Sámuel! kezdé Zsuzsánna, karját, mely a kövérségtÅ‘l mintegy megrövidült, vizes bora után nyujtva ki, – én úgy gondolom, hogy ezen két gyermekkel még meggyül a bajunk. Nem kaphattak valami jó nevelést, minthogy az anyjok maga is nagyon rosz személy volt. – Nagyon rosz személy volt, hagyá gépileg helyben Waldmann úr, mely helybenhagyások neje irányában már rögzött szokás voltak nála. – Ki hitte volna?!… – Valóban senki. – Mit, Sámuel? mit nem hitt volna senki? – Mily rosz szokás, hogy te végét nem várod a szónak! Sámuel úr könnyű zavarba jött, mely szintén szokás volt már nála neje irányában; s ezen nem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy a halottjelentÅ‘ úr, harmad-negyed rangot viselt a házban; s ezen ismét nem csodálkozhatunk, ha megtudjuk, – mit föntebb tán elfeledénk mondani, – miszerint Zsuzsánna asszony, pénzt hozott a házhoz, melynek segÃtségével állhatott csak helyre a még akkor nagyon is vagyontalan Waldmann. És Zsuzsánna asszony (még akkor hajadon) koránsem volt valami nagyon megszorÃtva leendÅ‘ férje megválasztásában; Å‘ egyedül gyöngéd szÃvének hajlamát követé, midÅ‘n Sámuel úrral sÃrig tartó frigyre lépett. S végül, ezen gyöngéd hajlam okán sem csudálkozhatunk, ha megmondjuk, miszerint Sámuel azon boldog idÅ‘kben nemcsak komoly, szelid férfi vala, hanem egyszersmind Adónisza is volt a nemes szabóczéhnek. – Az idÅ‘ jön, s az idÅ‘ a sok adószedésben megfogyasztja a férfit, – – megfogyasztja a nÅ‘t is, hanem mégis ez utóbbi (tán természet játéka ez) ritkábban tud érzelmeiben folyvást lépést tartani a haladó idÅ‘vel. – Tán itt is ez okozá Waldmann úr visszaesését a harmadrangúságra. A párbeszéd folytattatik. A nÅ‘ véve ismét fel a fonalat, miután az elÅ‘bbi megdorgálásra kiürÃté vizes borát, melybe sohasem mulaszta el egy darab fehér czukrot vetni, mit rendesen ruhája oldalzsebébÅ‘l keresgélt elÅ‘. – Most már igazán kérdem, úgymond, – ki hitte volna? ki hitte volna errÅ‘l a szenteskedÅ‘ Goldbachnéról? mit mondasz? Sámuel úr azonban most már csakugyan nem tudott felelni, – vagy tán nem merte tudni, hogy vajon mi is lehet az hát, a mit Zsuzsánna asszony szerint senki sem hitt volna! Zsuzsánna folytatá: – No de valld meg Sámuel, nem olyan volt-e ezen képmutató asszony, mint egy angyal? – s mégis, – itt van la, még kimondani is bűn, – két férje volt neki. – Egyszerre! egyszerre kettÅ‘, Zsuzsánna! – mondá a férj neki bátorodva e kis kiegészÃtésre. – Igen Sámuel, egyszerre, szólt amaz, minden megháborÃttatás jele nélkül, s aztán pathoszszal, mely nem volt egyéb hápogásnál, tevé utána: – Oh Sámuel, mit cselekednél te, ha nekem is Ãgy két férjem volna? Waldmann felüté fejét és szemei mécsszerű lobbanást vetettek. – Gyilkolnék! – ordÃtá s az asztalra csapott? nem, – – hanem bekapott egy fele boros poharat, hogy e szörnyű eszmére fellázadt vérét leöntse, vagy tán, hogy alkalmat találjon épen az ivásra, minthogy ez is meglehet. Zsuzsánna asszony meg vala elégedve férjének e nemes felindulásával, s erre egy kis szünet következék, mit csakhamar Ludmilla tört meg, e pillanatban lépvén a szobába. – Mama, kezdé a lány, panaszos képpel és hangon: mit fogunk mi csinálni ezekkel a Goldbach-gyerekekkel? hiszen ha ez Ãgy tart, kivernek bennünket a házból. – Mi történt? kérdé ijedve a halottjelentÅ‘. – Hát az az egyik Goldbach-gyerek, az a… – Melyik? Betti? – Nem, a másik… – Úgy bizonyosan Lajos. – Nos? mit csinált? – Bevezetém Å‘t szobájába, s azonnal elkezd ordÃtani. – SÃrni, Ludmilla, sÃrni, – igazÃtá ki gyöngéden a halottjelentÅ‘. Tán édes anyja jutott eszébe. – Nos? – De papa, ordÃtott az, erÅ‘sÃté a lány – mit azzal bizonyÃtott be, hogy fölmászott a székre s mérgében bevert két tábla ablakot. Waldmann úr elhalványodott, Waldmanné elvörösödött. Ez utóbbit a harag, amazt az ijedtség idézte elÅ‘ az arczokra. – Szépen kezdik! – mondá vérmesen az asszony. – Valóban Sámuel, te gyönyörű madarakat hoztál házunkhoz. Ilyen tettekért mindjárt az elején, az elsÅ‘ napon meg kell Å‘ket büntetni, hogy rögtön elejét vehessük a gonosznak! Nézze el az ember!… Ma nem fog kapni vacsorát. (Waldmanné igen kedvesnek találá a büntetés ezen nemét.) – Nem kell a gyermekeket mindjárt az elsÅ‘ napon elidegenÃteni, Zsuzsánna, – szólt bátorságot véve az ellenmondásra Sámuel. – Ez nem vezet jóra, nem vezet Zsuzsánna jóra. – Mit?! – förmedt fel az asszony, s tán ha birja, fel is ugrott volna a kanapéról. – Hát azt várjam-e be, mÃg végre sorra be fogja verni ablakaimat, aztán tükreimet s utoljára üvegajtós pohárszékemet?! Oh, hó! Tett volna csak Ludmilla lányom ilyent gyermekkorában! De nem tett, mert már a bölcsÅ‘nél megkezdtem nevelését. – S mi oka volt annak a gyereknek, hogy az ablakot betörje? – Csak az, – felelt Ludmilla, – hogy nem vezetjük az anyjához. – Az anyjához! na hisz még csak ott lenne egyszer jó dolga! – folytatá mindig perelve a kedves háziasszony. – Ott majd nem találna ablakot, amit betörjön. E szavak után Sámuel úr vett magának szabadságot a szólásra. – Zsuzsánna, – monda lágyÃtott hangon: – gondold meg, a mit beszélsz, a mit ajakadon kibocsátasz, Zsuzsánna! Ha teszem például, – – az isten ugyan fordÃtson el rólunk minden gonoszt, – – de mégis, – ha úgy volna elvégezve… – Nos? – Hogy Ludmilla, az én és te lányod, – – édesanyja után sÃrna… Ha te például nem volnál többé, nem léteznél többé számára – Zsuzsánna?… Ez hatott. Az asszony megdöbbent e gondolatra: ha Å‘ nem volna többé! – Waldmann folytatá: – Én úgy gondolkozom, nem kell szigorú bánással még inkább elkeserÃteni Å‘ket. Sem apjok, sem anyjok! – Mit gondolsz, Zsuzsánna? Zsuzsánna el lÅ‘n érzékenyülve és meggyÅ‘zetett. A jó Waldmannak sikerült az elsÅ‘ büntetést védenczei fejérÅ‘l elhárÃtani. A feleség csak annyit kivánván ez úttal, hogy ilyen elÅ‘re nem számÃtott károk, megtérÃtés végett, évnegyedenként fölterjesztessenek a város pénztári hivatalához. – – – Este, a két Goldbach-gyereket, vacsora után szűk czellájokban keressük fel. Egy szurtos szolgáló s maga Waldmann úr van benn nálok, a lefekvés, vetkÅ‘zés és elhelyezkedési elsÅ‘ próbákon rajtok segÃtendÅ‘k. Itt már Waldmann úr egészen más modorban tűnik fel elÅ‘ttünk. Ismét beszédes, mint az elsÅ‘ találkozásunkkor tapasztalók, midÅ‘n a gyermekeket magával vitte az apai háztól. Å csak felesége jelenlétében volt szótlan, hallgatag, – fölösleges beszéd s üres szavakkal sohasem alkalmatlankodék Zsuzsánna asszony érzékeny hallműszereinek. Annál többet azonban ott, hol szabadon lélekzelhetett. Különben igen jószÃvű, becsületes ember volt, s valódi – gyermekbarát. Több Ãzben adván jelét gyermekek iránti jóindulatának, a város tanácsa is ezért találá czélszerűnek, a többi folyamodók elmellÅ‘ztével, az Å‘ gondviselésére bÃzni a boldogtalan Goldbachné árváit. A gondviselés, mint tudjuk, nem ment ingyen; azon idÅ‘ben, 10,000 frt kamatja nemcsak fedezé a gyermekekre tett kiadásokat, de Zsuzsánna asszony, évenként, nem megvetendÅ‘ tűpénzt is tehete félre. S mindezek daczára is a halottjelentÅ‘ neje el nem mulasztá a nemes tanácsot évnegyedenként ostromolni panaszszal telt folyamodványival, miszerint Ãgy nem jöhet ki, – amúgy nem jöhet ki, minthogy a gyermekek nagyon elkényeztetvék, gyomruk azonban fölöttébb jó, ruhát pedig fölségesen tudnak szaggatni, tehát a nemes tanácsnak tessék a tÅ‘kéhez nyúlni s a ruha-költségeket fedezni. – Itt van gyermekim az ágyatok, kezdé Waldmann, midÅ‘n elsÅ‘ este a szűk czellában találjuk Å‘t; – neked Lajos fiam a földre vettetett feleségem igen jó ágyat, addig mÃg a te nyoszolyád is elkészül. Hozzá kell szokni fiacskám egy kis kényelmetlenséghez, úgy veszed hasznát katonakorodban. Itt van éjjeli mécsestek; ezt Betti majd el fogja lefekvése elÅ‘tt oltani, nehogy tűz támadjon s benn égjetek. Anyátok vigasztalhatatlan lenne, ha szerencsétlenség érne benneteket. Erzsi, hajtsd ki ezt a macskát; nincs itt egér, nem is volt soha; olyan tiszta hely ez, akár egy palota. Majd holnap képeket is aggatok a falra. El ne felejtsd Erzsi, reggel fejes szegeket verni a falba. Aztán te meg Lajos jól viseld magadat fiacskám. Ma is beütötted az ablakot: az többet meg ne történjék! Bolondság lenne az üvegeseket gazdagÃtani. S mondjatok nekem szépen jó éjszakát, aztán fekügyetek. Imádkoztatok-e már? A komoly, halvány Betti, sóhajtva felele: – Még nem. Hanem majd fogunk imádkozni. – Jól van; ezt már szeretem. S most, úgy gondolom, minden szükségessel el vagytok eléggé már látva, – tehát jó éjszakát. A gyertyát égve ne hagyd Betti. Veszedelem lehet, meg aztán bolondság is lenne a szappanosokat is gazdagÃtani. Ludmillának a keresztapja a szomszéd szappanos, hanem biz az még nem adott egy font gyertyát sem ajándékba. Na, jó éjszakát! A halottjelentÅ‘ és szolgáló távozának. A két gyermek egyedül maradt. Aggodalmas képpel és hosszan néztek egymásra, mintha egymástól kérdeznék: – mi lesz ennek vége? mi vár itt reánk? miért vagyunk mi itten? Leültek mindketten Betti ágyára, minthogy szék csak egy volt a szobában, az is hátával felfordÃtva az éjjelre vánkosul szolgált Lajosnak. Kezöket egymásba tevék; Betti, mellére csüggeszté fejét s idÅ‘nkint kendÅ‘jével törölgeté szemeit. – Szegény Betti! te sÃrsz, te is sÃrsz már, nemcsak én sÃrtam, kezdé mindig szomorúbban a különben szilaj, daczos fiú. – Oh Lajos, hogy ne sÃrnék, mikor Ãgy el vagyunk hagyatva! – S minden ok nélkül ide záratva ebbe a kamarába. – Én nem hiszem, hogy az anyám akarata volna. – Én sem Betti. Anyánk olyan jó! Sohasem bánt Ãgy velünk. De miért is bánt volna, mikor Å‘ úgy szeretett bennünket. Úgy-e Betti, Å‘ nagyon szeretett bennünket. – Édes jó anyám! – sóhajtá a lány s kezecskéit homlokához vitte. – Oh Lajos, hátha – hátha – – – Mit akarsz mondani Betti? – Hátha nem is azért vagyunk mi itt, hogy anyánk elutazott?… – Hát miért? miért volnánk itt Betti? – kérdé Lajos s fejével egészen alája hajolt a lány arczának. – Úgy félek kimondani, – – istenem! – hátha – meghalt volna édes anyánk! – Ah Betti! – kiáltá a fiú, s fejecskéjét nÅ‘vére ölébe rejté. – Ha meghalt volna. – S elÅ‘ttünk csak titkolni akarák, mÃg eltemetik. – MÃg eltemetik! Betti, Betti! – susogá sápadva a fiú. – Oh, mert az sokszor megtörténik, hogy olyankor eltávolÃtják a kis gyermekeket a háztól, hogy ne sÃrjanak annyit! – Oh, Betti mi lesz belÅ‘lünk, ha édes anyánk csakugyan meghalt? – Vagy tán a papa halt meg! – Ki tudja, ki tudja, Lajos!? – Istenem! akkor árvák vagyunk, s tán majd nekünk is el kell mennünk koldulni, mint annak a takácsnak a fia, kit megöltek. A gyermekek ekép ijeszték és szomorÃták egymást, mÃg végre tán magok is annyira megrettentek, hogy jónak látták elhallgatni. Fejöket sÃrva, egymás vállára hajták, s világos szÅ‘ke hajaik, mint aranyhullám egymásba folytak. – Sokáig Ãgy maradtak, szótlan, mintha már kibeszélték volna magokat, vagy mintha egyszerre erÅ‘s férfiakká edzÅ‘dtek volna, elhatározván bevárni a reggelt, – a jövÅ‘t. Ãgy szúnyadtak el, egymás keblén, kis karjaikkal ölelkezve; csak egy-egy csuklás, az elmult sÃrásnak következménye, rázá olykor meg Å‘ket. Aztán az is megszünt. Elaludtak, – úgy miként voltak, egymásra borulva, egymást átölelve s le sem vetve ruháikat, mintha valami hosszú és sietÅ‘s útra kelletett volna egyszerre készen lenniök. Ãgy is virradtak meg. VI. Paedagógiai kisérletek. A nap már jól fenn volt, midÅ‘n Waldmann Sámuel úr, benyitott növendékei szobájába. Még most is egymást ölelve tarták, de fejecskéik már lehanyatlottak a vánkosra. – Ejnye teringette, ilyen-amolyan, – hát ti még most is ágyban, – – s nini, még csak le sem vetkÅ‘ztetek?! a gyertyát pedig elégni hagytátok! a drága gyertyát! Ugortok fel mindjárt, – hé! – kiáltá az elbámult halottjelentÅ‘, s odamenve hozzájuk, felrázá Å‘ket édes álmaikból. ElÅ‘ször is Betti nyitá fel szemeit, mely a tegnapi sÃrástól olyan bágyadt, megtört fényű vala. ElsÅ‘ szava is, midÅ‘n fölrezzenve karjait kinyujtá, ez vala: – Anyám! édes anyám! tehát ismét itt vagy!? – Semmi anyám! Semmi itt vagy! szólt Waldmann. Hát miért hagytátok égve a gyertyát, mikor meghagytam, hogy eloltsátok! te, borzas fejű te, – mondá s Lajosnak gyöngéden megrántá haját, melyre az is felébredt. – Hátha fejünkre gyúlt volna a ház! mi?! MÃg Lajos kezét a szeméhez vitte, mintha még a benmaradt álmot akarná abból kidörzsölni, Betti felült az ágyban, leomló haját félre simÃtá halántékáról s egyet sóhajta: – Oh istenem! miért kelle még fölébrednem? – Hát délig akarunk alunni? – szólt Sámuel mester; – majd bizony. Ezentúl hat órakor már talpon fogtok lenni! – S miért nem vetkÅ‘ztetek le? – Bizonyosan makacsságból, – jegyzé meg az ajtóban egy hang, mely Ludmilláé volt, ki kiváncsiságból az ajtóig kisérte apját. Az apa visszafordult, s intÅ‘leg szóla: – Nem beszélj bele leányom. Te még magad is csak növendék vagy, nem érthetsz a neveléshez. Ludmilla elsompolyodék, s bement az anyjához, hogy elpanaszolja elÅ‘tte, mily durván megdorgálta Å‘t az atyja. Zsuzsánna asszony azonnal az elsÅ‘ legény és Ludmilla segÃtségével fölkerekedék a kanapéról, s leányáért elégtételt veendÅ‘, elrohant, azaz csak eltipegett a gyermekszoba felé. – Mi történik itt? – kérdé mialatt féloldalt fordulva beerÅ‘szakolá magát a keskeny ajtócskán, s a kamrának fele be lÅ‘n testével töltve. – Hallom, hogy ezek a kis makacsak még csak le sem vetkÅ‘ztek, és csupa daczosságból a gyertyát egész éjjel égve hagyták. – Hát miért történt ez? nos? hadd halljam! Sámuel úr jobban megijedt e hangtól, mint a gyerekek; nem annyira önmagáért, mint inkább védenczeit (mindig Ãgy nevezé Å‘ket) féltvén. – Na, – nem kapok feleletet? – Nagyon elálmosodánk, felelt halkan Betti. – Hallod Zsuzsánna, nagyon elálmosodtak, – szólt kiengesztelÅ‘ hangon a férj. Elálmosodtak szegények. – Nem kell ide prókátor, – mondá daczosan az asszony. – Épen azért kelletett volna levetkÅ‘zniök, mert álmosak voltak. – Hát a gyertyát miért hagytátok égve? – Elfelejtettük és elaludtunk, – felelt ismét a nÅ‘vér. – Lásd Zsuzsánna, szólt ismét mintegy lágy viszhang Sámuel úr, – elfelejtették szegények és elaludtak. – De az nekem nem elég! Én a házamat nem tehetem ki minden éjjel veszedelemnek. – A nÅ‘ erÅ‘sen megnyomta e szót házamat. – Hiszen nem történt veszedelem, – monda a férj. – Könnyen beszélsz Sámuel, – hápogá a kövér nÅ‘, minthogy már sok volt szűk mellének ennyi beszéd, hanem azért mégsem hallgatott el. – Könnyen beszélsz, miután egy fillérrel sem járultál e ház megvételéhez. De én, – én!… Sámuel úr elpirult és elhallgatott. Az asszony folytatá: – S most egyszer mindenkorra megmondom, hogy ezentúl sötétben fogtok lefekünni. E szó sötétben, Lajosra hatott legjobban, mint ki a sötétséget legjobban respektálta, s ki e miatt inkább béresekkel hált volna meg az istállóban, mint egyedül sötét szobában. Alig tudatá Waldmanné e borzasztó akaratát, midÅ‘n Lajosban egyszerre felébredt régi makacssága, mely a szülÅ‘ik által elkényeztetett gyermekeknél nem oly könnyű lábon áll, hogy azt egy nap és egy éj megtörhette volna. Közelebb vonult nénjéhez, megfogá annak kezét (tán önbiztosÃtásul) s elég daczosan és merészen ezt mondá Waldmannénak: – Én nem fogok sötétben lefekünni! De még itt maradni sem akarok ebben a házban. Ereszszenek engem haza! – Micsoda?! hebegé meglepetve e nem várt hang által Zsuzsánna asszony. – Nézze el az ember, hogyan börzenkedik a kis kakas! – Még neki áll föllebb! – sipogá az ajtó mögött Ludmilla, mintegy ingerelni akarván anyját. – Most tüstént hátra kötöm sarkodat, te! folytatá az asszony. Ezért vállaltalak én házamba, hogy nekem visszafelelj?! Tegnap is kitörted az ablakot, csak elnéztem. – Kitöröm én még a többit is, valamennyi csak van a háznál! – börzenkedék mindig erÅ‘sebben a fiú, s leszállt az ágyról, olyan állásba vágván magát, mintha meg akarna verekedni környezÅ‘ivel, mi nem annyira rettentÅ‘, mint kissé inkább nevetségesnek tünt fel. – Én nem félek senkitÅ‘l! van nekem apám, a ki engem nem hagy bántani! Jer Betti, jer, menjünk haza! – mondá, s megfogta nénjét kezénél, erÅ‘vel látszék Å‘t az ajtó felé húzni. De az ajtó Waldmannénak terjedelmes testével volt födve és védve, olyannal, minÅ‘vel akár a ház kapuját lehetett volna elbarrikadirozni. Waldmann ezeket látva, tűhegyen állt; arczának szÃne pedig egyremásra úgy változék, mint egy chameleoné. Ilyen zavart helyzetében rendesen burnót-szelenczéjéhez szokott folyamodni, elméjét egy kissé felfrissÃtendÅ‘. – Maga Zsuzsánna sem tudott egyszerre mit szólni, pedig Ludmilla a háta mögött eléggé döfölte, hogy mondjon már valamit. Lajos pedig e szünetet használva, vette kalapját, valamint Betti holmiját is, ki folyvást szótlan és remegve állt ott, mintegy szellÅ‘ által megingott virág, – s kényszerÃté Å‘t az indulásra. – Ne hamarkodjál Lajos, – szólt a szelid nÅ‘vér – hátha anyánk meg fog érte haragudni. – Ne félj Betti, csak te jer velem, mert itt nem maradok tovább ennél a veres orrú boszorkánynál. (Zsuzsánnát értette alatta.) Ezzel sok volt mondva! Ilyent még nem mondott neki senki a szemébe. Zsuzsánna asszony erre egyszerre a kanapét nézte, ha nincs-e ittbenn, mert ha benn van, – mérgében úgy lefekszik tüstént rá, hogy estig föl sem kél róla, legalább a maga jóvoltából nem. Végre, szűk mellével járó fuldoklása miatt alig hallhatólag ezeket hebegé: – El kell vinni a háztól ezt a gyereket! mert megérem még, hogy elébb-utóbb felakasztják valahol! Az én házamnál fel ne akaszszák! Sámuel, itt fel ne akaszszák! Gondoskodjál, hogy még ma elhurczolkodjék innen! Sámuel úr azonban okosabb volt s nem úgy gondolkozék, hanem úgy: – ha e gyerekektÅ‘l megválok, tÃzezer forint hatos kamatja költözik el velök a konyhámból; s ez nagy rubrika, miután Å‘k felényit sem emésztenek fel évenként, – tehát nem kell elhamarkodni a dolgot, hanem szép módjával kell velök bánni, – s ezért, mintha misem történt volna, csendesen közeledék Lajoshoz, ki még folyvást útra készen állt, kezében kalappal és nénje batyujával. – Csendesen Lajos fiam, – kezdé a halottjelentÅ‘, lehetÅ‘ szelid arczot öltve: – fiam, te nagyon roszúl ajánlod magadat. Lásd, Betti nénédnek milyen szép, módos magaviselete van. Tanulhatnál tÅ‘le. – Én nem tanulok senkitÅ‘l, – mondá daczczal a gyermek. Nem tanulok, hanem haza megyek! Maga is csak olyan ijesztÅ‘ bagoly, mint a többi! (ez alatt már Ludmilla is érthette magát.) – Na na fiam, – na na Lajos! csitÃtá Waldmann, kezével arczához közeledve, hogy megczirógassa, melyet a fiú daczosan lökött el magától. – Ejnye Lajos, veled, látom már nem lehet szépen boldogulni, – folytatá kissé ingerültebben, – tehát erÅ‘szakhoz kell nyúlnunk, s még sem mégysz haza. – De igen! jer Betti! jer édes kedves Bettim! – Meglásd fiú, – szólt Waldmann, – meglásd, az lesz a vége, hogy megverünk, s mégsem mégysz haza! – Eb fél a haragjától! még apám sem vert meg soha! – mondá a gyermek, s úgy felágaskodék s úgy kinyujtá nyakát, mint egy kakas, midÅ‘n kukorikolni akar. – Rossz nevelés! rossz nevelés! mormogá a férj, nejéhez fordulva, s egyet szippantva. Valóban rossz nevelés! Országunknak egy jeles haramiája fog válhatni belÅ‘le! hanem elejét veszszük! becsukom Å‘t e szobába. Ludmilla, ki minden spektákulumnak örült, tenyereivel tapsolt, mintegy helyeselve e szándékot. – Menjetek csak ki, – mondá nejéhez a férj, – s vigyétek magatokkal Bettit is. Egyedül maradok vele. Betti és Lajos nem hallák a suttogást. Zsuzsánna megfordult, s féloldalt ismét kierÅ‘szakolá magát a konyhába, nagy lélekzetet véve, hogy a keskeny ajtón kibujhatott, mint midÅ‘n gyűrűbe szorult ujjunkat nagy veszÅ‘dséggel kiszabadÃtjuk. – Eredj lányom te is, – szólt Bettihez Waldmann, – eredj jó leányom feleségem szobájába, mindjárt nyomodba leszek én is Lajossal; eredj szép gyermekem! Az engedékeny Betti, mint ki semmi roszszat nem gyanÃta, indulóban volt már. De nem úgy Lajos, ki minden roszszat gyanÃtott a suttogásokból, s ki makacsságából még hajszált sem hagyott alább! Megragadá nénje kezét s olyan szomorúan kérte Å‘t: – Ne menj, Betti, ne hagyj itt magamat! – Golyhó! mondá Waldmann, – hiszen nem történik veled semmi. – Nem, nem! édes Bettim! maradj, vagy én is megyek veled! – kiáltá szÃvrázó hangon a fiú s ruhájánál fogva tartá vissza nÅ‘vérét, – oh ne menj! Ezek a rossz emberek engem be akarnak ide zárni! Betti! édes néném! Betti! kedves jó néném, ne oh – ne hagy magamra! oh istenem, engem bezárnak! én tudom, én tudom! téged is elszakasztanak tÅ‘lem!… édes anyám! hol vagy?!… Oh Betti!! Én félek éjjel egyedül lenni!! Úgy zokogott a gyermek, s oly görcsösen szorÃtá körmei közé a lány ruháját, hogy Waldmannak erejét kelle megfeszÃtenie, mÃg sikerült azt megszabadÃtani tÅ‘le. Ekkor Bettit, kinek megeredtek könyei és sóhajai, gyöngéden kitolá a szobából, s egyedül maradt Lajossal. Lajos ekkor leveté magát a földre, s elkezde lábaival kapálni és ordÃtott, hogy a házat majd fejére szakasztá. A gyermeknevelÅ‘ Waldmann ellöké a fiú kis kezeit, midÅ‘n az épen lábát akará elkapni, s egy ugrással künn volt a szobából. A kulcsot ráfordÃtá és zsebébe dugta; aztán kendÅ‘jével megtörlé arczát s belépett a legnagyobb önelégültséggel a másik szobába, hol a család ült együtt. Betti egy székre hajtva fejét, s arczát tenyerével födve el, csöndes zokogással sÃrt. A halottjelentÅ‘ pedig még egyszer megtörlé homlokát s mondá: – Sajnálom a fiút; de nagyon makacs! Adjatok egy pohár vizes bort; egészen neki melegedtem! Valóban nagyon makacs! elejét kell venni a rosznak! Ha tudta volna a jó szabómester, mennyire hinté el itt magvát a gonosznak!! – Addig nem fogjuk Å‘t kibocsátani, mÃg meg nem követ! szólt Waldmanné. – Úgy van! délben meg fogjuk kérdezni tÅ‘le, ha akar-e megjavulni s megkövetni bennünket. – Nem délben! – hápogá a feleség: ma már nem fog ebédet kapni. (Zsuzsánna asszony a nevelésben legczélszerűbbnek találta a koplalási rendszert.) Lajos ez alatt koránsem csillapodott el. Egyre döngött ökleivel az ajtón. Betti mindig keservesebben sÃrt; mintha öcscsének az ajtóra tett minden ütését az Å‘ gyönge teste fogta volna föl. A fogoly sivalkodott és rimánkodott; de csak egy szavából sem lehetett kivenni, hogy engedelmet kért volna. Végre úgy látszék, hogy kis öklei elfáradtak, mert nem dolgozott többé oly erÅ‘sen, valamint hangja is kezde lassanként fogyni; alig lehete már mély s mindig mulóbb hangú sÃrásából egyebet e szavaknál kivenni: – anyám! édes anyám! – Ezt egy zuhanás követé, s aztán elcsillapodott minden. – Mily gonosz fajzat! mondá Waldmanné. – Gonosz fajzat, Zsuzsánna, gonosz fajzat! – hagyá helyben a férj, ki a gyermekkel elkövetett hÅ‘s tette után ismét visszaesék alázatos szerepébe. – A nevelési dÃj fölebb emeléséért folyamodni… – Pszt! inte gyöngéden a férj, egy figyelmeztetÅ‘ pillantást vetve Bettire. – Menj Ludmilla, egyetlen aranyos bogaram, nézd meg, nem égett-e meg a rántás. HÃvd magaddal Bettit is s oktasd belé a fÅ‘zésbe. Ludmilla fölkelt és savanyú képpel és nehézkes léptekkel kitipegett. Betti is fölkelt, megtörlé szemeit, miknek selyem pilláin egy-egy csillámló cseppje rezgett a legmélyebb bú-sajtolta könyeknek, s követé Ludmillát. Å miatta ugyan eléghetett a rántás, s a hús is kifuthatott a fazékból, cseppet sem szaladt volna utána. Oda ment a szobához, melybe öcscse volt zárva s melynek ajtaja a füstös és eléggé takarÃtatlan konyhára nyÃlt; leült a küszöbére, fejét az ajtóhoz támasztá s ott hallgatódzott. Olyan csöndes volt pedig a szoba, miszerint azt kelle hinnie, meghalt, a kit belézártak, ha egy-egy fájdalmas nyöszörgés nem gyÅ‘zte volna meg az ellenkezÅ‘rÅ‘l. Ludmilla ezalatt magányosan fÅ‘zött. Nem sokat törÅ‘dött a küszöbön sÃrdogáló lánynyal. IdÅ‘nként fonnyadt képű szabólegény fordult ki a konyhába, téglázóvasát melegÃteni, vagy hogy másért. – Ludmilla ilyenkor mindig mosolygott; valami hÃres carrikateur azonban mint röhögést használhatta volna modellnek. – Kegyed mindig oly vidám Milla kisasszony; – kezdé a tűhÅ‘s, téglázóvasát az izzóba elhelyezve, mi közben magát is szépen odahelyezé, a lány mellé. – Megégetem a kezét, ha veszteg nem marad, – mondá Ludmilla, a lángtól vagy egyébtÅ‘l pirosult arczczal. – Csak rajta! égesse meg szép kegyed! ha már megégette szÃvemet, kezemért sem lesz kár. E pillanatban (ha Milla kisasszonynak valami karcsú termete volt volna, azt mondanám a költÅ‘vel: a tűhÅ‘s, szÃvéhez ölelé a hölgy czedrus derekát! – de Ãgy csak ezt lehet mondanom a prózaÃróval:) a szabólegény kinyújtózkodék két karjával s megkÃsérté a hölgy tölgy-derekát magához ölelni. – Pszt!… menjen ön!… ej na!… bizony isten,… no!… Egy telivér csók csattant el a mondvacsinált istenasszony homlokán! egy csók, mely beillett volna miskolczi czipónak! A Waldmann-pár szobájából ezalatt folyvást hangzának ki ilyenféle szavak: – Valóban gonosz fajzat! – Az én Ludmillám, valódi isteni félelemben és erkölcsben van nevelve. Nemde Sámuel? – Isteni félelemben és erkölcsiségben Zsuzsánna. – Csak ez a Betti anyjára ne üssön, mert akkor féltenem kell Ludmillát. A legfényesebb tükör is homályt kap, ha rálehelünk, Sámuel! – Igen Zsuzsánna! valóban homályt kap, ha rálehelünk. – – – E közben dél lett. A kis elitélt nem bocsáttaték ki szomorú fogságából. Betti fölkelt a küszöbrÅ‘l, s akarva nem akarva belépett az ebédlÅ‘be, helyet foglalt az asztalnál s ott búsan üldögélt, oly csekély adagka étket vévén magához, mint egy madár. Gondolata folyvást testvérén járt, ki e pillanatban koplal. Ha az nem eszik, hogyan ehetnék Å‘ is! Szerette volna együtt becsukatni vele magát. Már a második tál étel után voltak; a szabóinas szabályszerint elhagyá az asztalt! a harmadik után a legények is fölkeltek, meg Å‘ is! csak Ludmilla és szülÅ‘i maradtak még ülve; mÃg végre a lány is megtörlé száját, s a meszely czukrosbor elfogyasztásához látott a két öreg. Ekkor odament Betti Waldmannhoz, könyei megeredtek, és sÃrástól visszafojtott hangon elkezde könyörögni, esengeni kis öcscse kibocsáttatásáért. Waldmann elfordÃtá arczát, nem kegyetlenségbÅ‘l, hanem hogy elrejtse felindulását. A gyermek kérésének sikere lÅ‘n. Zsuzsánna asszonyt is meghaták a könyek, s a szépen hangzó kérelemszavak, mik hizelegni látszának tekintélyének. – Menj Sámuel, bocsásd azt a pokolfajzatját szabadon! hanem ebédet nem kap. Ezt föntartom magamnak. Csak nénje kedvéért, ki oly engedelmes, eresztem Å‘t szabadon. Betti gyorsan letörlé könyeit, s egyszerre olyan vidám, olyan mosolygó lett, midÅ‘n Sámuel úr kulcsért nadrága zsebébe nyúlva, fölkelt, s a kis kamrácska felé megindult. A kulcs betolaték a zárba. Betti lábujjhegyére állt, mintha a férfi vállain át akart volna már elÅ‘re a szobába pillantani. Az ajtó felpattant. – – De ah, készüljetek borzasztó látványra, borzasztóbbra mint midÅ‘n Robinson emberkoponyákra, csontkezek és lábszárakra bukkant szigetén! Napoleoni bátorság kivántatott hozzá, hogy e látványra szörnyet nem halván a halottjelentÅ‘, holnap önmagát nem kelle bejelentenie a papnál, mint eltakarÃtandót. Szeme-szája tátva maradt, szemöldökeit felhúzá egész homlokára, kezei leestek, szólni pedig nem tudott, de semmit. Betti elfödé arczát mind a két tenyerével, és csaknem összerogyott. Szép história! Az egész kamra egy szemvakÃtó pehelytengerré lÅ‘n varázsolva. Dunyhák, párnák héjaikból kiszaggatvák, szabad szeszélyökre hagyván szerte röpkedni Zsuzsánna asszony fáradsággal fosztott tollpelyheit. S mi még bizarabb szÃnt ada a szobának, a pehely közé egy kocsideréknyi szalma volt elkeverve, mely a föltépett szalmazsákból hinteték el ágyra, székre és padlóra, úgy, hogy nem találkozott volna, sem az ó, sem az új-kornak az a csudatevÅ‘ chemicusa, ki e barátságosan egybeolvadt pehely- és szalmakeveréket többé szétválasztani tudta volna. S mi még inkább emelé a hatást, az valóban eredeti volt, akárki gondolta ki, – akár Lajos, akár pedig a sátán, mely utóbbinak, bár láthatatlanul, de bizonyosan a szobában kelle lennie, segédkezet nyujtandó e genialis műtéthez. Zsuzsánna asszony ugyanis, tán feledékenységbÅ‘l, ottbenn hagyott egy tele – szakajtókosár tojást. Jaj neked tojás! Az a sok tojás, egyenként mind a falra volt szép sorjába fölrakva; mintha csak sárga pitykék ragyogtak volna le, úgy oda voltak nyomva, csapva, hajÃtva, és tapadva. Oh, hány – kirántandó csibe lÅ‘n átadva a néma enyészetnek! ha Waldmanné fölszámÃtja, nem lesz pénze a hatóságnak, kifizetni a kontót. – Most jön azonban még a java, a csattanós! E pehely, szalma és tojásból készült mismásból, mintegy túlvilági rém, mint ijesztÅ‘ hÅ‘se a gyermekmeséknek, vagy ha jobban tetszik mint bajazzó, elÅ‘szivárgott Lajos. E burleszk alak megjelenésére Cato is elkaczagta volna magát. Nem azonban Waldmann, kire oly idegrázólag hatott e jelenet, miszerint e pillanatban ugyan hiában kérdezték volna tÅ‘le, vajon Å‘-e az úr a háznál, vagy hogy Zsuzsánna asszony? Nem is bÃrt hanghoz jönni egy szóig sem. A mint szemeivel elnyelte az ördögileg dekorált szobát, s látá feléje tartani Lajost, azt a csudamaskarát, ki elÅ‘l fél város futásnak indult volna, tüstént magára rántá az ajtót, a kulcsot ismét ráfordÃtá, s mintha kergették volna, rohant Zsuzsánna szobájába, ki mitsem álmodva a történtekrÅ‘l, a legnagyobb delicziával szörpölgeté czukrosborát. Betti pedig oda borult homlokával a keskeny ajtóhoz, és sÃrva, inkább önmagához, mint öcscséhez, mondá: – Lajos, Lajos! oh mit cselekedtél megint!? – Nos, hát neked mi bajod? kérdé a rohanó férjet neje. – Mi? – Oh, föl fogják akasztani! most már bizonyosan látom én is, mintha már is elÅ‘ttem állna! Adj egy korty bort hamar a poharadból! – Mi történt? Tán Lajos? – Igen, Lajos. – Tovább! – Nem birom tovább! Eredj Zsuzsánna, eredj magad és légy te is szemtanuja. Én, mosom a kezemet. Én, mosom, Zsuzsánna. Én Pilátusa vagyok e dolognak; igen, igen, – én nem is akartam Å‘t bezárni! (Sámuel úr jobban remegett, mint Lajos, tudván, hogy nem viszi el szárazon, minthogy Å‘ inditványozá az elzáratást, s e nem remélt komédia egyenesen annak az eredménye.) Zsuzsánna asszony e szavakra, – elhárÃtván a szokott nehézségeket, mik továbbmozdulását akadályozák, fölkelt és súlyos léptekkel megindult azon hely felé, hova mi ezúttal – nem fogjuk Å‘t kisérni. Tanui valánk a gyermekcsÃnynek, tudva van elÅ‘ttünk annak indoka, – miért akarnók látni a következményt is? mely egy pár hatalmas ütleg s pár keserves följajdulásból áll! Nem nevelési elveket szándokunk itt bonczolgatni. Nyugodjunk meg bölcs Salamon szavaiban, ki ezen mondatát hagyá fenn számunkra: «Ki a vesszÅ‘t kiméli, az gyűlöli fiát, ki pedig szereti fiát, az megfenyÃti Å‘t!» – S miért nem tehette volna ezt Waldmann Sámuelné asszony, midÅ‘n Viktória férje, Albert herczeg is a nevelés ezen systemáját látszék elfogadni, mikoron fiát a walesi herczeget hat éves korában épen ily makacsságért vesszÅ‘vel fenyÃté meg! s ha nem zárta is Å‘t kamrácskába, mint Zsuzsánna asszony Lajosunkat, hol makacsságának jelét még kézzelfoghatóbban bebizonyÃtandhatá, de azért minden esetre – zúgba állÃtá a kis korona örököst, hol ideje maradt helyzetét átgondolni s akaratosságból eredt hibáját megbánnia. Mindezek daczára Bulwer azt mondá: – «Årizkedjetek azon embertÅ‘l, kivel mint gyermek durván bántak!» – Meglátjuk tehát, mivé fejlÅ‘dik Lajosunk, kinek mindjárt árvasága elsÅ‘ napjaiban elég módja volt, – akár méltán, akár érdemetlenül, – durva bántalmakban részesülhetni. Lajosban tehát akaratosság, makacsság volt. Jó. Ez minden esetre kiirtandó vala, de nem oly úton és módon, mely reactiót szüljön, melynek nem várt következményei legyenek, s mely következmények mindig újabbakat vonjanak magok után. Dacz és akaratosság a gyermekbÅ‘l kiirtandók, – bár, ha e késÅ‘bben kifejlendÅ‘ vagy kifejlett szenvedélyt példák után bonczolgatjuk, sajátságos tapasztalatokra tehetünk szert. Dacz és akaratosság, többnyire geniek, nagy férfiak, gondolatban, terv, kivitel, általában cselekményekben gazdag életű emberek tulajdona szokott lenni. A vértanúk daczoltak üldözÅ‘ikkel; – XII. Károly, kora gyermekségétÅ‘l halálig makacs, hajthatlan jellem maradt. Makacsak, akaratosak valának, Mátyás király, VIII. Gergely pápa, Napoleon, Calvin, Luther, Cato, ki utóbbinak tette ma is bámulatra ragad bennünket, midÅ‘n öngyilkossá lÅ‘n, csakhogy ellensége gyÅ‘zelmének ne legyen szemtanuja! Ha Columbus legyÅ‘zetni engedi magát ellenkezÅ‘i és gúnyolói által, ha nem ragaszkodik makacsul meggyÅ‘zÅ‘déséhez, ha visszalép, ha törhetlen daczczal nem küzd meg elemek és elÅ‘itélettel, – a mesés, aranyos világrész fölfedezése ha nem marad is el, de bizonyára elkésendett még jó darab idÅ‘re! – Azonban, nulla regula sine exceptione; – a kivételnek itt is megvan a maga helye. Menjünk tehát szép renddel tovább történetünkben, s ne törjük kiváncsiságból föl a tojást, elÅ‘re megtudandók, ha vajon kakas fogamzik-e benne, vagy tyúk! Pár hét telék el az elbeszéltek óta, s a Goldbach-árvák, még mindig megvalának a háznál, mibÅ‘l következtethetjük, hogy az elkövetett gyermekcsÃny, minden borzasztósága s költségbe kerülése mellett is, nem volt elegendÅ‘ ok, a gyermekek eltávolÃtására a háztól, mely minden esetre bizonyos jövedelemforrást dugott volna be a család tűzhelye körül. Tehát tűrniök kellett a szükséges rosszat. Lajos iskolába adaték; majd ott kordába fogják s megjavul, hogy még ember válhatik belÅ‘le, gondolák. Betti azonban, mint ki ezen már túl vala, honn maradt Zsuzsánna asszony oldala mellett, hol is aztán kötött, varrt, hÃmzett, általában oly meglepÅ‘ ügyességgel dolgozék nÅ‘i kézimunkában, miszerint Zsuzsánna asszony, elég ravaszul, jónak találta a házhoz járó rokonok s látogatóknak, azokat, mint Ludmilla dolgozatait bemutatni. Ludmilla elég szerény vala ilyenkor fülig elpirosodni, a ráhalmozott dicséretek sokaságától. KésÅ‘bb Zsuzsánna asszony, elég gonoszul, még fortélyosabb is lett. A valóban mindenkit kielégÃthetÅ‘ kézmű-czikkeket, apródonként el is adogatá jó pénzért a bámész és hiszékeny rokonoknak. S ez által egy új jövedelem forrást nyitott magának az élelmes háziasszonyság; s ha néha ezért álmatlan éjszakáiban (kövérsége miatt csak nagyon keveset tudott aludni), nyugtalanÃtani kezdé lelkiismerete, mindig azzal csillapÃtá le, miszerint az Ãgy szerzett pénzecskével, – kárba ment tojásai árát akarja csak megtérÃteni. Mindenki úgy cselekszik, amint leghasznosabbnak véli, s mindenki úgy okoskodik, amint legüdvösebbnek találja. A fogékony elméjű Lajos csakhamar elsÅ‘ eminens lett az iskolában, – daczára, hogy minden isten-adta nap hozott egy-egy kék foltot magával haza, vagy az orrán, vagy a szemén. Nem mult el egy nap, hogy vagy Å‘tet meg nem verték pajtásai, vagy Å‘ meg nem vert valakit. MidÅ‘n az elsÅ‘ iskolai közvizsgálatot kiállta, ilyenféle classificatiót nyomtak a kezébe: – ex studiis eminens, ex moribus classis secundae! Néha a classificatiónak ezen második részét, meglehetÅ‘s kék betűkkel a hátára is följegyezte tanÃtója, hanem azért az mitsem javÃtott rajta. Megtanult továbbra is minden tudományt, s megvert továbbra is minden embert, a ki Å‘t meg nem tudta verni. SzülÅ‘iért minden nap fölforgatta egyszer a házat, s minden estve megigérte, hogy más nap meg fog szökni. Meg is szökött volna, ha rendesen nem egy szurtos szolgáló kiséretében kell vala iskolába s onnan vissza mennie. Egyébiránt hova is szökött volna!? Ki a világba?… Az igaz, hogy a világ elég nagy és tágas; hanem ép az a baj, hogy nagyon is nagy, s ki csak úgy vaktában szökik belé, könnyen elvesz, eltéved benne. – Betti, bár szinte nem tudhatá okát e szomorú helyzetének, de mégis kevesebb zajjal és kifakadással tűrte és adá meg magát a sorsának. Å is remélt, vágyott, óhajtott megszabadulhatni, de mindez csak csöndes sÃrása és sóhajtásaiban nyilvánult, nem miként öcscsénél, kire ha egyszer rá jött a bóna órája, megkapta Å‘t a vágy (oh ez minden nap megtörtént) szülÅ‘it látni, azokhoz visszatérni, vagy rólok legalább bizonyost, valót, hallani, nekirontott az egész háznak, s tán egy szálig kikergeti a benne lakókat, ha azok történetesen megijednek tÅ‘le. Igy teltek el hetek, hónapok, – Ãgy félév, midÅ‘n egy hideg téli estve, valaki zörgetett a halottjelentÅ‘ ablakán. – Nyissa föl az ajtót Sámuel mester! – Ki van ott? kérdé a halottjelentÅ‘, nehezen s vontatva emelkedve föl egy kopott karosszékrÅ‘l, mely a szabóműhelyben a siskakályha mellett állott s azon melengeté fagyos lábait, melyek minden télen igen nagy kÃnokat okoztak neki. – Menjen valaki fölnyitni az ajtót. Az ablakon ezalatt újra zörgettek. – Mindjárt! mindjárt! nyitják már! – Maga nyissa ki Sámuel úr! – Én? – Igen, mert csak egyedül lehet önnel beszélnem. Nagyon fontos, életbevágó! – szólt kÃvül a hang. A halottjelentÅ‘, keserves mozdulatok és savanyú arcczal fölkelt, a kapukulcsot magához vevé s megindult. MidÅ‘n az ajtó fölnyilt, szinte visszaesék ijedtében a házigazda, egy oly iszonyú torzalakot pillantván meg maga elÅ‘tt. Sűrű és homlokát benÅ‘tt szürke haja volt az idegennek, keményen elÅ‘refésülve, hogy szinte félarczát eltakará; nyakán, egészen ajkain fölül, sokszorosan volt burkolva durva hamúszin sál, mely száját is alig engedé láttatni; nehéz farkasbunda takará testét, melybe még a vastag sál mellett is mélyen behúzta magát, fényes asztrakán süvege pedig jobbhomlokára volt szinte mélyen nyomva. Waldmann visszalépett vagy kettÅ‘t, hogy illendÅ‘ távolba jöjjön e nem igen ajánlatos külsejű alakkal. Az idegen szólalt meg elÅ‘ször, oly hangon, mely inkább tettetett, mint természetes hangjának látszék: – Önt hÃvják Waldmannak, uram? – Az vagyok, Waldmann Sámuel; miben szolgálhatok? hebegé: – tán halottja van, – – igen? szomorodott fél? mindjárt gondoltam! a mult heti nedves ködös idÅ‘járás sok nyavalyát okozott! Kujon te! ne ugass! szörnyű jó állat! Vigyázzon uram, veszedelmesen tud harapni. Minden idegen ember gyanús elÅ‘tte. – Ezeket hadará egymásra Sámuel, s tán a kutyát is csak biztosÃtásul kiáltá, pedig nem is ugatott, már esztendÅ‘ óta siketnéma volt szegény, korgyengeség és búskomorság miatt. – Nem Waldmann úr, szólt türelmetlenül az idegen; – semmi dolgom ön halottival. Én csak azt jöttem megtudni, megvannak-e még az ön kezeire bÃzott Goldbach-gyerekek? Sámuel nagy szemeket vetett az idegenre, és csak késve válaszolt: – Igen uram, megvannak! Nyolcz hónap óta viselem gondjokat a korhelyeknek. Szörnyű sok bajjal járnak. Feleségem alig gyÅ‘z rájok eleget fÅ‘zni. Különösen a kisebbik, Lajos, hatalmasan eszik, mi egyébiránt nem csuda, mert egész nap ugrál. Annyi mozgás megemészti a vasat is; annyi mozgással sohasem lehet jóllakni. – Lehetne-e Å‘ket meglátnom? Csak egy perczre egyetlen pillanatra? – Mit érdekli uraságodat e két gyermek? Ismeretlen, – – tán rokon? vagy, vagy… – Rokon vagy nem rokon, én óhajtanám Å‘ket látni. Messze földrÅ‘l jöttem, messze földrÅ‘l, hogy megláthassam Å‘ket! Egyetlen egyszer jó Waldmann! – Az idegen szavában annyi lágyság volt, mely egyáltalában nem látszék öszhangozni vad burkolt külsejével. – Igen, de már lefeküdtek. Feleségem pontos asszony! a nevelés köröl igen szigorú, – Å‘ maga is a legpéldásabb nevelésben részesült; – – a gyerekeknek pont nyolcz órakor ágyban kell lenniök, s öt órakor ismét talpon. Egyébiránt, ha tetszenék tán bejönni; – – – mi is önnek neve uram? elfelejtém… ne vegye rossz néven! neveket tudni még a halottak országában is divatban van, – – innen vannak a sÃriratok. – Tehát?… Sámuel a lábához kapott, mely már szörnyen kezde fájni a keresztüljáró hideg miatt. – Ãtkozott fagydaganatom van! Most két esztendeje, hogy a városkapitány feleségét temettük, sokat kelle szaladgálnom, lábam megizzadt s a temetÅ‘ben a hideg izzadság ráfagyott. Nem csuda! félóránál tovább tartott a bucsúztató. Nem is tudom, mire való az a sok beszéd a hidegben. Azóta orvost, bábát, kuruzslót, czigányasszonyt, mindent megpróbáltam, de senkisem tudott segÃteni. Némelyek azt ajánlották, hogy borogassam meleg borral és pálinkával; hanem biz én megvallom, sajnáltam rá. Ezeket inkább csak belsÅ‘ orvosságnak szeretem használni… Mi is önnek neve uram? – Engedjen meg, – szólt mindig türelmetlenebbül az idegen – nevem nem tartozik a dologra. Bemenni úgy sem fogok. – Åk pedig csak nem kelhetnek ki az ágyból, hogy aztán a hidegben meghűtsék magokat. Nem lehet eléggé óvatosaknak lennünk uram, hogy újesztendÅ‘re patikakontót ne küldjenek nyakunkra. Az idén is, csak feleségemre 39 frt 40 krajczárt kelle a patikába fizetnem! Méregdrágák a patikárius urak; pedig azért elég halottunk van – mult héten is hármat temettettem el, s ha az Ãgy megy… – Ugyan kérem, – vágott boszusan belé a farkasbundás férfi: – meg akar ön már ölni? Beszéljen a gyermekekrÅ‘l. Engem csak Å‘k érdekelnek. Egészségesek-e? jó dolguk van-e? – Tejbe-vajba füröszti Å‘ket a feleségem. – Nem betegek? – Annyira egészségesek uram, hogy alig lehet Å‘ket étellel gyÅ‘zni. Hanem igen lekötelezne uram, ha tán holnap tisztelne meg látogatásával. – Nem lehet! nem lehet holnap! sóhajta a férfi. – MesszirÅ‘l jövök, s még az éjjel messze földre indulok! Ki tudja, mikor térhetek ismét vissza?! Szegény gyermekek! folytatá mindig lágyabb hangon. Tehát most sem láthatom Å‘ket! Hanem mindegy, – azért még nincs minden reményem elveszve. Azon leszek, hogy még egyszer fölkeressem Å‘ket! Addig is, uram, addig is fogadjon el tÅ‘lem egy csekély összeget, egy kis pénzt. Jó leend nekik játékra, ruhára, vagy a mire szükségök fog lenni. A pénz hallására a halottjelentÅ‘ szemei villámlottak a sötétben s ravaszul köhécselt, mÃg az idegen egy elÅ‘re elkészÃtett összeget vÅ‘n elÅ‘ zsebébÅ‘l, gondosan papirba takargatva, s átnyújtá neki. – Hálámra számolhat! – folytatá a férfi, s visszaburkolá magát ismét bundájába. – Csak viselje jól gondjukat. Ismét meglátogatom s akkor majd ismét hozok pénzt, többet ennél, többet jó Waldmann! Szegény, boldogtalan gyerekek! – S most jó éjt! jó éjt!! – Az idegen egyet fordult sarkán, s a sötétben eltünt Sámuel úr szemei elÅ‘l. A halottjelentÅ‘, mintha delejes simogatást kapott volna, úgy érzé magát, midÅ‘n az átadott pénz megcsörrent kezében. Ezüst, – gondolá, s kezdé a papirtekercset kibontogatni. Ezüst, – hát pedig – arany volt! – Vert, körmöczi arany! Húszig kelle olvasnia, mÃg az utolsó darabhoz ért. Tehát húsz darab arany! minden Ãrás, váltó vagy kötelezvény nélkül bÃzva reá! Ez sok! ez mesés! Egyenesen ment neje szobájába, – gyorsabban, mint fagyos lábaitól várni lehete. Háromszor hosszát szélét megmérte a szobának, mÃg végre fontos arcczal megállt a közepén s ezt mondá: – Zsuzsánna, lefeküdtek már a gyerekek? – Régen. Mi bajod velök? – Holnap új ruhát kap Ludmilla. – Lajos és Betti pedig holnaptól kezdve rendesen fognak reggelit kapni. Értettél, Zsuzsánna? – Tán bányára tettél szert, vagy hogy megbolondultál. – Az utolsó nem áll Zsuzsánna, hanem az elsÅ‘ igen. A körmöczi bánya legujabb termékei vannak kezemben. Holnap kávét fogsz fÅ‘zni a Goldbach-gyerekeknek, – kávét, csokoládét, theát s mi jó és drága! – mondá, s aztán tenyerében tartva a fényes aranyokat, jelentékeny mosolygó arcczal s lábujjhegyen feleségéhez közeledék, elébe tartván mondá: – titkos pártfogó, Zsuzsánna, titkos pártfogó nyomta ezen aranyokat a markomba! S ez még semmi, semmi! ismét eljövend igérvén, hogy még majd több ilyen szép aranyat hoz, csakhogy a gyermekeknek jól gondját viseljük. Ekkor elbeszélé rövid, de nem érdektelen kalandját az idegennel, s az elbeszélés után nem gyÅ‘zték eléggé fejöket törni, ki- és miléte felett azon farkasbundában megjelent jóltevÅ‘ angyalnak. Más nap Ludmilla, szép öltözet-ruhával lepeték meg, Lajos és Betti pedig egész három napig egymás után, jó meleg czikóriakávét reggeliztek. Aztán elfogyott a húsz arany – mint az az aranyokkal szokott történni. A két növendék sorsa tehát mitsem javult az idegen mesés megjelenésével, bár az, alig telik belé félév, s ugyanazon idÅ‘ tájban, tehát késÅ‘ estve, s magát most még ismerhetlenebbé burkolva – ismét megjelent; anélkül azonban, hogy a gyermekeket megnézte volna, a halottjelentÅ‘t megint megajándékozá, még pedÃg ekkor már nem húsz, hanem negyven aranynyal. E titkos látogatás, pár év lefolyta alatt még nehányszor ismétlÅ‘dött, s mindannyiszor kisebb-nagyobb ajándékokkal a gyermekek részére. Unalmas lenne, hosszú részleteibe bocsátkoznom Lajos és Betti további életének, melyet még a Waldmann-családnál töltének. Egyformaságok, gyermekcsÃnyek, nevelÅ‘i okoskodások s többfélék tennék ki a sorokat. – Röviden Lajos tizenöt, Betti pedig tizenhatéves korukat érték el. Ez utóbbinak, azon kor, melyben nem gyermek többé, embersorba számÃttatik, kilép a világba, ifjúsága irigység és szépsége bámulat és hódolatok tárgya lesz. Kezd észlelni, s mint Betti, ki apa és anya nélkül, de a természettÅ‘l gazdagon áldva meg szÃv-, és észtulajdonokkal – nevelkedik fel, kezd körülnézni a világban! fontol, okoskodik, átgondolja helyzetét s ingadozik – meg határoz, miszerint inkább kész több nélkülözésnek kitenni magát, csakhogy szabadon, függetlenül maradhasson szeszélyeitÅ‘l ennek a két ostoba embernek (a Waldmann-párt értem). Az eszme megtermett, gyökeret vert, kihajta és mindinkább elágazék a lány lelkében. Szabadulni, menekülni minden áron! Ezzel feküdt le, ezzel álmodott és ezzel ébredt fel. Csak még az útat nem tudá: – hogyan szabadulni? s hová menekülni?… SzülÅ‘irÅ‘l mai napig sem tud semmit. Waldmannék, – vagy magok sem tudának rólok, – mi valószÃnűtlen, miután Goldbachné elzáratásának hÃre tatárjárásként futotta be a kisded várost, – vagy hogy elég óvatosak voltak tán a gyermek elÅ‘tt ily borzasztó titkot fölfedezni, mely Betti tudvágyát épen nem elégÃté ki. – Rokonai csak egyszer sem látogaták meg, mit Å‘ szinte meg nem foghata, bár mi könnyen kitalálhatjuk, tudván, hogy azok mind csak a megcsalt és szerencsétlenné tett Goldbachról valának rokonai, kik a férj és neje közti viszony felbomlása után tökéletes ellenszenvet, elidegenülést éreztek a két gyermek iránt. Tele, alaktalan eszmék, kivihetlen tervekkel vala épen elfoglalva Betti lelke, midÅ‘n egy délelÅ‘tt a levélhordó kopogtatott és szobába lépvén, a Goldbach-gyermekeknek szóló levelet nyújtá át Bettinek. Betti mohón töré fel a levelet, minthogy azt még sohasem kapott. Majd elhalványult, majd minden vére fejébe szökött, ajkai nyitva maradtak, kezei reszkettek és szemei könyekkel telének meg, midÅ‘n – anyja Ãrására ismert. – Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkÃvül, s a levelet majd kebléhez, szÃvéhez, majd égÅ‘ ajkaihoz emelé, és csókjaival és könyeivel árasztá el. – Édes, édes anyám! tehát élsz, élsz még! Oh istenem, – alig bÃrok magammal! szÃvem, fejem, – úgy el vagyok kábulva! az öröm, az öröm, oh! édes anyám! [Illustration: – Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkivül s a levelet majd kebléhez, szÃvéhez, majd égÅ‘ ajkaihoz emelé…] Aztán iparkodék erÅ‘t venni érzelmein; szÃve dobogása lassanként lecsillapodott, szemeit megtörlé s az ablakmélyedésbe húzódva, olvasni kezdé a levelet, mely Ãgy hangzék: «Kedves, szegény leányom, Betti!» (Jól mondja! szegény leánya vagyok – sóhajta mindjárt az elsÅ‘ sornál Betti.) «Reszket kezemben a toll, s tán többet sÃrok, mint gondolkozom, midÅ‘n e sorokat Ãrom hozzátok, szegény, sokat szenvedÅ‘ gyermekim!… Öt év óta nem bÃrtok sem apával, sem anyával. Elszakasztott egymástól bennünket az ég. A haragvó isten választá el az anyát gyermekeitÅ‘l!… De vigasztalódjatok! a természetben minden örökkévaló, – csak az isten haragja nem tart rendesen örökké!… Hamarabb megbocsát, mint hittük vala!… Imádkozzatok gyermekeim! A ti ajkaitokról hamarabb eljut isten elé a sóhaj, mint tÅ‘lem az imádság!… Ti nem értitek most, s nekem nem szabad még benneteket fölvilágosÃtanom. Miért törném meg általa szÃveteket? Az epedés és bú mindig elég korán érkeznek, habár meddig látszanak is késni?… Édes Bettim! Å‘rizkedjél indulataidtól. Ezek legnagyobb ellenségeink. Hamar gyökeret vernek, hamar lombosodnak, hamar virágoznak, – s midÅ‘n már lomb és virág lehullának, csak akkor termi gyümölcseit, keserű gyümölcsök!!… Te már túl vagy az elsÅ‘ gyermekkoron; gondolkozó fÅ‘ és érzÅ‘ szÃvvel bÃrhatsz, – oh! viseld gondját öcsédnek, kinek kifejlettsége még távol sem állhat azon szÃnvonalon, melyen a tiéd van… Minden bizalmam tebenned helyezém, – s ez engem úgy megnyugtat. Oh, Å‘rizd meg, óvjad, vigasztald és nyugtasd meg Å‘t!… Nincs már messze az idÅ‘, melyben viszontláthatlak benneteket! Kevés ideig lesztek még árvák! Isten, ki most súlyosan büntet, – megengedendi, hogy ismét szÃvemhez szorÃtsalak! Oh bár mielÅ‘bb történhessék! Betti! Lajos! édes gyermekeim! az isten áldása legyen veletek! Pest, 183–. ápril. 5. SzeretÅ‘ anyád – Erzsébet.» A leány kiejté kezeibÅ‘l a levelet. Derült, fényes homloka egyszerre befelhÅ‘zött, és szemei megteltek könyekkel, mintha e könyek a homlokán borongó felhÅ‘nek aláhulló, nehéz cseppei voltak volna. Mi történhetett anyámmal? – susogá eszmélkedve. Én nem értem e sorokat. Azt mondja, hogy nem lehet még fölvilágosÃtania, mert nem akarja megtörni szÃvemet. Mi ez, mi ez, oh istenem!? És Ãm, – nevét sem Ãrá ki egészen. Hibázik elÅ‘tte a Goldbach. Miért nem Ãrá – Goldbach Erzsébet? – Semmivel sem tudok többet mint eddig! valóban, még annyit sem. De mégis – igen! legalább azt tudom, hogy nem halt meg! s ez nekem elég egyszerre, – elég, hogy elűzze lelkembÅ‘l azon borzasztó álmokat, melyek éjjel-nappal kÃnzának! Többé nem fogok koporsójáról álmodni, fehér szemfödÅ‘jével, viaszsárga arczával s kiapadt, könytelen szemeivel! Oh istenem, Å‘ él! él! s e tudat lelkemet újjá szüli! – Az elhullott levelet ekkor fölemelé, s még egyszer megcsókolva, keblébe rejtette. Azután kisiete a szabad légre. A ház végiben kisded kert vala, melyben virág és fák kezdének már ébredezni téli, hosszú alvásaikból. Egy padon foglalt helyet, s ott újra iparkodék helyzetérÅ‘l gondolkozni. Terv terv után jött és enyészett el lelkében. MÃg végre, hosszú késlelkedés után, egyszerre fölkelt, vonásai valamely rögtöni határozatot fejezének ki, s ajkairól e szavakat halljuk, melyek akaratlanul látszának hangosan ellebbenni: – Megvan!… oh ez jó, ez jó gondolat! utána megyek! fölkeresem Å‘t Pesten! E naptól fogva szokottnál is munkásabb lett Betti. RegtÅ‘l estig varrt és hÃmezett, csakhogy ezután nem volt oly bohó, hogy mindenkitÅ‘l keresett kézimunkáit Zsuzsánna asszony kezére hagyta volna továbbra is játszani. Eladogatta Å‘ maga, s minden fillérét egy gondosan elzárt szekrénykébe rejté; s e naptól egyszerre oly fösvény lÅ‘n, hogy még Lajostól is megtagadott minden csekélységet, mely takarékpénztárát vette volna igénybe. Lajos is kinÅ‘tt ezalatt az alörsi iskolákból. Mint mondani szokás, – többet tudott már mint a tanÃtója. Csak még azt a kicsiséget nem tudta, hogy most már ennyi tudomány mellett, – katekizmus, világtörténet, görög-római antiquitások, szókötés, nyelvészet, mind a fejében lévén, – melyikbÅ‘l éljen meg? választhat magának a mi tetszik, akár a görög antiquitásokat, akár a keresztyény katekizmust, a melyik majd legkapósabb lesz az emberek elÅ‘tt. Az antiquitások helyett jobban hasznát vette volna Lajos, ha arra tanÃtják vala meg, hogy: kétszer kettÅ‘ = öt; kétszer kettÅ‘ = három, s kétszer kettÅ‘ csak akkor = négy, ha épen a szükség úgy hozza magával. Ezt nevezik a számvetésben aranyszámnak, a mennyiben tapasztalat szerint, kik e methódust követték, mindig leghamarább gazdagodtak meg! VII. Báró de Manx. Néhány héttel azon nap után, midÅ‘n Betti levelét olvastuk, egy kora tavaszi reggel, könnyű parasztkocsin két fiatal ember hagyá el Alörs városát. Az egyik mintegy tizenötéves gyerkÅ‘cz, egészséges, telt, piros arcczal, lágy s rövidre nyÃrt szÅ‘ke hajjal, melyet kopott s tojásalakú sipka födött, minÅ‘t azon idÅ‘ben a felsÅ‘magyarországi iskolák növendékei viseltek. Kék szemeit, melyek mint a most szakasztott nefelejts oly elevenek voltak, nyugtalanul hordozá szerteszéjjel az ismeretlen tájakon. Könnyű kopott kabát takará testét, mely épen nem látszik útra készültnek lenni; – nyakkendÅ‘ hiányában kabátja gallérát húzá fel a szemközt fúvó csÃpÅ‘s szél ellen. Mellette, kevéssel idÅ‘sb lány ült, ki azonban szinte alig vala több gyermeknél, bár vonalai több gondot, bizonyos szorongatást, félelmet vagy lelki küzdelmeket árulának el, mik épen nem látszának öszhangzatban lenni korával. Örök nyugtalanságban vala, s gyakran tekintgete vissza, mintha üldözÅ‘ktÅ‘l tartana. A hideg ellen azonban gondosabban meg volt óva, mint társa, ki egyébiránt nem igen látszék törÅ‘dni hideggel és széllel, mely arczát veresre fútta ki. A lány nyakát értéktelen, de most megbecsülhetlen meleg sál takará, mely ajkait is megvédte; átlátszó finom bÅ‘rét sötétes pirral voná be a csÃpÅ‘s szél. – Mandula metszetű szemei, melyek kékek valának, mint az ég azurja, árnyalva hosszú selyem pilláktól, piczinded ajaki, finom metszetű orra, általán szabályos arczélek, egyikére emlékeztet azon hódÃtó görög mintáknak, melyeknek a mai korban, antik vagy classikai szépség a neve. Mint mondók, többször visszatekintgete, s ha történetesen kocsit vagy lovas embert vett észre, ki utánok vágtatott, ijedve löké meg fiatal utitársát, figyelmeztetve, hogy baj fenyegeti Å‘ket. Az utitárs néha vissza sem pillanta, mintha nem tartaná érdemesnek félni. S valóban arcza nem is mutata semmi félelmet. – Mit aggódol, Betti? Nem vagyunk-e már elég idÅ‘sek, hogy szabad akaratunkat követhessük!? Gondolod, tovább is lett volna még kedvem rabja lenni e két medvének? (a Waldmann-párt értette.) Bah! Jóllaktam már a sok spináttal és czéklarépával! – – Mennyi pénzed is van Betti? – Nem sok, Lajos; mindössze 31 frt és 27 krajczár váltóban. A kocsisnak kell belÅ‘le fizetnem 11 forintot. – Marad még 20. – Hah, herczegek leszünk annyi pénzzel Pesten. – Csak ne üldöznének! A pénz nem aggaszt; tudod, mily ügyes vagyok kézimunkákban. – Én pedig majd beállok valahová magántanÃtónak. Tudom a keresztyény katekizmust, az antiquitásokat, Ãrásom is szép, s Ãgy csak elélünk. Hanem anyánkat hol fogjuk föltalálni? – Ez nagy kérdés. Pedig czélunk Å‘ és apánk föltalálása. – S apánkról mitsem Ãrt mama? – Betűt sem. – Egész rejtély. Messze van-e még Pest? hé, kocsis! – Hm; de messze ám! Ott, ahol az a torony látszik. – – – Az Pest? – Hm; biz az jó volna! felel a kocsis; – hanem ahhoz még két mértföldre van – – – – Pest? – Hm; az volna csak jó! ahhoz két mérföldre van fele útja Pestnek. Este lesz, mikorra beverÅ‘dünk. – Hát ahol az a torony látszik, micsoda helység? – Hartyán! ott fogunk etetni. Pár óra negyed mulva utasaink beértek Hartyánba, mely szerény és kisded falucska, rozzant fogadóval, gyér és rendetlen házsorokkal s egy szerény kálvinista parochiával. Utasaink a falu fogadójában szálltak meg s minthogy már dél felé járt az idÅ‘, jónak látták egy kis meleg ételt venni magokhoz. Hogyis ne! – telik a húsz forintból! Nem nagyon ajánlatos külsejű étterembe léptek. Két ágy, egy bölcsÅ‘, viaszos vászonnal bevont asztal, pár kontár festmény a falon, s jó fűtetlen kályha tevék az egész butorzatot. A kályha mellett, – mely mint mondók, hideg vala, mintha csak ma szállÃtották volna Szibériából, – egy fiatal suhancz üldögélt, hosszú lábait a harmadik székre nyújtva, amelyiken pedig ült, kényelmesen hintázván magát. Sötét, olajszÃn bÅ‘re volt, hogy elsÅ‘ pillanatra kreolnak lehetett volna tartani. Fényes göndör haja, mesterkéletlen csigákban hullott homlokára. Igen édes tekintete volt, és szemeivel mindig az égre, azaz, hogy a stukatúrra nézett. Nyakig gombolt sötétzöld kabátja (mely épen nem volt valami télies szabású) s nagy koczkás világos nadrágja volt, erÅ‘s bÅ‘rsruflik által szorÃtva – hajdan fénymázos topánkáihoz, miknek egyike most meglehetÅ‘sen el volt feselve, a feslést azonban gondosan eltakará a másik lábával. Fiatal utasainknak azonnal szemökbe tünt a sajátságos alak, hanem nem sokat törÅ‘dének vele; szépen helyet foglaltak az asztal mellett, s a sovány korcsmárosnétól, ki konyhakötÅ‘jével törölgeté az ujjnyi vastag port az asztal terÃtékérÅ‘l, – ebédet kértek. Mindegy, a mi van, s ami legolcsóbb. Legolcsóbb pedig faluhelyen a leves és vajrénye. Az étkek felhozatván, az idegen férfi elhagyá a három széket miken ült, s kezde hosszú léptekkel föl- s lejárni a szobában, olykor egy-egy kép elÅ‘tt megállapodván s mintegy magához beszélve, megjegyzéseket tÅ‘n. – Per dio! e képnek eredetijét Velenczében láttam! (Józsefet ábrázolá, midÅ‘n Potifárné köntösét megragadá). Nem ér öt garast. Az eredetiért százötven aranyat igértem. – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan ifjainkhoz fordulva. – Valóban dologházba kellene az ily kontárokat küldeni. – Apropos! majd el is feledém! Jó étvágyat! Betti és Lajos illendÅ‘en megköszönék. Ezzel be lÅ‘n kötve a társalgásba. Az idegennek tehát csak folytatnia kelle. – Hm, vajrénye? vajrénye? – szólt, elÅ‘retolva fejét. – Úgy látszik, csak közönséges tyúktojásból van készÃtve, Párisban túzoktojásból készÃtik. Nápolyban pláne strucztojást rántanak be. Az igaz, hogy aztán az embert is berántják vele! a strucztojás párjáért aranyat fizettem. Szabad megkóstolnom? – csak hasonlÃtás kedvéért. Betti, nagyon természetesen, azonnal elébe tolá a tálat, s mondá: – Oh tessék, ha meg nem veti. – Kölcsönözze pillanatra villáját nagysád! (Szegény Bettit nagyságolta!) Oh sohase vonakodjék! kettÅ‘s élvet nyujtand azon villával ehetnem, mely nagysádnak rubinajkaival jött érintkezésbe. Betti elpirult. Ez nála az elsÅ‘ bók, mit életében kapott, – az is ügyetlen volt. Az idegen folytatá. [Illustration: – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan ifjainkhoz fordulva.] – Valóban delikát! Hazánk igen szerencsés ország! tyúktojásai vetekednek a párisi túzoktojásokkal! s Ãme, mi mágnások mégsem tudjuk eléggé méltányolni hazai termékeinket! – monda, s egy gurmand ügyességével látott a vajrényéhez. Betti csak tűrte, hanem Lajos megnyomta nénje lábát. – Önök messzirÅ‘l jönnek, ha szabad kérdeznem? – kezdé újra a mágnás, nagy falatot véve villájára, mely, miként megjegyzé, utolsó falat, s menyre földre mentegetÅ‘dzék, miszerint hiába is erÅ‘ltetik (senkisem erÅ‘ltette); de Å‘ egy falatot sem képes már lenyomni; torkig van, fülig van. – Önök tehát messzirÅ‘l jönnek? Oh én is messzeföldrÅ‘l jövök! túl a tengerekrÅ‘l, s most Pestig meg sem állok. S önök? – Szinte Pestre, – felelt Betti. – Ha meg nem sérteném nagyságát, – – kocsin vannak? vagy… – Igen. – Derék! ámbár én ellensége vagyok a kocsin utazásnak, minthogy májbajban szenvedek, D’Auverin marquis barátom is májbetegségben halt meg. Különös betegség! tele káprázatokkal és képzelÅ‘désekkel. D’Auverin marquis barátom is minÅ‘ különös, – mindig azt hitte, hogy neki szarvai vannak. Az igaz, hogy ragyogó szép felesége volt. Orra, szakasztott mása volt nagysádénak! És szemei, – – ah nem; nagysádnak szemeiben sokkal több, – – hogy is mondjam, – – sokkal több olyas valami van, mit a poéták költészetnek neveznek! Barátja ön a költészetnek? – – Hé kocsmáros! hozzon egy pár szelet rostélyost!… Önök vajrényejébÅ‘l ettem, szerencsémnek tartanám, ha elfogadnák meghÃvásomat, legyenek vendégeim, majd én meczénás maradok! Ki nem állhatom vendéglÅ‘ben az úgynevezett angol modort. Tudják önök, mit tesz angolosan vendégeskedni? Sem több, sem kevesebb, mint mindenkinek a saját erszényére enni. Bah! ezt minden vadállat tudja. A francziák e tekintetben elÅ‘zékenyebbek. Szeretem, ha a kocsmaköltségeket csak egy ember fizeti. Mon dieu, – mindegy akárki! mindnyájunknak csak van egy kis pénzünk. Megengedik, hogy helyet foglaljak önöknél? – Oh tessék, szólt Betti. – E tekintetben franczia vagyok. A franczia sohasem ül társasághoz, mÃg engedelmet nem kér vagy nem nyer reá. Az angol goromba. Odaül bármelyik asztalhoz, s még a kalapját sem veszi le. Torkig vagyok az angolokkal. Voltak önök már Londonban? – Oh nem; – mondá szerényen Betti. – Hanem én azért tudom, hol fekszik, – szólt belé Lajos. – Valóban ön szép geographiai ismeretekkel látszik bÃrni. Az egyetemben végzé iskoláit? – Oh dehogy! még csak a gymnasiumot végeztem; nem vagyok több tizenötévesnél. – Lelkemre! idÅ‘sbnek hittem, annyira kifejlÅ‘dött ön. S mit gondol, mennyi vagyok én? – Huszonnyolcz – harmincz, – felelt gondolkozva Lajos! – Bah! huszonhárom! huszonhárom! fiatal barátom! JövÅ‘ nyáron töltöm be huszonnegyedik évemet, s akkor oh!.; – S akkor? – kérdé Lajos, ki csakhamar barátságot látszék kötni e sokat fecsegÅ‘, s Ãgy nagyon mulattató egyénnel, s ki úgy nyelte füleivel a sok handabandát, mint gyermekek szokták hallgatni az obsitos kalandait. – S akkor? – Oh akkor még gazdagabb ember lesz belÅ‘lem! A b…i uradalom, a g…i puszta, az y…i erdÅ‘, x…i határtól egész az ó…i határig, be egészen a v…i országút mellett az m…i nádasokig, átcsapva az f…i kanálisokon B… megyében kinyúlva egész N… városáig mind az enyém lesz örökség útján. Oh akkor még gazdagabb ember leszek mint jelenleg! Ãmbár 40,000–50,000 pengőért bizony most sem megyek a szomszédba. Lajos és Bettinek volt e rettenetes szavakon mit bámulniok, s akaratlanul eszökbe jutott szerény húsz váltó forintjok. Nagy isten! de boldog lehet ez a gazdag ember! gondolák magokban, és mint gazdag ember iránt, ki tán egykor még Å‘ket is segÃthetendi, – nagyobb rokonszenvet kezdének érezni! – Oly ellenállhatlan vonzerÅ‘ van még légkörükben is a gazdag embereknek! – Apropos! kezdé ismét az idegen; elÅ‘bb már bátorkodám kérdezni, kocsin vannak önök? – Igen, – felelék egyszerre. – Saját lovaik, reménylem! Angol vagy arab Å‘söktÅ‘l származtak? Szürkék? pejek? Én épen harmadnapja lövettem egy szürkémet agyon lovászom által. Egy két öles árok átugrásánál, a tulsó parton lába megbicsaklott s kitört. Minek hagytam volna kÃnlódni?! gondolám: – szegény állat, szegény pára! Norma volt a neve, háromszáz aranyomat vitte csak magával a másvilágra. Istenem, háromszáz arany! a gyermekek nem a lovat sajnálták, hanem a háromszáz aranyat. Az idegen folytatá: – Szép; tehát önök kocsin utaznak. Majd én csak gyalog. – Gyalog? – Bah! Találnak önök abban valami különöst? Én semmit. Nincs természetesebb, mint gyalog utazni – mondá, s lábait felrakta egy közeli szék hátára, honnan azonban az egyiket csakhamar visszakapta, megpillantván azon az átkozott feslést, mely rettenetesen konfundálta Å‘t. – Mi gentlemanek, szeszélybÅ‘l utazunk gyalog. Fogatunkat, lovászainkat elÅ‘re küldjük, s magunk pár mértföldet utánok. Lajos és Bettinek nem tetszék ezen úrias modor. Ahhoz nem szükséges gentlemannak lenni, hogy valaki egyik ország szélérÅ‘l a másikig gyalogoljon. (E tétel mellett a legátusok- és supplikánsok is, ha tetszik, Ãrásban nyilatkoznak.) – Látják önök, – folytatá a szék hátán hintázva magát, a természet oly szép, kivált most Ãgy tavasz kezdetén (úgy esett a jeges esÅ‘, mintha parancsolták volna). MidÅ‘n minden fűszál, minden virág újra tetszik éledni; erdÅ‘k lombosodnak, madarak hangicsálnak, ökrök legelésznek, borjuk ugrándoznak, – oh hallatlan költészete van ilyenkor a természetnek s vonzó bűbája a gyaloglásnak! minden fűszálat megtekinthet, s lehajolhat utána az ember, nem úgy mint midÅ‘n robogó fogatok ragadnak tovább bennünket. Én nagy barátja vagyok a füvészetnek. És nagysád? Betti könnyű zavarral felelt: – Én is szeretem a virágokat. – S ez a legszebb testvéri szeretet önben, – mondá meghajtva magát a férfi, mely nagyon rosszul állt neki, miután hátával hintázott, lábai pedig a szomszéd székeken voltak árendában. – S nem fárad el, ha sokat gyalogol? – kérdé Lajos, a föntebbi elkoptatott bókot meg sem hallva. – Mon dieu! Minden állomásnál bevárnak embereim és lovaim! – S most is elÅ‘re küldé lovait? – Igen, fiatal ember! – S ilyen rossz idÅ‘ben! – Igaz; az esÅ‘ rútul megered. Hanem hiszen segÃtsünk a bajon, – mondá gondolkozva s kitekintve az ablakon. Jó karban vannak önök lovai? – Paraszt lovak. – Oh bravó! szenvedélyes bolondja vagyok a paraszt lovaknak. Nemde, erdélyi fajták? lám, mindjárt gondoltam. Változatosság kedvéért velök fogok most az elsÅ‘ állomásig utazni. Holla, felcsapok önökkel utitársnak! Ãll? elfogadják? A kocsibért, – minden esetre kikötöm, hogy én fizetem. Per dio, ez dicsÅ‘ utazás lesz! Hiszen már is oly szépen megszoktuk egymást. Az elsÅ‘ állomásnál az én hintómmal cserélendjük fel a paraszt kocsit. Betti és Lajos nemhogy ellenezték volna, de sÅ‘t nagyon is kaptak a kedvezÅ‘ alkalmon, mely Å‘ket a kocsibér fizetésének terhe alól fölmenteni kinálkozék. – Az egyesség tehát csakhamar megköttetett: a három szelet rostélyos pedig fölhozatott. ÉtvágyingerlÅ‘ illata egyszerre eltölté az egész szobát; kivált az a forró zsirtól sustorgó, pirÃtott vereshagyma, valóban annyi csábÃtóval bÃrt, hogy Grassalkovich herczeget tizenkettedik tál étele után is kÃsértetbe hozta volna. Utasaink derekasan hozzáláttak; különösen az ismeretlen gazdag ember, mesésen tudott enni. Nem mulasztá el minden levágott falatra egy-egy megjegyzést tenni. Beszélt a franczia konyha kotyvalékai ellen, sÅ‘t Nagy-Britannia párisi követe asztalára is, – hova háromszor volt hivatalos, kimondá az anathémát; maga a követ úr igen solid, humánus ember, hanem a szakácsai egytül-egyig ostoba kontárok. Beszélt a német, olasz, franczia fÅ‘urak asztalai ellen, égre-földre esküdvén, hogy Å‘ most egy falat vereshagymás rostélyost mindazoknak elébe tesz! Nem lehete fölötte kételkedni, mert állÃtását a legmohóbb evéssel iparkodék igazolni. A két vendég, Lajos és Betti csak szemeikkel lakhattak jól. E pillanatban a kocsis belépett, s mondá: – Indulhatnánk! a lovak megfáznak! Betti és öcscse azonnal felugráltak, a fiatal dandy pedig mint Maeczenás, tárczája után nyult, hogy fizessen, – keresés közben értésére adván a kocsisnak, miszerint most már Å‘ is társ leend az utazásban, s a vitelbér terheit egyedül fogja viselni. – S most indulhatunk, – mondá az idegen, mi közben egy egérlyukas szürke karbonári köpenyeget vetett nyakába. – Látják önök a sok lyukat e köpenyen? kérdé, köpenyét jobbra-balra hajtogatva testén. Lajos és Betti valóban látták, ha nem voltak vakok. – Tehát tudják meg önök, – mondá az idegen, – hogy ezek itt mind lövések maradványai. – Ah!!… – Valóban – folytatá, s kezdé a lyukak történetét egyenként magyarázni. – Ezen lyuk itt, Nro 1. londoni emlék. A historiai nevezetességű lord Weywerwaywar lÅ‘tte át egy ostoba párbajban. Ez itt, Nro 2. sz.-pétervári emlék; Szebakoff tábornokkal volt némi összeütközésem, melynek párbaj lÅ‘n a következménye s ezen lyukat, melyet évek óta hordozok, a világ száz aranyáért be nem foltoztatnám. Ez itt, Nro 3., midÅ‘n Amerikát beutaztam, az Å‘serdÅ‘ben egy részeg benszülött orozva szúrta át. Nro 4. – lengyelországi emlék, Valenszky herczeggeli párbajomból; a szamár nagyon féltékeny volt feleségére s némi gyanúba keveredém. Nro 5. ismét tÅ‘rszúrás, Nápolyban a hÃres Caracciello bandita orozva támadott meg; mint késÅ‘bb megtudám, egy nobilinak álltam útjában, ki a szép Fioretto Bollonival járt jegyben, de a signorina inkább hozzám, mint feléje látszék hajlani. Nem csoda. Mi magyarok a külföldön nem csekély hódÃtásokat szoktunk tenni a hölgyek körül. Itt következik Nro 6. Ez nagyon nevezetes lyuk. Madridban egy bikaviadal alkalmával kaptam, hol egy vérig ingerelt nemes bika szúra keresztül. A viadalon jelen volt, don Alfonso de Cabbanos, a külügyminiszter is, és megveregette vállamat hÅ‘siességemért, szerencsétlenségemre éppen akkor szerelmes valék egy gyönyörű andalusiai hölgybe, – különben a külügyminiszter nyakamba kötötte volna egyetlen leányát, s ezóta tán spanyol grand volnék, mit egyébiránt épen nem fájlalok, mert azon esetben aligha lehetett volna most nagysádhoz szerencsém! – mondá az idegen, miközben mélyen meghajtá magát Betti elÅ‘tt s aztán folytatá. – S most, vallják meg önök, nem historiai nevezetességű köpeny ez? Megfizethetetlen! Még elhordom pár évig s aztán a magyar muzeumnak ajándékozom, – mert én mindenben szeretek áldozni hazámnak. – – Apropos! de már el is késünk. Tehát fizetek. Mivel tartozom? Mindent én fizetek. A sovány korcsmárosné krétát vÅ‘n elÅ‘, és szép fehér betűkkel odairta a fekete viaszos vászonra: – 3 frt 21 kr. v. – Három forint huszonegy krajczár váltó. Tegnap az egyik lovászom egyedül megivott ennyi árú bort, – mondá s tovább keresgélé tárczáját, s rövid szünet mulva, öklével homlokára csapott: – ezer villám! quel malheur! a tárczámat böröndömben feledém!… No lám!… De hiszen nem tesz semmit. Ugyis együtt utazunk. – Fiatal barátom szÃves leend tárczáját e legközelebbi állomásig megnyitni, s ott, mihelyt böröndömhöz jutok, azonnal visszaszolgáltatom. Tehát 3 frt 21 kr.! bagatell! Lesz ön oly szÃves? A pénztár Bettinél lévén, minden gondolkozás nélkül keblébe nyúlt, s egy gyöngyökkel himzett erszénykét vÅ‘n elÅ‘, s abból pénzt. – Ah! tehát nagysádnál áll a pénztár? Valóban igen eszélyes! hölgyek mindig jobb gondját viselik a pénznek, mint mi férfiak. Tehát 3 frt 21 kr.! S most indulhatunk. Pár percz mulva elhelyezkedének a kocsiban, mely tovarobogott velök, s a Vácz és Hartyán közt elterülÅ‘, valóban tündérszépségű völgyet, csakhamar hátuk mögött hagyták. – Hová fognak önök szállni Pesten? – kérdé szünet mulva a gazdag ember. Pestnek nincsenek kényelmes szállodái. New-Yorkban az utolsó csapszék is elegánsabb. Van önöknek ott saját házok? – Oh, dehogy van! Még magunk sem tudjuk, hol fogunk megszállni. – Oh ez új szerencse rám nézve. Nem fogják önök megvetni az én lakásomat? Betti és Lajos orczái örömtÅ‘l sugároztak, s alig bÃrták eléggé megköszönni a váratlan ajánlatot. Ezalatt elérték a legközelebbi állomást s az idegen elkezde hangosan káromkodni, hogy nem találja ott lovait és embereit. Hanem nem tesz semmit. Bizonyosan elÅ‘re siettek. Csak utána kell hajtatni. – Meddig fognak önök Pesten maradni? – Bizonytalan ideig, – felelt Lajos. – MÃg anyánkat föl nem fogjuk találni, – mondá Betti. – S nem tudják önök lakását? – Nem. – Tehát mikép indulnak ki önök keresésére? – Isten tudja. – Pest nagy város. Ãmbár Milanóhoz képest csak falu, – de mégis nehéz valakit feltalálnunk benne, kinek nem tudjuk hollétét. – Tehát semmi adresse?… Bah; egész regény! Ismerik önök Paul de Kockot? – Oh nem! – Avagy Dumast? – Azt sem! – Walter Scottot? – Oh nem! – S kedves barátomat, Balzacot? – Nem, nem! – Birchpfeifer Saroltát? – Az istenért, azt sem! – Avagy Hahn-Hahn Idát? ki minden regényét út közben Ãrja. – Azt sem! – Bulwert?… Intim barátom. Nagyon iszsza a groggot. Figyelmeztetém Å‘t, hogy a pálinka megárt neki, – – de nem hajt a jó tanácsra. – Avagy ismerik önök Flygare Carlént? Szende nÅ‘. Taval egy tuczat harisnyát készÃtett nekem – meglepetésül. Szentimentális kissé, – hanem jó asztalt tart. Regényei unalmasak. – Ãltalában én nem igen szeretem a regényeket olvasni – – inkább magam játszom el, semhogy olvassam! – – S nem ismerik Sand Georgeot? A regényirodalom fiatal arszlánnÅ‘jét? (Azon idÅ‘ben még valóban fiatal vala). – Azt sem! azt sem! – Bah! Sand George nekem egyetlen barátnÅ‘m! Rettenetesen iszsza a cliquaut! De regényei valóban philosophicó-metaphisicó-classicó theologicó-arithmethicó-geológico- és logicó-művek. Csodálom, hogy önök nem ismerik! – Valóban nem. De hát miért is kérdi ön mindezeket? – Különös! csak azért, minthogy önök utazása épen oly regényes, mintha csak az elÅ‘sorolt regényÃrók tolla alól került volna ki. – Miért? – kérdé Betti, komoly arczát az idegenre emelve. – Azért, mert édes anyjokat mennek látogatni, és csak azt sem tudják, hol lakik. – Igaza van önnek, – mondá elgondolkozva Betti. – No lám! S mi foglalkozása van édes anyjoknak Pesten? Lajos és Betti egymásra tekintének és hallgattak a gyöngédtelen kérdésre. – Nos? – Nem tudom, – felelt szünet után a lány. Mi nem tudhatjuk, s egyet sóhajta. – Valóban mindig regényesebb! – Kedves czimborám Sue, megadna 60,000 frankot, ha most önökkel találkozhatott volna. E találkozás, kész regény lenne neki! Sue nagyon iszsza a bordeauxit. – Valóban önök regényhÅ‘sök. – S nem szÃveskednék ön tanácsával bennünket segÃteni? – szólt Betti, kérÅ‘ tekintettel az ifjúhoz. – Én ugyan ismerÅ‘s vagyok Pesten, felelt amaz, de csak bizonyos körökben, – s e bizonyos körök alatt értem a mágnási köröket. Kérdés azonban, ha vajon nagysád édes anyja ott található-e? Gondolják ezt önök? – Mi nem gondolhatunk semmit, – felelt szomorúan a lány. – S ön fiatal ember? Lajos, kihez e kérdés volt intézve, vállat vont, s hallgata. – Bah! – mondá az idegen: – valóban önöknek nagy feladatot kell megoldniok. Azonban nyugodjanak meg, én nem vonandom meg önöktÅ‘l segéd kezemet. – Szabad önök becses nevével megismerkednem? – Ne vegyék sértésnek e kérdést! csak önök érdekében tevém azt. E tekintetben én igazi angol vagyok, a ki soha sem kérdezÅ‘sködik név után. Barátja, jóakarója bÃr valakinek lenni az angol, a nélkül hogy azon valakinek csak nevét is tudná. A francziánál az elsÅ‘, hogy mindjárt nevét megtudja, de tovább nem kérdezÅ‘sködik, mÃg a német tovább űzi; a német ugyanis meg szokta kérdeni, kivel ismeretséget köt, hogy vajon – mibÅ‘l él! mivel foglalatoskodik? serfÅ‘zÅ‘-e avagy cserzÅ‘varga? iparűzÅ‘-e avagy árendás? – – fi donc! ez nagyon valami burgeres! Ki nem állhatom a burgereket. – – Tehát, nevét nagysád? – Én Goldbach Betti vagyok. – S én Goldbach Lajos, testvére, feleltek. A mint e nevet meghallá az idegen, egyszerre elsápadt, s oly zavarba jött, hogy tán saját nevét is elfelejté. – Goldbach! – – Goldbach! – – mondá szünet mulva, miután mutató ujjával homlokát dörzsölé. – E név, – – e név – – – Tán ismerÅ‘s önnek? – Valóban, – – azaz, hogy – – igen; – tán csalódhatom is. Bizonyosan csalódám!… E szavak után elhallgatott, s mintha nyelvét vágták volna ki, egész úton nem szólt többet egy szót sem. Szerencsére Pest tornyai látszottak már a távolban. Egy óra mulva a külvárosok kövezetén döczögött a rozzant parasztkocsi. – Melyik fogadóban fogunk meghálni? kérdé visszafordulva ülésébÅ‘l a kocsis. – Csak hajtson tovább! – felelt az idegen; – s kérdezÅ‘sködjék a Sóutcza után. Tudja, hol a Sóutcza? – Jobban tudom itt a járást, mint a falunkban. Sok gabonát szállÃtottam én már ide! Ott van a Sóutcza a merre a kálvinista templom. – Tehát csak hajtsunk, mert késÅ‘n van. A Só-utczába értek, hol egy eléggé csinos földszinti ház elÅ‘tt álltak meg. Az idegen leszállt, s minthogy már idÅ‘n túl lévén, a kapu zárva volt – becsöngetett. Pár percz mulva, lobogó faggyúgyertya világával egy középkorú, elhÃzott nÅ‘ nyitá föl a kaput. Öltözete sokkal jobb módra mutata, semhogy cselédnek vagy kapusnénak lehetett volna tartani. – Nos, ki az? – kérdé, tenyerét a széltÅ‘l lobogó gyertya elébe tartva. – Én vagyok, Fáni néne, – felelt az idegen; – vendégeket hoztam. – Vendégeket? Hát vendégfogadó ez? – Na csak csöndesen Fáni néne, csöndesen; el kell Å‘ket látni jó vacsorával és meleg ágygyal, mert hosszú útról jönnek! E szavak után az idegen odahajolt a nÅ‘höz s valamit súgott a fülébe, melyre az megcsóválá fejét, Lajost és Bettit pedig tetÅ‘tÅ‘l talpig megméregette s aztán monda: – Csak tessék leszállni kisasszony; mindjárt elkészÃtek minden szükségeset. Tessék besétálni! – szólt, s odavilágÃtott elébök. Lajos és Betti leszálltak, s beléptek a kis kurta épületbe. Keskeny, s világÃtatlan folyosó vezetett a szobákba, melyek több fény- mint csÃn és jó Ãzléssel valának bútorozva. Az elsÅ‘ szobában, mely a folyosóról nyilt, felnyitott zongora volt, minden hangjegyek nélkül azonban, mintha csak naturalisták számára rendeltetett volna. Körüle selyem támlásszékek, bevonvák fehér gyolcslepedÅ‘kkel; az azurkék falakon nagy aranyrámás tükör, s három olajfestmény. Az egyik Holofernest ábrázolá, midÅ‘n Judit, a legérdekesb pongyolában, karddal a kezében, a szoborfehér karjáról ingujját felgyűrve, az ellenséges fÅ‘vezér fejét készül levágni. Mellette még két kép; az egyik gyönyörű asszonyt ábrázolt, reggeli pongyolában lábait, miket parányi aranyhimzetű selyem papucsok foglalnak magokba, – elpalástolhatlan kaczérsággal vetve egymásra, – szemeit ellenállhatlan varázszsal szegezi egy elÅ‘tte álló deli ifjúra, ki tekintetét nem meri a földrÅ‘l felemelni, s kezeivel kalapján babrál, olyan félve, ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá ez van Ãrva; «ha az ifjú tudná!» A másik kép egy agg férfit ábrázol, – tán ugyanazon ifjút megaggva, kit a másik képen láttunk, – remegÅ‘ kezeit egy elÅ‘tte álló leányka felé nyújtva ki; a deli lányka ott áll, földre sütött szemekkel, kezecskéivel köténye bojtján babrál, olyan félve, ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá ez van Ãrva: «ha az öreg bÃrná!» A következÅ‘ szobák hasonlólag valának ellátva. A háziasszonyság végig hordozá vendégeit a szobákon, mÃg egy kisded, jól fütött szobába nyitott, melyben egy tiszta fehér menyezetes ágyra mutatott mondván: – itt fog a kisasszony hálni. – S e fiatal barátom? kérdé az idegen. – Róla is lesz gondoskodva, – lÅ‘n a válasz, s azzal egy másik szobába nyitott, mely az elÅ‘bbinél kevesebb kényelemmel vala bútorozva; – Ez itt az úrfi szobája. S most, tegyék magokat kényelembe, mÃg a vacsorát elkészÃttetem; majd vacsora után, ha még el nem álmosodtak, kissé elcseveghetünk. A háziasszonyság és az idegen férfi, magokra hagyák a vendégeket, a zongoraszobába vonulván. – Önre nagy panasz van, – kezdé a háziasszony, mi közben a függönyöket leereszté s a zongorát bezárta. – Nagy panasz úrfi! – Már megint? szólt nyugtalan arczczal a férfi, szemeit le nem véve a nÅ‘rÅ‘l. – Tán nagybátyám?… – Igen; nagybátyja ki akarja tagadni önt. – Régi dolog! születésem óta minduntalan ezt hallom! S a panasz? – Szép hÃrek járnak önrÅ‘l. Egy pozsonyi posztókereskedÅ‘tÅ‘l huszonnégy vég mancsesztert vásárolt ön hitelre, nagybátyja nevére. – Igaz, a posztókereskedÅ‘nek nem lévén készpénze, mancseszterrel szolgált, mit én azonnal eladtam a zsidónak. – S hát azt a két mázsa pannónia-gyertyát mind elégette ön Pozsonyban? – A szappanos, kinél hitelem volt, de neki készpénze nem, gyertyakészlettel segÃte rajtam. Egy ügyes zsidó azonnal készpénzzé tette a gyertyákat. A háziasszony nevetett s elkoppantá a fagygyugyertyát. – S mindezen ostobaságait be fogja vallani nagybátyjának? – Egy betűig. – S nem fél? – Bah! egy párt hazudom neki, melyen kaczagni fog, s aztán – – No de hisz tudja Fáni néne, a nagybátyáknak is csak van szÃvök. Ezek után a beszéd tárgya csakhamar Lajos és Bettire ment át, melynek eredményét azonban csak – alább fogjuk megtudhatni. Addig is hagyjuk a fáradt utasokat háborÃtlanul vacsorálni s az elsÅ‘ éjszakát nyugodtan eltölteni az új fedél alatt! VIII. A különcz. Az elbeszéltek után más nap, egy érdemes és tisztes öreg úrnál teszünk látogatást Pesten. Lakása kissé távolacska esik, csaknem a városon kÃvül. Ha még egy utczával tovább megyünk, túl vagyunk Pesten. A Három-szÃvutcza és a Vadászsor között, csaknem magánosan áll egy csinos földszinti ház; sárga falait elborÃtja a zöld folyondár, mely a délre nyÃló ablakokat kellemes hűsben tartja. A ház végiben hosszú s téres konyhakert nyúlik el, kidÅ‘lt-bedÅ‘lt fakerÃtéssel. Az inkább bozótos mint virágos kert, semmi élvvel nem kÃnálkozik a szemnek; egy vén, süket kertész s három bozontos szÅ‘rű s vesztegethetlen jellemű komondor lakja. A kert egyszersmind udvarul is szolgál, minthogy abból közvetlen a folyosóra s onnan a konyhába lép az ember. Lomha cselédek versenyt nyújtóznak a folyosó bÅ‘rkanapéján, és süttetik magokat az áldott tavaszi nappal, mint kiknek nincs egyéb dolguk mint enni, inni és aludni; a három legjobb dolog a világon, melynek minden ember iparkodik megfelelni. Az egész ház alig foglal magába öt-hat szobát, a cselédekéin kÃvül. A folyosó faoszlopokon nyugszik, s ez oszlopok igen sajátságos látványt nyújtanak a szemnek. Az egyik oszlopon, kiterjesztett szárnyakkal, óriási nagyságú fülesbagoly van kiszegezve, hogy az elsÅ‘ pillanatra szinte visszaijed tÅ‘le az ember; mellette, hasonló mineműségben kifeszÃtett bÅ‘regerek, a többi oszlopokon pedig kitömött madarak függnek szárnyaiknál fogva, mintha röpülés közben akadtak volna lépvesszÅ‘kre. A kert déli része újabb, meglepÅ‘ látványt nyújt; mintegy két négyszög ölnyi területen apró fejfák és sÃrhalmok emelkednek. Tájékozásul egy pár fejfáról leolvashatjuk a sÃriratot: – «Itt nyugszik kedves Pamina kutyám! kimult hascsikarásban! – Itt nyugszik felejthetetlen papagályom; halálát megmérgezés okozta; egy rosszlelkű szakácsnÅ‘m irántami boszúból etette meg keserű mandulával!» s több efféle epitaphiumok, siralmas sÃriratok ékesÃtik e sajátságos kis temetÅ‘t, el sem számlálván a még számos fejfákat, minÅ‘k: – «Itt nyugszik czirmos macskám; itt nyugszik pintyÅ‘kém, emitt stigliczem» és a többi. – – Mindezeknél azonban, a ház belseje sem maradt hátrább. Mindjárt az elsÅ‘ szobában egy tarajos, sarkantyús tarka kakas játszik egy bajuszos kandúrral; a kandúr bajusza körül pedig egy fürge szürke egérke futos föl s alá, minden aggodalom nélkül az egyik – s minden gyilkos szándék nélkül a másik részérÅ‘l. Bámulatos, egyetlen alliánsz, melyet a világtörténet fölmutathat. A többi szobák egész menageria. Agár, mezeinyúl, majom, papagály, vércse s több efféle állatok, a legnagyobb barátság és egyetértésben vannak. A legutolsó szoba nagy könyvtár. Irományok, nehéz bÅ‘rkötésű könyvek nagy halmaza közt találunk itt egy sovány férfit, Å‘sz hajakkal, kiálló pofacsontokkal és igen ránczos homlokkal. Az asztalon egy üvegharang van elÅ‘tte, s az üvegharang alatt egy borzasztó állatra szegezi szemeit, rendkÃvüli figyelemmel kisérve azon állatnak minden mozdulatát. Egyik kezében vékony, faragott vesszÅ‘cske, melylyel idÅ‘nként a harang oldalára üt. A mint az ütéstÅ‘l a harang megkondul, az alatta lévÅ‘ állat elkezd jobbra balra ugrálni, s mint egy zsinóron rángatott fabáb tánczolni. S most kérdik önök, mi lehet ezen állat; – semmi egyéb mint egy kedélyes – bolha, melyet az öreg úr, – emberi erÅ‘t szinte túlhaladó – türelemmel szelidÃtett és oktatott be mindenféle balletugrásokra. – Azután levevé róla az üvegharangot s a parányi állatművésznek szabad tetszésére hagyá a továbbmenést; a kis állat azonban koránsem iparkodék szökéssel menekülni, hanem egy merész ugrást tÅ‘n, s ott termett gazdája és mesterének nyakkendÅ‘jén, onnan ismét tovább, mÃg végre az öreg úr kabátjának valamely redÅ‘jében elrejtÅ‘zve, szépen meghúzá magát, – hanem nem is jött elÅ‘bb soha elÅ‘, mÃg a mester ismét meg nem kongatá vesszÅ‘cskéjével az üveg harangot. – Mindezeket, megvallom, magam sem hinném el, ha a művészet ez ágának egykor B-ben magam is szemtanúja nem voltam volna. E csodálatos műtét után az öreg úr elhagyá székét, kabátját, mely dohányszÃn vala és igen kopott, begombolá nyakig, s elkezde mély gondolatok közt föl s le sétálni a szobában, mÃg végre egy – az ajtó és ablak közt hosszan elnyúló pókháló-szövet elÅ‘tt megállapodék. ElÅ‘vÅ‘n ekkor kabátja zsebébÅ‘l egy – ezüst billentyűkkel ellátott pikulácskát, s azon elkezde mindenféle bús nótát játszani. A hangokra, meglebbent a könnyű pókháló, s rejtett odújából elÅ‘sétált egy vén mogorva keresztespók, mely ott a finom szálakon elkezde hintálózni, s tÅ‘n különféle mozdulatokat, majd lassúbb, majd gyorsabb irányban, a mint a pikula, elevenebb vagy búsabb hangokat adott magából. Az öreg úr pedig mindezt nagy gyönyörrel és megelégedéssel szemlélé, s kisded hangszerét ismét visszatéve kabátzsebébe, magába mormogá: – Valóban, az okos észszel fölruházott emberek semmivel sem különbek az állatoknál! a madarak, az elébök tett kendermagért csak épen úgy elénekelgetnek, mint a legünnepeltebb primadonnák a havidÃjért; a majmomat ha megkoplaltatom, olyan bohóságokra tanÃthatom be, hogy bármely szÃnpad komikusán túltesz, a medvét egy font húsért megtánczoltathatja az olasz, a papagály megtanul az édes manduláért beszélni, a kutya az elvetett csontért hizelegni, s a krokodil, ragadománya fölött sÃrni, – s mindezt pedig teszik, hogy a gyomor kérlelhetlen követelésének megfelelhessenek! – Az öreg úr még tovább akará folytatni okoskodását, de az ajtón egy kopogás által megzavartatott. – Bújj be! ki vagy? – dörmögé s boszúsan az ajtó felé tekinte. – No, – – nem hallod; mondtam már, hogy bújj be. Az ajtón egy fiatal ember bújt be. – Az ördög hozta ezt is a nyakamra! – volt elsÅ‘ szava az öregnek. – Nem tudtad valahol kitörni a nyakadat? A belépÅ‘ legkevésbbé sem ütközött meg e nyájas fogadtatáson. Bizonyosan hozzá volt már szokva. Kalapját megemelé, melyre fényes fekete haja csigákban omlott alá szinte válláig; bokáit egy párisi lion ügyességével üté össze, s aztán még egyszer meghajtva magát, könnyű mosolylyal ajkán, – a szoba közepén termett. – No te gaukler! te széltoló! te bajazzo! te, boszorkányok harminczadjára való! hát még sem ugrottál kútba? föl sem akasztottad magadat? éhen sem haltál? pedig tudom, volt volna benne módod, a mennyit koplaltál! E pillanatban fel kell világosÃtanom olvasóimat, miszerint e gaukler, e széltoló, e boszorkányok harminczadjára szánt úri ember, senki egyéb, mint – a mi kalandorunk, kivel tegnap útközben találkozánk, ki oly élénken tudá elÅ‘adni a gyalog utazás kellemes oldalait, s ki historiai nevezetességű köpönyegének oly szép ékesszólással adá elÅ‘ memoirejait, s végre, kit ezennel nevével is megismerhetünk, nevezvén Å‘t ZsedÅ‘fi Bélának. E név nem ismeretlen olvasóink elÅ‘tt; emlékeztetvén vissza ZsedÅ‘fi Andrásra, elsÅ‘ szerencsétlen férjére a szintén szerencsétlen Goldbachnénak, – ki e boldogtalan házassága miatti bújában, a legengesztelhetlenebb nÅ‘gyűlölÅ‘ lévén, most beszélni tanÃtja a papagályt, – tánczolni az uszkárkutyáját, szelidÃti az egeret, – tánczoltatja a keresztes pókot és csinál több efféle ostobaságot, csupa – nÅ‘gyűlöletbÅ‘l. – Ah, kedves édes bátyám uram, – kezdé a gaukler: – csakugyan igazsága van Hugó Viktor barátomnak, midÅ‘n azt mondja: – «A viszonlátás az emberiség legnagyobb boldogsága!» (ezt ugyan sohasem mondta Hugó Viktor.) – Heine pedig azt mondja: – viszonlátás nélkül nem érne az élet egy fakovát! Ãœdvözlöm édes bátyám, üdvözlöm önt! – Vesztél volna ott ahonnan jöttél! – dörmögé az öreg. – Tudom, hogy megint pénz kell. Hanem hiszen attól nem mégysz a falnak! – Kedves bátyám!… – Semmi kedves! – Jean Jaque Rosseau azt mondta… – Elhallgatsz?! – Igen de az angol külügyminister, kinek asztalánál ebédeltem… – Te, – ha még egyszer nekem valamely kül- vagy belügyministerrÅ‘l mersz szólni, fejedhez röpÃtem ezt az üvegharangot! Báró de Manx, vagyis Béla elhallgatott; könnyű Elszlerlábas nádpálczájával, – mely azon idÅ‘ben divatozott, – lábszárait veregeté, és szemeit végig hordozá a terem falain, melyek tele valának könyvekkel és képekkel. – Hallottam gyönyörű hÃredet, mondá szünet után az öreg úr. – Itt van nálam egy egész jegyzÅ‘könyv, mely tetteidet foglalja magába. – – – Ãœlj le. – Majd elolvasok elÅ‘tted egy pár érdekes adatot. (De Manx leült.) Fél éve hogy PestrÅ‘l elutaztál, folytatá szünet mulva a vén különcz, mialatt egy tárczanagyságú könyvet vÅ‘n elÅ‘ szekrényébÅ‘l, melynek fiókját csak félig nyitá föl, s rögtön visszatolá, – bizonyosan pénz volt benne, s nem akarta, hogy Béla úrfi megpillantsa, s még szemevilágát veszÃtse el. – Fél év alatti csavargásod közben 17,000 váltó tiszta adósságot csináltál az én nyakamra… – Gondolja meg édes bátyám, hogy midÅ‘n Londonban az amerikai követnél vacsoráltam… – Ebben a rongyos csizmában? – Akkor még új volt. – Ej, lárifári! Nem vagyok ostoba elhinni, hogy egy amerikai követ ilyen emberhez leereszkedjék… – Bocsánat! én emelkedtem föl hozzá! – szólt a fiatal ember, s öt ujját tömött hajába mélyesztve, fölfelé simÃtá homlokáról. – Ugyanazon estve bátyám uramról is volt szó a táblánál… – Micsoda?! – A belga követ kérdezÅ‘sködött kedves bátyámról. Mondám neki, hogy friss egészségben van ön! – Te mondád? – Igen. – S hogyan kérdezÅ‘sködött? mit kérdezett? hogyan ismer az engem? – A legsajátságosb oldalról ismeri önt. Különösen mint elsÅ‘rangú nÅ‘gyűlölÅ‘ jött ön szóba. Maga a belga követ három feleségétÅ‘l vált el már törvényesen. – Lehetetlen! – Semmi lehetetlen. – S én csakugyan szóba jöttem volna? – Ma foi mon cher oncle! – Senyor Dias, a bikaviadalról elhÃrhedt spanyol grand, plane nevérÅ‘l is ismeri önt. – Ne beszélj gazember, mert megint rá akarsz szedni! – mondá növekedÅ‘ nyugtalansággal a különcz. Ne beszélj! ne hazudj. Ki volt az? Dias?… Dias?… Don? don Å‘? – Don Dias di Carabanna. Két feleségét hajtá már el. – Elhajtá?… S mit monda rólam? Hé! ne hazudj! fogd be a szádat! Mi? mit monda? – Semmit – mint természetbúvárnak, egy igen érdekes könyvet külde önnek ajándékba. – Micsoda? mi a czÃme? Báró de Manx nem felelt rögtön, hanem egyet köhinte, aztán fölkelt a székérÅ‘l, végig sétált az elszórt könyvek között, s egy párt egész hanyagsággal odább rúgott a lábával. Az öreg nyugtalansága s érdekeltsége folyvást növekedék, s idÅ‘nként kérdé: – Mi a czÃme azon könyvnek? hé! mi a czÃme? Gazember, ne hazudj! megöllek, ha bolondÃtasz! Hol az a könyv? – Nálam, – felelt hanyagul Béla, s pálczáján az Elszlerlábat szájába nyomta. – S mi a czÃme? micsoda könyv az? – Semmi egyéb, mint azon nevezetes könyv, mely egész Európában be van tiltva, s melyért bátyám uram szivesen adna 1000 frtot. – CzÃmét! czÃmét! – Hm – Palingenesia. – Pa–pa – – –!!… – Igen, mondá folyvást kiszámÃtott hanyagsággal de Manx. – Palingenesia, vagyis: mikép lehet a halottakat ismét életre hozni, velök beszélgetni s a túlvilág titkait általok felfödöztetni. A vén különcz megifjodott vagy húsz évvel e szóra: palingenesia. E borzasztó, mystikus könyv, mely azon idÅ‘ben Lipcsében jelent meg, vágyainak netovábbja volt. Tökéletesen hitte, miszerint a Palingenesia titkos, mesés tanai után, a halottakat csakugyan életre lehet egy idÅ‘re hozni, s ime, e titok most az Å‘ kezében fog lenni!! ez által Å‘ nagy ember lesz; ez által Å‘ magát halhatatlanÃtani fogja Magyarországban! s e titkot nem fogja rajtakÃvül tudni senki, mert ez a boszorkányos könyv el van tiltva egész Európában, legfölebb is csak egy pár minister kezén forog. Azok pedig el nem árulják, a mi benne van. – Hol azon könyv? kérdé kezeit elÅ‘re terjesztve és szemei kidüledtek. Hol van? hol van, oh édes fiam te?!… – Nálam. – Add ide!! add ide!! tüstént csináltatok számodra egy öltözet új ruhát. Add ide! a nadrágod úgy is igen el van viselve. – Hohó édes bátyám! drága könyv ez! egy öltözet ruháért oda nem adom. Hanem… na ötszáz forintért, ha tetszik… – Gazfiú! megbolondultál? – kiáltá az öreg, kinek úgy látszék, lábaszárába ment már az esze. – Alább a zsebembÅ‘l sem veszem ki. Pedig igen érdekes könyv, – – legalább a mint én belé pillantottam… Többek közt azt is bebizonyÃtja, hogy az ember nem hal meg azon pillanatban, midÅ‘n meghal. – Mi ez? – Hogy az ember tökéletesen meghaljon, szükséges hogy agyveleje elÅ‘bb rothadásba jöjjön. – S mivel indokolja? – Corday Sarlottának midÅ‘n feje véteték, egy valaki hozzá ment, s a levágott fÅ‘t arczul csapta… – S nos?… nos?… Corday Sarlotta szemei rögtön fölnyiltak, ránézett a szemtelenre, s arcza lángba borult, a szégyentÅ‘l vagy tán a haragtól, – nem tudhatni. Szóval, a levágott fÅ‘ még érzett és gondolkozott, Párisban a guillotin alatt levágott fÅ‘k is, melyeket egy hóhér legény szépen összegyűjte s kosárba rakott, még mind éltek. Ugyan is, mire a hóhérlegény kiért velök a temetÅ‘be, húsz levágott fÅ‘ közül legalább hét elveszett; – kirágták magokat a vesszÅ‘kosárból. – S ez mind benne van a könyvben?! – Ez még semmi! Hanem olvassa el a többit maga bátyám uram. Ezer pengőért oda adom. – Szamár! hisz elÅ‘bb ötszázat kértél! ámbár nincs szándékom többet öt forintnál adni érte. – Úgy tehát ajánlom magamat! mondá báró de Manx, s kopott kalapja után nyúlt, hogy távozzék. A vén különcz galléron ragadta és tartá vissza Å‘t. – Megállj nyomorult! – Ad ön ezerötszáz forintot? – Tehát Sybilla könyve ez, hogy minden pillanatban emeled az árát? – Annál is becsesebb! Az öreg el volt kékülve, sápadva, zöldülve. E könyv nélkül meg nem élhetett. Ezerötszáz pengÅ‘t inkább nélkülözhete, mint ezt a csudákkal teljes könyvet, melynek titkai által Å‘ még halhatatlan névre tehet szert Magyarországban. Elkezde tehát e végbÅ‘l alkudozni. ElÅ‘ször ötven, aztán ötszáz, azután ezer forintra hágott, mÃg végre tökéletesen elment az esze, s belényult a szekrény fiókjába. Hanem mÃg onnan az összeget kivette, abba nagyon sok idÅ‘ került. Isten tudja, hányszor nyitá ki és zárta ismét vissza a fiókot, mely a bankjegyek terhe alatt roskadozott. Béla úrfi, mintha Å‘ vesztene az alku által, nyugtalanul sétált a szobában; olykor megállapodék, lábujjhegyre emelkedett, s az öreg úr vállain keresztül, titkos és sovár pillantásokat vetett a mesés sokaságú pénzhalmazra; – s aztán egyet köhinte, mintha mondta volna: – bánom hogy ilyen olcsó, bitang árért hagytam e megbecsülhetlen drága könyvet! (nem ért öt garast). Azonban mégis nyugtalankodék, midÅ‘n látta, hogy az öreg úr csak haboz, csak haboz, – s azonnal egy újabb lendületet iparkodék adni, mondván: [Illustration: – Ad ön ezerötszáz forintot?] – Apropos! kedves bátyámnak még egy másik óhajtását is betöltendem a napokban. Bécsben egy szegény művész sakkozó majmot mutogatott… E szóra minden Å‘sz hajszála felállott az öregnek. – Sakkozó majmot?!! – Igen! – nagyon ügyes állat! Jól felcsigázza az eszét, ki meg akarja Å‘t a sakkon gyÅ‘zni. – S te láttad? – Játsztam vele. Három közül két partit nyert tÅ‘lem. – S te semmirekellÅ‘, még csak megsem kérdéd, hogy eladó-e? – SÅ‘t foglalót is adtam már reá. Bátyám uram szeszélyéért az életemet is odaadnám! Húsz aranynyal foglalóztam le. – S az ára? – Még azonfelül száz arany. Többet ér; hanem a szegény művész nagyon meg van szorulva. Ezzel gyÅ‘zött Béla. A különcz, mióta Goldbachné megszökött tÅ‘le, három majmot nyomorÃtott agyon, hogy sakkozni megtanÃtsa. Azonban volt eszök a majmoknak, hogy inkább megdöglöttek szépen sorban, semhogy egy húzást is megtanultak volna a sakktáblán. A különcz, vagyona harmadát adta volna egy sakkozó majomért, melynek egy példányával azon idÅ‘ben a berlini lapok nagy lármát csináltak. – Tehát kedvencz régi eszméi, egy palingenesiás könyv, s egy sakkozó majom, – – parbleu! ez megéri az ezer pengÅ‘t, – gondolá a vén különcz, s egy ezer forintos jegyet vÅ‘n elÅ‘ és nyújtá át öcscsének olyan reszketÅ‘ kezekkel, mintha halálos itéletet Ãrt volna alá. A fiú is átadá ekkor a könyvet, s mennyre földre igérte, hogy a sakkozó majmot is megszerzi tizennégy nap alatt. Azután kitolta szobájából Bélát a különcz, s rázárta utána az ajtót, csakhogy mielÅ‘bb egyedül maradhasson s háborÃthatlanul olvashassa európaszerte tiltott (?) hÃres könyvét. A fiatal ember pedig, kÃvül lévén a házon, oldalzsebébe dugá a szép bankjegyet, elÅ‘vigyázatból gondosan megvizsgálván, ha vajon nincs-e azon a zseben is valami historiai nevezetességű lyuk, mint a tegnapi szürke köpenyegén. – Fél óra mulva a Sóutczában, Fáni néne házába látjuk Å‘t bemenni. – Fáni néne! Hollá!… Ma nagy soupé lesz a háznál! terÃttessen tizenkét személyre! IX. Maskaráda álarcz nélkül. Szökevényeink, Lajos és Betti az új szálláson megviradtak. Azt is hozzá tehetjük, hogy egész éjjel, mint fáradt s átfázott utasok, nyugodtan aludtak. A nap már fenn volt az égen, midÅ‘n Betti fölébredt s hónál fehérebb mennyezetes ágyának (milyenben még sohasem aludt) függönyét félre tolá, s kitekinte a puha szÅ‘nyeges szobába. Mennyire más volt itt minden, mint a halottjelentÅ‘ házánál, hol a falak ékességeit legfölebb is azon piros végű fehér viaszgyertyák tevék, miket Waldmann úr, a halottasházaknál, a szomorodott felektÅ‘l szokott emlékül kapni, s melyekrÅ‘l széles csokrokra kötött fekete vagy fehér fátylak lógtak alá. Oh mily különbség itt és ott! A viasztyertyák itt nem a falakon, hanem karos gyertyatartókban égtek, a falakat pedig viasztyertyák helyett aranyrámás képek diszÃték. – Hol vagyok én istenem!? – kérdé mintegy hosszú álom vagy ámulatból jöve magához, s tenyerét homlokához szorÃtá. Milyen jó emberek lehetnek ezek, hogy nekem minden érdemem nélkül Ãgy pártomat fogják!! S tán még segédkezet is nyújthatnak anyám fölkereséséhez;… vagy tán utasÃthatnak munkára. Beh boldogok a gazdag emberek! ElÅ‘ttem a megélhetés gondja! E szavak közben kilépett az ágyból. Fuvallatkönnyű lábaival a szÅ‘nyegen lépdelt s oly félénken tekintgete szét. Olyan volt mintha egy megelevenedett kép volt volna, mely vásznáról lép ki. Lajos is szokatlan érzelmek közt hagyá el ágyát a másik szobában. Nagyon tetszett neki az ismeretlen kényelem, s alig mert visszagondolni az elhagyott Waldmann-családra. – Teringette! ha annak a páviánnak eszébe jutna üldöztetni! – gondolá, mialatt magára kapkodá ruháit. Inkább fülét harapnám le, mintsem ismét vele menjek. Az öltözés után mintegy negyedóra mulva reggelihez hivattak. Waldmannéknál sátoros ünnepen sem kaptak ebédet hozzáfoghatót. A háziasszonyság igen Ãzléses reggeli öltözékben volt. OlajszÃn csÃkos pongyola bÅ‘ redÅ‘zetben omlott alá testén; lábait, melyek meglehetÅ‘sen kicsinyek és szép szabásúak valának, aranyhÃmzetes selyem papucsok takarák. Fehér kezeit ölében tartá, és semmibÅ‘l sem evett, de annál jobban kinálá vendégeit, kik szemérembÅ‘l igen visszatartózkodók voltak. – Valami nagyon jómódú asszonyság lehet, gondolá Betti, szemeit a már kissé koros, de még folyvást szép asszonyon tévedeztetve. – Milyen tejfehér bÅ‘re s lángoló szemei vannak; bizonyosan nem dolgozott sokat s nem is bánkódott s nem sÃrt annyit mint én, különben nem volna szemeiben ennyi tűz, s kezei nem volnának oly puhák. A tegnapi kalauz, báró de Manx, a reggelinél nem volt jelen. Tehát a társalgás eleve igen lanyha volt, bár a háziasszonyság, kit Fáninak hallánk szólÃttatni, mindent elkövete élénkÃtésére. – Tehát önök édeseim, mondá többek közt Fáni, – bizonytalan ideig szándékoznak Pesten maradni? – Csak mÃg anyánkat föltaláljuk, – felelt Lajos, vajas szeletet mártva theájába. – Önök utitársa, Béla, ki meghitt házibarátom, igen életrevaló ember; Å‘ bizonyosan fog édes anyjokról tudósÃtást adhatni. Addig el sem bocsátom magamtól önöket. Legyenek vendégeim; nálam úgy fogják magokat érezhetni, mint otthon. Ritka este, hogy társaságot ne fogadnék el, s még pedig mondhatom, elÅ‘kelÅ‘ egyénekbÅ‘l. Sérey Rudolf báró is, ki nagy tekintélyű úr, meg fog ma látogatni bennünket. Az Å‘ ismeretségével csak nyerhetnek önök. E pillanatban lépett be Béla úrfi. Még a szokottnál is gondatlanabb arcza volt. ElsÅ‘ tekintetre alig lehete ráismerni. A tegnapi kopott öltözet helyett a legelegánsabb ruha födé testét; inge vetélkedett a hófuvattal, s inggombjai a fényes nappal. A lány arczán könnyű pir vonult keresztül, midÅ‘n a belépÅ‘ deli alakot megpillantá. – Ah, üdvözlöm önöket; kezdé az arszlán, – kérdeznem sem kell, hogy jól aludtak-e; nagysád arcza eléggé tolmácsolja! S ön Fáni? A nÅ‘ fejével bólinta csak, s egy fauteuilre mutatott a belépÅ‘ számára. – Kedves jó Fánim, engedelmébÅ‘l önnek ma egy kis társaságot óhajtanék ön termeiben összegyűjteni. Fiatal kedves vendégeink könnyen megúnhatnák magokat. Nagysád pedig, – folytatá Bettihez fordulva, – szereti a társaságot. – Oh, az én kedvemért ne szerezzen kényelmetlenséget jó házinÅ‘nknek, felelt szerényen a lány s a férfin feledett szemeit egyszerre lesüté. – Nálunk nem kényelmetlenség, hanem szokott dolog az assembléek, – jegyzé meg a házinÅ‘, s aztán Bélához fordult: – volt ön nagybátyjánál? – A legjobb sikerrel. – S a béke? – Hamarabb megkötteték, mint hittem. Az öreg úr elméje naponként gyengül. Képzelje csak, azon könyvet… – Nos? A fiatal ember odahajolt a nÅ‘höz, s lassú hangon monda neki valamit, melyre az puha tenyereit összecsapva, hangos és alig visszatartható kaczagásra fakadt. A fiatal ember pedig fölkelt s mintha mitsem mondott volna, mi nagy hatásra volna érdemes, Bettihez közeledék s annak elkezde holmi édességet csevegni, mely báró de Manxunknak igen jól állott, kivált most már, hogy az az átkozott kopott ruha sem volt többé rajta. A kopott öltöny mindenek felett zseniroz a széptevésben. Béla azután egy kis sétát ajánlott a házikertben, mely épen nem vala nagy, hanem virág egy csepp sem volt még benne. A háziasszonyság azalatt a szobájában maradt s rendezgeté meghÃvójegyeit a mai assembléere. Esti hat óra felé gyülekezni kezdének a vendégek. Huszonnégy-huszonhat éves barna nÅ‘ lépett be egy meglett idejű, de feltünÅ‘leg választékosan öltözött férfi karján, ki rendkÃvül rövidlátó volt s inkább Å‘ látszék a nÅ‘ által vezettetni, kit karján vitt. – Hallom, új vendégeid vannak, Fánim, – kezdé a barna hölgy, miután kisérÅ‘jével egy divánon elhelyezkedék. – Nagyon kedves vendégek, – monda Fáni; – az egyik fiatal lány; valóban eszményi szépség! Béla már egész nap udvarol és teszi neki a szépet. – S elfogadja? – Bah! csupa ártatlanságból, mint kinek nincs oldala mellett valamely gouvernante. – Oh, az én gouvernanteom is olyan kiállhatatlan volt! – mondá szenvelgÅ‘ hangon a hölgy. Minden héten uj gouvernante volt a háznál. KésÅ‘bb meg a társalgónÅ‘k válták föl a gouvernanteokat s azok kezdénék üldözni. Hamvai báró nem tűrhette, ha oldalam mellett társalgónÅ‘t láta. A báró igen elmés volt; mindig azt mondá, hogy Å‘ csak úgy szereti a társalgónÅ‘ket, ha azok vakok, némák és süketek. A báró igen elméncz gentleman volt. – Mégis agyonlÅ‘tte magát. – Ah!… Két légyottját visszautasÃtám s Å‘rülési rohamokat kapott! Ah!… – sóhajta s kendÅ‘jét szemeihez vivé. – A másik vendége? kérdé ekkor a férfi, kire mint a mellette ülÅ‘ hölgy udvarlójára, nem igen vala hizelgÅ‘ e szerelememlékezetek által elÅ‘idézett ellágyulás. – Fiatal gyermek, alig tizenötéves. Mindjárt be is hÃvom Å‘ket. Kissé még vadak fognak lenni, hanem Ottil kisasszony társaságában, melynek Å‘ annyi bájt tud kölcsönözni, hiszem, hogy csakhamar otthonosak fognak lenni. E szavakra a házinÅ‘, – anélkül, hogy azáltal vendégei iránt az udvariasság sértve volna, a szobából távozott s a férfit és nÅ‘t magokra hagyá. Alig csuká be maga után az ajtót, midÅ‘n a hölgy már megjegyzésekhez kezde. – Valóban, ki nem állhatom ezt az asszonyt! – Hogyan! – szólt a férj, – hisz oly szépen bánik önnel Ottil. ElÅ‘bb is bókot monda. – Azt mindig csak érdekbÅ‘l teszi. – Lekötelezettje önnek? – Amennyiben hizeleg neki, hogy társaságában megjelenek. Å jól tudja, hogy minÅ‘ körökben forogtam és növelkedém, hogy azon körökrÅ‘l neki csak könyvek után lehetne fogalma, ha t. i. könyveket olvasna. Multkor Walter Scottot kérte tÅ‘lem olvasni s három hó mulva a legnagyobb dicséretek közt – fölvágatlan adta vissza. MidÅ‘n a Zeney konteszek szalonjai nyiltak meg számomra, nem hittem volna, hogy még e helyre is jöhessek valaha. – S oly vétkes hely volna ez? – Nem. De vannak rangok, melyeken alul áll, – felelé igen kirÃvó gÅ‘ggel a hölgy és csak szünet után folytatá, mialatt szemeit, melyek igen szép metszetűek és feketék valának – végig hordozá a termen: – nos, nézze csak báró, ha talál-e itt izlést, harmóniát? A rövidlátó úr megtörlé gyolcs kendÅ‘vel a szemeit s körültekinte. – Ãm, nézze, – monda a hölgy; – ez látogatási terem, zöld falakkal, vörös függönyökkel, sárga szÅ‘nyeggel, kék bútorral, sárga zongorával! Mily kirivó itt minden. Szeretne tÅ‘lem Ãzlést eltanulni és bon-tont a modorban. Hiszen társalogni sem tud. Néha akkorákat kaczag, hogy a vörös függönyök meglebbennek. MidÅ‘n B. fÅ‘ispánnénál valék, még a mosolyt is tükörbÅ‘l vittük az ajkunkon! Ah!… – a hölgy újra sóhajta s újra szemeihez emelte kendÅ‘jét. – S mikor ismerkedett ön meg ezen asszonysággal, Ottil? – Régen. Hanem mondhatom, az is sajátságos ismerkedés volt. Bizonyos polgárcsaládnál, mely lekötelezettje volt apámnak, házimulatság volt. Ott találkozám vele. – Czifra egy mulatság vala. Egy pajkos fiú az asztal alatt lehúzta topánkáit, és – – – Lelkemre, az nagyon mulatságos lehete. – Oh énnekem nagyon égett az arczom! – Pedig abban nincs semmi. GyermekcsÃny az egész. – De ha velem történt volna? – S aztán? – Igen, de még akkor csak serdülÅ‘ lányka valék. – Folytassa kérem, valóban mulatságos. – A topánka történetét? eddig van. Csak nem kivánja ön, hogy… – Semmit sem kivánok. Hanem az ismerkedés… – Az is rövid. Az egészben azt röstelem leginkább, hogy egy oly családnál kellett vele megismerkednem. – Milyen családnál? – Mely oly csúfosan bukott el. A háziasszonyságot másnap elfogatta a vármegye, minthogy történetesen – két férje volt… – S hogy hÃvták? – Goldbachné. – Öt évi börtönt kapott. Bűntársa, ki a nÅ‘nek csábÃtója volt s kire egyszersmind bizonyos méreg-keverési gyanú is bizonyult, szintén öt évet kapott. Zsellye Bertalannak hivták Å‘t, azonban a rámért fogságból csak három évnegyedet tölte ki. – Tán kegyelmet kapott? – Bah! Megszökött. Mint látszik, nincs többé Magyarországon; legalább sem a hatóság nem tud róla, sem egyes emberek nem találkoztak vele soha, daczára a legszigorúbb nyomozásnak. – S Goldbachné? – Å kiállta fogsági idejét. Csak nemrég szabadult ki, megÅ‘szülve s megroncsolva testben és lélekben. Találkozám vele. Egy öltözet ruhát küldtem számára… Tudja ön, az embernek végre is kell szÃvének lenni, hogy megszánja az ilyen szerencsétlen állatokat. – Nem tudom, Holdburgné vajon adta-e részvétének jelét? – Pedig Å‘ vagyonos. – Úgy látszik, lovagja, Sérey Rudolf igen bÅ‘kezű iránta. Holdburgné ügyesen behálózta a bárót. Látja ön, milyen házat visz a pénzébÅ‘l. – Valóban, Sérey nagyon lovagias ember s bÅ‘kezű. – Kár, hogy már egészen Å‘sz. – Pedig mily fiatal arcza van. – Azt mondják, a korán Å‘szülés családi betegség a Séreyekben. Hogy apja már huszonnégy éves korában olyan volt, mint a fehér galamb. – Mindegy; azért Å‘sz hajakkal is lehet kedves ember; s Å‘ valóban az. E pillanatban nyilt meg az ajtó s Holdburgné jobb és balkarján bevezeti a Goldbach-gyerekeket. A barna hölgy, – kirÅ‘l olvasóink gondolhatják már, hogy az a gazdag tÅ‘kepénzes Berger Simon lánya, – meg volt lepetve e feltünÅ‘ hasonlaton; meglepetését már szavakkal akará nyilvánÃtani, midÅ‘n Holdburgné gyors pillantást váltott vele, mely Å‘t hallgatásra inté. Betti, miután meghajtá magát Ottil és a férfi elÅ‘tt, meg nem állhatá, hogy a házinÅ‘höz fordulva, halkan ez észrevételt ne tegye: – Nem tudom hogyan és honnan, de olyan ismerÅ‘snek látszik elÅ‘ttem e kisasszony, – úgymond, és szemeit hosszan a hölgyre szegezé. Holdburgné mosolyogva mondá: – Hol gondolja ön, hogy látta Å‘t már, kedvesem? – Tán csalódhatám; – – igen; – – a vonások hasonlÃtnak, hanem az, kit én gondolok, nem ilyen halovány. Bizonyosan csalódám. Akkor még kis lány valék. Bocsánat, hogy bátor voltam e megjegyzésre. Holdburgné nevetett s mondá: – Nem tesz semmit édesem. Az arczokban gyakran csalódunk. Utoljára még engem is hasonlÃthatna valakihez. Nos? – Valóban asszonyom, – mondá Betti, mialatt szemeit a házinÅ‘re függeszté; – önnél is nagy hasonlatot találok egy – – egy valakihez. – Kihez? – Nem is mondom meg, mert itt is tévedhetek, s végre magamat kellene kinevetnem. – Na csak bátran! ki vele! Kihez talál hasonlÃtani? Kiváncsi vagyok, vajon ki lehet képmásom? Ekkor Lajos szólalt közbe, ki már majd kibújt mind a két szemén, úgy megnézte a nÅ‘t. – Én tudom kihez hasonlÃt!! – kiálta. – Nos? – Holdburgnéhoz, ki gyakran járt hozzánk, – felelt Lajos; – tökéletes hasonmása. Ottil és Holdburgné összenéztek. – Nemde azon Holdburgnét gondolja ön, – kérdé nevetve Ottil, – kinek egy estve a topánkáit… Lajos elpirult s egy lépéssel odább sompolygott. Betti pedig e szavakra még jobban szemügyre vette Ottilt s a topánka-történet felhozására tökéletesen meggyÅ‘zÅ‘dék gyanujában. – Valóban, – mondá Betti, – tovább nem kételkedem önben. Ön Berger Ottil kisasszony, ki apám házánál többször igen szÃvesen látott vendég volt. Nemde, eltaláltam? szóljon, kérem kegyedet, mondja, hogy nem csalódom!… Oh borzasztó nap volt az, midÅ‘n önnel utolszor találkozám! anyámat is akkor látám utoljára, meg apámat is? Oh mondja, nemde ön Ottil? S ha az csakugyan, úgy ön adhat felvilágosÃtást, miért vesztém el szüleimet s hol találhatom föl ismét Å‘ket?! MielÅ‘tt Ottil, ki meglehetÅ‘sen zavarban volt, felelhetett volna, az ajtó hirtelen fölpattant s betoppant Béla. – Jó hÃr uraim és hölgyeim! – kezdé hangosan a belépÅ‘: – báró Sérey, a mi kedves barátunk megérkezék. Holdburgné azonnal távozék a terembÅ‘l, hogy elébe siessen. Béla azalatt iparkodék a házinÅ‘ szerepét vinni s a társaságot mulattatni. – Mióta Ottil kisasszonyhoz nem volt szerencsém, – kezdé a lovag, – föltünÅ‘leg megváltozott szÃnben. – Tán veszÃték? – EllenkezÅ‘leg, – nyert! arcza rózsái térnek vissza. – Én pedig szeretek halovány maradni. Daczára, hogy azért nem keresem a haloványságot, mint a kis Zeney grófhölgy, ki ha szerét tehette, mindig krétát evett. – Bah! az még semmi, mondá Béla, ki igen hajlandó volt minden pillanatban visszaesni báró de manxi szerepébe! – Lajos Fülöppel a királyi asztalnál midÅ‘n ebédeltem, – D… herczegnÅ‘, kinek túlpiros arcza volt, egész ebéd alatt papirost rágott és evett. – Papirost?! – Egy Ãv papirosért a fáczánczombokat mindig az én tányéromra csempészte… – Királyi asztalnál?! – No bizony! Egy herczegnÅ‘nek nem vesznek ilyesmit rossz néven, mondá vállvonva Béla. – S miért evett papirost? – Az már betegség, részint pedig kiszámÃtás. Nagyon halványÃt. Ez Ãgy folyt egy ideig. Ha Ottil bárókról és grófokról beszélt, akkor Béla a herczegi és királyi asztalokon alul meg sem állt. Ha Ottil fürdÅ‘krÅ‘l beszélt s emlÃté, hogy két saisont igen pompásan mulatott át Bádenben, – hja, Béla akkor már Helgolandban volt kalandaival s bebizonyÃtá, hogy Helgolandban két évig volt fürdÅ‘király. Lajos és Betti csak hallgatta ezt a két óriást s titkon irigylék boldogságukat. – Betti kisasszony és Lajos, sziveskedjenek kissé e mellékszobába jönni! – szólt a házinÅ‘, ki e pillanatban dugá be fejét a terem félig nyitott ajtaján. Lajos és nÅ‘vére távozának. Béla utánok nézett s hatásos pathossal mondá: – Oh, mily égi szépség! mint Lamartine barátom mondja: aranyálom! – Ön egészen el van ragadtatva, – jegyzé meg Ottil oly hangon, melybÅ‘l látszott a neheztelés, hogy jelenlétében más hölgyet emel ki, holott még Å‘ is tarthat igényt a bókokra. – Ön magánkÃvül van. – Csudálhatni-e? Vagy volt már tökéletesb szépség a földön? Minden más hölgy elbúvhat mellette. – Szép öntÅ‘l! – mondá biggyesztett ajakkal Ottil: – valóban, mióta ön királyi asztaloknál ebédelt, nemhogy nyert volna, de veszÃte udvariasságából. A hangban, melyen e szavak valának mondva, annyi gúny feküdt, hogy báró de Manx barátunknak lehetlen volt el nem értenie. – Hja, – mondá Béla! – kezdek blazirt lenni. – Huszonhárom évvel!? – A blazirtság kinél elÅ‘bb, kinél késÅ‘bb áll be; s ezért nem csodálom, hogy ön még nem az. Ez elég gorombán volt mondva. Ottil elveresedett s ajkába harapott. Érzé, hogy évei számára volt czélozva. Gyorsan a mellette ülÅ‘ férfihoz fordult, ki egész beszéd alatt nem tett egyebet, mint gyolcs kendÅ‘jével szemeit törölgeté, melyekre a felgyújtott lámpa nagyon bántólag hatott. – Édes báróm, mondá Ottil, mialatt battiszt kendÅ‘jérÅ‘l a csipkét tépte le: – úgy hiszem, mehetnénk, miután a háziasszonyság úgyis itt hagyott bennünket. – A háziasszonyságot én képviselem, – vágott szavába Béla s oly ledéren hajtá meg magát a hölgy elÅ‘tt, mintha nem is Å‘ volt volna, ki elÅ‘bb e szép gorombaságokat mondá a hölgynek. – Hizeleghetek magamnak, hogy megelégszik velem nagysád? – Csak menjen ön, mondá Ottil, egy tekintetre sem méltatva a fiatal embert; – ön valóban goromba! – Köszönöm nagysád! – szólt s újra mélyen meghajtá magát a lovag. De nem tesz semmit. Hisz erre mondá Horatius… – Tán azt is ismerte? – jegyzé meg csipÅ‘sen a hölgy. – Oh nem, nagysád! Horatius már meghalt akkor, midÅ‘n én Párisban jártam. Hanem azért mégis tudom, hogy azt mondá, miszerint: – non dare sed sentire etiam homines sunt, qui nolo dicere, sed pergere et pulchras foeminas stultas et sum asinus. – Ezt mondja Horatius. – S mit tesz magyarul? – kérdé a hölgy, oda sem tekintve. – Mit tesz? az annyit tesz nagysád, hogy: az asszonyok szÃve tele van csalánynyal, – dugd be a füledet, hogyha beszélsz lánynyal. Még magyarábban: az egyik tizenkilencz, a másik egy hián húsz. – Mindig szebb, mindig szebb! Valóban ön nagyon kedves ember! – mondá a hölgy s fölkelt a divánról. – Távozni akar ön? – kérdé társa, szintén fölkelve és zsebkendÅ‘jét eltéve. – Oh, ily durvaságot a Zeney grófok… – Kérem, az amerikai külügyminis… – Csak hagyja el!… – De kérem!… – Ön sohasem ebédelt királyi asztaloknál. – De a Zeney grófokhoz mégis hivatalos lettem volna, ha t. i. Zeney grófok existálnának a világon. Ottil elkékült. A fájósszemű férfi karját nyújtá neki. – Már épen távozni akartak, midÅ‘n a házinÅ‘ belépett. – Pszt – mondá Holdburgné, ujját ajkára emelve; – csöndesen legyenek!… Gyanus emberek vannak a ház körül! – Gyanus emberek!?! Holdburgné lábujjhegyen közeledék s iszonyú kétségbeesett arczczal s alig hallhatólag mondá: – Séreyt üldözik. – Ãœldözik?! – Ah!… – Oltsák el a lámpát! – kiálta a házinÅ‘: – ilyenkor legczélszerűbb a sötétség, nehogy belássanak az ablakon. – S Betti? kérdé Béla. – Vegye Å‘t magához s vigye a merre legjobbnak látja! – mondá Holdburgné, mialatt az alabastromlámpa világát egy lehelettel elfuvá. – De hát mi történt? – Sérey fölfedeztetett, – mondá az asszony s félelmében Ottil karjába fogódzék. – Ki által? – Ki födözte föl? – Csitt! a kapun dörömbölnek! – S emitt az ablakon is! – mondá ijedten a férfi, kit folyvást bárónak hallánk szólÃttatni. – TeremtÅ‘ isten! – kiálta kétségbeesve a nÅ‘! – végünk van!!… E pillanatban a terem ajtaja ujólag fölnyilt s belépett Sérey. Szép növésű férfi, fiatal arczczal, de Å‘sz haj, Å‘sz bajusz és Å‘sz körszakállal, anélkül, hogy arczán csak egy csepp ráncz is volt volna. Minden szem a belépÅ‘n függött, midÅ‘n a lámpát meggyújtatá. – Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépÅ‘, jobb és balkezén a két Goldbach-gyereket vezetve. – Nincs semmi baj!… De mi is lehetne?… Gonosz emberek vagyunk mi?… Bah!… S önök oly zavartak! Mi ez?… Úgy néznek ki önök, mintha összeesküvÅ‘k volnának!… Fáni! kész a vacsora? ma nagyon boldog vagyok! ünnep legyen a háznál!… S ön Ottil kisasszony! – folytatá a hölgyhez fordulva: mit mond e tréfához? Valóban, mÃg ily angyal mint ön, köztünk van, nem félhetünk az ördögöktÅ‘l. [Illustration: – Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépÅ‘, jobb és balkezén a két Goldbach-gyereket vezetve.] Ez bók akart lenni s Ottilnak kárpótlást nyújta az elÅ‘bbi sértésekért. Sérey megjelenésével a kedélyek csakhamar lehiggadtak. Mindenki iparkodott vidám lenni, mely azonban a háziasszonyságnak sikerült legkevésbbé. – Folytassák önök a félbenszakadt társalgást, – mondá Sérey, ajkán oly mosolylyal, melyen nagyon látszott, hogy erÅ‘ltetett vala. – Ottil kisasszony még mindig a szép ábrándozó!… Tartanak még a mézes napok? – tevé utána a rövidlátó férfihez fordulva. – Oh, mi nem vagyunk férj és nÅ‘, – felelt a férfi. – Az nem tesz semmit. A szerelemnek úgy megvannak mézeshetei, hónapjai mint a legtörvényesebb házasságnak. Nemde Fáni, – – mi sem vagyunk férj és feleség s mégis a legboldogabb pár vagyunk a földön. Holdburgné mosolyogni akart, de a zavar, mely még nem enyészett el arczáról, gátlá Å‘t a mosolyban. Sérey folytatá: – Ostoba intézmény szerintem a házasság. Holtomiglan, holtodiglan! Bah! Ki kötné le magát egy életre?! A szerelem jÅ‘ és megy. S ki áll jót, hogy idÅ‘vel, viszontagságok, balsors közepett megtarthatja szÃvében azon szerelmet, melyet megtartani esküdött?! Nyitott könyv-e a jövÅ‘, melynek lapjaiban olvashatunk, hogy oly bizton esküszünk reá? E bölcselkedés (ha csakugyan annak lehetne mondani) nagyon tetszék a fájósszemű férfinak, legalább fejével többször helybenhagyólag inte. Ellenben Ottilnál ellenkezÅ‘ hatása volt s nyugtalanul tekintgete a mellette ülÅ‘ férfira, kivel tán kilátásai lehettek egy boldog házasságra. E közben Sérey Bélához fordult s titkon súgott a fülébe, mit a többiek nem hallhatának. – Jegyezze meg ön jól, mondá Sérey halkan: – Váczi-út, nro 37. Volt ön már ott? – Igen, – felelt Béla. – Itt a kulcsok. Bettit és Lajost magával viendi. Egy óra mulva ott leszek én is. Mindenek fölött óvatosság és elÅ‘vigyázat. A gyermekeket nem akarom kibocsátni kezeimbÅ‘l. Elvállalja a felelÅ‘sséget? – Igen. – Hálámra számolhat. – Várjon még egy kissé, hogy az eltávozásnak czÃmet adhassak, – mondá Sérey homlokát dörzsölve kezeivel, mi közben magában mormogá: nagy föladat; de megérdemli a fáradságot! igen; ez kötelességem! ezért sokat megbocsátand nekem az isten!… bátorság, csak bátorság! – Aztán Bettihez fordult s miután szemeit hosszan tévedezteté rajta, mondá: – Tehát ön édesem, mielÅ‘bb óhajt édes anyjával találkozni? – És apámmal, – felelt Lajos. A férfi homloka elborult; iparkodék azonban azt rögtön eloszlatni. – Igen, igen, azzal is, – mondá aztán könnyű zavarral: – holnap czéljukat érik önök. Hanem még ez estve elhagyják e házat. Majd Béla elkisérendi önöket bizonyos helyre. Szeretik önök Bélát? Betti lesüté szemeit s alig hallhatólag susogá: – Ezen úr igen jó ember. Sok szivességet tett velünk. – S különösen mulatságos! tevé utána Lajos. Én nagyon szeretem Å‘t, mert oly szépeket beszél. – Tehát vele fognak menni. – Mindjárt? – Igen. Béla majd ott jó estelirÅ‘l fog gondoskodni. Ne hiányozzék semmi vendégeim kényelmébÅ‘l; minthogy az én vendégeim leendnek. Tiz percz mulva Lajos, Betti és a kalauz készen valának az elindulásra. A kaput maga Sérey nyitá föl számukra, anélkül hogy a sötétben világÃtani engedett volna. MidÅ‘n kiléptek, mind a háromnak megszorÃtá kezét s a kaput gyorsan bezárá utánok. Béla karonfogva vezeté Å‘ket. – Vonja ön sálját jobban nyakára, – mondá Bettihez Béla – könnyen meghűtheti magát. A lány oly önkénytelen engedelmeskedék, mialatt szemeit az ifjú arczára emelé. Az olyan halavány volt. Tán az utczai lámpa oda vetÅ‘dött sárga fényétÅ‘l. A lány bátorságot vett magának, vagy tán akaratlanul lebbent el ajkain e kérdés: – Beteg ön, hogy oly halvány? – Nem, nem, – felelt az könnyű zavarral; – tán a hidegtÅ‘l. – Fázik ön? – kérdé Betti s lassú, susogó hangon tevé utána: – nekem melegem van. Elhallgatott. Béla nem válaszolt rá semmit. A lány földre szegzé szemeit, mintha lépteire vigyázna a rossz kövezeten. IdÅ‘ mulva azonban ismét mondá: – Ha ön fázik… átadnám sálomat… A férfi arcza kipirult egy pillanatra. MegszorÃtá a lány kezét, mely úgy reszketett s a szorÃtást nem viszonzá. Nem volt bátorsága, vagy tán nem tudta, hogy ezt szokták tenni. Tovább mentek. Béla, ki szüntelen tudott tárgyat találni a beszélgetéshez, e pillanatban elveszté e tulajdonát s oly néma lÅ‘n, mintha egy varázsütésre egész eredetiségébÅ‘l kivetkezett volna. Gyakran megállt, majd ismét sebesebben hurczolá magával védenczeit, mÃg végre a Lipót- és Borz-utcza szegletéhez értek, hol egy szemközt jövÅ‘ bérkocsit állÃta meg s foglaltak el. – Vácziút 37-ik szám! mondá a kocsi ajtaját becsappantva. A bérkocsi tovább robogott. X. Ottil kisasszony. A Váczi-úton a 37-ik számú ház azon idÅ‘ben csak szerény, egyemeletes épület volt. Most, mint háromemeletes palota pompázik; s Ãgy nem ismerhetnénk rá; hozzátéve hogy azóta már a 37 is le van kapujáról törülve s új számot kapott. Béla az emeletre vezeté vendégeit, melyen egy elÅ‘- és három kitünÅ‘ választék- és kéjelemmel rendezett szobát bÃrt Sérey. Séreyn és egy vén süket cseléden kÃvül senki sem lakta ez osztályt. A vén cseléd, Márton, kinyitá a szobákat Bélának, kit mint Sérey bizalmas emberét régóta ismert. – A kék szobát be kell fűteni, kezdé Béla, – s gondoskodjék jó estelirÅ‘l. A báró úrnak igen kedves vendégeket hoztam. Márton, ki képzeletet fölülmuló süket vala, másodszor is elmondatá magának a parancsot, és csak harmadszori hallásra felelé, hogy: – Igenis tens úrfi, a báró Å‘nagysága egészséges, hanem még nem jött haza. – Ej, épen azért fűtsön be! megvárjuk Å‘t itthon! kiáltá fülébe Béla. – Mit parancsol tens úrfi? kérdé, elÅ‘rehajtva fejét, s tenyerét mintegy tubust odatartá füléhez. – Hogy tüstént fűtsön be!!! – Mondtam már, hogy nincs itthon. Épen olyan a tens úrfi, mintha süket volna. Béla, türelmét vesztve, egyet fordult sarkán s a terem ajtaját kinyitva, vendégeit elÅ‘rebocsátá. – Tegyék magokat kényelembe, s tekintsenek mindent mint sajátjokat, – mondá Béla, s némi boszúsággal tevé utána: – Márton gazdával nehezen fogunk valamire mehetni. 1809-ben pattantyús volt, s a háborúban veszté el hallását. Nem is tudom, hogy a báró minek tartja Å‘t veszÅ‘dségnek?! Ha vizet kér tÅ‘le, – befűti neki mind a három szobát; – ha ruháit akarja vele tisztogattatni, – elmegy és elhozza a vargát, hogy szabjon a lábára topánt stb. Valóban csak nyűg már a háznál. – Tán nagyon jószÃvű a báró, és csak könyörületességbÅ‘l tartja Å‘t magánál; – jegyzé meg Betti sáljából kibontakozva. – Úgy van. A báró sok emberrel tesz jót. Az egész városrész elÅ‘tt ismeretes jótékonyságiról. – S honnan ismer Å‘ bennünket? – kérdé Lajos. – Csak türelem. Mindent meg fognak önök tudni. – Mindent?… – Foglaljanak csak helyet önök. Tüzet fogok rakni a kandallóba. Isznak egy kis theát? Lajos azonnal igennel felelt. Betti azonban szótlan tévedezteté nagy ábrándos szemeit a fiatal férfin, kinek arcza még most sem nyerte vissza elÅ‘bbi gondatlanságát. Pár percz mulva, a kandallóból lobogó tűz világa derengett szét a nagy teremben, mely képek és nagy álló gipszszobrokkal volt dÃszÃtve. A föllobogó láng játékára elkezdének a szobrok árnyai tánczolni a falakon. – Betti lehajolt Béla mellé a kandallóhoz, hogy a tüzet segÃtse éleszteni. Arczaik csaknem érintkezének. Mintha lélekzetöket egymás ajkáról szÃvták volna. Lajos a tánczoló groteszk alakokat bámulá a félhomályos falakon; mintha mondta volna: – mily jó kedvök van ezeknek a megholt emberek árnyainak. A tűz Béla sötétbarna arczára veté világát, mely oly festészi szÃnezetet kölcsönze annak. Betti fölemelkedék a tüztÅ‘l. Tenyerét homlokához szorÃtá, mintha ereinek szétpattanásától félne. Azt gondolá, tán a hosszas hajlás miatt kábult el. Egy mély karos székbe veté magát, s fejét csöndesen kezére hajtá. Lajos oda ment hozzá lábujjhegyen, s kiváncsiságból egészen a lány arcza alá hajolt. Azt akarta tán meglesni, ha vajon alszik-e? Hanem egyszerre elnevette magát. – Különös lány ez a Betti! – mondá nevetve: – itt vagyunk a legjobb emberek között, itt van a legjobb dolgunk a világon, s ime, Betti sÃr!… – Miért sÃrna, Betti? – kérdé Béla, felugorva s a lány kezét gyöngéden érintve. A lány, homlokig pirulva, egy el nem palástolhatott könnyet nagy gyorsasággal törölt le arczáról, és zavarral mondá: – Hiszen nem is sÃrok, – mondá könnyű mosolylyal a lány, s keze úgy reszketett az ifjúéban. Béla észrevevé. MegszorÃtá és elbocsátotta. Kocsi robogott el az ablak alatt. Béla az ablakhoz ugrott s hallgatódzék, de a kocsi tovább hajtott. – Azt gondolám, hogy Å‘ jön. – Ki? – A báró. – Oh, nyugtalanul várja ön? – kérdé Betti. – Csak önök érdekében, hogy ne legyünk Ãgy magunkra. Sajnálnám, ha önök unnák magokat. – Ön mellett? – mondá Betti oly hangon, mintha megbánta volna hogy kimondá. – S ön nem találja társaságomat unalmasnak? – Sem Betti, sem én nem tartjuk önt unalmasnak, – felele nÅ‘vére helyett Lajos. – SÅ‘t nagyon szeretjük önt, minthogy olyan szépeket beszél. De nem is csuda. Ön nagyon sokat utazhatott. – Szép darab földet jártam be. – Látott ön kutyafejű tatárokat? – Oh, milyen gyerek vagy te Lajos! – mondá Betti, ki nagyon röstelte öccsének ez ostoba kérdését. – Tanultad valahol, hogy vannak olyanok? – A geografiában ugyan nincs benne, hanem az emberek sokat beszélnek és tudnak, amit tán kifeledtek a geografiából. Nagyon szeretném tudni, ha vajon azoknak a kutyafejű tatároknak csakugyan kutyafejök van-e. Az nagyon mulatságos lehet, Beh szeretnék én is utazni! – Ha ön kedvében jár a bárónak, bizonyosan elküldendi önt utazni, – mondá Béla. – Engem! Ah istenem! holnap mindjárt kész lennék az útra! – MielÅ‘tt anyánkat láttad? – szólt komolyan a lány. – Oly hamar feleded Å‘t? – Igaz! mondá elszomorodva a fiú. – Addig nem mennék. – Szereti ön anyját nagyon? – kérdé a férfi. – Nagyon?… Oh, jobban, mint Bettit! pedig Å‘t is nagyon szeretem!… Nincs a világon senki, kit úgy szeretnék, mint anyámat! Oh, ha még egyszer láthatnám Å‘t! – Holnap megláthatja. Márton lépett a terembe. – Mikor jön haza a báró úr? kérdé a cseléd. – Tüstént. – Olyan soká? S hol lesz addig? – Márton, – mondá Béla, – igen okosan cselekednék, ha nem kérdezÅ‘sködnék többet; mellbetegségben szenvedek. Nem tudom, meghallotta-e Márton e szavakat, elég, hogy elkezde a szobában holmit rakosgatni, mely munkájának az lett a vége, hogy az asztal egyszer csak föl volt terÃtve theához. Asztalhoz ültek. Lajos jobbról, Betti balról s Béla középett foglalt helyet. Márton a theához vajas szeleteket és hideg sültet rakott föl. Béla erÅ‘sen rhumozá theáját, mely kissé elűzni látszék elÅ‘bbi nyugtalanságát, s beszédének ismét folyamába kezde jönni, melynek Lajos felette örvendett. Hanem ezuttal, a ministereknél tett látogatások s királyi ebédek mégis kimaradtak a beszélgetésbÅ‘l. – Betti szokása szerint most is hallgatag volt, de annál többet beszélt szemeivel, melyeket úgy-úgy ott felede a mellette ülÅ‘ férfi arczán. – A báró nagyon soká késik, – mondá többek közt Béla. – S önt ez nyugtalanÃtja? – Igen, minthogy már éjfélre jár. Egyébiránt nem valami fontos; bizonyosan jól mulatnak Holdburgnénál. Apropos, hogyan ismerte ön meg Holdburgnét? Tán nem változott? – SÅ‘t nagyon. ElsÅ‘ este gyanakodni sem mertem, hanem Ottil által gyÅ‘zÅ‘dém meg. Mit keres Ottil Pesten? – Pár éve hogy atyja tönkre jutott… – A gazdag Berger? – Igen. Addig bolondÃtották Å‘t nagy úri asztalokkal, mÃg végre azon vette észre magát, hogy a drága étkeket Å‘ fizette meg. Valódi udvari bolondja volt nehány grófnak, lányából pedig tökéletes majmot csinált. Oly kevély volt utoljára, hogy szerinte, szerencséjének kelle tartania valamely polgárcsaládnak, ha az asztalukhozi meghivást nagy kegyesen elfogadta. Pedig az öreg Berger uram nyúlbÅ‘r-kereskedésen kezdte. Beh sok ártatlan nyúlnak kellett elvérzeni nagy Magyarországban, mÃg az öreg Berger annyira vihette, hogy tigrisbÅ‘rökön járhatott. – Tehát megbukott? – Megbuktatták ugyanazon nagy urak, kiknek társaságával Ottil még most sem átall kérkedni. Szerencsére az öreg bukását nem sokáig élte túl. Meghalt; tán a fájdalom és kétségbeesés vitte sÃrba. Valamint beteges anyja is csakhamar utána költözött. – S most Ottil? Mit csinál Pesten szegény? kérdé résztvevÅ‘ hangon és arczczal a lány. – Bah! bizonyosan nem verte falba a fejét, melyért kár lett volna, miután eléggé szép. Eshetik-e szép lány kétségbe, mÃg jó bolond férfiak vannak!? Betti nem érté, és csak könnyedén veté utána: – Valóban, Ottil szép lány. Szép haja s igen szép tömött szemöldei vannak. – Fogai kissé feketécskék, azért is nem nevet oly gyakran, s inkább hajlandó a sÃrásra, minthogy fekete szemeihez a könnyek igen jól állanak. Betti ezt szinte nem érté, hogyan lehet valakinek kiszámÃtásból sÃrni, – csak azért, mert a nevetés rútÃtja, a sÃrás pedig jól áll neki. Szegény Betti! még nagyon sokat kell megtanulnia! IdÅ‘ mulva a beállt szünetet ismét a lány töré meg. – Tehát Ottil kisasszony, apja halálával, szegénységre jutott? monda a lány. Vajon mibÅ‘l él most szegény? bizonyosan nÅ‘i munkák tartják fenn Å‘t. – Valóban nÅ‘i munkák, – mondá nevetve Béla s egy pohár rhumos vizet hajta föl. – Mit nevet ön? szólt zavarral a lány! – én magam is igen jól varrok és himzek. Majd megkérem Å‘t, hogy számomra is szerezzen munkát. E pillanatban bérkocsi állt meg a kapu elÅ‘tt. Béla fölugrott s az ablakhoz siete. – Ki jön? kérdé, szintén fölkelve Betti. – Nem láthatám Å‘t. Már bejött a kapun. A másik perczben megnyilt a terem ajtaja, s Ottil lépett be. – S a báró? – kérdé gyorsan feléje közeledve Béla, be sem várva a köszöntést. – Csak egyedül jövök, – felelt a hölgy, s Bélát félre inté. – Mi történt? kérdé Béla, oly lassú hangon, hogy Lajos és Betti nem hallhatták meg. – Semmi; – felelt szintén súgva a hölgy. Sérey megmenekült. – Tehát csakugyan üldözteték?! – mondá, nagyot lélekzelve. – Két férfi leselkedék reá, kik bizonyosan orozva akarták megölni. Sérey a kis házikert kerÃtésén át menekült. Holdburgné kétségbe van esve, Sérey nem igen fog többé e szállásra jönni; új lakást szándékszik keresni. Addig én jövék, hogy Betti fölött Å‘rködjem. – Årködjék?!… Kegyed?!… mondá a férfi, s nagy megerÅ‘ltetésébe került, hogy el nem nevette magát. – Igen, – felelt komolyan s némi sértÅ‘déssel a hölgy. – Vagy ön óhajtotta volna e szerepet elvállalni?! – Bah! ön Lajosnak viselendi gondját. – Köszönöm! – mondá gúnynyal a fiatal ember. – Rég óhajtok már gyermeknevelÅ‘ lenni. – Mindegy. Ön a kék szobában fog hálni Lajossal, én és a leány pedig a báró fülkéjét foglaljuk el. – Nagyon bölcsen, – szólt meghajtva magát az ifjú. – Az ajtók gondosan be lesznek zárva, – tevé utána Ottil. – Még bölcsebben! – monda nevetve Béla. – Minden têt-à -têt megtiltatik a lánynyal. – S helyette önnek udvarolhatok. – Megkimélem önt a fáradságtól, – mondá bigygyesztett ajkakkal a hölgy és sarkán egyet fordulva, a két testvérhez közeledék. Béla utána nézett a távozó hölgynek, és sajátságos mosolylyal ajkán, fogai közt mormogá: – Oh, ártatlanság báránya! oh, szende Lucrétia! Ottil kibontakozék téli felsÅ‘ öltönyeibÅ‘l, s egyikét a legszebb szabású, alabastrom nyakaknak hagyá láttatni, sÅ‘t egy futó pillantással maga is megtekinté azt a szemközti tükörben; haját, mely fürtökben vala, s melyek a kalap alatt kissé megtörÅ‘dtek, elsimogatá, s nagyon elégedetten fordult el a tükörtÅ‘l. – Önök már esteliztek? – kérdé, szemeivel végig futva az üres asztalon. – Igen, kisasszony. – Kár! szerettem volna önökkel egy palaczk pezsgÅ‘t elkölteni, – mondá, mialatt egy mély támlásszékbe veté magát, igen kicsiny lábait pedig egy himzetes zsámolyra rakta fel. – Béla! nem volna önnek kedve a báró pinczéjébÅ‘l egy palaczkkal felhozatni? – PezsgÅ‘t? – Igen. S nyújtson egy szivart is ide. Van önnek? – Sajnálom, hogy e pillanatban csak erÅ‘s szivarok vannak nálam. – Azt hittem, hogy valamely konzul, minister vagy praesidens asztaláról tartott fenn számomra egy pár hölgyszivart. – Vigasztalhatlan vagyok, hogy mindazon alkalmakon nem jutott ön eszembe. – Úgy látszik, önnek hiúsága, gorombának tartatni?… Én nem jutottam eszébe!… Eh bien!… Adjon egy szivart, bármily erÅ‘s is. A fiatal ember, jobbjával szivartárczáját, bal kezével pedig fidibust nyújta a hölgynek. Betti mindaddig nem hitte, hogy Ottil csakugyan rá fog gyújtani, mÃg annak ajkairól az elsÅ‘ füstgomolyt nem látta. Lajos rettenetesen megbámulta, mint olyan csodát, melyet Alörsön nem volt módjában látnia. – Hozat ön fel pezsgÅ‘t? kérdé aztán Ottil. – SzÃvesen, ha a kulcsok kezemben volnának. – Ott a szögletben ama korinti szobrocska mellett van egy kis asztal, húzza ki a fiókját, abban van a kulcs. A báró megkért, hogy három napig én vigyem gazdaságát. Béla megtalálván a kulcsot, Mártont szólÃtá be, ki, miután nagy nehezen megérté, hogy az uraságok és asszonyságok pezsgÅ‘t akarnak inni, vevé a kulcsot s ment a kamrába, hol a báró pezsgÅ‘i álltak. – Pár percz mulva felpattant az elsÅ‘ dugasz. – Házi gazdánkért! kiálta Ottil, magasan emelve a habzó poharat. – Nos? – – önök nem isznak? – mondá, visszatéve a kiürÃtett poharat. – Oh, én sohasem ittam bort, – mondá vonakodva Betti. – S félek, Lajosnak is megárthatna. – Kedvesem, a pezsgÅ‘nek nincs oly veszélyes hatása, hogy félnünk kellene tÅ‘le. Kedvemért egy pohárral. Béla, kinálja ön vendégeinket. A fiatal ember tele tölté a lány poharát s odanyújtá. Betti vonakodék; oly piros volt, mint a tűz. Végre Béla rábeszélésére, ajkához emelé az édes italt, melybÅ‘l az elsÅ‘ csipÅ‘s cseppek könnyeket facsartak szemeibÅ‘l, melyek olyanok valának, mint az emlény, s rajt a könnyek, mint a friss harmatcsepp. Ottil már a második poharat ürÃté, melytÅ‘l fehér arcza könnyű pirt kapott. – Szivarom kialudt, – mondá a syrén, fejét hátra hajtva a szék támlájára. – Béla, önnek ezt észre kellett volna már vennie! Egykori udvarlóm, gróf SzendrÅ‘ Gyula figyelmét ilyesmi ki nem kerülte. Tüzet kérek! Béla fidibus után nyúlt, Ottil azonban félretolá kezével s mondá: – Nem kell fidibusz! tartsa ide ön égÅ‘ szivarát; arról akarom meggyújtani. Olyan szomorú pillantást vetett Betti a kaczér lányra, midÅ‘n Béla égÅ‘ szivara, melyet ajkai közt tarta, érintkezésbe jött amazéval. Ajkaik milyen közel jövének egymáshoz. E pillanatban sajnálta, hogy Å‘ is nem szokott szivarozni. – Valóban, a báró ennél jobb pezsgÅ‘t is tarthatna, – mondá Ottil, visszaesve szokott bÃrálói modorába. EbbÅ‘l négy pohárral is megiszom, s mégsem változtat kedélyemen. Mit gondol ön Béla, tán nem is valódi pezsgÅ‘? Pedig az ártalmas; más napra fÅ‘fájást okoz. Igyék Béla! Hamvay báró elébe sohasem volt szabad, csak valódi pezsgÅ‘nek jönni. Ez, ha jól emlékszem, olyan közönséges fajta, milyent Goldbachéknál ittunk egykor. Emlékszik ön még rá, édesem? – kérdé Bettihez fordulva: – ön atyjának volt épen születésnapja. A lány arcza elborult e kérdésre. Tán szomorú emlékezete ébredt fel, mely Å‘t e naphoz köté, vagy hogy fájt a hölgy e durvasága. Bélára is rosszul hatott, mert azonnal oda hajolt Ottilhez, s egész lakónicze mondá fülébe: – Kedves Ottil kisasszony, ön nagyon goromba! – Ön az oka; miért hagy beszélnem, – felelt nevetve Ottil, mi közben új pohárral ürÃte ki: – tehát miért nem mulattat ön? Beszéljen tehát! önnek igen jó beszélÅ‘kéje van. Hadd halljuk! mondjon nekünk egy párt galánt kalandaiból. Oh, mert hisz ön, don Juan, Richelieu, ön csak megy, lát és gyÅ‘z! a hölgyek Julius Caesára! Az ifju homlokán nagyon jelentékeny pár redÅ‘ húzódott össze, midÅ‘n e szavak közben egy véletlen pillantással Betti arczát meglátá, mely olyan sápadt volt s kinek ajkai úgy remegtek. Béla megérté a fiatal lány arczán e hatás okát, s ajkába harapott, midÅ‘n Ottil füléhez hajolt és mondá: – Ne feledje, hogy én felül bÃrom mulni önt a kiméletlenségben, de nem akarnám mindjárt az elsÅ‘ napokban megmérgezni e gyermekek kedélyét. Legyen ön szives, és szünjék ingerelni! – Hahaha! Béla barátunkból a pezsgÅ‘ beszél! – nevetett Ottil, s hátra veté magát a karszékben. – Meg nem foghatom, hogy az aristokratia fejébe sohasem megy oly hamar a pezsgÅ‘, mint egyéb alsóbb osztályokéiba. Báró Kerendi Friczi országos pezsgÅ‘ivó volt, hanem sohasem beszélt félre. S ön, egy palaczktól annyira felhevül, hogy egészen szokása ellen itt szépeket mond nekem. Ah édesem, – tevé utána Bettihez fordulva, – hallotta volna csak, milyen bókokat mondott a fülembe. Hahaha! mint egy timárlegény. A fiatal ember vállat vonÃtott, s felkelt, s magában érthetlenül mormogá: – Ebbe a lányba vagy minden rossz szellem belébújt ma, vagy megittasodott. Nem lehet vele beszélni. Ottil is felkelt; égÅ‘ homlokán kezecskéjét végig húzván, panaszkodék a nagy hÅ‘ség ellen, s nem mulasztá el utána tenni, miszerint e támlásszék, melyen ült, s mely à la Voltaire van készÃtve, igen ostoba és czélszerűtlen találmány, és sokkal pikánsabbaknak találja a balzakokat, milyenek Csicseri komtesz termeiben vannak. Betti e közben oly mozdulatlanul ült meg helyén, mintha csak szobornak faragták volna oda. MinÅ‘ ismeretlen érzelmek s ismeretlen gondolatok vonulhattak tiszta szÃvén s gyermeteg lelkén keresztűl, látva e hölgy kaczér, kihÃvó viseletét Béla ellenében. Mitsem óhajtott volna inkább, mint e pillanatban magányba vonulhatni, – tán hogy távol, távol lehessen e szilaj hölgytÅ‘l, vagy hogy tán elgondolkozhassék, elábrándozhasson. Oh minÅ‘ álmai lehettek e fiatal lánynak, ismeretlen, fejlÅ‘dÅ‘ érzelmeinek elsÅ‘ stádiumában!… – Éjfél elmult, – kezdé szünet mulva Ottil, egy tükör elÅ‘tt állva, s gyönyörködve arczában, hogy az visszanyeré elvesztett rózsáit. – Gondoskodjék Béla, hogy vendégeink lenyugodhassanak. – Márton már mindent rendbe hozott, – felelt az ifjú. – Igen? Jól van, hanem magam akarom a szobákat felosztani. A kék szobában ketten fogunk hálni, ön édes Bettim és én. A sárga szobát Béla foglalja el, s az étteremben itt e divánon Lajos számára vettetünk ágyat… Teringette pezsgÅ‘je! halántékomon egy ér oly sebesen lüktet. Bizonyosan nem volt valódi pezsgÅ‘, mert e hatást most érzem elÅ‘ször. – Nem tesz semmit, – mondá hanyagul Béla: – reggelre elmulik. – Bah! de reggelig mit csináljak vele? Béla nem válaszolt. Sötét, átható szemei folyvást a fiatal Bettin tévedeztek. E pillanatban elfeledett minden udvari ebédet, ministereket, herczegeket, tábornagyokat és egyéb nagy férfiakat, kikkel Å‘ oly bizalmas baráti lábon állt. Csak egy titkos édes gondolat foglalá el lelkét, midÅ‘n hosszan, hosszan feledé szemeit a fiatal lányon, melyet midÅ‘n az észre vett, elpirult s lesüté tekintetét, s úgy érzé, mintha az ifjú lángoló szemeibÅ‘l egyszerre millió napsugár szúrt volna szÃvébe. A hálószobákban felgyújtattak a lámpák: Ottil karon fogá a remegÅ‘ lányt, s a fülkébe vezeté. – Jó éjt! – mondá meghajtva magát Béla. Ottil visszafordult, s ajkait kissé elbiggyesztve mondá: – Jó éjt lovag! – Jó éjszakát! – mondá Betti is, de oly lágy, oly reszketÅ‘ hangon, és szép arczát rögtön elfordÃtá. Beléptek a fülkébe. Béla, összetett kezekkel, elgondolkozva s az ajtó felé irányzott szemekkel állt meg a terem közepén, s hallá, miként fordÃttatik belül a kulcs az ajtóra. Az elsÅ‘ embernek lehettek hasonló érzelmei, midÅ‘n a paradicsom kapuja bezáratott a háta mögött. A kék szoba, melybe hölgyeink léptek, elég választékos s elég kéjelmes bútorzattal bÃrt, sÅ‘t ez utóbbira több gond látszék fordÃtva lenni, mint az elegancziára. A falakat nagyvirágú kék szÅ‘nyegek borÃták, a mennyezetes ágy mellett barnacsÃkos márvány éjiasztalka állott, s azon alabastrom lámpa. Minthogy csak egy nyoszolya volt a szobában, egy széles kereveten vetteték a másik ágy. – Tegye ön magát kényelembe, – mondá Ottil, – s ha nem álmos, még tán cseveghetünk. Én, rendesen nagyon sokára tudok elaludni. Különösen most, ez az átkozott rossz pezsgÅ‘ egészen elűzé szemeimbÅ‘l az álmot. Apropos, – tevé utána, fürkészÅ‘ tekintetet vetve a lányra, ki elgondolkozva ült a kerevet szélén: – mit tart ön Béláról? Betti zavarral süté le szemeit a földre, és szünet mulva nagyon halkan felelé: – Å igen jó ember. Nekem jóltevÅ‘m. Valóban, nem tudom, hova lettem volna nélküle e nagy városban. Ottilt nem elégÃté ki e felelet s folytatá: – Ej édesem, nem jóságról van itt szó. A férfiak egytÅ‘l-egyig jók, mÃg érdekökben van jóknak látszani. – Béla nagyon szeles, – nemde? – Nem tapasztalám. – Rossz szokás nála, hogy annyit beszél. – Az jól áll neki. – Igen, de életemet teszem rá, hogy még sohasem beszélt ministerrel. Ãtkozottul le tudja Ãrni az udvari ebédeket. Hiszi ön, hogy volt valaha királyi asztalnál? nagy hiba benne, ilyeneket lódÃtani. Különben csinos fiú volna. Mit gondol ön? A lány hallgatott, és szemeit a tarka szönyegen tévedezteté. Ottil folytatá: – Szemeiben sok tűz van. Nem vette ön észre! Betti titkon sóhajta, mintha mondaná: – «oh istenem, hogyan lehet ennyire kÃnozni valakit!?» – Ãlmos ön? hogy oly szótalan, – kérdé Ottil. – Igen kisasszony. Oly késÅ‘n van már. – Tehát feküdjék le. Ott az ágya, én majd a kereveten fogok hálni. – Oh, azt nem engedhetem, – szólt hirtelen Betti. – Hagyja ön nekem a kerevetet; én fiatalabb vagyok. – Oh, oh, édesem, figyelmeztetem önt, hogy az rossz szokás és valóban szabályellenes a társadalomban, valamely hölgyet arra emlékeztetni, hogy ön fiatalabb! – mondá sértÅ‘déssel Ottil, s aztán határozottan tevé utána: – Ön idegenebb vendég itt, mint én, következÅ‘leg foglalja el az ágyat, majd én a kereveten maradok. Úgy sem fogok aludni tudni. Akar kegyed vetkezni? Szivesen segÃtek. A bárónak valóban garçon-lakása van, azért nincs nÅ‘cseléd a háznál. Betti szótlan fölkelt a kerevetrÅ‘l, s az ágy mellett egy székre ült, hol elkezdé topánkáit kifűzni, s midÅ‘n harisnyáját leveté, parányi rózsás lábaival a puha szÅ‘nyegre lépett, mely alig süppedett be fuvallatkönnyű teste alatt. – MinÅ‘ szép termete van! – susogá magában, elpalástolhatatlan irÃgységgel Ottil, midÅ‘n a fiatal leány kibontakozék fölsÅ‘ ruháiból, ámbár Å‘ is szép termettel bÃrt, de neki nem volt meg többé az a teltsége. MinÅ‘ hajlékony, milyen aetheri! tevé utána sóhajtva, s visszagondolt tizenhatodik évére. A lány ezalatt paplana alá temeté magát; csak fehér arcza látszék ki alóla, melyre szétbomlott aranyhaja hullott egyes csigákban. – Olyan álmatlan vagyok, mondá az idÅ‘sb lány, mialatt fejével hátradÅ‘lt a vánkosra, s lábait hanyagul fölszedé a kerevetre. Nem tudom, hogyan töltsem el az éjt… Ãlmos ön?… csak legalább zongora volna! MegjegyzendÅ‘, hogy Ottil épen nem tudott zongorázni; hanem az a természete volt, miszerint ha valahol zongorát nem látott, ott azonnal följajdult: – oh, csak zongora volna! oh beh szeretnék most ábrándozni! oh, hogy szeretném most, ha Liszttel négykézre játszhatnám! csak vele tudok presto agitatót játszani! ah, Döblert, Kalkbrennert, Cernit, Dreyschockot nem is emlÃtem! oh, beh szeretnék zongorázni! stb. Ha pedig zongorát látott, akkor ekkép beszélt: – nincs önöknek gitárjok? ah, pedig beh szeretnék játszani! épen most kaptam Stumbenza symphoniáit! oh beh nagy kedvem volna gitárt játszani! kár, hogy úgy kimegy a divatból a gitár, valóban nemes hangszer! – Ha pedig történetesen gitár is, zongora is volt a háznál, ekkor Ãgy sóhajta: – nem tartanak önök hárfát? kedvencz hangszerem, melyen szenvedélylyel s nem kevés elismeréssel játszom! valóban megbocsáthatlan hibája az emberiségnek, hogy a hárfát annyira elhanyagolja! a középkor azért volt oly nemes, oly lovagias, mert hölgyei hárfát játsztak! Kár, hogy önök nem tartanak hárfát! – Ottil igen regényes szellemű volt. Az idÅ‘sb hölgy újra kérdé: – Ãlmos ön kedvesem? A fiatal lány szemei már lehúnyva voltak, s igen érthetetlen hangon válaszolá: – Oh nem. Csak beszéljen kegyed. Még nem vagyok álmos. Ottil, látva hogy a lány udvariasságból felelget kérdéseire, elhallgatott. Szünet mulva fölkelt, eloltá a lámpát, s ismét visszadÅ‘lt a kerevetre, a nélkül azonban, hogy levetkezett volna, csupán czipÅ‘it húzá le, melyek könnyűségre vetélkedtek a jackemare-keztyűkkel. Feje hátrahanyatlott, s különben mindig szép fehér homloka e pillanatban oly vörös volt s úgy égett, mintha mindenik erén egy-egy parázs lett volna. Közel egy óra telék el, s Betti elszunnyadott. Ottil ekkor újra fölkelt s odament a lányhoz, megtekintendÅ‘, ha vajjon alszik-e. A lány oly mélyen aludt. – Még nem volt nála kifejlÅ‘dve s nem volt neve azon érzelemnek, mely késÅ‘bb, hosszú éjeken át megrabolja álmainkat. Ottil ezután az ajtóhoz ment; az ajtót fölnyitá s lábujj hegyen végig lopózott az éttermen, melynek ajtaja Béla szobájába nyilt. Tán a szellÅ‘ érintése nem okozhatott volna csekélyebb neszt, mint Ottil, midÅ‘n a kilincsre tevé kezét s az ajtót fölnyÃtá. Csak ruhája suhanása hallatszott, midÅ‘n az ajtót ismét betéve, a sötét szobában tovább lépdelt. Lélekzetét tartá vissza, és susogó visszafojtott hangon mondá: – Alszik ön, Béla? Az ifjú ébren volt, s Ãgy nem lepeték meg a jelenet által. – Ön az, Ottil? A leány elÅ‘bbre lépett s égÅ‘ arczát a férfi tenyerébe hajtá. – Oh, – kimondhatlanul szenvedek, – susogá a hölgy; – ha aludni tudnék!… de lázam van!… egyszerre fázom és égek!… Olyan boldoggá tenne egy rövid álom! mondá, mialatt fejét kissé fölemelé s két kezével homlokát szorÃtá át. A férfi egész nyugodtsággal maradt fekhelyén, s alig hihetÅ‘ hidegséggel mondá: – Miért nem feküdt ön le? – Nem birok!… Ön ma nagyon kegyetlen volt hozzám… Egész nap kÃnzott… Meg kelle gyÅ‘zÅ‘dnöm, hogy ön – – Bettit szereti! – Ez csak mese, mely egyébiránt ha igaz volna is…? – Oh istenem! tehát nem tarthatok igényt többé az ön szÃvére? – Mily botor ön Ottil? SzÃvrÅ‘l beszél ön; bah! egészen kiveri szemembÅ‘l az álmot. – De én birtam az ön szerelmét! – Ah a mult, az a mult! – mondá hanyagul a férfi s egyet ásÃta. Nem adhatunk eléggé hálát az istennek, hogy engedett felejtenünk. Mit gondol ön? nem volna üdvösebb, ha felejtené ön is a multat? – Ha tudnám. – Próbálja meg csak. Például, – ne gondoljon többet rám. – Béla! – Ottil! – Ön kegyetlen! – S ön gyöngédtelen, hogy legédesb szunnyadásomból fölébreszte. Most már reggelig el nem birok aludni, hacsak morphint nem veszek be. Pedig e pillanatban nincs velem morphin készletem. – Oh istenem, mióta ön visszaérkezék Pestre, úgy megváltozott! – Nem csuda! Harmad napja jöttem meg s ugyanakkor volt születésem napja; az emberek azt mondják, minden hét évben változik a természetünk, s Ãgy lehet, hogy az enyémnek is tán épen harmad napja volt a forduló napja. – Gyarlók vagyunk, Ottil, gyarlók vagyunk. – Gyarlók, s azonfelül ön hálátlan is! – Haladni kell a korral. A hála olyan, mint a százgallérú köpönyeg: kiment a divatból!… Mon dieu, csak legalább morphin volna kezemnél, hogy el tudnék aludni! – TeremtÅ‘m! ön képes engem Å‘rültté tenni. – Vigasztalhatlan volnék, mert akaratom ellen fogna történni, – veté könnyedén oda a szavakat Béla. – Egyébiránt a szerelemÅ‘rülteket is gyérÃti már a kor szelleme. Innen-onnan végkép kimegy az is a divatból. – Iszonyú! iszonyú, a mit ön vélem cselekszik! – Ne feledje, hogy a szomszéd szobában alszik Lajos. Miért koczkáztatni jó hÃrnevünket!? – Nemcsak koczkáztatom, de már föl is áldozám azt önnek. – Ah, átkozott morphinja! mily szépen elaltatna most engem! Önnek sem ártana Ottil, valóban nem ártana, legalább elaludnék. A hölgy csaknem görcsöket kapott már e hallatlan hidegségtÅ‘l, mellyel fogadtaték. Elkezde keservesen sÃrni. Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit tördelte. – Borzasztó! Ãgy eltaszÃtani magától! Engem, ki annyira szerette önt!… De jó… azért ne higyje, hogy távozom e helyrÅ‘l; itt maradok; e helyen fogok meghalni! – Legyen oly kegyes Ottil, ott van ön mellett a gyufa; nyújtsa ide. Ellenállhatlan kedvem jött szivarozni. Ott mindjárt mellette a gyufa. – MegÅ‘rülök!! – Ha még egy ekkorát kiált, bizonyosan behallik Bettihez. – Azt akarom, azt akarom! Magam elbeszélendem neki! Megmondom, mily irtózatos ember ön, hogy ahhoz tartsa magát, midÅ‘n majd elébe fog ön térdelni! mert ön elébe térdel, én tudom; mint azt velem tevé! – Ha nem félnék, hogy vendégeinket föllármázom, – Ördög RóbertbÅ‘l egy szép kavatine jutott eszembe, nagy kedvem lenne elfütyölni. – Szemtelen! – kiálta mint egy fúria a hölgy s feje a székre hanyatlott. Egy idÅ‘re elcsöndesült minden. A férfi fölült ágyában, fejét a falnak támasztá, s egy szóval sem törte meg a beállt csendet. Eltelék egy negyedóra. Ottil még mindig ott feküdt a szÅ‘nyegen, karját a székre, fejét pedig karjára hajtva. – Béla csöndesen elÅ‘rehajolt, s úgy tapasztalá, hogy hölgyét elnyomta az álom. Még várt vagy tÃz perczig, hogy jobban meggyÅ‘zÅ‘dhessék, sÅ‘t halkan meg is szólÃtá Å‘t: – Ottil! Ottil! [Illustration: Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit tördelte.] A lány nem mozdult. – Alszik, – mondá magában. – Mélyen alszik. Öt pohár pezsgÅ‘t ivott. ErÅ‘t vett rajta. Ekkor csöndesen kilépett az ágyból, Sérey pongyoláját magára ölté, s egy lépéssel az épen ágyánál fekvÅ‘ lányt keresztüllépte. Az ajtót zörej nélkül fölnyitá, az éttermen óvatosan keresztülment, s kezét azon ajtó kilincsére tevé, mely Betti szobájába nyilt. – – – Lélekzetét visszafojtá, midÅ‘n reszketeg kezével a kilincset megnyomta. Az ajtó zárva volt. – Hah, ördögbe vele! mondá magában és elhalaványodva mérgében: – a kulcs Ottilnál van! bizonyosan zsebébe dugá elÅ‘vigyázatból! átkozott fúria, hogy mindig utamban áll! Egy-egy nehéz sóhaj hallott ki Betti szobájából. – Ébren van, – folytatá magában; – sóhajt; vagy tán álmában sóhajt. Ha rólam álmodnék!… Ãtkozott lánya; vissza kell hozzá mennem, és zsebeit kikeresnem. Bizonyos, hogy a kulcsot Å‘ tette el. Kopognom nem lehet! fölébredne s megijed;… szegény olyan ártatlan! Béla csöndesen megfordult, hogy ismét visszamenjen azon szobába, hol Ottilt hagyá. – MidÅ‘n fejét visszafordÃtá, – – – szinte lerogyott… A szemközti ajtóban állt Ottil, kezében égÅ‘ gyertyával. Csekély phantasiával lehetett volna Å‘t azon angyalhoz hasonlÃtani, ki lángpallossal strázsát állt a paradicsom kapujában. – Hah! Ördögbe, el vagyok árulva! – mondá magában, el nem rejthetve meglepetését. – Hahaha! – kaczagott föl a hölgy, meg sem mozdulva helyében. – Fölsültünk, úgy-e don Juan? kedves Richelieu! Ah, báh! – Hahaha! – nevetett aztán a fiatal ember is, midÅ‘n meglepetésébÅ‘l magához tért. Ön valami rosszat gondolt felÅ‘lem? Alásszolgája mademoiselle! Hahaha! – Hahaha! Hahaha! – a hölgy túlkaczagta Å‘t. – Fel akarja ön lármázni a házat? – Oh, fiasco! – Furcsa ön, Ottil! mondá a férfi, abban hagyva a nevetést. A gyertyát akartam megnézni Betti szobájában, ha nem hagyta-e égve. E száraz szÅ‘nyegek oly gyulékonyak. – Hahaha! gyulékonyak… a száraz szÅ‘nyegek!… a szÅ‘nyegek, melyek… – Nem tudta tovább folytatni a nevetéstÅ‘l, mely már görcsökbe ment nála át. – Megfulok!… – Ugyan Ottil, gondolja meg, mily rosszul áll önnek a nevetés, s hagyjon fel már vele!… Jó éjt kisasszony! Jó éjt! A férfi e szavakkal, komolyan lépdelt el a hölgy mellett, az ajtót magára zárá s lefeküdt. Ottil is felhagyott a nevetéssel; visszavonult szobájába s talán e kis komóczióra azonnal el is aludt. Másnap a reggelinél nem jött szóba az éji kaland. Ottil iparkodék vidám lenni, azaz beszélt fényes multjáról, s élczeket szórt a férfiak ellen, figyelmeztetvén Bettit is, hogy Å‘rÃzkedjék a férfiaknak hinni, különösen azoknak, kik nagyon sokat beszélnek; s e megjegyzése Bélára volt czélozva. Béla, mint azt elÅ‘re megjóslá Ottil, sohasem jöhetett tête-à -tête Bettivel. A praktikus hölgy oly ügyesen játszá ki a fiatal ember minden igyekezetét, kisérleteit, hogy annak nem maradt egyéb hátra, mint ajkát harapnia a sok fiasco felett. Két nap mult el ezalatt. Sérey még mind nem mutatá magát; s a vendégek nem gyÅ‘zék a háziúr távollétében korlátlan szabadságukat használni. Minden nap ünnep s minden nap vendégség volt a háznál. Harmad nap este Holdburgné látogatá meg Å‘ket. Komoly és szokása ellenére levertnek látszék. ErÅ‘s theát készÃttete, s theázás közben nagyon kevés beszédű volt. Röviden jelenté, hogy Sérey elutazott Bécsbe, s nem bizonyos, hogy mikor térend vissza. Azonban, – tevé utána, mialatt Betti és Lajoshoz fordult, – ha önök fel akarják keresni édesanyjokat, lakását tudatá velem: József-utcza 42. szám; a házmesternél tudakozódjanak csak. – József-utcza 42-ik szám! Betti, jól megjegyezzük. – Nem felejtem el, – mondá a lány; holnap mindjárt felkeressük. XI. Egy kis intermezzó. Régen, még gyermekkoromból emlékszem egy kóborló obsitos katonára, ki igen ügyesen tudta a kártyát keverni, s e titkos és bámulatra gerjesztÅ‘ mesterséggel beutazta Magyarország jó nagy részét, s mindenütt jól mulatott, mÃg csak kenyérkeresÅ‘ mesterségét a gonosz publikum ki nem tanulta. – Itt van fiaim a kártya: meg van mind a harminczkettÅ‘, – mondá többek közt hozzánk az obsitos, kit Gábornak hÃvtak. – Tüstént mutatok szép mesterséget; hanem elÅ‘bb adjatok egy egy garast, mert Gábornak ördöge van, az pedig nem játszik, mÃg egy kis pálinkával meg nem kinálom. – Hát magának Gábor mester, gyomrában van az ördöge? – Ott bizony, öcsém, másnak is, meg minden embernek gyomrában van az ördöge, – felelt a pseudo Boszkó, s azzal a kártyát tovább keveré; – látjátok, itt van a négy felsÅ‘, négy király és a négy hetes, szépen egy sorjában, egymás mellett. Most ha én ezeket összekeverem, mindjárt nem lesznek többé egymás mellett. – Azt minden mesterség nélkül megcsinálom én is. – Igen, de többet hozzá sem nyulok, hanem a ti kezetekben hagyom az összekevert kártyát és csak rálehelek, háromszor azt mondom, hogy hókusz-pókusz! s megint együtt lesznek, – mondá s úgy cselekvék. – hókusz-pókusz, egy, kettÅ‘, három… Tessék ide nézni, itt van megint a négy király, és a négy hetes, épen úgy egymás mellett, mint elÅ‘bb, mikor még össze nem kevertem. Most már tessék ide nyújtani a garast, eddig van a mesterség, melyre engem a hires Boszkó tanÃtott Taliánországban. – – Mi akar most már ebbÅ‘l kijönni? – kérdik olvasóim. Valóban semmi egyéb, mint csak példát akartam felhozni, miszerint a regényÃrók is, igen csekély kivétellel, majd mind a kártyavetÅ‘ obsitost utánozzák. Egy kártyavetéssel elszélesztik és elvesztetik szem elÅ‘l a regény hÅ‘söket, aztán à la Boszkó, hókusz-pókusz, egy, kettÅ‘, három, ismét összehozzák az elveszett hÅ‘söket, nagy meglepetésére az olvasó közönségnek, – s kész a regény… Lám, – a regényÃrás milyen könnyű mesterség – annak, a ki tudja! Csak a talizmánt, azt az áldott hókusz-pókuszt nem kell soha a játékból kifelejteni!… Magunk is ilyesmit cselekedtünk, midÅ‘n regényünket megindÃtottuk. A Goldbach-család elszéledett, a kereskedést feloszlattuk, stb. stb. Mult fejezetünkben a mellékszemélyek már szépen ismét összekerültek, s most a valódi hÅ‘sök után kell néznünk, hogy azokat is szép rendben összesánzsirozhassuk, mint az a franczia négyesben szokás, hol majd összejönnek a párok, ott meghajtják magokat s újra szétmennek, mÃg végre a rondeauban ismét összefűzÅ‘dik kiki párjával. Az elkevert kártyák közt vannak még: a jó Goldbach, a szép Goldbachné s mindenek felett a vétkes kompanista, kivel azóta sem találkozánk, mióta a bájos özvegy, Holdburgné oly sikertelen kaczérkodott vele a Goldbach-féle családünnepélyen. Zsellye Bertalan, az érdemes compagnon, a megyei büntetÅ‘ törvényszék által öt évi fogságra volt itélve. Az öt évbÅ‘l csak három évnegyedet tölte ki, s aztán sikerült megszöknie. Mint mondják, elhagyta az országot, ámbár többen vannak, kik mint szemtanúk állÃtják, hogy álnév alatt még sokáig idÅ‘zött szerteszéjjel Magyarországon, mÃg végre egy párbajban agyonlÅ‘tték Å‘t a szt. lÅ‘rinczi erdÅ‘ben. Szökése után fél évvel (ezt ZsedÅ‘fi András beszélte), ZsedÅ‘fi András úrnál egy éji látogatást tÅ‘n, mely hivatlan látogatás ZsedÅ‘finek pár ezer pengÅ‘jébe került, s mely látogatások ismétlését elkerülendÅ‘, ZsedÅ‘fi azonnal három komondorral szaporÃtá házÅ‘rzÅ‘ ebeit. Goldbachné kitölté fogsági idejét, az öt évi börtönt. Ifjan ment oda, s vénen jött ki belÅ‘le. Szabadsága elsÅ‘ napjaiban azonnal Alörsre utazott gyermekei fölkeresésére, kiket azonban már nem talált ott. A halottjelentÅ‘ nem tudá hová lettek, s esküdött, hogy Å‘ tejbe-vajba füröszté a gyermekeket, s Ãgy meg nem foghatja, hogy miért szöktek meg házától. A szerencsétlen asszony megtört szÃvvel hagyá ekkor el ismét a várost. Multjának emlékezete, melyhez annyi gyalázat volt kötve, nem engedé Å‘t azon helyen ismét megtelepedni. Visszament Pestre, hol a szánalom és a könyörület tartá benne az életet, melyet hurczolt napról-napra, s melyet oly jól esett volna már vállairól leráznia! – – – S most, – egy, kettÅ‘, három! keverjük fel a kártyát, s hozzuk össze a négy felsÅ‘t, a négy királyt és a négy hetest. XII. József-utcza Nr. 42. Történetünk idejében, három évvel a fentebbi szakaszban elbeszéltek után, – a még folyvást piszkos, sáros és sötét József-utczában, egyetlen épület volt csak, mely külcsÃnra a figyelmet magára vonhatá némileg, a többi rozzant házak között. Ez a 42-ik számú egyemeletes ház volt. Sárgára meszelt fala és szép zöld redÅ‘nyös ablakai voltak. A ház végében nagy kert, mely a gyér házak s puszta telkek között, szinte a városon kÃvül a mezÅ‘kre nyúlt ki. Mint mondják, a ház tulajdonosa igen gazdag ember, kinek azonban jelenleg sem személye, sem gazdagsága ránk nem tartozván, – a helyett, hogy fényes salonjaiba lépnénk, ugyanazon háznak egy kis udvarra nyiló nyomorúságos szobájába vezetjük olvasóinkat. (Valóban, nagyon türelmeseknek kell lenni a regényolvasóknak, hogy azok oly szépen engedik magokat mindenüvé vezettetni!) A szobában durva szalmazsákon egy beteg nÅ‘ fekszik. Alig van rajta élet. A lélek csak úgy jár haza belé hálni. Mellette, háromlábú asztalon (a negyedik hiányát egy szék háta pótolja,) fiatal, tizennyolcz éves ember ül és Ãr, fogaival olykor a toll szárát rágva, mintha az által gondolatinak akarna gyorsabb menetet erÅ‘szakolni. Szép, szÅ‘ke ifjú, alig pelyhedzÅ‘ bajusz és gyenge körszakállal. Szemei szép metszetűek s eleven kékek, melyek, daczára hogy gond és bánat nyomják szÃvét, szüntelen mosolygni látszanak. Ruhája összhangzatban van a szoba butorával. Kissé kopott, de igen tiszta blúz, s nagykoczkás nyári nadrág van testén, – s lábain nem igen jó karban levÅ‘ everlasting topánok, melyek azon idÅ‘ben divatoztak (de nem a nem jó karban állók). Figyelmét felváltva kötik le az elÅ‘tte heverÅ‘ irományok és a beteg nÅ‘, ki nyugtalanul fekszik. Ha az iratokat tekintjük, nagyon sajátságos fogalmunk támadhat az azokkal foglalkozó fiatal emberrÅ‘l. Azon kéziratok mind – szerelmes levelek. Mit kereshet itt a szerelem?! Hogyan jöhetett kedve Ãmornak e helyre vetÅ‘dni, s itt űzni bolondos játékait, itt, e nyomorúság fészkében?! hol annyi bú s prózai életszükségek feletti kétségbeesések töltnek be lelket, szÃvet, – juthat-e még ott hely, ez érzelemóriásnak, – a szerelemnek is?!… – A szerelmes levelek közűl tájékozásul egy párt ideigtatunk: 1. – «Kedves Erzsikém! Már három vasárnap múlt el, a nélkül, hogy téged láttalak volna. Minap is megigérted pedig, hogy ott fogsz lenni a «Granatérosnál,» s nem tartottad szavadat. Azt kell hinnem, hogy hűtlen lettél hozzám, s bizonyosan a Varga Petivel mentél mulatni a «Szimándliba». Oh ha én akkor Varga Petit ott nyomhattam volna a Szimádlinál, most tudom nem szÅ‘ne többet a takácsműhelyben. Kedves Erzsikém, még jóvá teheted hibádat, mert én szÃvesen elfelejtek mindent, ha tudniillik megigéred, hogy jövÅ‘ vasárnap velem jösz a Granatéroshoz, hol egész este együtt tánczolunk, eszünk-iszunk és mulatozunk. Mosogatás után a kapuban foglak várni. Az isten áldjon meg! N. N. szabólegény.» 2. – «Drága Ludmilla kisasszony! Bocsásson meg kegyed, hogy szavamat nem válthattam be. De nem én, hanem az aranyműves volt az oka, ki is az aranygyűrűt nem csak el nem készÃté, hanem önnek szép hajfürtét, egybefonva az én hajammal, melyet a gyűrűbe kellett volna használnia, – elveszté. Az atlaszczipÅ‘ket és féltuczat selyemharisnyát már megrendeltem az ön számára. Nem felejtem el önnek azon boldogÃtó igéretét, hogy az elsÅ‘ párt belÅ‘lük én fogom kegyednek fölköthetni. Kiváncsi vagyok megtudni, mikorra készÃtendi el kegyed azon aranygyöngyös házisipkát, melyet számomra kezdett hÃmezni. Vasárnap meglátogatom önt, s akkor a «Nagypipánál» fogunk együtt estelizni. N. N. boltossegéd az Aranyszalaghoz czÃmzett rÅ‘föskereskedésben.» 3. – «Kedves Gyulám! Még mindig a régi szerelemféltÅ‘ vagy, ki fölülmúlod Othellót és mindazon bolond férfiakat, kik a szinházban szerelemféltés miatt komédiát hagynak magokból űzetni. Te is jó lennél komédiásnak, mert hallom, hogy újabb gyanú miatt már megint fejedet vered a falba. Azt mondják, arsenikumot akarsz bevenni, minthogy hÃr szerint én N. bárót megcsókoltam volna. Ne higy ily bolond hÃrnek, mert hazugság, rágalom! A báró ugyan elég merész volt kaczérkodni velem, de rá sem hallgattam, mert ügyetlen. A szÃnházban minap mellettem ült (akkor, mikor nem volt pénzed számomra páholyt bérelni, s zártszékre szorultam) s gondold csak, hogy figyelmemet magára vonja, úgy megnyomta lábával a tyúkszememet, hogy nagyobbat sikoltottam, mint egy tetten kapott primadonna a szinpadon. Apropos, primadonna! Küldd el már édesem azt a selyem ruhakelmét, melynek párját N. grófnÅ‘n láttuk. Meghalok, ha még soká késel vele. Tegnap már magam akartalak meglátogatni, de a nagy sár akadályozott. (Nem volt fiákerre pénzem; az utolsó forintomon, minthogy gyomornyomásban szenvedek, «non plus ultrát» hozattam a conditoryból). Ha soká késel, elpusztulok, nemcsak szerelembú miatt, hanem anyagilag is. Ölellek! csókolom a szÃved dobogását! N. Clementine, magányzónÅ‘.» – – – Ezek s ezekhez hasonló tartalmú levelek hevertek a fiatal ember asztalán. Mit kereshetnek e levelek s mi czéljok azoknak, – röviden megmondom. A még általunk ismeretlen fiatal embernek e levélÃrások, valódi kenyérkeresete. Ugyanis, az ipar és kereskedelem minden osztályából s mind a két nembÅ‘l, mesterlegények, boltossegédek, szobalányok, szakácsnÅ‘k, varrólányok, kik magok vagy nem tudnak Ãrni, vagy idejök nincs az Ãrásra, fiatal emberünkhöz folyamodnak, ki is csekély honoráriumért és csekély fejtöréssel fogalmazza helyettök a különbözÅ‘ helyekre szóló billet-douxkat. S e valóban sajátságos és eredeti kenyérkeresetbÅ‘l, melynek jelszava: ha nem is csurran, de legalább csöppen, – évek óta táplálja azon beteg nÅ‘t, ki megtörve testben és lélekben, nyugtalanul hánykódik nyomorúságos ágyán. A fiatal ember, ki minden mozdulatát aggodalommal kiséri, gyakran leteszi tollát, vagy épen füle mellé vágja s odamegy a nÅ‘hez, vánkosát igazÃtja hanyatló feje alá, mi közben oly gondosan kérdezÅ‘sködik tÅ‘le: mije fáj ismét? hol szenved? óhajt-e valami orvosságot, vagy egy kis meleg levest? – (a szerelmes levelek nem igen hajtnak többet a konyhára, mint csak levesre valót). Azután ismét elfordul, miután a nÅ‘ türelmetlenül utasÃtja vissza ajánlatát, – leül: egy mélyet sóhajt, vagy lehajtja tenyerébe fejét, honnan a bú elűzte gondolatait, melyekkel azokat a tarka szerelmi leveleket kellett volna alkotnia és fölékesÃtnie. – Majd ismét fölemeli fejét, odafordul a beteghez, s lágy, érzelemteljes hangon mondja: – Oh anyám! szÃvem vérét ontanám ki, egyetlen boldog órádért!… Éjt-napot egygyé tennék, csakhogy neked visszaszerezhetném nyugalmas éjjeleidet!… Mi lenne nekem a nélkülözés, ha téged még egyszer bÅ‘ségében láthatnálak elvesztett örömeidnek, jólétednek!… A beteg nÅ‘ türelmetlenül vágott a fiú beszédébe. – Mit siránkozol itt a fülembe?! – monda – avagy segÃtesz azzal a bajon? Azon korban, melyben vagy, már bizonyos pályájának kell lenni az embernek! A te dolgod inkább mulatság és idÅ‘lopás, mint kenyérkereset. Csak beszélsz, beszélsz és nem szerzesz semmit. Elpusztulunk éhen. Nem törÅ‘döl anyáddal!! A fiúnak szÃvébe metszettek e méltatlan szavak. – Isten bocsássa meg anyám! – sóhajtá lecsüggesztett fÅ‘vel a fiú, s aztán szomorúan tevé utána: – hogy én nem törÅ‘döm veled anyám, – te mondod ezt nekem, ki reggeltÅ‘l késÅ‘ estig dolgozom, hogy… – Az nem dolog. A te munkád csak komédia, melyet krajczárral fizetnek az emberek, s nevetnek fölötted, hogy olyan jó bolondra tettek szert. – Ne vedd fölhányásul anyám, – mondá szomorúan a fiatal ember – napi keresményemet minden estve átadom neked, a nélkül hogy csak csekély láttatja volna is. Magadra nem fordÃtod, ételt nem hozatsz rajta, gyógyszer nem kell, az orvost visszautasÃtod. Hova teszed tehát azon naponkinti csekély összeget is? – Arra éhezel már? – mondá fölindulva a beteg s halvány arcza még jobban elsápadt. – Szeretnéd már eltékozolni azt a pár fillért? Nem jó lesz neked, majd ha meghalok? Három éve hogy együtt vagyok már veled; – mi lenne belÅ‘led, ha ez idÅ‘ alatt azt a pár garast meg nem takargatom számodra? vagy félsz, hogy tán magammal viszem a sÃrba? oda varratom a koporsóvánkosomba? – – Miért hányod hát az ilyest szememre? Tudom, nénéd majd nem tenné azt. Miért is nem keresed Å‘t fel? az majd jobban gondomat viselné!… – Meg akarsz-e ölni anyám? – mondá könnyezve a fiú: – hol és hogyan keressem fel Å‘t, midÅ‘n három év óta hÃrét sem hallottam. – Miért titkolódzol tehát? miért nem mondod el Å‘szintén, hol hagytad Å‘t, hogyan váltál meg tÅ‘le? Úgy-e, nagy nyomorban hagytad? nem volt már ruhája sem… Úgy-e, rongyos volt mondd, mondd bátran. – Ne kivánd oh anyám! sokszor beszéltem már róla, de sohasem igazat. Úgy szeretlek, úgy imádlak, jó anyám! szÃved törnék meg, ha elmondanám, a mit én láttam, a mint én hagytam Å‘t! Hagyjuk ezt akkorra, midÅ‘n fölgyógyulsz. – Az már csak a más világon lesz! Én pedig ezen a világon akarok róla mindent tudni, – mondá a beteg, és sovány csontkezeit, melyek szinte zörögtek, mint a halottéi, kinyújtá fia felé: – jer fiam, jer ide, ha szeretsz; ülj ide mellém, de az ágyamra; én is szeretlek téged, – – nem zúgolódom többet, csak beszélj róla. Inkább odaadom pénzedet is, melyet elrejték elÅ‘led, csak beszélj, beszélj! Aztán hagyj itt engem, – – vidd el pénzedet is, – – hiszen te szerezted, te is költheted el; – – minek is volna az már nekem?! jer, jer édes gyermekem, beszéld el, – hogyan, hol és minÅ‘ állapotban maradt el tÅ‘led? Ott hagytad el történeted elbeszélését, midÅ‘n bizonyos Sérey báró vÅ‘n benneteket pártfogása alá; az isten áldja meg Å‘t érte; – – – ki volt azon Sérey? – Nem tudok többet felÅ‘le, – felelt a fiú, mialatt fölkelt s a rozzant szalmaszéket közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet: – nem tudok, anyám, mert én csak egyszer láttam Å‘t, s másnap már Bécsbe utazott. Mi lakásán maradánk, Holdburgné és Berger Ottil felügyelete alatt. Hisz ezeket már emlÃtém neked… – Igen, – mondá türelmetlenül a beteg: – csak tovább! – Heteket, hónapokat tölténk ott, bÅ‘velkedve mindazon jókban, melyeket csak szem és száj kÃvánhatnak. Én, hogy megtudám lakásodat, József-utcza 42-dik szám alatt, azonnal Ottil és Betti kiséretében siettem fölkeresésedre. Te már akkor nem valál itt, anyám. – Igen, utánatok mentem Alörsre, honnan kétségbeesve tértem ismét ide vissza, mert már nem találtalak ott többé benneteket. Tovább! – Elcsüggedve tértünk mi is vissza Sérey lakába, és szinte fölhagytunk a reménynyel, hogy téged viszontláthassunk. Betti sokat sÃrt, és – – – oh istenem, mégis hamarabb megvigasztalódott s hamarabb feledett, mint én!… A fiú szünetet tarta mintegy elgondolkozva, ha vajon folytassa-e vagy elhallgassa, a mi következik. Anyja unszolására folytatá: [Illustration: – Nem tudok többet felÅ‘le! – felelt a fiú s a rozzant szalmaszéket közelebb vonva az ágy mellett foglalt helyet.] – Mindennap ünnep volt a háznál. Vidám hölgyek, beszédes, tréfás férfiak jelentek meg esténkint, hol terÃtett asztalok várták Å‘ket. Az ily estélyeknek mindig Betti volt a királynÅ‘je. Körüle gyűltek össze azok a tréfás férfiak, kik annyi bohóságot követének el. – – Egy napon, – mi még sohasem történt, elhagyá Betti a házat. Nyugtalan kezdék miatta lenni, de Holdburgné azt mondá, hogy egy barátnÅ‘jét ment csak látogatni… Három nap mulva tért vissza… Oh anyám! alig ismertem rá. Olyan volt, mint a kit a koporsóba tesznek. Miért is nem tették akkor oda?! most jobb helyen volna szegény leányod!… KisÃrt szemekkel jött felém; megölelt, reám borult és úgy zokogott!… én is sÃrtam, mint a gyermek, – – hiszen akkor még gyerek is voltam, – – annak már három éve! MidÅ‘n fölemelte vállaimról fejét, sÃrva mondá: – Oh, Lajos, ha valahol föltalálod majd jó anyánkat, mondd meg neki, hogy leánya többé sohasem fogja Å‘tet látni! mondd neki, hogy leánya el van veszve, de azt is mondd neki, hogy ne sirassa meg Å‘t, mert nem méltó reá, hogy érette könnyeit hullassa!… – Itt újra mélyen zokogott, s én szÃvemet érzém megtörni. Pedig akkor még nem tudám fölfogni e szavak értelmét. Oh, oly szomorú nap volt ez anyám! Betti egész nap szótlan volt. Este eljöttek ismét a bohó ifjak, tréfáikkal, ötleteikkel, melyek az egész társaságot megnevetteték, – – csak Betti nem nevetett és én; mert én mindig Bettire gondoltam és reád anyám!… A következÅ‘ napokban már derültebb volt ismét Betti, sÅ‘t itt-ott nevetett is, különösen, midÅ‘n egy estve felém jött, s mutatá kezeit, hogy neki milyen szép arany karpereczei vannak, igazgyöngybÅ‘l, nyakláncza és gyönyörű habos selyem ruhája… S valóban, az elsÅ‘ pillanatra majd megvakultam, – úgy nézett, ki mint egy herczegnÅ‘; – – szemvakÃtó brillánt tű a mellén s ragyogó gyűrűk az ujjain, melyeken még sohasem volt gyűrű, kivéve azon egyet, mit te hajadból fontál neki gyermekkorában, s melyet egész azon napig hordott az ujján… – Mi történt veled Betti? – kérdém ámulattal: – hogyan juthattál te ezen drágaságokhoz, miknek súlya alatt szinte meghajolsz!!… Betti nevetett s röviden azt válaszolá, hogy minek kérdem én azt tÅ‘le? nem elég-e az, hogy van?! s nem örülök-e, hogy végre már kivergÅ‘dünk a szegénység porából, melyben hat évig hevertünk. S ekkor biztatott, hogy ne csüggedjek, mert Å‘ rólam is, rólad is fog gondoskodni… Azon napon nagy estély volt. Az asztalnál két férfi közé ült Betti. Az egyik mintegy negyven éves lehetett, hanem a másik nagyon fiatal volt, – – az, kit multkor emlÃték már neked, hogy kocsinkon hoztuk el Pestre, s ki meghitt házibarát volt Holdburgnénál. Betti nagyon sokat beszélt vele, ámbár az idÅ‘sb férfival is csevegett, s a süteményeket mindig annak a tányéráról ette el. A vacsora nagy pezsgÅ‘zéssel végzÅ‘dék, s a pezsgÅ‘zés után, éjfél lehetett, midÅ‘n meglehetÅ‘s mámorosan haza széledtek a vendégek. – – Ez Ãgy folyt szép darab ideig, tán hónapokon keresztül. Bettit sohasem láttam többé szomorúnak. Soha többé, s ez engem nagyon csüggesztett. Minden nevetése szÃvembe szúrt… Hogyis lehet nevetkérezni akkor, midÅ‘n apánk és anyánk sorscsapások alatt görnyed!!… S Betti feledni látszék mindkettÅ‘t. Téged minél ritkábban hozott elÅ‘!… Csak egyszer emlÃtett még, egy reggel, midÅ‘n azt mondá, hogy megjelentél elÅ‘tte álmában, s megfeddéd Å‘t; – – nem szomorúan és gyöngéden, mint anya eltévedt gyermekét, hanem mint itélÅ‘ isten az elesett angyalokat. Ekkor újra rám borult s újra hullatá érted könnyeit és zokogva mondá: – Oh Lajos! minÅ‘ éj volt ez, és minÅ‘ álmok!! Nem bÃrom tovább! ha még egy ily álmom leend, nem fogok fölébredhetni belÅ‘le! Menj Lajos, hagyj egy idÅ‘re magamat s menj, keresd föl anyánkat, – – én adok pénzt neked, melylyel elutazhatol Alörsre; – – hátha ott van, – – hátha sikerül föltalálnod! Vigasztald meg Å‘t! vigasztald nevemben is. Aztán jÅ‘jj ismét vissza, hogy akkor én is veled mehessek hozzá… – Másnap, utiköltséggel ellátva, búcsut vevék BettitÅ‘l, ki, mintha tegnap misem történt volna köztünk, vidáman sétált föl s alá azon férfi karján, kitÅ‘l (miként megtudám) a brazeletteket s azt a sok drágaságot kapá. Dél felé már útban valék, s másnap Alörsön. Oh, mint dobogott szÃvem, midÅ‘n a régi ismerÅ‘s házak elÅ‘tt elhaladtam – egyedül! Házunk felé irányzám lépteimet, azaz azon ház felé, mely hajdan a miénk volt!… Becsületes jó apám boltczimere helyett – kocsmaczégér lógott a falról, s a hajdani bolt felett e fölirat állott: «bor és sermérés a kék macskához!» – Tehát a kék macska még folyvást játszotta szerepét!… – Befordultam a házba. MinÅ‘ érzelmek voltak azok anyám, melyek szÃvemet szaggatták, midÅ‘n keresztülmentem a szobákon! Minden talpalatnyi földön megállapodám, hogy visszaálmodjam magamat a multba, – azon multba, mely mint egy tündérmese vonult el lelkem elÅ‘tt… – Itt volt az én ágyam, emitt Bettié, s amott a másik szobában, hol egy piszkos csavargó, bortól elázva, félholtan feküdte végig a padlót, – – ott: azon szent helyen volt anyám a te ágyad!… Oh, nagyon jól emlékszem reá! fölötte volt egy Krisztuskép, s akkor, – – akkor, – – valami haramia volt oda helyébe függesztve… Leültem egy asztalhoz, – bort hozattam magamnak. Abban a házban még sohasem ittam bort, csak akkor elÅ‘ször. Oh milyen jó volt, midÅ‘n az elsÅ‘ mámort érzém!… midÅ‘n feledni kezdém, hogy hol vagyok!… midÅ‘n leittam magamat, s elkezdének elÅ‘ttem tánczolni azok a profánus képek a falakon! midÅ‘n megelevenedni látszott elÅ‘ttem az a csavargó, ki félholtan feküdt a padlón!… Elkiáltám magamat! neved lebbent el ajkamon, oh anyám! S te nem valál ott. Ismeretlen alakok közelÃtének hozzám, kik kidobással fenyegettek… Ellentálltam, mintha jogom volt volna még azon házhoz, melyben világra hoztál. Årült lehettem, mert az emberek egy része mulatni látszék össze-vissza beszélt szavaim fölött és ez engem bosszanta. Ãœveget kaptam föl, s azt egy szemtelen suhancz fejéhez hajÃtám. A vér elönté arczát s a másik pillanatban kivetettek az utczára. Szégyen, bosszuság s valami irtózatos keserű fájdalmak közt vergÅ‘dtem egy utczai kúthoz s lemosám arczomról a meleg vért. Másnap hÃre futott a botránynak s elhagyám a várost, hogy visszatérjek ismét Bettihez. KésÅ‘ este volt, midÅ‘n megérkezém. A sorsüldözések kifárasztának, s eredménytelen utam, valamint holmi magyarázhatlan sejtelmek, igen levertté tÅ‘nek. Sérey lakásán most is, mint három nappal ezelÅ‘tt, hogy onnan távozám, társaságot találtam. Hol van Betti? kérdém Holdburgnét, ki egy ringó támlásszékben ült, melyet támlájánál fogva egy férfi hintázott. A férfiak összenéztek, Holdburgné pedig könnyen elpirult, és zavartnak látszék. – – – Betti kisasszony nincs többé itt, – mondá végre egy férfi, kivel már elÅ‘bb is gyakran találkozám. – Nincs többé itt? tehát hol van? – kérdém megütközve. – Hja, elutazott, – lÅ‘n a válasz. – S hová? – Hogy hová, azt nem tudhatjuk, elég, hogy elutazott, Ottil kisasszony védelme alatt! – – Jó helyen lesz, ne is aggódjék ön miatta. – – Elsötétült szemeim elÅ‘tt egyszerre minden tárgy. Fejem szédült és szÃvem úgy el volt szorulva. Tehát ezt is el kelle vesztenem. Nem volt elég apám, anyám s – – most még nÅ‘véremet is megfosztja tÅ‘lem a sors! Most már akár Å‘ utána induljak!… de merre? merre keressem? Oh minÅ‘ gonosz játékot űz velem végzetem! Irtózatosan fájt azon tudat, hogy eltávolÃtásom egy idÅ‘re a háztól kiszámÃtott vala. Nem akarom anyám, hosszasan elbeszélni kifakadásimat, sem azon szavakat, melyekkel illetém a hitvány, czudar népet, kiket egykor mint jóltevÅ‘imet imádtam. Fél óra mulva már kÃvül valék a házon, a nélkül, hogy tudtam volna, hová, merre leszek indulandó. Melyik részében fogom az ismeretlen nagy városnak eltölteni az éjszakát… Rosszul világÃtott, néptelen utczákon bolyongtam keresztül, mÃg egy félreesÅ‘ kávéház elÅ‘tt vitt el utam, honnan zaj, lárma s hangos fölkaczagások üték meg fülemet. – Még van egy kis pénzem, – gondolám, – itt tán átvirraszthatom én is az éjt, legalább födél alatt leszek, s betértem. Épen egy rongyos férfit vezetett ki azon ajtón a pinczér, melyen beléptem. A fél homály miatt nem vehetém ki arczát, de meg aztán nem is érdekelt akkor senki és semmi. A ben puncsozó társaság igen lármás és jókedvű volt, s holmi gúnyszavakat kiabált a kiutasÃtott férfi után. Én sohasem láttam ezen embert, és saját bajaimmal is eléggé el voltam foglalva, de mégis úgy szántam Å‘t. Szinte kedvem volt volna utána menni, s az éjt együtt csavarogni át vele. Mikor magunk szerencsétlenek vagyunk, mások szerencsétlensége iránt is fogékonyabbak vagyunk. Egy szögletben foglaltam helyet, s hogy a helypénzt megfizessem, kávét rendelék magamnak s a mellett szépen megviradtam, a nélkül hogy az emlÃtett jókedvű társaságot fogyni láttam volna, sÅ‘t reggelig szüntelen szaporodék. Mikor megvirradt, nyakamba vettem ismét a várost, és szerte kalandoztam az utczákon, csak egyetlen ismerÅ‘s lénynyel sem találkozhatva. Estve ismét fölkeresém azt a kávéházat, mely egy pohár kávé áráért szállást ad a szegény legénynek. Pár nap mulva, már ismerÅ‘sek voltak elÅ‘ttem az arczok, melyekkel a kávéházakban találkozám, sÅ‘t némelyek már szóba is eredtek velem. Nincs könnyebb, mint az ily korhelyekkel kötni ismeretséget. Megtudták, hogy még ujoncz vagyok Pesten, hogy sem kenyerem, sem biztos állásom. Hogyan csudálkoztak rajtam; pedig nekik sem volt sem kenyerök, sem biztos állásuk, hanem azért úgy éltek, mint a herczegek, ha történetesen a herczegeknél is divatban van kávéházakban virradni meg. Egy napon, szép tavaszi délután volt, pár korhely czimbora társaságában a városerdÅ‘be sétáltunk ki, közönséget és hölgyeket bámulni. Minden úri fogaton megakadt szemünk, a melyben szép hölgyet pillantánk meg. Egy fényes, kétlovas fogat vágtatott el mellettünk; mintha delejes hatás vonta volna szemeinket feléje, oda tekinték. Egy férfival szemközt ülve, Ottilt és Bettit pillantám meg. Fölkiálték: Betti! Betti! – kiáltozám, s mint a roham, utána eredtem a tovavágtató kocsinak… Még hallám Betti sikoltását, s láttam, miként födé el kezeivel arczát s dÅ‘l vissza ülésébe. A kocsi e perczben sebesebben rohant, s én, kimerülve a futás és Å‘rült kiabálásokban, összerogytam. Az emberek csodálkozva csoportultak össze körültem, s midÅ‘n föleszméltem, magam is alig tudtam visszaemlékezni rá, hogy mi történt velem. A kocsi már akkor eltünt szemeim elÅ‘l… Leverém ruháimról a port, és szomorúan megindultam azon utcza felé, merre a fogatot láttam eltünni. Mennyit adtam volna életembÅ‘l, ha még egyszer találkozhattam volna vele! Egy óra mulva, sikertelen bolyongásaim után, ezen utczába vetÅ‘dtem. A negyvenkettedik szám elÅ‘tt vitt el utam. SzÃvem fön dobogott, midÅ‘n eszembe jutott, hogy te anyám, laktál egykor ebben a házban. Valami magyarázhatlan érzet oly ellenállhatlanul vont azon pillanatban ismét e ház felé. Elhatározám belépni, s a kapustól még egyszer tudakozódni utánad, hova s mikor hagytad el e lakásodat. Szerencsés gondolat volt, mert annak köszönhetem, hogy téged föltalálhattalak. – – – A kapus mindjárt megismert, s már messzirÅ‘l mondá, miszerint azon asszonyság, kit multkor kerestem, pár nap óta visszajött s ismét elfoglalá régi szállását… Oh anyám, ki tudná elmondani azon érzelmeket, melyek e hÃrre támadtak bennem… Azon nap óta három év folyt le, s e három év óta egyszer sem hagyálak el. Megosztom veled szenvedésidet, együtt tűrök és nélkülözök veled, a nélkül, hogy csak egy sóhajomat is hallád, melybÅ‘l tán panaszt vagy zúgolódást vehettél volna észre! S te mégis örökké elégületlen vagy velem… Leányodat óhajtod vissza, én meg mehetek, a merre jónak látom; – pedig leányod örökre el van rád nézve veszve… én – – oh anyám, szÃvem vérét ontanám ki egyetlen boldog órádért!… Az ifjú fölkelt e szavaknál, arczát törlé meg azon könyektÅ‘l, mik az elbeszélés alatt fakadtak szemeiben. Odament anyjához, s kezét ajkaihoz emelé. Az oly hideg volt, mint a márvány, mintha az elbeszélés folyamában megfagyott volna. – Anyám, mi lelt? mi történt veled? – kiáltá halálra ijedve a fiú. – Szent Isten! elájult!… Ennek én vagyok oka! oh, miért is hallgattam rá, s miért mondék el neki mindent, mit neki nem lett volna szabad tudnia soha? Most még boldogtalanabb fog lenni. Igen, hisz egyetlen örömétÅ‘l vált meg, – – azon reményétÅ‘l, hogy valaha leányát láthassa. Oh istenem; ébredj föl! anyám! térj magadhoz! ébredj föl! fiad térdel elÅ‘tted! E pillanatban fölnyÃlt a kisded szoba ajtaja, s egy fiatal hölgy lépett azon be. Az ifjú gyorsan fölkelt anyja ágyától, s halántékára nyomva két tenyerét, a belépÅ‘ elébe siete. – Oh, Róza kisasszony! – kiáltá: – segÃtsen ön, anyámat életre hozni. Elájult, vagy tán, – tán meg is halt… A fiatal hölgy, kit az ifjú Rózának szólÃta, s ki alig lehete több tizenhét évesnél, – valódi szépségnek volt mondható. Igen gazdag fekete haja volt, igen piczin piros ajka, s igen szép metszetű fekete szemei. Egyszerű, házias öltözék volt testén, melynek növése könnyen vetélkedheték a czédruséval. Lábai mint a szikra oly parányiak valának. Az ifjú kétségbeejtÅ‘ kiáltására elhalványult, s ott termett az ágy elÅ‘tt. – Mi történt? – Nem tudom. Anyám, szegény anyám! – hebegé az ifjú, kezeit tördelve. – Szent isten! siessen ön orvosért! hamar, hamar! kiáltá a fiatal nÅ‘, mialatt a beteg fejét fölemelé karjába s hanyatló hideg kezeit kezébe vevé. – Gyorsan, gyorsan orvosért! én addig itt maradok! Az ifjú kalapját ragadá s mint eszeveszett elrohant a szobából. Tán el is felejtette, mikor a kapun kiért, hogy tulajdonkép orvosért kell mennie. XIII. Kézfogó, ara nélkül. Ugyanazon idÅ‘ben, napon és órában, valamint ugyanazon házban maradunk jelen fejezetünk folyamában is, – azon különbséggel, miszerint földszintrÅ‘l az emeletbe lépünk, hol nem nagy fáradságunkba fog kerülni felejtenünk a nyomort, melynek föntebb tanui valánk. Lent éhség, nyomor, – itt fönt bÅ‘ség és jólét. Ott egy anya, leánya feletti kétségbe-esésében, a halállal küzd, itt egy más anya, leánya számára menyasszonykoszorút fon. Ott is köny, itt is köny. Amott a bú, emitt az öröm sajtolja azokat a szemekbe. Gyönyörű ellentétek, melyekbÅ‘l áll az élet, s melyek változatossá teszik a világ folyását. ElsÅ‘ beléptünkkel az emeletbe vidám társaságra bukkanunk. Fényesen öltözött hölgyek, betanult mosolylyal ajkaikon, – s fényesen öltözött uracsok, mesterkélt érzelmekkel szÃveikben, föl s le hullámzanak a teremben, mely ma nagy eseményeknek lesz tanuja. A háziúr élemedett, tisztes férfi, iszonyú nagy sasorral s még iszonyúbb apró szemekkel, milyeket az ember ha lát, önkénytelen tünÅ‘dnie kell fölöttök, ha vajon látásra, vagy tán szaglásra vannak teremtve azok. Szép Å‘sz, tömött bajusza és haja van, mely minden esetre tiszteletre gerjeszt iránta. Felesége többnyire az oldala mellett van. Valódi fölkiáltójel, – t. i. a felesége, a mennyiben oly magas és a mellett oly sovány, hogy ha az ember rátekint, azonnal megéhezik, – t. i. a ki rátekint. Azt mondják, hajdan szép volt, – s hogy most nem szép, azt egyenesen az idÅ‘nek köszönheti, mely sokkal jobb fogakkal van megáldva, mint az emberek, – daczára, hogy már hat ezer esztendÅ‘ óta folyvást koptatja azokat az örökkévalóságon. A háziúr és neje, névszerint Berkey Bálint úr és Berkey Eufrózina asszonyság, harminczöt év óta élnek már boldog házaséletet, sÅ‘t mondhatjuk – családéletet, miután az ég egy oly szép lánynyal áldá meg házasságukat, milyennek – sem szépségre, sem jóságra, hetedhét országban nem volt párja azon idÅ‘ben. E szép lánynak lesz ma kézfogója. Ki van világÃtva minden szöge-zúga a háznak. Még a cselédség is jóformán – kivilágÃtott állapotban van már. Hat órakor gyülekezni kezdenek a vendégek Bálint úr körül, ki alig gyÅ‘zi már megköszönni a sok jó szerencsekivánatot a leendÅ‘ egybekeléshez. – Hja, bizony, sok bajjal jár egy leány kiházasÃtása! – mondá többek közt egy Å‘szbecsavarodott úr, ki három hajadon lányával jelent meg az ünnepélyen. – Pedig az isten rendelte; – jegyzé meg a három hajadon édes anyja, ki, mint mondani szokás, még most is jobban elkelt volna, mint leányai. Leányai nem szóltak semmit, mintha hallgatásuk által akarnák tudatni beléegyezésöket ez állÃtásba, miszerint a házasság, isten rendelete, s egyszersmind tudatni azon szomorú meggyÅ‘zÅ‘désöket is, hogy az emberek nem szokták mindig teljesÃteni az isten rendeletét. E pillanatban egy öreg úrral szaporodék a társaság, ki is megjelenésével hatást látszott elÅ‘idézni, legalább a vendégek, mint mikor valamely fontos személy jelenik meg, titkon összetekintének, sÅ‘t némelyek elég bátrak voltak egymás fülébe sugdosni is. Magas, sovány alak volt a belépÅ‘, Å‘sz haja, s barázdás homlokáról itélve, túl lehetett a hatvanon. Kopott dohányszÃnű Å‘szi kabát volt testén, mely nyakig vala gombolva, s inkább lehetett volna gondolni, hogy rókavadászathoz öltözött, mint kézfogóra. Nadrágja, csizmái, fesledezett selyem nyakkendÅ‘je, épen nem mutatának benne gentlemanre. MidÅ‘n belépett, a háziúr azonnal elébe siete és régi szokás szerint latin szavakkal köszöntve, kezet szorÃtának. – S hogy érzi magát, domine spectabilis? kérdé a most érkezett, midÅ‘n helyet foglalt a háziúr mellett. A háziúr, – arczán némi elégületlenség kifejezésével válaszolá: – Bizony bizony, mi az egészséget illeti, nem a legjobban vagyok. Ezek az átkozott ujságok folyvást bolondÃtanak hirdetményeikkel. Minden számban jelenti magát egy-egy új csudaorvos, és mi legkülönösebb, mindig oly betegségek ellen találnak föl szereket, mikben én szenvedek. Most két hete olvastam, hogy «Nincs több fogfájás!» – Kapom magamat, azonnal megszerzem drága pénzért a hirdetett gyógyszert, s Ãm tegnap már az utolsó fogamat kellett kihuzatnom. Most már hiszem, hogy nem lesz többé fogfájás! Multkor szintén olvasám a májbetegségek elleni hathatós csalhatlan gyógyszert, mely a hirdetmény szerint új találmány. Megszerzém magamnak, s élek is vele, hanem biz az én májam cseppet sem tágÃt. Pedig szenvedhetlen betegség. Az ember tele van képzelÅ‘déssel általa. Multkor is a boromat meg akartam inni, a pohárban egy szÅ‘lÅ‘magot pillanték meg, s az én fejembÅ‘l ki nem lehetett verni, hogy az nem egér. Ezt a máj okozza. Tegnap a gyomrom megkordult, s én azonnal erÅ‘sen fejembe vettem, hogy az nem gyomorkorgás volt, hanem valóságos békakuruttyolás. Ezt mind a májbetegség szüli. Nem tudna valami orvosságot spectabilis a májbetegség ellen? A kérdezett összeránczolá homlokát, s tudós basszushangon válaszolá: – De igen, – úgymond; – Lipcsében jelent meg egy könyv, mely megbecsülhetlen találmányokkal bÅ‘velkedik a még nagyon kiskorú orvosi tudomány terén. Egy példányát bÃrom én is e könyvnek, s ha jól emlékszem rá, szól a májbetegségekrÅ‘l is. – Ajánl gyógyszert ellene? – Minden esetre, még pedig csalhatatlant. – Próbált gyógyszer? – kérdé Bálint úr, s apró szemei kitágultak a nagy kiváncsiságtól. – Még ez egyet nem próbálám meg, hanem azért teljes hitemet helyezem belé, miután minden eddig megpróbált szerét csalhatlannak találám. Legyen holnap szerencsém spectabilis, majd kisérletet teszünk a májbetegség ellen. A háziúr megköszönvén, tovább kérdezÅ‘sködék: – Hát kedves háznépe, spectabilis? – Oh, otthon minden jó rendben van, – felelt amaz. – Ide nem számÃtva, hogy mult hónapban nagy csapás ért. – Hogyan?! – Megdöglött a szegény tánczoló pókom, mondá elszomorodva az öreg úr. – Hanem kaptam helyette gazdag kárpótlást. Béla öcsém megszerezte számomra azt a hÃres sakkozó majmot, mely Bécsben oly nagy hatást csinált. – Sakkozó majmot?! – kiálták egyszerre a hölgyek. – Oh, beh szeretnék egy olyant látni! – S igazán sakkoz? – Nincs az a sakkista, ki megverje Å‘t, – mondá komolyan az öreg, kirÅ‘l olvasóim is gondolhatták már, hogy az senki egyéb, mint ZsedÅ‘fi András úr, a különcz és nÅ‘gyűlölÅ‘. – Oh beh szeretnék én azzal a tudós majommal egy partiet sakkozni! – mondá egy negyvenes asszonyság, ki, minthogy igen szép párizsi legyezÅ‘je volt művészi amorettekkel, szüntelen legyezé magát, daczára, hogy a teremben egy csepp meleg sem volt; – tudom, hogy én meggyÅ‘zném! – Asszonyokkal nem szokott játszani, – mondá a különcz. – Oh, minÅ‘ goromba! – A majom, vagy én? melyiket értette kegyed? – Én csak egyszerűen a majmot értettem, – felelt oly arczczal és hangon a sértett nÅ‘, mely minden esetre kétértelműséget fejezett ki, s aztán, tovább legyezve magát, szomszédjához fordult. Szerencsére új vendég érkezék, kinek megjelenése a folyamatban lévÅ‘ tárgyakról elvoná a figyelmet s végét szakÃtá. Az új vendég fiatal dandy volt, öltözve mint egy divatkép, és szép, mint egy Adonis. A legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a társaság elÅ‘tt, – annyi ügyességgel, hogy a sarkán egy felet fordulva, a társaság minden tagja mintegy egyszerre lÅ‘n általa üdvözölve. Minden hölgy rajta feledé szemét. S minden hölgynek mondott valami kellemest, – sÅ‘t az öreg urak gyöngéit is látszék ismerni, mert pár megjegyzésével egyenként megnevetteté Å‘ket. Az öreg urak pedig igen szeretik a készet megnevetni. E fiatal dandyról ismertetésül vagy fölvilágÃtásul, csak kettÅ‘t mondunk olvasóinknak. ElÅ‘ször: – Å‘ a jelen ünnep hÅ‘se, azaz a házikisasszony jegyese; s másodszor, hogy a jegyes ZsedÅ‘fi Béla! [Illustration: A legmesterkéltebb könnyüséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a társaság elÅ‘tt.] A társaság bennünket legközelebb érdeklÅ‘ tagjait már láttuk, egynek hiányával. Azon egy nélkül pedig nem történhetik meg a kézfogó. S ez, a mátka, – névszerint Berky Róza kisasszony, Bálint úr egyetlen lánya. Róza kisasszony azon idÅ‘ben kapós leány volt Pesten! A poéták verseket Ãrtak hozzá a divatlapokban; arszlánok éji zenéket csináltak ablaka alatt, s a farsangi bálokra már októberben le volt foglalva az elsÅ‘ franczia négyestÅ‘l kezdve az utolsó csárdásig. S mindezen kitüntetések mellett is nem volt Pesten az a férfi, ki szerelmével dicsekedhetett volna. Apja kedélyes, jó magyar úr volt, nyolczezer forint évi jövedelemmel, mely összeg által leánya ha nem is elsÅ‘rangú, de minden esetre jelentékeny partienak tartaték a férjhezmenendÅ‘k névsorozatában. Apja régi jó tabuláris ügyvéd volt, mely foglalatosságot nem annyira érdek, mint inkább szenvedélybÅ‘l folytatá (nem irigylendÅ‘ szenvedély). Egész juris prudentiája abból állt, hogy a feleket valami bámulatos módon rendesen ki tudta egyeztetni. S ez neki nagyon tetszett. MidÅ‘n jurátus korában czensurázott, akkor is arról volt emlékezetes, miszerint az irásbeli vizsgálaton elébe tett próbaperfolyamatban annyira megunta az al- és fölperesseli czivódást, hogy mind az alperest, mind a fölperest – kibékÃtette. A czensorok elnevették rá magok, s megadták neki a diplomát. (Az ilyen ügyvéd nem ártalmas.) Azóta, minden évben három patvaristát s két jurátust tartott az oldala mellett, azon megjegyzéssel, hogy a patvaristáit frátereknek hÃvta, a jurátusokat pedig miczéknek. A patvaristáknak, elcsapatás büntetése alatt meg volt tiltva, – verset Ãrni, gitározni s özvegy asszonyokhoz járni. S még ehhez járult (a mi nagyon eredeti), miszerint sohasem fogadott elÅ‘bb patvaristát, mÃg be nem bizonyÃtá, hogy fütyölni tud. S mindez azért, mert a patvaristái jártak fölváltva le borért a pinczébe, melynek lépcsÅ‘jéig rendesen el szokta kisérni az ügyvéd úr, s midÅ‘n a patvarista leért a sötétbe, azonnal el kellett kezdenie rettenetesen fütyölni; mert ha egyszer nem fütyölt, akkor az ügyvéd úr aztán tudta már, hogy most – iszik a patvarista. – A jurátusai azon kiváltságban részesültek, miszerint meg volt nekik engedve, hogy a csizmáikat mással tisztogattassák, s néha-néha – de csak tanuk elÅ‘tt, – szót is válthatnak Róza kisasszonynyal, – ki azonban nem sokat hallgatott rájok. Róza nagyon kedves egyéniség volt, s bálványa a családnak; de még a patvariának és juratériának is. A sors úgy akarta, hogy ZsedÅ‘fi Béla, – ki különcz nagybátyja vagyonát volt öröklendÅ‘, belészeressen. Hanem a sors nem akarta úgy, hogy a lány viszont belészeressen Béla úrfiba, – daczára, hogy Béla volt olyan szép férfinak, mint a szép Róza lánynak. De ez már a természet titkaihoz tartozik. Többnyire oly nÅ‘kbe vagyunk szerelmesek, kik bennünket nem szeretnek, s oly nÅ‘k szeretnek viszont, kikkel mi nem rokonszenvezhetünk. Innen támad a sok boldogtalan szerelem, – mely boldogtalan szerelem ha örökre elenyésznék a földrÅ‘l, a költÅ‘k még hamarább halnának el éhen, mint eddig. Róza kisasszony azon idÅ‘tÅ‘l kezdve, mióta Béla a házhoz járt, föltünÅ‘leg megváltozott, melankolikus és szótlan lett. Bizonyosan a szerelem bántja Å‘t, – gondolták az emberek s hagyták Å‘t melankolizálni. Apja nagyon örült e jelenségnek, mert semmisem lett volna elÅ‘tte kedvesebb, mintha ZsedÅ‘fi András úr unokaöcscsével léphetett volna leánya házasságra. Daczára, hogy sok furcsa hÃr szállongott Béla úrfiról, de az, az öreg úr elÅ‘tt nem tett semmit. Majd kiforrja magát: gondolá, s még a legjobb férj válik belÅ‘le. S nagyon örvendett neki, midÅ‘n egyszer azon hÃrt hallja, hogy Béla már csakugyan kiforrta magát; azaz, mintha ollóval vágták volna ketté elÅ‘bbi életfolyamát, megszünt játszani, éjjelezni, miniszterek asztalánál ebédelni, herczegnÅ‘knek udvarolni, spanyol bikaviadalokon gyÅ‘zedelmeskedni, Balzacról, Hugó Viktorról beszélni, minden hónapban háromszor párbajt vÃvni, sat. S mindezt azért, hogy Róza kisasszony kezét elnyerhesse. ZsedÅ‘fi András, a gazdag nagybátya és engesztelhetlen nÅ‘gyűlölÅ‘, sokáig nem akart hallani sem unokaöcscse házasságáról. Csupán oly egyéniség, mint Béla, hajthatá meg az öreg különcz makacsságát, ki beszélÅ‘ papagályokat, sakkozó majmot, ördöngös könyveket, kártyázó uszkárkutyákat, s az ég tudná, miféle csudaállatokat szerzett az öregnek, mely meglepetések sohasem téveszték el hatásukat. Róza atyja, a tabuláris ügyvéd úr, kinek egyik legfÅ‘bb hibája volt a hypochondria, igen meghitt lábon állt a gazdag különczczel, ki titkos és csodálatos mesterségeivel nem egyszer segÃtett annak képzelt bajain, s ez a különcznek nagyon hÃzelgÅ‘ volt, hogy legalább találkozott már egy okos ember, ki az Å‘ elvei és tanainak hitelt adott. Tán ennek lehet tulajdonÃtani is, hogy az öreg végre kiengesztelÅ‘dött leendÅ‘ örökösének házasodási eszméjével. MÃg a házasság fölötti alkuk tartának, Róza kisasszony szemlátomást elvonulóbb lett minden társaságtól. Néha órákig el volt zárkózva szobájába, s még anyját sem bocsátá magához, kit pedig nagyon szeretett. – Hagyni kell Å‘t! – mondá az ügyvéd úr; – minden lánynak vannak szeszélyei. Majd megváltozik, ha asszony lesz. Csak a kézfogót kell siettetni. A kézfogó ideje csakugyan el is érkezék. VÅ‘legény és násznagyok már készen álltak a szükséges szertartásokhoz, midÅ‘n az örömanya lélekszakadva fut be férjéhez, s annak valamit súg fülébe. Az ügyvéd elsápadt a hallott szavakra, elhagyá székét s nejével távozék a vendégek közÅ‘l. A társaság már türelmetlenkedni kezde. – Hol késik Róza kisasszony? kérdé Béla, ki mint kinek egyszerre sejtelmei támadnak, igen nyugtalannak látszék. – Tán öltözik, – mondák többen a hölgyek közül. – De ily soká! hiszen már nyolczadfél! – Hja, nem minden nap kézfogó. – Én is úgy tettem, mikor a kézfogóm volt. – Hadd türelmetlenkedjék a vÅ‘legény! – mondá egy asszonyság, – annál édesebb lesz a kézfogás. Eltelt ismét fél óra. Az ügyvéd úr szakácsnÅ‘je már panaszkodék künn a konyhán, hogy minden étele elromlik, pedig Å‘ nem akarná ennyi vendég elÅ‘tt elrontani hitelét. A társaság már csakugyan türelmetlen volt, Béla tűhegyen állt, az asszonyságok sugdostak, a leányok ásÃtottak, az öreg urak egymás fülébe morogtak. – Megfoghatlan e késedelem! – Valami bajnak kellett történni. – Tán elájult a kisasszony. – Én háromszor ájultam el, midÅ‘n kézfogóm volt, – mondá azon asszonyság, ki mindig legyezte magát. – Én bizony el nem ájulnék! – szólt egy piros arczú lány, ki már megérettnek látszott a férjhezmenésre. – Bizonyosan nagyon befűzték, azért lett baja, jegyzé meg egy igen kövér asszonyság. – Miért is nem megy már ki a divatból az az átkozott fűzÅ‘?! – szólt egy iszonyú sovány hölgy, ki sohasem szorult fűzÅ‘re. – Tán a czipÅ‘ivel van baja; bizonyosan nem húzhatja föl! – jegyzé meg ismét a legyezÅ‘s hölgy, mialatt szép szabású lábait nagy ügyességgel kezdé hintázni, hogy a mellette ülÅ‘ férfinak megakadhattak rajta szemei. E suttogva történt megjegyzések még soká tartának, s az idÅ‘ rohanva haladt. Már elmult nyolcz óra. ZsedÅ‘fi András ekkor fölkelt, s azt mondá, hogy maga megy megtekinteni e késedelem okát. Elment, s nem is jött többet vissza. TÃz percz mulva a kiadó násznagy kerekedett fel, s az is kiment a terembÅ‘l, hogy hÃrt hozhasson a társaságnak. Kiment, s az sem jött többet vissza. Végre a vÅ‘legényre került a sor, s az is távozott, hogy majd meglátja Å‘, majd megtudja Å‘, mi történhetett. Béla kiment, s nagy megütközésére a melléktermekben a legborzasztóbb zavarban találá a háznépet. Alig hitt füleinek, midÅ‘n e szavakat hallá: – Róza eltűnt a háztól; elveszett!!! – Róza kisasszony?! – mondá elsápadva a vÅ‘legény. – Seholsem találjuk! Oh istenem, mi történhetett vele?… – S mi lehet oka e hirtelen elveszésének? kérdé mindig kétségbeesettebben a jegyes. – Nem tudhatjuk, – felelt az apa, mialatt fáradtan a levertségtÅ‘l, egy székre veté magát s tenyerével elfödte arczát. – Végem van! Ha ennek hÃre megy, – – – oh, ez botrány! – Oh, ez botrány! – viszhangzá sÃrástól elfojtott hangon a leendett örömanya. A vén különcz e közben, ki szinte tanuja volt e jelenetnek, megunván a sok jajgatást, hidegen, vette kalapját, unokaöcscsének intve, hogy kövesse Å‘t. Valamit mormogott is a foga közt, mit azonban nem lehete érteni, – bizonyosan mentegetÅ‘zött, hogy Å‘ nem tehet róla, és hogy ennyire meg ennyire sajnálja e véletlen esetet, de ezáltal a viszony egyszer mindenkorra felbontatik. Aztán meghajtá magát, s unokaöcscsével, ki sárgább volt a viasznál, a termet elhagyá. A vén különcz arczán némi diadalérzetet lehetett volna leolvasni, mintha mondta volna: ilyen botrányt csak asszonyok képesek elkövetni. MidÅ‘n a lépcsÅ‘zeten lehaladt, útja épen azon kis szobácska ajtaja elÅ‘tt vitte el, melynek ablaka az udvarra szolgált, s melyben mintegy pár órával elÅ‘bb a Goldbach-fiút hagytuk, anyjával és azon fiatal hölgygyel, kit Lajos az elsÅ‘ pillanatban mindjárt Róza kisasszonynak szólÃta. A kis ablakon keresztül erÅ‘s sÃrás üté meg fülét. Kiváncsisága megállÃtá Å‘t, s a rosszul függönyzött ablakon betekinte. Roskadozott ágy körül, egy csoportban, férfi és nÅ‘i alakokat pillanta meg. Egy ismeretlen fiatal ember térdelt az ágy elÅ‘tt, egyik kezével arczát födve el, a másikkal pedig az ágyban fekvÅ‘ nÅ‘ lecsüngÅ‘ karját vonva szÃvéhez. Mellette koros férfi állt, kezét a fekvÅ‘ nÅ‘ halántékán tartva; a férfi mellett pedig egy szintén az ágynál térdeplÅ‘ hölgyben – Rózát ismerte fel. – Nézd, nézd öcsém, – monda Bélához fordulva: – mátkád ott imádkozik a mellett a fiatal ember mellett. Béla oda tekinte, s megingott lába alatt a föld. – Megismerte Goldbach Lajost. S ez tán nagyobb hatással volt reá, mint azon furcsa fölfedezés, miszerint jegyesét, a legkényesebb pillanatban, egy fiatal ember mellett találja térdepelni, sÃrni, vagy imádkozni. – Szép történet! – mondá gúnyosan a különcz – nem ismered azon fiatal embert? Lám, lám, hogy keresték a mátkát mindenfelé, pedig a házban van, s Å‘k azt hitték már, hogy elszökött a háztól. Oh, oh!… Béla nem bÃrt válaszolni meglepetésében. Eszébe jutott Betti, a szerencsétlen Goldbachné, és az Å‘ terve szerint kijátszott Lajos. – Valóban mulatságos jelenet! – mondá tovább a különcz. – Kedvem volna e csinos gruppirungot viaszba önteni a muzeumom számára. Többet érne a sakkozó majomnál. Béla lábai le voltak gyökerezve, különben tán elrohant volna e borzasztó helyrÅ‘l. E pillanatban fuldokló hangok törtek keresztül az ablakon, melyek tökéletesen érthetÅ‘k valának. A különcznek kedve jött kissé késni és hallgatózni. Hallá, midÅ‘n a fiú zokogva mondá: – Oh anyám, ébredj, ébredj! térj magadhoz! S hallá, midÅ‘n az orvos az ágytól elfordulva mondá: – Már nem ébred fel többé. Meghalt. E szavak még a vén czinikusra is valami rendÃtÅ‘ hatással voltak, s magába mormogá: – meghalt! azon fiatal ember anyját veszté el. Szomorú hely ez! jer Béla, menjünk! mulatságosabb ennél a tánczoló pók, meg a sakkozó majom. Jer, jer! Béla mozdulatlanul és halálsápadtan állt meg egy helyen; vállával a falhoz támaszkodék, s arczáról valami hideg verÃték gyöngyözött alá. Ezalatt újra hangzék a kisded szobából: – Szegény anyám! egyetlen örömem, életem, minden gondolatom te! miért kelle téged elveszÃtenem?! oh, leányod, leányod vitt a másvilágra! Béla az ájuláshoz volt közel. Minden pillanatban eszméletének elvesztésétÅ‘l félt. Oly kÃnos furdalását érzé a lelkiismeretnek. A szobában épen kalapja után nyult már az orvos, midÅ‘n Lajostól kérdezé: – Én még most láttam önt elÅ‘ször fiatal ember; anyja nagyon sokat szenvedhetett – szÃvrepedésben halt meg. Mondja csak ön, hogyan hÃvták édes anyját? A kérdezett fölemelé könytÅ‘l ázott arczát, s tört hangon válaszolá: – Goldbachné. Hanem erre a szóra meg aztán már a különczczel fordult egyet a világ. – Goldbachné, az Å‘ egykori neje, – itt e helyen és – meghalva!… Egyszerre húsz év emlékezete merült fel lelkében. Eszébe jutott hajdani szerelme e nÅ‘höz, s azon nap, melyen neje megcsalta s elhagyta Å‘t, mely esemény Å‘t nÅ‘gyűlölÅ‘vé, különczczé, mondhatjuk, félÅ‘rültté tette. Eszébe jutott azon nap, melyen Å‘t ismét feltalálta, elfogatta, beperelte és bebörtönözteté. S most azon nÅ‘, itt, e nyomorult fészekben, annyi évek óta kiállt szenvedései után – meghalva! Örüljön-e most már a Nemesis e világos játékának? vagy megszánja Å‘t s mint keresztyénhez illik, bemenjen hozzá, hogy megbocsásson és megáldja Å‘t halottas ágyán?… Bah! mondá magában szünet mulva, midÅ‘n már kiokoskodta magát a czinikus: – azzal már nem lesz rajta segÃtve! Meghalt, punktum! menjünk haza! holnap majd küldök pénzt a temetésre. El kell hiszen Å‘t tisztességesen takarÃttatni, mert végre is akármint okoskodom, egykor nevemet viselte; – úgy van, – szinte egy évig ZsedÅ‘finének hÃvta a világ. Meghalt, – menjünk haza, öcsém! – mondá, és sarkán megfordult a kapu felé. Hanem az «öcsém» nem igen bÃrt oly könnyen megperdülni a sarkán; – úgy tántorgott a fal mellett, mintha most mindjárt Å‘ következnék abba a halottas ágyba beléfeküdni. – Hát neked mi bajod? – kérdé oly hangon a különcz, mint ki már el is feledé a szomorú jelenetet, melynek tanuja volt. – Na bizony, – kár falba verni a fejedet azért, hogy szép mátkádat nem az illetÅ‘ helyen, hanem itt találtad. Azt mondja Shakespeare: «Asszony, mint a többi asszony!» Mondj le öcsém a házasságról. A kapun kiértek, s a nélkül, hogy Béla, kinek szüntelen fülébe csengtek e vérét fagyasztó szavak: «Leányod vitt a más világra» – válaszolt volna, tovább mentek. Ezalatt a kisded halottas szobában elcsendesült minden. Az orvos eltávozott. Lajos oda borult az ágyhoz; nem tudott többé sem sÃrni, sem beszélni. Mellette állt Róza, összetett kezekkel, melyeket még a halott feletti imádkozása közben feledett úgy. Lajos e pillanatban nem látta már Å‘t. Rajta nagy éj feküdt. Pedig csak fel kellett volna tekintenie, – – mellette már a korány volt: a szép s gyöngéd keblű Róza. Sejthette-e akkor az ifjú, hogy e korány az, mely élete fölött elűzendi egykor azt a sötét, kÃnos éjszakát?!… Róza, szünet mulva, némán, minden bucsúvét nélkül, de könnyes arczczal elhagyá a szomorú helyet. Oly nesztelen távozott, mintha csak szellem költözött volna onnan el. XIV. Syrén. Alig van város Európában, melyet nehezebben lehetne jellemezni mint Pestet. Pest fÅ‘város, Pest nagy város, Pest kis város, Pest virágzik, Pest hanyatlik és még isten tudná, mi mindenféle különbözÅ‘ véleményt lehetne és lehet is felÅ‘le adni. Az áll, hogy Pest fÅ‘város, az is áll, hogy nagy város, – ha t. i. KÅ‘rös, Kecskeméthez hasonlÃtjuk, az is áll, hogy kis város, ha t. i. Páris és Londonnal hozzuk párhuzamba, az is áll, hogy virágzik, ha kereskedését tekintjük; de az is áll, hogy hanyatlik, ha régi élénkségét vesszük, melynek elveszÃtésével, veszÃte fÅ‘városias szÃnezetébÅ‘l is. Pest nagy város. Vannak palotái, szÃnházai, muzeuma, lorettei, úrhölgyei, delnÅ‘i, grisettei, bankárai, proletáriusai, s lakják: németek, francziák, olaszok, görögök, zsidók, örmények, sÅ‘t helylyel-közzel – még magyarok is. És Pest mégis kis város is. A hÃr itt is oly sebesen szárnyra kel, mint egyéb apró városkában; ha p. o. a Váczi-utczában valaki megbotlik, az Úri-utczában már az a hÃre, hogy azon valaki elesett, a Bálvány-utczában pedig azt beszélik, hogy azon valaki a lábát törte ki, sÅ‘t a Nádor-utczában már tudni akarják, hogy azon valakit a fiáker gázolta le, mÃg végre a Kerepesi-úton már olyanok is találkoznak, kik látták, midÅ‘n azon fiákert már be is vitte a városhajdú. S Ãgy, nem csodálkozhatunk, ha a fentebbi szakaszunkban elbeszélt menyekzÅ‘i fiaskója ZsedÅ‘fi Bélának, más napra már bejárta a fél várost. Még pedig terjedt és növekedett útjában, hasonlólag azon hógomolyhoz, melyet egy gyermek ökölnyi nagyságban megindÃt, s mire a harmadik utczába ér vele, az egykor ökölnyi nagyságú hógomoly akkorává nÅ‘, hogy tizenkét gyermek sem bÃrja odább mozdÃtani. ZsedÅ‘fi Béla jegyese, nem jelent meg az eljegyzésen. Ez volt a hÃr elsÅ‘ kiinduló pontja, mely végre annyira nÅ‘tte magát, miszerint bizonyos kávénénikék körében ekkép fejeztetett be: ZsedÅ‘fi Béla menyasszonya egy rongyos fiatal emberrel megszökött, a gondos és elÅ‘relátó menyasszony nem mulasztván el apja pénzes ládájának jól fenekére nézni, hogy valahol Amerika Å‘serdÅ‘iben (hova költözendÅ‘k), gondtalan, idylli életet biztosÃtsanak magoknak. Hogy azonban e világrázó hÃrbÅ‘l mennyi igaz, – olvasóink legjobban tudhatják. Még egy lény volt azon idÅ‘ben Pesten, ki szintén leghatározottabban tudta, mennyiben áll a dolog. Ezen egy lénynyel szükséges megismerkednünk. Ugyanazon idÅ‘ben, melyben föntebbi szakaszunk játszék, a Hatvani-utcza egyik dÃszesebb épületének legszebb lakosztályát egy magányos fiatal hölgy bÃrta. Termei a legdúsabb úrhölgyek palotáinak mintájára valának bútorozva, szÅ‘nyegezve, diszÃtve. Nem hiányzott bennök semmi, a mit a kényelem és elegánczia igényeinek a művészet föltalált. Nem hiányzott semmi, csak a boldogság, – az, a mirÅ‘l a költÅ‘k azt szokták tartani, hogy a szalmakunyhóban is föltalálható. A fiatal hölgy évek óta bÃrta e lakot, s közönségesen csak e néven ismerték Å‘t az emberek: «syrén». Igen megtisztelÅ‘ név oly nÅ‘nek, kinek egyetlen kincse csak a szépség. S valóban, egy-egy szebb hölgyet, azon években nem igen mutathatott volna föl Pest. Csak azon hölgyek nem irigyelhették Å‘t, kiknek nem minden ambicziójok az, hogy csupán csak szépnek tartassanak. E syrén, a szó teljes értelmében mesés életet élt. Termeiben csak két lénynek volt bejárata. Az egyik bizonyos gazdag mágnás, – fején szürkülÅ‘ hajakkal, s vállain 40–50 évvel. A rosz világ azt akarta tudni, hogy a mágnás nőül akarja venni a syrént, mirÅ‘l azonban a mágnás szót sem tudott, a syrén pedig nem is álmodott. P. gróf, a boldog halandó, a syrén körül gyűjté össze kincseit, és szerzÅ‘désileg nem kivánt tÅ‘le egyebet, csakhogy oly halandóval ne jÅ‘jjön semmiféle érintkezésbe, kit a társadalom Å‘si szabályai nem szoknyába öltöztetének föl. Tehát a férfiak ki voltak zárva a syrén bűbájos körébÅ‘l. Ez egyetlen pont vala csak kikötve, és a syrén azt sem tartá meg. Mint a paradicsomi Évának, úgy ennek is akadt kÃgyója, mely Å‘t ékes beszédekkel, csodás igéretekkel rábÃrta venni az alma leszakasztására. E kÃgyó, egy – már elvirágzó félben lévÅ‘ nÅ‘ vala, ki a syrén körül titoknok, tanácsnok és pénztáros-szerepet vitt. – Sokszor nem kell a férfiaktól annyira féltenünk hölgyeinket, mint a nÅ‘ktÅ‘l. P. gróf csak igen késÅ‘n jött nyomára, hogy a szerzÅ‘dés megszegetett. S ez, nagyon természetes, ha meggondoljuk, miszerint valamely nÅ‘, midÅ‘n hűtlen lesz férjéhez, az egész város örege, ifja régen suttog és beszél már az esetrÅ‘l, mÃg a férj rendesen a legutolsó, ki a dologról értesül. P. gróf eleve fÅ‘be akarta magát lÅ‘ni. Hanem ezt csakhamar nevetségesnek találta, és sokkal czélszerűbbnek vélte, egyszerűen fölhagyni a viszonynyal. Föl is hagyott. S a syrén jövedelemforrása kiapadott. Fél év alatt nagyon érezhetÅ‘ hiányok kezdtek mutatkozni a fényes háztartásban. Eleinte váltók mentek szét a maeczenás P. gróf nevére, azonban a váltóknak lejárván a hitele, – ékszerek, gyöngyök, karpereczek vándoroltak oly helyekre, honnan többé sohasem valának visszatérendÅ‘k. A háztartás azonban, külsÅ‘leg épen nem csökkent: legalább a mindig közeledÅ‘ pénzzavart nem igen lehete még észre venni. Fogat, páholyok és párisi öltözékek még mindig megvalának. A pénztárnokné asszonyság, kit fölebb emlÃténk, kifogyhatatlan volt leleményességeiben, hogy a syrént megmentse bukásától. A titoknoknÅ‘, – ki egyszersmind pénztárnoknÅ‘ is vala, a pénztár kiürülésével hivatalosan jelenté, miszerint baj van, s egyúttal – mint tanácsnoknÅ‘, – ajánlá a P. gróffali kibékülést. Különben elviszi az ördög a gazdaságot. A syrén gondolkozék, ha vajon cselekedjék-e szÃve hajlama ellen. A tanácsnoknÅ‘ röviden rámondá, hogy – minden esetre cselekedjék, mert különben megbukik. A syrén gondolkozék, s nem határozott. Rá, kevés idÅ‘ mulva, a szép üveglemezes hintó kirobogott a kapun, a nélkül, hogy a syrén és titoknoknÅ‘je benne ültek volna, s a nélkül, hogy a hintó vissza is hajtatott volna többé a házhoz. Ismét kevés idÅ‘ mulva a páholyok fölmondattak, a párisi öltözékeket pedig egyszerűbb és olcsóbb pesti szabók készÃtményei válták föl. P. gróf hajthatlanúl és makacsúl viselte magát. A syrén azon ponton állt, hogy levelet Ãrjon neki, s ha a levél nem használ, eltökélé Å‘t személyesen meglátogatni. Irtózatos képeit látta már ekkor a bekövetkezendÅ‘ bukásnak. Már épen Ãróasztalhoz ült, tisztában lévén gondolataival, midÅ‘n a titoknoknÅ‘ valami örvendetesnek vélt ujsággal lépett be hozzá. – Most már nincs önnek oka tovább késnie! – kezdé a belépÅ‘. – Azon férfi, kiért ön anyagi jólétét föláldozá, megcsalta önt. A syrén elhalványult, s kis kezeibÅ‘l kiesék a toll. – Hogyan?! – szóljon ön, mi történt? – Oh, én mindezt elÅ‘re tudtam! – mondá a titoknoknÅ‘; – oh, kedves barátnÅ‘m és jóltevÅ‘m, Å‘ velem is Ãgy tÅ‘n! engem is Ãgy csalt meg: – és csak azért nem mondom, hogy boldogtalanná is tett, mert ez által önt tette boldoggá. – Tovább, tovább! sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s felállott. – Most már bátran és haladéktalanúl Ãrjon ön P. grófnak, ki, miként én értesülve vagyok, még most is hajlandó önnek megbocsátani. – Csak róla, csak róla beszéljen ön, – vágott közbe a syrén. Mi történt vele? – Ah, boldog isten! Hamvay báró ehhez képest valódi angyal volt! – sóhajta a titoknoknÅ‘ – de még a Zenei grófok sem bolondÃtották ennyire a nÅ‘ket. Ez a leggonoszabb férfi, kit valaha ismertem. – A dologra! – toppanta lábával a syrén. Mi történt vele? A titoknoknÅ‘ azonban nem hogy válaszolt volna, hanem folytatá jeremiádjait: – De én megboszulom mind magamat, mind önt. Nekem is szerelmet vallott s hűséget esküdött, épen úgy, mint önnek és még igen sok másnak. Ha Å‘ nincs, bizonyosan nőül vett volna Hamvay báró, ki egykor térden állva kérte kezemet. Ah, rám csakugyan jobb sors is várt volna. Olyan nevelés, olyan nevelés, melyben én részesültem!… – Az istenért, de hát beszéljen már róla egyszer! [Illustration: – Tovább, tovább! sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s fölállott.] – Róla, róla! – Oh, jobban szeretnék hallgatni. De mindegy! legalább ön határozni fog majd. Tehát, – tegnap tartá kézfogóját Béla. A hölgy elsápadt e szavakra s nem tudott rögtön szólni reá. A titoknoknÅ‘, látva a hatást, haladéktalanul folytatá: – Vigasztalódjék ön, – úgymond, – mert ön már meg van boszúlva… A kézfogó, a legeredetibb módon elmaradt. – Elmaradt? – Egyszerű az egész. Az ara nem jelent meg az eljegyzésen. Hahaha! Ugyan nevessen ön is! – Tehát mi okból? – Mert a jegyes mást szeretett. – Tudja ön, kit? – Nevét valóban nem tudom, csak arról értesÃttetém kémeink fürkészései nyomán, miszerint az egy igen szegény ördög; folyamodványok és szerelmes levelek Ãrásából tartá fenn mind maga, mind anyjának életét, ki azonban tegnap, azaz épen az napon halt meg, midÅ‘n Béla és a hölgy között az eljegyzésnek kellett volna megtörténnie. Mondják, hogy a szÃve repedt meg. – Az anyának? – Igen. Megtudta fiától, hogy leánya, kit számos évek óta nem látott már, igen kényes életpályát választa magának. – Bah! ezek az anyák olyan érzékenyek. Pedig ki tudja, nem jobb dolga volt-e leányának, mint neki ott a szalmaágyon!? – tevé utána a titoknoknÅ‘. A syrén ez utolsó szavakat már nem hallá; mintha minden élet egyszerre elszállt volna belÅ‘le, oly sápadtan és megtörve hanyatlott vissza székébe, valami rendkÃvüli, elÅ‘ttünk még nem okadatolt fájdalom sújtotta Å‘t le. A titoknoknÅ‘ nem igen látszék meglepetve e hatáson, mint ki az ily ájulásféléket már megszokta. A szoba tulsó végén egy szekrény állt, szépen oda sietett s azt felnyitotta, mi közben mondá: – TeremtÅ‘ isten, nem tudok mit csinálni a gyomrommal, olyan éhes vagyok! Nagyon kiváncsi vagyok, ha vajon maradt-e tegnapról, egy kis hideg borjú. Volt idÅ‘, midÅ‘n hideg fáczánmellekkel és baraczk- meg reine claude-kompótokkal hallgattatám el gyomromat. Ah, ezek a szép idÅ‘k, – oda – oda vannak! Lejárt a muscat lunel, dry madeirák, sergeantok és moit chandonok kora!… Ugyan kérem, Betti kisasszony, térjen ön magához, – tevé utána, a syrén felé fordulva, mialatt szájába, kés és villa használata nélkül egy darab hideg borjuczombot dugott be; – tudja kegyed, hogy kifogyott minden otkolonunk, – mivel hozzam önt eszméletre? Az ájulások csak jól megválasztott helyen és idÅ‘ben tesznek hatást. Itt nem látja önt senki. Térjen magához s Ãrjon egy szép levelet a grófnak, vagy ha rest kegyed Ãrni, majd elmegyek én ahhoz a fiatal emberhez, ki szerelmes levelek Ãrásából él s ki elcsábÃtotta Béla jegyesét, majd meg fogja az ön helyett Ãrni. E szavak közben elfogyott a hideg borjúczomb, a titoknoknÅ‘ betette ismét a szekrényt, s leült, magában mormogván: – meg volt a reggeli, s tán egyúttal az ebéd is. Kétségbe kell esnem! hideg borjuczomb reggelire és ebédre, nekem, ki ludmáj-pástétomon nevelkedtem fel s a Zenei grófok saját páholyomba jöttek udvarlásomra. Ah! szép kilátás! S boldog isten, ön Betti, oly könnyen segÃthetne mindezen. Csak egy tollvonás, aztán egy édes mosoly, s végre egy fogadás, hogy felejteni fogja Bélát, – s vissza lesz állÃtva a régi jó idÅ‘; – nem fogunk többé bársony pamlagon ülve hideg borjuczombot enni. Apropos, ezt a bársony pamlagot, mint önnek tanácsosa, igen tanácsosnak tartanám eladni. Valóban, a legnagyobb satyra, éhes gyomorral bársony pamlagon nyujtózni. A titoknoknÅ‘ még sok haszontalant összefecsegett, mikbÅ‘l a syrén alig hallott valamit, mert szemeit csak e pillanatban emelte fel; nagyon sokat kellett szenvednie, mert oly bágyadt, megtört és halavány volt, s egész lényében úgy remegett. ElsÅ‘ sóhaja is ez volt: – óh anyám! szegény, boldogtalan anyám! – S aztán fejét bágyadtan a nÅ‘höz fordÃtva, kérdé: – Nem tudja ön azon fiatal ember nevét? – Valóban nem. – De lakását? – Azt igen. – Vezessen engem oda, – – kérem önt, Ottil. – Ott ma temetés van. – Arra akarok menni! temetésre Ottil, temetésre! – Ön nem hogy gyógyulna, de naponként betegebb lesz. MinÅ‘ gondolat temetésre akarni menni. Minek mennénk más temetésére, midÅ‘n az a más, bizonyosan nem fog eljönni a miénkre. Ne beszéljünk halottakról. – Nem, nem; én minden áron ott leszek! Titkos, magyarázhatlan érzeteim vannak. Eszembe jutott anyám és szegény boldogtalan öcsém, kit önök szakasztottak el tÅ‘lem! – Keressen szórakozást. Irjon a grófnak, s lesz ismét kincs, üveges hintó, paszomántos inasok, muscat lunell, pástétom és minden, minden, a mivel egykor bÃrt ön és a miket most nélkülözünk. Irjon a grófnak. A syrén nem figyelt e csacskaságokra; szép fejét kezére hajtá, és szomorúan elgondolkozott. A titoknoknÅ‘ vállat vonÃta, s magában mondá: – nem lesz belÅ‘le semmi! hiába minden ékesszólásom! hát ha még megmondanám neki, hogy a kinek temetésére akar menni, az saját édes anyja! nem akarom, hogy utána ugorjék a sÃrba, mert akkor aztán vége lesz a P. gróffali viszonynak. – – – Tán mondanom sem kell, olvasóim bizonyosan tudhatják már, kik e nÅ‘k. Az egyik Goldbach Betti, s a másik Ottil, az egykori tÅ‘kepénzes leánya. Ha e fejezet folyamában, ruházatuk vagy arczuk után Ãrtam volna Å‘ket le, aligha rájok ismertünk volna. Ottil végig megtartá jellemét. Mindig a multak után sóhajtott. Az elvesztett jólét, elvesztett kényelem, elvesztett szerelemrÅ‘l énekelt s ezek visszaállÃtásáról álmodozott. Saját kellemeiben azonban nem bÃzván többé, kénytelen volt egy másikhoz folyamodni, kinek firmája alatt Å‘ is valósÃthatja némileg álmait. S erre legczélszerűbbnek találá Bettit, kit a jó ég oly csoda szépséggel ajándékozott meg, hogy az ó- és ujkor minden classikus szobrásza és festészének mintául szolgálhatott volna, Diánának úgy mint Vénusnak. Oh, a ki látta Bettit egykor az érdemes Waldmann Sámuel úr házánál, olcsó karton ruhája és durva bÅ‘rtopánkáival, – s látta most, junói termetén gazdag selyemruháiban, – valóban álomnak kelle hinnie ez óriási átváltozást. Ottil, ki midÅ‘n Betti Pestre került, már régen járta a nagyvilág iskoláját, – daczára, hogy még sem a Kaméliás hölgyet nem olvasta akkor, sem a Demi-mondot nem látta, igen használható példányt tudott alakÃtani a fiatal lányból, kinek isten minden adománya csak szépségében állott. Még kedvesét, ZsedÅ‘fi Bélát is feláldozta érte. Arról pedig kellÅ‘leg gondoskodott, hogy ne találkozzék Lajos öcscsével, kinek hollétét s anyja állapotát egyedűl Å‘ tudta csak. Gondolta, hogy Lajos, e daczos fiú, ki két élet terheit hordozza és bÃrja meg fiatal vállain, könnyen ketté vághatná a syrén virágos pályáját. S most, ki mondja ismét, hogy Pest nem nagy város? Pestnek vannak syrénei, lorettei, grisettei, úrhölgyei, lovagjai, don Juanjai, báró de Manxai és mindenféle csodabogarai, melyek körülhemzsegik utczáit, palotáit, templomait. – – – MÃg a két hölgy közti párbeszédnek fentebb tanui valánk, azalatt Berkey ügyvéd házában események folytak le. A jelenetet, midÅ‘n a jegyváltásról elkésett Róza atyjával találkozék; elhallgatjuk. Apai kitörések, anyai kétségbeesések és cselédsuttogások bÅ‘ségben voltak. Itt csak az eredményt adjuk. A vén különcz ugyanis, másnap, tÅ‘le kitelhetÅ‘ gyöngédséggel Ãrt levélben tudatá az ügyvéddel, az unokaöcscse és Róza kisasszony közti viszony felbomlását. Az utóiratba, mint illik, azt is odaragasztá, miszerint; – nincs toll, a mi leÃrni volna képes az Å‘ borzasztó sajnálkozását e nem remélt esemény felett. – Pedig úgy örült neki, hogy arra már igazán nem volna toll, a mi azt leÃrhatná. A különcz nem feledkezett meg a boldogult Goldbachnéról sem. EbbÅ‘l már egy kis lelkiismeretet csinált, s háromszáz pengÅ‘t küldött tisztességes eltakarÃttatására. Eleve, nagyobb biztosság kedveért, azt akarta, hogy a pénzt unokaöcscse vigye el a halottas házhoz, hanem unokaöcscse erre jónak találta ismét felvenni a báró de manxi szerepet, s mennyre-földre esküdött, hogy neki délben G. szeptemvirhez kell mennie, délután pedig N. tábornoknak igérte meg, hogy vele kilovagol. A pénzt tehát csak cselédnek kelle kézbesÃtnie. Lajos ott ült anyja ágyánál. Mikor bevitték hozzá a pénzt, – nem tudott az akkor sem emberrÅ‘l, sem angyalról. Egy vén halottvirrasztó nÅ‘ volt a kiterÃtett hulla mellett. Annak tünt legelsÅ‘bb is a szemébe a sok bankó; midÅ‘n Lajost figyelmezteté a pénzre, az, – a nélkül, hogy arról kérdezÅ‘sködött volna, – egykedvűleg mondá: – Menjen ön, csináltasson koporsót diófából. Aztán jó lesz egy egyszerű szemfedÅ‘, csipkékkel, – – vagy ha csipkék nem lesznek rajta, azt sem bánom. KészÃttessen egy sÃrkövet is, – – egyszerűt, mely ha nem tart is tovább, – csak addig, mÃg én élek, – – aztán, – – aztán ugysem törÅ‘dik vele senki többet, akárki nyugszik is alatta!… Vésesse rá a sÃrkÅ‘re e következÅ‘ szavakat: SOKAT SZENVEDETT ÉDES ANYJÃNAK EMLÉKÃœL SZENTELI E SÃRKÖVET, FIA, GOLDBACH LAJOS. A halottvirrasztónÅ‘ fölkelt s távozni akart a vett rendelettel, midÅ‘n Lajos utána kiálta: – A mi pénz megmarad, ossza ki a szegényeknek! Nekem vissza ne hozzon belÅ‘le egy fillért se! Ha addig nem volt, mÃg anyámon segÃthettem volna, – minek volna most már. Fecséreljék el, a kik akarják, – – – igyák meg, bolonduljanak, vagy vesszenek meg!… S most menjen, – csináltassa meg azt a koporsót!… A koporsó másnapra elkészült. Még akkor nem voltak Pest boltkirakataiban kész koporsók, mint jelenleg. Czivilizálódunk! Ma már ékesnél-ékesebb koporsók tűnnek szemünkbe, ha Pest utczáin végigmegyünk. Megérjük, miszerint ha a zsibárus-piaczon haladunk el, utánunk fogják kiáltani: – «Tetszik önnek a legújabb divatú koporsó?» – avagy «szolgálhatok önnek a legutolsó divat szerinti szemfedÅ‘vel?» – épen úgy, mint midÅ‘n azt mondják: – «Parancsol uraságod egy elegáns tavaszi kabátot?» Czivilizálódunk! Az érdemes asztalos czéh, koporsókban dús pesti boltkirakataiban, szoktat bennünket a halál szomorú gondolatához! (?) – – Másnap véghez ment a temetés. A boldogultat oly kevesen kisérték az örök béke helyére, hogy nem nagy föladatomba kerülne, tetÅ‘tÅ‘l talpig lefestenem a kiséret egyes személyeit. Nem sÃrt ott senki. Még a szemközt jövÅ‘ gyerekek is úgy viselték magukat, mintha nem is temetés, hanem valami nászmenet vonult volna el mellettük. A koporsó után hajadonfÅ‘vel lépdelt Lajos. Az sem sÃrt. Mit is sÃrt volna, ha már nem használt könnyeivel semmit!! Még csak gyász sem volt a kalapján; kabátja is szürke vitorla vászon volt, nadrágja pedig tarka koczkás. – Hogy is nem készÃttetett magának talpig fekete ruhát e szomorú alkalomra!!… – – Isten veled, anyám! Isten veled!… Két ember leereszté kötelen a testet abba a hat láb mély sÃrba, honnan csak azokat veszik vissza, kik elég szerencsétlenek voltak haláluk után megmérgeztetés gyanujába jönni, s ez által még az örök nyugalomban is megzavartatnak. – Oh anyám, anyám, legyen teneked nyugodalmasabb ott alant a földben, mint volt ide fönt a földön!!… Isten veled! Isten veled!… – – Ha most valami journalista ujdondász, vagy nekrologÃró volnék, milyen szépen el tudnám mondani a következÅ‘ frázisokat: – «lement a nap, följött a hold! amaz végsÅ‘, emez elsÅ‘ sugárait veté az új sÃrra! Egy emberrel kevesebb, – egy sÃrral több! Å nincs többé!» Szerencsére, hogy a boldogult temetése alkalmával nem esett az esÅ‘, mert különben azt is mondhatnám, miszerint: «az ég is megsiratta Å‘t felhÅ‘könnyeivel!» – – Ha PetÅ‘fi élne, most is makacsúl megmaradna azon állÃtása mellett, miszerint: «Mi lesz az ég könyébÅ‘l? – sár!» – Sok igaz van benne! XV. Évek mulva. … Felejteni! felejteni! Ha az ember mindazokat a szomorú emlékezeteket el tudná egyszerre felejteni, melyek lelkén égnek! azokat az emlékezeteket, melyek üldözÅ‘ivé váltak s nem tud tÅ‘lök megszabadulni, követik Å‘t nyomban, kisérik Å‘t minden talpalatnyi földre, a hova csak lép! – – – Mindnyájunknak van valami felejteni valónk. Történetünk folyamában is, a kik szerepeltek, majd mindenik elmondhatá: szeretnék valamit elfelejteni. ZsedÅ‘fi Béla szerette volna elfelejteni azon napot, melyen elÅ‘ször Bettivel találkozott. Ottil szerette volna feledni azon órát, melyben elÅ‘ször hitt ZsedÅ‘fi Bélának. Az öreg ZsedÅ‘fi szerette volna feledni azon átkos perczet, midÅ‘n hajadon korában megpillantá a szép Goldbachnét, Goldbach szerette volna felejteni kompanistájával az elsÅ‘ aláÃrást. Egyik sem tudott felejteni. Mindnyájan hordozták magokkal azt a fájdalmas emlékezetet, mely úgy a lelkökhöz tapadt. Berkey ügyvéd úrnak is volt felejteni valója. Nagyon szerette volna, ha nem csak Å‘, hanem egész Pest egyszerre elfelejtette volna azon botrányt, mely leányát épen az eljegyzés napján érte. Csak maga Róza nem sokat törÅ‘dött a világgal, mely mint mondani szokták: nyelvére vette Å‘t. Lajos, – anyja temetése után másnap, fölment az öreg ügyvédhez, hogy a házbért s egyéb apró adósságokat kifizesse. A folyosón mindjárt Róza kisasszonynyal találkozott. Mind a kettÅ‘ szÃve megdobbant. Lajos, kinek nem volt sok módja társaságokban forgolódhatni, meglehetÅ‘s szögletességgel hajtá meg magát a szép hölgy elÅ‘tt, kit utolsó találkozása óta föltünÅ‘leg halványnak talált. – Az ügyvéd úrral óhajtnék beszélni, – mondá elfogódott hangon Lajos. – Apám szobájában van, – szóla gyöngéd és csengÅ‘ hangon a fiatal hölgy, s oly szomorú szemmel tekinte az ifjú még szomorúbb arczára, melynek vonásain nagyon élesen valának kifejezve a sors annyi sok csapásai. Az öreg ügyvéd Ãróasztalánál ült, s épen egy pár patvaristát hallgatott ki, kik azon megbizatással küldettek szét a városba, miszerint tapogassák ki, vajon mulatja-e még magát a közönség a kézfogói fiaskóval. A belépÅ‘ Lajos, modoros köszöntése után tárczát vÅ‘n elÅ‘ s mondá: – Én Goldbach Lajos vagyok. Anyám tartozását, kit tegnap temettem el, hozám meg önnek. Az ügyvéd nagy szemeket vetett az ifjúra, s mielÅ‘tt válaszolt volna, kiküldé a patvaristákat. Aztán elkezde magában valamit mormogni, de a mibÅ‘l nincs az a filológ, a ki szavakat magyarázhatott volna ki; végre mindig pattogóbbá lett a nyelve, s az utolsó szavakat, miszerint – Ön tette szerencsétlenné leányomat, – és hogy mit keresett önnél leányom? – oly hangosan mondá el, hogy a falak, a mikrÅ‘l azt szokták mondani, – nincsenek füleik, – azok is tisztán meghallhatták. Az ifjú, elég nyugalmasan hallgatá végig a hozzá intézett beszédet, és csak midÅ‘n az öreg úr beléfáradt, vagy kifogyott a mondókából, válaszolt reá nyugodt, érczes hangon: – Ãœgyvéd úr! önnek vádja igen méltatlan ellenem! Mily szerepet játszom én az életben? mily pont vagyok én a társadalomban, vagyon, rang, s egy részrÅ‘l igény, más részrÅ‘l elismerés nélkül, hogy rólam elmondhassa ön, miszerint a fÅ‘város egyik igen tekintélyes családjának leányát, egy egyformán művelt és ünnepelt hölgyet – én szerencsétlenné tettem volna?!… Róza kisasszony, mint égbÅ‘l szállt angyal ereszkedék le anyám szegény hajlékáig. S anyám, az életben tán egyetlen jóltevÅ‘jét, csak benne tisztelhette. – JóltevÅ‘jét? – mondá közbe az öreg, meglepetve az ifjú szavain, kinek szép tiszta hangja mindinkább reszketÅ‘bbé vált. – Igen, ügyvéd úr. Hónapok óta majd mindennap meglátogatá anyámat Róza kisasszony. Sohasem jött üres kézzel, és sohasem távozott anyám áldása nélkül. ErÅ‘s hitem, hogy ez áldás meg fog fogamzani rajta. Az öreg úr egyet fészkelÅ‘dött e szavakra, miket annyi érzelemmel, oly meghatólag monda el az ifjú. Lajos folytatá: – Róza kisasszony volt, ki anyám halálos ágyánál megjelent; velem együtt sÃrt, hideg teteménél együtt térdelt, együtt imádkozott!… Sohasem felejtem el azt az órát. Boldog mint boldogtalan állapotomban: mindig elÅ‘ttem fog lebegni azon angyal képe, kit isten akkor vigasztalásomra küldött!… Az ifjú szemei megteltek könyekkel, az öreg úr pedig úgy megmozgott ülÅ‘helyén, mint kit valami nagyon nyugtalanÃt; látszott arczából, hogy fel van benne költve a részvét. Valamint az is látszott arczából, mintha ezt mondta volna magában: – igen szép az, hogy az isten leányomat választá vigasztaló angyalul, csakhogy nagyon roszkor küldte Å‘t vigasztalni! Miért épen a kézfogó napján?! Pedig ha tudta volna az öreg, milyen bölcsen rendelte ezt Ãgy az isten! – S most, – folytatá szünet mulva az ifjú, mialatt ismét tárczájához nyult, – engedje lefizetnem adósságomat; én még e napon bucsút veszek e háztól. – S hová szándékszik ön? – kérdé székérÅ‘l fölkelve az öreg, ki egészen megnyerve érzé magát az ifjú részére. – Ahol dolgot és hajlékot adnak. – S mi önnek foglalatossága? – Semmi, vagy igen csekély. Minthogy szép Ãrásom van, másolgatni szoktam. Itt van pénze, ügyvéd úr. – A manóba, ne siettessen már oly nagyon! – mondá az ügyvéd, s homlokát és kopaszodó feje tetejét dörzsölgeté, mint ki valami új eszmét érlel, vagy ki szeretne határozni, de nem bÃr. – Tegye ön el azt a pénzt, – tevé utána habozva, mintha el is akarta volna venni, meg nem is. – Tehát ön egészen egyedül áll a világon? – Egyedül. – Testvére sincs? Lajosnak homlokáig szökött a vére; kissé késett a felelettel, mig végre határozottan mondá: – Nincs. – Valóban szánom önt. – Oh, engem ne szánjon, – mondá daczczal az ifjú – itt önnek pénze. Tessék. – Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel. Csak beszéljen önmagáról. Mikor halt meg édes atyja? – Azt sem tudom, meghalt-e, vagy még most is él, – felelt Lajos, mialatt arcza folyvást oly piros volt, mintha kifestették volna, s aztán szünet mulva tevé utána: – egyébiránt ügyvéd úr, nekünk semmi különös érdekünk sincs egymáshoz, nagyon lekötelezne, ha családi viszonyaimról nem kérdezÅ‘sködnék tovább!… Anyám a világon a legboldogtalanabb nÅ‘ volt; apám elveszett, a nélkül, hogy az emberek tudnának róla valamit, – tán vÃzbe halt, vagy öngyilkos lett, tán épen fel is akaszthatta magát,… mit tudom én. Ne erÅ‘ltessünk ilyen dolgokat! [Illustration: – Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel!] Az öreg úr ekkor már fel s alá járkált a szobában, hevesen és nagy léptekkel méregette annak szélét-hosszát. Valami rendkÃvüli eszmék forrhattak agyában, – mÃg végre megszólalt: – Fiatal ember! tegye ön vissza pénzét, s mielÅ‘tt távoznék, igérje meg, hogy holnap ismét meglátogat. Megigéri? – Nagyon hizelgÅ‘ rám nézve e meghÃvás, – de valóban el nem gondolhatom, mit kereshetnék én tovább az ön házánál? – Barátságomat keresheti, s azt meg is fogja találni, – mondá határozottan az ügyvéd, és csaknem egészen orra alá állt Lajosnak. Az ifjú meghajtá magát. – Tehát holnap? – mondá az öreg, Lajos kezét megszorÃtva. – Tiszteletére leszek önnek, – felelt amaz. Az ifjú eltávozott. Az ügyvéd leánya még mindig a folyosón álldogált, s midÅ‘n a távozóval találkoztak szemei, szÃvök ismét megdobbant. Ha tudta volna az öreg, mily bölcsen rendelte ezt Ãgy el az isten!… – – S most hagyjuk Lajost. Fejezetünk czÃme – évek mulva lévén, – majd csak évek mulva fogunk vele ismét találkozni. * Ismét elÅ‘ttünk áll a syrén. Nem ama pompás úri lakban találjuk Å‘t jelenleg. Ott többé hiába keresnÅ‘k! Lajos anyja halála után mintegy pár hóval, valami nevezetes elárverezés volt hirdetve a hatvani-utczai azon házban, és illetÅ‘leg lakosztályban, mit egykor az irigyelt hölgy, Goldbach Betti birt. Bársony bútorok, álló aranytükrök, becses ékszerek, de még tán kevésbbé becses nÅ‘i ruhák is, mind, mind idegen kezekre jutának. Pestnek valamelyik külvárosában találkozunk most vele. Olyan egyszerű, olyan igénytelen szobácskában, mintha csak valamely népszerűtlenÃtett országgyűlési követ jurátusának szállásába lépnénk. Egy dÃván, egy ágy. Az ágyban alszik Betti, a dÃvánon hű árnyéka, Ottil. Ez utóbbi már nagyon megfogyott, és csak úgy hébe-hóba sóhajt már vissza a szép aranjuezi napokra, midÅ‘n még fÅ‘ispánok asztalánál ebédelt, s grófhölgyek páholyából hallgatta a karinthiai kapu-szinház énekesnÅ‘it. – Holnap, – ne feledje ön édes barátnÅ‘m, miszerint szállásért kell fizetni – kezdi a legprózaibb hangon Ottil, – különben – – – – Különben? – Bizony különben a szabad ég alatt kereshetünk szállást. Az igaz, ott aztán nem fog bennünket senki többé szállásbérért gyötörni. Oh, ha én háziúr lehetnék!! Beh bánom, hogy Hamvay báróhoz nem mentem nőül, két háza van neki. Betti sóhajtott, s a világon a legsentimentálisabb hangon mondá: – Oh, van még más hely is, hol nem szükség szállásért fizetni. – Ugyan hol? Holnap tüstént oda hordozkodunk. – A temetÅ‘ben. – Menjen ön! Ön minden nap unalmasabbá válik. – Ezóta már anyám is ott van valahol. – Az isten nyugtassa meg Å‘t. – Meg apám is! – Az isten nyugtassa meg azt is! – Meg tán testvérem is. – Tehát azt is nyugtassa meg az isten! – mondá oly könnyen Ottil, mintha csak az elvesztett páholyokról beszélt volna. Ha a társadalomnak találkoznék egy oly Linnéje, mint volt a természetnek, ki az emberek jellemét tudná úgy osztályozni, meghatározni: melyik emberben minÅ‘ szÃv lakik?! Kiben bÃzzunk, hogy az bennünket soha meg nem csal? KitÅ‘l féljünk és Å‘rizkedjünk, mint olyantól, kit megrontásunkra teremtett az ég? Ha Goldbachné tudta volna, hogy leánya, kinek életet adott, magában fogja hordani azon mérget, mely Å‘t meg fogja ölni egykor! A szerencsétlen anya mindig jobban ragaszkodott leányához, mint ahhoz, kivel megoszthatá boldogtalanságát, kivel együtt nélkülözött, s ki egyúttal kenyérkeresÅ‘je is volt, – – annyira kenyérkeresÅ‘je, hogy halála után vánkosa alatt százötven pengÅ‘t talált Lajos. Ez összeg bizonyosan Betti részére volt megtakargatva. S e megtakargatás miatt a legmindennapibb szükséget nélkülözék. Mily megfoghatatlan titka a természetnek, hogy az anyák mindig azon gyermekeikhez ragaszkodnak legjobban, kik leginkább rájok szorulnak!! – – Oly nÅ‘ életét, minÅ‘ Betti, nem akarjuk e helyen festeni. Nem czélunk gyöngéd olvasónÅ‘inket ily hölgyek élettitkaiba beavatni. Elég, ha azt mondjuk róla: – veszni indultál, veszni fogsz!… Hiába is pillantanánk életébe. Csak oly dolgokat látnánk ott, miktÅ‘l magunk is visszaborzadnánk. E hely a legszomorúbb temetÅ‘. Itt hal el az élet, a becsület, a nyugalom; – – s itt születik a szenvedély, a gyönyör, a kéj és a késÅ‘ bánat!… S ki e helyet lakja, hiába sÃr, hiába átkozza meg életét és születése óráját, s hiába tépi ki minden hajaszálát, – – önmaga volt életének gyilkosa, – s nincs ember a földön, s isten az égben, ki valaha megbocsásson neki. Évek mulva, – – évek mulva! – – – Tekintsük meg Å‘t majd évek mulva! XVI. Befejezés. A regényÃró vállain épen oly felelÅ‘sség terhe fekszik, mint egy hadvezérén, mint egy felelÅ‘s szerkesztőén, mint egy számadóén, mint egy pénztárnokén vagy általában mint bármely hivatalnokén! A regényÃró tartozik számolni mindazon egyénekrÅ‘l, kiket története folyamában fölléptetett. Jó, rossz, becsületes, vagy becstelen emberek lettek-e légyen azok, a szerzÅ‘ kötelessége felelni érettök. Nincs földön az a hatalom, mely a költÅ‘ hatalmával felérjen! A költÅ‘ teremt nagy embert, kis embert, bölcset, elmeszegényt, koldust és nábobot. A költÅ‘ koronáz, a költÅ‘ detronizál. A költÅ‘ itél! itél pedig a szó teljes értelmében, eleveneket és holtakat. Neki nincs törvényszéke, és mégis megjelennek elÅ‘tte a bűnösök és ártatlanok! Van-e nagyobb hatalom a költÅ‘ hatalmánál?!… Ki osztogat igazságot lelkiismeretesebben? ki büntet vétket sulyosabban? s ki kegyelmez nagylelküebben? Ki merészli és bÃrja a sÃrjaikban elporlott koronás fÅ‘ket föltámasztani? – a költÅ‘. Ki jutalmazza az erényt? ki bünteti a bűnt? – a költÅ‘. Pedig az a költÅ‘ maga is olyan gyarló ember!! Számoljunk a számolandókról! Furcsa volna, ha a regényÃró is akként számolna hÅ‘seirÅ‘l, mint a boldog emlékezetű Józsa Gyuri ispánja a rábÃzott gyapjúról, ki többnyire «szabad lopásra» szegÅ‘dött be, s ki a pesti vásárról – szintén többnyire ilyenféle számadással tért meg gazdájához: – jöttem mentem: száz forint, – ettem-ittam: száz forint, – összesen – háromszáz forint! Tehát számolni fogunk. ElÅ‘ször is: hova lett Goldbach? Továbbá: hova lett kompanistája? Hova lett Sérey báró? Hova lett Holdburgné? Hova lett az új Diogenes? Hova lett Ottil? * – 18··· év szép tavaszi alkonyán, mintegy négy évvel késÅ‘bb a föntebbiek után, – egy legszebb korában lévÅ‘ férfi magányosan andalgott a városerdÅ‘ és Király-utcza közti fasorban. Sápatag, beesett arcza s fénytelen szemei, miknek egyikére szemüveg volt csiptetve, feltünÅ‘leg meghazudtolák korát. Öltözéke után itélve, beillett volna bármely boltkirakatba divatképnek. Nyugtalanul járt és tekingetett egy pont felé, mint ki valakire már idÅ‘n túl várakozik. A fasor tulsó oldalán egy más fiatal ember közeledék. Egészen ellentéte emennek; a fiatal, sugár férfi gyenge, piros arczát szabályos szakál futja körül, tekintete nyÃlt s férfias bátorság jellegét hordja magán. Egyszerű, de választékos tavaszi öltözék van testén. MidÅ‘n közeledtével az innensÅ‘ soron andalgó dandyt megpillantá, perczre megállt, s arcza valami váratlan, rendkÃvüli meglepetést fejezett ki. – Az ördögbe! ha Å‘ volna! – mormogá fogai közül, s megindult a szemüveges férfi felé. Az nem vette Å‘t észre, csak akkor, midÅ‘n az ismeretlen, tenyerét súlyosan vállára téve, mondá: – Ezer bocsánatot uram, – – ha nem csalódom… A dandy ijedten üté föl fejét e sajátságos köszöntésre s vagy két lépést meghátrált. – Valóban uram, – mondá a megszólÃtott, – én már beutaztam egy pár barbár tartományt, de még ily barbár köszöntésformát sohasem tapasztaltam. Parancsol ön? – Nem parancsolok, csak kérem, mondja meg, nem csalódom-e? azaz dehogy csalódom? az ördögbe, hiszen majd minden éjjel önrÅ‘l álmodom… Évek óta keresem önt. Nemde, ZsedÅ‘fi Béla? – Az vagyok, – s tovább? – Én meg Goldbach Lajos vagyok! – mondá erÅ‘s hangon az ifjú. ZsedÅ‘fi arczáról eltünt egy perczre a sápadtság, s oly vörössé lÅ‘n, mintha csak alája pörköltek volna. A fiatal ember megszorÃtá ekkor izmos markával báró de Manx kezét, hogy ujjai összetapadtak, s fülébe kiálta: – ZsedÅ‘fi Béla, ön nyomorult, szemtelen! – Mi ez?! Uram, tudja meg ön, hogy ezt még egy minister asztalánál sem mondták nekem. – Hitvány! – Én, ki az amerikai konsul szivarjából szÃvtam! – Adjon ön számot nÅ‘véremrÅ‘l! Ön tette szerencsétlenné, ön tette földönfutóvá! s ön gyilkolta meg miatta anyámat! – Wirklich, zum lachen! Épen úgy játszsza a nemes embert, mint valamely spanyol grand. Menjen ön, különben lovászomat füttyentem ide, s aztán… – Elégtételt nekem! – mondá, képébÅ‘l kikelve az ifjú: – rögtön követni fog ön oly biztos helyre, hol lÅ‘hetünk. – Én csak mágnásokkal szoktam vÃvni, nem pedig boltossegédekkel. Az ifjú, lábával toppanta, s tenyerét oly módon alakÃtá, melybÅ‘l nagyon világosan látszott, hogy arczul-csapásra van elkészÃtve. – Vonakodik ön? – Nagyon természetes, – monda de Manx s elkezde valami kopott kavatinából egy áriát fütyölni. Abban a pillanatban arczul volt csapva! Az egészben az volt a legeredetibb, hogy báró de Manx nem csapta vissza, hanem egyszerre körültekintett a fasoron, ha vajon a sétálók közűl nem látta-e Å‘t meg valaki. Vannak emberek, kik ha tanuk nincsenek jelen, mindent elszÃvelnek. – Elég volt-e önnek? – kérdé kitüzesedett arcczal az ifjú. – Elég, – felelt amaz, kezét a bélyegtÅ‘l égÅ‘ arczán simogatva. – Tehát kövessen ön. – Oh, nem úgy értettem, hogy elég, – mondá csakhamar visszaesve szerepébe Béla, ki már az arczulcsapások iránt is blazirt vala: – hanem úgy értettem, hogy többet képen ne merészeljen ütni, mert különben – lovászommal veretem meg! S most jó estét! – Hah, ily szemtelenség! ez hallatlan! – kiáltá Lajos, alig találhatva föl magát ily nyomorult ellenében. – Uram! ha már önben semmisem költi föl a becsületérzetet, legalább csak egyet, egyet tegyen meg, és én elfeledem minden bűnét, gonoszságát! Csak azt mondja meg tehát, hol találhatom föl nÅ‘véremet? – Semmiféle tudakozó-intézetnek nem vagyok tagja, – felelt, lakktopánjáról battist kendÅ‘jével verve le a port. – De önnek tudnia kell! Az ég irgalmára, vezessen nyomába! – Tán valamelyik kórházban van. – Kórházban!! – mondá, kezeit összecsapva az ifjú, s hangja oly fájdalmas rezgésű volt. – Szegény Betti! mivé levél, mivé levél!!… – Világ folyása! – mondá hanyagul az arczulcsapott férfi, s indulni akart. – Megálljon ön! – kiálta föleszmélve az ifjú, s ideges karjával galléron ragadá Å‘t. – Még csak egyik felÅ‘l ég arczán a bélyeg, a másikra tanuk elÅ‘tt sütöm oda. Figyelmeztetem, hogy minden gonoszságának titkába be vagyok avatva! Csak egy szómba kerül, s ön meg van semmisÃtve! Béla arcza csak azért nem sápadt jobban el, mert már nem lehetett. Hanem e fenyegetÅ‘ hangra egész lényében inkább megrendült, mint az arczoncsapásra. Szeretett volna futamodásnak indulni, s ott hagyni a Lajos által galléránál tartott tavaszi kabátot, mint József Putifárné kezében köntösét. – Jön-e velem? – ordÃtá fülébe Lajos. – Az istenért csak skan–kandalu–lumot ne csináljon, – hebegé de Manx, – inkább megyek! Hová? hová? – Bettihez. – Holnap. – Tüstént!! Különben csak egy szót kiáltok el és… – Kérem! – mondá a poltron, s önkénytelen megindult Lajossal. Lajos egy szemközt jövÅ‘ bérkocsit megállÃta s társához fordulva mondá: – Nevezze meg ön a kocsisnak az utczát és házszámot. – Teréziaváros, Dárda-utcza, Nro 7. A bérkocsi elrobogott a két férfival. Alacsony házikó elÅ‘tt álltak meg, melynek utczára szóló részét ronda csapszék egészÃté ki, az «arany kashoz.» A folyosón túlhÃzott nÅ‘ álldogált, igen visszataszÃtó arczvonásokkal s a kövérség miatt benÅ‘tt szemekkel. Már messzirÅ‘l érzett rajta a sör szaga, mintegy csalhatlan czégér, mely azt mutatá, miszerint a föntisztelt kocsmának ez az érdemes kocsmárosnÅ‘je. MidÅ‘n Bélát, ki a nagy zavar és szorongatások miatt folyvást a földre süté szemeit, a kövér asszonyság megpillantá, azonnal fölsikoltott. – Ah, szent Jeremiás! hát itt van a szép mákvirág!! Mi hozta önt ide úrfi? – kiálta a nÅ‘, növekedÅ‘ rikácsoló hangon, s elÅ‘bbre tipegve, csaknem orra alá állt. – Csöndesen, csöndesen, – szólt Béla, föltünÅ‘ zavarral: – ne csináljon botrányt lármájával. Bettit akarjuk meglátogatni; itt hozom testvérét. Az asszony, mennyire csak lehetett, fölnyitá apró szemeit, s az ifjúra mereszté azokat, és szünet mulva mondá: – Tehát ezen úr Goldbach Lajos volna? Ah, uram teremtÅ‘m, alig hihetek szemeimnek, milyen derék gavallér lett belÅ‘le. Ki gondolta volna, mikor még topánkámmal elszaladt az asztal alatt!?… – Csitt, Ottil! – szólt közbe Béla, – csak kompromittál bennünket az ily dolgok fölhozásával. Vezesse be ezen urat Bettihez. – Micsoda?! – pattant föl a nÅ‘ – kompromittálom? én, ki csak olyan bölcsÅ‘ben születtem, mint ZsedÅ‘fi Béla! én, kit egykor grófok és bárók környeztek! azért, hogy most csaplárnÅ‘ vagyok, s a hajdan elfolyt pezsgÅ‘k helyett serrel oltom el a szomjamat!!… Nem oda Buda! még számadásom van az úrfival! – Ottil!… – Régen keresem már, – mondá mindig rikácsolóbb hangon a kövér csaplárnÅ‘, – hanem most kezem között van… – Az egekre, Ottil, csöndesedjék! – szólt iszonyú szorongások közt Béla. – Semmi csöndesedés! Még nem bosszultam meg magamat eléggé; daczára hogy egy szép szerencséjét sikerült már elrontanom. Emlékszik, midÅ‘n ezelÅ‘tt négy évvel, jegyben járt a szép Berky Róza kisasszonynyal? tehát tudja meg ön, hogy azért nem szerette, sÅ‘t azért utálta meg önt a gazdag jegyes, mert én küldöztem neki névtelen leveleket, mikben nagyon hÃven leÃrtam önnek mákvirágságait. MegÃrtam neki, hogy ZsedÅ‘fi Béla… – Ottil! – kiáltá Béla kétségbeesve, s tenyerét a nÅ‘ szájára tapasztá, melyet az durván lökött vissza, s folytatá: – MegÃrtam neki, hogy ön Sérey bárónak czinkosa, azon Séreynek, ki a vármegye börtönébÅ‘l megszökött, hova mint – Zsellye Bertalan volt elcsukva. E névre megfordult a világ Goldbach Lajossal, s alig tudá szünet mulva e szavakat hebegni: – Asszonyom, mit beszél? Zsellye Bertalan? jól hallok-e? hisz Å‘ apámnak volt társa a kereskedésben. – Igen, igen! ugyanaz – mondá a nÅ‘ – Å‘ volt, ki ön atyját földönfutóvá s anyját boldogtalanná tette! – Oh istenem! én istenem! – mondá Lajos, két tenyerét homlokára tapasztva. Az asszony, mint egy fúria folytatá: – Ez a nyomorult pedig az, ki engem idáig sülyeszte, önnek nÅ‘vérét pedig elszakasztá anyjától s ez által megölé, szÃvét repeszté meg a bú! Oh, én mindent tudok. – Oh, irgalom istene! – kiáltá Lajos, oly megdöbbentÅ‘, oly szÃvhasÃtó hangon! Béla pedig ott állt, szótlanul, gyáván reszketve, mint egy elitélt, kinek a kivégeztetés elÅ‘tt még egyszer fölolvassák elkövetett gonoszságait. Szünet mulva, mintegy föleszmélve fájdalmából, mondá az asszonynak Lajos: – Vezessen ön Bettihez. A nÅ‘ elÅ‘lment a fölhÃvásra, Lajos utána tántorgott, Béla pedig használva az alkalmat, szökni akart, de az ifjú egy tekintetével visszaparancsolá Å‘t. Mindhárman beléptek a szobába, mely e rozzant házzal ha arányba vesszük, meglehetÅ‘sen volt butorozva. Kórágyon feküdt egy elvirágzott hölgy. Ingadozó árny, az élet és halál között. Csak mozdulatából látszott még, hogy él, különben bizvást befektethették volna a koporsóba. Lajos visszatántorodott ez alaktól; nem ismeré meg benne testvérét. Kezeit összecsapá, midÅ‘n a csaplárnÅ‘ rámutatott, mondván: – Ez itt Betti. Lajos oda lépett az ágyhoz, kezét megfogá, s oly reszketeg hangon mondta: – Betti! édes vérem! boldogtalan leány, mivé levél?!… Az ifjú szemei megteltek könyekkel, s elfordÃtá arczát. A lány föltekinte rá. Azok a hajdan ragyogó szemek, miknek egy pillantása elaltatá az észt, – megtörve, kihamvadva valának. – Ismersz-e Betti? – kérdé az ifjú – ismersz-e? A lány nem felelt; kezét ott hagyá Lajos kezében s arczával befelé fordult a falnak. – Jóságos ég! mi baja e lánynak? – kérdé Lajos az asszonytól. – Sorvadásban van – felelt az – szép halála fog lenni: úgy hervad el, mint a virág; elfogy mint a hold az égen! – S régen szenved? – Oh, régen! De már nem viszi soká; én már gondoskodtam halotti köntösérÅ‘l is. Úgy hiszem, mire megvirrad, szüksége leend rá! – mondá a nÅ‘, mialatt szemeibÅ‘l egy pár nehéz könyet törült ki, s aztán ismét nekihevülve, tevé utána, mialatt öklével fenyegetÅ‘zött; – hanem ennek a gazembernek ne engedje szárazon elvinni! Sok embert tett már szerencsétlenné. Béla, kire e szavakkal czélozva volt, közel vala az összeroskadáshoz. Az ifjú egy szétzúzó tekintetet vetett rá s aztán valami lélekrendÃtÅ‘ hangon fülébe ordÃtá: – Hitvány eb!! térdelj le tüstént ágya elÅ‘tt! – mondá és súlyos kezével, nyakánál fogva lenyomta Å‘t, hogy az térdre bukott. Imádkozzál és csókold meg azt a földet, melyet egykor lábaival érinte! Béla, mindenkép igyekezett visszakapni a súlyegyent, vagy legalább elvesztett lelkiéberségét, s ezért szabadulhatásáért egy utolsó kisérletet tÅ‘n: – Uram, – mondá – ez jogtalan s lovagiatlan eljárás. Inkább elfogadom a párbajt – – bocsásson ön! – Czudar! most már én nem vÃvok veled! – kiálta Lajos, s azzal, izmos karjával nyakszirten ragadva Å‘t, egy lódÃtással kilöké az ajtón. A szomszéd kocsmaszobában, honnan a borozók zaja és trivialis énekeik egész a haldokló szobájáig behallottak, nagyon kényelmesen megláthatták a botrányos jelenetet, s mint illik, egyet nevettek és egyet ittak reá. Béla, mint a villám, a bérkocsiba veté magát s eltünt. Lajos hideg verÃtéket törölt le homlokáról; a csaplárnÅ‘ pedig leült egy szalmaszékre s ott sÃrt és elmélkedék azon multról, melyrÅ‘l azt mondhatja: – istenem be fényes volt!… Lajos odatérdelt az ágyhoz. Szép arczát, mely a fájdalomtól e perczben oly halvány, oly sápadt volt, a beteg tenyerébe hajtá, megcsókolá, könyeivel áztatá… úgy zokogott. – Oh, ha megmenthetném életedet! édes vérem, elpusztult reményem te! A lány arcza folyvást a fal felé volt fordÃtva, csak keze volt az ifjú karjai közt, de azt sem mozdÃtá többet. – Élsz-e még? tekints reám, édes angyalom! ismerj meg, – – jer hadd öleljelek szÃvemhez, – – hadd csókoljalak meg!… ah, minÅ‘ hideg a homlokod!… A csapszékben vigadók pohárcsengései elhatának a szomorú helyre. A csaplárnÅ‘ fölkelt székérÅ‘l, kiveresedett szemeit megtörlé, s lassú léptekkel eltipegett a kocsma felé, honnan a vigadókat egy szavával kiseperte az utczára, s midÅ‘n az ajtót belül bezárta, magában dünyögé: – itt bizony nem mulattok a pénzetekért! halott van a háznál! Egy óra mulva Lajos megtört szÃvvel, ingadozó léptekkel távozott el nÅ‘vére meghidegült tetemétÅ‘l. * Ha Lajost hazáig követjük, roppant ellentétét fogjuk látni az elÅ‘bbi jelenetnek. Olvasóim emlékeznek még azon külvárosi házra, melyben egykor az öreg tabuláris ügyvéd, Berkey lakott. Most is ott lakott még a jó öreg úr, csakhogy utolsó látogatásunk óta négy év folyt le, s a háznak jelenleg egészen más szÃnezete van. A patvaristák és jurátusok szélnek eresztettek, az ügyvéd megfogadván, hogy miatta akár egymást egyék meg a peres felek, de Å‘ többet még csak kibékÃteni sem fog egy czivakodó lelket sem. Helyette régi kedvencz könyveit olvasgatja, s reggeltÅ‘l estig mély karszékében ül, hol idÅ‘nkint egy aranyfürtű lányka, mintegy három éves gyermek, játszadozik. Ennek aztán órákig elmesélget az arany halról, a bujdosó király-kisasszonyról, mikre a gyermek apró tenyereit csapkodja össze, s olyan jóÃzűen kaczag, midÅ‘n az öreg úr a vasorrú bábát tentával lefesti elÅ‘tte. Milyen furcsa lehetett az! s a kis bohó lányka elbámulná Å‘t napestig. Távolabb az ablaknál, fiatal nÅ‘ ül, rajzol, hÃmez vagy olvas. Festési szépség. Csak olykor szól belé a gyermek játékába, midÅ‘n az nagy jókedvvel nekimegy az öreg úr Å‘sz szakálának, és azt ugyancsak megczibálja. – Betti, bizony kitéped az öregpapa szakálát. Leszállsz onnan mindjárt! Pedig az öreg úr, tán akkor sem szólna, ha szálanként kihuzogatná, – annyira bálványozza e kisded angyalt. E pillanatban lép a szobába Goldbach Lajos. Szomorú, dúlt arczczal. Még a gyermekre sem mosolyodik el, ki leugorva öregapja térdeirÅ‘l, elébe fut és gyermekies örömmel fölsikolt: – Papa! papa! Lajos gyöngéden félretolja a gyermeket magától, s a fiatal nÅ‘höz közeledik. – Róza, – mondja szomorúan s ellágyult hangon – testvérem meghalt. A fiatal nÅ‘ fölkelt, kezeit a szomorú férfi vállaira teszi, s oly arczczal válaszolt, melyen élesen ki volt fejezve a hatás, mit e szavak oda elÅ‘idéztek. – Meghalt? Sokat szenvedett-e? szegény hölgy! Szólj férjem, hogyan találtad föl? s hogyan halt meg? inségben?… – Iszonyú inségben! – felelt szÃvrázó hangon a férj, – iszonyú inségben, Róza! – Ki halt meg, papa? – kérdé a kis lány hátra téve kezecskéit s egészen apja térde alá állva – a bujdosó király-kisasszony is meghal ám! meg az a csúf, csúf vasorrú bába is. – Menj kis leányom, menj édes Bettikém most játszani, – mondá gyöngéden Lajos – apádnak dolga van. A lányka elsompolyodék, s félrement az úgynevezett hajas bábujához, melyet szépen levetkÅ‘ztetett s azt mondá ott magában: – holnap majd ez is meg fog halni. Lajos ekkor a mellékterembe vezeté a nÅ‘t, hol háborÃtlanul, teljes Å‘szinteséggel s egész irtózatos valóságában elbeszélé a történteket. A sors-edzett férfi szavait annyira félben szakasztá egy-egy nehéz csuklás. Mily szomorú emlékezeteket költhetett lelkében föl ez elbeszélés! Róza odaborult a férfi vállára, s meleg könyeivel, édes szavaival, forró csókjaival gyógyÃtgatá a sebeket, miket férje keblében ezen emlékezetek szaggattak föl. Fölösleges tán kommentálnom is olvasóimnak e családi jelenetet, de mégsem fog ártani röviden érintenem annak elÅ‘zményeit. Goldbach Lajos, mint azt tudjuk, az öreg Berkey által föl volt hÃva, hogy másnap is látogassa meg. Lajos elment az öreghez, ki e komoly, férfias és tiszta érzelmű ifjú iránt csakhamar annyi rokonszenvet kezde érezni, miszerint némi munkák teljesÃtéséért, fölajánlá neki asztalát, s lakást a házban. Róza szÃvében ez által azon indulat, melynek eleve még nem tudott nevet adni, szerelemmé fejlÅ‘dött. S a fiatal hölgy, kinek sokkal eltaláltabb nevelése volt, semhogy szüléihez bizalmatlan volt volna, egy napon, nyiltan, gyermekies Å‘szinteséggel bevallá apja elÅ‘tt hajlamát az ifjú iránt. Az öreg okos ember lévén, azt felelte rá hogy: – isten neki! S ebbÅ‘l aztán lett a legboldogabb házasság, melynek föntebb láttuk eredményét. Az isten az ilyen házasságot tartós boldogsággal szokta megáldani; s Ãgy, ha többet nem találkoznánk is velök, hihetjük, hogy boldogok maradtak, s tán – miként Lajos és Róza gyermekének, a kis aranyfürtű Bettinek szokta meséit végezni öregapja: – tán még most is élnek, ha meg nem haltak!… * De még számadásunk itt nincs befejezve. – – Két nappal utána, midÅ‘n Betti halottas ágya elÅ‘tt álltunk, Pest megyeháza elÅ‘tt bámész népcsoportulat ácsorga. A tömeg közül, erÅ‘s Å‘rizet alatt, egy igen jól öltözött férfit kisértek be a börtönbe. – Tán valami zsivány. – Ej, hiszen olyan úriasan van öltözve. – Tehát tolvaj, – monda a harmadik, – mert azok frakkban is szoktak járni. – Már csak szeretném tudni nevét. Bizonyosan valami nagy gonosztevÅ‘, mert még a szemét sem süti le a földre. A tömeg közül akkor ismét egy más alak bontakozék ki. Sajátságos egyéniség. Kopott kék frakk volt sovány testén, s lábszárait még kopottabb s rendkÃvül kurta nanking nadrág födé; kalapja tán sohasem volt új, hanem az orra irtózatosan meg volt rezesedve a bornak miatta. Ez az ember odament a kérdezÅ‘sködÅ‘k közé, s egyszerűen azt mondá nekik, hogy Å‘ ismeri azt a szép madarat. [Illustration: A tömeg közül, erÅ‘s Å‘rizet alatt, egy igen jól öltözött férfit kÃsértek be a börtönbe.] – Ah, Diogenes! Diogenes! – kiálták egyszerre a gyermekek, a mint az öreget elÅ‘retolakodni látták. – Kell-e lámpás, vén Diogenes? – Csitt! mert oda nyomok a fületek mögé ezzel a nádpálczával! – kiálta az öreg, s hadonászott dühösen a levegÅ‘ben. – Ne lármázzatok rajkók; – szólt közben egy kaputos úr; hadd tudjuk meg tÅ‘le, ki ez a rab? – Hát biz az – felelt ekkor Diogenes – ha akarom báró Sérey, ha akarom Zsellye Bertalan. – S mit vétett? – ElÅ‘ször is, szabadság nélkül elutazott, hosszú szabadságra a nemes vármegye börtönébÅ‘l, mint Zsellye Bertalan; aztán pedig mint Sérey báró, nem elégedett meg azzal, hogy Bécsben csinálják a bankót, kapta magát, Å‘ is csinált. – Ah!… – Hanem volt neki egy czinkosa is, az isten verje meg, de az tegnap este megszökött. ZsedÅ‘fi Bélának hÃvták, kivel nagyon furcsa váltókat bocsátottak ki. Az a jó asszonyság, ni, ott a lépcsÅ‘n áll – folytatá Diogenes egy kövér nÅ‘re mutatva, kiben azonnal ráismerhetünk a tegnapelÅ‘tti csaplárnÅ‘re, vagy is Ottilra, – az kerÃtette Å‘t a vármegye kezére. Van még egy czinkosuk, egy furfangos asszony, ki azonban még csak eztán fog majd kézre kerülni. – Hát azt hogy hÃvják? – Valami Holdburgné, az is olyan szép madár. Hanem most már isten velünk atyafiak! megnyugszom a nemes vármegye ügyességében, hogy nem engedi elutazni Å‘t ismét hosszú szabadságra. Most már nyugodtan meghalok. Csakhogy ezt a napot megértem. – Valami nagy ellensége lehetett ez magának Diogenes. – Meghiszem. Az Å‘ koldusa vagyok! – sóhajta az öreg. – Hogyan? – Ne kérdezzék. Sok esztendÅ‘vel ezelÅ‘tt, kompanistám volt az átkozott, a «kék macskához» czÃmzett fűszerkereskedésemben. Azaz, hogy nem is nekem volt Å‘, hanem a feleségemnek volt kompanistája. – Hát most hova megy ön? kérdék az ácsorgók, midÅ‘n indult Diogenes. – Megyek inni, – felelt lakonicze, s tovább ment. A gyerekek utána futottak, s kiabálták: – Kell-e lámpás, vén Diogenes? Az öreg úr egyet-egyet elcsÃpett közülök, s úgy-úgy a nyakuk közé húzott gombos végű nádpálczájával, – – mÃg végre beesteledett, s bevetÅ‘dött abba a kávéházba, honnan aztán hajnal felé – ki is vetÅ‘dött. Azon kávéházi jelenetnek, beszélyünk kezdetén tanui valánk. Bolondot űztek vele, aztán kihajÃtották… Hogy hova ment azon éjjel? hol virradt meg? melyik kÅ‘re hajtá fejét? Nem tudjuk, mert nem látta azóta senki! Tán felkötötte magát,… vagy tán betévedt valahova a bolondok házába,… vagy tán az is meglehet, hogy addig Å‘gyelgett és bolyongott a sötét éjben, mÃg végre rátalált valahol a – Dunára!!… TARTALOM. BEÖTHY LÃSZLÓ. Irta: _Mikszáth Kálmán_ V Bevezetés. Új Diogenes 1 I. Fűszerkereskedés a «Kék macskához» 14 II. Családünnep a fűszerárúsnál 24 III. A szegény Goldbach 47 IV. A fenyÃtÅ‘ törvényszék 68 V. A halálmadár kosztosai 86 VI. Paedagogiai kisérletek 100 VII. Báró de Manx 130 VIII. A különcz 152 IX. Maskaráda álarcz nélkül 165 X. Ottil kisasszony 185 XI. Egy kis intermezzo 210 XII. József-utcza No 42. 214 XIII. Kézfogó ara nélkül 232 XIV. Syrén 249 XV. Évek múlva 264 XVI. Befejezés 273 KÉPJEGYZÉK. 1. Beöthy László arczképe II 2. Az apa leült s a fiút két térdére ülteté 19 3. A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámÃtására 33 4. – Irgalom Istene! – kiálta a nÅ‘ s két tenyerébe hajtva fejét, leborult a pamlag vánkosára s gyermekként zokogott 53 5. A boldogtalan nÅ‘ térden állva csúszott birái felé… 79 6. Zsuzsánna asszony nem tud felkelni… 86 7. – Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkÃvül s a levelet majd kebléhez, szÃvéhez, majd égÅ‘ ajkaihoz emelé… 126 8. – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan ifjainkhoz fordulva 134 9. – Ad ön ezerötszáz forintot? 162 10. Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel! 268 11. – Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépÅ‘, jobb és bal kezén a két Goldbach-gyereket vezetve 180 12. Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit tördelte 206 13. – Nem tudok többet felÅ‘le! – felelt a fiú s a rozzant szalmaszéket közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet 221 14. A legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a társaság elÅ‘tt 237 15. – Tovább, tovább! – sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s felállott 254 16. A tömeg közül, erÅ‘s Å‘rizet alatt, egy igen jól öltözött férfit kisértek be a börtönbe 287 [Transcriber's Note: JavÃtások. Az eredeti szöveg helyesÃrásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat javÃtottuk. Ezek listája: VI |periferiájáben |periferiájában 3 |ifjákoromban |ifjúkoromban 8 |versében; |versében: 10 |csÃpte msg |csÃpte meg 8 |móhon |mohón 27 |azokbÅ‘l |azokból 28 |porczellán tényért |porczellán tányért 36 |kÃcsalni |kicsalni 64 |addig maid |addig majd 64 |viselÃtek |viselitek 66 |kajlandó a távovásra |hajlandó a távozásra 67 |S most |– S most 83 |mintba várta |mintha várta 84 |Ouid putat |Quid putat 89 |kÃtakarÃtották |kitakarÃtották 90 |nuyujtva ki |nyujtva ki 95 |jÅ‘szÃvű |jószÃvű 96 |Ãtt van éjjeli |Itt van éjjeli 98 |bogy jónak |hogy jónak 105 |Cendesen |Csendesen 105 |kiss éingerültebben |kissé ingerültebben 107 |szobábÅ‘l |szobából 109 |fazékbÅ‘l |fazékból 109 |tégláózvasát az |téglázóvasát az 111 |mindÅ‘n Sámuel |midÅ‘n Sámuel 115 |kézelfoghatóbban |kézzelfoghatóbban 119 |VÃgyázzon |Vigyázzon 125 |kihajtja |kihajta 129 |jobbban |jobban 138 |átugrásánal |átugrásánál 141 |Tehát tudják |– Tehát tudják 142 |ismér tÅ‘rszúrás |ismét tÅ‘rszúrás 146 |éa hallgattak |és hallgattak 150 |mancseszterrel, szolgált mit |mancseszterrel szolgált, mit 152 |hozontos sűrű |bozontos szÅ‘rű 164 |Fáni |– Fáni 178 |Cak menjen |Csak menjen 179 |grófokkoz |grófokhoz 187 |g oteszk |groteszk 189 |Aztalhoz |Asztalhoz 191 |igen zép |igen szép 216 |jová teheted |jóvá teheted 233 |vannák |vannak 240 |földról |földrÅ‘l 242 |kà mindig |ki mindig 244 |assszonyok |asszonyok 256 |halgattatám |hallgattatám 263 |többé! |többé!» 281 |anyjátÅ‘l |anyjától 281 |tánorgott |tántorgott 292 |fizetéssel! 168 |fizetéssel! 268] *** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 67830 ***